BABITS MIHÁLY, A PRÓZAÍRÓ.
BABITS MIHÁLY, A PRÓZAÍRÓ.
ELBESZÉLŐ prózájában csakúgy megvan a témák szokatlanságára való törekvés, mint költeményeiben. Novellás kötetei a rég letűnt korok világát ritka hangulatkeltő erővel támasztják föl. Nyugtalan láz ömlik szét zsúfoltan kiesztergályozott mondatain, vonzódik a misztikum felé, szereti a szimbolikus tárgyakat. Mesekitaláló tehetsége és mesefejlesztő fantáziája nem tartozik a gazdag bőségűek közé, inkább a kidolgozás finomságaival és az elbeszéléseibe vitt hangulattal ragadja meg az olvasót. Leszáll az emberi lélek mélységeibe, szívesen foglalkozik a természetfölöttivel.
A gólyakalifában (1916) egy gazdag ifjú az asztalosinas szomorú életét éli álmában, végül a valóság és az álomélet gyötrelmes kettőssége öngyilkosságba hajtja. A kétlelkűség problémáját, az élet és az álom egymásbeszövődését, az egy testben vergődő két személy sorsának fordulatait nem közönséges elhitető erővel bonyolítja a regényíró.
Timár Virgil fiában (1922) egy ciszterci tanár önfeláldozó gondossággal nevel egy magára hagyott árvát, de amikor a gyermek fölserdül, megjelenik atyja, a modern fővárosi hírlapíró, s magával viszi a fiút az élet zajába. Két világ ütközik össze ebben a regényben. A hírlapíró alakjának irónikus megvilágítása a maga vázlatosságában is vetekedik az eszményi gondolatkörben élő szerzetes alakjának kidolgozottságával.
A Kártyavárban (1923) Újváros polgármestere mindent megtesz gyülevész lakosságú városáért, de a szennyes érdekek romba döntik terveit. A pestkörnyéki polgármester, a városi tanácsos és a járásbíró körül erkölcsi mocsár van, a jellem és tisztesség ismeretlen valami ezen a tájon, fullasztó levegő veszi körül az egész gyárvárost.
A Halálfiai (1927) a magyar vidéki élet regénye a világháborút megelőző évtizedekben. Babits Mihály lágyan árnyal, így vezeti olvasói elé dunántúli alakjait. Hősei nem tudnak szakítani régi életformáikkal, új életet nem tudnak kezdeni. Beteg környezet, sorsverte emberek. A boldogtalanul lézengő dunántúli dzsentri mellett már ott van a tevékenység lázától duzzadó zsidóság.
Elza pilóta (1933) lesujtó világkép a jövőből, az emberiség fejlődésének vigasztalást nem nyújtó kritikája, az író jajkiáltása az általános fegyverkezés őrületében. Az ilyen dermesztő utópiában nem lehet helye sem a humornak, sem a szatirának, az író nem is él sem a tréfálkozás, sem a gúny eszközével, csak intelmet ad az emberiességéből kivetkőzött társadalom számára. Az emberiség jövő élete – a regény bemutatásában – az örök harc szervezete. A nemes alkotás rég letűnt korszakát az országok állandó technikai tömeggyilkosságai váltják föl, ennek a rémséges militarizmusnak áldozata a regény hősnője is. Ide fejlődött a jövő embere. Ágyútöltelék, gépalkatrész lesz belőle.
Babits Mihály, az elbeszélő, nem a könnyedén szórakoztató írók közül való. Csak ritkán nyúl egy-egy izgalmasabb meséhez, inkább problémákat vet föl maga előtt, s azokat nagy elmélyedéssel oldja meg. Ilyen problémája az én kettéhasadásának titka. A lelki életnek szövevényes útvesztői vannak, a pszichopatológiai tapasztalatok csodálatos esetekről számolnak be, az író-lélekbúvár kapva kap a kétféle lelkiség és kétféle erkölcs megnyilvánulásának fantasztikus példáin. (A gólyakalifa.) A lelki sérülések mellett ott van a faji kérdés, és ezzel kapcsolatban a nevelés problémája. A jámbor ciszterci szerzetes katolikus szellemben neveli az apátlan-anyátlan diákot, a fölserdült fiú szabadon választhat nagylelkű szellemi atyja és kétes élétű csalogatója között, s mégis, hiába a nevelés minden erőfeszítése, az ifjú a mocsár felé vezető utat választja. A probléma: a zsidó faji tulajdonságok ösztönszerű jelentkezésének törvényszerűsége. A vallásos idealizmusban nevelt diák nem tudja, hogy apai részről zsidó származású, pártfogói sem sejtenek erről semmit, az olvasó sem gondol a váratlan fordulatra, csak az tűnik föl, hogy ez a katolikus levegőtől körülvett gyermek elüt a többi diáktól. Nemeslelkűségben, szeretetben, jóságban van része, mégis öntelt fickó lesz; eszményiségre, tiszteletadásra, szerénységre szoktatják, mégis fölényessé válik támogatóival szemben. Bár az íróban nincs antiszemita célzat, a fajkeveredés problémáját a zsidó származás rovására oldja meg, s kesernyés szájízzel állítja olvasói elé tételét: hiába minden papi nevelés, keresztény irányítás, konzervatív környezet, a zsidóvér kiütközik a félvérből. (Timár Virgil fia.) A kényes kérdések máshol is izgatják. Én-regényének hőse, a radikális-szocialista kultúrával telített budapesti egyetemi hallgató, izgatottan fordul vidéki rokonaihoz: «Dehát milyen életet folytattok ti? Hol itt a magasabb eszme vagy ideál? Meg lehet-e élni ebben a levegőben? Nem kell-e elpusztulni annak a társadalmi osztálynak vagy fajnak, amely így él? Halálfiai vagytok mindannyian, ha nem is sejtitek. A falra már föl van rajzolva a Mene, Tekel, Fáresz! Én is szeretem a fajtámat: de az igazságot nem lehet meghamisítani. A zsidó utazik, olvas, belekapcsolódik a Nyugat szellemi életébe. Ha nem megyünk velük, megposhadunk az útszélen.» Íme a nagy probléma: mi lesz a magyarságból, ha nem halad a korral? A nagyszabású dunántúli regény bemutatja a talaját vesztett vidéki úri osztály tragédiáját a világháborút megelőző évtizedekben, belemélyed az új nemzedék forrongásainak lélektanába, vizsgálja egyes műveltebb lelkek összeomlásának eseteit. Szellemi elfajzások, lelki válságok, világnézeti súrlódások; az ernyesztő hagyományok összeütközése a kipróbálatlan új eszmékkel. Amelyik író mikroszkóp alá veszi a társadalom átalakulásának jelenségeit, és alapos lélekfestésekkel világít bele az emberi sorsokba, az nem nagyon ér rá arra, hogy lüktető menetben bonyolítsa a mesemozzanatokat. Az ilyen író nem sokat törődik az érdeklődés fokozásával, s inkább gondolatbőségét raktározza el regénye lapjaira, semmint fantáziájának gyönyörködtető képeit. Az ilyen írónak akkora a szellemi erőfeszítése, és annyi a mondanivalója, hogy közönsége nehéznek, sőt helyenkint fárasztónak fogja találni elbeszélő módját. De azért az ilyen regény mégis emlékszerű tükörképe egy forrongó korszaknak. (Halálfiai.)
A Babits-próza többarcú, csakúgy, mint a Babits-vers. Van érdekfeszítő módon és könnyedén megírt Babits-elbeszélés, de van aprólékosan részletező Babits-novella és regény is. Az előadás mindenütt a tudatos stilisztáé, csak itt-ott csúszik ki az író tolla alól egy-egy hangulatrontó kifejezés. Néhol érzéki vonatkozások villannak elő sorai mögül, olykor a sokat-tudás terhe zavarja az olvasót.
Nemcsak értékes elbeszélő, hanem kiváló értekező is, többek szerint a magyar irodalmi tanulmány egyik vezéregyénisége. Vörösmartyról, Petőfiről, Aranyról, Adyról, sok más magyar íróról, különféle esztétikai kérdésekről, a világirodalom mestereiről írt esszéi a gondolatok eredetiségében és az ötletek egyéni megnyilatkozásában figyelemre tarthatnak számot. Megírásuk módjához, színezésükhöz, könnyedségükhöz – Péterfy Jenő, Riedl Frigyes, Kosztolányi Dezső után – sok szó fér, tartalmi értékük azonban kétségbevonhatatlan.
Kiadások. – Két kritika. Budapest, 1911. (Tanulmányok.) – A gólyakalifa. Regény. Budapest, 1916. (A beteg lélek kettősségének végzetét freudi alapon fejlesztette ki az író. Az úriszemélyek és munkásalakok szembehelyezésében romantikus képzeletű.) – Irodalmi problémák. Budapest, 1917. (Tanulmányok.) – Karácsonyi Madonna. Novellák. Budapest, 1920. (Változatos tárgyak, különféle stílus.) – Gondolat és írás. Budapest, 1922. (Tanulmányok.) – Timár Virgil fia. Regény. Budapest, 1922. (A filoszemita író meglepetésszerűen rátapintott a zsidókérdésre. A regény fiúalakjából, a kereszténynek nevelt félárva diákból, kiüt az «idegen vér», az apaság után sóvárgó, tisztalelkű szerzetestanár kénytelen lemondani nevelt fiáról a természetes apa, a radikális gondolkodású, materialista újságíró javára, aki a vérség jogán kapcsolódik össze elhagyott gyermekével. A faj erősebb, mint a nevelés.) – Kártyavár. Regény. Budapest, 1923. (Romantikus történet reális részletekkel. Erkölcsi tanulság: tisztességtelen alapra nem lehet építeni sem az emberi sorsokat, sem a közösségi életet. Budapest egyik elővárosának társadalmi kavarodásából a proletáralakulatok lelkivilága lehangoló hatással lép az olvasó elé. A pestkörnyéki összefutás a gályarabok és sereghajtóik reménytelen gyülekezete. Az író eléggé megdöbbentő szemlélődése szerint: «Újváros egy pillanatig egy új, hazárd és szennyes Magyarország szimboluma. Valami bűzlik Dániában, s lehet, hogy mindannyian egy kártyavár romjai alatt fuldoklunk.») – Aranygaras. Mesék. Budapest, 1923. (Nem igazi gyermekmesék, inkább felnőtteknek való fellegjáró elbeszélések.) – Halálfiai. Regény. Budapest, 1927. (Önéletrajzi regény keretében a dunántúli értelmiség jelképes sorsa, a vidéki személyek mellett az 1900-as évek fővárosi alakjai. Az író elbeszélő módja kissé vontatott, fárasztó, aprólékosan elemző; alaksokasága mellől hiányzik a mesebősége, képzelőerejének lankadtságát a megfigyelések szorgalmával pótolja; de azért vannak élvezetesebben megírt részletei is. Az emberi sorsokat és társadalmi helyzeteket józanul bírálja.) – Élet és irodalom. Budapest, 1929. (Tanulmányok.) – A torony árnyéka. Novellák. Budapest, 1931. (Néhány igen szép elbeszélés.) – Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom. Regény. Budapest, 1933. (Keserű társadalombírálat elbeszélés alakjában.) – Az európai irodalom története. Két kötet. Budapest, 1934–1935. (Tanulmányok összefüggő sorozata.) – Hatoldalas rózsakert. Novellák. Budapest, 1937. (Kisvárosi történetek, lidérces helyzetek, humoros írások.) – Összegyűjtött munkái. Budapest, 1937-től. (Az író valamennyi verses és prózai munkája tiz kötetben. A sorozat első kötetét verseinek gyűjteménye tölti ki.) – Keresztülkasul az életemen. Budapest, 1939. (Cikkek, emlékek, vallomások gyűjteménye. A kötet végén Török Sophie zárósorai.)
Irodalom. – Az előbbi fejezetben fölsorolt munkákon kívül még a következők. – Császár Elemér: Babits Mihály nagy regénye. Magyar Szemle. 1927. évf. – Farkas Gyula: A magyar társadalom Babits regényében. U. o. 1927. évf. – Németh László: Babits Mihály tanulmányai. Nyugat. 1929. évf. – Benedek Marcell: Két Babits-könyv. Protestáns Szemle. 1931. évf. – Schöpflin Aladár: Babits Mihály, a novellaíró. Nyugat. 1931. évf. – Tiszamarti Antal: Babits nyelvhelyességi attitűdje. Magyarosan. 1936. évf. – Halász Gábor: Babits, az esszéíró. Nyugat. 1938. évf. – Illés Endre: Babits Mihály, a novellaíró. U. o. 1938. évf. – Illyés Gyula: Babits szerepe. U. o. 1938. évf.
