ADY ENDRE, A KŐLTŐ. | Magyar irodalomtörténet

ADY ENDRE, A KŐLTŐ.

A Huszadik század első évtizedében Ady Endre korszakos fordulatot hozott a magyar lírába. Gondolatainak csapongása, érzelmeinek világa, képzeletének kivetítése egészen más volt, mint az előtte élő magyar költőké. Új stílust alkotott, új költői nyelvet teremtett, új versformákkal gazdagította a magyar lírát. Az irodalmi hagyományokból keveset vett át, kiélt témák hínárának tartotta kortársai költészetét, merészen szakított minden megszokottsággal. Bár sok fárasztó, pongyolán fölvázolt, béna verse maradt, szerencsés órákban írt költeményei a magyar irodalom megragadó művészi értékei.

1906-ban jelent meg az Új versek kötete, ebben a gyűjteményben és az utána következő három verses könyvben (Vér és arany, Az Illés szekerén, Szeretném, ha szeretnének) gazdag virágzással bontakozott ki a költő. «Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat, S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?» Az Új versek négystrófás előhangjának ez a bekezdő versszaka a költő reménytelen sóhaja volt a konzervatív-nacionalista olvasóközönség felé; Páris rajongója nagyon jól érezte, hogy hosszú utat kell még meg tennie, amíg beérkezhetik az általános elismerés révébe. «Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall, Szabad-e Dévénynél betörnöm Új időknek új dalaival?» Büszkén hivatkozik magyar eredetére, de honfoglaló elődei keletről jöttek, ő nyugat felől akarja meghódítani az országot újmagyar énekeivel. Öntsenek – úgymond – ólmot a fülembe, tiporjanak reám gazul, átkozzanak meg százszor: mégis szállni fognak dalaim új szárnyakon, magyarul, győztesen. «E versek – írja a költői előhang elé csatolt prózai ajánló soraiban – mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni, s átnyujtom őket Léda asszonynak.»

Szerelmi énekköltéséből az érzéki szomjúságában kielégíthetetlen költő vallomásai áradnak. Minden múló fény és tűnő árny ezen a földön, csak a testi szerelem szakadatlan viharzása a boldogító valóság. Nő kell, ha mindjárt utcasarkok rongya is. Sok futó viszonyának tömegéből Léda asszony iránt érzett sóvár vágyakozása bontakozik ki legmerészebb színezéssel. Nem futó föllobbanás volt ez, nem is nemes szenvedély, hanem a női test leplezetlen kívánása, parázna vágyak beteljesülése, siralmas összeomlások máglyája. Örök párzás a lét, és még sincs boldogító csók. Magtalanul enyészik el a költő szerelme, kedvesével kötött frigyéből nem támad új Messiás: «Bús szerelmünkből nem fakad Szomorú lényünknek a mása, Másokra száll a gyermekünk.» A megszületni vágyó gyermek egymás karjaiba hajtja a szerelmeseket, de az új igék hirdetője mégis másoktól fog megszületni. «Áldott legyen, ki eljövend, Az idegen, nagyálmú Gyermek, Kit küldtek régi bánatok.» (A mi gyermekünk.)

A költőt meddő szerelmi lázban öleli a nő, s az ölelés mesterasszonyának szeme áldott csodák tükre, mert a költőre, az áldott csodára, nézett! «S mert nagyon szeretsz Nagyon szeretlek; S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.» (Mert engem szeretsz.) Egymást tépdeső harc ez a szerelem: «Ellöksz magadtól, Ajkam csupa vér, Ajkad csupa vér.» (Félig csókolt csók.) Mint a kergetőző héják utolsó párzása az őszi parlagon vijjogva, sírva, lankadó szárnyakkal dúlnak a csókos ütközetek: «Egymás húsába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.» (Héja-nász az avaron.) A szívekben piros tűz lángol, de a csönd fehér; olyan rémítő a csönd, hogy mindjárt elveszünk. «Fehér nyakad most nagyon is fehér, Vasujjaim közt fesse kékre vér.» Megállt az élet; nincs kínja, könnye, mámora; fehér ördög-lepel hullott le ránk. «Átkozlak, téplek, marlak szilajon, Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. Megöl a csend, ez a fehér lepel: Űzz el magadtól vagy én űzlek el.» (A fehér csönd.)

Asszonya ölébe hull a költő, és sírva könyörög: kergesse ki az éjtszakába. «Mikor legtüzesebb az ajkam, Akkor fagyjon meg a tied, Taposs és rúgj kacagva rajtam.» Átok a legszebb jelen is; menekülj ember, ha meg akarod őrizni szerelmedet; menekülj, ha igazán kívánod asszonyodat. Hadd ragyogjon a kéjekre gyúlt női test hódító szépsége a mult illatos vánkosán, hadd maradjon érintetlenül a költő álma kedveséről. «Meg akarlak tartani téged, Ezért válasz tom őrödül. A megszépítő messzeséget.» (Meg akarlak tartani.) És ismét a gonosz órák kísértése: a gyógyíthatatlan betegség kiáltása és Léda megalázásának démoni gondolata. «Én beszennyezlek. Én beszennyezlek.» Hiába minden női odaadás, a fehér köntösű reszkető asszonyi árnyat magam elé parancsolom: «Telefröccsentem tintalével, Vérrel, gennyel, könnyel, epével.» Hiába reszket az árny: «Befoltozom gyanuval, váddal, Bepaskolom mérges csalánnal.» Csak libegj búsan, szerelmesen: « Én kikacagom kósza árnyad, Felé fúvok: menj, elbocsátlak.» (Hiába kísértsz hófehéren.)

Ha együtt van Lédával a kertben, még a virágok is siratják csókjaikat; ha bálba mennek, elhal a zene a víg teremben, elalusznak a lángok, téli szél zúg. Itt a két halálarcú jövevény, a fekete pár. « Mi táncba kezdünk, és sírva, dideregve Rebbennek szét a boldog mátka-párok.» (Lédával a bálban.) Lakodalmuk előtt eljön felpántlikázott kaszájával a Halál-Násznagy, és szóra nyitja óriási harcsa-száját: Már régi mátkák, ideje őket összeadni, lekaszálni és megsiratni. Csönd van a lakodalmas házban, isznak esznek a vendégek, a Násznagy kevélyen lépdel át a fekete leples szobákon, s hetykén pengeti a kaszáját: «S egy koporsóban kéken-sárgán Ott fekszünk mi egymással telve, Végre örökre egybekelve.» (A mi násznagyunk.)

Az asszony szeme szomorú és gonosz, mint két gyehennafészek, ajka mohó és vértelen, mint hernyók lepke-rajban, öle a boszorkány-pelyhek bűnös vánkosa. A költő hiába mond átkot önmagára, ha még egyszer közelítene ehhez a nőhöz, erőtlenül omlik karjaiba. (Jöjj, Léda, megölellek.) Száz alakban látja Lédáját; látja szelídnek, gyönyörűnek, angyalnak, méznek, áldásnak; látja csúnyának, keserűnek, gonosznak, vériszaposnak, tunya dögnek. «Száz alakban, százképpen látlak, Látlak Ruthnak és Delilának, Látlak mindenkinek.» (Ruth és Delila.) Ki tudja, mit hoz a holnap, sietni kell a vallomással: te voltál, kedvesem, a mindennél több; íme itt az írás, ha valamikor dadogva már nem emlékezem mostani vallomásomra. Apád lehettem egykor, férjed lehettem hajdanában. «Ezer éve vagy több éve, Valamikor lyányom voltál, Az én biztos lyányom voltál. Lyányom avagy feleségem?» (Valamikor lyányom voltál.) S ha neked volna leányod, Léda, milyen lány volna ez! Ágya körül éjfélkor aranyvirágok feslenének, szűz teste illata szíven ütne minden legényt, a világ kivilágosodnék, ha kacagna a lányod, s én felgyujtanám érte egy éjjel a világot, ha meghalnék is bűnömért: «Húnyt szemmel gondolnék reád, Átfogná két veszett karom S megölelném a lyányod.» (Megölelném a lyányod.)

Mária volt az anyám neve – sóhajtja a költő – s Veronikának nevezem Lédámat. «Máriától Veronikáig ívelnek el a férfi-karok: Veronikám, asszonyom, Lédám, Én most álmodni akarok.» Álmodni csecsemő-karokról, csókold meleg szájjal a szemem. Asszony küldött csókkal az életbe, asszony tanított a csókra. Mi az élet: asszonyöröm. A halál hajnalán Máriára emlékezem, a halál hajnalán altass el Léda. «Hadd álmodjam, hogy te vagy az anyám, az anyám.» (Mária és Veronika.) Ha távol vagyunk egymástól, és másokat ölelünk, akkor is egymást csókoljuk. Akármilyen idegent szerettem, Léda mindig ott volt karjaimban; dús fekete haját hányszor hozták el arcomra kócos szőke lányok; ő is így csókol majd valakit reám gondolva, csukott szemekkel, ha már engem nem tud tovább várni. (Csukott szemű csókok.)

Távozások, találkozások, szakítás, kibékülés, szenvedélyek lelohadó tüzei, szerelmes versek föllobbanásai, végül az utolsó üzenetváltás órája. Megtört a varázs: «Hát elbocsátlak még egyszer, utolszor.» Feléd dobom feledésem palástját, vedd magadra sajnálatommal együtt. Ámító kegyből hányszor szépítettem meg sorsodat ékes Léda-zsoltárokkal, hányszor adtam, át számodra másokkal váltott csókjaim ál-hitét; kedvemre valókkal szerelmeskedtem, s te azt hitted, téged ölellek; most átlépek az unott régi csókon. Kegyes voltam eddig hozzád, hadd biztasd magad szerelmesen, hadd örvendezzél verses rád-fogásaimnak, hadd hidd, hogy te is voltál valaki. Azt gondoltad, hozzám tartozol; igaz, rajtad van krőzusságom nyoma; úgy adtam az ölelést, hogy örömed teljék benne; de ne feledd, jöttöm előtt csak kis kérdőjel voltál, s az életed csak jöttömmel teljesült be. «Lezörögsz-e, mint rég hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát.» Imádkozom, hogy végre méltó nőhöz jussak, s kérem a Sorsot, válassza el sorsodat sorsomtól. «Mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.» (Elbocsátó, szép üzenet.)

Kilenc év poklokra-fogadkozó szerelme, s a szerelem végén a mult emlékeinek durva szétdúlása. Gúnyos elfordulás a szerelmi költészet múzsájától, hetyke menekülés a megúnt asszony ajkai közül. A zseni igen sokszor a legnyomorúltabb önzés és a legközvetlenebb árulás; Léda is csak eszköz a költő kezében, hogy segítségével kifejezhesse mondanivalóit. És puszta eszközök a Léda mellett felbukkanó és Léda után következő nők is; azt hiszi valamennyi, hogy a szerelmes férfi csakis őbenne találta meg boldogsága kielégülését, s a félreismert szerelmes azt mondogatja magános óráiban: «Magam szeretem, ha szeretlek.» Ha régi emlékek után kutat a költő, nem egykori barátnőinek arcképeit veszi elő holmija közül, hanem saját képmását: «Megcsókolok egy arcképet, Régi képet, Gyötört színű bánatosat, A magamét.» Minden elhagy lassankint bennünket ezen a világon, csak hű magunk marad meg roncsokban: «Ó, ezerszer is csókolom Az egyetlent, az egyetlent, Ki megmaradt.» (A Magunk szerelme.)

Sorra jönnek az Adák, Mylitták, Zsukák, Margiták; sorra a Kis Senkik; jók apró fellobbanásokra, töprengő versek írására. A költő több-kevesebb utálkozással szemléli az utána szaladgáló nőstényeket, de azért a kis női «csukák» haláláig foglalkoztatják. Boncza Bertával kötött házasságába az öregedő férfi szerelmének bágyadt vallomásai szövődnek be, csak a fészeképítés kezdetén csap föl lelkében a szenvedély lángja: «Újságos ízével a vágynak Pirulón és reszketegen Hajtom megérkezett, megérett Drága öledbe a fejem.» (És mégis megvártalak.) A beteg szív, roncsolt test, dúlt lélek révedezve tekint vissza a multba, sóváran keresi a jelen boldogságát, reménytelenül néz a jövő elé. «Lázban, vérben, sebben» gyötrődve pillant ki otthonából a világháború orkánjába: «Gondoltam drága, kicsi társam, Próbáljunk mégis megmaradni Ebben a gyilkos, vad dúlásban.» (De ha mégis?) Milyen bátor szíve volt egykor, milyen muzsikás kedve, s milyen beteg most, milyen vásott; halódó szíve dobagását csak neje akarata tartja ébren. Beteg szívvel, bús szerelemmel vallom neked kicsi párom: «Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét, Jó a szívem, mert benne vagy te S szíveink az órákat éljék.» (Beteg szívemet hallgatod.)

Bár a költő a hús és vér poétája, bizonyos személytelenség van szerelmi lírájában. Nőit nem ismerjük meg közvetlen közelből. Nem vési ki alakjaikat, nem festi meg arcképüket, csupán magát adja, azonban sokoldalú ábrázolásban. Élete a sorvasztó szenvedélyek mámorában őrlődött fel. «Gyermekded kost, fehér gerléket, Első-fűbárányt, vért és velőt Áldoztam már négyéves koromban Százarcú Hágár előtt.» Vérem – büszkélkedik – már kiskoromban rítt, kacagott; hiába múltak az évtizedek, hiába jött azóta Kant és Spencer Herbert, maradtam a régi oltárom az asszony, és asszony nélkül meghalok. «Leköpöm és csókolom őket, Ők: a semmiség és a világ S nekik viszem az Élet-vásárból A legszebb vásárfiát. S ha vásárolnom kellett csókot, Behúnytam a szemem és szívem: Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még Perditákon senkisem.» Úgy csókolok én, mint egy isten, de nem a némbert, én magamat csókolom. Szeretem ezt a csókos komédiát, szeretem a nemem-ölő tábort, szeretem Magdalénát és Szűz Máriát. «Szeretem ahogy megszületnek, A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot, Szeretek én mindenkit, ki asszony: Igaz, bús férfi vagyok.» Hágár szent oltárának tüzébe dobálom mindenemet, Hágár tüzébe bámulok életem utolsó órájában is, amikor eljön értem egy irgalmas őszi est, s a szent tűzbe bukó tarka asszony-ravatalok felé csókot dob a halott. (A Hágár oltára.)

Emléket állít első szerelmének. Az érmindszenti kálvinista iskolában ismerte meg Gizellát, a kis zsidó leányt «Vörös haja messze kilángolt A fruska-nyájból.» Tudtam, hogy csodát hoz számomra, izgató élet-titkokat, utáltam a többi leányt. «Tavasz virult a föld felett S kis hím lelkem hogy reszketett S hogy olvasztott kis leány-ajkad: Ma is sínylem, ó első asszony.» (Az első asszony.) S a másik emlék: diákkori szerelme egy lompos, álmos, szőke színészleány iránt. «Valamikor én azt a lyányt Vallottam a legméltóbb szűznek S csurgott a nyálam?» Az élet: néhány szamár vágy. «De akkor éltem igazán, Akkor tudtam, nőstényt szeretni. Azóta már csak másolok.» (Egy régi színész-leány.) Megemlékezik első igazi csókjáról is. Bús íze volt a csóknak, átkozott volt az a csók; te Helénám, nem tudtad, ki csókol, és én nem tudtam, kit csókolok. Csak azt tudom, hogy kellettél nagyon, s nékem ma is több vagy, mint a ködös, beteg, égi angyalok. «Ha szájam csókra csucsorítom, Ha csók-vágy nélkül is csókot esdek, Heléna, tudom én, Hogy akkor is téged kereslek, Első Helénám, első csókom, Téged kereslek, téged kereslek.» (Heléna, első csókom.)

«Csókjaimat szedtem, vettem, Híven sohase szerettem. Ha esküdtem s majd meghaltam: Legjobb asszonyom megcsaltam.» Vérem gonosz volt, borús komédiás voltam, csaltam a nőket és magamat. (Híven sohase szerettem.) Jaj a rólam álmodozóknak: barátnak és szeretőnek; jaj azoknak, akik szeretnek, jaj annak, akit megcsókolok. «Akit én csókolok, elsáppad, Nem merem megcsókolni Az anyámat.» (Akit én csókolok.) De azért: csók az ájulásig! Valami figurás csók még a halálos ágyon is. Valami különös szerelem Isten kegyelméből. «Szörnyedjenek el, akik látják Az én öleléseimet: Új gonosz csókok tudományát.» (Gonosz csókok tudománya.)

Az olthatatlan lángú szerelmes nem mindig leli örömét a naturalista-dekadens meztelenségekben. Tud ő gyöngéd is lenni, ért ő az impresszionista eszményiséghez is. Szimbolikus rejtelmeivel különösen ott fogja meg az olvasót, ahol bölcselő elemet visz szerelmi mesevilágába, ahol lüktető zenével kíséri fantáziájának játékait. (A Csókcsatatér lovagjai, A Hóvár-bércek alatt, Asszonyok a parton.) «Lentről nézem ős terebélyed Piros csodákkal rakott élet, Ő jaj, Te hitvány, te hitvány, te hitvány.» Sír a költő a maga szegénységében, sóvárogva eseng a gazdagság után, lent fetreng a porban. Imádja és gyűlöli az Életfa csodálatos bőségét, hívja és várja szerencséjét; mindhiába, örökre koldus marad. (Sírás az életfa alatt.) Mert minden a másé! Be jó volna élni a szépséges világban, be jó volna elnyujtózni az ezer puhafészkű gyönyörű városban; hiába, minden a másé! Mennyi öröm zúg, mennyi arany cseng, mennyi asszony van; és mind a másé! (Sóhajtás a hajnalban.) Hát ne legyen itt többé víg lakoma, tűz legyen minden arany; ha már más nem lakolhat a boldog mosolyokért, haljon meg egy színes féreg; megölök egy pillangót – szent kéje az ölésnek – hadd fizessen meg minden gyűlöletemért: «Szárnyad van, csapkodsz, örülsz? Hát ezért öllek én meg. S boldog vagyok, mert öltem.» (Megöltem egy pillangót.)

Egyforma az a fülnek, ha kéj liheg vagy kín hörög. Vér és arany: ez a minden! A többi egyéb – hasztalan. Szerelem és pénz mozgatja az embert: élni és gazdagnak lenni! «Meghal minden és elmúlik minden. A dics, a dal, a rang, a bér, De él az arany és a vér.» (Vér és arany.) Aranyak csörgő muzsikája mindenütt, s a költő mint béna koldus jelenik meg a nagy Pénztárnok előtt: «Gyere nyavalyás, nyügös ember, Most kifizetlek.» És kifizetik születéséért, ifjúságáért, szenvedéseiért, költészetéért, s azért, hogy elpoklosodott. «Ki vagy fizetve béna koldus, S most meg fogsz halni.» (A nagy Pénztárnok.) A koldusköltő, mint a bibliai Lázár, éjféltájban ott imbolyog a palota előtt, cseng a gazdagok aranya, zizegnek a selymes bankók, hullanak a költő könnyei: «Kié az a pénz? Az én könnyeim hullnak. Száradjon el a keze, Gonosz és boldog keze A nyomorúltnak.» (Lázár a palota előtt.) Most Júdás alakjába képzeli magát: «Krisztus, poétám, szent alak, Eladtalak, mert az én szerelmem az Élet, selymet és pénzt akar egy leány, nem hallgatom tovább zsoltáros ajkad, nem kell a te égi birodalmad. «Galád vagyok? Galád az Élet, Bűve miért nincs az Igéinek? Vággyal, kínnal miért gyötör Pénzes gyönyör?» (Júdás és Jézus.)

Földi menyországában tobzódik a dúsgazdag bankár – a disznófejű Nagyúr – vigyorogva ül a kincsein, s a költő megalázkodva hízeleg aranyáért; simogatja sertés testét, az undokot; élni akar ő is, mámorban és gondtalanul. De könyörtelen szívvel nevet a Nagyúr. «A zúgó Élet partján voltunk, Ketten voltunk, alkonyodott: Add az aranyod, aranyod.» S a költő eseng: titokzatos hívó szavak szólítanak a kéjre, szívemet marja a vágy, vitorlásomra vár a tenger, idegen táj és új leány hívogat, bennem zihál az egész élet, felém üget minden, mi új. Vigyorog a Nagyúr, nyöszörög a költő, zúgnak a habok. Nem mehetek, nem mehetek! «Ezer este múlt ezer estre. A vérem hull, hull, egyre hull, Messziről hívnak, szólongatnak És mi csak csatázunk vadul: Én s a disznófejű Nagyúr.» (Harc a Nagyúrral.)

Mi vigasztalhatja meg az embert ebben a rettentő világban, mi feledteti ideig-óráig a földi lét embertelenségeit? Ha a sors megtagadta a költőtől az élet kincses gyönyörét, majd megtalálja vigaszát az italozó éjszakában. Ital, pénz, halál, pogányság, gúny, harag, búbánat s a nagyrahivatott élet elpocsékolásán érzett fájdalom jajkiáltásai kavarognak a kocsma asztala körül. Ki tudna megbirkózni a bor és mámor hatalmával? A költő italos áldomására megérkezik a bíborpalástú, daloskedvű, pogány magyar Apolló, az ős Kaján. «Duhaj legény, fülembe nótáz, Iszunk, iszunk s én hallgatom. Piros hajnalok hosszú sorban Suhannak el és részegen Kopognak be az ablakon.» Ott ül az asztal mellett a mámoros csaták karhely félistene, ömlik a bor az asztalon, s a költő könyörög hozzá, engedje már útjára: sok volt a jóból, bűnből, szerelemből, az öröm már nem öröm, mire való a mámor; szegény, beteg, kósza szolga ő már, elhasznált, koldus, hitetlen bolond; lelke alatt nagy mocsár: a förtelem. S nagyot nevet az ős Kaján, paripára kap, nyargal tovább, viszik a pogány dalok, víg hajnalok, boszorkányos szelek. «Száll Keletről tovább Nyugatra. Új, pogány tornákra szalad S én feszülettel, tört pohárral, Hült testtel, dermedtvidoran Elnyúlok az asztal alatt» (Az ős Kaján.)

Ebben a borús költészetben minduntalan látomások, jelképek, rejtett vonatkozások bukkannak föl. Itt van az élet képe: a fekete zongora: «Bolond hangszer: sír, nyerít és búg. Fusson, akinek nincs bora, Ez a fekete zongora. Vak mestere tépi, cibálja, Ez az élet melódiája. Ez a fekete zongora.» A világtalan mester – Isten, a végzet, a sors – vakon játszik az élettel, az élet ütemére kiömlik a költő vére. (A fekete zongora.) Máskor megelevenedik lelkében kedvesének emléke. Ódon, babonás vár a lelke; mohos, gőgös és elhagyott. «Örökös itt a lélekjárás, A kripta-illat és a köd, Árnyak suhognak a sötétben S elátkozott had nyöszörög.» Kedvese, a fehér asszony, benn jár a várban, s kinevet az ablakokon: a költő két sötét szemén. (A vár fehér asszonya.) Ő, mikor a költő lelkében, az elmúlt ifjúság Holt-tengerébe, annyi szerelmi elszakadás után újra beevez a piros-fekete glóriás asszony! «Piros-fekete glóriával Evezz, evezz csak csöndesen. Én tudom, hogy lelkembe süllyedsz S ott halsz meg majd, én szerelmesem.» (Csolnak a Holt-tengeren.)

A tenger, az igazi, ott zúg a költő lábai alatt. Ezüstlávát ivott a víz, reszket a föld, inog a pálmás part, összehajolnak a kaktuszok, bús ragyogásban várunk valamit; s ím, violás árnyak ködében nagy vízi szekér tör elő a messzeségből, vörös szárnya repesve csapdos; megáll, vár, pihen; vajjon ő jön-e, az új vezér, piros hajnalt hoz-e vagy vérözönt? (Vörös szekér a tengeren.) A tenger mellett húnyja le majd szemét a költő, breton legények és leányok viszik testét zsolozsmaszóval vörös bárkára, téli orkán vad szele dobban, s a vörös bárka tengerre vágtat. (Temetés a tengeren.)

Mily találkozások a szárazföldön! Hahó, éjszaka van, zúgó vadonban őrületéj; itt a váli erdő, itt Vajda János és szerelmese, Gina; vakít a vén költő csont-teste, vidáman hozza Gináját; hahó, ez nem Gina, ez Ady Endre asszonya, Léda; nevet a vén költő, az erdőn kigyullad a fény, Gina fut, s Ady Endre homlokát megsimogatja szent költő-előde; hahó, őrület-éj, zúg az erdő. (Találkozás Gina költőjével.) Holdfény alatt járja a költő az erdőt, vacog a foga, fütyörészik, háta mögött a tíz öles Csöndherceg; jaj, milyen borzalmas némaság, milyen gyilkos óra; csak némulna el a füttyszó, egy jajgatás, egy roppanás «Csönd-herceg nagyot lépne és eltiporna.» (Jó Csöndherceg előtt.) Szent György-nap éjén dohos várak ódon termeiben táncolnak az özvegy legények. «Bolond és fehér valahány. Lesik a szent, tavaszi holdat. Hopp-Sárit és Ave-Máriát Váltva és bokázva dalolnak.» Tátongó sír az éjszakában, a sír legmélyén nők és rózsák, ide hull a sok özvegy legény, egy rózsát tép le mindegyik, sóhajt, hörög, asszonyt keres, hajnalra meghal valahány. «Reggel hiába gyűl a nép, Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak: Egy-két vércsöpp s könnyfolt a falon S egy-két bolond, verses papírlap.» (Özvegy legények tánca.)

A magyar föld soha nem ragadja el szépségével a költőt, inkább csak az elkeseredés, kicsinylés, gúny hangjait csalja ki lelkéből. Mi öröme lehet a faluban? Belehalok – kiált fel – ha azt mondják, hogy én itt szálltam útra, megtagadom a csókot, amely útra indított. «Én a bolondos zajnak, Én a cifra városnak Vagyok a kóbor lelke, Ne gyalázz meg hát, falu.» (EI a faluból.) Hiába érkezem haza, hiába dobogok lábammal, hiába költögetem az alvó avart, az én vén földem aludni akar. S amikor fölriad a hullafoltos vén alvó, akkor is átokra nyílik ajka: pusztulj innen város beteg szerelmese, én idegennek ágyat nem vetek, bús álmaiddal vándorolj tovább. «Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam, Csak szállok búsan, némán, magasan, Elűzött a földem.» (Elűzött a földem.) El a városba! El Budapestre! Átok-város ez is, még meghalni sem jó. «Fény-emberem ide kerültél? Csúf Budapest a ravatalod?» (Költözés Átok-városból.) Korán jöttem én ide, ebbe a nagy magyar sivatagba. «Ténfergek s már az sincsen, Ami könnyre fakasszon.» (Korán jöttem ide.) Meg kell itt rokkanni a magyar Messiásoknak. Összeesem én is, lerogyok vígan, elnyúlok bátran a nagy magyar éjszakában. Nem az első hullás ezen a tájon. «Ki magyar földön nagy sorsra vágyik, Rokkanva ér el az éjszakáig.» Ám azért daloljunk néha, vívjuk az egeket búsan, átok-zenével csalogassunk másokat. «Hadd jöjjön más is, Rokkanjon más is, pusztuljon más is.» (Ének a porban.)

Menekülni innen, minél messzebbre futni ebből az országból Párizs felé. «Megállok lihegve: Páris, Páris, Ember-sűrűs, gigászi vadon. Pandúr-hada a szájas Dunának Vághat utánam: Vár a Szajna s elrejt a Bakony«. Nevezhetnek hitszegőnek, vihetnek máglyára a szittyák, Páris szívén fekszem. Hunnia szegénylegényét nevetve őrzi, s beszórja virággal a szajnaparti Bakony. «Itt halok meg, nem a Dunánál. Szemem nem zárják le bús kezek. Hív majd a Szajna, s egy csöndes éjen Valami nagy-nagy, Bús semmiségbe beleveszek. Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet, Tisza kiönthet a. magyar síkon: Engem borít erdők erdője S halottan is rejt Hű Bakony erdőm, nagy Párisom.» (Páris, az én Bakonyom.) Jaj, milyen érzés, mikor innen visszakényszerít a gonosz sors! «Reggelre én már messze futok, s bomlottan sírok valahol: Most sírni, nyögni nem merek én, Páris dalol, dalol.» Téli sírkertek szele jő felém, hallom a magyar ég koldus zsivaját, megyek a magyar temetőbe. Fagyos lehellet és hullaszag száll ott minden virág felett; elátkozott hely, nekem hazám: a naptalan Kelet. «Ó, az élet nem nagy vigalom Sehol. De ámulni lehet. Szép ámulások szent városa, Páris, Isten veled.» Dalolj, dalolj, szent város; idegen fiad daltalan tájra megy, szegény; mégis megyek, mert sorsom visszakövetel, azután meghalok; nem lesz több mámorom, kinyúlok bután, hidegen. «Csipkésen, forrón, illatosan Csak egyszer hullna még reám S csókolná le szemeimet Egy párisi leány. Az alkonyatban zengnének itt Tovább a szent dalok. Kivágtatna a vasszörnyeteg És rajta egy halott.» (A Gare de l’Est-en.)

Halálszagú, bús magyar róna – jajdul fel a költő – lelkek temetője. Hány megölt lélek sikolt itt bús átkot az égig! «Ó, boldogok itt, kik nem éltek, A legkülömbek sohse éltek, Itt meddő a nagy gerjedés, S százszor boldogok a vetéltek.» (A lelkek temetője.) A piszkos, gatyás, bamba emberek megölik itt a költészetet. Ha valamelyik szent dalnok szívében virág nő, csorda-népek legelik le. Mit csinálhat itt bármilyen csoda-költő: eltemeti dalát, s káromkodik vagy fütyörész. (A Hortobágy poétája.) « Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erőm. Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álombakók, A Tisza-parton mit keresek?» (A Tisza-parton.) Gázol az elvadult tájon, dudvás földön, vad mezőn: ez a magyar ugar. Az égig nyúló giz-gazok között nincsen virág, ezt a szűzi földet valami rágj. «Csönd van, A dudva, a muhar, A gaz lehúz, altat, befed S egy kacagó szél suhan el A nagy Ugar felett.» (A magyar Ugaron.)

Hasztalan minden küzdelem és reménykedés. Halál-tó ez az ország, hiába keringünk fölötte mi szép, bátor, büszke madarak. «Ezt a bűz-lehű bús tavat Így is nevezik: Magyarország.» Sohasem is lesz máskép, így rendeltetett. «Erőt mi rajtó nem veszünk: Halál-tó marad Magyarország.» (A Halál-tó fölött.) Hajh, Alföldre lenyargalt, szűk, vénfejű magyar nép, nincs e nagy világon szánandóbb nép nálad. «Se viráguk, se fájuk, Se némettel békéjük, Se kedvük újjá lenni: Álmuk a zsíros Semmi.» (Gőzösről az Alföld.) Miért is él a magyar ihar nyomorúltul a tölgyek között, miért lombtalan a lombunk, virágölő a virágunk, árnyéktalan az árnyékunk, miért vagyunk erdő csúfja? «Száradjon ki az iharfa, A büszke fa, a magyar fa. Amely engem gyökerével Bever, lehúz, ide láncol. Leveleit elhullassa, Virágait korán esse, Sohse lássa, sohse lássa A szent Napot terebéllyel.» (Ihar a tölgyek közt.)

A magyarság sorsa megpecsételtetett. Nagy tivornyán borral-vérrel idézi a költő a holtakat, s meglátja dölyfös ősét, Ond vezért, a vad ősmagyart. Ez volna az őse, ez az idegen? «Hiába akarnám, szeretném, Nincsen hozzá semmi közöm, Más a szemem, gerincem, eszmém.» Más a lovam, a vérem, álmom, ez a faj nékem idegen. «Ilyen bánat-folt nincs fölvarrva É kerek földön senkire, Csak fajából kinőtt magyarra.» (Ond vezér unokája.) Szerencsétlen magyar faj: «Mert gyáva volt és szolga volt S életét élni sohse merte, A Sors, a sorsa, Hajh, be megverte, be megverte.» (A fajtám sorsa.) Minden ideálunk másutt megunt ócskaság már, – csak cammogva fonjuk életünk fonalát másoknak elhányt guzsalyáról, a fajtám nyomorúsága még az én koldusságomnál is kietlenebb. «Cirkusz-ponyvák Bohócsorsa leng előttünk.» (A fajok cirkuszában.) Ha van Isten, ne könyörüljön ezen a fajtán, verje csak, verje velem együtt ezt a veréshez szokott népet, cigánynépek langyszívű sihederjét. «Ha van Isten, földtől a fényes égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk.» (Nekünk Mohács kell.) A végzet úgyis elérkezik kérlelhetetlenül. Kezében óriási rostával áll az idő, vidáman rostálja a magvak közül az ocsút, kihullatja a hült világokat, aszott nemzeteket, renyhe népeket. «Be igazság szerint hullunk ki A kegyetlen óriás rostán, Kedvét nem töltvén az Időnek.» (Az Idő rostájában.)

A költő mindezek ellenére is igaz magyarnak vallja magát. Én nem vagyok magyar? Riad föl elkeseredetten. Hiszen ős Napkelet olyannak álmodta a magyart, amilyen én vagyok: hősnek, borúsnak, büszke szertelennek, kegyetlennek, merésznek, újnak, örök nagy gyermeknek, nagylelkűnek, szomjasnak, búsítónak, nyugtalan vitéznek, egy szerencsétlen isten fájdalmas remekének. «S az álmosaknak, piszkosaknak, Korcsoknak és cifrálkodóknak, Féligélőknek, habzó szájúaknak, Magyarkodóknak, köd-evőknek, Svábokból lett magyaroknak Én nem vagyok magyar?» (Én nem vagyok magyar?) Föl-földobott kő vagyok, kicsi országom, újra meg újra hazatér a fiad. Messze tornyokat látogatok, azután elbúsongok, s lehullok a porba, amelyből vétettem. Elvágyom, s nem menekülhetek, magyar vágyaim elülnek, s megint fölhorgadnak. Tied vagyok, kicsi országom, haragomban, tied vagyok nagy hűtlenségemben, szomorú magyarságomban; föl-földobott kő: bús akaratlan, példás alakban Te orcádra ütök. «És, jaj, hiába, mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is.» (A föl földobott kő.) Pimasz, szép arccal, búsan könyökölve sír az én fajtám, a magyar. «Olykor utálom, néha szeretem: Ennyi emberséges bánatot Nem adott volna más fajta nekem.» Ha meghalunk, majd egyformán halunk. (Pimasz, szép arccal.) Gúnyos fájdalmunkból kicsordul egy ifjú-ősi könny, és utána mint a zápor jön a többi könny: miért is, miért is, miért is? S nincs vége könnynek és miértnek. Csöpög a könny és hömpölyög a hahota; hahotája azoknak, akik semmit sem értenek meg, és sohase kérdik: miért is? «S itt valahol, ott valahol Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol. Miért is, miért is, miért is?» (Négy-öt magyar összehajol.)

El kell jönnie a megváltás órájának. «Új szelek nyögetik az ős magyar fákat, Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat. Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.» (Fölszállott a páva.) A hit: a marxista jövő; az eszköz: a forradalom; a cél a társadalmi rend összezúzása. A mágnások, papok és vármegyei nemesurak kényuralma ellen minden elnyomottnak össze kell fognia a szolganépek nemzetiségi Bábelében, ebben az álmos Magyarországban. Vajjon csak a magyar proletár szenved-e? Szenved az oláh és a szláv is; közös a bánatunk; jaj annak itt, aki nem úr és nem bitang. Gyalázatunk, keservünk ezer év óta rokon, miért nem, találkozunk hát mi elnyomottak az eszme-barrikádokon; miért nem mondunk már egy nagyot mi milliók: magyarok és nem-magyarok; meddig lesz még Magyarország népe kalitkába zárt csacska madár? Se hitünk, se kenyerünk, de minden a mienk lesz, ha akarunk, ha merünk. (Magyar jakobinus dala.)

Eszményi magasságban emelkedik föl a multból a nagy parasztlázadás vezérének véres alakja. «Különb volt, mint nyolcvan apátúr, Szentebb úr nem vala itten, Úgy trónolt ott a tüzes trónon, Mint az egekben az Isten. Tréfás gyilkosok csiklandozták S meghalt komoly, büszke fővel. Háta mögött egy püspök állott Szentelt vízzel és füstölővel.» (Dózsa György lakomáján.) Mi lesz hé, mostani nagyurak, ha kaszás népem élén felétek indulok? Rabló váraitokból merre futtok hitvány hadaitokkal? «Dózsa György unokája vagyok én, Népért síró, bús, bocskoros nemes.» (Dózsa György unokája.) Egyszer volt itt lakodalom, amikor az ország vőlegénye Dózsa György volt; egyszer volt vulkán ez a föld, amikor a harag és a bosszú ítéletes viharba tört ki; egyszer volt itt hit, amikor minden becsületes erő hurkot tépve, csóvákat vetve, irtva támadt; egyszer volt itt igazi forradalom, amikor nem alkudtunk, hanem rendet csináltunk. «Egyszer volt itt egy kis remény, De véres és tüzes remény. Jönnie kell új Dózsa Györgynek S fog is jönni. Jaj, félek, meg nem érem én.» (Egyszer volt csak.) Bár jönne már Dózsa, csak még egyszer jönne! Csak egyszer, Dózsa György! «Az volt a szép, hogy senkinek Nem adtak akkoron kegyelmet. Tán a gyermek Volt egy kicsit jó kiméletre.» Jó istenünk, ma már mi lenne, ha a gyermek sem kapott volna kegyelmet, és most ott volna, ahol apja, a legyilkolt úr. (Még egyszer jönne.)

A Hortobágy beüzen Debrecenbe: Civis-urak, nagy baj lészen! Ijedten táncolnak a debreceni tatár agyvelők Civis-urak, új világ készül a Hortobágyon, nagy baj lészen, ha vörösen beérkezik a Délibáb! (A Délibáb üzenete.) Milyen jó bolond is a paraszt, nekifog a tavaszi munkának holott ezer év óta mindig csak az urak számára robotol a cselédféle. Még a föld is nagyot kacag ilyenkor. Ha nyár éjszakáján a grófi birtokon kigyullad az asztag, a szegény aratót vad fájdalom gyötri, pedig miért panaszkodik, hiszen a korgógyomrú parasztnak nincs köze a földhöz; siratják a semmit, a másét, a gróf talán éppen agarász. (A grófi szérűn.) Ám föltünedeznek az égen a vörös jelek. Dalolva megy az urak gyáva seregének a fölkelő nép, s nem ijed meg ágyútól, gyiloktól, úri bitangságtól. Ha meg halunk, hát meghalunk, de velünk hal minden. Mert ez az ország a mi országunk, s nem hóhérainké; itt most már a mi kezünk épít, s nem azok fognak uraskodni, akik ezer évig tobzódtak. (A Hadak Útja.)

Előre, magyar proletárok! Az urak földjén ti vagytok az Isten, ami csak szép, ami reménység, mind ti vagytok. Nyakatokon vad úri tatárok ülnek, s ti éheztek, holott hitványabb Nérók még nem éltek a földön, mint ebben az országban. Beteg ember vagyok, nem harcolhatok fegyverrel, de szíveteket megérdemlem; veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: véreim, magyar proletárok! (Csák Máté földjén.) A proletárfiú is tanulja meg, hogy a derék, lelkes, úri szittyák országában ezer év óta gyötrődik a munkásember; néhány ezer úr gúzsba kötötte millió rabszolgáját; amit a bús nép szerzett, azt a víg uraság zsebrerakta. Megláncolták és butították a dolgozó milliókat, de immár más világra készülünk, más lesz Magyarország. Minden sápadt munkásgyerek készüljön föl a háborúra: szét kell zúzni az urak kovácsolta bilincseket. (Történelmi lecke fiúknak.)

Ó, én rab-atyámfiai, mit érne az én rongy életem, ha nem mehetnék el tihozzátok, ha nem fogadnátok be magatok közé. Minden úri megmozdulás közelebb visz tihozzátok. Hogy fogadtok egy jövevényt, mehetek-e közétek, futhatok-e tihozzátok? «Ó, én rab-atyámfiai, Nem fog átok: Elmegyek én tihozzátok.» (Menekülés úri viharból.) Szívemet küldöm hozzátok, tagadjatok meg, mégis a tietek vagyok, helóta nép, helóta költő. «Ha nem láttok testvéreteknek, Megsokasodnak a redők Bús homlokomon és lelkem táján.» Oda akarom adni nektek forradalmas lelkemet. (Küldöm a frigy-ládát.)

Márciusi nap, te még nem gyujtottál igazi magyar forradalmat! Akard végre azt, hogy a miénk legyen ez az ország! «Verje meg, verje meg, ha van verő Isten, Aki csak egy kicsit ósdit akar itten, Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni, Mindent, ami régi, ezeréves holmi. » Nincsen ilyen büdös úr-szag sehol a világon, változásért és újért kiált itt minden. S rázzák bár a papok tömjénüket még gőgösebben, ide már Petőfi forradalmi szava is kevés. mindent fölrúgó tettre van szükség. (A márciusi Naphoz.) A május izgat, ír, beszél, szemben száz hazugsággal, száz hamis törvénnyel. Vigadj tömeg, mert rátok vár az ország, föl kell szabadítanotok a magyar földet. (A május: szabad.)

Rengj csak föld, mi kacagunk utoljára. Hiába raknak katonákat, pandúrokat, vérebeket nyakunkba, egy Isten sem tudná ma már lefogni ereinkben a lázat. Csak dühöngjön az új, kan Báthori Erzsébet, a vad, geszti bolond, Magyarország úri trágyadombja el fog hamvadni. Budapest utcáin s a falvak csöndjében dühök remegnek; eljött hát végre a pusztánkba Isten szent küldöttje, a Sátán. «Kis romlott ország vén kadáverét Fűti élettel a vér, a mi vérünk.» Mise, tömjénfüst, babonák dőlhetnek már ránk, csupa teremtés lángol a szemekben, örök tavasz, örök forradalom. «Hogy ragya verjen, marjon mindenütt, Hagy jöjjön a döghullák varja Mindenkire, aki vén, savanyú Akaratát most piszkosan akarja Lelkünkön és a szennyes Hunnián.» Hogyha volna Isten, aki bosszút állani nem átall, latrainkra tűzzel lesujtana. Hogy fussanak rá – Tisza Istvánra – minden nyavalyák, hogy a törés jó kedvvel törje: «Ez a gazember még lakolni fog.» (Rengj csak föld, Mi kacagunk utoljára, Rohanunk a forradalomba, Új tavaszi seregszemle, Enyhe újévi átok.)

De érdemes-e még ezzel a gyáva nemzettel törődni, vannak-e a proletárokon kívül igaz emberek? Gőgös undorral volna jó nézni, hogyan kerül zátonyra, az úri kalózok kezén, a rossz magyar hajó. «Szól a sípszó: átkozott nép, Ne hagyja az Úr veretlen, Uralkodást magán nem tűr S szabadságra érdemetlen.» Nincs olyan komisz sors, amit meg nem érdemlünk. «Úri sírásók s zsebrákok dúlnak itt bent, Kövér papok árusítják az Istent.» Ilyen rongy országot úgysem lehet lázadásba vinni. Messzi-magyarok, amerikai magyarok, jaj be irigyellek: itthon már minden elveszett; boldogok vagytok, mert messze vagytok tőlünk. Gyáva volt és szolga volt mindig a magyar. «Ma is itt ül lomhán, petyhüdten: Fejét, jussát, szívét kobozzák S ha néhányan nem kiáltoznánk, Azt se tudnák, hogy őt pofozzák.» Átok a zsivány-vérű elnyomókra, vezérük is veszendő, kerge kos; nemzetségük dölyfös fejéről már hull az ingó korona; hiába jönnek vérebekkel, gyáva a zsoldos, bátraké a reggel. «Tombolj zsivány-had, az átok fogott.» (Az undor óráiban, Sípja régi babonának, Hát ezért bolondultunk, Véres panorámák tavaszán, Nem nagy dolog, Üzenet amerikai véreimhöz, A Hóseás átka.)

«Kelj föl, ó, kelj föl, szent vörös Nap Reám, ragyogva.» Feketeséget látok mindenütt, késlekedő vörös Nap, hozzád kiáltok. Kelj föl, vörös Nap, addig, amíg én is itt vagyok: pusztítóbb leszel, ha én nézlek. (A vörös Nap.) Röpdössetek csak régi zászlók, röpdössön a turul, a babona, már fölépültek az új várak: a piros lelkek. Az ósdi várak leomlanak, csupa új vár lesz a világ. (Új várak épültek.) Sohase hull le a vörös csillag, akkor is ott dölyföt majd az égen, amikor a Nap és a Hold már rég lehullott. «Vörös csillag, ragyogj és trónolj. Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye.» (A csillagok csillaga.)

A vörös csillag Oroszországban gyökeresen elvégezte munkáját, s később Magyarországgal is megízleltette a rohamkéses csillag-uralmat. A világháború egyelőre véget vetett a költő vörös álmokba burkolt szocializmusának. Megénekelte a hadüzenet kísérteties éjszakáját: az égből dühödt angyal dobolt riadót a szomorú földre, csúfolódóbb sohase volt a hold, különös, különös nyár-éjszaka volt. (Emlékezés egy nyár-éjszakára.) Nemzetét nem buzdította harcra, bár a faji érzés olykor megvonaglott szívében. Hogy rohannak a magyarok, – öregek, ifjak, dacosak – az elmúlás mezejére; hogy szól, zuhog, árad a nótázás az ajkukon! Ez a regék ősi népe, a dal és fátum népe. «Így járnak a Végezés ormán Ezer és ezer évek óta, Mindig a Halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta.» (Nótázó, vén bakák.) Ennek a népnek, ennek a mesebeli Jánosnak, van elég tapasztalata a megcsalatásban, mégis hogyan küzd rongyos mentéjében! «Bajban van a messze város, Gyürkőzni kell a Halállal: Gyürkőzz János, rohanj János.» (A mesebeli János.) Tombol a világ, véres úton vágtat a téboly. Lehet-e itt buzdító szava a költőnek, mikor a lázas látomások szakadnak föl a hullák és emberroncsok tragikus mezőiről. Reménytelenségében úgy érzi, hogy a magyarnak mindegy, ha veszt, ha győz: «Nekem, pajtás, úgyis mindegy, Farkas esz meg, ördög esz meg, De megesznek bennünket.» (Kurucok így beszélnek.)

Háborús versei nem közönséges megnyilatkozások arra nézve: hogyan visszhangzik egy pacifista költő lelke a világkatasztrófára akkor, amikor a cenzúra gondosan őrködik a harcias hangulat fenntartásán. Csüggesztő hangokat nem adhat a lírikus, a háborúra való buzdítás szándéka távol áll tőle, csak burkoltan fejezheti ki fölháborodását a vérontás miatt. Mintha már túl volna téren és időn, olyan messzeségekből küldi sóhajtásait, nem is annyira a magyarság, mint inkább az emberiség felé. Most a halál az úr az egész földön.

A halál árnya végigkíséri a költőt utolsó órájáig. Mohón ragaszkodik az élet gyönyöreihez, de legnagyobb mámora közben is szembetalálja magát az elmúlás intelmeivel. Mikor Párisban a Szajna felé ballag, bíbor-dalok égnek lelkében arról, hogy meg kell halnia. «Elért az Ősz és súgott valamit, Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm: röpködtek végig az úton Tréfás falevelek.» (Párisban járt az ősz.) A halál-versek az élet himnuszaival fonódnak egybe líráján. «Ó, életem, Be nagyon és igaztalanul szeretlek, Én életem, ó, életem, Te vagy a legszebb, Életek élete.» (Ó, életek élete.) Az élet szerelmese, egyben a halál-versek mestere is: «Én a Halál rokona vagyok. Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy.» Beteg rózsák, hervadva vágyó nők, bánatos őszi idők, szomorú órák kísérteties hívása, déresős mezők hideg hajnalon, fáradt lemondás, könnyetlen sírás: ezek a kedveltjei. «Szeretem azt, aki csalódott, Aki rokkant, aki megállott, Aki nem hisz, aki borús. A világot.» (A Halál rokona.)

Az élet minden vonatkozásában ott a halál gondolata. Mikor tort ül az elillant évek szőlőhegyén, s vidáman buggyan torkán a szüreti ének, mikor nézi a tépett venyigéket, és hajtogatja részeg korsóját, akkor még csak szembe mer nézni a megsemmisüléssel. Lassan, gőggel magasra lépek: «A csúcson majd talán megállok, Földhöz vágom a boros-korsót S vidám jóéjszakát kívánok.» (Elillant évek szőlőhegyén.) De mikor üzen a temető, s úgy látszik holdas éjjelen, mintha közelegne a sírkert a falu aljáról, rémület riasztja a látomásokkal viaskodó lelket: «Síró, rettegő félálomban Ezerszer is megkérdem én: Én szállok vagy ő jön felém?» (Közel a temetőhöz.) Máskor a tengerre bámul, távol csillognak a hegyek, ma bolond színek éje van; mimózák édes illatát hozza a szél, csupa illat a világ, micsoda bolond illatok; a hold talán tüzet evett, lángot evett a vén paripa, be tüzes lett ma a világ. «Megyek, megyek ez a Halál. Tudom, tudom: ez a Halál. Felöltözök, ajtót nyitok S a küszöbön utamba áll. Ó, be bolond, halálos éj.» (Bolond, halálos éj.) Újabb halál-látomás: koporsón lovagol éjfélkor, reszketve és kacagva lovagol, vérverő álomfickók keringenek körülötte. «A bal kezemben véres kantár, Suhogó ostor van a jobban. Gyi, gyi, kergetem a koporsót.» (Az én koporsó-paripám.) Úr az egész földön a Halál. Hogy pusztít ez a könyörtelen szörny az emberek között! Hogy ügetnek patkótlan lovai! Nesztelen, gyilkos paripák, árnyék-lovagok a hátukon, még a hold is elbúvik félelmében, az egész világ szendereg. Mindíg van szabad paripa, mindig van gazdátlan nyereg. «S aki előtt megállanak, Elsápad és nyeregbe száll S fehér úton nyargal vele Holdvilágos éjjeleken Új utasokért a Halál.» (A Halál lovai.)

Menekülés az öngyilkosságba? Távozás, mert elég volt az életből? Az Élet, az én szerelmesem, eldobott! Hideg síneket szorítok fáradt karokkal, várom alkonyban a halált, s jön a halálgép muzsikálva, dübörög Bábel szekere. Már ölelnék, újra ölelnék! «Élet, Élet. S jön rám zúdultan Magtalan álmok bús raja, Jönnek a nagy vágy-keselyűk, Jön, jön, fekete szárnyú multam. S megölellek még egyszer Élet, Utolsót lendül a karom S úgy fonódik be görcsösen Küllőibe a szent keréknek.» (Halál a síneken.) Igen, a Halál is hódolattal lépi át küszöbömet, ha úgy akarom; koldus-ágyamra leborul ez a fölséges úr, ha meghívom őt magamhoz. Ha akarom, nem kell megvárnom a gyáva, póri elmúlást; itt van az álomhozó húsz grammnyi por az asztalomon. Ha akarom, két óra mulva örök álom jő a szememre. Találkozunk én és a meghívott Halál. «Asztalomon, álomporokban, Ott trónol már gyönyörű réme S két óra mulva már, ha akarom, Rámhull a legszebb trónnak fénye, De, jaj: gyáva vagyok.» (A meghívott Halál.)

Élni, élni! Akárhogyan is, csak élni! «Akárhogyan, de el nem múlni. Akárhogyan, de létezni még, Inkább feledten megfakulni, Mint egy ragyogó, szép Halál Dicsőséges karjába hullni» Ő, élet, sikoltva ragaszkodom hozzád! (Akármilyen csúnya életet.) Lehet-e vajjon, hogy én már ne éljek? Lehet-e, hogy ne borongjak az aranyos őszben, ne hívjanak a téli meleg asszony-szalonok, ne találjon meg a tavasz mámora? «Lehet-e, lehet-e? Hiszen ez mind enyém volt. Én vágytam, én daloltam, Minden, minden én voltam.» Senki még soha a világon nem vágyott így élni, soha senki sem hajszolta még így a tündér ezeregy éjszakát. S élhet-e más, ha én nem élek? «Átkozott legyen az, Aki helyemre áll majd, Ínyére méreg hulljon, Két szeme megvakuljon. Álljon el a szíve, Süketen tétovázzon, S ha tud majd asszonyt lelni, Ne tudja megölelni.» (Aki helyemre áll.)

Aki így rimánkodik az életért, ennyit foglalkozik a halállal, az bizonyára lázasan kutatja azt is, mi következik a földi elmúlás után? Halhatatlan-e a lélek, van-e Isten, lehet-e megnyerni irgalmát? Hiába gúnyolja a költő a keresztény hívők vallásos érzelmeit, a maga sejtéseiből és babonáiból ő is kovácsol magának, ha nem is megnyugtató hitet, de legalább mitológiát és filozófiát. Mindenekelőtt leszámol a keresztény Isten-hittel. Esküdt ellensége minden pozitív vallásnak, az imádságos embereket és a papokat egyformán gyűlöli. Mit akar a bibliai teremtés tétova világa, mit erőlködik Betlehem híres csillaga, mikor az emberi agy diadalt diadalra halmoz. «Repülő, lármás gépmadárnak Istentkísérő, bátor, büszke szárnya Vallja: Emberé a teremtés S Isten csak egy megócskult koronája.» Nem kell a tömjénbűzös, gaz korszak, amikor a hitbuzgó emberek Krisztus vallásával öltek és raboltak. «Egyre erősebb a nagy Szándék, Hogy az Istent nem szavakban vitassák, De adassék meg az Embernek Itt a Földön minden szépség, igazság.» Harcoljunk a jövőért, tegyük kellemes lakóhellyé a földi siralomvölgyet, teremtsünk mennyországot utódaink számára. (A nagyranőtt Krisztusok.) Karácsony ünnepén zengjük a gyűlölet és harc énekét: «Ma a bilincses millióknak Éhnyavalyás, kínos élete gyászol S újra megátkoz téged, Csalárd legenda, betlehemi jászol, Hazug fölkentség, ál szeretet.» Átok-sírokba botlunk minden léptünkön, ezekbe a betlehemi csillag csalta be a szeretet hiszékenyeit; ma már nem hiszünk a csillagnak, csak a magunk erejében bízunk; hóhéraink Jézusához ma már nem vihetnek el bennünket hallelujázni; ma a gyűlöletet és a harcot ünnepeljük. «Ma bús fejünk álomra hajtván, Enyhet álmodunk: piros bosszú népe Kél iszonyú rajban S lép a Krisztus-hydra fejére, Megfizetni vad századokért » (Gyűlölet és harc.) Kegyes hölgy Krisztust csak egyszer szült, azóta is hiába várjuk rívó anyától s jámbor csemetétől a hozsánnás idők beteljesülését. Néha megvadulnak a nászbeli párok, mintha Krisztust teremtenének, de az idő áll, és meddőn vesztegel a régi Krisztus kis bűvkörében. Síró anyáktól sohasem jön el a világ vidám megváltója. «Sok-sok Krisztust, de mosolyogva Küldjetek el, friss anyák, hozzánk.» A vörös Krisztusok izgága hadát várjuk, a jövő Jézusait, akik nemcsak küzdelmet hoznak, de végig is harcolják a harcot. (Az izgága Jézusok.)

Az Úr az ő szemében: «Egyetlen és borzalmas Isten»; egy alkalommal: «borzasztó Cethal»; elmélkedő formában: «Te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy, Ős magyar névvel: az ős-Állat.» Jézus Krisztus: «A szamaras ember»; a Szentháromság harmadik személye: «Egy Szent-Lélek nevű kereskedő». Te Isten, – úgymond – te tudod, hogy nem vagyok mai gyermek, az én ügyem a te ügyed, ránts kardot, verd meg, aki ellenem támad. «Mert mi együtt kezdtük a hűhót, Mert egyformán Titok a voltunk S ami lázmunkánkban hazug, Mindent, mindent együtt koholtunk.» Nógattál, hogy törjek be a magyar bozótba, s ne némuljon el a nótám; bolond nyilad voltam, Isten, de nyiladat most már messzelőtted; nem ejtem hát porba előtted fölemelt véres homlokom, s más bolondként nem megyek egykönnyen a kálváriára. Egy percnyi szeszélyedért nem égek el hiú lánggal. Te Isten, te Titok, közös bűnünk volt minden bűnös nóta, már nebuló-koromban fölbujtóm voltál, te voltál az elindítóm, te légy az utam, vége. «Az én ügyem a te ügyed is, Hogyha hívedet meg nem tartod, Nem hisz benned majd senkisein: Isten, Titok, elő a kardod.» (A Kimérák Istenéhez.)

A költők kijelentéseit – mégha prófétáknak, váteszeknek, zseniknek, übermenscheknek kiáltjuk is ki őket – nem kell komolyan venni. A verseskönyv egyik lapján csodálatos jósoknak tűnnek fel, más helyen kiderül, hogy oktondi rövidlátók vagy rosszhiszemű korlátoltak. Ma szidja és átkozza Istenét a költő, bár nem hisz Istenben; holnap már jámbor szívvel alázkodik előtte; most sem hiszi ugyan létezését, de azért gyönyörködik képzeletének játékaiban. Ady Endre puszta mesemondásnak fogta föl a vallást, mégis számos istenes verset írt poétai megszállottságának idején. Félve a haláltól, ijedten számolta napjait. Hova ragadnak a kárhozatos örömök, miért eszmél időnkint magára a beteg test és beteg lélek? Sírni, sírni, sírni. Térdepelve, lihegve, mellet verve tagadni a mulat, megbánni mindent. «Testamentumot, szörnyűt, írni És sírni, sírni, sírni, sírni» (Sírni, sírni, sírni.) Romok között, szennyben, agyonsebezve vergődik az eltékozolt ifjúság; boldog, aki tisztán, becsületesen élt. «Ahogy nőnek az árnyak, Ahogy fogynak az esték, Úgy fáj jobban és jobban Az eljátszott öregség.» A kéjbe fojtott ifjúkor megölte az őszhajú, pirosarcú, mosolygó szép öregséget. Ó, ezerszer jaj nékem! (Az eljátszott öregség.)

Az élet szomjas szeretetét mindenütt körülfelhőzi a halál borzalmas árnyéka. Nincs menekvés. Az örök megsemmisülés gondolatára megrendül a gondolkodó elme, keresi a titkok zárának kulcsát, az egyetlen lényt, aki a földi lét elmúlásán túl is ígérheti az élet folytatását: Istent. A költő halni készül; békülni akar. Szeretne még életében találkozni Istennel, szeretne ismét imádkozni, szeretne megtelni az Úr szeretetével. Nem harcol már, nem csókol, száraz karó a két karja, elszáradtak ajkai. Lába sincs már, csak térde van; hiú szemei megvakultak. Lelkében Isten lépked, szívében megtalálta őt. Boldog találkozás, de mellette mennyi nyugtalan kérdés, zavaró kép, hitetlen szembeszállás. Vele van Isten egész éjszakán, de virradatra elszökik tőle, olyan ő, mint az asszonyok: imádtatja nagyszerű lényét, de elszakad, nehogy megértsék. Hatalmas úr az Isten, ott ül minden gondolat alján, s ha sokáig láthatatlan és néma is, néha mázsás harang-nyelvekkel ver bele szívünkbe. De szívünket mégse érti meg; nem int, nem büntet, nem jutalmaz; csak forgatja a Mindenséget, mintha únott játékot űzne; az ábrázatja fagyott nap. Ha ízeinket összetépjük nagy fájdalmunkban, ő csak mulat. S mégis, a költő hitetlenül is hisz Istenben, mert hinni akar, mert a hitre nála jobban még sohase volt senki rászorulva. Ő, bár halt volna meg akkor, mikor kikacagta Urát. Bár megnyerné jókedvét és szeretetét «Szeress engem, ha tudsz szeretni, szeress engem, mert, jaj, utálnak s olyan jó szeretettnek lenni.» (Az Úr érkezése, Imádság a háború után, Az Isten balján, Szeress engem Istenem, A nagy Cethalhoz, Az éjszakai Isten, Az Isten harsonája, Isten, a vigasztalan, Rendben van Úristen, Hiszek hitetlenül Istenben, Menekülés az Úrhoz, Kicsoda büntet bennünket.)

A Sion-hegy alatt őszi hajnalon borzolt szakállal fut az Isten. «Egy nagy harang volt a kabátja, Piros betűkkel foltozott, Bús és kopott volt az öreg Úr.» Reszkető kezemben a lámpás, rongyolt lelkemben a hit, éreztem az Istenszagot. Simogatott a kegyes öreg, bekönnyezte az arcomat. «Ráncos, vén kezét megcsókoltam S jajgatva törtem az eszem: Hogy hívnak téged, szép öreg Úr, Kihez mondottam sok imát? Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.» Csak tudnék egy gyermeki imát! «Ő nézett reám szomorún S harangozott, harangozott.» Csak tudnám a nevét! «Ő várt, várt, s aztán felszaladt. Minden lépése zsoltárütem: Halotti zsoltár. S én ülök Sírván a Sion hegy alatt.» (A Sion-hegy alatt.) Húsz évvel azelőtt, holdas téli éjszakában apámmal együtt szánkáztunk az erdőn a havas Krisztus-kereszt előtt. «Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, Egymás mellett dalolva ültünk.» Gondolatban ott röpül ma is a szánom az éjben a Krisztus-kereszt előtt: «S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen.» (Krisztus-kereszt az erdőn.) Húsz évig jártam, vonatoztam, hajóztam; húsz év után megtérve, imádkozó pózban lát a templomunk. Be jó volna kacagni! Templomunk Kálvin-templom, nincs benne cifra oltár, az igét ma is úgy mondja papunk, az öreg, ravasz bölcs, mint húsz évvel azelőtt. «A hívek nagy, szent hittel Figyeltek ott körültem. Én, ha nem kacaghattam, Legalább is röpültem. Ámenre tértem vissza Húsz évből az igére: Megtöretett a teste, Megtöretett a teste, Kiontatott a vére.» (Egy régi Kálvin-templomban.)

Milyen jó volna jónak lenni! Hallani a melegítő szókat; nagy hűséggel mindíg szeretni, mindíg adni, semmit el nem venni; hitet adni másnak, együtt sírni a sírókkal, még álmokat sem hazudni. «Meleg karokban melegedni, Falni suttogó, drága szókat, Jutalmazókat, csókolókat Milyen jó volna jónak lenni.» Ime, a nemes lelkek boldog életének titka! (Jóság síró vágya.) S hogyan élte végig életét «a Sátánnak fölkent kevélye?» A Sátán előírása szerint. A Sátán papja gőgben éljen, piros virág volt: pirosoljon. «Panaszra is görbülhet szája, De rúgja meg azt, aki szánja.» Ha hisz, kiáltsa, hogy hitetlen; ha kétkedik, zengjen imákat. Ne tárja föl lelkét a nőknek, csak esküdözzék és ájuljon. Betegségét ne lássa senki, ínségében vidáman járjon. «Krisztus tréfából se vezesse, Akik szeretik, ne szeresse. S ha az Élet már összemarta: Jött a Halál, mert ő akarta.» (A Sátán kevélye.)

Örök ingadozás az Istennel való összeolvadás és Istentől való menekülés, az áhítat és kajánság, a hit és hitetlenség között. Olykor megtalálja, máskor elveszti hitét; keresi az Istent, azután újra magára marad kétségeivel. «Néhányszor, már-már szinte hittem, Néhányszor megjelent az Isten.» (Sötét vizek partján.) Van ebben az Istennel vívódó költészetben a stílustalan hang mellett sok nemes emberség, szívhez szóló szózat, megkapó zengzet is. Legbensőbb akkor a költő, amikor az Úr fenséges ölelését vallja és hirdeti. «Szívemben már őt megtaláltam, Megtaláltam és megöleltem S egyek leszünk mi a halálban.» (Ádám hol vagy?)

Bölcselkedő költeményei rapszodikus gondolatmenetű, komor elmélkedések. Ebben az ellenmondásokkal telt filozófiában a költő személyisége valósággal külön istentisztelet tárgya. Minden dolgot a maga egyéni kielégülésének szempontjából ítél meg, minden jelenséget pillanatnyi hangulatának szemszögéből szemlél. Ő áll a világ középpontjában, önmagába mélyedve elemzi magát. «Szeretlek halálos szerelemmel, Te hű, te jó, te boldogtalan, Te elhagyott, te szép, béna ember, Te: Én, szegény magam. Az egész világ helyett imádlak, Te hű, te jó, te boldogtalan, Te szép, kit a buták meg nem láttak: Te: Én, szegény Magam.» (Én, szegény Magam.)

Egy-egy tiszta emlék, nemesebb vágyódás, lelkének bánatos megrezdülései nem egyszer ihletik szép költemények írására. Föltűnnek előtte elröppent ifjúságának bús emlékképei; megjelenik őmaga is, az ismerős kisfiú, a beteg gyermek. A kisfiú merengő alakja körüllengi az öregedő ember ágyát, csodálva tekint rá, könnyet ejt a szemére. «S én gyermekként ébredek sírva Százszor is egy babonás éjen, Úgy mint régen.» (Egy ismerős kisfiú.) A nagy városokból visszasír szülőfalujába, az Ér és a Kraszna mellé, ahol a csöndes szülői ház oly tiszta szeretettel várja. A falu szánakozó öleléssel üdvözli a tékozló fiút: «Én gyermekem, pihenj el, Békülj meg az én ős szívemmel S borulj erős vállamra.» Csitít, csókol, altat a falu, békés hatalom ül a szívre. «S mint kit az édesanyja ver meg, Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, Úgy alszom el örökre.» (Hazamegyek a falumba.) Áldott falusi köd! Az élet zajából ide fut, az üldözők elől ide menekül. Itt gyógyulnak be sebei, innen leskelődik vissza a világba, itt remeg nyugtalanul és mégis a boldogság biztos érzésével. Páris helyett: falu csöndje, Csöndes Ér, szagos virágok. Álmodik a méhesről, a hárs alatt hahotázó gyermekekről, pajkos utódairól, tisztes öregségéről. Nem kell a nagy városi élet csalogató boszorkányvilága. «Méhes mellől szent nagy éjben Békés lelkemből szállnának Bátor, tiszta, szúz, erős, Földszagú gondolatok S küldném őket a világba.» (Álom egy méhesről.) Imádság hangzik fel ajkán «Uram, adj csöndes éjt, Nyugodalmas, nagy éjt A te vén gyermekednek, Beteg, rossz gyermekednek.» (Szelíd, esti imádság.)

Olykor kitárul lelkének jobb része a nagyvárosok zajában is. Milyen érzések, amikor bűnös fejére hirtelen rásimul egy tiszta leány virágkeze! Mikor virágszirmok pergését látja, holott a gondok őszi vihara már lefújta életéről a remény virágait: «Ó, nyomorúlt évek és árnyak, Most hulltak e kezek fejemre.» (Fehér lyány virág-kezei.) Néha csodálatos forróság buzog bensőjéből; bűnös lelke tükrén fehér lótuszok nyílnak. Aranyszárnyú mese-madarak verdesik a tajtékos vizet, a habok mintha olvadt ezüst lennének, s a fehér lótuszok tündökölve hajbókolnak a nyári hold előtt. Érzi, hogy lelke virágzik, hogy újra áldott gyermek, hogy buzog, vágyik, feled és hisz; láp-lelke mintha kristály volna, szép gyermek-mesék hona, kacsalábon forgó kastéllyal, tündér-varázzsal; lelkében szépségek bontakoznak. «S végigborzol egy utca-szélvész S én mindent megint látok, tudok. Csikorog a láp fagyos mélye, Voltak és ismét nincsenek Virágim, a fehér lótuszok» (A fehér lótuszok.)

Családi kapcsolatai ritkán ihletik dalra. Amit elődeitől kapott új látásaihoz, úgy érzi, csúf rontás. Szűz borzongások, pompás szavak királyfia volnék, s pogány lelkemen ott ül, pusztít, bitorol a rontás. Az esztelenül Szép elfut ilyenkor a tollam alól, igéim kenetesen terülnek szét, úgy dalolok, mint egy ósdi, teltszájú prédikátor. «Egy urambátyám röpdös körül: Mult századokból nagy pipafüstszárnnyal: Egy ősöm. Tollamra néz, dohog S kezemre csap a füstös pipaszárral» (Egy csúf rontás.) Anyám egykor a legszebb asszony; szeme, vágya, ajka, szíve, csókja mindig könnyes; szépsége csak azért ragyogott, hogy engem megteremjen. «Bizarr kontyán ült az átok. Ez az asszony csak azért jött, Hogy szülje a legbizarrabb, A legszomorúbb fiút. Ő szülje az átok sarját Erre a bús magyar földre, Az újhangú tehetetlent, Pacsirta-álcás sirályt.» (Az anyám és én.) Apám sírkertet mér, hosszakat lép, én a nyomában, temetőhely kell a családnak. «Házközeles, fekete földben Mérjük a sírkert szélét, hosszát. Négyen leszünk csak, Kik idehullunk örökölten.» Reszkető lábbal lép apám: két fia van csak, és velük elvész e dús föld kis családja. Hátha mégsem! Ez a föld mindíg áldott volt; négy sír lenne itt csak a termés? Hátha, hátha! Este van, apám tűnődik, beleveszünk az alkonyatba, mérjük a sírkertet. (Nagy sírkertet mérünk.)

Egyszer-egyszer ráemlékezik költő-elődeire: a maga sorsát keresi végzetükben. Ilosvai Selymes Péter is ott élt, ahol ő, a szegény Szilágyságban. «Egy-két század mit számít köztünk? Ő is itt álmodott és sínylett. Álmodtunk, sírtunk, ösztönöztünk.» A régi poétát a régi hősök sarkalták, én magamnak vagyok a hőse; hajh, ha találkozhatnánk s összekoccinthatnók poharunkat! (Ilosvai Selymes Péter.) A mi fájdalmunk fájt neked is örök poéta, Csokonai Vitéz Mihály: ó, ébredj, valahányszor ébresztünk! «Ő volt honjában legbujdosóbb magyar, De fényküllőzött fél magyar eget.» (Vitéz Mihály ébresztése.) Rongyos mécsese mellett álmodozott egyszer Vitéz Mihály, s meglátta fajtája legigazabb sarját, Adyt: «Akarok egy valakit látni, Aki szebben hal, hogyha hal, Aki a fajtáját átkozta S aki magyar volt, nagy magyar.» (Csokonai Vitéz Mihály.) Szegény Vajda Jánosnak haláláig hiányzott a száz forintja. «Akkor is úgy volt: frász törhette ki A dal és szépség nyugtalan magyarját, Mert úgy van igaz magyarság szerint, Ahogy cudarok és urak akarják. Mert úgy van most is, kis, szamár gazok Fojtják el, fogják az Isten növényét: Magyar és vátesz, ez éppen elég, Hogy honi késsel szent szívén döföljék.» (Néhai Vajda János.)

Csak semmi szürkeség, semmi megszokottság. A költő érzi, hogy ő a Holnap hőse; tudja, hogy új kínok, új titkok, új vágyak vizén jár. «Szállani, szállani, szállani egyre Új, új vizekre, nagy szűzi Vizekre» Repülj hajóm! (Új vizeken járok.) Hiába kiált utánam a Tegnap megállj-t, nekivágok a bozótnak, pokolnak, fellegeknek; apám, anyám, papok nem kelletek; vár a Holnap, engem vár, rohanok. (A Holnap elébe.) Hét szilvafa árnyékában szunnyadt lelkem ezer évet, paraszt zsályaként aludtam, bús krizantém-fürttel keltem, korán jöttem kész csodának. (Hepehupás, vén Szilágyban.) Hejh-hajh, Erdélyből jöttem, lelkemben a magyar fa lombjai hullnak, ontottam a virágot, mások gyümölcsösödtek, én mindíg virágoztam. «Hulljatok csak halálig Magyar virágok s lombok» (Magyar fa sorsa.) Míg nem jöttem, koldusok voltak, még sírni sem sírhattak szépen, s most hogy átrepültem a Tátrát, hogy irigyelnek, hogy zavarnak! (Beszélgetés egy szekfűvel.) A trágyás mezők fölött megjelent a szín-csoda, az eget ékes szivárvány fogta át abroncsként, a parasztok és barmok is ellágyultak a mezőn, a csoda egyszer csak lebukott, szent színeit beitták a felhők. «Föllélekzett egész világ Nem valók az izzadt mezőkre Efféle bolond és nagyszerű, Szent, égi komédiák» (A szivárvány halála.)

Haraggal és lenézéssel támad mindazokra, akik megsértették büszkeségében. Féltékenyen őrzi költői elsőségét. Morognak a vének, – veti oda ellenfeleinek – ismét morognak salabakterék, elégedetlenek magyarságommal. Hát csak azok a magyarok, akik nyomorékok? «Megkarmolom az agg rozmárok arcát, Eb ura fakó, Pukkadjatok meg, Nekünk nem kell savós, úri magyarság.» Mi vagyunk itt az igazi magyarok, ti csak faljatok aggok arany-jászolból, ne nézzetek ránk. Amit morogtok, úgyis semmi. (Morognak a vénék.) Még Kiss József is, az öreg szakálas, belémköt. «Szeretem az öreg szakálast, Bár kevés van szeretni benne, De ahogy életét csinálta: Csupa okosság. Önnön-árát fennen fölverte, Zokogott jószívű zsidóknak S közben, belül, azt is vallotta, Hogy ő: a költő.» (Az öreg szakálas.) Hányan lesnek dőltömre! Úgy szeretnék gyáván kihúnyni, s meg kell maradnom Herkulesnek. «Milyen híg fejűek a törpék: Hagynának egy kicsit magamra, Krisztus-uccse, magam megtörnék.» De nyelvelnek, zsibonganak, s önvesztükre mindig nekihajtanak új hitnek, dalnak, tűznek. Szeretném már magam útálni, de mert ők útálasak, nem állhatok meg utamon; szeretnék elbujdosni, nem tehetem, nevetni fog ez a csürhe; szegény muszáj-Herkules, állom és győzöm a harcot bús haraggal. «Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, Jó lesz egy kis hódolás és csönd: Így nem fogok sohse meghalni.» (A muszáj Herkules.) Be jó is régihangú költőnek lenni, ifjúnak vagy vénnek; enni, rikácsolni, s pénzt kapni a rikácsolásért. Ti rikácsoltok lápgázló gémek, sárfaló homálymadarak, mi belefúlunk a bűnbe, elveszünk a magyar mocsárban. «Verje meg az ég minden fajtátok, Rajtatok ma sem fog még az átok, Halászó, hizlalt, nagy nyakú gémek, Sánták és vének.» (Gémek az Olimposz alatt.) Vad lárma csap föl hozzám, az én magas váramba. Már azok is zaklatnak zajongásukkal, akik utánzóim lettek. A dalos senkiket megölte a példám. Utat vertem számukra, ügyesen loholnak az úton; mit tudják ők, mi volt tegnap; mit törődnek azzal, mi lesz holnap; mindezt másra bízzák. «Ó, életem szent indulása, Magam is bús szemet meresztek: Ő, bár maradtam volna veszteg, Mint kölyköket bátorítsak. Mert általam él és van itt csak E gyülevész had. Az én vécém, Mely pirosan csillog az éjben, Uszítja, vezeti őket» (Zendülés váram alján.) Minden semmirevaló föllép a grádicson, csak én maradok itt alant. Ellepik az utcámat, seregesen megrabolnak, gúnyosan elköszönnek, vagyonom mindenkié. Ami szépet hoztam, léha nullák raja söpri be. Tudja meg hát ez a jöttment népség: itt én vagyok a valaki, «Új igéim tán nem hatnak, Rossz frigyesim elhagyhatnak S nőhet a fülem, De nem lesz itt semmi, soha, Nélkülem.» (Seregesen senkik jönnek.) A belőlem élők légiója, az éhes, ifjú csapat mennyire várja, hogy kidőljek! Kis türelem még, kedves utódok, jön a Halál, de ezt az urat meg kell várni. Majd sietek. «Azután mindegy, ki jöhet jöjjön, Mindenki más, Vessen magvimból akár egy erdőt Sok váró, apró, dühödt uzsorás, De én még ma: élek:» (Türelmetlen, jó barátaimhoz.)

A Nyugat néhány íróján, a radikális politikusokon és a szocialista proletárokon kívül legjobban a zsidókhoz vonzódik. Ezek az ő barátai: a kóbor varjak, a szent madarak. A mezők szabad vándorai. «Ti vagytok: a boldog élet, Az átkozott irigyeltek, Gyertek felém, gyertek, gyertek, Varjak, varjak, szent madarak.» (Varjak, szent madarak.) A jelen kikergetettjei ők, de homlokukon ott a jövő ábrája; az újféle emberfajták teremtői ők, a jövő rájuk épít. «Jönnek, élnek, és talán meg se halnak Kiebrudaltjai a mának S apjai a diadalnak.» (A ma kiebrudaltjai.) A költő egynek érzi lelkét a zsidóság lelkével: «Krisztus szent árnya s Heine ördögarca Táncolnak előttünk az úton, Hull, hull a szitok, a röhej, a sugár. Szaladnak a bélyegesek S egy nagy csillag van a homlokukon.» Választott faj, bús ördögök, szent mordály-égetők, én veletek megyek. «Véretek, ha idegen is százszor, Mégis az enyém, az enyém, Véres ajkakkal mézes asszonyaitok S nyitott szívvel baráti hű fiúk Átöntötték belém.» Eldobhattok százszor, a lelkem százszor utánatok oson: idők kovászai, veletek megyek bélyegesen, csillagosan. «Én csúnya, sárga-foltos seregem, Futok veled és megáldalak.» (A bélyeges sereg.)

S fölhangzik az engesztelékeny elérzékenyülés dala – Szeretném, ha szeretnének! Nincs előde – sóhajt föl – a költészetben, nem kapcsolódik senkihez, önmagában áll, ám nem maradhat így: értsék meg és öleljék magukhoz költészetét. «Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié.» (Szeretném, ha szeretnének.) Hiába törnek életemre vén huncutok és gonosz ostobák, életem millió gyökerű. Élek az ifjú szívekben. Lázadások, vágyak, hitek örökös urának maradni: nem adatik meg ez mindenkinek, csak aki igaz életű. «Igen, én élni s hódítani fogok Egy fájdalmas, nagy élet jussán, Nem ér föl már szitkozódás, piszok Lyányok s ifjak szívei védenek. Örök virágzás sorsa már az enyém, Hiába törnek életemre, Szent, mint szent sír s mint koporsó kemény, De virágzás, de élet és örök.» (Ifjú szívekben élek.)

A költők sorsa: lebegés az ég és föld között. «Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sujt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek.» Az ég felé robog a költők tüzes szekere, megáll a tél örök havában, ott porzik a Himaláják jégcsúcsain. Hazátlan sors a költők sorsa, gonosz szépségek felé száguld az Illés szekere, izzik a szív, jégcsapos az agy. (Az Illés szekerén.) «Egy-egy szitok, szép szó, üvöltés Jön messziről még-még utánam, Zúgó fülemig alig ér el, Mérföldeket lép-lép a lábam.» Az Élet egyre távolabb van hátam mögött, elöl az Ismeretlen jön: «Nem gyűlölöm, kiket gyűlöltem, Nem szeretem, kiket szerettem.» Messzebb visz minden óra, nem is tudom már, mit hagyok itt. «Fekete-zöld babérfák terhe Esőzik a bús távozóra.» (Én kifelé megyek.) Nagyság és halhatatlanság elértem. – Jöjjön bár ellenem az egész világ, a pocsolyás Értől mégis eljutok az Óceánig. «Akarom, mert ez bús merészség, Akarom, mert világ csodája: Valaki az Értől indul el S befut a szent, nagy Óceánba» (Az Értől az Óceánig.)

Az Értől az Óceánig terjedő pályán a művészi fejlődés szempontjából három korszakot lehet megkülönböztetni. Az első, a lassú kibontakozás korszaka, körülbelül 1903-ig tart; a második, a hirtelen virágba-borulás évsorozata, az 1910-es évvel zárul; a harmadik, a hanyatlás időszaka, a költő halálával ér véget.

Az első korszak (1896–1903) a zilahi, debreceni és nagyváradi évek Adyját nyolc esztendő költői próbálkozásában mutatja be. Ekkor még hagyományos gondolkodású, régi stílusú verselő, csak nagyváradi hírlapírósága idején kezdenek fölvillanni fantáziájának és nyelvének újságai.

A második korszak (1904–1910) új lírai világot teremt a magyar költészetben. Mikor az irodalomtörténetíró az Ady-költészet jellemvonásait és szépségeit elemzi, ennek a korszaknak hét esztendejére építi megállapításait. A költő tehetsége itt sugárzik, művészi versei ekkor áradnak lelkéből.

A harmadik korszak (1911–1918) nyolc esztendeje az összeomlás időszaka. A költő materialista életszemlélete továbbfejlődik, motívumai ismétlődnek; igaz, hogy az ismételten felbukkanó motívumokból új meg új arc néz felénk, vagy legalább is a régi arcvonásokon más és más fény és ránc.

Ady Endre a magyar lírában világfelfogás, tárgykör, stílus és versforma dolgában egyaránt új utat tört. Az eszményeit vesztett, betegesen modern ember lelki vívódásait merész változatokban tárta a világ elé. Halál-gondolata, pénz-kultusza, bor-mámora, szerelmi élete, természetlátása, Isten-szemlélete, bölcselő álláspontja, hazafias érzésvilága, politikai gondolkodása egészen más volt, mint a régibb magyar költőké. Más volt verseinek megjelenési formája, más volt nyelve és verselése. Impresszionista-szimbolista eszközökkel dolgozott. Meg akarta éreztetni lelkének hol zord, hol sejtelmes hullámzását; a jelkép fátyolába burkolta érzelmeit és gondolatait. Úgy érezte, hogy a modern lélek megrezzenéseinek finom árnyalatait nem lehet kifejezni a hagyományos költői fogásokkal, ezért – Baudelaire, Verlaine és más francia költők példájára – szimbolumokkal közelítette meg a kifejezhetetlennek látszó dolgokat. Feltűntek megszemélyesítései: a Halál, Élet, Ősz, Nyár, Ugar, Város, Öröm, Gond. Meglepetést keltő jelzők, körülírások, szavak, szóhalmozások, szóösszetételek, mondatfűzések bukkantak elő verseiből, szokatlan hasonlatok és képek tűntek föl strófáiban. Új volt stílusa, új volt nyelvfantáziája, verselése is új volt.

Pályája utolsó éveiben betegsége megrongálta tehetségét, művészete a világháború idején már romjaiban hevert. Kifejezései mindinkább homályosabbak lettek, a versformával egyre kínosabban küzdött. Utolsó kötetei, néhány szerencsés költői magáraeszmélése ellenére is, magukon viselik a szellemi kimerültség minden jelét. A bukdácsoló nyelv és rokkant ritmus kora volt ez, de mennyivel máskép lobogott szellemének lángja teremtő ereje virágkorában: 1904. és 1910. között.

Mi újat hozott, milyen művészetet? Mennyi hasznát vette a hagyományoknak, ragaszkodott-e elődei szelleméhez és kortársai lelki világához? Milyen jellemvonásokat mutat lírája, mi a jelentősége a magyar költészet fejlődésében?

Illúzió nélkül való, mosolytalan költő volt. A humor hiányzott írásaiból. Individualizmusában elkülönítette magát a hagyományos magyar eszmevilágtól, szembeszállt a nemzeti társadalom uralkodó érzelmeivel. Materialista és naturalista elemekkel töltötte meg líráját, forradalmi magyarságába dekadens siralmakat vitt. Intellektuális költő volt, de az impresszionisták módján dolgozott, nem vitt aprólékosan csinosító, megszokottan rendező, világosan kifejtő munkát verseibe. Olvasóinak pszichológiájára és nem logikájára számított, merész kapcsolatainak és rejtelmes fordulatainak megértéséhez megkívánta a hasonló fantázia közreműködését. Legjellemzőbb költeményei szimbolumokon épültek, szimbolikus volt egész életlátása is. Stílusának fontos alaptényezője – a szuggesztív kifejezés – csakúgy fordulatot teremtett a magyar lírában, mint verselésének ritmusa és melódiája.

A szerelem Ady Endréig az idilli érzelmek ligete volt, a költők az eszményi leányszemlélet gyöngéd vallomásaival közeledtek ideáljaikhoz. Petőfi Sándor hagyományain csüggött a líra, csak elvétve próbálkozott meg egy-egy Vajda Jánoshoz hasonló szépíró a testi szerelem vívódásainak rajzával. Ady Endre költészete új szerelmes párral ismertette meg az olvasóközönséget: a férfi a francia testimádók hangján sírta el pásztoróráinak titkait, a nőben megjelent a vérszívó démon alakja: Vétkes szenvedélyek, sötét ölelkezések, szemérmet nem ismerő mozdulatok. A lovagi hódolat helyett a szabad zsákmány hangulata, a titkok megőrzése helyett a leplezetlen nász. De az ifjúság ezekben a Baudelaire-típusú versekben magára ismert, a szerelem új szemléletében a lelkek fölszabadulását ünnepelte. Eltűntek Petőfi Sándor eszményi női, helyüket a testi gyönyöröket kínáló asszony alakja foglalta el.

Az új költő nem volt sem ábrándozó, sem udvarias, sem érzelgő; irtózott attól, hogy a szerelem beteljesedését a tiszta családi életben lássa. Mohón kívánta a női testet, viharos szenvedéllyel gyönyörködött vágyainak kielégülésében, s meg kell adni, hogy mesteribb módon senki sem foglalhatta volna versekbe az érzéki élet örömeit és kínjait. Szerelmi diadalának sóhajai örömtelen örömben fogamzottak, jajveszékelő hangjai a lélek sötét barlangjából süvöltöttek elő. Komor volt, megdöbbentő, riasztóan pőre. Verseiből a tragikum megrázó hangulata áradt.

Mit törődik a gyönyört hajhászó költő a női lélekkel! Csak magát nézi a szerelemben: «Mikor én csókolok, nem a némbert, én magamat csókolom» Könyörtelen szerelmi önzése az emberiség nagy részének örök gyarló vonása, különben nem rajonganának annyian ezekért a perzselően buja versekért. Örvénylő vágyak leplét, függönnyel takart félrevonulások emlékeit lebbenti föl; az emberek magukra ismernek és nem szégyenkeznek; a szavak zenéje újra fölkorbácsolja szenvedélyeiket, az izgalmas képek csábítóan játszanak képzeletükkel. A kiábrándulás, keserűség, kétségbeesés könnyei későn hullanak.

A pénz, mint lírai motívum, ebben a romantikus impresszionista-dekadens költészetben bukkan föl először megrázó változatokkal. A költő teremtő erejét semmi sem mutatja szembeszökőbben a pénz megéneklésénél. Mint a szerelem testi vonatkozásairól, a pénzről sem beszélt eddig a magyar líra, holott a pénz csakúgy ott állt az emberi törekvések középpontjában, mint a testi szerelem. Élőlép a költő, lelket ver a lélektelen témába, a költészet magasságába dobja föl az élet prózáját. Lehet-e más társadalomszemlélet a kapitalista világrendben, maradhat-e jajszó nélkül az emberi ajak, amikor látnia kell, hogy minden a pénzen dől el, s a pénz az embertelen közömbösöké. Szomjazzuk a vagyoni jólétet, hízelgünk a gazdagságnak, vergődünk az aranyért folytatott küzdelem reménytelen harcában. A lázadó szív minden takargatás nélkül eseng a pénzért, harcot indít a vagyon urai ellen, a szegénység nevében küldi fenyegető üzeneteit a gazdagok címére.

Az ital mámorában tehetetlenül vergődő ember lelke megdöbbentő módon sír föl költészetéből. Hosszú emberöltőkön át vidította a bor a magyarságot, a bordal-költészet kedélyes hangjai Csokonai Vitéz Mihálytól kezdve számos eredeti változatban kaptak helyet költőink líráján, de az ital démonával való viaskodást Ady Endre öntötte a legmegragadóbb strófákba. Más bordalokból a pajkos jókedv vagy a bölcseség mélabúja sugárzik elő, az Ady-versekben a halálos végzet karmai tépik a költő lelkét. A bor átka ott lebeg számos más Ady-vers fölött is: a mámoros poéta félmondatokat mormol maga elé, megismétli régibb gondolatait, furcsa kifejezéseket hány egymásra.

A halálnak kétségtelenül Ady Endre a legnagyobb magyar költője, a testi elmúlástól való rettegésnek ő a legdidergőbb félelmű lírikusa. Vigasz nélkül vívódik a megsemmisülés gondolatával, a végső elköltözés lidércnyomását minduntalan beleszövi költeményeibe. A halál és az élet elválhatatlan testvérekké válnak lantján, a halál bele olvad életébe, élete magához öleli a halált. Kiélni napjainkat, azután érzéketlen közönybe roskadni, végül az elmúlás könyörtelen démona előtt leróni a lét adóját, játszva-viaskodni az élettel és viaskodva-játszani a halállal: ebben a borzongató életszerelemben és tragikus halálfélelemben a költő száz színnel színez.

Istenben való hite sem egyéb a haláltól való rettegés esdeklő hangjánál. Istene csinált isten, nem a kereszténység és zsidóság Ura-Teremtője, puszta bálvány, mint a primitív északázsiai népeké. Ha beteg a babonás áldozó, esdekelve csúszik a bálványkép előtt; ha jól megy a dolga, félvállról veszi a titokzatos hatalmasságot. Olykor nagylelkű titok ez az isten, máskor ravasz, irgalmatlan, kicsúfolt öreg szellem. A költő egész képsorozatot rajzol erről a földre rántott, majd az egek magasságába emelt különös lényről. Istene a legfőbb jóság és a legátkozottabb könyörtelenség, szívével közeledni akar hozzá, eszével eltaszítja magától. Folyton változtatja felfogását Uráról, megalázza magát színe előtt, máskor hetykélkedik vele és sajnálkozik rajta. Ehhez az Istenhez nem kell papi közbenjárás, a költő maga válaszolgat fantáziájának tréfás és gyötrő kérdéseire. «Vallása» a hit és kételkedés ködös keveréke, de inkább kétely, s csak néha hit, sok pogány istenkedés némi keresztény nyomokkal. Semmi sem ellentétesebb, mint a hagyományos magyar vallásos költészet és az Ady-féle Isten-témájú versek sorozata. A költő ebben is új volt, mint szerelmi lírájában; itt is fordulatot jelentett, mint a hazafias költészet terén. Ha a vallásos lírához elég az istenkeresés és a bűnbánat, ő csakugyan vallásos költő volt, bár istenkeresése inkább csak játék, bűnbánata pillanatnyi szeszély; de ha egyéb is kell az istenes költészethez – kereszténység, zsidóság, buddhizmus vagy bármi más – akkor ez az Ady-terület vajmi kevéssé fejezheti ki a túlvilági életben hívő lélek Isten-szomjúságát. Hitetlen emberek «vallásosságának» képéül megkapóan szép ez a líra. Nem is a bensőségesen hívő emberek fogják méltányolni a költő művészetét, hanem azok, akiknek mindegy az Istennel való foglalkozás bármiféle formája, s akik a költővel együtt azt vallják: «az Isten az Élet.» A Biblia stílusa helyenkint hatalmas erővel zeng ki ennek az Istenábrázolásnak költői szépségekkel telt nyelvéből.

A költő igazi istene voltaképpen önmaga. Mikor azt énekli: «Megtelvén buzgó áhítattal, Szent Magamhoz imádkozom»: nem puszta frázist vet papírra, hanem önimádó őszinteséggel hódol saját személye előtt, az egyetlen megfogható isten előtt, szemben a rejtelmes, kétségbevonható, fantomszerű földöntúli hatalommal. Ő és csak ő. Minden nő az ő szolgálatára született; még anyja is csak azért volt olyan szép, hogy megfoganja őt, a csodát. A hazának is őt kell szolgálnia, különben átkozott hely, úri bitorlók zsiványbarlangja. Isten felelős az Ady életmű diadaláért, mert ha nem segíti meg a poétát ellenfeleivel szemben, ez Isten szégyene.

Ady Endre lelke nagy szellemi terület, ennek a félelmes kontinensnek különféle tájairól sok meglepetés kerül elénk. A költőt magát is fölötte érdekli saját lelki síkja és szellemi hegyrendszere: Filozófiai önelemzése belső világának tüneményein alapszik, még pedig olyan mértékben és olyan sejtelmes elvontsággal, amely alkalmas egy külön Ady-szekta megalapítására. Hogy a művészetnek nem mindig van köze a hol prózai sorokban, hol szakadozott mondatokban prófétáló, morfium-mámoros versekhez: vitathatatlan.

A századforduló új filozófiája, a külföldi gondolkodók forradalmi eszméi, a Nietzsche nyomán induló bölcselet életfelfogásának jellemző hangjai Ady Endre líráján vertek először félelmes visszhangot. Elég volt egy-két hírlapi cikk, hogy megértse a legtávolabbi morajokat; nem épített egyéb tájékoztatásra, mint néhány barátjának szociológiai vitájára: máris kialakult lelkében az új rendszerek költői megvilágításának visszaverő tükre. Könnyedén fogta föl a legnehezebb tanításokat, álomszerű elemekkel gazdagította a legsúlyosabb eszméket.

Költészetének nagy része filozófiai jellemvonású líra. Szerelmében, isteneskedésében, politizálásában egyaránt filozofál, s bölcselkedése nem felületes kocsmai elmélkedés, hanem a materialista világnézet misztikus aláfestésű életszemlélete. Élete utolsó éveinek homályossága, darabossága, rejtelmessége sokkal mélyebben hat a hasonló gondolkodású olvasóra, mintha világosan, behízelgően, poétikusan írta volna verseit. Az Ady-rajongó érzi, hogy a költő művészete sokszor feltűnően fogyatékos, de annál többet hámoz ki nyilatkozataiból, csaknem annyit, mint a mohammedán hívő a Koránból.

A ködös filozofálásokat – a végső korszak bölcselkedő költeményeit – nyelvi nehézkességük nem egyszer élvez hetetlenekké teszi, de éppen a titokzatosnak látszó homály von reájuk misztikus köntöst. Ezekből a fáradtan vergődő versekből valamikor még csodás jóslatokat fognak kiolvasni az Ady-felekezet papjai, félisteni próféciákat és a modern lélek mélységeit reflektorokkal végigvillantó víziókat; sajnos, a művészet hiányzik ezekből a kuszált önvallomásokból, s a próféta személyiségéből is hiányzik a lélek nagyságának aranyfedezete: az erkölcsi vonás. A saját korára vonatkozó meglátások és föltárások javarészt hamis megállapításoknak bizonyultak; a jövőre nézve valószínűen több szerencséje lesz: a hívők fanatizmusa s az írástudók szövegmagyarázatai minden mámoros kijelentését álmélkodva fogják igazolni.

Ellenfeleinek kigúnyolása, a tekintélyek gyűlölete, a beérkezettek lenézése szintúgy fölhangzik lantján, mint a bók szava, ha irodalmi megbecsülőiről vagy politikai elvtársairól van szó. Csak az az érdemes kultúrember, aki hódol előtte, vagy elfogadja az ő politikai hitvallását, és szembefordul a jelennel. Ebből az egocentrikus emberszemléletből folyik hasonló szempontú társadalomkritikája. A magyar szellem világában ő az első ember, s a magyarság mégsem teszi meg vele szemben kötelességét. Az ilyen ázsiai társadalom méltó arra, hogy elpusztuljon.

Nemzete ellen intézett támadásai háromféle gyökerűek. Az egyik gyökér a maga mellőzöttségének terméke, a másik gyökér a magyarságot fájdalommal szemlélő lelkek elkeseredettségéből táplálkozott, a harmadik gyökér idegen mérgeket szítt magába. A tüskék megsebezték kortársait, a sebek vihart támasztottak ellene, a magyar faj árulóját látták és elernyesztőjét gyűlölték személyében. Ez nem Széchenyi István fajimádó nemzetostorozása, ez nem Kölcsey Ferenc önmagát tépő honszerelme, ez a sértett becsvágy coriolanusi bosszúállása: állapították meg politikai kitöréseiről a legjobb magyarok. Szerette pusztuló fajtáját, azért tört ki tehetetlen átkokban: mondták lírájáról barátai.

Hogy gyűlölte volna fajtáját: mesebeszéd. Eleinte ugyan nyugodtan felgyujtotta volna az országot mind a négy sárkán, de később megbocsátott a fajnak, amelynek körében született, s újabb évek eltelte után – amikor a radikális szocialista csoportok már zajosan magasztalták költői nagyságát – csak a hatalmon levő úri osztályra, azaz a keresztény-konzervatív nemzetrétegekre és a lírai zsenialitását nem ünneplő társadalmi osztályokra haragudott szenvedélyes gyűlölködéssel. Hogy nem szerette hazáját: a vádnak ebben a formában való kimondása, ha nem jogosulatlan is, az igazságnak nem egészen felel meg. Szerette ő hazáját, de a maga módja szerint. Mint ahogy egyik-másik proletáranya egyszer dédelgeti, máskor öklözi gyermekét elvakult haragjában, mert így nevelték, és ez a természete: hasonló módon tett a költő is; ha dühre gyúlt, nem ismert sem Istent, sem embert, máskor azonban megsiratta az összeöklözött magyart, vagy legalább is önmagát, mint az igazi magyarság megszemélyesítőjét.

Élete vége felé olykor fölcsillant lelkében a faji büszkeség egy-egy sugara. Átsuhanó hangulat, nem kell komolyan venni, csakúgy, mint azt sem, amikor magyar fajtája ellen átkozódik. A bohém-lélekre nem alkalmazhatók az emberiség közös erkölcsi törvényei. A bohém úgy beszél, ahogy eszébe jut, ahogy az indulat hajtja, ahogy dícsérik, vagy szidalmazzák. Most lelkes hangulatban van, és hősi halált akar halni, máskor irigykedik és gyűlöl, hős és bohóc egy személyben.

Ady Endre a dekadens-hedonista-naturalista életélvező és társadalombíráló álláspontjáról szemlélte a világot. Ez az alaphangja hazafias és politikai költészetének is. Az érzéki mámor költője egyben radikális-szocialista forradalmár. Fáradt, kedvetlen, lázongó magyar, a konzervatív hagyományok esküdt ellensége. Hazafias lírája voltaképpen elkeseredett hangú politikai líra. A mult csodálata éppen úgy hiányzik költészetéből, mint a magyar rögért való önfeláldozás érzése. Franciaországba nem úgy ment ki, és Párisból nem úgy tért vissza, mint a külföldet járt régi lelkes magyarok – az elmaradt magyarság fölemelésének rajongó vágyával – hanem egészen kiforgatva való jóból. Künn látta a ragyogást, itthon ingerülten gondolt szegénységére. Érezte tehetségét, s nem tudott megfelelő módon érvényesülni. Keserűségének olyan bántó szavakban adott kifejezést, hogy ezzel már pályája elején szembekerült kortársaival. Megbosszúlta a bántalmakat, odasorakozott az úri társadalom marcangolói közé. Az avatatlanok az ő politikai versei nyomán csupa sehonnait láttak minden magyar úrban, s félistent ünnepeltek minden kósza demagógban.

Politikai nyilatkozatai világosan mutatják, hogy a forradalmi szocializmus méltán vallja őt legmeggyőződésesebb költőjének. Sajátságos módon az a költő ő, akinek írásaiból – minden egységes és programmszerű szocialista világfelfogása ellenére is – tetszés szerint lehet kiolvasni mindent. Idézni lehet tőle hazafias sóhajokat és magyar-becsmérlő kijelentéseket, áhítatos fohászkodásokat és Krisztus-gyalázást. Jellemében és költészetében hangulatainak és mámorának volt a rabja. Kérkedett nemes származásával és úri fajtájával, de ugyanakkor lenézően nyilatkozott a nemesekről, és proletárnak vallotta magát; istentagadó racionalista volt és istenes bibliaforgató, individualista és szocialista, rettegő beteg és gyilkoskedvű forradalmár, keblére ölelte a nemzetiségeket, majd gúnyosan csipkedte őket. Még tüntetően hangoztatott zsidó rajongása sem zavartalan filoszemitizmus. Költészete annyira tele volt ellenmondásokkal és zavaró jelenségekkel, hogy méltán ejtette zavarba és bőszítette egymás ellen olvasóit és magyarázóit. Rajongói az emberiség és a magyarság prófétáját magasztalták benne, a keresztény társadalmi rendhez ragaszkodó kortársak borzalmas lélekrombolást vetettek szemére. Ezért nem sikerült osztatlan elismerésre szert tennie a mai napig sem, ezért lesznek kárhoztatói mindvégig. Bizonyos, hogy az ellenérzés évről-évre csök kenni fog költészetével szemben, abban az ütemben, amint az új nemzedék egyre jobban megszokja a szabadgondolkodó eszméket, és egyre tájékozatlanabb lesz az egykori viszonyokban.

Mint hazafias poéta és politikai verselő: osztályköltő. Nem az egész magyarság énekese, hanem a keresztény társadalommal szembenálló radikális lateinerek, szocialista proletárok és szabadgondolkodó forradalmárok indulatainak megszólaltatója. A mai nemzedék természetesen más gondolati tartalmat és érzelmi velejárót köt politikai strófáihoz, a későbbi nemzedékek pedig egyre hazafiasabbnak fogják érezni az Ady-versek izzó hangulatát. De a költő kortársai közül a magyarság legjobbjai megdöbbenve fordultak el attól a lírikustól, aki Tisza Istvánt az ország halálos ellenségének hirdette, s Szabolcska Mihályt azzal iparkodott megbélyegezni, hogy besorozta a «vén orcátlanok» közé. Kunfi Zsigmond, a későbbi bolsevista népbiztos, igaz magyar ember volt az ő szemében; Jászi Oszkárhoz valóságos szerelmi vallomásokat írt; de Rákosi Jenőt a nemzet kártékony tollforgatói közé sorozta, sok nemes életű hazafiról pedig úgy írt, mintha kútmérgező kalandorok vagy utcai sihederek lettek volna.

Mit akart elhitetni kortársaival a költő? Azt, hogy Magyarország pusztulófélben van, vezető osztályai gonosz semmittevők. Hónapról-hónapra új kultúrintézményeket teremtett a magyar akarat, Budapest belépett a világvárosok sorába, a vidéki városok boldogan virultak, zúgott a munka a gyárakban, hódított az ipar, dolgozott a kereskedelem, virágzott a földművelés, a magyar föld terményei előtt megnyílt a világpiac, az óceánokon a piros-fehér-zöld lobogó alatt máról holnapra hatalmas kereskedelmi flotta kelt ki a habokból, pezsgett a vállalkozó kedv, izmosodott az irodalom, szárnyalt a művészet, terebélyesedett a tudomány, az egyetemekre évről-évre ezrével tódult az ifjúság, mindenki nyugodtan elhelyezkedett polgári pályáján, a legszegényebb napszámos gyereke is úrrá lehetett, ha tanult. Mátyás király kora óta nem volt ilyen hatalmas a magyar, nem éltek ennyire boldog életet az emberek, s a költő azt énekelte, hogy Magyarország haláltó. Ebek hazája ez a föld – úgymond – nem az enyém; s ha meghalok, még a holttestem is ellopatom innen.

Mindenesetre hiba volt – mondjuk rövidlátás, talán bűn is – hogy általánosította a lehangoló részlet-jelenségeket. Az arisztokrácia nagyhatalma, a dzsentri gőgje, a vezető állásokban elhelyezett előkelőségek családi politikája, az érdemeket sértő módon mellőző protekcionizmus, a szociálpolitika ügyetlensége és a katonai szolgálattal járó kínszenvedések joggal kihívhatták a tiltakozó kritikát, de ezért nem lehetett azt hirdetni az országról, hogy oszladozó hulla, nem lehetett azt mondani a nemzetre, hogy összeomlása mindegy már nekünk, nem lett volna szabad azt énekelnie: «Csúf és borús csak az az életemben, Ami magyar»; vagy: «Gyűlölöm dancs, keleti fajtám, Mely, hogy kifáradt, engem adott.» Ebben a fantasztikus dühben – amint a világháború eseményei és az utána következő megpróbáltatások megmutatták – nem volt semmi tárgyi igazság. A lírai költőnek meg kellett volna őszintén vallania, mi bántja, mi sérti, mi a jogos keserűsége? A személyi sérelem volt a döntő ok: az a bántó elzárkózás és másokról tudni sem akaró kasztgőg, amellyel a magyar vidék földesúri osztálya még az Ady Endréhez hasonló kisnemeseket is kezelte. A költő nagyvárosi csiszoltságot kívánt volna a dzsentritől, holott a vármegyei nemesurakban nem volt egyéb a minden szellemi előkelőséget lenéző marcona életerőnél.

Ady Endre a politikai költészetben haláláig szocialista újságíró maradt. A napi események iránt tanúsított heves érdeklődése hírlapírói pályájának egyik folyománya. Polémikus természetű zsurnaliszta volt, az ellenkezés átment a vérébe. Politikai verseinek egy részében ott van az aktualitás, a vezércikk-jelleg. Költészetének ez a része már a maga idejében tiszavirág-életű vitatkozás volt.

Amint újságíró-korában megszokta, hogy cikkeit szoros határidőre kellett megírnia, olyan pontossággal szállította verseit is a kitűzött időpont megtartásához ragaszkodó szerkesztőknek. A megrendelésre való dolgozás sok rossz versének volt a szülőanyja. Nem érlelhette költeményeit, nem dolgozhatott rajtuk kellő kritikával. Számos lírai remekmű mellett kevés nagy magyar költőnek maradt annyi rossz verse, mint Ady Endrének. Az ember olvassa, olvassa, de nem érti strófáit, s csak újabb és újabb elolvasás után tudja fölfejteni egy-egy költeménye értelmét. Magyarázó jegyzetek nélkül a művelt közönségnek inkább csak sejtelmei lehetnek az ilyen versek lényegéről; lehet, hogy ez is imponáló valami, de az igazság mégis csak az, hogy a költő bűvöljön el, markoljon lelkünkbe, röpítsen művészetével égi tájak felé.

Számos késői verse olyan, mint egy nehéz horatiusi szöveg a latinul gyengébben tudó olvasó számára: úgyszólván sorról-sorra kell elemezni minden sorát. Béna sorok, bukdácsoló strófák, siralmas mondatcsonkok. Sok bennük a kuszaság, nagy örömére azoknak az Ady-magyarázóknak, akik be fogják bizonyítani, hogy mennyi a sugárzó értelem minden egyes versében. Félben maradt, beteg homályú, halálosan fáradt szellemű versek ezek. Mintha a költő csak első vázlatot vetne papírosra prózában, s a rendes kidolgozásról megfeledkeznék mintha egy józan ítéletét elvesztett vagy önmagát még kereső kezdő tapogatóznék közönsége előtt a legkínosabb nyelvi és versformai küszködéssel. Ezekre a kései versekre csak a filológiai gőg foghatja rá, hogy élvezhetők.

Egyrészt a mafla, pimasz, dög, genny, frász, kuss, másrészt Apolló, Fárosz, Hádesz, Hellasz, Krőzus, Néró, Niobe, Olimp és a latinos-görögös műveltség egyéb vonatkozásai, fölfrissítve keleti utalásokkal, a Bábel, Gangesz, Zarathustra emlegetésével. Az egyik oldalon a fájdalmasan toporzékoló líra szaggatott mondatfoszlányai, a másik oldalon kecsesen ringó helyzetdalok. Itt köznapiság, pongyolaság, döcögés, unalom, ott megkapóan eredeti szóösszetételek s az olvasó emlékezetébe elemi erővel benyomuló strófák.

A zűrzavaros mondatfűzés vádja nem túlzás. «Harcok, unom fáradt diadalunkat, A mindig-fénylés s vallás terheit, Mi még mindig talán magyarul Legtöbb, legbúsabb erre itt És mégis-mégis olyan elhagyott: Életemet, ez olvadt csillagot.» A nehezen-érthetőségnek más példája a sok közül: «Bajvívás volt itt: az ifjú Minden Keresztüldöfte Titok-dárdával Az én szívemben a Halál szívét. Ám él a szívem és él az Isten.» A gondolatok logikus összefüggésének hiánya egy tipikus példában: «Áldassék az öreg szakálas, A fordított Jakab apostol, Ki nem tudna dicsőség nélkül Meghalni: költő» Avagy egy négysoros versrészlet: «Minden, minden és minden, Templom, templom és templom, Lyányok, lyányok és lyányok, Szeretlek és szeretlek és szeretlek.» És így lehetne folytatni a példákat az élvezhetetlen kifejezéseken át az olyan szeszélyes akaratosságú, mondvacsinált szavakig, mint a «csobolták», «ingermetlen», «szerűségek» és más efféle különös szók.

Az azonban bizonyos, hogy virágkorának költészetében a magyar líra csodálatos szépségekkel lombosodott ki. A költő gazdag képzelete szédítő iramban száguld a gondolatok és érzelmek országútján, észrevesz minden észre nem vett jelenséget, a stílus szépségeibe öltözteti még az útszéli vándorok rekedt kiáltozását is. Fogékony minden rezdülésre, a hatás képpé változik lelkében, fantáziája művészi öntvényt alkot a nyers anyagból. A képújító egyben nyelvújító is: a jelzők, szóösszetételek, kifejezésárnyalatok, mondatszerkezetek megújító mestere. Keresett, kényeskedő, nehezen érthető nem egyszer; hamvas, pompázó, teremtőerejű százszor.

Különös kedvtelése: ugyanegy témának megoldása többféle változatban: Nagy versbősége mellett nem lehet csodálni, hogy az ismétlődő motívumok költője lett. Vissza-visszatér egy-egy kedves eszméjéhoz, s ha valamelyik gondolata erősebben hat rá, azt egy helyben háromnégy alakban is feldolgozza, a nélkül azonban, hogy bántaná vele olvasóinak újságkedvelő érzékét. Egyik versében gyöngébben, a másikban sikerültebben érleli ki a lelkét zaklató gondolat-csirát. Téma-színezések, motívum-elágazások, érzelem-futamok, fantázia-játékok azonos gondolatkörből. Nem a téma-szegénység, inkább a mondanivalók bőségének emlékei.

«Akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs»: ez volt Petőfi Sándor egyik híres jelszava. Ilyen értelemben Ady Endre alig jelent valamit számunkra. De a költő nyilatkozatait nem szabad egyébnek venni művészi játéknál, akár személyekre vonatkoznak, akár elvi a kijelentésük. Petőfi igazsága mellett megállhat Adyé is. A régi értelemben vett egyszerűség és természetesség nincs meg Ady költészetében, nyelve is csak részben a népé és a régi magyarságé, valójában ő a nagyváros nyelvét léptette elő a magyar líra nyelvévé. Ő már a legifjabb magyar nemzedék stílusában beszélt, a nagyvárosi nyelvjárást nemesítette meg és szőtte át egyrészt a maga nyelvgéniuszának virágaival, másrészt az erdélyi népnyelv kincseivel. A nagyvárosi beszédre ránőtt idegenszerűségektől sikerült megmenekednie, a hétköznapiságokból is keveset vett át, saját nyelve tele volt a stílusteremtő akarat és képalkotó képzelet gazdag hímzéseivel. A huszadik század bonyolult világának minden legkisebb lelki megrezdülését is ki akarta fejezni ezen a nyelven, s csodálni lehet, mennyi minden sikerült neki, milyen kivételes volt a nyelv-ihlete.

Nyers valóság és mesevilág, naturalizmus és vadromantika, nagyvárosi zaj és sejtelmes bölcselkedés: ez a kísérő fény és árny Ady Endre költészetében. A vallomások pehelykönnyű finomsága mellett mimóza-illat és kripta-szag, egy-egy rémkép, kacérkodás az öngyilkossággal, gyilkolási vágy, zokogva hulló véres szívek, pusztító ösztönök, halálos rettegés, kísértetjárás. Egyes versein bűvös refrének zúgnak át, máshol a bonyodalmas jelképiség csomói zavarják élvezetünket. Lelki ábrázatán mennyi ijesztő vonás, gondolati szaggatottságában mennyi rejtettösszefüggés, nyelvi kivételességében mennyi szépség!

Eleme a szabálytalan jambusos vers. Ösztönösen meglelt ritmusos kifejezéseit nem akarta beleszorítani a jambusos verselés hagyományosan szabályos soraiba, mert ez legköltőibb sorainak feláldozásával járt volna; ezért tetszése szerint tágított a versmérték szigorú követelményein, hiszen ezzel megmentette lírájának egyik fő értékét sorainak és kifejezéseinek zeneiségét. Veleszületett tehetségére vall, hogy verselése ezzel a merész újítással sem lett döcögő, strófái így is ritmusosan áradtak, s mélyen benyomultak az olvasók emlékezetébe. Utóbb már a jambusokkal sem sokat törődött, csak a rímelést és a sorok szótagszámát tartotta meg, végül a rímelést is egyre jobbon elhanyagolta. Semmiféle következetes szabályt nem ismert el verselésében. Sokszor így is szerencsésen megtalálta a költői gondolat simulékony kifejezését, de még többször megesett, hogy ahol végképpen kitaszította az időmértékes lüktetést költeményeiből, ott sorai nehézkes prózaisággal botorkáltak. Versformai változatosságára jellemző, hogy ezer verséhez nyolcszáznál több versalakot használt.

Esztétikai értékű vagy jellemzően eredeti költeményeinek száma igen nagy, – száznál többre tehető – ezek között legalább ötven nagy vers van. Az előtte élő magyar költők közül csak Petőfi Sándor vetekedik vele a lírai remekművek sokaságában, az utána következők közül senki sem ér közelébe. Ha lírájának esztétikai értékéhez az erkölcsi felelősségérzet is csatlakozott volna, költészetét a nemzeti hála sugarai ragyognák körül. Most úgy vagyunk vele, mint a németek Heine írásművészetével: a költő nagysága kétségbevonhatatlan, de szellemi hagyatékának egy része örömtelen örökség.

Lírája a hét főbűn költészete, egyben a hétszeres szépségek zenéje is. Erkölcsi álláspontja visszariasztó, művészi ereje ritka ragyogású. Olyan az Ady-költészet, mint egy sugárzó szépasszony, akinek igézetes pompája sebektől fölszántott testet takar. Elégedjünk meg az arc szépségével, a termet vonalaival, mert csak addig élvezhetjük a csodás jelenség csalogány-énekét, amíg kokainos vonaglásában meg nem kezdődnek hisztérikus kitörései, mámoros dadogásai, szemérmetlen ölelkezései. Ez a csillogó asszony, ez a beteg asszony: a huszadik század tépett világának szülötte, kivételes egyéniség és korjellemző típus egy személyben, jóbarát és bűntárs, zseni és kuruzsló. Megjelenése varázsos, emléke lehangoló, a szerint, amint szépségét csodáljuk, vagy sebeit szemléljük. Én: Ady Endre. Egyesek prófétai léleknek, mások erkölcsi mocsárnak tartják, egyik sem a kettő közül: «a Sátánnak fölkent kevélye» ő, gyarló ember, kivételes művész. Lírájában – az emberi kihágások remekbe öntött költészetében – minden lázadó lélek meglelheti a maga titkait.

Nem kell teológusnak vagy pedagógusnak lenni annak megállapításához, hogy ez a. líra a maga egészében csak nagykorúaknak szóló kötészet, s nem a serdülő ifjak számára való olvasmány. Ha a nemzet egészséges erkölcsű új nemzedéket akar fölnevelni, nem ezzel a lírával táplálja sarjait. Bizonyos életkor és lelki kiforrottság kell ahhoz, hogy a költészetnek ezt a mákonyos mámorát veszély nélkül élvezhesse az olvasó, veszély nélkül azért, mert ebben a mákonyban hallatlan sugalló vonzás van. A gyermek a női akton nem a festői szépségeket, hanem az érzékiség titkos ingerét keresi, a fiatalság az Ady-költészetet nem a felnőttek tapasztalataival, hanem a hajlékony lélek utánzó ösztöneivel olvassa. Ady Endre szellemi hagyatékának ez az egyik legsúlyosabb tehertétele. A nemzet régibb vezérlírikusainak – Vörösmarty Mihálynak, Petőfi Sándornak, Arany Jánosnak – költői örökségéből az örök emberi eszmények szolgálatát tanulja meg a fiatalság, Ady Endre lírájából az ernyesztő kétségbeesés orkána és a minden-mindegy végzetének számuma süvölt lelkére.

Önfeláldozás, nagylelkűség, lovagiasság, megbocsátás, felebaráti szeretet, magyar öntudat, a nemzeti mult megbecsülése, nagy célok kitűzése, rajongás szent eszményekért, férfias elszántság, vágyak leküzdése, bűnök útálata, érvek megfontolása, életerő, hűség, szemérem, szerénység, könyörület, önzetlenség, kegyelet, érdemek meg becsülése, öregek tisztelete: mindezt nem fogja megtanulni az ifjúság Ady Endre költészetéből. Megvető mosolygás szent dolgokon, a kereszténység lenézése, vadhangú politizálás, tüzelés a belső háborúra, parasztlázadás dicsőítése, fenyegetőző osztálygyűlölet, érdemtelen emberek magasztalása, kiváló férfiak becsmérlése, őszinteség mezébe bujtatott durvaság, perverz ösztönök fölvillanása, női test kergetése, buja szeretkezés, önimádás, gőg, hetykeség, gúnyolódás, kötekedés, kajánság, irigység, bosszúállás, gyűlölködés, kislelkűség, hízelgés, siránkozás, átkozódások: mindezt bőséggel megtanulhatja a fiatalság az Ady-lírából. De a művészet – mondják – független az erkölcstől; az is lehet művészi, ami csúf lelki vonásaival vagy visszataszító kifejezéseivel fölháborítja igazságérzetemet, bántja ízlésemet, kínozza szépérzékemet. Lehet, hogy sokaknak ez a meggyőződésük, de azért ezt az esztétikai elvet a józan ész és a természetes ösztön sohasem fogja elfogadni. Ady Endre költészete nagy líra, a lélek építő hatás azonban hiányzik belőle. Nemzetnevelő jelentősége – enyhén szólva – semmi.

Mindezek ellenére ez a költészet élni és hatni fog, s talán leginkább éppen az ifjúság körében. Az idők előre robogását nem, akaszthatjuk meg, a korok szellemével bajos szembeszállni, mint ahogyan a legszigorúbb törvények és a legbölcsebb megfontolások sem gátolhatták meg; kétezer évvel azelőtt, a császári Róma romlottságát. Amit a keresztény erkölcstan az emberiség gonosz ösztöneinek megfékezésére azóta kiépített, annak Ady Endre költészete végesvégig ellentmond. De azért ennek a költészetnek dicsőségét az eljövendő évszázadok írói és olvasói mindig meg fogják védeni.

Amíg lesznek a magyar földön szenvedélyes szerelmesek, ellenzéki vitatkozók, pénztelen sorsüldözöttek, tehetségükben mellőzött vagy magukat elnyomottaknak érző ifjak és öregek, addig ez a költészet nem fog veszíteni népszerűségéből. És milyen kevésnek jut – annyi millió között – vagyon, érvényesülés, hatalom, megálmodott álmok beteljesülése. Az életet szomjazók és a céltól visszadobottak mindenkor elégtétellel olvassák az Ady-lírát. A költő az ő sorsukat énekelte meg, vigaszt ő nyujt számukra siralmaival.

Elbeszélő költeményt keveset írt, s ezek sem a megszokott értelemben vett elbeszélő versek, inkább lírai jelenetek, apró epizódok, érzelmes románcok. Van köztük keleti, görög és római hátterű költemény. (Bölcs Marun meséje, Uzsorás Khiron kertje, Nóta a halott szűzről, Catullus költő halála); magyar kapcsolatú históriai kép (Gyáva Barla diák, Szent Margit legendája, A befalazott diák, Mátyás bolond diákja); népies és modern történet (Kató a misén, Az öreg Kunné, Zozó levele, Lóri csókja).

Alakjainak egy részét magáról mintázza. Ő a befalazott diák, ő Mátyás király bolond diákja, Szent Margit alakja mellé is magát képzeli: ő az az asszonyos, kósza, könnyes trubadúr, akit az álomleány nyugat felől vár. Szerelem, búsongás, halál: ezek a főmotívumai. Erősen szentimentális epikus.

Érzelmes hangulatúak szocialista helyzetképei is. Nyomorult vackán alszik a húszesztendős proletárlegény gyármarta szép, bús alvó, melle horpadt, válla kiáll, mosolyog szent álmában, urabb, mint egy király. Tiszta ágyat és tiszta asszonyt álmodik, kicsit több bért, jobb ételt, emberibb szavakat, több erőt és kevesebb vért a köhögéskor. (Álmodik a nyomor.) A proletárfiú jól tudja, hogy apja a gazdagok foglya. A gazdagok bántják és megalázzák szegényt, pedig ha apja akarná, vége volna a gazdagoknak, megremegnének sokan. «Az én apám dolgozik és küzd, Nála erősebb nincs talán, Hatalmasabb a királynál is Az én apám.» (Proletárfiú verse.) Szegény proletárleányok, szegény őszi rózsák! Hogyha szeretnek, lakolnak, s akkor is lakolnak, ha már szerettek. «Krizantém helyett pótvirágok Gomblyukában a gazdagoknak.» Őszi rózsák, proletárleányok, lesztek ti még csodavirágok! (Az őszi rózsák.) Az úrilány teste fehér, de szemében vétkes éjek titka; vágya több, mint az utcalányé; ajkán nedves hazugság, ringó járásában nagy bűnök. «Az ördög s a hazugság védi Ezt a te híres szűzességed, Láthatatlan, buja jelírás Borítja melled s homlokodon A bélyeg. (Úri szűz dícsérete.)

Leíró költeményeibe, tájfestéseibe, életképeibe némi elbeszélő elemen kívül belevitte líráját is. (Májusi zápor után, Hulla a búzaföldön, Kisvárosok őszi vasárnapjai, Gálás, vasárnapi nép, Budapest éjszakája szól.) Szembeállítja a havasok küzdelmes világát a tengermellék boldog gondtalanságával, a munkásosztály végzetét a gazdagok dologtalanságával. A tavaszt – hördülnek föl az Alpesek – mi védjük gémberedett testünkkel, s lábunk alatt a nap hevében parfümös víg urak mulatnak. Meghalna a tavasz ott lenn a parton, elhalna a mosoly az urak ajkán, ha mi egyszer lerogynánk. «Ha mi egyszer egy dörgedelmes, Rettenetes, nagy példát adnánk: Hegy-bajtársak, egy szép napon Mi lenne, ha lelátogatnánk?» (Havasok és Riviéra.)

Félbemaradt verses regénye, a Margita élni akar (1912), a meseszövéssel és versformával való keserves küzdés emléke. Hősei: a költő és két barátja s a közösen imádott nő. A három udvarló kénytelen belenyugodni, hogy Margita, az irodalmi hajlandóságú zsidó leány, férjhez megy és gyermeke születik. Más esemény alig van az elég terjedelmes elbeszélő költeményben, de annál több az önvallomás, emlék, politika és egyéb kitérés. A lírai regényben a realitások tervtelenül keverednek a szimbolumokkal, a költő Margita alakját az új Magyarország jelképévé teszi, egyébiránt ami hirtelen eszébe ötlik, azt írja le strófáiba minden válogatás nélkül. Az érdektelen ismétlések, nehezen érthető vonatkozások, kusza mondatok között néha fényesen villan egy-egy Ady-mondás: gyöngy a tákolmányban. A verses regénynek elrémítően prózai strófái vannak. Mint nyilatkozatok tárháza igen érdekes mű. A költő megemlékezik ábrándjairól: «Sok politika és sok szerelem S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó, Sok buja vers, utazás, papfalás Volt tervem és sok hangos népriasztó zenebona.» A politikában Jászi Oszkár az eszményképe: «Nekem mindig kell egy jó Valaki, Kit emeljek magam fölött a trónra: Jászi Oszkár már évek hosszatán Különb, mintsem kezem saruját oldja. Hitvallásom és hős őrületem Az ő diktáló, tiszta lelkétől függ. Ez is asszonyosság, de szívvel állom: A Jásziság én akart ideálom.»

A politikában Jászi Oszkár és Kunfi Zsigmond tanítványának vallotta magát a költő. Volt-e mestere a lírában? Kevés magyar lírikus tudott annyira őrizkedni más költők hatásától, mint Ady Endre. Szerette Csokonai Vitéz Mihály verseit, lelkesedett Petőfi Sándor forradalmi – lírájáért, ifjú korában Ábrányi Emil, Endrődi Sándor, Makai Emil és Reviczky Gyula voltak a kedvelt költői, de vajmi keveset merített belőlük. Nagyobb hatást tett néhány versére a kuruc nóták stílusa és a Szentírás nyelve Károlyi Gáspár fordításában. Költészete közvetlen előzőjének a magyar irodalomban Vajda János és Komjáthy Jenő versei tekinthetők. Vajda János tragikus pátoszával, filozófiai csapongásaival, zordon nyelvével, Komjáthy Jenő félisteni célkitűzésével, bölcselő álláspontjával és néhány sajátságos kifejezésével vonta magára figyelmét. Tanult Kiss Józseftől, Szilágyi Gézától és Heltai Jenőtől is. Mindezek azonban csak forgácsok az őstehetség műhelyében, alig észrevehető idegen cserjék az őserdőben.

A németek közül Nietzsche tett rá szembetűnőbb hatást. Nem eredetiben olvasta Nietzsche munkáit, hanem magyar ismertetésekben, de ez éppen elég volt számára, hogy fölszabadítsa belsejében a rokon lélek gondolatainak hasonló szárnyalását. Mikor baráti körében a német filozófusról beszéltek, magára ismert. Világnézete, életszemlélete, meggyőződései gyökerükben Nietzsche eszmekörére vezethetők vissza, a színezés költőisége természetesen az övé volt. Az Isten-eszme bírálgatása, a kereszténység megtagadása, az egyház gyűlölete, az erények kinevetése, a pogány életkedv szabadossága, minden emberi korlát ledöntése, elfordulás a multtól, az erkölcsi ember típusának lenézése, új ember-típus teremtése, a zseni kivételes helyzetének követelése és sok más materialista életelv nietzschei hagyaték. A magyar költő is a német Übermensch és Antikrisztus útjait járta, eszméivel beleütközött kortársai lelkiismeretébe, s csak itt-ott tett némi engedményt más világszemlélet javára.

Kétségtelen, hogy Baudelaire nélkül éppen úgy nem lett volna a mai Ady, mint Nietzsche nélkül. Nem kell utánzást emlegetnünk, elég a fölszabadító hatás jelzése. Más az Ady-stílus, más a Baudelaire-stílus még azokban az Ady-versekben is, amelyek legközelebb állnak a francia lírikus verseihez. A szimbolizmust kétségtelenül a franciáktól tanulta, az első indítás azonban itt is elég volt számára, hogy kifejlessze magából a benne élő szimbolista tehetséget. Verlaine, Dehmel, Dörmann és mások – inkább fordításokban, mint eredetiben – nagyon kevés vonással járultak a magyar költő művészetéhez egyik vagy másik versében.

Nézetek Ady Endre vallásosságáról. – A költő már 1903-ban megírta, hogy az ő református hite mindössze «csak annyi, hogy kálvinistának született, s protestál minden sötétség és hamisság ellen.» A vallásokról később egyre rosszabb véleménye lett; nagyon rosszul ismernők azonban természetét, ha időnkint homlokegyenest ellenmondó nyilatkozatokat nem tudnánk idézni munkáiból. Az is előfordult, hogy büszkén hivatkozott kálvinizmusára. «Ha vallásos nem is lehettem, de életemben, munkásságomban benne volt a protestantizmus. A protestánsoknak érezniök kellett volna, hogy az én megjelenésemmel a protestáns és a protestantizmus jelenik meg.» (Az én kálvinistaságom. Nyugat. 1916. évf.) – Valahogyan úgy képzelte a protestantizmust, hogy abban a dogmákat ravasz papok találták ki, az erkölcsi parancsokat irigy hittudósok állították össze, a Szentírás szövegeit avatatlan bibliaolvasók magyarázgatták, szóval itt mindenki úr a maga felfogásában. Más egyéb nem is kell a kálvinizmushoz, mint dacos ellenállás minden tekintéllyel szemben, makacs viaskodás személyekkel és elvekkel, küzdelem a katolicizmus sötétsége és a konzervativizmus higgadtsága ellen. Ennek az Ady-kálvinizmusnak, ha akarom, van dogmája, ha akarom, nincs, erkölcstanán tetszésem szerint tágíthatok, bibliáján kedvemre gyakorolhatom szövegmagyarázó kedvtelésemet; ha mindezt elfogadom alapelvül – gondolta a költő – továbbá, ha dölyfösen protestálok, ha makacsul kuruckodom, ha forradalmat csinálok, akkor jó kálvinista vagyok, s jogom van lenézni a pietista protestáns teológusokat. A gyermekkori református hit a felnőtt Ady lelkéből mindörökre eltűnt, az elsodródott vallásból csak a bibliás hangulat maradt meg, a régi emlék azonban így is elég volt arra, hogy a költő ihletet nyerjen az Isten-téma művészi kiaknázására. – A nyugatos írók eleinte tetszetős poétai játéknak fogták fel mesterük «istenszagú» költeményeit, később mind nagyobb mélységeket iparkodtak belemagyarázni a «hitetlenül hívő» lírikus Isten-verseibe. – A katolikus álláspontot Prohászka Ottokár rögzítette le legtömörebben: «Van nálunk is egy bestiális káromkodó, s a fölségessel szemben teljesen blazírt költő, Ady Endre, aki minden eszményt lehúzott és bemocskított: Istent, a Szentháromságot, a Szentlelket, Krisztus Urunkat, Szűz Máriát, a hazát, a nemzetet, a nőt» (Az erkölcsi válság. Katolikus Szemle. 1924. évf.) – Az Ady-tisztelők sorában nagy öröm kísérte Makkai Sándor állásfoglalását. Az erdélyi magyar reformátusok püspöke Ady Endrét a legnagyobb magyar vallásos költőnek nyilvánította. Bizonyos, úgymond, hogy a bűnös embernek a kegyelmes Istennel való találkozása gyümölcsözőbb életeket hozott már létre az övénél, de a magyar költészetben kifejezésre juttatott vallásos élmények közül mégis az övé a legteljesebb, legszemélyesebb, legőszintébb. Lírájának legmélyebben zengő húrja a bűnbánat, legmagasabban zengő húrja az Istenszerelem. «Tudom, hogy egész tanulmányomnak a legmerészebb és legtöbb ellenmondást kihívó kijelentéséhez érkeztem, mikor azt mondom, hogy Ady az egyetlen magyar vallásos költő.» Irodalmunk gazdag az olyan vallásos énekekben, mint Berzsenyi Dániel Fohászkodása, Kölcsey Ferenc Himnusza, Tompa Mihály, Reviczky Gyula, Arany János és mások vallásos költeményei, de az ilyen versek «inkább filozófikus, mint vallásos kifejezések, világmagyarázatra vagy erkölcsi tanításra törekszenek, nem pedig egy megrendítő lelki találkozás tükrözői egy személyes, élő hatalommal» Igazi vallásos verseket irodalmunkban csak Balassa és Ady írt. «Ady költészetét az különbőzteti meg mindenki másétól, hogy benne és reánézve Isten élő, személyes valóság, akivel lelke viaskodik, dacol, majd megtörik és meghódol, akivel szemben személyesen lázong és szíve teljességéből alázkodik meg, aki személyes, izzó, szenvedélyes szerelmének személyes, élő tárgya. Egyszóval: valóságos élménye. Ő az egyetlen, akinek nem a metafizikán vagy az etikán keresztül vannak hűvös és magasztos frázisai Istenről, hanem aki a látók és átélők primer tapasztalásával érzékeli a religiosumot minden etikai és metafizikai jelleget megelőzően és azoktól függetlenül» (Magyar fa sorsa. Budapest, 1927.) – Makkai Sándor álláspontja nagy fölháborodást keltett. Az emberek nem tudták megérteni, hogy a „Krisztus-hydra” gyűlölőjét hogyan kiálthatja ki egy pap a legnagyobb, sőt az egyetlen magyar vallásos költőnek. Szász Károly szerint: «Ady bámulói és az adyzmus dicsőítői sok frázist összehordtak már, sok nagy dobot megütöttek, szemekbe sok port szórtak, eleget maszlagoltak. De az erdélyi kálvinisták püspöke talán túltesz valamennyijükön. Hogy egy keresztény főpap hódol Ady előtt, és a vallásos költészet terén egyetlennek próbálja feltűntetni, erre már igazán el lehet mondani bámulatunkban a hamleti szálló igét, hogy több dolgok vannak földön és égen, mint amiről a mi szerény és naív bölcselmünk álmodni képes. („Magyar fa sorsa”. Makkai püspök Ady-könyvének bírálata. Budapest, 1927.) – Azt az itt-ott fölmerülő vádat, hogy Ady erkölcsi hibái a kálvinizmus szabadabb gondolkodásából erednek, Sebestyén Jenő református hittudós vakmerő állításként bélyegezte meg. «Ady hibái világnézetileg is, erkölcsi tekintetben is, egyénileg is éppen az öntudatosan hívő református lelkület hiányából származtak; abból a hitbeli hajótöröttségből, amely őt olyan sokáig elöntötte, s amely azt is eredményezte, hogy a kálvinizmus eszmei tartalma csak foszlányokban, töredékekben vagy eltorzultan és kisiklottan érvényesülhetett gondolkodásában és lelkületében, s ezen az életének vége felé jelentkező Istenhez való fordulás sem tudott segíteni. Teljesen valótlan az a beállítás, hogy Ady hibái konfesszionális eredetűek, tehát a református vallásból folynak. Ellenkezőleg: merjük állítani, hogy egyenesen a kálvinista hívő öntudat hiányából, éppen a református elvek hamis és téves értelmezéséből eredtek azok. Ha Ady Endre igazán erős hívő református öntudattal bírt volna, mindama hibáktól és vonásoktól is megszabadult volna, amelyek életében és egyéniségében ellenszenvesek voltak és szomorú tragédiáját okozták. Sőt hisszük azt is, hogy ha egész életében igazán hinni tudott volna, azzal a hatalmas költői tehetséggel, amellyel rendelkezett, elképzelhetetlenül nagyobb és pedig nevelő és építő hatást gyakorolt volna az egész magyarság lelkére, mint azt így, hitbeli hajótöröttségével, tehette.» (Ady hibái és a kálvinizmus. Kálvinista Szemle. 1931. évf.)

Nézetek Ady Endre erkölcsiségéről. – A zsenik többnyire nem nagy jellemek. Ady Endre meg különösen nem volt karakter. A férfias akaraterő minden erkölcsi vonása hiányzott életéből, a legkicsinyesebb indulatok tobzódtak lelkében. Mint ember csak abban különbözött a tömeg millióitól, hogy a nyilvánosság előtt nyersen leleplezte a maga örök emberien kicsinyes jellemvonásait. Amit mások – az úri lélek és a jó modor neveltjei – elnyomtak magukban, vagy titkoltak a világ előtt, az benne nyílt lánggal lobogott. Költő-óriás és erkölcsi kisember, nagy művész és önző lélek: ez volt ő, az író és az ember. – Ignotus Hugó Adyról, a zseniről, igen éles megfigyelésekkel írja többek között a következőket: «A zseni a legritkább esetben jó ember. Tud néha az is lenni, de nem ez benne az uralkodó. Szeretet, hála, önzetlenség: a legkevesebb zseni sírkövére illenek. A zseni vagy alázkodó szolga vagy kíméletlen zsarnok, a szerint, hogy függ-e valakitől vagy módjában van-e kihasználni valakit. A zseni mindent és mindenkit a zsenijének szolgálatába állít. Tudatosan vagy öntudatlanul az a gondolatmenete, hogy: „Vagy ismersz, és tudod, ki vagyok, és mit érek, vagy nem. Ha nem, akkor ne lopd időmet és idegeimet. Vagy igen, akkor tartsd szerencsédnek, hogy ezt a ritkaságot szolgálhatod. Szeretni, észrevenni, törődni, elismerni, hálálkodni: minderre nem érek rá, mert magamat kell lesnem, tüzelnem, táplálnom, bomlatnom, kábítanom, serkentenem, megnyugtatnom s életnem, főképp életnem, hogy valami kis töredékét megjelenthessem a bennem kavargó mindenségnek. Ha ehhez hozzájuttatsz: örülj neki, s mit akarsz többet? Ha nem akkor vagy ki tudom belőled hízelegni, mesterkedni, csalni, s akkor tehozzád vagyok jó, hálás, engedelmes, alázatos, hű, ragaszkodó, amit akarsz, nem barátaimhoz, kik úgyis azok. Ha pedig sem kihasználni, sem szolgálatomba édesgetni nem tudlak, akkor leszek, ha ráérek, ellenséged. Akkor kitöltöm rajtad mérgemet, amire néha, levezetésül, szintén szükségem van.” Az asszonyt elszeretni, s az urától pénzt felvenni: ez a legkevesebb, ami nála magától értetődő volt.» (Ady, a zseni. Ady-Múzeum. I. köt. Budapest, 1925.) – Horváth Cyrill szerint erkölcsi szempontból Ady a magyar költészet legszomorúbb alakja: a tagadás, a bűn, a satanizmus fő-fő képviselője. Nyugat virágoskertjéből mérges növények szapora magvait hozta magával és szórta szét közöttünk. Világfelfogásában Nietzsche tanítványa volt, magáévá tette mestere tagadásainak teljes skáláját, nem ismert egyéb életcélt, mint az élet teljes kiélését, vágyainak korlátlan kielégítését, a keresztény erkölcsök merev eldobását. A krisztusi tanok szerint az emberi élet célja nem a földi örömek hajszolása, a nemes vágyak és gyönyörök mellett vannak nemtelenek és bűnösök is, az embernek uralkodnia kell zabolátlanságain; ezzel szemben Ady, a német filozófus példájára, a lehető leggyökeresebb átértékelést hajtotta végre: amit az élet produkál, egyformán szent és isteni, legyen bár ártatlanság vagy fajtalanság, hazugság vagy igazmondás, jóság vagy bűn. A nietzschei eszmék fölötté illettek egyéniségéhez, de az élet meghazudtolta az új tanokat, s voltak pillanatok, amikor a költő belátta tévedését. Mocsárba vezető útjáról nem tudott, nem akart visszafordulni. Megmaradt Ady Endrének. «Nem volt igaza. Ha visszafordul, akkor is Ady Endre lett volna. Más Ady Endre, de nem kisebb az elsőnél. Ahogy megtérése által Saul és Augustinus sem vesztett nagy emberi értékéből. Tévedéseit nemcsak beismerve, hanem a beismerés következéseit szigorúan levonva, bizonyára súlyosabbá tette volna nevét és rokonszenvesebbé egyéniségét.» (Ady Endre hite, erkölcse, magyarsága. Budapest, 1928.) – Zsigmond Ferenc szerint Ady költészetének erkölcsi fogyatkozásaiért felelős a szabados korszellem is; viszont igaz, hogy az erkölcs és ízlés bomlásáért az irodalom is felelős. A modern közfelfogás azt hirdeti, hogy a lírai költőnek joga van a maga lelkét teljes leplezetlenségében elénk tárni, ilyen értelemben pedig senki sincs, akinek egyéniségén a nyilvánosság napfénye több-kesevebb erkölcsi szeplőt ne fedezhetne föl. Valószínűen sokakat elfogott már a fajtájukkal való meghasonlás érzete, sokan megtántorodtak Isten-hitükben, sokan estek át lelkiismereti vívódásokon a pénzért folytatott küzdelemben, de efféle lelki válságainkkal nem szoktunk dicsekedni; Ady sem dicsekszik velük, csak hátborzongató őszinteséggel vagy cinikus daccal enged belelátnunk lelkének ebbe a kloáka-szerű zugába, mely megvan minden emberben, legfeljebb egyik tisztábban tudja kezelni, s főkép tapintatosabban el tudja rejteni, mint a másik. Legnehezebb a szerelem témakörében megvonni azt a határvonalat, ameddig a költőnek el szabad merészkednie. «Ady semmit sem tartott elmondhatatlannak, s az erkölcsi szempontú kritika joggal emel súlyos kifogásokat az Ady-versek szerelmi motívumainak drasztikus pőresége ellen, mely az elemi-iskolás fiú nemi gerjedelmeitől a koravénné enerválódott férfi szenilis tehetetlenségű vágyódásáig mindent kitereget végletes naturalizmussal az emberek szeme elé és orra alá, mert hát szerinte mindez emberi dolog. Pedig a nemi szerelem legintimebb testi vonatkozásainak nyilvánosság elé vitele nem az emberi jelzőt érdemli meg, inkább az ellenkezőjét.» (Az Ady-kérdés története. Mezőtúr, 1928.)

Nézetek Ady Endre hazafiságáról. – A nemzetárulás vádja évtizedekig kísérte a költőt. Az volt a legkülönösebb, hogy a radikális eszmék híve, a szocialista politikus nagyra volt régi nemességével, s mégis a történeti osztályokat támadta első sorban. Igaz, hogy a nemesség nálunk nem jelentett annyit, mint Franciaországban vagy egyebütt, mert a számarányt tekintve, sehol a világon nem volt annyi nemes, mint Magyarországon; itt egész falvak voltak tömegesen megnemesített parasztokkal, félparasztokkal, paraszt-iparosokkal. De az egykorúak mégis furcsának, sőt komikusnak tartották, hogy a kiváltságokat támadó demokrata író olyan erősen hánytorgatja nemességét. Ez megint egyik rikító tünete volt a költőt annyira jellemző ellentmondásoknak és következetlenségeknek. Tüntetően hangsúlyozott nemességével – a konzervatív közvélemény szerint – hogyan fért össze logikusan a mások hagyománytiszteletének kigúnyolása és üldözése? Ha odakapcsolta elveit a proletárok álláspontjához, miért nem vonta le a következményeket a maga személyére nézve is? Büszkélkedett «úr-fajtájával», de másokban támadta az urat. – Prohászka Ottokár az Ady-kérdéssel kapcsolatosan fölhívta a figyelmet arra, hogy a zsidó értelmiség magyarországi térfoglalása volt az oka a magyar irodalom elzsidósodásának. A Huszadik Század anketjén az egyik zsidó szaktekintély arra a kérdésre, hogy lehet-e, szó Magyarországon az irodalom elzsidósodásáról, így válaszolt: „Be kell vallanom, hogy igen. A zsidó nép géniusza szerte a világon önálló irodalmat teremtett, és így feltétlenül minden népnek, melyen belül a zsidóság is tevékeny, irodalmán a zsidó géniusz nyomot hagy.” Ha az ember, folytatja Prohászka Ottokár, Heinét összehasonlítja Adyval, bámulatos hasonlóságot találunk. «Amint Heine lekicsinyel mindent, ami német, úgy Ady lekicsinyel mindent, ami magyar. Ahogy Heine a kereszténységet csakis karikaturákban tudja meglátni, úgy Ady is a mi nagy magyar tradíciónkat és a mi nagy érdekeinket valamiképpen karikatusákban, valamiképpen hamis látószög alatt látja. Én ezt felhozom példaképül, hogy a zsidóság szelleme miképpen járja át, és miképpen hamisítja meg a magyar érzést, a magyar szellemet, a magyar kultúrát. Nem szabad-e nekem védenem a mi magyar faji meglátásunkat, faji érzéseinket, mindazt, amit magyar kultúrának, magyar léleknek és magyar szellemnek hívunk? Ime, a probléma oly pőrére vetkőztetve, hogy mindenki megláthatja. Ez nem gyűlölség, hanem a magyar kultúrának és sajátságainak védelme. És gondolom, hogy ehhez igazán jogunk van. Amint szívesen megadom a jogot, a szabadságot a zsidó kulturális szellemnek, meglátásnak, inspirációnak, úgy védem a saját nemzeti kultúrámat, amikor annak veszedelmeit látom. Megvetném azt a magyar kultúrát, amelyben ne volna annyi erő, hogy amikor tapossák, amikor vérét vízzé változtatják át, akkor fel ne szisszenjen, és vétót ne kiáltson.» (A numerus claususról. Nemzetgyűlési beszéd 1920-ban. Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái: Sajtó alá rendezte Schütz Antal. 22. köt.) – Tormay Cecil: «A bűn, amelyet e daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, ki tudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóvá nem teszik a nemzet szerencsétlenségét.» (Bujdosó könyv. Budapest, 1921.) – Rákosi Jenő többször rámutatott arra, hogy Adynál ártalmasabb nemzeti-rombolót és erkölcsi mételyezőt sem keresztényben, sem zsidóban nem lehet találni. Talentuma megrontotta az ifjúságot. Turáni cifra-szűrét hánytorgatva nemzete pusztulását hirdette, ha nem hódol be az ő világnézetének; Jászi Oszkárék és Kunfi Zsigmondék házi költője lett, velük együtt csinálta a forradalmat az ezeréves történeti Magyarország ellen. «Kiváltságos osztály, nemesség, dzsentri, bőrkabát, osztályuralom, feudalizmus, osztályparlament és így tovább! Vegyétek elő száz esztendő nemzeti munkájának a vezéreit, hőseit és napszámosait, és nem találtok mást, mint csupa dzsentrit, nemest, bőrkabátost, történeti osztályt, s ami egyebet húsz év óta ócsárolni és gyalázni hallunk. Az új Magyarországot is, amelyet ragyogni láttunk, a történeti osztály teremtette meg, s csak a kiegyezés óta szívódott fel benne, ami jelesség utat keresett magának a többi osztályok közül.» Ez ellen a történeti magyarság ellen ágált Ady, ezekkel az alkotó magyarokkal szemben akarta ő a jobb magyart játszani. (Budapesti Hirlap. 1924. évf.) – Herczeg Ferenc: «Adyt én fényes tehetségű költőnek tartom. Merész és egyéni; tagadhatatlan, hogy mély nyomokat hagyott vissza a magyar Parnasszuson. Ehhez azonban mindjárt, de mindjárt hozzá kell tenni: kár, hogy beteg volt! Csakis a betegsége magyarázhatja meg teljes tehetetlenségét és védtelenségét a saját szenvedélyeinek és szeszélyeinek rohamával szemben, és csakis a degeneráltsága értetheti meg azt a szörnyű, öngyilkos gyűlöletét, amelyet a maga fajtája iránt érzett. Volt szíve leírni, hogy: „Mit ér az ember, ha magyar?” És: „Ebek hazája, nem az enyém.” Száz hasonló Ady-idézetet találhatnánk, de azokat engedjük el egymásnak. Mi ez, ha nem betegség?» Ady némely harcias hívei hangsúlyozzák a költő fajmagyarságát, s ezzel együtt azt, hogy nem is lehet más, mint igaz magyar. Ez csak játék a szavakkal. Nem a turáni vér tisztaságáról van itt szó. «Felháborodást és tiltakozást az keltett, hogy érzelmeivel kiszakadt a nemzeti közösségből. Ennél a pontnál az Ady-kérdés megszűnik irodalmi kérdés lenni; ez már a magyarság életének és halálának kérdése; és ha egyáltalában súlyt vetünk arra, hogy Magyarország is rajta legyen Európa mappáján, akkor ennek mindent alá kell rendelni, első sorban az irodalmat is. Egy dolog egészen bizonyos; ha lámpással keresünk, akkor sem találunk a földgolyón még egy népet, amely képes volna ünnepelni olyan költőt, aki úgy írt a hazájáról és a nemzetéről, mint Ady írt Magyarországról és a magyarságról.» Ady tisztelői három osztályba sorozhatók. «Az elsőbe tartoznak azok, akiket tisztára csak esztétikai vonatkozások fűznek Ady költészetéhez, Ők azok, akik mélyen fájlalják, hogy ezt a kiváló tehetséget beteg idegei megakadályozták abban, hogy azzá legyen, aminek született: a nemzet költője. A második csoportba tartoznának azok, akik érzelmi közösségben élnek a költővel, és éppen azt istenítik írásaiban, ami beteg. Ők azok, akik a saját degeneráltságuk költői igazolását és apoteózisát találják meg Ady könyveiben. Végül a harmadik csoportba tartoznak a magyarság külső és belső ellenségei, akik szövetséges erőket köszöntenek Ady öngyilkos ösztöneiben.» A románok is azért támogatják az Ady-kultuszt, mert kívánatosnak tartják az Adyzmus terjedését a magyarok köreiben. Próbált volna Ady úgy írni a románságról, mint a magyarságról, majd meglátnók, meddig terjed Goga Oktaviánék esztétikai elfogulatlansága. «Az Adyt ünneplő erdélyi magyarok dolgába nem szólok bele. Mi, csonkamagyarországiak azonban, ha Ady Endre nevét halljuk, nem ünneplő kedvet, hanem mélységes szomorúságot érzünk. És mulasztást követnénk el, ha a fiaink kezébe adva Ady könyveit, nem figyelmeztetjük őket, hogy azok egy beteg tehetség művei.» (Ady-kérdés. Pesti Hirlap. 1924. évf.) – Melich János a nevelés szempontjából foglalt állást az ellen az irány ellen, amely Ady Endre költészetét egész terjedelmében be akarta vinni az iskolákba. A tanár egyénisége, úgymond, az iskola fundamentuma; a tanár szaktudása mellett fontos, hogy milyen az életszemlélete, életideálja, világfelfogása; a tanítás szelleme nem véthet a hazafiság, vallás, jó erkölcs örök eszményei ellen. Ady nagy magyar zseni, de ha «e költő szelleme iskoláinkba befészkelődnék, akkor ránk is alkalmazható majd az a nyilatkozat, amelyet egy francia akadémikus Heine összes munkáinak elolvasása után tett, mondván: Ha a németek valóban szobrot emelnek Heinének, akkor a franciák ugyanazon a napon elbocsáthatnak egy hadtestet. Ha nálunk az Ady-kultusz belopózik tanáraink gondolatvilágába, akkor soha nem kerül vissza Máramaros és Erdély sója, a Tátra fenyvese, tömör vasa.» (Beiktató beszéd. Szarvasi ev. gimnázium értesítője. 1926.) – Makkai Sándor szerint az az egy bizonyos, hogy aki Adyt hallja, az a magyar lélek muzsikáját hallja. Van-e igazság Adynak a magyar világot sirató és átkozó verseiben? «Ady fölléptekor és működése idejében a magyar költészet halott volt, sivár pusztaság, meddő és kisajtolt rög, amelynek nem volt többé hitele, hitető ereje, szuggesztív hatalma, élettámasztó és életformáló lelke a nemzetre nézve.» A magyar költészet elmaradt saját nemzedékétől, nem állt az új tartalomtól duzzadó jelen élére, bálványt csinált a magukat lejárt népies-nemzeti nagyságokból, az utánzók ügyeskedésével szedte rímekbe érzékeny hazafias történeteit, hamis képeket rajzolt, vagy nyavalygós szentimentalizmussal énekelt a népről, szóval nem akarta belátni, hogy Petőfi és Arany óta megváltozott a világ, mások lettek az élet kérdései. Ezzel a környezettel szemben Adynak igaza volt, amikor a jelenből a jelenhez szólt, s a világhorizont mélységébe és magasságába akarta állítani a magyar költészetet. Nem énekelhetett a hagyomány húrjain arról a földről, amelyet nemzete sírjának látott, de ez még nem jelenti azt, hogy nem szerette volna hazáját. Mások a nemzeti nagyság fényében sütkéreztek, ő prófétai lélekkel jajdult fel a közelgő összeomlás előrelátásán. Egy egészén bizonyos: azok, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy a magyar nemzet történetében az 1867 után következő félszázad volt a legboldogabb és legdicsőbb korszak, s a nagy háborús összeomlást egy külső és szinte véletlen szerencsétlenségnek hajlandók tartani, azok sohasem fogják elismerni Ady igazságát. Ady magyarlátása «épp oly jogosult látomás, mint akármely költői vízió, például az, ha egy költő a mások által virágzónak látott leány arca mögött a vigyorgó koponyát Látja, amellyé az az arc lesz, ha szépsége lehervad róla a halálban. Ady látta ezt a halálfőt a magyar föld és nemzet másoknak talán boldogan virágzó arca mögött, és mert látta, költőileg joga volt erről beszélni. Sajnos, annál inkább, mert ez a halálfő tényleg ott lappangott a virágzó külső alatt, és akár belső okok miatt, mint Ady hitte, akár külső szerencsétlenség következtében, mint mások hiszik, egy rettenetes őszön tényleg a szemünk kőzé vigyorgott.» (Magyar fa sorsa. Budapest, 1927.) – Tagadjuk, válaszolta Szász Károly Makkai Sándornak, hogy Ady korában a nemzeti élet haldoklott volna. De ha csakugyan súlyos betegség támadt a nemzeti életre, ennek legelső sorban nem az-e az oka, hogy az Ady-gondolkodásúak írásaiban hamis hangok zűrzavara rikácsolt, ameIy az internacionalizmus, a blaszfémia és az immoralitás hínáros vizeire csalogatta a részben naív, részben minden rosszra könnyen kapható tömeget. A romboló politikai célzatok szolgálatába szegődött irodalom főképviselői Ady és barátai voltak. Hogy más költők és politikusok csak egyoldalú honfiúi aggodalommal szálltak síkra a magyar bűnök ellen: valótlan állítás. Nemzeti költőink és politikusaink sohasem takargatták a magyar bűnöket az ifjúság szeme elől, hanem igenis hazug az a nagyképűség, amely a nemzeti költészet és politika szent hagyományaitól elhajló, azokat semmibe vevő vagy éppen megtagadó irodalmat és politikát, s az immorális viselkedést «übermenschi» jelenségekkel magyarázza és mentegeti. („Magyar fa sorsa”. Makkai püspök Ady-könyvének bírálata. Budapest, 1927.) – Hasonló módon vélekedett Kenedy Géza: «Nekem ugyan furulyázhatja akármilyen polgári, katonai vagy papi tekintély, hogy Ady magyar próféta volt. Nem igaz! Idegenből hozott méreggel mérgezte el és szaggatta ketté az addig egységes magyar szellemi életet, és ebben olyan nemzetietlen és erkölcstelen irodalmi bölény-csorda támogatta, amilyent minden más egészséges nemzet kirugdalt volna magából. Mink, fájdalom, nagyon is elkéstünk vele. Amikor 1919. végén megtettük, akkor sem tettük meg alaposan.» A közbambaság mindenbe beletörődött. «Előre megmondtam, hogy Ady nem a nemzet prófétája lesz, hanem a nemzet halálmadara. A rothadás és rothasztás költője. Leszereli a nemzeti energiákat, elmérgezi az ifjúságot, és tehetetlenné teszi belső önvédelemre a csúfolt, széttépett nemzeti életet. Adynak, akármilyen tehetséges volt is, a magyar Panteonban csak akkor lehetne némi kis helyet adni, ha nemzeti hitében és erkölcsében prófétai ébresztője lett volna nemzete szunnyadó energiájának és hanyatló erkölcseinek. Mint teszem Petőfi volt, akinek prófétai korholásaiban is ott ragyog a hazaszeretet és hit tiszta fénye, szerelmi és családi életében pedig a legnemesebb, édes tisztaság. De micsoda torzkép vele szemben Ady egész költészete, mely hemzseg annak kijelentéseitől, hogy a magyar nemzet már végsőig el van rothadva, szerelmi dalaiban pedig a pesti terézvárosi utcasarkok éjjeli életének leírhatatlan fajtalan hangja dominál.» (Ady-emlékek. 8 Órai Újság. 1921. évf. – Nagyra vannak Ady magyarságával, mondotta panaszosan Vargha Gyula, holott a furcsa magyarságú költő a legnagyobb megvetéssel beszélt hazájáról és fajáról, s gyűlölködő hangjába nem csendült bele a szeretet meleg szava. «Ady istenkáromló, nemzetgyalázó s a vörös rém diadaláért ujjongó nyelve immár elporlott. A szerencsétlen költő ott áll az örök bíró ítélőszéke előtt. Legyen hozzá irgalmas a könyörülő Isten, itt lenn a földön pedig a mindeneket kiegyenlítő halál engesztelő fátyola boruljon emlékére. De ne állítsák a nemzet elé bálványnak, s ne iparkodjanak az ő lelki rothadásából kivont méreggel megrontani ezt a nemzetet, melynek nem ledérségre, hanem szigorú erkölcsökre, nem nyavalyákra, hanem lelki és testi épségre, nem tagadásra, nem nihilizmusra, hanem erős, élő, munkás hitre van szüksége.» (Beszéd a Nagykőrösi Arany János-Társaság közgyűlésén. Budapest Hirlap. 1921. évf.) – Horváth Cyrill: «Szó sincs róla, Ady nem írt ömlengő szerelmi vallomásokat a magyarsághoz. Ez a húr teljességgel hiányzik lantjáról. A költőnek úgyszólván rögeszméje a magyar faj veszendősége és romlása. Ehhez járul az a meggyőződése, hogy ő mélyebben és messzebbre lát másoknál: ismeri a magyarságra váró veszedelmet, tudja, mit kellene tenni, de, mint Cassandrára, senki sem hallgat rá, faja nem érti meg, mivel kinőtt belőle: idegen ránézve a lelke, gondolkodása, idegenek a vágyai és törekvései.» Neki a magyarságról saját külön nietzschei fogalma volt, s ez lényegesen elütött a hagyományostól. Nietzschének és vele Adynak nem kell a mult megbecsülése, a hősi önfeláldozás kultusza, a dicsőség emlékeinek kegyeletes ápolása, a tekintélyek tisztelete, a kereszténység, a konzervativizmus. «A költő a keresztény multban úgyszólván semmit sem talál, amit érdemes volna megőrizni a jövő számára. Szemében a konzervativizmus csak elavult nézetek, szabályok és életformák őrzése, régi zsarnokságok oltalmazása, mely a népet megrontja, alkalmatlanná teszi a haladásra, és a magyar fajt pusztulásba sodorja. A jövőt csak azok szolgálják, akik a népet az ósdi nézetek, szabályok és életformák bilincseitől megszabadítják.» Ady Endre tévedéseinek forrása: a kellő kritika hiánya. Vakon ragaszkodott Nietzsche elméletéhez, nem számolt eszméinek lehetőségével és következményeivel. Talán eszébe sem jutott, hogy föltegye a kérdést: mi lenne, ha tervei megvalósulnának. Ha a magyarság egy napon azt találná mondani Tűzbe vetek minden ezeréves holmit, felrúgom a kereszténységet, kivetem szívemből őseim emlékét, szemétre dobom a tízparancsolatot, teszem, ami jól esik, agyonverem az urakat, leöldösöm a papokat, elszedem a gazdagok jószágát, meggyilkolok mindenkit, aki utamba áll. És a tömeg megindulna a maga útján, mialatt a határokon ellenséges népek döngetik az ország kapuit, hogy megsemmisítsenek bennünket. «Ady nem gondolt a rettenetes következményekre. Azt hitte, hogy a patriotizmus ösvényén jár, és az antipatriotizmus halálos mérgét szórta a lelkekbe. Mint ilyen, akaratlanul, példátlan rombolást végzett, és verseinek nagy része volt a bekövetkezett forradalmak és Magyarország összeomlásának előkészítésében.» (Ady Endre hite, erkölcse, magyarsága. Budapest, 1928.) – Vajthó László: Ha Ady Franciaországban születik, bizonyára Kelet felé sóvárog, mert hazájától való elfordulásának magva a mellőzöttségén való kesergés. Itthon száz arcban is kínálta magát, de nem kellett, itthon más költők jutottak sikerhez, ő nem kapta meg a várt elismerést. Magyarországon minden a zseni ellen esküdött, Magyarország a lelkek temetője. A fiatal Adynak ez a viszonya hazájához, ebből a személyes megbántottságból indul ki nemzetéről szóló verseiben. Messze idegenben másokat is elfog az emberi szabadság mámora. «Nem ismerjük az embereket, hát hogyne látnók őket szépnek, jónak, igaznak! Előttünk egy pompás, zsibongó város. Minden vonása új. A zaj kellemes zenévé olvad, s a végtelen nagyság méretei gigantikus álmokat ébresztenek bennünk. Zsebünkben hazai pénz, elég egy időre. Itt nem vagyunk robotos páriák, kéjutazáson vagyunk. Reggel, mikor a munkások gyárba, a hivatalnokok hivatalba mennek, még boldog álomban szunnyadozunk. Kinézünk a boulevardra: a jövő-menő emberek szép operaszemélyzetnek látszanak. De álljunk csak be hivatalba reggeltől estétig, fogyjon csak el hazulról hozott pénzünk, legyünk csak tanúi a külföld lokális hitványságainak, majd elmegy a kedvünk a nagy haza-ócsárlástól. A fiatal Ady keserves újságírói évek után jött ki, visszautasított verek keserűsége ég benne. Érzi, hogy nagy költő, s nem akarják észrevenni. Léda asszony szerelme szikra, s Páris álomképén keresztül hatalmas tűzvészt támaszt benne. S kész a mérleg: Magyarország egy tizenhatodik századbeli feudális ország, Páris: álomváros. Egy ország ellen egy város. Majd kiábrándul belőle.» Mert Ady alapjában véve szereti hazáját, különösen szülőföldjét és Erdélyt, csak a tehetetlen és robbanékony magyar paraszt és kurtanemes ősi kiáltásaival ront a fajtájának. Magyar-gyűlölete tulajdonképpen magyar-imádatának maniakus torz mása. Élete, költészete: önmagáért, fajáért való kétségbeesés. Ez a kétségbeesés nem tetszett a kornak, mert a kor nagyszerűnek képzelte magát, s bókot várt költőitől. (Én, Ady Endre. Szeged, 1929.) – Kárpáti Aurél: «Az előttünk járó nemzedéknek még jobbjai is hazafiatlansággal vádolták ezt a költészetet, amelynél nyelvben, érzésben, szellemben magyarabb nem sírt föl magyar költő lantján. Azóta elnémult ez az érthetetlen vád. Hiszen ma már mindenki tudja, hogy Ady lírája egyenes folytatása Berzsenyi viharos ódájának és Kölcsey keserű második Zrinyi-énekének: hangban, színben, dinamikában megszázszorozottan, hajdani kuruc-kesergők bánatától befellegesedetten. És azt is tudjuk, látjuk már, hogy az egész Ady-probléma leglényegesebb gyökérszálai Széchenyi eszmevilágába kötődnek.» (Ady, a diadalmas. Pesti Napló. 1934. évf.)

Nézetek Ady Endre szocializmusáról. – Ady Endre már nagyváradi évei alatt meleg együttérzéssel figyelte a szocializmus térhódítását, később még nagyobb lelkesedéssel fordult a marxizmus világa felé. Kettős lélek élt belsejében: a forradalmár hazafié és a nacionalizmust gyűlölő proletáré. A Népszava számára 1906-tól kezdve a világháborúig sok verset írt, az ipari munkásság politikai törekvéseit tehetsége szerint támogatta. A szocialisták napilapjában ingerülthangú zsidó újságírók vitték a vezérszerepet, életszemléletük és frazeológiájuk egyformán megtette hatását a költő világfelfogására és politikai szóláskészletére. Maga a munkásság egy ideig gyanakodva szemlélte az Ady-lírát, nem is értette meg a szimbolista verseket, sokan csodálkoztak, hogy a Népszava szerkesztősége helyet ad a pártlap hasábjain az új költészet ermékeinek, Csizmadia Sándor 1909-ben fölszólalt az ellen, hogy a szociáldemokrata napilap értelmetlenségeket közöljön. «Miért szentelünk mi ennek a nyafogó irányzatnak, ennek a tébolydaköltészetnek annyi betűt is? Hiszen van a polgári társadalomnak több nyavalyája is, amely mellett nyugodtan elmegyünk.» Az új irányt Bresztovszky Ernő vette védelmébe: a műhelyi proletárokat nem szabad megsérteni azzal, hogy nem értik az átlag Ady-verset, a szociáldemokráciát nem lehet veszélyeztetni azzal, hogy a szépirodalom terén cserbenhagyja a haladást. Erős vita indult meg a Népszava hasábjain, egyesek örültek, hogy az új költészet immár elérkezett a szocialista eszmekörhöz, mások nem óhajtották, hogy a munkások lapja népszerűtlen irodalmi termékek kísérleti telepe legyen. A modern költészet és a szocialista álláspont körül egyre nagyobb lett a belső feszültség. Ady hívei a gondolatszabadságra, a haladásra, és arra hivatkoztak, hogy a munkások egy része mégis csak beveszi az új költészetet. Ady ellenfelei a következőkkel érveltek: Osztályharcot csak világos és igaz írásokkal lehet folytatni, nem pedig érthetetlen, beteg lírával; a dekadens siránkozás jó lehet a kiélt burzsoáziának, de nem a szocialista igazságkeresés ügyének; Ady, a degenerált burzsoázia költője, nem a munkás ízlése szerint ír, szimbolumokba burkolt értelmetlenségei nem elégítik ki a dolgozó proletárt, lelki nyomorúságához semmi köze az ép gondolkodásnak, maradjon csak meg a maga polgári világában; ha a polgári társadalom kinevette vagy kipofozta, ez nem lehet jogcím arra, hogy a proletárság tárt karokkal fogadja; a tehetséges költő minden jó verse után egész sor rossz verset ír, rémséges fűzfa-versei inkább csak a furcsaság-gyűjtők számára valók. Ady izgatottan figyelte a vitát, félt a szocialisták ingerültségétől, versben fordult elvtársaihoz, s ebben nyílt vallomást tett politikai meggyőződéséről: «Tiétek vagyok, mindegy most már, Hogy nem kellek vagy kellek-e.» A vita elcsendesedett, s ő megmaradt a Népszava költőjének. Sohasem tagadta meg szocialista meggyőződését, ha mindjárt keverte is marxizmusát néhány oda nem illő elemmel. Vallomása «Mindennél többre becsülöm, ha a szocialisták szeretnek.» Más alkalommal: «Terhelt ország, össze-vissza ország, koldus ország, beteg ország, gennyes ország, úti ország, függő ország, rossz helyzetű ország, persze: kultúrátlan ország. Lehet, hogy az új forradalom, mely egyelőre csak nyugtalan fejek és idegrendszerek irodalmi csetepatéivel jelenti be magát, komoly forradalom lesz. A nacionalisták (farizeusok avagy hülyék) törjék ezen a fejüket, az bizonyos, hogy nagy dolgok, nagyszerű dolgok ígérkeznek itt nálunk. Nem hiába, hogy ilyen érdekes, jó helyre van téve, Kelet és Nyugat közé (egy ázsiai erkölcsű és intellektuális fajtával kibélelve), ez az ország.» Továbbá: «Örülök, hogy én írhatom meg véletlenül, legelőször, de mindenesetre legnyíltabban, hogy ez az egész új magyar irodalmi kalamajka sohse lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül. Gazdaságilag a legokosabb isten se tudná, mikor szabadít föl bennünket a szocializmus, de a lelkeinket kezdi már szabadokká tenni.» (Szocializmus. 1909. évf.) – Az októberi forradalmat annál nagyobb örömmel fogadta a költő, mert a népköztársaságban régi pártfelei jutottak uralomra, s a radikális-szocialista világfelfogás megkezdte hódító útját az egész országban. Hogy anarchia lángolt mindenfelé, ez a népzendülések rendes útja; hogy az ellenség egyre nagyobb területeket hasított le az országból, ez a fegyverét eldobáló nemzet sorsa. A bolsevizmus idején Ady neve a keresztény-nacionalista magyarság lelkében feneketlenül gyűlölt név volt, de az ellenforradalom keresztény-nacionalista ifjúsága, a legnagyobb meglepetésre, visszatért a költőkőz. Elvi megokolás: Ady mégis a mi vérünk volt, költészete nem a zsidóság tulajdona, ne engedjük őt át a zsidóknak. Bajcsy-Zsilinszky Endre ennek a fajpolitikának adott hangot, amikor szembehelyezkedett Szász Károly Makkai-birálatával. Az idősebb nemzedék Ady-gyűlölete, úgymond, éppen olyan túlzás, mint a zsidók Ady-imádata. Az idősebb magyarok Adynak csak szörnyű káromkodásait hallják, erkölcsi és politikai tévelygéseit ostorozzák, de megfeledkeznek arról, hogy titán volt, magyar volt, halálos beteg volt; nem veszik észre, hogy mennyire selejtes alkotásai közül valók a forradalmi versei, mennyire lerí róluk az idegen szuggesztió, hogy dől belőlük a bomladozó lélek beteg delíriuma. A zsidóság viszont azért csügg imádattal Adyn, mert évezredes ösztöneivel megérezte, hogy a költő forrongása lelki anarchiává fejleszthető, és a történeti Magyarország nemzet; társadalmának szétmállasztásához alaposan kihasználható. A szegény költő annak idején gyanútlanul befogatta magát a Fenyő Miksák világszemléletébe, viszont most Szász Károlyék örökösen aláhúzogatják proletár-forradalmár ligájának leggyöngébb verseit. A frontharcos magyarok háborút folytatnak a zsidó kapitalizmus, radikalizmus és kommunizmus hármas egyfrontja ellen, de Ady konzervatív kiátkozóival éppen úgy nem azonosítják magukat, mint ahogyan nem engedik át Adyt másnak: idegennek, ellenségnek. (A magyar Ady. Magyarság. 1921. évf.) – A keresztény nemzeti politika és hírlapi irodalombírálat állandóan nagy erőfeszítéseket tett, hogy elhalványítsa Ady szocializmusának valóságát, s inkább a honfitársaitól mellőzött búsmagyart mutassa be személyében; ez azonban hiú erőfeszítés volt, legalább is meddő fáradozás azok szemében, akik ismerik a tényeket, s nem hajlandók alárendelni az igazságot az érzelmi szempontoknak. A szocialisták méltán keltek ki sajtójukban a «meghamisított és kisajátított» Ady hazafias szerepeltetése ellen. Garami Ernő és Kunfi Zsigmond barátját, a Népszava munkatársát, a legnagyobb magyar szocialista versek költőjét – a marxista álláspont szerint – nem lehet visszacsúsztatni a hazafias költők táborába. (Társadalmi lexikon. Szerk. Madzsar József. Budapest, 1928.) – Ady Endre – írta a szocialisták folyóiratában Nyigri Imre – a forradalom egyik magvetője volt gyujtogató poémáival; az elnyomottak osztály harca vele tört be erőteljesebben a magyar irodalomba, a proletársággal kötött lelki szövetségének fenyegető hangjaiból a munkásszázezrek kesergése szólt. «Frigyládát» küldött a proletárságnak, s a munkások szívükbe zárták a szocialista forradalom énekesét. «A hivatalos magyar irodalom végigpróbált mindent: agyonhallgatást, kigúnyolást, kisajátítást. Csak lázadó dühvel lehet gondolni azokra, akik gonosz értetlenséggel és ostoba kicsinyléssel kínozták, és ma birtokba akarják venni.» (A tízéves halott: Ady Endre. Szocializmus. 1929. évf.) – Petőfi Sándor – olvassuk Bresztovszky Ede cikkében – az urak országában fölfedezte a parasztot, Ady Endre a kiváltságosok országában fölfedezte a munkást. Petőfi korában még csak csirázik a szocializmus, de Ady életének és költészetének kőzéppontjába már odakerült a marxizmus egész gondolatvilága. A legnagyobb költő-prófétákat mindig a nagy társadalmi átalakulások idején termeli ki magából az emberiség. «Nem ők a forradalmak megszervezői, mégis mindenkor ők a forradalmak lelki vezérei.» (Petőfi és Ady. Népszava. 1930. évf.) – A költő szocialista-voltát a konzervatív vizsgálódók közül is többen hangsúlyozták. Bartha József szerint: «Egész lényét a zsidóradikális politika kerítette hatalmába, egyúttal a szociáldemokratákkal is mihamar megtalálta az összeköttetést. Idevágó költeményei kielégíthetik bármelyik vérbeli szocialista agitátor lelkületét is. Még 1918, májusában is így esengett a vörös fölfordulás után: „A szívem tombolt S agyam amit kigondolt, Mind eskü volt, forradalmas, A vörös lobogóra.” A semminél is kevesebbet tett arra nézve, hogy a szocializmus eszméi lantján keresztül megtisztulva jussanak a közönség lelkébe. Az ő szocializmusának szimboluma ugyanaz a véres szájú s vörös öklű durva vasmunkás, akit a proletárdiktatúra idején a falragaszokról és az életből is igen jól ismertünk. Hiába forgatom át ismét és ismét összes köteteit, sehol sem találok nála tisztább hangokat; az ő szocializmusa a vörös osztálygyűlölet. Természetesnek kell találnunk, hogy az ilyen vörös ököltől irányított osztálygyűlöletnek nincs igazi fajszeretete sem. Saját fajtájáról a szeretetlenségnek olyan elfajult hangján szól, amelynek hallatára még a legközömbösebb magyar szív is megdöbben. Eljárása annál felötlőbb, mert ő egyébként minden másfajtájú nép iránt igen megértő szívvel van. A legerősebb vonzalmat mégis a zsidó fajjal szemben táplálta, s ez írásaiból is kiütközik, úgyhogy ez a szokatlanul erős vonzalom költészetére sajátos zsidó jelleg bélyegét üti. A nemzetközi zsidó szellemtől s vértől áthatva, és magát a sárga folttal lebélyegezve, büszkén dalolja filoszemitizmustól áradozó verseit. Viszont saját fajtájáról azt mondja, hogy hiába akarná szeretni, más a szeme, gerince, eszméje, álma és vére, s nincsen hozzá semmi köze.» (Két nemzedék magyar irodalma, Budapest, 1926.) – A költő politikai jóslásaival kapcsolatban egyesek lelkendezve hirdették, hogy Ady látnok volt, igazi vátesz, egy a próféták fajából: belepillantott a jövőbe, előre látta a bekövetkező eseményeket. Helyesen mondja erről a föltevésről Hatvany Lajos, hogy az ilyen állításnak nincs semmi alapja, Ady látszólagos prófétasága nagyon is reális eredetű. Mint szilágysági embernek megvoltak a maga nemzetiségi tapasztalatai, nagyváradi hírlapírósága idején sokat látott-hallott, később Jászi Oszkárék oldalán elsajátította a Huszadik Század egész gondolat-körét. Politikai eszméi a radikális-szocialista írók publicisztikai felfogásának költői visszhangjai, nem pedig az emberentúli tehetséggel megáldott látnok titokzatos jóslásai. «Ady versein keresztül javarészt az ő környezetében elhangzott vitáknak, avult folyóiratokban és újságokban porosodó cikkeknek múló tanításai viharzanak belé a magyar jövendőbe.» (Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt. Budapest, 1927.) – Vajthó László szerint Ady szocializmusának lényege szülőföldi örökség. A nagyvárosok politikai szele a szilágysági ellenzéki protestáns tüzes lelkét lobogtatja. Szenvedélyes szocialistának álmodja magát, csak nem ismeri a való életet. «Ő a népszavai bevonulást is úgy képzelte, mint a magáról megmintázott condottiere-ét, amint győzelmei után ünnepi közönség ujjongása közepett jön, lát, győz, gőgösen gördül tova sárkánylovas hintaján, virággal befödött küllőkön. Beh keservesen kellett csalódnia ennek az álomvitéznek, mámorfejedelemnek!» Az ember és a művész legnagyobb tévedése az volt, hogy a jövő Magyarország megteremtésének egyetlen lehetőségét a forradalomban látta. «Ady eljut az anarchiáig, – kommunizmusig, ha úgy tetszik, s ezek a versei csaknem kivétel nélkül csapnivalóan rosszak. Az efféle szavak: bendő, köpködni, gyilkosok, dögvész, gazok, még a versben bujkáló igazságot is kompromittálják. Ady, a csorda-nyelv gyűlölője, maga is közeledik a csorda-nyelvhez. Ady téved és kompromittálódik harmadrangú verses káromkodásaival, a vörös Napot daloló, gazokra és urakra halált ordítozó rigmusaival » (Én, Ady Endre. Szeged, 1929.) – Bölöni György cáfolhatatlan érveléssel tiltakozott az ellen, hogy a nacionalista értelmiség a maga számára alakítsa át a költőt, s ferde értelmezést adjon világfelfogásának. A lázadó parasztok és bérharcos munkások Dózsa Györgyös agitátorából az új nemzedék átértékelésében immár sírva vigadó magyar lesz. Holott annak idején a szocialista megmozdulások élén mindenütt ott ágáltak Ady forradalmi versei. A költő gyűlölte kortársainak nacionalista eszmevilágát, írói munkássága a marxista elgondolások szolgálatában állott, hívei a nemzetközi szellemű radikális-szocialista forradalmárok közül kerültek ki. A Népszava vezérkarában Kunfi Zsigmond, a későbbi kommunista népbiztos, megingathatatlan jóbarátja volt a költőnek. «Nem véletlen, hogy Kolozsvárt Adyverseket idéz leghangosabban az a fiatal újságíró és munkásbiztosítási tisztviselő, aki tíz év mulva a magyar kommün vezére lesz: Kun Béla.» Az sem véletlen, hogy a Huszadik Század szerkesztője, Jászi Oszkár, ott van Ady hívei között. «Nem Ady gyujtotta fel mindezeket a tüzeket, de része van benne, hogy lángrakaptak és lobognak, és egyszer nem lesz erő, mely eloltsa őket.» (Az igazi Ady. Páris, 1934.) – Ady politikai verselését, írja Schöpflin Aladár, a szocialisták is, a nacionalisták is a maguk céljaira szeretnék kihasználni. Adyt a forradalmi gondolat vezette a proletár-táborba, a munkásság forradalmi megmozdulásától várta az új Magyarország megteremtését, közelebb érezte magát az ipari proletárok sorsához, mint az urakéhoz. A szegénység, a gazdagok irigyelt aranya, a szociális igazságtalanságok haraggal töltötték el, menedéket keresett a szocialisták között, a szocializmust sohasem hagyta el, mindig a baloldalon maradt. (Ady Endre. Budapest, 1934.)

Nézetek Ady Endre verselő művészetéről. – Hogyan versel, és milyen versformákat használ Ady Endre? Erre a kérdésre először Horváth János adott tudományos alapú fölvilágosítást. Azt hihetnők, úgymond, hogy a költő jambusos sorokat akar írni, csak nem tud mértékelni, vagy hanyagul méri a szótaghosszúságokat. «Efajta soraiban se sormetszet, se időmérték; se magyar, se német, se antik szabály. Csak a szótagszám van meghatározva; s mi ez? Franciás vers. A franciáknál a klasszicizmus letűnte óta egyre nagyobb tért hódított a szabad vers, s a Parnassien-csoport rövid ideig tartó klasszikus fegyelmezettsége után minden közmegegyezést, minden szabályt összetört. Ezáltal a vers teljesen egyénivé lett.» Minél inkább tompult a szabályos ritmus lüktetése, annál inkább érvényesült a zeneiség. «Ady nem viszi végletekig az egyéni tetszést a verselésben, csak igen nagy szabadságot ad magának. Egyazon költemény strófáit legtöbbször egyformán is szerkeszti, de magát a strófa összeállítását a szótagszám és ritkázott rím kényszerén kívül nem nehezíti. De elég ez ahhoz, hogy a nyelv zenei hatása diszkrétül érvényesüljön.» (Ady s a legújabb magyar líra. Budapest, 1910.) – Földessy Gyula: «A magyar verselés történetének nagyon érdekes fejezete lesz, hogy alkotott Ady Endre maga-magának egész új verset. Az új művészethez mindenekelőtt új formára volt szükség, a régi versformák annyira árasztották már magukból a régi hangulatok avas, állott illatát, hogy ezek – hiába volt a költői látásnak és szólásnak merőben új módja – Ady legegyénibb verseibe is beleömlesztettek valamit a mult versköltészet hangulatából. Egy öntudatosan eredeti és nagy poétának különben is belső szüksége kellett hogy legyen a formai kérdésnek, ennek a legnagyobb művészi problémának megoldása.» A magyar verselésben Ady a legnagyobb formafeltaláló: eldobja az ütemeket, elveti az időmértéket, ezek helyett megteremti a szótagszám ugyanazonosságán alapuló verselést. Ennek az új versforma-kincsnek verselő művészete nehezebb, mint a hangsúlyos vagy az időmértékes verselés. (Ady Endre. Budapest, 1919.) – Ha igaz volna, mondja Földessy Gyula fejtegetéseire Babits Mihály, hogy Ady kizáróan a szótagszámra alapítja verselését, ez nem annyit jelentene, hogy a költő új verselést talált, hanem annyit, hogy egyáltalában nem versel, mert a szótagszám nem verselés. Zenétlen sorok egymás mellé írásából sohasem lesz zene. Az igazság az, hogy Ady élete végéig sem szakított teljesen az időmértékkel, még utolsó kötetében is vannak jambizált vagy trochaizált költemények. «Ady verselése időmértékes, s eredetisége abban áll, hogy az ereszkedő és emelkedő lejtésű sorokat egy és ugyanazon versben változatosan elegyíti. Ady versei majdnem kivétel nélkül jambusok és trochaeusok, persze nagyon gyakran elég gyenge jambusok és trochaeusok. Hogy vajjon hatásuk lesz-e a jövőre, s Ady velük egy új magyar verselést alapított-e meg? Ki tudhatná ma még? Én részemről, hajlandóbb volnék azt hinni, hogy e verselés Ady egyéniségéhez van nőve.» (Tanulmány Adyról. Nyugat. 1920. évf.) – Erre a tanulmányra Földessy Gyula egész könyvvel felelt. Óvást emelt az ellen, mintha ő azt állította volna, hogy Ady kizáróan a szótag számra alapította verselését minden egyéb megkötöttség nélkül. Ady csak a régi időmértéket vetette el, s egy tökéletesebben zengő új mértéket állított az addigi szabályozott időmérték helyébe. Vers-stílusa merőben elszakadt a tizenkilencedik század magyar verselésétől, irányítója jórészt a régi magyar versköltészet volt. «Ady a régi magyar vers legősibb időkig visszavihető formastílusa szerint alkotta meg a maga egész magyar versét, mely törzsökösebb és fajibb muzsikájú minden más magyar költő versénél. A régi magyar költők után igazodott, akik strófáik felépítésében összehasonlíthatatlanul leleményesebbek voltak, mint Reviczky és kortársai, vagy akár maga a legnagyobb magyar versművészek egyike: Arany János is.» (Ady-tanulmányok. Budapest, 1921.) – Hogy miben áll ez az újfajta időmérték, válaszolt Babits Mihály, arról Földessy Gyula most sem tud többet vagy határozottabbat mondani. Másrészről: az Ady-sorok zenéjét talán a jambusok szabályossága vagy gyengesége okozza? «Szó sincs róla: az édes és leghibátlanabb zene éppen az ezer apró szabálytalanságból szűrődhetik össze, melyek mögött a sejtett ideális vers-séma csak azt a szerepet játssza, amit a láthatatlan és szilárd csontváz a pihegő és változó körvonalú hús mögött.» Az egyetlen tökéletes újság Ady versében az, hogy ő mert először jambikus és trochaikus lejtésű sorokat alkalmazni egyazon strófában. (Élet és irodalom. Budapest, év nélkül.) – Volt-e Adynak határozott verstechnikai rendszere: vizsgálja a kérdést Schöpflin Aladár. «Ady, mikor egyszer technikájáról faggattam, bosszúsan kijelentette, hogy neki nincs kigondolt technikai módszere, nem állapítja meg előre a versformát, mindig együtt születik meg benne a vers formája a mondanivalóval és annak temperatúrájával. Talán röstelte volna is bevallani az ellenkezőjét. Ő is hitt abban a nálunk még mindig általánosan elterjedt babonában, amely a költőt mint merő ösztön-lényt képzelte el, akinek ártalmára van a művészet mesterségi részével való tudatos foglalkozás és aprólékos műgond. Ez a babona, irodalmunkban a legmakacsabbul élő téveszme, Petőfi félremagyarázott közvetlenségén és apró formai pongyolaságain alapul, az egykori Petőfi-utánzók terjesztették el. Szerencsére Adyt csak elméletileg befolyásolta, s nem akadályozta meg abban, hogy verseit a legnagyobb gonddal dolgozza ki. Ha nem volt rendszere, mindenesetre volt mesterségbeli gyakorlata, s voltak technikai fogásai, melyeket gyakran és szívesen alkalmazott. Legsűrűbben a magyar nyelv tipikussá vált jambusi formáit használta. A jambus lett, mióta nyelvünknek az időmértékes verselésre való alkalmassága megállapíttatott, a magyar költők legjobban kedvelt lírai versformája. A tiszta, következetesen keresztülvitt jambusnak megvan az a veszedelme, hogy egyhangúvá és túlsímává teszi a verset. Ezt érezte Ady. Erősebben bevonta a magyar hangsúlyt a jambikus versbe, következetesén csak arra ügyelt, hogy a rímelő láb, illetőleg a sor végén álló láb tiszta jambus legyen, egyébként olyan szabadon alkalmazta a jambust, amennyire csak a vers versszerűsége megengedte.» (Ady Endre. Budapest, 1934.)

Élete és költészete. – Rákosi Jenő szerint Ady poétai értéke összességében problematikus, hatása az irodalomban és a közízlésben bomlasztó, a politikában vészes; az oláhoknak százszor több okuk van emlékét ünnepelni, mint a magyaroknak. Újító volt Vörösmarty, Petőfi, Arany is, de mindegyik büszke volt arra, hogy magyar, mindegyik dicsőítette hazája multját, mindegyik megénekelte a jövő dicsőségét, csak éppen Ady bélyegezte értéktelen és korlátolt dolognak mindazt, amit költő-elődei és a legjobb magyarok szentnek tartottak. Ha szerette is hazáját, fajtájára a párisi mulatóhelyek vörös páráján és abszint-gőzén keresztül pillantott. «Egy magyarba oltott párisi gamin lett belőle. Itthon a forradalomcsinálók pártjához szegődött, s csakhamar egyik zászlójuk, hogy ne mondjam, cégérük lett. Sajnos, több pénzre és több hízelkedőre volt lényének és passzióinak szüksége, mint amennyit Apolló adhat legkedvesebb gyermekeinek is. Mindkettőből csak a politikai és pártérdek tud eleget adni. Meggyőződésem szerint Ady annyit rontott az erkölcsön, a magyar egységen, a nemzet sorsán, hogy legszebb verseivel még nincsen megfizetve a nemzet kára. Mikor a nemzet legválságosabb napjait élte, és szüksége lett volna minden erejének összeszedésére, akkor egy magyar költő lantját azok élén pengette, akik a nemzeti szerencsétlenség áradatának a vizein nem a part felé, hanem a háborgó vizek örvényei felé iparkodtak terelni az ország hajóját. Ady verseskönyveiben jobban, mint bárhol, bármely verseskönyvben, ennek a mi visszás, perverz, szertelen és hitetlen korunknak és eseményeinek, lelkének és gondolkodásának, ledérségének és cinizmusának híven tükröződik a képe. Egy meghasonlott, önző, szertelen, de gyáva, hiú, falánk, fennhéjázó, de önérzettelen, ideálok nélkül való kornak ő volt a nagy és igaz költője Magyarországon.» (Rákosi Jenő művei. 3. köt. Budapest, 1927.) – Ady élete, mondja Schöpflin Aladár, eltékozolt élet volt, ezt az életet a nevelők sohasem fogják példaadásul mutatni az ifjúságnak, költészete sem lesz az olvasókönyvek kedvelt része. Mindig az eretnek zsenik közé fog számítani. «Eretnek volt a politikával, a társadalmi erkölccsel, az egész polgári berendezésű világgal szemben. Mindig problematikus költő fog maradni, akiért rajonganak, akit gyűlölnek, félremagyaráznak, mindenféle célokra kihasználnak, és csak kevesen szeretnek és értenek igazán. Ezt ő maga is tudta és természetesnek találta. Az ő szelleme az emberek nyugtalanítására való volt, s aki nyugtalanít, ne számítson a mindenki koszorújára.» Életrajzi adatot kevesebbet találunk Ady verseiben, mint bármely más lírikuséban. Ő a lelkét tárta ki hiánytalan őszinteséggel, a benne lefolyt indulatokat adta vissza a pillanat hatásai alatt. Amit csinált, az merő impresszionizmus, öntudatának ösztönszerű visszahatása az élet benyomásaira, ennek a visszahatásnak minél teljesebb kifejezése, élete egy bizonyos órájának rímekbe foglalása. «Minden sora, minden szava közvetlenül az élményből szakadt ki, minden képe szemlélet, emlék; valami, amit csakugyan átélt, ami életének egy része. Költészete teljesen ösztönszerű, elemi jelenség, nincsen benne semmi logikum, kizárólag pszichológiai természetű, és csakis a pszichológiai vizsgálati móddal lehet hozzáférkőzni, ha úgy vizsgálom, ahogy az ösztönszerű reflexeket szokás vizsgálni. Amit az ő homályosságának szoktak nevezni, az ebből származik. Új poétikát teremtett a saját képére, arra a meggyőződésre építve, hegy semmi, ami emberi, nem lehet a költészettől idegen, nincsenek költészetbe való vagy nem való tárgyak vagy témák, motívumok, minden költőivé válik, amire a költő teszi rá a kezét. Kifejezés dolgában forradalmi újítást hozott: a közvetett beszédet, a szimbolumok nyelvét. Szimbolumaiból, képeiből a világnak előtte sohasem volt, új képét teremtette meg: az Ady-világ képét.» (Ady Endre. Budapest, 1934.)

Kiadások. – Új versek. Budapest, 1906. (Hatvanhét költemény. A kötet kéziratát egyik budapesti könyvkiadó sem fogadta el kiadásra, annyira gyöngéknek találták a verseket. Végre a Budapesti Napló szerkesztőségének közbenjárására a Pallas-nyomda igazgatója vállalta el a nyomdai kockázatot, s tiszteletdíjul 200 koronát adott a költőnek. Kiadásonkint később is megmaradt ez a 200 korona írói díj, de a költő, előlegek címén, jóval több honoráriumot vett föl egy-egy kiadásért a nyomda igazgatótól. A verseskönyvnek 1925-ig nyolc kiadása jelent meg. A kiadások címlapját Nagy Sándor festőművész rajza díszítette.) – Vér és arany. Versek. Budapest, 1908. (A kötetet már 1907. decemberében szétküldték a nyomdából, első bírálatai az év utolsó hetében jelentek meg. A versgyűjtemény még az Új Verseknél is nagyobb feltűnést keltett. Kilencedik kiadása 1925-ben jelent meg.) – Az Illés szekerén. Versek. Budapest, 1909. (Valójában már 1908. decemberében közrebocsátották. Első kiadásáért a Singer és Wolfner könyvkiadó-vállalat négyszáz korona írói tiszteletdíjat fizetett a költőnek. Egy-egy kiadást 1300 példányban nyomtak. A hatodik kiadás 1924-ben jelent meg.) – Szeretném, ha szeretnének. Versek. Budapest, 1910. (Hatodik kiadása 1924-ben.) – A minden titkok verseiből. Budapest, 1911. (Negyedik kiadása 1924-ben.) – A menekülő élet. Versek. Budapest, 1912. (Hatodik kiadása 1924-ben.). – A magunk szerelme. Versek. Budapest, 1913. (Harmadik kiadása 1924-ben.) – Ki látott engem? Versek. Budapest, 1914. (Harmadik kiadása 1924-ben.) – A halottak élén. Versek. Budapest, 1918. (Negyedik kiadása 1923-ban.) – Margita élni akar. Budapest, 1921. (A verses regény először a Nyugat 1912. évfolyamában jelent meg. Első önálló kiadását 1921-ben Földessy Gyula rendezte sajtó alá Reiter László könyvkiadó fölkérésére.) – Ady Endre válogatott versei. Budapest, 1921. (A verseket Dóczy Jenő válogatta össze a Pallas-részvénytársaság megbízásából. A Jaschik Álmos képeivel díszített kiadás a művelt közönség számára készült. A költő gyöngébb versei, proletárízű politizálásai, erotikus vallomásai hiányoznak a gyűjteményből.) – Az utolsó hajók. Budapest, 1923. (A költő utolsó verseit Földessy Gyula rendezte sajtó alá.) – Ady-versek. Magyarázatos kiadás az ifjúság számára. Budapest, 1925. (Válogatott gyűjtemény Párkányi Norbert magyarázataival.) – Az Athenaeum külön kiadásai. (Ezek között Szabó Lőrinc két válogatott gyűjteményei 1928-ból: Antológia Ady Endre verseiből és A Sion-hegy alatt című istenes énekek kötete.) – Ady Endre összes versei. Budapest, 1930. (Az Athenaeum egykötetes teljes kiadása. A költő valamennyi verses kötetének egybefoglalása.)

Irodalom. – Szini Gyula: Ady Endre. Figyelő. Szerk. Osvát Ernő. 1905. évf. 10. sz. – Fenyő. Miksa: Egy új költő. Budapesti Napló. 1906. évf. 41. sz. – Hatvany Lajos: Ady Endre verskötete. Huszadik Század. 1906. évf. – Ignotus Hugó Olvasás közben. A Hét. 1906. évf. 15. sz. – Schöpflin Aladár Ady Endre: Új Versek. Vasárnapi Ujság. 1906. évf. – Lévay József: Ady Endre: Vér és arany. Budapesti Szemle. 1908. évf. – A Holnap. Két kötet. Nagyvárad, 1908–1909. (Az első kötet Antal Sándor, a második kötet Kotlányi Boldizsár előszavával.) – A Budapesti Újságírók Egyesületének almanachja 1909-re. Budapest, 1909. (Alkalmi nyilatkozatok gyűjteménye Ady Endréről és az új líráról.) – Berzeviczy Albert elnöki megnyitó beszéde. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 43. köt. Budapest, 1909. – Lukács György: Új magyar líra. Huszadik Század. 1909. évf. – Babits Mihály: Ady. Nyugat. 1909. évf. – Fenyő Miksa: Ady Endre. U. o. – Hatvany Lajos Indulás. U. o. – Ignotus Hugó: Ady könyveinek összhangja. U. o. – Karinthy Frigyes: Ady Endréről. U. o. – Kéri Pál Ady Endre szociális gyökerei. U. o. – Laczkó Géza: Ady költői nyelve. U. o. – Móricz Zsigmond: Én mámor-fejedelem. U. o. – Schöpflin Aladár: Levél Osvát Ernőnek. U. o. – Rákosi Jenő Versek. Budapesti Hirlap. 1909. évf. 118. sz. – Ady Endre, Ignotus Hugó, Kabos Ede, Kern Aurél, Nagy Endre, Schöpflin Aladár és Vészi József nyilatkozatai Reinitz Béla Ady-dallamairól Ady-dalok. Renaissance. 1910. évf. – Horváth János: Ady s a legújabb magyar Líra. Budapest, 1910. – Ignotus Hugó Kísérletek. Budapest, 1910. – Kozári Gyula: Emberi okmányok a tegnap, ma és holnap irodalmából. Budapest, 1910. – Kőszegi László: Az igazság Ady körül. Élet. 1910. évf. – Oláh Gábor Írói arcképek. Budapest, 1910. – Tordai Ányós: A modern líra. Katolikus Szemle. 1910. évf. – Révai Nagy Lexikona. I. köt. Budapest, 1911. – Szabó Dezső: A romantikus Ady. Nyugat. 1911. évf. – Horváth János: Forradalom után. Magyar Figyelő. 1919. évf. – Tisza István cikke Rusticus álnéven: Levél a szerkesztőhöz. U. o. – Horváth János: Válasz Rusticus megjegyzéseire. U. o. – Kemény Simon: Irodalompolitika. U. o. – Kova Albert: Ady és a Biblia. Mult És Jövő. 1912. évf. – Schöpflin Aladár: Az új magyar irodalom. Huszadik Század. 1912. évf. – Angyal Dávid: Jelentés a Greguss-jutalomról. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Schöpflin Aladár: Szépirodalmi Szemle. Huszadik Század. 1913. évf. – Loósz István: Ady Endre lírája tükrében. Szabadka, 1914. – Rákosi Jenő cikkei Dunántúli álnéven és – ő jelzéssel a Budapesti Hirlap 1915. évfolyamában. 286–315. sz. (Helyeslések és ellentmondások az Élet, Magyar Kultúra, Nyugat, Új Nemzedék, Világ évfolyamaiban. Vitázók: Andor József, Babits Mihály, Fenyő Miksa, Ignotus Hugó, Jászi Oszkár, Lendvai István, Mariay Ödön, Milotay István; Móricz Zsigmond és mások.) – Andor József Kultúránk válsága. Élet. 1915. évf. – Szirbik Antal: A legmodernebb esztétika. Budapest, 1915. – Zolnai Béla: A világháború költője. Népművelés. 1915. évf. – Halmágyi Samu: Ady Endre magyarsága. Kolozsvár, 1916. – Ravasz László cikke Aleph álnéven: Az Ady Endre kálvinistasága. Protestáns Szemle. 1916. évf. – Rákosi Jenő újabb cikkei a Budapesti Hirlapban. 1916. évf. 55., 124., 329. sz. – Schöpflin Aladár Magyar írók. Budapest, 1917. – Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika. Nyugat. 1918. évf. – Sík Sándor Verselésünk legújabb fejlődése. Irodalomtörténet. 1918. évf. – A Nyugat Ady-száma. 1919. évf. (Bálint Aladár, Boros László, Déry Tibor, Dóczy Jenő, Ignotus Hugó, Kosztolányi Dezső, Krudy Gyula, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Mariay Ödön, Móricz Zsigmond, Papp Viktor, Pintér Jenő, Rédey Tivadar, Schöpflin Aladár, Szabó Dezső, Szép Ernő, Szilágyi Géza, Szini Gyula, Tóth Árpád és mások cikkei.) – A Huszadik Század Ady-száma. 1919. évf. (Balázs Béla, Csécsy Imre, Földessy Gyula, Havas Miklós, Jászi Oszkár, Lukács Hugó, Trostler József, Vincze Sándor cikkei.) – Brisits Frigyes: Az Ady-probléma. Élet. 1919. évf. – FöIdessy Gyula: Ady Endre. Budapest, 1919. – Lendvai István: Ady Endre tragédiája. Új Nemzedék. 1919. évf. 5. sz. – Lukács Hugó: A beteg Ady Endre. Esztendő. 1919. évf. – Babits Mihály: Tanulmány Adyról. Nyugat. 1920. évf. – Kuncz Aladár: Emlékezés Ady Endrére. U. o. – Schöpflin Aladár: Ady igazsága. U. o. – Szabó Dezső: Egyenes úton. Budapest, 1920. – Szekfü Gyula Három nemzedék. Budapest, 1920. – Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok. Budapest, 1921. – FöIdessy Gyula: Ady-tanulmányok. Budapest, 1921. – Babits Mihály: Megjegyzések Földessy Ady-könyvére. Nyugat. 1921. évf. – Földessy Gyula: Felelet Babits Mihálynak. U. o. – U. az: Két Ady-vers. U. o. – U. az: Új Ady-kiadások. U. o. – U. az: Ady miszticizmusa. Új Magyar Szemle. 1921. évf. – Horváth János: Aranytól Adyig. Budapest, 1921. – Mitrovics Gyula: Néhány időszerű esztétikai kérdés. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Schöpflin Aladár: Konzervatív kritika, fejlődő irodalom. Nyugat. 1921. évf. – Zolnai Béla: Forradalom és irodalom. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Babits Mihály: Gondolat és írás. Budapest, 1922. – Révész Béla: Ady Endre életéről, verseiről, jelleméről. Gyoma, 1922. – Székely László: Ady Endre vallásos költészete. Magyar Kultúra. 1922. évf. – Ady Lajos: Ady Endre. Budapest, 1913. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Babits Mihály: Utolsó Ady-könyv. Nyugat. 1921. évf. – Földessy Gyula: Ady-élmények. U. o. – Schöpflin Aladár Ady körül. U. o. – Hatvany Lajos: Ady világa. Három füzet. Bécs, 1923. – U. az: Ady világa. Nyugat. 1923. évf. – Kőszegi László: Az Ady-kultusz bűne. A Cél. 1923. évf. – Benedek Marcell: Ady-breviárium. Két kötet. Budapest, 1924. – Herczeg Ferenc: Ady-kérdés. Pesti Hirlap. 1924. évf. augusztus 3. – Kőszegi László: Esztétikai megtisztulásunk. Budapest, 1924. – Kristóf György: Ady Endre. Pásztortűz. 1924. évf. – Prohászka Ottokár: Az erkölcsi válság. Katolikus Szemle. 1924. évf. – Reiter László: Ady-könyv. Budapest, 1924. – Révész Béla Ady Endre tragédiája. A háború, a házasság, a forradalom évei. Budapest, 1924. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom a huszadik században. Nyugat. 1924. évf. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Zulawski Andor: Írás Adyról. Budapest, 1924. – Ady Lajos: Kisebb vitás kérdések. Ady-Múzeum. Szerk. Dóczy Jenő. 1–2. köt. Budapest, 1924–1925. – Dóczy Jenő: Ady, a holnaposok és a szocialisták. U. o. – U. az: Ady-irodalom. U. o. – Földessy Gyula: Adalékok az Ady és A Holnap körüli vitához. U. o. – U. az: Az özvegy legények tánca vagy hogy kell Adyt olvasni? U. o. – U. az: Egy kis ellenszeminárium Hatvany Ady Világához. U. o. – U. az: Ady verseinek időrendje. U. o. – U. az: Adalékok Ady verseinek keletkezéséhez. U. o. – U. az: Észrevételek Horváth János bírálatához. U. o. – Hatvany Lajos: Ady világa. U. o. – Ignotus Hugó: Ady, a zseni. U. o. – Riedl Frigyes előadása Ady Endréről. U. o. – Horváth János bírálata az Ady-Múzeum-ról. Napkelet. 1925. évf. – Hatvany Lajos: Ady-versek. Nyugat. 1925. évf. – Székely László: Ady Endre magyarsága. Magyat Kultúra. 1925. évf. – Tieden Zsigmond: Ady és a Népszava. Népszava. 1925. évf. december 25. – Váth János: Ady magyarsága és stílusa. Visszhang. 1925–1926. évf. – Zulawski Andor Petőfi-Ady. Budapest, 1925. – U. az: Az Ady-kérdéshez. Uránia. 1925. évf. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Komlós Aladár: Ady Endre. Nyugat. 1926. évf. – Melich János beiktató beszéde. Szarvasi ev. gimnázium értesítője. 1926. – Ravasz László intőszava az ifjúsághoz. Budapesti Hirlap. 1926. évf. július 8. – Alszeghy Zsolt: Az Ady-kérdés újabb irodalma. Irodalomtörténet. 1927. évf. – Babits Mihály: A kettészakadt irodalom. Nyugat. 1927. évf. – Bajcsy-Zsilinszky Endre: A magyar Ady. Magyarság. 1927. évf. június 26. – Bartha József: Az Ady-kérdés. A Cél. 1927. évf. – U. az: Ady, Szomory. U. o. – Berzeviczy Albert: Irodalmunk és a Kisfaludy-Társaság. Budapesti Szemle. 1927. évf. – Főldessy Gyula: Újabb Ady-tanulmányok. Berlin, 1927. – Hartmann János: „Magyar Fa Sorsa”. Napkelet. 1927. évf. – U. az: Hatvany Ady Világa. U. o. – Kenedy Géza: Ady-emlékek. 8 órai Újság. 1927. évf. május 8. – Kocsis Lénárd: Makkai Sándor könyve Adyról. Pannonhalmi Szemle. 1927. évf. – Komlós Aladár: Az új magyar líra. Budapest, 1927. – Makkai Sándor: Magyar fa sorsa. Budapest, 1927.– Nagy Sándor: Ady Endre költészete. Budapest, 1927.– Négyesy László: Irodalmi valutarontás. Reális és túlcsapongó Ady-kultusz. Budapest, 1927. – Németh László: Az Ady-pör. Társadalomtudomány. 1927. évf. – Pintér Jenő: Ady-problémák. Irodalomtörténet. 1927. évf. – Rass Károly: Magyar fa sorsa. Kolozsvár, 1927. – Ravasz László Ady vallásossága. Magyar Szemle. 1927. évf. – Schöpflin Aladár A kettészakadt magyar irodalom. Nyugat. 1927. évf. – Szász Károly: „Magyar fa sorsa.” Budapest, 1927. – Weltner Jakab Milljók egy miatt. Budapest, 1927. – Zolnai Béla: Modern irodalmunk és az irodalomtudomány. Széphalom. 1927. évf. – U. az: Tótágas Ady körül. U. o. – Zsigmond Ferenc: Ady Endre: Protestáns Tanügyi Szemle. 1927. évf. – Brisits Frigyes Ady és a miszticizmus. Élet. 1928. évf. – Fodor Árpád: Ady a modern individualizmus sodrában. Budapest, 1928. – Halmi Eódog: Őszi termés. Budapest, 1928. – Horváth Cyrill: Ady Bndre hite, erkölcse, magyarsága. Budapest, 1928. – Joó Tibor: Ady arca a történetfilozófia megvilágításában. Szeged, 1928. – Madzsar József szerkesztésében: Társadalmi lexikon. Budapest, 1924. – Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. Képes kiadás. Budapest, 1928. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1928. – Zulawski Andor: Irodalompolitika. Budapest, 1928. – Zsigmond Ferenc: Az Ady-kérdés története. Mezőtúr, 1928. – A Toll 1929. évfolyamának Ady-eszmecseréje. (Dutka Ákos, Füst Milán, Ignotus Hugó, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Krenner Miklós, Márai Sándor, Szász Zoltán, Vészi József, Zilahy Lajos, Zsolt Béla és mások cikkei.) – Bartha József: Ady Endre a pszichiatria tükrében. A Cél. 1929. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Belényessy Miklós: Orvoslélektani elemzés három Ady-költeményről. Pásztortűz. 1929. évf. – Földessy Gyula: Ady, Babits, Kosztolányi. Széphalom. 1929. évf. – U. az: Ady-problémák. Századunk. 1929. évf. – U. az: A költői lángelme világnézeti és esztétikai ismertetőjelei Ady Endre példájában. U. o. – Kardevőn Károly: Az Ős Kaján. Napkelet. 1929. évf. – Kosztolányi Dezső: Az írástudatlanok árulása. A Toll. 1929. évf. – Lőrinci Jenő: Ady Endre. Makó, 1929. – Nyigri Imre: A tízéves halott. Szocializmus. 1929. évf. – Nyírő Gyula: Három Ady-költemény pszichiatriai megvilágításban. Magyar Pszichológiai Szemle. 1929. évf. – Schöpflin Aladár: Ady és a konzervatív kritika. Nyugat. 1929. évf. – Sik Sándor: Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929. – Szász Zoltán: Ady. A Toll. 1929. évf. – Vajthó László: Én, Ady Endre. Szeged, 1929. – Zilahy Lajos: Ady. A Toll. 1929. évf. – Bresztovszky Ede: Petőfi és Ady. Népszava. 1930. évf. december 25. – Hankiss János és Juhász Géza: Panorama de la littérature hongroise contemporaine. Páris, 1930. – Horváth Cyrill: Ady Endréről. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Keresztury Dezső: Irodalmi életünk feszültségei. Magyar Szemle. 1930. évf. – Krleza Miroslav: Madzarski lirik Andrija Ady. Hrvatska Revija. 1930. évf. – Németh László: Ady összes versei. Napkelet. 1930. évf. – Zlinszky Aladár: Lenore-motivum Ady Endre egyik költeményében. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Bebesi István: Petőfi-nyomok Ady nyelvében. Magyar Nyelvőr. 1931. évf. – Bölöni György: A meghamisított s nem alkuvó Ady Endre. Korunk. 1931. évf. – Fóti Lajos: Ady Endre világirodalmi jelentősége. Budapest, 1931. – Sebestyén Jenő Ady hibái és a kálvinizmus. Kálvinista Szemle. 1931. évf. – Kovách Géza: Aforizmák Ady Endre költészetéről. A Cél. 1932. évf. – Pál István: Budapest a magyar költészetben. Pécs, 1932. – Supka Géza: Az eltorzított Ady. Literatura. 1932. évf. – Gedeon Jolán: La fortune intellectuelle de Verlaine. Szeged, 1933. – Göbl László: Ady és Eminescu találkozása. Vasárnap. 1933. évf. – Hegedűs Zoltán: Ady hatása Mécs Lászlóra. Győri áll. leánygimnázium értesítője. 1933. – Kincs Elek: Ady hatása. Mátészalka, 1933. – Nyírő Gyula: Ady, a schizoid költő. Magyar Szemle. 1933. évf. – Szalatnai Rezső: Az első cseh Ady-fordítás. Magyar Irán. 1933. évf. – Bartha József Ady Endre mint vallásos költő. A Cél. 1934. évf. – Bölöni György: Az igazi Ady. Páris, 1934. – Farkas Gyula: A magyar irodalom története. Budapest, 1934. – Földessy Gyula: Tanulmányok és élmények az irodalomtörténet, esztétika és filozófia köréből. Budapest, 1934. – Juhász Márton: Három költő a Krisztus-kereszt előtt. Katolikus Szemle. 1934. évf. – Kárpáti Aurél: Ady, a diadalmas. Pesti Napló. 1934. évf. június 3. – Lajtor László: Az igazi Ady. Budapest, 1934. – Lukács Emil Ady a dekadencia. Pozsony, 1934. – Németh László: Ady Endre. Tanú. 1934. évf. – Reményi Ferenc: Ady költészetének kóros elemei. A Cél. 1934. évf. – Schöpflin Aladár: Ady Endre. Budapest, 1934. Szalatnai Rezső: Cseh Ady-fordítás és szlovák Ady-tanulmány. Nyugat. 1934. évf. – Szemere Gyula: Ady Endre költői stilisztikája. Pécs, 1934. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. – Farkas Lujza: A Nyugat és a századeleji irodalomforduló. Budapest, 1935. – Földessy Gyula. Egy Ady-motivum eredete. Irodalomtörténet. 1935. évf. – Huszti Mihály: Vörösmarty az újabb irodalmi ízlés tükrében. A költői világkép Vörösmarty és Ady költészetében. Budapest, 1935. – Kunszeri Gyula: Két színházi vers. Irodalomtörténet. 1935. évf. – Makkai Sándor: Az élet kérdezett. Tanulmányok. Két kötet. Budapest, 1935. – Popovits József: Harc egy falat kenyérért. Temesvár, 1935. – Révész Béla Ady-trilógiája. Budapest, 1935. – Tolnai Gábor: Újabb Ady-irodalom. Magyar Szemle. 1935. évf. – Tóth Béla: Ady-tanulmányok. Debrecen, 1935. – Győrbíró Ilona: Az Ady-kérdés és a középiskola. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 1935–1936. évf. – Alföldi Péter: A feldobott kő. Literatura. 1936. évf. – Bory István: Bürger-nyomok Adynál. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1936. évf. – Gedeon Jolán: Ady és a francia irodalom: Budapest, 1936. – Hatvany Lajos: Ady körül. Szocializmus. 1936. évf. – Kozocsa Sándor: Ady Endre ismeretlen emlékkönyv-verse. Irodalomtörténet. 1936. évf. – Németh László: A teológus Ady. Tanú. 1936. évf. – Uhlar Rudolf és Sziklay László: Ady a szlovák irodalomban. Apollo. 1936. évf. – Vajtai István: Magyarság és szocializmus Petőfi és Ady költészete alapján. Magyar Kultúra. 1936. évf. – Vajthó László Reviczky és a fiatal Ady. Protestáns Szemle. 1936. évf. – Zolnay Dezső: In memoriam Q. Horatii Flacci. Szentesi áll. gimnázium értesítője. 1936, és 1937. – Fodor Éva: A Nyugat-gondolat a magyar irodalomban. Budapest, 1937. – Lengyel Katalin Baudelaire magyar kritikusai és fordítói. Budapest, 1937. – Makay Gusztáv: A halál költészete a magyar lírában Vörösmartytól Adyig. Budapest, 1937. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. – Zlinszky Aladár: Bürger-nyomok Adynál. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1937. évf. – Bartha József: Az új magyar irodalom kis tükre. Budapest, 1938. – Földessy Gyula: Jegyzetek Ady egy motívum-csoportjához. Irodalomtörténet. 1938. évf. – U. az: Ady értékelése az Új versek megjelenésétől máig. Kelet Népe. 1938. évf. – Kázmér Ernő: Ady szerb barátja és fordítója. Kalangya. 1938. évf. – Somos Jenő: Baudelaire és az új magyar líra. Pécs, 1938. – Bakó Elemér: Ady és a népnyelv. Magyar Nyelv. 1939. évf. – Bartha József: Szabad-e Adynak szobrot emelni? A Cél. 1939. évf. – Csécsy Imre: Ady nem alkuszik. Századunk. 1939. évf. – Cs. Szabó László: Ady. Nyugat. 1939. évf. – Fodor József: Kié hát Ady Endre? Pesti Napló. 1939. évf. április 6. – Gulyás Pál: Tíz év Ady nevében. Protestáns Szemle. 1939. évf. – Karácsony Sándor: A magyar észjárás. Budapest, 1939. – Makkai Sándor: Ady három világa. Protestáns Szemle. 1939. évf. – Tóth Árpád: Bírálatok és tanulmányok. Debrecen, 1939.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem