ADY ENDRE ÍRÓI FEJLŐDÉSE.
ADY ENDRE ÍRÓI FEJLŐDÉSE.
ADY Endre első nyomtatásban megjelent verse a Szilágy című zilahi hetilapnak az 1896. év egyik tavaszi számában került a közönség elé. A millenium éve volt ez, a tizennyolc éves ifjú a zilahi református gimnázium nyolcadik osztályát végezte. Három versszakhól álló hazafias költeményében (Március 20) Kossuth Lajos emlékének áldozott. Ismét elérkeztünk – úgymond – Kossuth apánk halálának gyászos évfordulójához, sirassuk meg a legnagyobb magyar hazafit, merítsünk új erőt példájából, legyen boldog a szegény haza. – «E szent napon nagy szelleme előtt Leborul az ünneplő magyar, Megcsókolja a szentelt sírhalmot, Amely testet, mulandót takar.» A szerény rímelésben egyetlenegy kép vagy kifejezés sem vall erősebb tehetségre. Jó ideig kell még várni, hogy a későbbi Ady kibontakozzék.
Huszonkét éves korában Debrecenben adta ki első könyvét. (Versek, 1899.) Nyugtalanvérű ifjú volt, félig jogász, félig újságíró. Minden jövendő polgári tervébe belegázolt heves írói vágya. Első verses kötetéből senki sem sejthette, hogy utóbb milyen országoshírű költővé fejlődik. Nem volt benne semmi, ami megragadta volna az olvasók érdeklődését, vagy kihívhatta volna ellenmondásukat. Az akkori nemzeti líra stílusában verselt, védte a tiszta erkölcsöket, kikelt a kor léhasága ellen.
Milyen témái vannak a fiatal költőnek, milyen gondolatok nyugtalanítják? Szeretettel fordul édesanyjához, föltárja előtte bánatos lelkét, szemrehányást tesz önmagának. Sirasson meg engem édesanyám, mert rossz útra tévedtem, bolond célok után futok álmodozva; sirasson meg, mert üres a szívem, balga küzdelmet folytatok álmaim diadaláért. (Sirasson meg.) Régi intéseidet elfeledtem, anyám, beteg vagyok, az élet megtört, fáj nekem, hogy úgy szeretsz, úgy siratsz. (Itthon.)
Ha Rákóczi vagy Kossuth nevét hallja a költő, a hazafiság lángja föllobog szívében. «Síró hangon szól Rákóczi vén harangja, Jaj de kevés szívet talál, Ki panaszát vissza adja.» (A Rákóczi vén harangja.) Mit jelent ez a szent név Kossuth? Ha lesz olyan idő, amikor a nemzetek össze omlanak, s nem lesz már haza, csak világ, a magyarnak akkor is lesz hazája, mert Kossuthja volt. (Kossuth halálának évfordulóján.)
A szerelemről eszményi felfogást vall. Mennyi báj van egy édes arcon, milyen üde bimbó a leány. Jól rendelték az istenek, hogy a teremtés legszebb gyöngye ne léha ajkakról hallja meg, milyen szépséggel ajándékozta meg az ég. «Egy férfinek nemes szerelme Legyen az égi, tiszta út, Amelyen az asszonyi szépség Fenséges öntudatra jut.» (Egy szép leányhoz.)
Filozófiája az érzelmes ifjú életszemlélete. Az élet hangos vásár, mindennek megvan az ára, minden nemes érzésből üzletet csinálnak. Eladó minden, hogyha van vevő: Még az eszményeket, rajongást, barátságot, hírnevet, szívet is eladják; csak egy-két bolond jár-kel a nagy tömegben, csak néhány balga nem árulja kincseit a piacon. «Lelkem, szívem kitárom a piacra, Túladok én is minden kincsemen. De nincs erőm ily nyomorúlttá válni, Ó nincs erőm, én édes Istenem!» (Az élet.) A költő úgy érzi, hogy nem tud megállni az élet küzdelmében, nincs ereje nagyratörő álmai megvalósítására, de azért összetört lélekkel is továbbvonszolja nehéz jármát. «Jobb nem vagyok, mint annyi sok más, Egy beteg kornak dalosa, Vergődöm az ellentétek közt, De irányt nem lelek soha. Magas, dicső eszmék hevítnek, De elkap a tömegek árja: Bennem van a kornak erénye S bennem van minden léhasága.» (Jobb nem vagyok.)
Léhaság nincs a debreceni korszak lírájában, de itt-ott már előtör későbbi fulánkos gúnyolódása, elővillan egyházellenes szelleme. Most még nem lép föl nyíltan a maga személyében, hanem egy Messiás-gyűlölő nő ajkára adja a kereszténység becsmérlését. Az egyik palesztinai ifjú megbánja bűneit, elfordul szerelmesétől, Jézus tanítványa lesz; az elhagyott szerelmes asszony megátkozza a Mestert: Átkozott légy Galilei! Átkozottak, kik benned hisznek! (Azuba.)
Debreceni éveiből ez az egyetlen elbeszélő költeménye, ez is tele van lírával. Verseinek csak egy részét gyűjtötte kötetbe, másik részét ott feledte a helyi lapok hasábjain. Nagyobbára aktuális témái voltak: az időjárásról, fürdőzésről, utazásról, zálogházról, hitelezőkről, színészekről, kávéházról, jégpályáról, borról, a hágai békekonferenciáról, az egyik cigányprímás esetéről, egy Amerikába bujdosó osztrák hercegről, s arról, hogy Tisza Kálmán egyik fia bevonult huszárönkéntesnek Debrecenbe. Kedvelte az ünnepnapokkal kapcsolatos elmélkedéseket, s újra meg újra belevonta költészetébe az ősz megéneklését. (Ősz felé, Hervadáskor.)
Verseiben több helyen föltűnik Reviczky Gyula hatása. Néhány stílusfordulatot, tetszetős kifejezést Reviczky Gyulától vett át, itt-ott egyéni szemlélete és költői hangulata is ifjúkori fejlődésének mesterében gyökerezett.
Első kötetéből alig egy-két helyen csillant ki figyelmet érdemlő művészi tehetség, de második verses könyvében már előbukkant a későbbi költő. (Még egyszer, 1903.) Ebben a kis füzetben régi stílusú költeményei olyan versekkel keverednek, amelyek világosan mutatják, hogy rátalált önmagára. Debrecen a keveset érő tapogatódzás, Nagyvárad a magára eszmélés városa volt. Az új környezet 1900-tól kezdve kipattantotta lelkéből a benne szunnyadó őstehetséget.
A könnyű hírlapi múzsának Nagyváradon is gyakorta áldozott. Megénekelte a színházi eseményeket, a primadonnákat, a báli évadot, a tavasz ébredését, a nyár örömeit, az őszi világot, a tél időszakát, a korzót, térzenét, telefont, a berlini erkölcsöket, a búrok harcait az angolokkal. E rímelések szellemére és stílusára legjellemzőbb, amikor arról tudósítja olvasóit, hogyan ünnepel a Magyar Tudományos Akadémia: «Nincs akkor ankett, nincs akkor bankett, E szent intézet részvényes bank lett. Megállapítják, hogy áll a mérleg, Szépen kiosztják a nyereséget, Részvény szerint jut minden tag úrra Több mint angol jut egy búrra, Ekkor megnézik hogy áll a lista, Bejön egy pár új akadémista, E díszes tisztet olyaknak osztják, Akik tudják, hogy hogy él az osztyák, És a cseremisz mit szokott enni, De túlokosnak nem szabad lenni.» (Tudósok hete.)
Verses kötetében már megválogatta szétszórt verseit, köznapi rímeléseket nem vett föl gyűjteményébe. Bevezető költeményében büszke öntudattal foglalkozott önmagával: «Megleltem az én dölyfös énem.» De mindjárt szemébe is kacagott önmagának: olcsón adom magam, egy forintért megvásárolhatjátok álmaimat. «Ez én vagyok, hitvány és büszke, Érints vevő és hullj reám sár!» Egy másik dalában fölsóhajtott: «A világ az izmos butáké, Kik hangulatban, hitben élnek, A magamfajta nyomorékok Csak vizsgálódnak és henyélnek.» (Éles szemmel.) A halálvágy ott kísért verses kötetében, karácsony estéje keresztény-ellenes indulatokat vált ki lelkéből. Hejh, szép ez a jászolhoz fűződő istenes legenda, talán még ki lehet vele húzni néhány ezer évet. «Örvendezzél derék világ, Te meg vagy váltva tudniillik.» Lobogj itt benn kis karácsonyi gyertya, odakünn úgyis nagy a sötétség, az éjtszakában bagoly huhog, ott künn valami nagy titkot rejteget a világ, remeg a föld, orkán készül, jó lesz szaporábban mormolni a zsolozsmát. Iszonyú seregek állnak készen a bosszútó harcra. «A Messiást nem várják immár, Nem kell többé a Messiás, Hazug a megváltás meséje, Szentségtelen a szentírás.» (Békesség ünnepén.)
Karácsonyi fenyegetése a későbbi szocialista költő kész programmja, amint Mesék című prózával vegyített verses darabjában is már benne van a későbbi Ady-költemény és Ady-novella egész lelke és stílusa. Rejtelmes sorok a költő boldogtalan szerelméről, homályos élmények lázas fölvázolása. «És akkor éjtszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie, a néma, és igen-igen sírt… Most csókolj Miriám! Ó gonosz éjjel, Bús éjjele, bús, való meséknek.» Egy másik versében – rejtélyes célzásokkal anyai ágon való elődeinek nem magyar származására – följajdul a panasz: miért került ide, a hideg magyar földre, a hindúk napkeleti világából? Megcsókolom, – úgymond – a lótusz-virágot, hullatom könnyeim keserű záporát, siratom a napkeletet, siratom a Gangesz partját, ahonnan romlásra elkerültünk. Lásd, lótuszvirág, ez a világ nem a mi világunk, megöltek itt a hideg magyar virágok, megöltek engem, megöltek téged is: «A mi hazánk ez sohasem volt, Mi csak romlásra éltünk itten, A fény és illat buja álmát Elvette egy kegyetlen isten.» Szent kelyhedet megcsókolom, lótusz-virág; napkeletre vágyódva, sírva, összeesve veled együtt hal meg az én idegen lelkem is. (Lótusz.)
De van néhány más költemény is ebben a versgyűjteményben az igazi Adyból, ezeket később sorra átvitte az Új Versek kötetébe. Ez itt a láp világa – mondja a magyar földről – szürke, silány, szegény világ; a láplakók között örök ködben várom az én szép fényes reggelem, s ez a reggel meg fog jelenni. «Vagyok fény-ember ködbe bújva, Vagyok veszteglő akarat, Vagyok a láplakók csodája, Ki fényre termett, s itt marad, Köd-omlasztó reggelre várva, Várván, jön-e a virradat?» Az lesz a virradat! Vulkánhegyek nőnek a lápon, lángfolyó lesz a salakból, tetterővé válik a veszteglő akarat. «Talán vulkán-hegyekre lépek Vér vörös büszke lobogóval, És torlaszok fölött süvöltök Rombolni hívó bomba-szóval, A bűntengert szabadítom föl, Hogy kiszakítson nádat, tölgyet.» Ám lehet, hogy a vulkán hegyre fölnevet hozzám az ördög lánya, egy forrón lekellő asszony, s én elhajítom lobogómat, rohanok elébe, ráomlom gyilkos szerelemmel. (Vízió a lápon.) Mert örökké tartó nász az élet, minden kis mozgás csókba fúl, csókban fogan a gondolat. «Szent kéj a csók és szent az élet, A párzás végtelen sora S átok a csók, átok az élet, Ha nincs a csóknak mámora.» (A csókok átka.) Mit bánom én, ha utcasarkok rongya lesz is menyasszonyom, csak elkísérjen egész a síromba; legyen kirugdalt, kitagadott céda, csak bepillanthassak néha a szívébe; s ha lenn fetrengek az utca porában, boruljon rám, karoljon át. «Kifestett arcát angyalarcnak látom, A lelkem lenne: életem, halálom.» (Az én mennyasszonyom.) S már itt is a nő, a könnyek asszonya. Remegő ujjai a szívembe vájnak, gyilkos ujja rózsás illatú, s egyre hullatja könnyeit véres szívemre. «Az ajka itt mar édesen, A haja ide lebben, Az egész asszony itt pusztít, Itt, itt: az én szívemben.» (A könnyek asszonya.)
Ennek a költőnek nem volt szüksége arra, hogy Párisba menjen poézist tanulni. Lelki alkata a szabadgondolkodó irány szolgálatába állította, nagyváradi hírlapíró-társai megerősítették lelkében a forradalmi törekvések jogosultságának hitét, magyar olvasmányai segítségével minden idegen nyelv ismerete nélkül is eléggé tájékozódott a külföld modern lírai törekvéseiről. A francia szimbolistákat és dekadenseket ekkor már jól ismerték nálunk, Kiss József folyóirata többször magasztalta őket, a Hétben közölt Baudelaire-fordítások a vidéki szerkesztőségekben is megtették a maguk hatását. A Hét rámutatott arra, hogy a keltő a maga legbensőbb szerelmi élményeit leplezetlen őszinteséggel énekelje meg, ne gondoljon az avult erkölcsök védelmezőinek felfogásával, ne törődjék azzal, vajjon megérti-e a költőt az értelmetlen tömeg.
A lírikussal párhuzamosan bontakozott ki a prózaíró. Ady prózája eleinte a Hét filozofáló munkatársainak szellemét követte, különösen Ignotus Hugó cikkei visszhangoztak lelkében. Többi prózaíró-kortársa közül Bródy Sándorral voltak szorosabb irodalmi kapcsolatai. Sokat tanult Bródytól: életszemléletet, stílust, elérzékenyülést, hányavetiséget, nyers egyénieskedést, rossznyelvűséget, kaján humort. Rokonszenvesnek találta mesterében a meztelen női test imádását, a vér és arany hatalmának dicsőítését. A mohó ösztönök emberei voltak mind a ketten. Ady Endre hírlapi cikkírása kezdetben teljesen a Bródy-tő friss hajtása volt. Később a Bródy-stílusba új elemeket vegyített, a szeszélyes fordulataival még merészebbé – nem egyszer jóval fáradtabbá és homályosabbá – tette a keresztény olvasóközönségtől akkor még nagyon távol álló dekadens prózát.
Az ifjú publicista – Ignotus Hugó és Bródy Sándor tanítványa – prózában írt elmélkedéseivel sokkal jobban magára vonta a nagyváradiak figyelmét, mint költeményeivel. Cikkei a szabadgondolkodás célkitűzéseit szolgálták, s a konzervatív-nacionalista álláspont ostorozói voltak. Olykor a politikai agitátorok nyers frazeológiájával szólalt meg, máskor a fölényes zsurnaliszták iróniájával bölcselkedett. A napi eseményeket a radikális-demokrata szemlélődő kritikájával tárgyalta, a közéleti jelenségekhez a progresszív pártállás felfogásával fűzte a maga szarkasztikus észrevételeit. Ezekben a hírlapi cikkekben sok igazságra mutatott rá, de sokszor megdöbbentően és fantasztikusan túlzott. Gúnyosan emlegette a magyar imperializmust, a történeti tradíciókat, a katolikus papságot; magasztaló hangon szólt a zsidóságról. A nacionalizmus szerinte a legförtelmesebb hazugság és a legveszedelmesebb nyavalya. A feudális és klerikális reakció egészen reánk nehezedett, néhány mágnás vadászterületet akar csinálni az országból, de vigyázzanak a nagyurak és csatlósaik, mert ha így dolgoznak, az üldözött vadak fognak vadászni. Nem a szeretet váltja meg a világot, hanem a gyűlölet. A föld már dübörög, jön az új világ. A parlamentben csak Vázsonyi Vilmos képviseli az értelmet, körülötte Ázsia ordít; óriás ez a kis zsidó a tudatlan magyar urak között, ezreknek tömege imádja őt, nem úgy, mint a keleti nomádokat, a baromi embereket, a jól ismert idiótákat: «szeretett úri véreimet».
Szenvedélyes hangú támadásai népszerűvé tették a költőt a nagyváradi zsidóság körében, s megnyitották az utat budapesti hírlapírói működéséhez. Nagyváradi ellenfelei kiforratlanul, filozófáló, durva gyanusításokkal dolgozó, gondolatainak fűzésében logikátlan és kifejezéseiben zavaros zsurnalisztának tartották; barátai az eredeti egyéniségű, tehetséges és vakmerő újságírót kényeztették személyében. Néhány év alatt már kinőtt a vidéki sajtó kicsiny világából, s 1904. elején úgy indult neki párisi útjának, hogy onnan hazaérkezve nem tér vissza Nagyváradra, hanem elfoglalja az őt megillető helyet: valamelyik fővárosi szerkesztőség munkatársi asztalát.
Ady Endrét 1904-ig Budapesten csak néhány hírlapíró ismerte, annál emlegetettebb volt Nagyváradon. 1901. tavaszán a Nagyváradi Friss Ujságban olyan vad cikket írt a nagyváradi kanonokok ellen, hogy a katolikusok nem tudtak hova lenni ingerültségükben. A nagyváradi káptalan sajtópert indított Ady ellen, a törvényszék az írót tíz korona pénzbüntetésre és három napi fogházra ítélte, az ítélőtábla és a kúria jóváhagyta az ítéletet. (Az ítélet után következő Ady-cikk egyik részlete: «Egy darabig az forgott az eszemben, hogy egy darabig nem szúrok meg senkit. Sem hájas kanonokokat, sem feudális tekintélyes urakat, senkit, de senkit. Miért legyek én őrült spanyol Kisázsiában. Szükségem van nekem erre? Hát szükségem van. Én egyelőre nem kívánom az eszemet csöndes útra tenni, sem tisztességesebb országba kivándorolni. Nekem megvannak a magam törvényei. Ezek kedvéért kiállom a dicsőséges magyar államét is.») Büntetését a nagyváradi ügyészség fogházában töltötte ki. (Egyik cikkében mindjárt megírta, milyen érdekes a börtön világa, mennyire irigyli rabtársát, a fiatal szocialista agitátort. «Milyen boldog az az ifjú ember. Vad és fanatikus. Hívő. Most felnéz az egyik börtöntetőre, s én esküszöm, az jut eszébe, hogy húsz év mulva erre is kitűzik a vörös lobogót.») – Mikor Jókai Mór második házassága botrányt botrányra kavar föl az országban, Ady védelmébe veszi az agg regényírót támadóival szemben. («Egész Budapest és a képére formálódó ország megköpdöste, dobálta, szíven szurkálta a szent öreg embert. Jókai kálvinista volt, kinek talán egyik istentelen őse a gályán sorvadt el. Hát illett-e, kellett-e e szörnyű bűnre még szörnyebbet követni el? Illett-e feleségül venni neki egy zsidó leányt? Volt egy fiatal, szép leány, akit nagyobb és szentebb érzés ihletett meg a Szent Cecíliák és Kunigundák érzésénél. Egyedül akarta pótolni azt, amivel a magyar náció az ő Jókaijának adósa maradt. Ez a fiatal, szép leány mámorba ejtette a mi szent öregünk szívét, s mámorban fogja tartani az utolsó szemlezárásig. Áldassék érte e fiatal, e szép, e szent nő. Ma Jókai Mórné. És abban a percben, mikor Jókai Mórné lett, Hungáriává vált. A mi jótevőnkké, a mi nemtőnkké.») Jókai Mórt és nejét 1902-ben meghívják Nagyváradra, mindkettőjüket fényesen ünneplik, a rendezőbizottságban ott van Ady is. – Ugyancsak 1902-ben jelenik meg Nagyváradon Vázsonyi Vilmos, és a demokrata polgárok előtt előadást tart a Martinovics-összeesküvés történetéről. A katolikusok és a nacionalisták tüntetni akarnak ellene, de a szabadelvűek elnyomják a mozgalmat. Az egyik szálloda erkélyéről Ady Endre is beszél a sokasághoz: «Az eddig bujkáló, de gondosan ápolt, s immár ijesztően felnőtt nagyváradi klerikalizmus arra akarta felhasználni Vázsonyi eljövetelét, hogy erejét nyilvánosan is megmutassa. A terv Nagyvárad demokratikus népének tüntető szeretetével szemben nagy fiaskót vallott.» – Somló Bódog érdekében is izgatottan küzd. A nagyváradi királyi katolikus jogakadémia tanárai tiltakoznak tanártársuk radikális iránya ellen, az ügy a képviselőház elé jut, itt Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter megvédi Somló Bódogot támadói ellen. Ady Endrének a nagyváradi tanárok klerikális-nacionalista szellemét gúnyoló cikke szerint: «Nagyváradon esztendők óta csak tespedés van. Új gondolatot, új igéket alig-alig hallanak a katedráról. Ostoba dogmák szellemében, banálisokban, fatalizmusban, elfogultságban nevelődik az ifjúság. Az ember szinte szemmel látja, mint készül a jövő generáció, mely szűklátókörű, elfogult, maradi, csökönyös, szeparált és szürke lesz.»
Néhány idézet Ady Endrének a debreceni sajtóban megjelent cikkeiből:
«Szeretném valakinek elmondani, szeretném sírva bevallani, hogy én nyomorúit, beteg ember vagyok. Az ajkamon a mosoly, az arcomon a derű, a szememben a büszkeség sugara nem más, mint hitvány tettetés, világbolondító álarcoskodás. Nem lelkesít semmi a világon. Beteg vagyok, víziókat látok.» (Debreceni Főiskolai Lapok. 1898. évf.) – «Mámor, mámor kell minden áron. Bor vagy csók adja: mindegy. Ránk borul a köd. Haladunk tudat, hit, emlékezés és cél nélkül. De ha néha a lélek hamvából feléled egy szikra, egy pillanatnyira eloszlik a köd, s irtózattal látjuk meg a valót. Ilyenkor írom meg egy-egy versemet.» (Debreceni Hirlap. 1899. évf.) – «A Heltai-Makai-féle léha törpeségek úsznak az anyagi és erkölcsi elismerésben, szegény Reviczky Gyula pedig részletekben halt meg. Mit várjunk aztán mi, szegény epigonok? Küzdünk lenézéssel, közönnyel, nyomorral, s mikor megvetve az olcsó reklámot, összeszedjük, amit írtunk, s aminek minden sora egy-egy órával kurtította meg nyomorúságos életünket, várhatjuk, hogy észrevegyenek, hogy méltányoljanak.» (Debrecen. 1899. évf.) – «Meg kell mutatni, hogy emberi jogok s haladás nemzete, a francia, nem engedi a középkor visszatértét, mert két középkori intézmény – katonaság és katolikus papság – úgy óhajtanák.» (Debrecen. 1899. évf.) – «Gloire nemzete, a te földeden játszik az Élet komédiája legmegrázóbban! Fenséges és nevetséges, égi és pokoli, szűzi és megfertőzött egy káosszá verődve nyüzsög a te szőke vizű Szajnád partján, melynek hűvös vize annyi forró, lázas agynak adott már örök nyugalmat.» (Debrecen. 1899. évf.)
Idézetek nagyváradi cikkeiből:
«Az egyik fej szittya arc, kuruc haj, magyar bajusz. A másik arc síma, sok ráncú, ravasz, félelmes s Loyolára emlékeztető. Ez most a magyar sas. Az egyik fejét nevezik nacionalizmusnak, a másik fej határozottan klerikalizmus. Akármelyik fejet bíznák a kezünkre, levágnánk minden tétova, minden tusakodó lelkiismereti harc nélkül. De szívesebben a nacionalizmus-fejjel bánnánk el. Ez a fej veszedelmesebb. A nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a harci porondra. A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyöngeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyérírígységre, minden erényre és bűnre. Mi a célja vele? A célja, hogy a kit meghódít a szittyaarc, kuruc haj és magyar bajusz, azt kezére játssza a másiknak, a síma arcnak, a Loyola-félének. A Loyolákkal el lehet bánni. Ha túlságosan nyakunkra akarnak ülni, letépjük a reverendájukat. De ha nyalka kuruc áll velünk szembe, hiába tudjuk róla, hogy feketébb Loyolánál is, bajos vele elbánni. Magyar a ruhája, a szava, a kardja. Az ördögbe is, kellemetlen volna hazaárulás gyanújába keveredni.» (A magyar kétfejű sas. Nagyváradi Napló. 1901. évf.) – «Szeretett úri véreim a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába. Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol az ázsiai, kultúrára hajlandó népektől is. Vázsonyi Vilmos, az egyetlen magyar népképviselő, akit öntudatos nép választott, nem juthat szóhoz a magyar parlamentben. Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Megtudtuk, hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, Kossuth Lajos kalapjára, a pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott zsibongnak előttünk a maguk siralmas voltukban. Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tör ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És, óh szörnyűség, ősei a Jordánon keltek át. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon fölkapta szárnyaira a hír. Imádja őt sok ezrek tömege, s tud. Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg, hogy ez az ember zsidó! Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más kultúrországban evőkészlet-tisztító sem lehetne. Meg Rakovszky úr, meg a többi jól ismert idióta. Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. A keleti nomád lomhasága lázad fel, ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert, mert tanulni, tudni s az ő fegyvereivel állni szemben nem tudunk. Ugye, így van, szeretett úri véreim? Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, Látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis ittfelejtett középkor; látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk; ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk; ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves mult kiszínezett dicsőségének édes italából; látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna. Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk fel, és menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezeréves álomról. Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre.» (Menjünk vissza Ázsiába! U. o. 1902. évf. – «Gróf Károlyi Sándor, ez a főuzsorás oligarcha, föl akarja akasztani az apró uzsorásokat. Már megmagyarázták azonban neki, hogy a kellemetlen francia forradalom óta nem éppen szokatlan dolog, hogy a hóhért is felakasztják. Nem értem meg, hogy galíciai Kahan Izráel miért inkorrektebb individuum, mint nagykárolyi gróf Károlyi Sándor de genere Kaplony, ha tudniillik mindketten inkorrektek. A zsidó plutokrácia és szocializmus rémeitől megriadt gróf a társadalmi erők harmóniájának himnuszát zengte el szepegve, s ugyancsak szepegve erősítgette, hogy meg kell védenünk a liberalizmust és a demokráciát, mert különben baj lesz. Egy szegény klerikális féreg, aki alig tizenöt-húsz millió forintnak lehet csak ura, íme megdöbben a plutokrácia növekedésétől, s még jobban megdöbben a közel levő szocializmustól. Ilyen körülmények között egyebet nem tehet: fölcsap a demokrácia apostolának. Ha a feudális és papi uralkodás meg nem szűnik Magyarországon, ötven év alatt elpusztulunk. De mit bánják ezt a Kártevő Sándorok, a papok, mágnások, ultramontánok és buták!» (Kártevő Sándor beszéde. U. o. 1902. évf.) – «Hány naív lelket mételyezett meg már hitványságaival Bartha Miklós úr! Hát nem kellenek ugye a Vázsonyi-féle temperamentumok? Jó, elmondjuk mi, milyen temperamentumokra van szükségük a Bartha Miklós gazdáinak. Sok-sok millió birka-temperamentumra is legelőször. Sok-sok millió parasztra, aki mind szeresse a száraz fekete kenyeret, a jó levegőjű falut és a túlvilági kárpótlást ígérő papot. És azután? Mágnásokra, buta mágnásokra, akik kártyázni, szeretkezni, inni s pöfeszkedni jól tudnak. Papokra, kik őrködnek a birka-temperamentumok birkasága érdekében. Ilyen temperamentumok kellenének a magyar oligarcháknak. Szeretnének néhány domíniumot csinálni ebből az országból. Kasznár-rendszert igen.» (A temperamentumok. U. o. 1902. évf.) – «A magyar nacionalizmus a legförtelmesebb hazugság s a legveszedelmesebb nyavalya. Kiaknázza a tömegek vad butaságát, a félműveltek szenvedélyeit. A nacionalizmus voltaképpen internacionális szövetkezete a sötétségnek, butaságnak s a gonosz tekintélyek önzésének. A magyar nacionalizmus talán még veszedelmesebb a többinél, mert ez áll legintimebb viszonyban Rómával, s mert kibővül a porosz junkerek veszedelmes ostobaságával. Leghasonlatosabb a spanyolhoz, mert a papok malmát hajtja. Testvérségben él az osztrák keresztény szocialistákkal, mert a római vezetés közös, s mert ostoba és galád módon gyűlölködő, antiszemita. Az ország a csőd szélén áll, ám a magyar nacionalisták a magyar imperializmus hóbortjait hirdetik.» (Nacionalisták. U. o. 1902. évf.) – «Olyan szerencsétlen, kicsiny, a többinél is sötétebb országban, mint a mienk, különösen szent és nagy missziójuk van a világosság apostolainak, a szabadkőműveseknek. A humanizmus és világosság nevében törjenek előre. Törjenek pedig előre nyíltan, bátran és harciasan.» (Szövetkezés a világosság nevében. U. o. 1902. évf.)
Kiadások. – Versek. Debrecen, 1899. (Hatvanegy költemény. Kiadója: maga a költő. Ajánlása: «Édes anyámnak, hálám, tiszteletem és szeretetem jeléül» Ábrányi Emil meleghangú előszavában a következőket olvassuk: «Az ön versei, tisztelt barátom, azért hatottak rám, mert megtaláltam bennük az igazi költőnek erős közvetlenségét. Önt nem a divat, nem a hiúság, nem a mások poétai dicsősége ingerli arra, hogy verseket írjon, hanem szívében megáradó és kifelé törő érzések belső kényszere. Önnél a vers nem tűzijáték, hanem igazi tűz: állandóan lobog, s fényt és meleget áraszt. Önnél a vers az az édes csöpp, mely dallamosan ömlik ki a szív csordulásig telt poharából. Igazságot, bensőséget találtam verseiben, akár a szerelem boldog szenvedéseit festi, akár a forrón szeretett édesanyához zokog, akár a hazáról énekel, akár a szatira, akár a bölcselkedés hangján beszél.» A fiatal debreceni újságíró bizonyára azért kérte fel Ábrányi Emilt a kötet előszavának megírására, mert nagyobb figyelmet akart ébreszteni maga iránt a fővárosi sajtóban. Ez a terve nem sikerült. Bár Ábrányi Emil a túlzott udvariasság szólamaival dícsérte költeményeit, csak egy-két lapban jelent meg néhány jóindulatú sor a versgyűjteményről. A verseskönyv második kiadása az Amicus-könyvkiadóvállalat költségén Reiter László buzgóságából látott napvilágot: Ady Endre első verskötete. Budapest, 1921. Később a teljes Ady-kiadások az első Ady-kötetet is fölvették az Ady-versgyűjtemények sorozatába.) – Még egyszer. Nagyvárad, 1903. (Harmincegy költemény. Második verses könyvét szintén a maga költségén nyomatta ki a költő. Ebben a kötetben is a vidéki Lapok hasábjain megjelent költeményeit gyűjtötte össze erős megválogatással. A Budapesti Napló, Pesti Hirlap, Vasárnapi Ujság névtelen ismertetései a szokásos általánosságok voltak, de egy akkor észre nem vett bírálat figyelmet érdemlő megjegyzéseket csatolt a kis kötethez. Ez a bírálat Szász Zoltáné volt Bródy Sándor Jövendőjében. A felületes olvasó, írta Szász Zoltán, bizonyára azt mondaná az új verseskönyvre, hogy szervezetlen vonaglás, kész formákat csak itt-ott mutató zűrzavar, nyomdába adott jegyzőkönyv; de ha a jóakaró megértés ül az ítélő széken, akkor a kis kötetből olyan értékességek tárulnak föl, amelyek megkapják a kritikust. Ezek a művészileg befejezetlen, s még csak félig kivésett költemények olyan értékes anyagból valók, amilyennel kevés újabb magyar költő dolgozik. A vidéki költő azok között a bús vadságú titánok között foglal helyet, akik erőiket érzik, de nem igen tudják használni. Egészen kész, foltnélküli költemények nem kerülnek az olvasó elé, csak sikerült akkordokat és megrendítő strófákat kapunk. A költőnek nincs szüksége másra, mint kritikai fejlődésre és művészi érzékének tisztulására. «Így azután szerencsésebb sáfárja lesz annak a sok értéknek, mely benne elrejtve lappang, s oly egyéniséggé növeli ki magát, amilyen a mi nem gazdag irodalmunkban igen kevés van.» A verseskönyv második kiadása húsz évvel később jelent meg a Reiter-féle Amicus könyvkiadó-vállalat költségén: Ady Endre: Még egyszer. Budapest, 1923. Azontúl többször is a teljes Ady-kiadásokban.) – A zsidóságról. Nagyvárad, 1919. (A költő filoszemita cikkeinek gyűjteménye Fehér Dezső nagyváradi szerkesztő előszavával. A cikkek első megjelenésének ideje 1901–1902.) – Rövid dalok egyről és másról. Ady Endre százhetvennégy ismeretlen verse. Összegyűjtötte: Földessy Gyula. Budapest, 1923. (Az eddig kötetbe nem foglalt Ady-versek gyűjteménye. A versek lelőhelyei: Szilágy, zilahi hetilap, 1896-tól; Debrecen, politikai napilap, 1899-től; Szabadság, nagyváradi napilap, 1900-tól; Nagyváradi Napló, politikai napilap, 1901-től; Budapesti Napló, politikai napilap, két vers 1905-ből. Földessy Gyula előszava rámutat néhány helyes szempontra. «Kevés kivétellel a lenge múzsa termékei ezek: lap-előfizetők szórakoztatására készült kroki-versek, melyek könnyű, napi, helyi, aktuális témáikkal az átlag újság-olvasó érdeklődési körén belül maradnak. Az ifjú Ady robotos zsurnaliszta-korából valók, legnagyobbrészt debreceni és nagyváradi újságíróskodása idejéből. E versek közzétételének jogosultságát a későbbi nagy költő jelentősége adja meg. Ady, maga, érthető módon hagyta ki őket gyűjteményeiből, mi azonban kegyelettel szedtük össze e külön-külön véve túlnyomóan efemer-értékű költeményeket. Ezek is elmellőzhetetlenül beletartoznak a költő működésének egészébe, s egy csomóba fogva őket el nem hanyagolható fejlődésrajzi és lélektani adatokat szolgáltatnak Ady emberi és költői egyéniségének megértéséhez. Nemcsak a későbbi nagy Ady-költemények ragyogásából verődik fény rájuk, hanem itt-ott belőlük is kivillan, kifényledezik Ady alakja, azé az ifjú Adyé, aki egy eldugott érmelléki faluból jőve, a zilahi, debreceni és nagyváradi stációkon át lesz mindinkább városivá, kultúrmagyarrá.» Ez a gyűjtemény is Amicus-kiadás.) – Márkó király. Ballada. Közzéteszi: Ady Lajos. Budapest, 1923. (A költő kéziratos versének hasonmás-kiadása az Amicus könyvkiadóvállalat költségén. Eredetijét a zilahi református kollégium Önképzőköri Albuma őrizte meg. Ady Endre mint hatodik osztályos gimnazista, 1894. januárjában írta balladáját. Tárgya: miképpen áll hosszút a hős Márkó szerb király hűtlen feleségén és a királyné csábítóján. Forrása: egy magyarnyelvű könyv a bolgárok történetéről. Első strófája: «Piros az ég, lángok nyalják, Égő falvak füstje látszik, Szerbországnak minden hegye, Minden völgye vértől ázik.» A költő ekorbeli kéziratos versei közül csak ez maradt meg, a többit nem írta be az Önképzőköri Albumba.) – Ady-Múzeum. Szerk. Dóczy Jenő és Földessy Gyula. 1–2. köt. Budapest, 1924–1925. (Kiadatlan Ady-versek.) – «Ha hív az acélhegyű ördög.» Ady Endre újságírói és publicisztikai írásai 1900–1904. Nagyvárad, 1927. (A gyűjteményt Fehér Dezső állította össze és adta ki.) – Kardos László: Ismeretlen Adyversek. Pesti Napló. 1928. évf. 152. sz. (Kiegészítés Földessy Gyula 1923. évi Ady-kiadásához: a debreceni lapokban lappangó Ady-versek 1898. októberétől 1900. februárjáig. Lelőhelyek: Debrecen, Debreceni Hirlap, Debreceni Ellenőr, Debreceni Főiskolai Lapok.) – Emőd Tamás: Hét elsikkadt Ady. Színházi Élet. 1928. évf. (Kiadatlan Ady-versek.) – Pesti Mór: Az ifjúság. A zilahi diákság szépirodalmi hetiközlönye. Újság. 1930. évf. december 25, (Néhány Ady-vers 1894-ből.) – Harsányi Zsolt: Ady legelső verse. Pesti Hirlap. 1938. évf. május 22. (Közli a költő legrégibb versét. A húsz sorból álló rímelés 1891. november utolsó hetéből maradt fenn. Címe: Endre napra. A kéziratot a tizennégy éves nagykárolyi negyedik gimnazista levélben küldte el egyik barátjának, Juhász Endre ötödik gimnazistának.)
Irodalom. – Horváth János: Ady és a legújabb magyar líra. Budapest, 1909. – Szenes Béla: Az ifjú Ady Endre. Budapest, 1912. – Rédey Tivadar: Ady diákkori zsengéi Zilahon. Nyugat. 1919. évf. – Tóth Árpád: Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez. U. o. 1919. évf. – Horváth János: Aranytól Adyig. Budapest, 1921. – Kardos László: A 21 éves Ady Endre. Budapest, 1922. – Ady Lajos Ady Endre. Budapest, 1923. – Benedek Marcell: Ady-breviárium. Két kötet. Budapest, 1924. – Nagy Sándor: Ady-emlékfüzet. Zilah, 1924. – Reiter László: Ady-könyv. Budapest, 1924. – Földessy Gyula: Ady verseinek időrendje. Ady-Múzeum. Szerk. Dóczy Jenő és Földessy Gyula. 1–2. köt. Budapest, 1924–1925. – Kardos László: A fiatal Ady világa. U. o. – Kőmives Nagy Lajos: Hepe-hupás vén Szilágyban. U. o. – Nagy Sándor: Emlékezés Ady Bandira. U. o. – r. k.: Az első vers. Ady-emlék. Literatura. 1929. évf. – Földessy Gyula: Tanulmányok és élmények az irodalomtörténet, esztétika és filozófia köréből. Budapest, 1934. – Komlós Aladár: Bródy Sándor. A Toll. 1934. évf. – Schöpflin Aladár: Ady Endre. Budapest, 1934. – Vajthó László: Reviczky és a fiatal Ady. Protestáns Szemle. 1936. évf. – Nagy Andor: Tavasz Váradon. Regény a fiatal Ady Endre életéből. Budapest, 1937.
