RAVASZ LÁSZLÓ.
RAVASZ LÁSZLÓ.
A REFORMÁTUS egyházi szónoklatnak a huszadik század első harmadában RAVASZ LÁSZLÓ a legnagyobb hatású művelője.
Beszédeiből az evangélium szelleme a gondolatok mélységével és a stílus ragyogásával sugárzik elő. Egy-egy beszédében a vallás megrázó igéi mellett több költészet van, mint sok ünnepelt lírikus széltére magasztalt köteteiben. Csodálatosan mély lélek, eredeti minden megszólalásában, legyenek azok akár alkalmi elmélkedések, akár ünnepekhez kapcsolódó prédikációk, akár kiváló emberek elhúnytakor tartott beszédek.
Ravasz László nemcsak újat mond, hanem másként is beszél, mint annyi más tehetséges szónok-kortársa és elmélkedő-előde: Elmélkedéseiben bölcselő és apostol. Magasságokból néz alá, lelke tele van részvéttel a vergődő ember sorsa iránt. Képeivel felgyujtja a fantáziát; történeti utalásaival, irodalmi kapcsolataival, nemes magyarságával megkap és tettre indít. (Ez ama Jézus, Gondolatok, Az emberélet útjának felén, Ünnepnapok, Orgonazúgás, Százados énekek, Két beszéd, A halál árnyékában, Tudom, kinek hittem.) Imádságai a régi protestáns poéta-igehirdetők munkásságának szerencsés továbbfejlesztői. Amint annak idején Tompa Mihály az Olajággal és Szász Károly a Buzgóság Könyvével a nőkhöz fordult, úgy jelent meg az ő Hazafelé című kötetében a modern kor református asszonyainak imádságos könyve. Az áhítaton és költőiségen kívül ott van ebben a kötetben a filozófus lelke is, ott van mindén lapján az Istent kereső lelkipásztor zsoltáros el-ragadtatása, ott vannak a hűséges vigasztaló lélek szárnyaló szavai. Beszédeinek és tanulmányainak legjellemzőbb két gyűjteménye – az Alfa és Omega s a Legyen világosság – a protestantizmus szellemének remek érzékeltetése, a nélkül, hogy a felekezetiség ráütné bélyegét a szerző diadalmasan zengő fejtegetéseire. A világ elvesztette egyensúlyát, támasztékot kell adni a szakadékok fölött tántorgó emberi ségnek. Az Isten kegyelméből való igehirdető Jézus Krisztusban találja meg életfilozófiáját, a kereszténység bizonyosságával fogja össze az élet szertehulló szálait, a hit lángolásával szól az Úr és az ember egymáshoz való viszonyáról.
Akár a templomi szószékről beszél az igehirdető, akár más közönség előtt áll az előadói emelvényen, akár írószobájában mélyed bele tanulmányaiba, csodálatos biztonsággal vezeti hallgatóságát a nagy kérdések útvesztőin át. Tanításait megnyugvással fogadjuk: érezzük, hogy jobb emberek lettünk a jóság forrásai mellett. A színekben gazdag stílus a képzelet tűzijátékának fénye mellett bontakozik ki, a hit mélységét a gondolatok sokoldalúsága gazdagítja. Az élet nagy céljai – az Istennel való találkozás, a lelki ember formálása, a világ zűrzavarain felülemelkedő keresztény jóság – úgy lépnek elénk, mintha régi évszázadok klasszikus bölcsesége szólna hozzánk a modern író- művész ajkain keresztül.
Gondolatbőség, érzelemfutamok, képgazdagság, bölcs mondások buzognak elő minden munkájából. Bevilágít bensőnk minden vívódásába, nem torpan meg a mélységek előtt, meglebbenti a magasságok fátylát. Munkássága a maga egészében az emberi lélek legbensőbb találkozása Istennel. Emberöltőkig kell visszamennünk a magyar református egyházi beszéd történetében, hogy hozzá többé-kevésbbé hasonló – ha vele nem is egyenrangú – szónokot találjunk.
A nagy igehirdető gyökeresen erdélyi lélek, s éppen ezért törzsökösen magyar is. Szónoki előadása – akár a szószéken jelent meg, akár az előadóasztal előtt – Erdély legszebb magyar kiejtésével bontakozott ki hallgatósága előtt. Hangja nemesen simult témáihoz. Nem rögtönzött soha, mindíg átgondolta mondanivalóit, azért zendültek meg szónoklatai olyan megkapó irodalmi formában. „Beszédeim – írta egyik szónoki gyűjteményében – rendesen nem úgy hangzanak el, amint írásban olvashatók. A készülés során le szoktam diktálni mondanivalóimat, bár a beszélő emberre az előre elkészült kézirat nem mindíg segítség, hanem néha teher. Mikor azonban helyreáll az a titokzatos kapcsolat, mely a beszélőt és hallgatóságot élő egységgé teszi, igen sokszor egyebet mondok – ha nem is mást – mint amit terveztem. A beszéd elröppen, de a kézirat, mely a késfület eredményeképpen született, megmarad számomra s más számára is, és maradandóvá teszi az elszállt gondolatokat. Bizonyságtételemnek két szárnya: az írás és a beszéd felemás színben, de egy ütemben repül a világosság felé.”
Ravasz Lászlót a magyar emlékbeszéd történetében is előkelő hely illeti meg. Emlékbeszédei géniusz-rajzok, hasonlatosak Kölcsey Ferenc két nevezetes akadémiai beszédéhez. Az életrajzi adatokat mellőzi, hősének szellemi alakját vizsgálja, a maradandót és nem a mulandót örökíti meg pályafutásából. Teszi ezt a költői látás színes képeivel, a szónoki elragadtatás művészi stílusával. A részletek visszahúzódnak, a pályakép mégis napsugaras világításban áll előttünk. Igazi megörökítő módszer ez, a szellemi nagyságok méltó emléke. A valóság égi mása fölött az óda szárnyalásai.
Irodalmi tanulmányai és esztétikai vizsgálódásai a tar taloninak és formának ugyanazokkal a nemes jellemvonásaival ékesek, mint szónoki beszédei. Ha írójuk az irodalomtudomány művelését tekintette volna szellemi pályafutása céljának, fejlődése során bizonyára odakerült volna lángelméjével Gyulai Pál és Beöthy Zsolt irodalomtörténeti jelentőségű egyéniségei mellé.
RAVASZ LÁSZLÓ (szül. 1882. szeptember 29. Bánffyhunyad, KoIozs megye), kolozsvári teológiai tanár, utóbb a dunamelléki református egyházkerület püspöke, a Protestáns Szemle szerkesztője, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság elnöke, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Lelkipásztori munkássága az eredményes építő munka ragyogó példaképe. Prédikációival a protestáns hitszónoklatnak új irányt mutatott.
Adatok Ravasz László életéhez:
1882. – Szeptember 29. Ravasz László születésének napja. Szülőhelye: a kolozsmegyei Bánffyhunyad. (Elődei székelyföldi birtokosok. Atyja, Ravasz György, a bánffyhunyadi polgári iskola tanára. Anyja, Gönczi Róza, református papi család gyermeke.) 1892. – Ravasz László a bánffyhunyadi polgári iskola elsőosztályában. (Négy osztály elvégzése után a székelyudvarhelyi református gimnáziumban folytatja tanulmányait. Itt tesz érettségi vizsgálatot 1900-ban.)
1900. – Egyetemi hallgató és református teológus Kolozsvárt. (Böhm Károlynak, a filozófia tanárának, különösen kedves tanítványa. Főmunkatársa, majd szerkesztője az Egyetemi Lapoknak. Negyedéves teológus korában, s utána még egy évig, Bartók György erdélyi református püspök titkára.)
1905. – Ez év őszén kiutazik Németországba, s két félévet tölt a berlini egyetemen. (Hazatérve segédlelkész szülővárosában.) 1907. – A kolozsvári református teológiai akadémia tanára: (Tizennégy évet tölt tanári szolgálatban. Hatása rendkívüli nagy. Az ifjúság rajong érte, buzgón követi erkölcsi tanításait, az ő szellemében készül papi pályájára. Egyik kiváló tanítványa följegyezte róla, hogy a hallgatóság életének ő volt a középpontja, oktatott és nevelt egyszerre. Hatását méltán hasonlították a nap serkentő és érlelő fényéhez.)
1908. – Feleségül veszi az erdélyi református püspök Leányát, Bartók Margitot. (Boldog házasságából négy gyermeke születik.) 1914. – A Protestáns Szemle szerkesztője. (Hogy őt, a kolozsvári tanárt, választják meg a Budapesten megjelenő folyóirat szerkesztőjévé, mindennél jobban mutatja tekintélyét. 1919-ig áll a Protestáns Szemle élén. Folyóiratát kitűnően irányítja. Cikkei hozzákapcsolódnak az időszerű kérdésekhez, nevezetes eseményekhez, vitás álláspontokhoz, s a református vallás tanításainak szellemében körültekintően tájékoztatják az olvasókat, mi a dolgok lényege, mit lássanak meg a hangzatos jelszavak mögött.)
1918. – Az erdélyi református egyházkerület főjegyzője. (A püspök helyettese, de azért tovább tanít a teológiai akadémián. Páratlan buzgalommal gondozza az erdélyi református gyülekezetet, tárgyal a bukaresti kormánnyal.)
1921. – A dunamelléki református egyházkerület püspöke. (Harminckilenc éves. Híre már régen átterjedt a Királyhágón. Magyarországi hittestvérei a dunamelléki egyházkerületben őt választják elöljárójukká, egyben a budapesti Kálvin-téri egyház lelkészévé. Erdélyben a román uralom alatt nagy szolgálatokat tett a magyarságnak, most Budapesten és a Duna vidékén építi újjá a református hitéletet.)
1923. – A Kisfaludy-Társaság tagja. (Gárdonyi Géza székébe kerül: a szépíró helyébe az egyházi szónok. „Köszönöm a Társaságnak azt, – mondotta Berzeviczy Albert elnök üdvözlő beszédére – hogy engem mint igehirdetőt választott tagjai közé. Nem tudom, ért-e magyar református prédikátort ezen a címen ilyen kitüntetés? Életem oltárok körül való forgolódásban telik el, s mikor megfáradok, átlépek önök közé, hogy mirrhámat a lángvödörbe vessem. Füstje úgy keveredjék el hivatott és áldott kezük gerjesztette illatok fényes felhőibe, amint a lelkem eggyé olvadt gyermekségem óta a magyar nemzeti géniusszal.”)
1925. – A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. (Ajánlói: Badics Ferenc, Négyesy László, Némethy Géza, Pintér Jenő, Szinnyei József, Vargha Gyula, Voinovich Géza. Az ajánlás szerint: „A magyar közönség felekezeti különbség nélkül úgy tekint reá, mint a nehéz megpróbáltatások terhe alatt roskadozó magyarság egyik erős oszlopára. Ravasz Lászlót nagy filozófiai és esztétikai képzettség, s az irodalom és történelem bámulatos ismerete mellett a költői képzeletnek szabadon csapongó szárnyaIása s mindent átfogó ereje jellemzi. Ez az adománya teszi őt korunk egyik legnagyobb szónokává. Költői képei, melyek a szivárvány minden színében ragyognak, szinte elkápráztatják közönségét. Beszédei, melyekben az egész univerzum él, lehel, zeng, ragyog, sugárzik, megdobogtatják a szíveket, s felgyujtják a hallgatók képzeletét. De nemcsak az élő beszédnek, hanem az írott szónak is mestere. Nyomtatott művei tele vannak gondolattal, sziporkázó szellemmel s formaszépséggel.”)
1929. – Amerikai útja. (Az Egyesült Államok magyar reformátusainak templomaiban rendkívüli hatással prédikál.)
Idézetek Ravasz László munkáiból:
Az élet értelme. – „Aki csak a Miatyánkot tudja, tud annyit az élet igazi értelmére nézve, mint száz doctor angelicus.”
Élet és Isten. – „Az élet a maga egészében becsületügy. Nem szabad megvetni, nem szabad elprédálni; nem szabad eladni vagy eldobni; mert a mi életünk Istennek drága kincse, amit a mi becsületünkre bízott. Lehet, hogy nekünk nem drága, de drága Istennek; lehet, hogy nekünk teher, de Istennek ékkő; lehet, hogy nekünk szennyes rongy, de Istennek: királyi palástja ékes darabja. Reánk bízta Isten ezt az életet, hogy ez ajándékával kiválasszon, magához emeljen s az ő dicsőségének részesévé tegyen. Nem szabad tehát az életet kibányászatlanul, míveletlenül hagynunk.”
Isten embere. – „Lassú elégés, áldozatos eltékozlás az Isten emberének élete. Ez a kálvinista aszkézis mély jelentése, hogy kiválóbbjai égő áldozatként tékozolják el ifjúságukat, férfikoruk elejét, öregségük derűjét, családjuk örömeit, az élő Isten országa előtt a Kálvin címerszava szerint: Cor meum tamquam mactatum offero tibi Domine!”
Ember és egyház. – „Anyád az egyház: üsd meg, tagadd meg, gúnyold ki, – ó, nem magadat ütnéd-e meg, és magadat aláznád meg, tennéd nyomorúIttá, ha őt bántanád? A gyermekeknek egyetlen tudománya ez az ösztönélj az anyai szeretettel! Nekünk ez a legfőbb életparancsunk: élj az anyaszentegyházzal! Engedd, hogy tékozolja rád gondját, szerelmét, törődéseit.”
A kálvinista lélek. – „A kálvinista ember emberi szemek előtt meg nem ijed, de feltétlen engedelmességgel hajol meg az Úrnak lelkiismeretében megszólaló parancsa előtt. Isten kezében eszköznek érzi magát, s ezért a legelszántabb a harcban és legalázatosabb a diadalkor.”
Ész és szív. – „Nem a nagy gondolatok teszik széppé a világot, hanem a nagy érzések; nem abban van az élet mértéke, hogy mekkorát tud kérdezni a szellem, hanem abban, hogy miket tud felelni a szív. Egyetlen jótettben több bölcseség van, mint a a legmélyebb filozófiában, s az őszinte jóakaratban nagyobb titok, felségesebb törvények és mélységek rejlenek, mint a csillagvilágok miriádjaiban.
Férfi és nő. – „A világot a férfiak kormányozzák, de a férfiakat az asszonyok ihletik. Minden nagy ember mellett ott van egy fényes árnyék: az anyja, a hitvese vagy a leánya. És minden elbukott férfi mellett ott sötétlik egy démoni árny: a rossz asszony.
A költészet varázsa. – „Amint a költő látja a tárgyakat csillagot, leányszemet, lovat, szőlőhegyet, gyöngyvirágot, pálmafát ezt a nagy ezerváltozatú mindenséget: mindegyikre ráhullat egy darabka lelket, s erre csoda történik a tárgyakkal. Egyik mosolyog, a másik sír; nézd, ez eped, az meg háborog; mennyire vár ez a kő, mennyire nem ez a hegyi patak; itt ez a tavi rózsa, így még nem terült ki a vágy, mint ez a nap elé. Ébredez, támadoz, kél és megindul egy világ: minden dolog hoz egy darab lelket, egy érzést, gondolatfoszlányt, akaratot, s mindenik visszaadja a művésznek, mert tőle vette. Elindulnak a tárgyak, s mire lehullanak a művész lábai elé, már megannyi lélekdarab, mosolyok, könnyek, átkok, hahoták, lihegések és haragok.”
Művészet és erkölcs. – „A műalkotás ne legyen prédikáció, mert az felesleges; de ne legyen kerítő beszéd sem, mert a hetedik parancsolat a Múzsák között is érvényes.”
Protestáns irodalom. – „Az író nem tud elszakadni attól a világtól, amelyből származott. A katolicizmus éppúgy megérzik Dante minden során, mint a kálvinizmus Miltonén. Csokonai Vitéz Mihályt, Petőfi Sándort, Arany Jánost, Jókai Mórt nem lehet leszakítani arról a protestáns művelődésről, amelyen születtek, és nagyra nőttek. Lehetséges, hogy egy ilyen író nem volt lélekben meggyőződött hitvalló, hiszen dogmatikai szigorúsággal véve a dolgot, nem volt az Petőfi sem, sőt Arany sem. De lelkükben hordoztak egy olyan világot, képviselnek egy olyan szellemiséget, amelyet a történelem ezen a földön a magyar protestantizmustól eredeztet és nevéről nevez. Ha valaki nagyenyedi diák volt, a keresztlevelére való tekintet nélkül, be van oltva az erdélyi protestantizmussal. Lehet, hogy sokszor birkózik vele, de a sorsközösség, az együvé tartozás le nem tagadható valóság lelkükben és műveikben.”
Magyar végzet. – „Nekünk egy ős emberi végzetet kell leküzdenünk, azt, hogy mi felejtünk, ahol emlékezni kellene, és emlékezünk, ahol felejtenünk kellene.”
Zsidókérdés. – „Mennyi zsidót bír el egy nemzet? Annyit, amennyi mellett meg tud maradni filoszemitának. Ki gondolná azt, hogy Palesztinában félannyi zsidó van, mint Budapesten? Egész Ázsiában és Afrikában együtt nincs annyi, mint amennyi Nagymagyarországon élt. Egész Franciaországban félannyi a zsidó, mint Budapesten, tehát ott még nincs zsidókérdés. Varsóban annyi a zsidó, hogy ott nemsokára már csak keresztyénkérdés lesz. Azok a zsidók, akik áttérni nem tudnak, új hazába menni nem akarnak, éljenek jelenlegi országukban a keresztyén ethika törvényei szerint, e törvények erkölcsi fegyelme alatt. Hitükért senki sem fogja háborgatni őket, amint már századok óta nem háborgatja. Ne áltassák magukat azzal, hogy csak ostobaság vagy gonoszság termeli ki velük szemben az ellenérzést. Lássák meg, hogy ez évezredes történelmi érzés, amely útjukon végesvégig kíséri őket. Igaz, belevegyült ebbe a történelmi magatartásba sok ostobaság és gonoszság, de az érzés maga egyetemes visszahatás egy faj szellemiségével szemben. Meg kell tehát ismerniök azokat a vonásaikat, amelyek e reakciót felébresztik és táplálják, s meg kell kérdezniök: hogyan szabadulhatnak meg tőle. Akikben erősebb a faji összetartozandóság, mint a befogadó nemzet lelkiségével való egybeforradás; akik idegenül és átutazókként érzik magukat közöttünk, s akiket kiszakít a nemzet testéből, és corpus mysticummá fűz egy kifejezhetetlen faji öntudat: vegyék a vándorbotot kezükbe, s Ahasvér-útjukon menjenek egy kissé tovább, oda, ahol maguk között zárt és élő nemzettestté változnak, s kivirul minden történelem és műveltségképző erejük.”
Társadalmi kép. – „Az embereknek nincs idejük arra, hogy halhatatlan művek létrehozásán fáradjanak, de meg a halhatatlan művek unalmassá is váltak. Szabad idejükben nyers, hathatós és idegrázó örömök után szaladnak. Ezt megkapják olcsón a mozikban, mulatóhelyeken, rádióval és gramofonokkal sokszorosított és tömegnek szóló ipari termékekben. Ami még a szabad időből fennmarad, azt a sport izgalmas művelésére kell fordítani, ahol százezrek izgulnak, küzdenek, fogadásokkal, pártállásokkal súlyosítván helyzetüket és tökéletesítvén élvezetüket két világhírű birkózó vagy két válogatott futballcsapat mérkőzésének láttára. Dolgozni csak űzteti szempontból érdemes, tehát általános alapelv: bolond, aki többet dolgozik, mint amennyiért megfizetnek. A pénz uralmával együtt jár az, hogy eladóvá válik minden érték, s minél inkább árulják, annál olcsóbbá lesz. Olcsó a becsület, a női erény, az igazság és az emberek hódolata. S ha egyszer csak a külső dolog, a látható, a felmérhető, a pénzben kifejezhető az érték: az életösztön azt javallja, hogy kezdjük el a látszatkeltés kétségbeejtő hajszáját. Mindenki mutasson többet, mint amennyit ér. Ez egyetemes hazugság-versenyre vezet, amelyben mindenki úgy vesz részt, hogy maga mindenkinek hazudik, de senkinek sem ad hitelt. Ezért kell gazdagabbnak, tekintélyesebbnek, becsületesebbnek, jobbnak, fiatalabbnak, méltóságosabbnak, tehetségesebbnek, kedvesebbnek látszani, mint amilyenek vagyunk, s ezért tart mindenki értéktelenebbnek, hitványabbnak, gonoszabbnak, öregebbnek, közönségesebbnek, ostobábbnak és utálatosabbnak, mint amilyenek vagyunk.”
Háború és keresztyénség. – „Nem a háború a borzasztó, az borzasztó, hogy ilyen a nemzetek erkölcsi színvonala; nem a háború mond ellent a kerésztyénségnek, hanem az, hogy kétezer év óta keresztyén államok ennyire keresztyének. Maga a háború csak borzalmas tükörképe annak, hogy mik vagyunk. Egy óriási leleplezés, amelyben Jézus arcába vágja az embernek: ime, ez vagy te!”
Ábránd és valóság. – „Mindíg arra vágytam, hogy „homo unius libri” legyek, szerzője egyetlen olyan műnek, mely az egész életen át készül. De ez nem adatott meg nekem. A helyett, hogy egyetlen téma világgá szétfutó szálait szőttem volna mindent egybefoglaló rendszerré, mindennap egy apró kérdésre kellett külön feleletet adnom, s tükörcserepekké széttördelnem nagy mondanivalómat: az „imago mundi”-t. Egyetlen óriási márvány faragása helyett ezer és ezer színes kavicsot kellett rakosgatnom. De ha te segítesz, kedves olvasó, a tarka kövekből kiveheted azt a dicsőséges Arcot, aki a pátmoszi agg látásán sugárzott át, mint a felkelő nap a völgyek kődén: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, aki van, és aki vala, és aki eljövendő, a Mindenható.”
Kiadások. – Aisthesis. Kolozsvár, 1903. – Schopenhauer esztétikája. Kolozsvár, 1907. – Bevezetés a gyakorlati teológiába. Kolozsvár, 1907. – Ez ama Jézus. Kolozsvár, 1910. – A gyülekezeli igehirdetés elmélete. Pápa, 1915. – Látások könyve. Budapest, 1917. – Kicsoda az ember. Budapest, 1918. – Gondolatok. Budapest, 1921. – Orgonazúgás. Budapest, 1921. – Két beszéd. Budapest, 1924. – Százados énekek. Budapest, 1925. – Ünnepnapok. Budapest, 1925. – Hazafelé. Budapest, 1925. – A halál árnyékában. Budapest, 1927. – Tudom, kinek hittem. Budapest, 1927. – Ágenda. A magyar református egyház liturgiás könyve. Budapest, 1927. – A Táborhegy ormán. Budapest, 1928. – A lélek embere. Budapest, 1930. – Alfa és Ómega. Beszédek, tanulmányok, cikkek. Két kötet. Budapest, 1933. – Legyen világosság. Beszédek, tanulmányok, cikkek. Három kötet. Budapest, 1938.
Irodalom. – Vincze Géza: Igehirdető poéták, poéta igehirdetők. Budapest, 1926. – Máthé Elek: Ravasz László, az író és igehirdető. Magyar Szemle. 1933. évf. – Kerecsényi Dezső: Ravasz László, az író. U. o. 1938. évf.
