HÍRLAPOK, FOLYÓIRATOK.
HÍRLAPOK, FOLYÓIRATOK.
A VILÁGHÁBORÚ előtt másfélezernél több magyarnyelvű hírlap és folyóirat jelent meg az ország területén, a nem-magyarnyelvű hírlapok és folyóiratok száma nem érte el a háromszázat sem. Az idegennyelvűek közül a német erősebb volt, mint a román, szerb, tót, rutén együttvéve, viszont a magyar sajtó tízszeresen nagyobb volt a németnél. Csak napilap száznál több jelent meg a fővárosban és a vidéken. Évről-évre tömegesen indították útnak az új politikai, társadalmi, szépirodalmi, ismeretterjesztő, tudományos és szakközlönyöket, a megszűnt újságok és folyóiratok helyébe friss alapítások léptek, az időszakos sajtó külföldi termékei egyre jobban kiszorultak az országból. Budapest mellett különösen Arad, Debrecen, Kassa, Kolozsvár, Miskolc, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Szabadka, Szeged, Temesvár voltak a hírlapivás nevezetesebb középpontjai.
A hírlapok legnagyobb része nem az előfizetési díjakból tartotta fenn magát, hanem a hirdetésekből és egyes közéleti vagy gazdasági erőcsoportok anyagi támogatásából. A közönséget a szerkesztőség útján többnyire a kiadó irányította, az olvasók ügyesen leplezett iránycikkeken keresztül kaptak tájékozást a politikai, társadalmi, pénzügyi, művészeti kérdésekről.
A régibb napilapok közül a Pesti Napló, a Pesti Hirlap és a Budapesti Hirlap nem fogyatkoztak meg tekintélyükben, de megjelent mellettük néhány nagy feltűnést keltő újabb politikai napilap is. Az Ujság (1903) a negyvennyolcas politika túlzásainak ellensúlyozására indult meg, a Világot (1910) a szabadkőműves páholyok támogatták, Az Est (1910) minden szervezettől függetlenül vezette a polgárságot a radikális gondolkodás világa felé. Hogy kiket kell támadni vagy milyen ügyet kell védelmezni, azt a szerkesztőségek bámulatos érzékkel tapintották ki célkitűzéseik sikeres megoldása érdekében.
A proletárdiktatúra idején eltiporták a sajtószabadságot. Csak két kommunista napilap jelent meg a fővárosban, a románok bevonulásakor, 1919. augusztusának legelején, megszűnt ez a két sajtótermék is. Szeptember végétől kezdve lassankint ismét föltámasztották a régibb újságokat.
Az új alapítások közül a Nemzeti Ujság (1919) a katolikus világnézetű konzervativizmus ügyét védelmezte. Kormánytámogató nemzeti politikája jól megfért a Habsburg-házat visszaáhító legitimizmus törekvéseivel. Nem élezte ki a királykérdést, de alkalomadtán mindig éreztette, hogy a királyi család visszahívását a nemzet kötelességének tartja. Ez az álláspontja sokakat elidegenített politikájától, de azt ellenfelei is elismerték, hogy a keresztény-nemzeti gondolat érdekében nem közönséges erkölcsi eredményekkel dolgozott.
A Magyarság (1920) ellenezte a kormány politikáját, mert súlyos kifogásai voltak egyes politikusok és államférfiak ellen: Nem tudott belenyugodni a tehetetlenség és tehetségtelenség jelenségeibe, elszánt támadásokkal harcolt a nemzet jobb jövőjéért. Programmjában a magyar nemzeti hagyományok az új európaiság támogatásával olvadtak össze. Milotay István és Pethő Sándor lapja nem tért ki a zsidókérdés boncolása elől sem, a szerkesztőt és munkatársait ebben a kérdésben is az ország sorsáért való aggodalom gondjai gyötörték. Hasonló lelkiséggel küzdött a nemzeti eszményekért Milotay István későbbi lapja, az Új Magyarság (1934) is. Fő vonzóerejét szerkesztőjének ragyogó vezércikkei jelentették, s azok az észrevételek, amelyekkel munkatársainak gárdája a napi élet eseményeit megvilágította.
A szépirodalmi folyóiratok közül a Nyugatnak volt legnagyobb hatása. A zajos szellemi mozgalmat támasztó folyóirat 1908-ban indult meg Ignotus Hugó, Fenyő Miksa és Osvát Ernő szerkesztésében, Hatvany Lajos anyagi támogatásával. A vállalatot eleinte csak a gazdagabb zsidóság támogatta, de Ady Endre, Ambrus Zoltán, Babits Mihály, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár és másak verses és prózai munkái lassankint a keresztény olvasóközönség egy részét is a Nyugat táborába vonták. Ignotus többször hangsúlyozta, hogy a folyóirat nem kíván sem politikai, sem művészeti irányban állást foglalni, hanem teret nyit minden tehetség számára; a valóság azonban az volt, hogy a szerkesztők céltudatos munkával az irodalmi radikalizmus céljait szolgálták. A nacionalista szépírók és tudósok ellen szívesen indítottak hadjáratot, az Akadémiát és a Kisfaludy-Társaságot kicsinyelték és gúnyolták; még a zsidó tehetség sem részesült kíméletben, ha észrevették róla, hogy tradicionális szellemben szolgálja a magyar szellemiség ügyét. Lírizálás és ötleteskedés, cinizmus és gyűlölet, filoszemitizmus és egymás tömjénezése egyformán sok volt a folyóiratban, de volt benne művészi úttörés, szikrázó tehetség, iskolát teremtő érdem is bővével.
A Vasárnapi Ujság és A Hét jelentősége ebben a korszakban már erősen csökkent, az Új Idők heti füzeteit változatlanul kedvelte a közönség. A katolikus írók az Élet megalapításával igyekeztek gyöngíteni a szemita árnyalású folyóiratok hatását.
A Napkeletet néhány évvel a proletárdiktatúra bukása után, 1923-ban Tormay Cecil indította meg azzal a céllal, hegy helyet adjon a nemzeti hagyományokat megbecsülő magyar irodalomnak. A magas színvonalú szépirodalmi és kritikai folyóirat számos kitűnő írót és tudóst szólaltatott meg, s nyilvánvalóvá tette, mennyi nemzeti érték maradt kiaknázatlanul a magyar szellem birodalmában e folyóirat megindulásáig. A Nyugat munkatársi csoportja mellett kialakult a Napkelet írói köre; az előbbiben a szabadabb erkölcsi felfogású, jórészt zsidó írók foglaltak helyet, az utóbbiban a nemzetibb irányú keresztény költők, elbeszélők és bírálók.
Az irodalomtudományban az Irodalomtörténet állította munkába az új nemzedék erejét. (1912). Az irodalomtudomány művelői különösen a Budapesti Szemle, az Egyetemes Philologiai Közlöny és az Irodalomtörténeti Közlemények évfolyamait gazdagították számos értékes tanulmánnyal.
A keresztény-nacionalista világnézet átalakítása terén a tudományos folyóiratok közül a Huszadik Századnak (1900) voltak legnagyobb sikerei. Az intellektuális zsidóságot a maga progresszív célkitűzéseiben a keresztény írók radikális-szocialista csoportja is készségesen támogatta.
A sajtó elzsidósodása olyan rohamosan történt, hogy a világháború idején már csak néhány napilap és hetilap maradt a kereszténység kezében. A hírlapirodalom nem mutatta a magyar társadalom felfogásának hű tükrét, ellenben mindent megtett arra, hogy a közéletet a maga gondolkodása szerint alakítsa át. A közvéleményben élő eszmék és érzelmek a hírlapok hasábjain nem tudtak kellőképen megnyilatkozni; az emberek csak azt látták, hogy egyes újságírók néhány hét alatt mesterségesen is képesek olyan hangulatok előidézésére, amelyeknek nyomán közbecsülésben álló személyek és gyökerükig igaz ügyek teljesen hitelüket vesztik. A sajtó az egyetlen nagyhatalommá lett az országban kormányokat döntött meg, vezérférfiakat sodort el helyükről, néposztályokat állított egymással szembe. Amilyen érdeme volt ennek a sajtónak, hogy a tömegeket kiemelte műveletlenségűkből, annyira bűne volt a felelőtlen szellemi zsarnokság. A kereszténynemzeti véleményszabadság védelmére ezért vetették föl 1917-ben Bangha Béla, Baranyay Jusztin és Buttykay Antal egy új sajtóvállalat megteremtésének eszméjét, ezért buzgólkodtak a hitéletben, társadalomban, népgyűléseken a Központi Sajtóvállalat szervezéséért. A három sajtóapostol világosan kifejtette, hogy a modern világban nem lehet megállni a régi világ egyszerű eszközeivel, a sajtó a világ egyik legnagyobb lélekformáló hatalmává nőtt, a hírlapok a népegyetem hivatását töltik be. Akié a sajtó, azé a nemzet. A pusztuló keresztény értékeket meg kell menteni, a közéletbe krisztusi szellemet kell vinni, a magyarságot vissza kell iktatni régi szellemi jogaiba: ezek voltak vezéreszméik. Bangha Béla, Baranyay Jusztin és Buttykay Antal tevékenysége rendkívüli visszhangot keltett az egész országban, a keresztény Központi Sajtóvállalat céljaira hatalmas összeg gyűlt össze, ezzel a tőkével indították meg a forradalmak után a Nemzeti Ujságot és néhány más lapot. De azért Bangha Bélának még másfél évtizedes felvilágosító munka után is azt kellett látnia, hogy a nacionalista magyarság nincs tisztában a keresztény sajtógondolat alapelveivel: „Nem szégyen-e, hogy nekünk, keresztényeknek mindig újra meg újra kell magyarázni, hogy nem mindegy, milyen lapot olvasunk és támogatunk? Én még nem láttam zsidót, aki keresztény lapot vett volna meg, vagy keresztény lapot járatott volna, akármilyenféle kifogás alapján. Sőt azt sem hallottam, hogy a zsidóknak zsidó sajtóegyesületre, sajtógyűlésekre, sajtóprédikációkra volna szükségük. Mert a zsidó okos és értelmes; még az utolsó falusi korcsmáros leánya is gyermekkorától tudja, hogy neki nem szabad egyetlen fillérrel sem erősíteni a keresztények sajtóját. Tudja, hogy micsoda hatalom az a zsidók szempontjából, hogy a legtöbb lap az ő kezükben van, hogy mindenütt az ő újságjaik kaphatók és olvastatnak, hogy minden problémához ők szólnak hozzá, ők irányítják az eszméket, az ízlést, a közgondolkodást. Miért nem látja be a keresztény, hogy a sajtójára neki is szüksége van? Nevetséges kifogásokkal hozakodik elő a keresztény lap neki unalmas; a keresztény lap egyszer nem úgy írt, ahogy ő szerette volna; egyszer apró volt a betűje, egyszer meg nagyon is nagy; a politikai pártállása nem tetszik neki, stb. Érdekes: a zsidó ilyesmivel sohasem hozakodik elő. Pedig bizonnyal neki is van kifogásolni valója a saját lapjain. De azért kitart mellettük keményen, miért? Mert intelligens. Mert okosabb, mint a keresztény. Mert nem olyan gyermekesen ingatag és öntudat nélkül való, mint a keresztények nagyvésze! Nem csoda, – keresztények – ha egy-egy országban ti vagytok a legszegényebbek, az előre nem jutók, a mindenben hátramaradottak. Meg is érdemlitek. Aki ennyire kevéssé öntudatos és ily kevéssé értelmes, aki ennyire megtagadja, elárulja a saját táborát, aki ennyire cserbenhagyja a saját zászlaját, a saját sajtóját, az megérdemli, hogy elnyomják, kipréseljék, mint a citromot – és aztán sarokba dobják!” (Erdélyi Lapok. 1932. évf.)
Herczeg Ferenc megírta a világháború korabeli fővárosi hírlapokról, hogy ennél a sajtónál cinikusabbat és véresebb szájút el sem lehet képzelni. A magyar közélet szörnyű elvadultságáért, az embervadászatnak nemzeti sporttá fejlesztéséért a fővárosi újságokat terheli – úgymond – a felelősség. Ők vetették el féktelen szemita előnyomulásukkal a keresztény-zsidó faji gyűlölködések magvait, ők készítették elő a politikai merényleteket és forradalmi mozgalmakat.
A hírlapirodalom színvonala az 1900-as évektől kezdve mélyen alászállott, a közvélemény irányítását internacionalista szellemű újságírók ragadták magukhoz. A jobbérzésű hírlapírók hiába küzdöttek a komoly sajtóért, az országos kútmérgezés következetesen folyt. A zsurnaliszta-agitátorok kiölték a fővárosi tömegekből a vallás, a haza, az erkölcs szeretetét, örömüket találták egyes kiváló férfiak lealacsonyításában, nagy embereket csináltak silány kalandorokból. A közönség nagy része a romboló sajtó irányítása szerint gondolkodott, s minden bírálat nélkül tette magáévá a nemzetbontó eszméket. A politika, társadalomszemlélet, erkölcsi felfogás, tudomány, irodalom, színház terén nagyobbára a dekadens világnézet kritikája érvényesült. Az avatatlanok mindent készpénznek vettek, ami a szélső újságokban és hetilapokban megjelent.
Ha valamelyik közéleti érdekcsoport politikai hatalomra törekedett, megindította a maga lapját, s pénze arányában folyt bele az ország közvéleményének irányításába. Egy-egy rosszindulatú lapkiadó és jól-rosszul fizetett újságíró-alkalmazottjai máról holnapra erkölcsi halottá tehettek bárkit. A sajtóper semmit sem segített az áldozatokon, az esküdtek a sajtószabadság nevében fölmentették a mások becsületéhen gázoló hírlapi cikkírót, de ha véletlenül mégis úgy fordult a dolog, hogy a vétkest elítélték, a meghurcolás kínszenvedése nem jelentett elégtételt a sértett számára. Hegy maguk az államférfiak is mennyire rettegtek a sajtó terrorjától, arra nevezetes példa Lockroy francia miniszternek, az egykori újságírónak, egyik beszéde hírlapiró-kartársaihoz: „Szeretem és csodálom önöket, de egyben félek is önöktől. Irigylem önöket és irtózom önöktől. Amikor a parlamentben elhaladok önök előtt, mindig ijedten mondom magamban: ezek az én bíráim. Ha ők megszólalnak, nekünk hallgatnunk kell. Csak egy mondatot kell leírniok, és mi, miniszterek a földön heverünk. Miközben a mi legfőbb bíróságunkat, a sajtót, köszöntöm, egyben reszketek is előtte.” A sajtó a magyar közönség millióinak egyetlen olvasmánya volt, szellemi táplálékát innen merítette, gondolkodása a hírlapírók véleményéhez idomult: a sajtószabadság megszorítására gondolni sem lehetett. Hogy miket írtak össze és milyen hangnemben garázdálkodtak egyes napilapok és hetiújságok, arról azoknak, akik nem tanulmányozták át e korszak hírhedtebb sajtóorgánumait, fogalmuk sem lehet.
A forradalmak tanulságai a trianoni béke után komolyabbá tették a sajtót. A felelősség átérzése nagyobb lett, a közönség sem vágyódott annyira a botrányok részletezése után. A komoly újságírói körökben nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a sajtószabadság legfőbb támasztó pillére a tisztesség; aki ez ellen vét, az nem újságíró. A kormány azt az álláspontot fogadta el, hogy a sajtószabadság fenntartása nemzeti érdek, de csak addig, amíg a sajtó valóban a nemzet érdekeit szolgálja. A sajtó becsületét meg kell védelmezni az álújságírás visszaélései ellen. A sajtószabadságot – hangsúlyozta a kormány – nemcsak az államhatalom részéről érheti veszedelem, a hírlapírás becsületes szellemét nemcsak a nagytőke, pártdiktatúrák és tömegmozgalmak veszélyeztethetik, hanem még inkább az újságírók mezében bujkáló agitátorok és zsarolók: ezeknek kiirtására mindent meg kell tennie a hatóságoknak, hírlapírói egyesületeknek, szerkesztőségeknek. Nem tűrhető, hogy akik becsületes munkával nem boldogulnak, azok mint szerkesztők vagy kiadók hatalomhoz jussanak, s szabadjára mételyezzék az olvasóközönséget.
A komolyabb hírlapok ismételten tiltakoztak a „sajtó-brigantizmus” ellen. Fölvetették a kérdést: meddig terjed az írói szabadság? Van-e joga egy írónak – bármilyen művész legyen is – az őszinteség és igazság címén lelkének szennyes indulatait kitárni? És van-e joga a társadalomnak önvédelemre a sajtó élősdijeinek kártékony szellemével szemben? Lehet-e valamelyik újságnak abból élnie, hogy személyi botrányokat hajszol, tűrheti-e a közösség az üzleti érdekek aljas visszaéléseit? Szabad-e a gondolatközlés szabadságának nagy elvét a rombolás szolgálatába állítani, foglalkozhatik-e másvalaki az újságírással, mint akiben a szellemi felkészültség józan ítélőképességgel és tiszta erkölcsiséggel párosul? A tekintélyesebb hírlapírók maguk követelték, hogy a törvényhozás szabadítsa meg az újságirótársadalmat az álhírlapíró néven ismert veszedelmes kullancsoktól, hiszen az újságíró tanít és nevel, akár a pap vagy a tanító. És minden szabadság csak addig terjedhet, ameddig kárt nem okoz egyeseknek vagy intézményeknek.
Még a baloldali lapok is kénytelenek voltak megállapítani „Ebben a szegény országban hozzá kell szoknia minden valamirevaló embernek, akinek a személye tekintélyt, a neve tisztességet, a működése eredményt jelent, ahhoz, hogy a kannibáli indulatok, a nemtelen ösztönök, a siheder heccek céltáblája legyen. Támadásoké, amelyeknek célja, hogy a rendet lerombolják, a tekintélyt összezúzzák és mindent elporlasszanak, ami a kaosznak, az özönvíznek, az anarchiának útjában áll. Így volt ez a bolsevizmust megelőző időkben, így volt a bolsevizmus alatt, és hasonló a helyzet ma is.” (A Reggel. 1938. május 2.)
A hírlapi hangnem lealacsonyodását a zsidó újságíróknak tulajdonították. Ez nem egészen volt igaz. Bizonyos azonban, hogy a sajtó elzsidósodott, s ezt a sajtót a közvélemény nem nagyon tisztelte. Álljon itt néhány ellentétes nyilatkozat.
Gróf Károlyi Imre szerint a magyar hírlapi sajtó rágalmazó és romboló részét úgyszólván kizárólag zsidók szerkesztik. Munkájuk könnyű, mert az olvasók nagy többségében nincs kellő ítélőképesség, nincs önálló gondolkodás. Túlságosan hisznek a nyomtatott betűnek, ezt a helyzetet a sajtó alaposan kihasználja. A zsidók mindig azoknak a szekerét tolják, akik nekik az ő külön érdekeik szempontjából legrokonszenvesebbek. Egyébként lelkiismeret nélkül turkálnak, rágcsálnak minden magyar dologban, mint a patkányok. Hangjuk az ország lakosságának többségét alkotó jobboldallal szemben egyre támadóbb és szemtelenebb, kötekedéseikre a csekélyebb számú, magyar szerkesztésű hírlapok úgyszólván csak mentegetődzve, félénken válaszolnak, a helyett, hogy ők támadnának, még pedig erélyesen, A budapesti napilapok hetven százaléka zsidó kézben van, természetes, hogy ez az internacionalista sajtó szélsőbaloldali irányzatú, a zsidó érdekeket védelmezi, zsidó szemszögből ítél meg mindent. Vitatkozásában ez a sajtó fölényes és pökhendi hangú, nem a tárgyilagos érvelésre veti a fősúlyt, hanem a nyegle személyeskedésre, ellenfeleinek piszkolására. Elválaszthatatlan tőle a folytonos hazudozás, ferdítés, rágalmazás. Ha azután szóba kerül a sajtótörvény, a zsidó hírlapok egyszerre visszhangzanak a sajtószabadság veszedelemben forgásának frázisaitól, jóllehet az a szabadság, amely a zavartalan demoralizálás, korrumpálás, botrányhajhászat visszaéléseiből áll, és zsidó faji alapon végzi a lélekmérgezést, nincs a magyar nép érdekében. Hangzatos frázis ez, az igazi szabadság szemérmetlen paródiája és kifigurázása. (1938.)
Más a véleménye Móricz Zsigmondnak. Korán rájöttem arra – úgymond – hogy „a keresztény emberek majdnem használhatatlanok az újságírásra, a zsidók viszont sokkal közvetlenebb és kedvesebb emberek, mint a keresztények. Érző szívűek, figyelmesek, résztvevők, s minden pillanatban vitakészek, s olyan alapon vitáznak, amely magasan felette van annak, ahogy az iskolákban társaimmal mi odáig vitát tartottunk. Műveltek voltak hozzám és addigi barátaimhoz képest, úgy, hogy ha versenyt akartam velük tartani, hozzá kellett fognom tanulni. Először is óriási előnyük volt, hogy legalább még egy nagy nyelv állott rendelkezésükre, kivétel nélkül valamennyien írtak és olvastak és beszéltek legalább is németül, de sokan angolul és franciául is. Minden ismeretágban a legértékesebb írókat és könyveket tárgyalták szünet nélkül és szakadatlanul, annyira, hogy ha köztük voltam, kénytelen voltam hallgatni. Kiderült, hogy újságírásra épen úgy nem vagyok alkalmas, mint a többi keresztény. A zsidó lapok hozták meg az európai hangot, a tudományos tárgyalást, ők voltak az elsők, akik nem tettek különbséget olvasó és olvasó közt, ők a parasztnak ugyanazon a nyelven beszéltek, mint az egyetemi tanároknak.” (1938.)
Szekfü Gyula történettudós a huszadik századi magyar hírlapirodalmat a következőképen jellemezte: „Józan történetszemlélet megtanít rá, hogy a hírlapirodalom a kapitalizmus korában egyszerűen üzlet, melyhez jellem és műveltség helyett üzleti szellem kívántatik. Olyan üzleti szellem, mely a közönség érdeklődését kihasználva, a termelt áruból a lehető legnagyobb példányszámot tudja piacra dobni, és a kapitalista tulajdonosok profitját lehető nagyra növeli. Kapitalizmus és modern hírlapirodalom egymástól szét nem választhatók, és ha a kapitalizmus zsidók kezén van, természetes következés, hogy a sajtó is zsidó lesz és zsidó ideológiát fog szolgálni. Az utóbbi korszak tapasztalatai csakugyan bebizonyítják, hogy a nagytőke profitsóvárgását zsidó újságírók jobban ki tudják elégíteni, mint keresztények; nemcsak nálunk, az egész európai világban. Azt nem merném állítani, mintha a keresztény magyarok örökölt erkölcsi felfogásuknál fogva botorkáltak volna nehézkesebben az újságírás sikamlós pályáján, és a lelki és nemzeti érdekeket nem áldozták volna fel éppoly szívesen az üzleti szempontoknak, mint zsidó kollégáik; sokkal fontosabb az, hogy bennük üzleti szellem és találékonyság kisebb volt, és ősmagyar korlátlankodó, gyűlölködő természetűknél fogva a tisztesség elveiről nemcsak üzleti szempontból, amint a kapitalizmus kívánta, hanem személyi érdekeikről is megfeledkeztek, ami viszont már fegyelmezetlenség volt, és esetleg ártott az üzemnek. A zsidó értelmiségnek főként friss galíciai része ilyen nehézségekbe ritkábban ütközött. Minél több bevándorolt került a hírlapcsináláshoz, annál jobban működött az üzem, annál boszorkányosabban forgott a rotációs gép, nagyobbodott a vállalkozó profitja, s a jámbor magyar, ki a hírlap nyomtatott betűinek is bibliaként hitt, annál inkább alája gyűretett a budapesti zsidó-magyar kultúrának. Keresztény lap zsidóval nem mérkőzhetik. Minél kevesebb egy-egy szerkesztőségben a keresztény tag, annál korlátlanabbul uralkodik az illető újság a magyar közvéleményen. Én itt nem lázálmokat rekapitulálok, hanem a közelmult valóságos lefolyását adom elő, a nélkül, hogy bármit is hozzátennék. Az olvasó közönség megszerzésére és megtartására az üzleti szellem különböző eszközöket gondol ki. Az üzleti szellemet dícséri az eredmény: középosztályunk, valamint az ipari és paraszti népesség kizárólag a hírlapokból merítette műveltségét, s ehhez képest mindazt, mit bennük olvasott, megdöbbenthetetlen nemzeti igazságnak tekintett. Így született meg a sajtó korlátlan vétójoga minden nemzeti kezdemény dolgában. A század fordulóján még Deák vagy Széchenyi is puszta falaknak beszélt, és három-négy embernek írt volna, ha formálisan engedélyt nem kér és nyer a budapesti sajtótál a nemzeti ideál terjesztésére. Ilyen engedélyre azonban sem a haza bölcse, sem a leghűbb magyar nem számíthattak volna, lévén ők ellenségei úgy az állami és nemzeti illúzióknak, mint az országrontó, gyűlölködő viszálynak. Sajtónknak ez az iránya és egyúttal a magyar lelkeken való korlátlan uralma magyarázza, hogy egykorú idegenek már a századfordulón úgy vélték, hogy a magyar sajtó erkölcstelenítő, nemzetpusztító hatalmához egyedül a francia és délamerikai hírlapirodalomé hasonlítható.” (1920.)
A sajtószabadság, lapszerkesztés, lapkiadás és munkatársi viszony terén 1938-tól kezdve korszakos fordulat következett be. A keresztény-nemzeti irány politikai csoportjai keresztülvitték, hogy a zsidókat számarányuk szerint szorítsák vissza a sajtóból. 1939. elejéig 430 lapot szüntettek meg, s csak 770 lapot engedélyeztek, különös figyelemmel azokra a sajtótermékekre, amelyek a multban erkölcsi szempontból kifogás alá estek. A mozgalom egyik fő irányítójának, Kolosváry-Borcsa Mihály országgyűlési képviselőnek nyilatkozata szerint: meg kellett ezt tenni, mert a magyar hírlapirodalom idegen üzletemberek zsákmánya lett, s ezzel együtt bekövetkezett a magyarországi sajtószabadság csődje. A közvéleményt – mondotta – a magyar érzelemvilágra gyűlölettel tekintő szellemi kufárok, hirdetési ügynökök, nemzetközi kalandorok irányították; ennek a sajtószabadságnak minden áldozatul esett, ami csak szent volt a magyarságnak. A hírlapi bozót tollforgatói az olvasók legalantasabb ösztöneit iparkodtak szolgálni, munkásságukat veszedelmes érdekszövetségek irányították. Mindennek el lehetett mondani ezt a sajtót, csak függetlennek és szabadnak nem.
Olyan kútmérgezés folyt ebben az országban, – panaszolta az egyik legelterjedtebb napilap – amilyenre még nem volt példa a nemzet történetében. Mint a fekete pestis, úgy lepték el az aljas ösztönökre épített hetilapok a pesti utcákat. Hatásuk borzalmas volt. Ha bajba kerültek, mindig akadt egy-két felelős állásban levő keresztény kormányférfi, aki megvédelmezte az aknamunkát folytató sajtónak a létét. A sajtóbanditák a mögöttük álló zsidó kapitalizmus segítségével azt tették, amit akartak.
A régi lapok megszüntetésén kívül a zsidó hírlapírók visszaszorítása volt az új reform legfőbb célja. Fölállították a Magyar Országos Sajtókamarát, és csak a keresztényeknek adtak szerkesztői és kiadói jogot. Szabályozták a zsidók arányszámát, s általában mindent az országos keresztény-zsidó arányszám elvére alapítottak.
Hírlapok és folyóiratok:
Akadémiai Értesítő. Pest, 1841-től. – A Magyar Tudományos Akadémia havi folyóirata. Szerkesztői 1900. után: Szily Kálmán (1889–1905), Heinrich Gusztáv (1905–1920), Balogh Jenő (1920–1935), Voinovich Géza (1935–).
Pesti Napló. Pest, 1850–1939. – Politikai napilap Surányi József kiadásában. A lapot Surányi József főszerkesztő-laptulajdonostól 1917-ben Hatvany Lajos vette meg és szerkesztette a proletárdiktatúra kikiáltásáig. 1920-ban Miklós Andor birtokába jutott a vállalat, s mint az Est-lapok reggelenkint megjelenő napilapja szolgálta a haladó széliem ügyét. Szépirodalmi rovataiban a Nyugat kitűnőségei szólaltak meg. A nagymultú napilap Teleki Pál miniszterelnöksége idején szűnt meg, amikor a kormány az Athenaeum-részvénytársaságot és az Est-lapokat átvette régi tulajdonosaitól.
Vasárnapi Ujság. Pest, 1854–1921. – A képekkel gazdagon díszített szépirodalmi folyóiratot Nagy Miklós halála után 1905-től Hoitsy Pál szerkesztette Schöpflin Aladár közreműködésével. Előfizetőinek száma évről-évre csökkent. Kiadótulajdonosa, a Franklin-Társulat, a világháború után következő ínséges években kénytelen volt megszüntetni fényesmultú hetilapját.
Üstökös. Pest, 1858–1918. – Jókai Mór híres alapítása mint Habsburg-ellenes köztársasági élclap szűnt meg a világháborús összeomlás zavarai között. Utolsó szerkesztője Nagy Imre volt.
Fővárosi Lapok. Pest, 1864–1903. – Az előkelő színvonalú szépirodalmi és társadalmi napilap utolsó évei az üresség és ellaposodás jegyében folytak. Mint jelentéktelen hetilap szűnt meg Tarnóczy Gusztáv szerkesztésében.
Borsszem Jankó. Pest, 1868–1938. – A magyar élclapok közül ez volt a legszívósabb életű. Molnár Jenő szerkesztése alatt még virágzott, Hesz Ferenc szerkesztése idején szűnt meg.
Magyar Állam. Pest, 1868–1908. – A nagymultú katolikus napilap Szent-Királyi Zoltán és Szemnecz Emil szerkesztésében fejezte be pályafutását. Előfizetőit az Alkotmány olvasótáborába vitték át.
Magyar Nyelvőr. Pest, 1872-től. – Simonyi Zsigmond halála után 1919-től Balassa József vette át a folyóirat szerkesztését és kiadását.
Budapesti Szemle. Budapest, 1873-tól. – Szerkesztését Gyulai Pál halála után 1909-től Voinovich Géza vette át. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság a folyóiratot többé-kevésbbé a maga közlönyének tekintette.
Egyetértés. Budapest, 1874–1913. – Politikai napilap. Szerkesztői 1900. után: Hoitsy Pál, Eötvös Károly, Pap Zoltán. A század elején naponkint harmincezer példányban jelent meg, később teljesen elvesztette negyvennyolcas érzelmű közönségét.
Erdélyi Múzeum. Kolozsvár, 1874-től. – A kolozsvári tudományos körök közlönye Erdélyi Pál, később György Lajos szerkesztésében.
Magyar Könyvszemle. Budapest, 1876-tól. – Szerkesztői 1900. után: Kotlányi Ferenc, Gulyás Pál, Rédey Tivadar, Trócsányi Zoltán.
Egyetemes Philologiai Közlöny. Budapest, 1877-től. – Szerkesztői 1900. után: Katona Lajos, Császár Elemér, Láng Nándor, Bleyer Jakab, Förster Aurél, Thienemann Tivadar, Koszó János, Kerényi Károly, Eckhardt Sándor, Huszti József.
Népszava. Budapest, 1877-től. – Politikai újság. Szerkesztői 1900. után: Garami Ernő, Weltner Jakab, Somogyi Béla, Révész Mihály, Vanczák János és mások. A hetenkint háromszor megjelenő lap 1905-ben lett napilappá. Naponkint negyvenezer példányban nyomták. Minden eseményt a szociáldemokrácia világnézetéből ítélt meg; az érdemet nem ismerte el másban, csak Marx híveiben; üldözőbe vett mindenkit, aki nem volt barátja a szocialista törekvéseknek. Nyersesége sokakat elidegenített a marxista politikától. A nemzeti törekvéseket s különösen a katolikus papság működését égő gyűlölettel bírálta. Elég Prohászka Ottokárról írt sorait idézni: „Kanászkodik, ferdít, hazudik, antiszemita heccet csinál!” (1918. június 18.) A proletárdiktatúrára következő keresztény-nacionalista ellenforradalom 1919. decemberében nagy pusztítást vitt véghez a lap nyomdájában, de a Népszava csakhamar talpraállt, s kissé tompított hangon folytatta támadásait a polgári társadalom ellen. A németországi zsidóellenes mozgalmak hatása alatt később mérsékelte hangját, de azért a keresztény-nemzeti sajtó még 1935-ben is kénytelen volt felhívni a figyelmet keresztényellenes zsidóságára: „A Népszavának nem igazi munkás az, aki vallást és hazát zár szívébe, a Népszava csak a vőröskalapácsos proletárt szereti, s megtagad minden közösséget a keresztény munkással. Kolping, a katolikus pap, nem munkásvezér a szociáldemokratáknak, róla csak gúnnyal tudnak beszélni, de jaj annak, aki hasonló módszerrel merné kezelni a tisztes Mardochai-Marx nevezetű zsidó munkásvezért, a nemzetközi osztályharc elméletének atyamesterét.” (Új Magyarság. 1935. november 17.)
Bolond Istók. Budapest, 1878–1918. – A negyvennyolcas élclap Baróti Lajos szerkesztő és kiadó visszavonulása után gyorsan hanyatlott, s a népköztársaság alatt meg is szűnt.
Corvina. Budapest, 188-tól. – A magyar könyvkiadók és könyvkereskedők közlönye ebben a korszakban is gondosan számontartotta a hazai könyvpiacon megjelent irodalmi munkákat.
Pesti Hirlap. Budapest, 1878-tól. – Politikai napilap. Szerkesztői 1900. után: Légrády Imre, Lenkey Gusztáv, Légrády Ottó. A világháborút követő forradalmak idején a Pesti Hirlap is súlyosan szenvedett a vörös tömegek támadásaitól, de Trianon után újult erővel indult útnak. Hazafias irányával kiválóan szolgálta a nemzeti ügyet. Nem csatlakozott egyik politikai párthoz sem, a hatalmas Légrády-tőke megengedte számára a pártoktól és pénzcsoportoktól való függetlenség nyugalmát. A trianoni békét kővető korszakban ennek a lapnak volt a legnagyobb olvasóközönsége. Százezer példányban jelent meg, szövegbőség tekintetében minden más magyar újságot fölülmúlt, naponta képes melléklettel, hetenkint szépirodalmi és ismeretterjesztő folyóirattal kedveskedett olvasóközönségének. Légrády Ottó laptulajdonos-főszerkesztő egész vagyont áldozott irredenta célokra, idegen nyelvekre fordított revíziós kiadványai nagy hatást tettek a külföldön. A lap revíziós dalpályázatára 1933-ban 1087 pályamű érkezett be. A Pesti Hirlap Nyelvőrét, ezt a fölötte sikerült nyelvtisztító könyvecskét, ezer és ezer példányban ingyen osztogatták szét az írók, olvasók, iskolák és könyvtárak között.
Képes Családi Lapok. Budapest, 1879–1906. – Az egykor rendkívül elterjedt szépirodalmi hetilap Prém József és tiarai Ferenc szerkesztésében szűnt meg. Előfizetőit a Tolnai Világlapja vette át.
Ország-Világ. Budapest, 1879–1938. – A szívós életű hetilap képanyaga és szövegrésze már Váradi Antal és Falk Zsigmond szerkesztése alatt is feltűnően gyöngült, később képek nélkül jelent meg, és szépirodalmi jellegét is elvesztette.
Budapesti Hirlap. Budapest, 1881–1938. – A konzervatív árnyalatú nacionalista szellemet ez a napilap támogatta leghatékonyabban. Független nemzetszemléletéből a félelmes politikai események hatása alatt lassankint átment Tisza István irányának támogatásába, s ezzel megrendítette helyzetét, mert a korszellem, csak a tüntetően lármás ellenzéki lapokat kedvelte. Rákosi Jenő és Csajthay Ferenc politikai napilapja hosszú fennállása idején kétszer jutott válságos helyzetbe: a nemzeti küzdelmek idején a báró Fejérváry-kormány megvonta tőle a rendőri segítséget, s a szerkesztőségnek és nyomdának a maga erejéből kellett védekeznie a szocialista tömegek támadásai ellen; a proletárdiktatúra alatt a bolsevista forradalom elfoglalta a lap házát, kommunistákat ültetett a szerkesztőségbe, s a Budapesti Hirlap helyett a Vörös Ujságot szórta szét az országban. Az ellenforradalom győzelme után Rákosi Jenő még több évig vezette lapját, azután visszavonult a szerkesztés munkájától. (1925.) A Budapesti Hirlap mint a kormány egyik félhivatalosa, Csajthay Ferenc és Nadányi Emil, utóbb Ottlik György, Bókay János és Pogány Béla szerkesztésében folytatta tovább pályafutását. Hangja mindig higgadt volt, az érvek erejével küzdött a szélsőségek ellen, a közvéleményt a felelősség gondolatától áthatottan tájékoztatta. Tekintélye nagy volt, a művelt magyar családok többnyire a Budapesti Hirlapot járatták. Rákosi Jenő annak idején a nemzeti eszmék várává építette ki a lapot, a régi nemes hagyományokat az utódok is átvették. Mikor Csajthay Ferenc, közel félszázados tapasztalatok után, 1934-ben távozott a lap éléről, külön is fölhívta újságíró-társai figyelmét a sajtó és a társadalom nemzeti kapcsolatainak fontosságára: „Rendkívül fontos, hogy a magyar sajtó a magyar társadalomé legyen. Talán nem vagyok túlmerész, ha azt mondom, hogy az a közismert szállóige, mely úgy szól, hogy akié a föld, azé az ország, oda fog módosulni, hogy akié a sajtó, azé az ország.” A Budapesti Hirlapnak a magyar újságírói nyelv kialakításában is irányító hatása volt az egész sajtóra. A hírlapi stílust megtisztította a magyartalanságoktól, a publicisztika kifejezéskészletébe értékes újításokat vitt. „A századforduló idején – írta a lap megszűnése alkalmával Tápay-Szabó László – magyar újságírót nem érhetett nagyobb kitüntetés, mint ha Rákosi Jenő lapjához kerülhetett. A lap óriási tekintélyéből több-kevesebb jutott a lap minden munkatársának. Mindenütt másként kezeltek bennünket, mint a többi kartársakat. A lap szellemét jellemzi az is, hogy a szerkesztőség nekünk valami szent hely volt, ahol képtelenség lett volna egy illetlen szót kiejteni vagy hangosan beszélni, és ahol még a legnagyobb kánikulában sem lehetett levetni a kabátot, – mintha templomban lettünk volna.”
Egyenlőség. Budapest, 1882–1938. A zsidóságért harcoló mozgékony hetilapot Szabolcsi Miksa halála után 1915-től Szabolcsi Lajos szerkesztette. Munkatársai elkeseredetten küzdöttek az antiszemita megmozdulások ellen, de támadó túlzásaikkal csak erősítették a zsidóellenes hangulatot. A keresztény olvasók elkomorodva látták, hagy a komoly érvelés mellett a mélyen sértő hang is milyen tág teret kapott a hetilap hasábjain. Főkép 1918-ban és 1919-ben ömlöttek a munkatársak tollából a legélesebb személyi támadások lenéző csúfolódásai és fenyegető kifejezései. Egy apátkanonok: antiszemita szájhős. („Az állattani ismérve ennek a típusnak a gyávaság, tudatlanság, rosszhiszeműség, nagyhangúság és álnokság.”) Az egyik egyetemi tanár, a keresztény sajtóvállalat támogatója: antiszemita sajtóágens. („Akit nemcsak onnan ismerünk, hogy képviselő-korában a zsidó riporterek előtt térdelt le időnkint egy-egy adag egészséges reklámért, hanem aki közismert réme az összes pesti zsidólapok szerkesztőségi szolgáinak is. Fekete zászlót tűznek ugyanis a pesti lapok ormára, valahányszor ez az önreklámtól felpuffadt arcú katedra-mókus kötetnyi hosszúságú cikkeivel megostromolja a redakciókat. Milyen unalmasak ezek a cikkek, jó Isten!”) Az antiszemiták ellen meg kell találni a védekezés módját: meg kell alakítani a harctéren kitüntetett zsidó katonák ligáját. („Hogy milyen módon? E sorok írója tavaly egy cikkben igen egyszerű módszert ajánlott: a pofozást. Minden antiszemita köpködés értelmi szerzőjét meg kell pofozni. A szerkesztői ceruza a tavalyi indítványt arra enyhítette, hogy az izgatókat fel kell jelenteni. De nem, ez nem elég. Az izgatókkal szemben, úgy látszik, csak a pofon használ.”) A cionizmussal szemben ellenséges állást foglalt e a lap, mert veszedelmesnek tartotta, hogy a kereszténység nemzetiségi csoportot lásson a zsidókban. „A zsidóság jogfosztásának ma két erős oszlopa van: az antiszemitizmus és a cionizmus. A Palesztína-kérdést mi is szentnek tekintjük, az anticionista zsidók legalább annyi pénzt küldtek Palesztinába a nyomorgó zsidóság felsegélyezésére, mint a cionisták, a Palesztina-munkát ma az egyforma zsidóság egyforma lelkesedéssel vállalja mindenütt; Magyarországon azonban a cionizmus mást jelent. Pártütést a felekezeten belül, megbontását annak az egységes frontnak, melyben a zsidóság politikai jogait kiküzdötte, s melyben az antiszemita politika ellen védelmi frontot alkot?” (1921.)
Magyar Szalon. Budapest, 1884–1918. – A fényes folyóirat szürke havi közlönnyé alakult át. Mindvégig Hevesi József szerkesztette.
Magyar Zsidó Szemle. Budapest, 1884-től. – Szerkesztőjétől, Blau Lajos rabbiképző-intézeti igazgatótól, az 1930-as években Friedman Dénes, Hevesi Ferenc, Hevesi Simon és Lőwinger Sámuel vették át a folyóirat irányítását. A tudomány méltóságával szerkesztett közlöny huszadik századi évfolyamai méltó módon sorakoztak a régibb kötetekhez. Értekezésesből és kisebb cikkeiből nemcsak a zsidó hittudomány művelői, hanem a magyar irodalomtudomány kutatói is bőséges okulást meríthettek. A folyóirat jelentőségét mutatja, hogy az európai zsidó tudománynak a Magyar Zsidó Szemlén kívül az 1930-as évekig mindössze három időszakos közlönye volt (a boroszlói Monatschrift für Geschichte und Wissenschaft des Judentums, 1852-től; a párisi Revue des Études Juives, 1880-tól; a londoni Jewish QuarterIy Rewiew, 1886-tól). A külföldön is nagyrabecsült magyar szemlét Blau Lajos még egy hébernyelvű tudományos folyóirattal is kiegészítette; ez a folyóirat, a Hazofeh, az 1930-as évekig az egyetlen hébernyelvű tudományos közlöny volt az egész világon.
Katolikus Szemle. Budapest, 1887-től. – Szerkesztői 1900. után: Mihályfi Ákos, utóbb Várdai Béla. A folyóirat 1934-től kezdve Túri Béla és Mihelics Vid szerkesztésében új köntösben jelent meg, s tudományos értekezések helyett inkább a közérdekű kérdések tanulmányszerű megvilágítását tűzte ki céljául. „A szellemi élet és a katolikus gondolat érzékeny szeizmográfja kívánunk lenni. A kor színvonalán akarjuk képviselni és erősíteni magyar földön a katolikus világnézetet és kultúrát.” A szerkesztői tisztséget 1940-ben Mihelics Vidtől Kühár Flóris vette át.
Magyar Szemle. Budapest, 1888–1906. – Az értékes tartalmú, keresztény szellemű hetilap költségeinek fedezésére 3000 előfizető kellett volna, de 1500-nál több megrendelőt nem tudtak összetoborozni. „Nem tudjuk a lapot fenntartani, mert nincs miből.” Panaszkodott búcsúzó soraiban Gerely József, a folyóirat utolsó szerkesztője.
Protestáns Szemle. Budapest, 1889-től. – Szerkesztői 1900. után: Szőts Farkas, Ravasz László, Lencz Géza, Madai Gyula, Zsinka Ferenc, Áprily Lajos, Mokkai Sándor, Kerecsény Dezső. A folyóirat mind értekező részében, mind figyelő-cikkeiben, mind kritikai rovatában a hitbuzgalom és tudomány magas színvonalát mutatta.
A Hét. Budapest, 1890–1924. – A Hét a világháború megindulásáig, Kiss Józseffel az élén, szilárdan képviselte a modern írói törekvések ügyét, azontúl gyorsan hanyatlott. Legtöbbet a Nyugat ártott létének, akaratlanul is elvonta előfizetőit. Olvasóközönsége egyre kevesbedett, végül el is fogyott, bár még megszűnésekor is akadtak neves munkatársai. Utolsó szerkesztője és kiadója Fehér Árpád volt.
Ethnographia. Budapest, 1891-től. – Szerkesztői közül különösen Sebestyén Gyula és Solymossy Sándor vetettek súlyt az irodalomtörténeti vonatkozásokra.
Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1891-től. – Szerkesztői: Szilády Áron, 1914-től 1940-ig Császár Elemér. Munkatársai: a huszadik század irodalomtörténetírói úgyszólván teljes számban.
Magyar Hirlap. Budapest, 1871–1938. – Alap politikai állásfoglalásainak különösen Márkus Miksa szerkesztése idején volt jelentős súlya. Mellette 1914-től Roóz Rezső viselte a felelős szerkesztői tisztet. 1926-ban az akkor megszűnt Világ egyesült a Magyar Hirlappal, átvette a Magyar Hirlap címét, és Roóz Rezső szerkesztésében a régibb lap évfolyamjelzésével jelent meg. A Világ progresszív hangját ekkor már nagyon letompították. Az új szerkesztőségnek egyrészt számot kellett vetnie a megváltozott viszonyokkal, másrészt az a megfontolás is vezette munkásságában, hogy az elcsatolt területek magyarságának gondolatvilágába ne vigyen világnézeti nyugtalanságot. Továbbra is szót emelt minden haladó eszme mellett, védte a polgári szabadság gondolatát, de a vitatkozások élességétől tartózkodott. Munkatársai közül Feleky Géza, Ignotus Hugó és Móra Ferenc cikkeinek volt a legtöbb olvasója.
Magyar Géniusz. Budapest, 1892–1903. – A szépirodalmi és kritikai hetilap szerkesztője, Gellért Oszkár, új tehetségek fölléptetésével – a Nyugat néhány későbbi munkatársának írásaival – tette színesebbé hetilapját, de előfizetői nem méltányolták törekvéseit.
Hazánk. Budapest, 1893–1905. – A magyar gazdatársadalom a napisajtó lázas versenyében nem tudta fenntartani keresztény-nemzeti szellemű napilapját. A tartalmas újság munkatársai Buday Barna szerkesztő búcsúzó szavaival váltak meg olvasóközönségüktől.
Magyarország. Budapest, 1893-tól. – Az ellenzéki szellemű napilap Holló Lajos és Lovászy Márton kezéből egy részvénytársaság rendelkezése alá került, 1919-ben Miklós Andor tulajdonába jutott. Felelős szerkesztője 1914-től Szakács Andor, 1917. óta Magyar Elek. Kiadóhivatalát Sümegi Vilmos annak idején olyan szerencsésen irányította, hogy a jól megalapozott lapterjesztő szervezet évtizedek mulva is megállta a helyét. Miklós Andor három lapja közül a Magyarországnak volt a legnehezebb helyzete, mert az esti lapok versenyében igen erősen kellett küzdenie az érvényesülésért. A szerkesztőség nem csekély leleményére vallott, hogy a Magyarország a néhány órával előbb megjelenő Est után is állandóan érdekes cikkekkel lépett a közönség elé. A lapot az Est-vállalattól 1939-ben, amikor a Pesti Napló és az Est megjelenését megszüntették, egy kormánypárti kereszténynemzeti szellemű írói és kiadói csoport vette át.
Kakas Márton. Budapest, 1894–1914. – Rákosi Viktor heti élclapja megszűnéséig megmaradt negyvennyolcas ellenzéki céljainak szolgálatában.
Új Idők. Budapest, 1895-től. – Herczeg Ferenc hetilapja a Singer és Wolfner cég kiadásában most is megtartotta régi népszerűségét. 1930. körül több előfizetője volt, mint a többi komolyirányú szépirodalmi folyóiratnak együttvéve. Példányszáma ebben az időben 30,000 körül mozgott. A legelőkelőbb magyar családok is szívesen járatták, mert szerkesztősége nagy tapintattal válogatta meg közleményeit, neves munkatársakkal dolgoztatott, s mindig elevenné tudta tenni a képekkel gazdagon ellátott heti füzeteket.
Alkotmány. Budapest, 1896–1919. – Politikai napilap. Szerkesztését 1906-ban Túri Béla vette át. Nehéz dolga volt, mert a liberális áramlatban még a hitvalló katolikus világiak közül is csak kevesen fizettek elő a lapra, maguk a papok is szívesebben járatták a Budapesti Hirlapot. Túri Béla szerkesztői leleményességére vall, hogy az aránylag szűk körhöz szóló újságból széles publicitású lapot csinált. Különösen Görcsöni Dénes csütörtöki tárcái keltettek országos hatást. A proletárdiktatúrának első dolga volt, hogy üldözőbe vegye a szerkesztőt, s betiltsa a lap megjelenését. Az ellenforradalom győzelme után az Alkotmány mint Nemzeti Ujság éledt föl, s régi keretein messze túlnőve, megifjodott formában folytatta működését.
Budapesti Napló. Budapest, 1896–1918. – A modern szellemi törekvéseket támogató napilapnak oroszlánrésze volt Ady Endre fölfedezésében. Vészi József visszavonulása után 1907. óta Pályi Ede állt a szerkesztőség élén. Előfizetőinek száma évről-évre csökkent, de még az 1910-es évek elején is tizennégyezer példányban jelent meg naponkint.
Huszadik Század. Budapest, 1900–1919. – Társadalomtudományi folyóirat. Kiadója: a Társadalomtudományi Társaság. Szerkesztője: Gratz Gusztáv, utóbb Jászi Oszkár. A folyóirat Jászi Oszkár céltudatos szerkesztésével rendkívül sokat tett a radikális politikai átalakulás programmjának népszerűsítésére. Munkatársai a Népszava eszméit szolgálták, de tudományos alapon, a hang kiáltó durvasága nélkül. Külföldi szemléik, társadalmi megfigyeléseik, statisztikai adataik a rábeszélő tehetség mintapéldái voltak. Sok igazság húzódott meg fejtegetéseikben, rosszhiszeműséget sem lehetett rájuk fogni, csak az volt a baj, hogy beállításuk többnyire egyoldalú volt, sürgető izgalmuk nem vetett számot a körülményekkel. A mozgalom gyökérszálai Pikler Gyula egyetemi tanszékéig húzódtak vissza: a nagyhírű jogbölcselő tanár szabadgondolkodó volt, eszméivel akaratlanul is megrendítette tanítványaiban a hagyományok tiszteletét, a vallásos és hazafias meggyőződést. Különösen a zsidó hallgatók távolodtak el gyors ütemben a nemzeti gondolattól, ők teltek meg legjobban forradalmi szellemmel, közülük került ki a Huszadik Század legfanatikusabb olvasóközönsége. A piklerista és jászista új nemzedék mohón tört a szellemi vezérlet átvételére, s leplezetlen gyűlöletével megdöbbentette a magyar értelmiséget.
Uránia. Budapest, 1900–1924. – Népszerű tudományos folyóirat. Kiadója: az Uránia-Egyesület. Szerkesztői: Klupathy Jenő és Szász Károly, utóbb Szász Károly mellett Mikola Sándor, majd Moesz Gusztáv. Az Uránia-Egyesület a tudományos ismeretek népszerűsítésére 1897-ben alakult, egyik alkotása volt a budapesti Uránia Színház, másik vállalata az Uránia folyóirat. Az utóbbiban közölt irodalmi tanulmányok és kritikák a tudás terjesztésére és az ízlés nemesítésére egyaránt sokat tettek.
Tolnai Világlapja. Budapest, 1901-től. – Szépirodalmi képes hetilap. Szerkesztői: Sass Ignác, tiarai Ferenc és mások. Kiadótulajdonosa: Tolnai Simon. A füzetes ponyvaregényeket ez a folyóirat szorította vissza rendkívüli kiterjedtségükből. Fokrólfokra emelte színvonalát s ezzel együtt egyszerű olvasóközönségének irodalmi ízlését is. Megindulásakor Budapesten négy fillér, vidéken hat fillér volt egy-egy füzetének az ára. A folyóiratok közül a világháborúig, sőt azontúl is a „Tolnai” jelent meg legnagyobb példányszámban Magyarországon. Leggyöngébb éveiben is több mint százezer példányban jelentek meg füzetei.
Az Ujság. Budapest, 1903-tól. – Politikai napilap. Tisza István híveinek egyik csoportja alapította a szélsőbaloldali politika ellensúlyozására. Az 1910-es években naponkint ötvenezer példányban jelent meg, tehát a legelterjedtebb újságok közé tartozott. Nevezetesebb szerkesztői: Gajári Ödön, Ágai Béla, Kóbor Tamás. A lap a modern újságirodalom egyik új típusa volt, friss formákat hozott a magyar zsurnalisztikába, kitűnő erőket csoportosított maga köré. Politikai felfogásában Tisza István irányához igazodott, munkatársai a Tisza-kultusz jegyében dolgoztak. A világháború után átalakult a lap, neve is átváltozott Az Újságból Újságra. Az eseményeket ekkor már a filoszemitizmus és demokrácia szemszögéből ítélte meg. Munkatársai igen eleven újságírói érzékkel végezték munkájukat.
A Nap. Budapest, 1905–1919. – Politikai napilap. Alapítója és főszerkesztője, Braun Sándor hírlapíró, a tőmegérdeklődés fölizgatására vetette a súlyt. Rikkancsai az egész fővárost telekiáltozták a lap szenzációival. Az újtechnikájú estilap a szélső demokrácia céljait szolgálta, riportjaiban az utca ízléséhez igazodott, ezzel csinált iskolát a későbbi bulvárd-újságok számára. Később Az Est sikere alaposan megtépázta népszerűségét, de még 1912. táján is százezer példányban jelent meg naponkint. «A lap szellemét – olvassuk Bosnyák Zoltán könyvében – a bárdolatlan hang, a talmudi irónia és a mindent kigúnyoló zsidó humor jellemezte. A külvárosi lebujok stílusa bevonult a magyar hírlapirodalomba. Ez a lap nem nevelni akarta a maga olvasó tömegeit, hanem le akart ereszkedni a söpredék szellemi színvonalára, és ezt a törekvését teljes siker koronázta.»
Magyar Nyelv. Budapest, 1905-től. – Nyelvtudományi folyóirata Kiadója: a Magyar Nyelvtudományi Társaság. Szerkesztői Szily Kálmán, Zolnai Gyula, Gombocz Zoltán, Melich János, Pais Dezső. A folyóiratot Szily Kálmán alapította azzal a céllal, hogy egyrészt közelebb vonja a művelt közönség érdeklődését a nyelvészeti kérdésekhez, másrészt elfogulatlan tárgyilagossággal irányítsa a magyar nyelvtudomány ügyét.
Figyelő. Budapest, 1905. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat. Kiadója: Deutsch Zsigmond könyvkereskedő. Szerkesztője Osvát Ernő. A rövidéletű havi szemle voltaképen a Nyugat első megindulása. A nem méltányolt fiatal tehetségek közlönyének indult. A szerkesztő beköszöntő sorai szerint: „Sehol több tehetség el nem pusztul, mint Magyarországon. Száz kezdetet látunk, és száz közül csak egy egész pályát. Aki nekem nem hiszi, lapozzon a Szinnyei nagy irodalmi hulla-jegyzékében. Milyen kevéssé érvényesülnek éppen a legtehetségesebbek.” A keresztény-nemzeti szellemű irodalom felé dobott gúnyos és lenéző nyilatkozatok nem hiányoztak a folyóirat kritikáiból. A szerkesztő és barátai – Biró Lajos, Fenyő Miksa, Hatvany Lajos, Szini Gyula és Révész Béla – már fölismerték Ady Endre tehetségét, s helyet adtak néhány költeményének.
Szocializmus. Budapest, 1906-tól. – A magyarországi szociáldemokrata párt folyóirata. Első szerkesztője: Garami Ernő. Későbbi szerkesztői: Kurafi Zsigmond, Vanczák János, Várnai Dániel, Révész Mihály. Nemcsak pártpolitikai és társadalomtudományi, hanem irodalmi és művészeti kérdésekkel is foglalkozott. Kritikáiban a marxist a világszemléletet érvényesítette.
Erdélyi Lapok. Kolozsvár, 1908–1913. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat Kovács Dezső és Kiss Ernő szerkesztésében. A keletmagyarországi szellemi törekvések támogatására alapították, de a budapesti folyóiratok népszerűségével nem tudott megküzdeni. Hiába volt szerkesztőinek minden ügybuzgalma, előfizetői lassankint elfogytak.
Nyugat. Budapest, 1908-tól. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat. Ignotus Hugó főszerkesztő, Fenyő Miksa és Osvát Ernő szerkesztők irányítása mellett jelent meg; a proletárdiktatúra bukása után Babits Mihály, Móricz Zsigmond és Gellért Oszkár intézték a szerkesztés ügyeit. Amilyen sűrűn cserélgették munkakörüket a folyóirat szerkesztői, épen olyan erős hullámzás volt a vállalat kiadása körül. A folyóiratot támogató irodalompártolók között legtöbbet Hatvany Lajos és Fenyő Miksa költöttek a Nyugatra. Ignotus a szellemi irányításban, Osvát a kéziratok megbírálása körül szerzett érdemeket. Nevesebb munkatársaik a már említett szerkesztőkőn kívül: Ady Endre, Ambrus Zoltán, Biró Lajos, Cholnoky Viktor, Csáth Géza, Elek Artur, Földi Mihály, Füst Milán, Halász Imre, Hatvany Lajos, Heltai Jenő, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kemény Simon, Kosztolányi Dezső, Krudy Gyula, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Pásztor Árpád, Révész Béla, Somlyó Zoltán, Schöpflin Aladár, Szabó Dezső, Szép Ernő, Szilágyi Géza, Szini Gyula, Szomory Dezső, Tersánszky Jenő, Tóth Árpád. Az Ignotus és Osvát vezérlete alatt dolgozó írói csoportnak az volt a meggyőződése, hogy a M. T. Akadémia, a Kisfaludy-Társaság, a Petőfi-Társaság és az egész magyar nacionalista közönség üldözi a tehetségeket, csupán a dilettantizmust pártolja; s hogy minden igazi író a Nyugat védőfalai között keres menedéket a hivatottság nélkül dolgozó konzervatív irodalommal szemben. Beöthy Zsoltot, Herczeg Ferencet, Rákosi Jenőt, Szabolcska Mihályt és a hozzájuk hasonló írókat a Nyugat szerkesztői gúnyosan szemlélték; szemükben csak az volt az író, aki szorosan hozzájuk tartozott, vagy a politikai radikalizmus útjait taposta. Kritikai rovatukat a saját embereik számára tartották fönn, a velük nem egy vágányon haladó írókat tervszerűen mellőzték ha pedig olykor mégis kénytelenek voltak tudomást venni létezésükről, figyelmüket lenéző gúnnyal fűszerezték. Ha volt valamikor kiáltóan igazságtalan klikk-uralom és könyörtelenül céltudatos irodalompolitika Magyarországon, az a Nyugat rendszere volt. A folyóirat szűkkeblű pártdiktatúráját a kiváló tehetségek gazdag munkássága enyhítette. Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond mellett az új írói nemzedék számos értékes és addig ismeretlen nevű tagja sorakozott föl a folyóirat lapjain. A konzervatív olvasóközönség különösen azért idegenkedett Ignotuséktól, mert a nyugatosok világnézetét a kereszténységre és a magyarságra egyformán veszélyesnek látta, irodalompolitikájukban társadalomfelforgató törekvéseket észlelt, a folyóirat filoszemita rajongásán megütközött, az erotikus témák folytonos feszegetését megvetette, a stílus és nyelv újszerű különösségeit a magyarság megrontásának fogta föl. Horváth János szerint: „A művelt zsidóság ízlésbeli és politikai ösztöneinek és törekvéseinek a magát Adyhoz fűző Nyugat lett közismert szervezete. Ez írócsoport valódi tehetségei nem zsidók, ellenben a csoport többi nem-zsidó tagjaival együtt aktív értelemben, sőt tüntetőleg filoszemiták. A filoszemitaság a nyugatos irodalomban éppoly ajánló körülmény volt, mint a népiesség a kései konzervatívok szemében. A Nyugat: zsidó és hangsúlyozottan filoszemita írók csoportosulása; kicsiben: egy zsidó beolvadással telített magyarság; egy végbement zsidó-beolvadás. A magyar fajiság ebben az oldatban elment a liberális engedékenység végletéig ellenállóból, passzív befogadóból előzékeny idomuló lett; hajlandó lett azonnal hasonulni az újon érkezőkhöz, s egyszerre végrehajtani magán azt a lelki színváltozást, melyre a nagy és kemény társadalom csak fokról-fokra megereszkedő lazulással lett volna végül talán elvezethető. A nyugatosok irodalma: a zsidó beolvadás első irodalmi megvalósulása.” A nemzeti ellenérzéssel és irodalmi panaszokkal szemben a folyóirat büszkén hivatkozott arra, milyen örvénylést csinált a magyar irodalom csöndes vizeiben, mennyi költőt és elbeszélőt avatott neves íróvá, hány meglepő témával és eredeti feldolgózással tette színesebbé a képzelet világát. Schöpflin Aladár szerint a fiatalok joggal büszkélkedhettek, hogy vezérük az az Ignotus volt, aki A Hét hasábjain már vagy másfél évtized óta küzdött egy szabadabb, bátrabb, európaiabb irodalmi életért. „A tulajdonképem szerkesztést – úgymond – Osvát Ernő végezte, abszolút szerkesztő, aki felkutatott minden tehetséges embert, egész életét a szerkesztés munkájába fektette bele, rendkívüli kritikai elméjével, bár maga sohasem írt, irányítója, mestere lett az egész nemzedék irodalmának. Mellette állt Fenyő Miksa, hadakozó, éles kritikai tollával, nagy tekintélyek ellen is támadni kész bátorságával először ütötte meg a Nyugat kritikai hangját, amely annyi ellenszenvet zúdított rá. A magyar középosztály túlnyomó része elhitte, hogy a Nyugat valódi nemzeti veszedelem, erkölcstelenség, hazafiatlanság, dekadencia, mindenféle bomlasztó törekvések melegágya. Ezt olvasta lapjaiban, hallotta irodalmi szószékekről, néha-néha még egy-egy parlamenti beszédből is, hát mért vette volna magának azt a fáradságot, hogy elolvasson akár egy Nyugat-számot, és saját szemével győződjék meg az ott folyó nemzetrontásról? Mivel szolgált rá a Nyugat erre a félelmetes ellenzékre? Verseket, novellákat, irodalmi tanulmányokat és cikkeket közölt, amelyek tartalomban, formában kitágították az irodalom szabad mozgásainak határait. Merészebben használták fel az irodalom egyik leggazdagabb kútforrását, az erotikát, rámutattak azokra a lélektani komplikációkra, amelyek eddig kívül voltak a közönség ismeretkörén, megmutatták a magyar élet olyan bajait és bűneit, melyekről addig nem akart vagy nem mert szólni az irodalom, nem alkalmazkodtak az úri közvéleményhez, megzavarták annak kényelmes és nyugalmas világképét. A Nyugatból egy új, az általános optimizmussal ellentétes világkép tárult ki az olvasó elé. A világ s főkép a magyar világ nem tűnt fel benne olyan derűsnek és kedvesnek, mint ahogy az emberek szerették volna. Az irodalom kezdett nem szórakoztatója, hanem kritikusa lenni az életnek.” Felfogásban, hangban, kifejezésben tömérdek újságot hozott a Nyugat. Igaz, hogy a forradalmak útját is sikeresen egyengette. Ignotus nyilatkozata szerint: ha valakinek, úgy a Nyugattól képviselt szabad irodalomnak szívét érintette legforróbban a radikális-szocialista mozgalmak győzelme. «Mert a harc, mely az 1918-as október 31-iki dicsőséges forradalomban a teremtés diadaláig jutott el, a magyar művészetben s kivált a magyar irodalomban már jóval előbb végbement és győzött. A Nyugat emberei közül nem egy személy szerint is munkása és győztese volt a most diadalra jutott politikai forradalomnak. De ezenfelül a Nyugat egész ténye, munkája és izgatása maga is forradalom volt.» Az ellenforradalom győzelme után a korszellem változását súlyosan megérezte a folyóirat. Osvát Ernő halála után Babits Mihály és Móricz Zsigmond még Ignotus nevét is levették a Nyugat éléről. A Nyugat egykori főszerkesztője ekkor tartotta, 1930. januárjában, budapesti hívei előtt azt az előadását, amelyben visszapillantott a folyóirat érdemeire, s kifejezte méltatlankodását a személyét ért sérelem miatt. A Nyugat, úgymond, azért indult meg, mert a hagyományőrző akadémizmus és a nacionalista politika szembehelyezkedett mindenkivel, akiben tehetséget látott, és nem engedte szóhoz jutni a hivatott írókat. „E percben már nincs meg az a Nyugatom, ahonnan huszonhárom éven át egyenesen szóltam közönségemhez. Ha a Nyugat új szerkesztő-tulajdonosai az én társaságomat kompromittálónak nézik, ez nem engem kompromittál. Most, hogy bajtársaim dörgölik az orrom alá, hogy fölösleges vagyok, nem vagyok hajlandó elhinni. Még nem haltam meg, itt vagyok, és szemmel tartom azokat, akik a helyemben ülnek.” Amikor a folyóirat harmincadik évfolyamába lépett, barátai úgy ünnepelték, mint páratlan jelentőségű irodalmi szemlét, az új század irodalmi forradalmának életrehívóját, a magyar irodalom legnagyobb hatású továbbformálóját. Rámutattak arra, hogy a Nyugat körül harminc esztendő alatt új és megértő nemzedék nőtt fel. „S ha a hivatalos irodalom egy része még ma is idegenkedve nézi a Nyugatot, – amelynek népes és értékes gárdájából máig sem jutott senki egyetemi katedrához, akadémiai tagsághoz, számottevő közéleti pozícióhoz – azért tagadhatatlanul javult a helyzet. Az érthetetlenség és hazafiatlanság vádja lassankint elnémult körülötte s a jóhiszeműek előtt egyre világosabbá lesz, hogy a Nyugat multjához híven tölti be kultúrális szerepét, mint a politika napi hullámverése fölé emelkedő tisztult irodalmiság és európai szellem magyar szigete.” (Kárpáti Aurél. Pesti Napló. 1937. évf.)
Élet. Budapest, 1909-től. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat, kiadója: az Élet-Társulat. Szerkesztői: Andor József, Izsóf Alajos, Pethő Sándor, Anka János, Alszeghy Zsolt, Erdősi Károly. A katolikus szellemű képes folyóirat a nemzeti hagyományokban és keresztény erkölcsiségben gyökerező irodalmiság követését írta zászlajára. A nyugatos iránnyal szemben meg akarta mutatni, hogy azok az eszmék, amelyek évszázadokon keresztül lendületet adtak a magyar irodalomnak, a modern korban sem vesztették el varázsukat. Küzdött az idegenlelkűség ellen, fölvette a harcot a zsidósággal, lelkiismeretes kritikai rovatot tartott fenn. Előfizetőinek száma több volt, mint a Nyugaté, főkép a vidéki katolikus családok járatták. Első évfolyamának néhány munkatársa: Bán Aladár, Domonkos István, Harsányi Lajos, Kincs István, Prohászka Ottokár, Sik Sándor, Szemete György, Tarczai György. A folyóirat kiadását 1934-ben a Szent István-Társulat vette át.
Zsidó Szemle. Budapest, 1909-től. – A magyarországi cionista zsidóság hivatalos lapja. Hol havi folyóirat, hol kéthetenkint és hetenkint megjelenő közlöny alakjában adták ki. Szerkesztői elég gyakran változtak. A Zsidó Szemle szembehelyezkedett az asszimilációt sürgető neológ hitközségek felfogásával, s a hazai zsidóság konzervatívabb részét belekapcsolta a Palesztína-munkába. (Az első magyarországi cionista kongresszust 1903-ban tartották Pozsonyban; ennek előkészítője Rónai János erdélyi ügyvéd, Alsófehér megye tiszteletbeli főügyésze, résztvett az első cionista világkongresszuson Bázelben; onnan hazatérve lelkes héber érzelmekkel faji alapon szervezte meg a magyarországi ortodox zsidóságot. 1903-ban megalakult a Makkabea: a budapesti cionista egyetemi hallgatók egyesülete; ez a főiskolai szervezet a világháború kitörése előtt már ezer taggal dicsekedhetett. Az anyaegyesület, a Magyar Cionista Szövetség, a héber világszervezet egyik tekintélyes csoportja volt, az ország határain belül egyre hatalmasabb hálózatot épített ki, fiókegyesületeinek és vidéki nagybizottságainak száma a világháború idején meghaladta a háromszázat. A palesztínai zsidó nemzeti otthon kiépítése sokat köszönhet a tüzes faji buzgalomnak, bár a magyarországi cionisták helyzete nem volt könnyű, mert az asszimilációt hirdető hivatalos neológ zsidóság állást foglalt a cionista szervezkedés ellen. A szövetség csak 1927-ben kapta meg alapszabályainak belügyminiszteri jóváhagyását, eddig az időpontig állami hozzájárulás nélkül működött. Magyar, német és héber nyelven 1903. óta számos cionista írásművet adtak ki az országban, Patai József 1912-ben a szépirodalom számára külön folyóiratot alapított, Erdélyben a világháborús összeomlás után külön magyarnyelvű politikai napilap indult meg a zsidó fajiság öncélúságának és a palesztínai héber nemzeti mozgalmaknak védelmére.)
A Cél. Budapest, 1910-től. – Szemere Miklós, Kállay Ubul, Farkas Zoltán fajvédő folyóirata. Későbbi szerkesztői közül Méhely Lajos fejtett ki igen erős munkát, hogy a zsidóság előretörésével szemben fölrázza a kereszténységet veszélyeztetett helyzetének megvédésére.
Az Est. Budapest, 1910–1939. – Politikai napilap. Miklós Andor alapította és adta ki. Nemcsak tulajdonosa, hanem főszerkesztője is volt a rendkívüli sikerű lapnak. Az Est megindulása a modern magyar újságírás eseménye volt, a frisshangú sajtótermék versenyzett a külföld legelevenebb riportlapjaival, cikkeit a legügyesebb zsurnaliszták írták. Délben jelent meg, még aznap ott volt a vidéki várasokban, szenzációs híreivel izgalomba hozta a kisvárosok világát. Munkatársai kitűnően értettek a tömeghangulat formálásához. A főszerkesztő-laptulajdonos nem kímélt semmi pénzt, hogy hírszolgálata elsőrangú legyen, és a maga felfogása szerint irányítsa az ország közvéleményét. Volt idő, amikor lapja olyan hatalom volt, hogy támadásai esetén a legpáncélozottabb erő is elvérzett csapásai alatt. Az Est kétszázezer példánya naprólnapra belekovácsolta a közönség lelkébe a szerkesztőség elgondolásait. Miklós Andor szívósságára semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy még az ellenforradalom nemzeti fellángolásán is átverekedte magát. A rohanó iránnyal szembeforduló hazafiság 1919. után a Népszava és a Világ mellett az Est ellen bőszült föl legjobban, ezt a lapot tartotta a forradalom legfőbb előkészítőjének, ez ellen indított elkeseredett hadjáratot. Példányait hónapokon keresztül mindenfelé megsemmisítették, nyomdáját ismételten megostromolták. A szenvedélyek lassú lecsillapodása után a szerkesztőség a mérséklet politikáját követte. Elevensége továbbra is megmaradt, de hangjában simulékonyabban alkalmazkodott az idők járásához. Fönnállásának huszonötéves fordulóját 1935-ben ünnepelték. Ekkor 365 ember dolgozott szerkesztőségében, kiadóhivatalában és nyomdájában. Terjesztésével 6100 alkalmazott kereste kenyerét. Példányszáma naponta 150,000 volt. A lap Teleki Pál miniszterelnöksége alatt ugyanakkor fejezte be pályáját, amikor testvérlapjának, a Pesti Naplónak megjelenését is megszüntették. Szerkesztősége Pest címmel folytatta a lap kiadását.
Világ. Budapest, 1910–1926. – Politikai napilap. Alapították: a magyarországi szabadkőműves páholyok. Naponkint húszezer példányban jelent meg, de hatása megfelelt bármelyik százezres lap közvélemény-alakító erejének. A papi vagyon elvételének követelése és a vallástanítás eltörlése ott szerepelt programmjában. Nevezetesebb szerkesztői: Purjesz Lajos, Feleky Géza, Roóz Rezső. Fennállásának tizenhetedik évében egyesült a Magyar Hirlappal. Megindulásakor a Világ rendkívüli feltűnést keltett, nyolc éven át állandóan az érdeklődés középpontjában állott. A szabadgondolkodás eszméit nagy sikerrel népszerűsítette, munkatársai elszánt radikálisok voltak. Tervszerű szerkesztés dolgában kevés napilap vetekedhetett vele, cikkeit széleskörű tájékozottság jellemezte.
Színházi Élet. Budapest, 1910–1938. – Incze Sándor képes hetilapja. A folyóiratok közül ennek, továbbá Tolnai Simon hetiközlönyének, a Tolnai Világlapjának, volt a legnagyobb olvasótábora az országban. Hatásuk a kisebb szellemi igényű olvasók százezreihez szólt. A keresztény-nemzeti közvélemény bosszúsan pillantott Ineze Sándor lapjára, mert reklámhajhászó üzletet látott a leleményesen irányított vállalatban, de a színészet és színműirodalom iránt érdeklődő közönség mohón vásárolta az érzékiségét és kíváncsiságát izgató képes füzeteket. Kirívó zsidó irányzatosságával a Színházi Élet nagy szolgálatot tett az antiszemitizmus ügyének.
Magyar Figyelő. Budapest, 1911–1918. – Közérdekű folyóirat. Kiadója: a Singer és Wolfner könyvkiadó vállalat. Szerkesztője: Herczeg Ferenc. A folyóiratot Tisza István alapította a konzervatív-nacionalista álláspont védelmére. „A Magyar Figyelő a magyar értelmiséghez intézi szavát. Az osztályérdekek ellen sorompóba hívja az országos érdeket. A rombolás hóbortjával szemben az építők elszántságát. A jelszavak fanatikusai ellen a nemzet józan belátását. A közömbösök ernyedtsége ellen a magyar ősi erejét” A folyóirat munkatársai éles elmeéllel küzdöttek a radikális-dekadens irányok harcosai ellen. „Hihetetlen, minő fogékonysággal bír közönségünk a dekadens irányzatok iránt. Tudomány, irodalom, művészet szabad prédája mindazoknak, akik az újdonság, a feltűnés, a rendkívüliség terén egymást kívánják túlszárnyalni. Valósággal drótnélküli távírón érkezik hozzánk a latin kultúra minden beteges tünete. Ez ellen a folyamat ellen küzdünk mi meggyőződésünk egész erejével.” A pompásan szerkesztett politikai és irodalmi szemle hiába emelt szót a társadalmi rend eszméje mellett, eleven érvelése csak a higgadtabban gondolkodó olvasókat győzte meg a maga igazáról.
Irodalomtörténet. Budapest, 1912-től. – Irodalomtudományi és kritikai folyóirat. Kiadója: a Magyar Irodalomtörténeti Társaság. Szerkesztője: Pintér Jenő, 1933-tól Baros Gyula, utóbb Alszeghy Zsolt. A folyóirat újításai: 1. módot nyujtott az ifjabb nemzedéknek, hogy tudományos dolgozatait elhelyezhesse; 2. belekezdett az Arany János halála óta kibontakozó irodalom tudományos feldolgozásába; 3. kritikai rovatában számon tartotta a magyar irodalomtörténet fejlődésének minden mozzanatát; 4. folyóiratszemléjében beszámolt a hírlapok és tudományos közlönyök valamennyi figyelmet érdemlő irodalomtudományi cikkéről.
Mult És Jövő. Budapest, 1912-től. – Zsidó szépirodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat. Kiadója és szerkesztője: Patai József. Első sorban a cionista eszmékért lelkesedő zsidóság számára készült, szemben az Egyenlőség asszimilált zsidóságú irányával. A faji öntudatot önérzetesen hangoztatta: „A vér nem asszimilálódik. Soha. Soha.” Nevesebb munkatársai a szépírók közül: Csergő Hugó, Feleld Sándor, Kiss Arnold, Komlós Aladár, Lakatos László, Lenkei Henrik, Mohácsi Jenő, Nagy Lajos, Palágyi Lajos, Peterdi Andor, Révész Béla, Somlyó Zoltán, Szilágyi Géza, Újvári Péter, Várnai Zseni. A folyóirat céltudatos szerkesztése, komoly hangja, irodalmi színvonala és gazdag képanyaga méltán magára vonta az olvasók figyelmét; a hasábjain közölt versek, novellák, tanulmányok és ismeretterjesztő cikkek közvetlen bepillantást engedtek a zsidóság lelki világába és művészi törekvéseibe; munkatársai megelevenítették a mult emlékezetes eseményeit, behatóan foglalkoztak a jelen kérdéseivel, sikeresen egyengették a zsidó jövő útját. Az érdeklődés középpontjában az asszimiláció problémája és a Palesztina-kérdés állott. Patai József szerkesztő ismételten fölhívta a figyelmet arra, hogy a zsidó polgárok emancipációja és a zsidó vallás recepciója sehol sem oldotta meg a zsidókérdést, csak lappangóbbá tette a gyűlöletet és megalkuvóbbá az antiszemitizmust. Hiába igyekezett a zsidóság visszavonulni vagy áthasonulni egyes országokban, sem az elszigetelő gettó, sem a felolvasztó asszimiláció nem segített rajta. „A gyűlölet árjai kimosták, mint az ürgét, legmélyebb rejtekeiből és végigsodorták a világ csúfjára és hahotájára. Maradhat-e ez így mindíg? Maradhat-e egy nép sorsa örökre bizonytalanságban, ég és föld között lebegve? Belenyugodhatik-e a zsidóság abba, hogy míg az új világbéke a legkisebb népnek is biztosítja a természetes önrendelkezés jogát, addig a tizennégy milliós zsidóság mindenütt és mindörökké a vendéglátó népek változó kegyeire és hullámzó hangulataira bízza bizonytalan sorsát? Beletörődhet-e a zsidóság abba, hogy míg a legparányibb és a legprimitívebb nemzetek is szabadságban, nyugalomban ápolhatják és fejleszthetik kultúrájukat és hagyományaikat, addig az ötezeréves kultúrájú zsidó nemzet csak saját énjének teljes megtagadásával tehessen szert itt-ott ideiglenes nyugalomra?” A zsidóság, mint az egész világon szétszórt nép, csak úgy emelkedhetik ki megalázó helyzetéből, ha állampolgári kötelességeinek hű teljesítése mellett gondoskodik a jövőjéről. Most, amikor kibontakozik a palesztinai zsidó állam, hűtlen pásztor az a zsidó pap, aki nem beszél híveinek Cion és Jeruzsálem feltámadásáról s nem zeng himnuszokat a héber nyelv újjászületéséről, „Aki félelemből vagy üzletből vagy bármi okból be akar olvadni és el akar bujni, az olvadjon be és bújjék el. Aki gyávaságból, hiúságból vagy a falat kenyérért ki akar térni, térjen ki. De akik a legrégibb kultúrájú és legszentebb etikájú népnek hű fiai akarnak maradni, azokat nem szabad a felekezetiséggel elriasztani. Mert a zsidókérdésben, a zsidóságban és a zsidógyűlöletben a felekezetiségnek van a legkisebb szerepe. Egy őszintébb helyzet teremtése csak enyhítené és feloldaná a folytonos feszültséget.” (1919.) A folyóirat szerkesztősége joggal írhatta a tizenkettedik évfolyam elején: „A Mult És Jövő elmélyítette a zsidó érzést, és tartalmat adott a zsidó öntudatnak. A zsidó kultúra nemes fegyverrel küzdött egyrészt az üres önáltatás és zűrzavaros jelszavak ellen, másrészt az önlebecsülés mindennél mérgezőbb nyilai ellen. A cinikus és ateista zsidó ifjúság, ez az ősi talajából kitépett és gyökértelenül tévelygő-támolygó tömeg, sok keserű átkot zúdított a zsidóság fejére az utolsó esztendők alatt. A Mult És Jövő hivatása, hogy visszaplántálja az elszakadt lelkeket a zsidó mult humusába, hogy megerősítse a tévelygőket a zsidó szellem szeretetével, hogy megacélozza a gyöngéket a zsidó jövő hitével és reményével.” (1922.) A munkatársak életszemléletét Peterdi Andor így fejezte ki egyik elbeszélésében, amelynek hőse egy Erec Jiszroélbe (Izrael országába, Palesztinába) vándorló dunántúli magyar zsidó: „Micsoda kérdés az, – kiált föl az új palesztinai beköltöző – hogy én hova való vagyok? Idevaló vagyok! Minden zsidó Erec Jiszroélből való, akárhol van is a világon. Csak az egyik vissza tud jönni, a másik nem. Én visszajöttem.” (A szentföldi polgár. 1933. évf.)
Az Érdekes Ujság. Budapest, 1913–1925. – Képes hetilap a Légrády-testvérek kiadásában. Első szerkesztője: Kabos Ede. Szépirodalmi közleményeiben és híranyagában egyaránt frisseségre törekedett.
Magyar Kultúra. Budapest, 1913-tól. – Tudományos, irodalmi és társadalmi folyóirat a katolikus világnézet védelmére. Szerkesztői: Bangha. Béla, Czapik Gyula, Nyisztor Zoltán. A harcias szemlében a katolikus egyháziak és világiak erős tudományos fölkészültséggel küzdöttek a zsidók és szabadgondolkodók ellen. Mikor Bangha Béla jézustársasági atya a folyóiratot megalapította, a katolicizmusnak Budapesten a világi értelmiség körében alig voltak megfelelő emberei, tömegei meg éppen nem voltak. A helyzet reménytelennek látszott, a katolikus értelmiség meghódítása elérhetetlen ábrándnak tűnt fel. A templomon kívül megszűnt az egyház hatalma, a társadalomban és a sajtóban gúny és gőg fogadott minden katolikus törekvést, a szabadkőműves szellem ekkor állt diadalainak tetőpontján. A kegyetlen visszaszorítottságból és a látszólagos alacsonyabbrendűségből egy emberöltő alatt fényesen kiverekedte magát a katolikusság, s ebben a győzelmes hadjáratban a Magyar Kultúrának nagy része volt.
Új Nemzedék. Budapest, 1914–1919. – Politikai és kritikai hetilap. Milotay István indította meg a magyar öncélúság védelmére abban az időben, amikor a keresztény-nemzeti eszmék hangoztatásáért a napisajtó részéről gúny és üldözés járt. A szerkesztő és munkatársai – Pethő Sándor, Lendvai István, Kádár Lehel és mások – a világháború idején éber figyelemmel kísérték a politikai élet aggasztó jelenségeit, férfias bátorsággal emelték föl szavukat a kormány balfogásai ellen, ezért a háborús cenzúra részéről sok üldözésben volt részük. A lap egyes számai szembetűnő fehér foltokkal jelentek meg, az üres ablakokat a cenzúra vágta a betűoszlopok falába. A sors iróniája volt, hogy a társadalmi felforgatók ellen küzdő szerkesztőben a nyugtalanság terjesztőjét látták. Milotay István a zsidósággal szemben tüzetesen kifejtette a maga álláspontját. A zsidóság, úgymond, a maga elvakult osztályuralmával nemcsak a gazdasági téren uralkodik, hanem az értelmiségi pályákon és az irodalomban is. A hírlapoknál, könyvkiadóknál csak az boldogul, aki föláldozza lelkét. A magyar értelmiség iszonyú létgondok között, megalázottan szorong a háttérben, s a közélet irányítói a liberalizmus nevében tiltakoznak a zsidókérdés bolygatása ellen. Mindenkit szabad bírálni, csak azt az osztályt nem, amelyik legkíméletlenebbül kritizál mindent, ha nem az ő érdekeit mozdítja elő, vagy nem az ő embereiről van szó. Ha liberalizmusról beszélünk, azt az elnyomott magyar nép és magyar irodalom igényelheti a zsidóságtól s nem megfordítva. – Milotay István lapja különösen a Károlyi-forradalom alatt nőtt meg erkölcsi súlyában. Az általános rettegés között bátran emelte föl szavát a nemzeti gondolat aláaknázói ellen. Mások némán szemlélték az utcák csőcselékének felvonulását, vagy együtt lelkesedtek a történeti Magyarország elpusztítóival, Milotay István és kis csoportja nem hátrált meg a terroristák előtt. Tiltakoztak az emberi szabadság elnyomása ellen, rámutattak a politikai megmozdulások titkos rugóira, föltárták a fejvesztettség következményeit. A külvárosok söpredéke földúlta az Új Nemzedék szerkesztőségét, a proletárdiktatúra börtönbe akarta hurcolni a szerkesztőt, de Milotay Istvánnak sikerült elmenekülnie a fővárosból. Az ellenforradalom győzelme után napilap alakjában élesztette föl történeti érdemű hetiközlönyét.
8 Órai Ujság. Budapest, 1915-től. – Politikai napilap. Alapította: Tisza István híveinek egyik csoportja. Szerkesztője Nadányi Emil, utóbb Nagy Samu. A délutánonkint megjelenő újság a világháború második évében indult meg, hogy ellensúlyozza a nemzetrontó sajtó tőrelevéseit. A politikai aláaknázás ekkor még csak titokban folyt, de jelenségei már szembetűnően mutatkoztak. Az új hírlap erélyesen küzdött az önzés, rövidlátás, gyűlölködés áramlata ellen, szembeszállt a bomlasztó törekvésekkel, a polgári gondolatot egybekapcsolta az ezeréves Magyarország fönntartásának eszméjével.
A Tett. Budapest, 1915–1916. – Szépirodalmi és kritikai lap. A világháború kellős közepén Kassák Lajos indította meg, azzal a céllal, hogy háttérbe szorítsa a nemzeti gondolatot, népszerűsítse a nemzetköziség eszmekörét, előkészítse a szocialista-kommunista kollektivizmus útját, küzdjön az addigi szellemi irányok ellen, kiszélesítse az irodalom témakörét, elvesse a költészet megszokott formáit. Az 1915. novemberében meginduló folyóiratot az ügyészség tizenhét szám megjelenése után betiltotta, de a vállalat 1916. novemberében Ma címmel új életre kelt, és Kassák Lajos vezetésével továbbfolytatta működését. A névtelen kezdőkből álló kis írói csoport Marinetti futurizmusát utánzó szocialista-expresszionista sejt volt. Kassák és társai általános derültséget keltettek zavaros dolgozataikkal; kevesen sejtették, hogy programmjuk mélyén milyen politikai elszántság lappang. A futuristák konzervatívnak, önmagát kiéltnek, végkép elposványosodottnak találták még a dekadens irodalmat is; ugyanazokat a vádakat szórták a Nyugatra, amelyekkel annak idején Ignotusék folyóirata harcolt az akadémiai ízlés ellen. A Nyugat éretlennek bélyegezte az ifjak mozgolódását, de a Ma a forradalmi szabadság nevében makacsul ragaszkodott a maga irányához, s a proletárdiktatúra elkövetkeztével megérte programmjának győzelmét. A két folyóiratnak kicsi volt az olvasóközönsége; inkább csak az írók figyelték érdeklődéssel a futurista versek komikusan hangzó nyelvzagyvalékát.
Erdélyi Szemle. Kolozsvár, 1915-től. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat S. Nagy László szerkesztésében. A bátor szellemű, eleven hangú szemle a nemzeti irányú irodalmi törekvéseket támogatta. Belőle sarjadt ki a trianoni időkben a Pásztortűz is. A román impérium idején Nagy László folyóirata a Bánffy Miklóstól képviselt helikoni iránnyal szemben a hagyományos magyar irodalmi álláspontra helyezkedett.
A Szent István Akadémia Értesítője. Budapest, 1916-tól. – Reiner János, utóbb Papp Károly főtitkár szerkesztésében jelent meg. Tudományos értekezések és hivatalos közlések voltak benne.
Esztendő. Budapest, 1918–1919. – Szépirodalmi és kritikai havi szemle a Pesti Napló kiadásában. Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső közreműködésével Hatvany Lajos szerkesztette. Nyugatos szellemű folyóirat volt értékes tartalommal.
Vörös Ujság. Budapest, 1918. decemberétől 1919. augusztus elejéig. – A magyarországi bolsevisták vezérlapja néhány hónapig titokban jelent meg, s csak akkor lett nagyhatalommá a napisajtóban, amikor az uralmon levő szocialisták egyesültek a börtönükből kiszabadult kommunistákkal. (A szocialista-kommunista tömegek már előzően véres támadást intéztek a Pesti Hirlap ellen, összerombolták az Új Nemzedék nyomdáját, szétdúltak és kommunizáltak néhány más szerkesztőséget és kiadóhivatalt is.) A bolsevista vezérújság március végén erőszakosan lefoglalta a Budapesti Hirlap palotáját, berendezkedett a konzervatív lap szerkesztőségében, s magához vonta a keresztény-nemzeti gondolkodás ellen intézett hadjárat legvadabb hangú zsurnalisztáit. Májusban elnémították a többi hírlapot is, csak a Népszava folytatta működését, mint a magyarországi tanácsköztársaság reggeli hivatalos lapja. Az esténkint megjelenő Vörös Ujság hangjának otrombasága fölülmúlt minden képzeletet, politikai izgatásai embertelen vérszomjról tanúskodtak. Munkatársai pokoli gyönyörűséggel szolgálták ki a proletárdiktatúra gonosztevőit. A borzalmas nyelvű sajtóterméknek nagy része volt abban, hogy a keresztény magyarság antiszemitizmusa a kétségbeesett düh határvonaláig emelkedett, s a kommunizmus bukása után félelmes lángolással tört ki. (A Vörös Ujságon és a Népszaván kívül németnyelvű hírlapja is volt ennek a barbár korszaknak: a Pester Lloyd; de ennek a bolsevizált újságnak csak a neve volt a proletárok birtokában; a régi Pester Lloyd Bécsbe ment át, s ott jelent meg a pesti álszerkesztőség nagy bosszúságára.)
Új Kelet. Kolozsvár, 1918. decemberétől. – Politikai napilap. A zsidó fajiság jegyében indult meg, a cionizmus eszméit terjesztette, szakított a magyarságba való beolvadás gondolatával. Eleinte hetilap volt, 1920. nyarán napilappá alakult. Szerkesztőségét a kommunizmus bukása után a Budapestről elmenekült újságírókkal frissítette föl. A Magyar Zsidó Lexikon szerint «A felerészben pesti újságírókból álló szerkesztőségi gárda új hangot honosított meg a lap hasábjain, és megindította az egész erdélyi sajtó modernizálását.»
Bécsi Magyar Ujság. Bécs, 1919. október 31-től 1923. december 16-ig. – Politikai napilap. Róna Lajos szerkesztésében és kiadásában indult meg; Gábor Andor, Göndör Ferenc, Jászi Oszkár, Kaczér Illés, Kunfi Zsigmond írták bele a legnyersebb forradalmi cikkeket. Eleinte feltűnően alázatos hangú volt, mert munkatársai azt remélték, hogy kegyelmet kapnak, és visszatérhetnek Magyarországba. 1919. november 15-én a Bécsi Magyar Ujság is ünneplő hangon írt Horthy Miklósnak Budapestre való bevonulásáról. Aki Horthy Miklósban nem bízik – áradozott a lelkendező vezércikk – az magában nem bízik; aki a nemzeti hadsereget gyanúsítja, önmagát gyanúsítja; józan ésszel, becsületesen nem szabad félni attól, hogy a magyar csapatok bevonulnak a magyar fővárosba; a bevonulás napja pirosbetűs dátuma a mai és eljövendő Magyarországnak. Mikor az általános amnesztia elmaradt, s az itthoni zsidóság szorult helyzetbe jutott, a lap munkatársai ledobták álarcukat, s vad dühhel támadtak a keresztény-nemzeti uralomra. Egész Európa előtt be akarták bizonyítani, hogy a magyarság eltiprása az emberi művelődés érdeke; s fölvetették a kérdést, vajjon a magyar katonák nem reszketnek-e, hogy a zsidók szavai átfúrják „a keresztény isten fülének dobhártyáját.” Ez a tajtékzó hangnem évről évre ott tombolt a hazaáruló sajtótermék hasábjain, évről évre veszedelmesen fertőzte az elszakított magyarság gondolatvilágát, végre elfogytak a lap előfizetői, s a szerkesztőség négy évi aknaharc után kénytelen volt bejelenteni, hogy az emigráció nem tudja fenntartani a Bécsi Magyar Ujságot. Hogy a kommunista szökevényeknek ez a vezérújságja milyen förtelmes dolgokat írt össze a létfenntartás gyötrelmeivel küzdő Csonka-Magyarországról; hogy milyen alávaló rágalmakkal árasztotta el a nemzet legértékesebb vezérférfiait: az szinte elképzelhetetlen. Arról mindig örömmel számoltak be, hány cikket és propaganda-képet sikerült elhelyezniök a külföldi sajtóban a magyarság ellen.
Képes Krónika. Budapest, 1919-től. – Keresztény szépirodalmi és színművészeti képes hetilap. Kiadója: a Központi Sajtóvállalat. Zigány Árpád szerkesztésében indult meg, előkelőbb színvonalra Gáspár Jenő emelte. Később színházi lap lett.
Nemzeti Ujság. Budapest, 1919-től. – Politikai napilap. Kiadója: a Központi Sajtóvállalat. Szerkesztője: Túri Béla, utóbb Tóth László. A nagy körültekintéssel szerkesztett keresztény-nacionalista lap voltakép az Alkotmány utódja volt, de szerkesztősége és kiadóhivatala sokkal nagyobb méretű és modernebb szellemű. Hangjában mindig megőrizte a tárgyilagosság nyugalmát, higgadt volt a zsidókérdés elemzésében is. Munkatársait a katolikus publicisztika, szépirodalom és tudomány kiválóságaiból válogatta össze. Mint minden keresztény sajtóvállalatnak, ennek az értékes konzervatív vezérlapnak is sokat kellett küzdenie az anyagi fenntartás gondjaival, de azért színvonala nem hanyatlott, szerkesztőségének tagjai fokozott erővel dolgoztak lapjukért.
Szózat. Budapest, 1919–1926. – Politikai napilap. A magyar fajvédő politikusok egyik csoportja adta ki Ulain Ferenc szerkesztésében. Később Bajcsy-Zsilinszky Endre, majd Kádár Lehel szerkesztette. Ha valaki meg akarja ismerni a proletárdiktatúra alól fölszabadult magyarság lelki állapotát, ebből a fajvédő hírlapból bőséges felvilágosítást meríthet. Munkatársai minden leplezgetés nélkül tárták antiszemitizmusukat a közönség elé. E lap neve gyűlölt és félelmes volt a zsidóság körében, a keresztények között is többen megdöbbentek támadásainak szilajságától. Növelte a Szózat hatását az a tény, hogy kitűnő publicisták és szépírók dolgoztak bele; lelkükből a Kun Béla és társai által megalázott magyarság elkeseredése viharzott, tollukat a nemzeti düh hajtóerején kívül az írói tehetség tette félelmessé. Mivel a lap mögött nem állt semmiféle tőke, hét évi harc után megszüntette munkásságát.
Új Nemzedék. Budapest, 1919-től. – Politikai napilap. Egy évig Milotay István szerkesztette. Amikor a szerkesztő 1920. novemberében megalapította a Magyarságot, új szerkesztők kerültek a lap élére: Krüger Aladár, Tápay-Szabó László, majd Cavallier József, utóbb Saly Dezső. A zsidóság ellen elszántan küzdő keresztény-nacionalista napilap a Központi Sajtóvállalat tulajdona volt, naponkint délben jelent meg. Példányszáma az 1930-as évek elején meghaladta a százezret.
Tavasz. Pozsony, 1919–1921. – Az elcsatolt Felvidék első jelentősebb szépirodalmi folyóirata. Kumlik Emil, utóbb Szeredai-Gruber Károly szerkesztette. A folyóirat 1919. tavaszán indult meg, de csak két évig állt fenn, mert előfizetői elfogytak.
A Nép. Budapest, 1920–1925. – Politikai napilap. Anka János szerkesztette azzal a céllal, hogy visszaszorítsa a zsidó újságok hatását, s öntudatra ébressze a keresztény magyarságot. Munkatársai a zsidó bulvárd-lapok stílusában fordultak a közönséghez. A progresszív sajtó most ébredt annak tudatára, mit jelent ez a hang. A kommunizmus keresztényüldözését A Nép elkeseredett sajtótámadásokkal torolta meg.
Magyarság. Budapest, 1920-tól. – Politikai napilap. Milotay István alapította Pethő Sándor társaságában. A trianoni összeomlást kővető évtizedben ez volt a legegyénibben szerkesztett magyar újság. Szerkesztője, Milotay István, több volt publicistánál: a toll művésze volt. A nemzetközi csoportok aknamunkájára és a keresztény politikusok tévedéseire kevesen mutattak rá olyan bátorsággal, mint ő; egy boldogtalan korszak társadalmi jelenségeit senki sem elemezte nála költőibb tollal. Munkatársait a keresztény-nacionalista hírlapirodalom kiválóságai közül gyűjtötte maga köré; ezek a hírlapírók nem robotban imák, hanem át is érezték, és irodalmi formába öltöztették cikkeiket. A Bethlen-kormány egyes tagjai gyűlölettel tekintettek a keresztény ellenzék félelmes vezérlapjára, de a nemzeti közvélemény hangadó hírlapjával szemben nem mertek kényük-kedvük szerint föllépni. A zsidóságot Milotay István kőre nem a gyűlölet és izgatás szólamaival támadta, hanem a hazafias szemlélődés tárgyi megállapításai alapján. 1934-ben Milotay István a szerkesztőség egy részével kiválta Magyarság kötelékéből, s megalapította az Új Magyarságot. A Magyarság szellemi irányításának munkáját Pethő Sándor vette át, de néhány év mulva ő is távozott a lap szerkesztőségéből, s a vállalat – Rupprecht Olivér irányításával – az antiszemiták és nyilaskeresztesek kezébe került.
Magyar Múzsa. Budapest, 1920. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat. A nemzeti szellemű írók egyik csoportjának kiadásában jelent meg. Szerkesztői: Császár Elemér és Pekár Gyula. Az éles kritikájú folyóiratnak nem volt tartós az élete, mert a napi politika izgalmai másfelé terelték a közönség érdeklődését. Cikkeivel így is értékes szolgálatokat tett a józanabb irodalomszemlélet kialakulásának.
Pásztortűz. Kolozsvár, 1921-től. – Szépirodalmi és kritikai képes folyóirat. Kiadója: a Minerva-Részvénytársaság. Szerkesztői: Reményik Sándor, Walter Gyula, Nyirő József, György Lajos, Áprily Lajos, Gyallay Domokos, Császár Károly, Dsida Jenő. A Románia hatalma alá kerülő Keletmagyarországnak ez volt az első tartósabb életű folyóirata. (Nagyváradon Tabéry Géza már 1919. nyarán megindította ugyan a Magyar Szót, kevéssel utóbb ugyanott Zsolt Béla a Tavaszt, még ebben az évben próbált szerencsét Marosvásárhelyt Osvát Kálmán Zord Idője is, de ezek a szépirodalmi folyóiratok csakhamar megbuktak.) Mivel a magyar anyaországból egyetlen folyóirat sem juthatott be Erdélybe, a kereszténynemzeti Minerva könyvkiadóvállalat 1921. elején a Pásztortűz közrebocsátásával segített az ínséges szellemi állapoton. A szélsőbaloldali írók a kolozsvári Napkelet köré csoportosultak, de ez a vállalat három évi vergődés után megbukott, s a Pásztaműz a szépirodalmi törekvések középpontja maradt az Erdélyi Helikon megindulásáig.
Magyar Nép. Kolozsvár, 1921-től. – Népművelési képes hetilap. Szerkesztői, Gyallay Domokos és Petres Kálmán, azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy lapjukkal fejleszteni fogják a romániai magyar kisebbség nemzeti öntudatát. Vállalkozásuk fényesen sikerült. A Magyar Nép sikerével egyetlen más erdélyi folyóirat sem versenyezhetett, előfizetőinek száma meghaladta a húszezret, a kitűnően szerkesztett hetilap eljutott a legfélreesőbb magyar nyelvszigetekre is. A mult és jelen minden mozzanatáról tájékoztatta olvasóközönségét: Erdély történetéről, természeti szépségeiről, nagy embereiről; az egyházak, iskolák, egyesületek működéséről; a világpolitika, állami kormányzás, társadalmi élet eseményeiről; a gazdaság, ipar, kereskedelem, tudomány fejlődéséről. Volt benne népies irodalom, mulattató rovat, tanácsadó rész. A nép lelkének biztos ismeretével irányított hetilap a Minerva-Részvénytársaság kiadásában jelent meg.
Jövő. Bécs, 1921–1923. – Politikai napilap. Szerkesztői és kiadói: Garami Ernő és Lovászy Márton. A lap munkatársai teljes erejükkel küzdöttek Csonka-Magyarország ellen, gyűlölködő hangon gyalázták a keresztény-nemzeti irányt, szidták és gúnyolták a magyarság kiváló férfiait. A szerkesztőség minden alkalmat megragadott arra, hogy az utódállamok magyarjait elidegenítse az anyaországtól, s a külföldet a „fehér terror” népe ellen bőszítse. A lap egyik fő erőssége Hatvany Lajos volt. Cikkeiben elkeseredetten küzdött egykori hazája ellen, a szomorú vállalatot anyagilag is támogatta. A budapesti törvényszék 1928. évi megállapítása szerint a Jövő segítséget igyekezett nyujtani Magyarország elgáncsolásához, és Hatvany a hazaáruló mesterkedést pártolta: „Hosszú időn át cselekvő részese volt a magyar állam és a magyar nemzet becsülete és jóhírneve ellen indított rendszeres, céltudatos aknamunkának, amely Magyarország számára a nemzetközi életben megmérhetetlen károkat és nehézségeket okozott akkor, amikor a forradalmak után tönkretéve, megcsonkítva igyekezett fennmaradásának feltételeit megszerezni és biztosítani.”
Tűz. Pozsony, később Bécs, 1921–1923. – Szépirodalmi, kritikai és társadalmi lap Gőmöri Jenő szerkesztésében. Munkatársai részint a proletárdiktatúra bukása után Budapestről Ausztriába menekült írókból, részint a tehetségesebb felvidéki pályakezdőkből kerültek ki.
Prágai Magyar Hirlap. Prága, 1922–1939. – Politikai napilap. A szlovenszkói és ruszinszkói szövetkezett ellenzéki pártok hivatalos lapja. Első főszerkesztője: Dzurányi László. A magyarságért küzdő újságvállalat sok válságon ment át, csakúgy, mint a pozsonyi és kassai magyar sajtó.
Minerva. Pécs, 1922-től. – Tudományos folyóirat. Kiadója a Minerva-Társaság. Szerkesztője: Thienemann Tivadar. A folyóirat a magyar szellemi élet történetének vizsgálatát tűzte ki céljául, különös tekintettel a világfelfogások küzdelmére, a filozófiai gondolkodásra, az eszmei tartalomra. A pécsi egyetem tanárain és tudományos neveltjein kívül más magyar tudósok is készséggel dolgoztak az értékes vállalatba. A szellemtörténeti irány meghonosításának ez a pécsi folyóirat volt egyik leghatékonyabb támogatója a magyar tudományos életben.
Napkelet. Budapest, 1923-tól. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat. Tormay Cecil indította meg a Magyar Irodalmi Társaság támogatásával; szerkesztői munkájában előbb Horváth János, utóbb Keményfy János, majd Németh Antal, később Kállay Miklós támogatták. A gazdag tartalmú folyóirat egyik fő célkitűzése az volt, hogy a nemzeti szellemű szépírók és tudósok munkáit a magyar értelmiség minél szélesebb rétegei számára hozzáférhetővé tegye, s rendszeresen beszámoljon az irodalmi, képzőművészeti, zenei és színházi élet eseményeiről.
Esti Kurir. Budapest, 1923-tól. – Politikai napilap. Főszerkesztője: Rassay Károly. Délutánonkint megjelenő újság volt, mint az Új Nemzedék, Az Est, Magyarország, 8 Órai Ujság. Egy liberális csoport alapította a „keresztény kurzus” ellensúlyozására, a szabadelvű eszmék és a zsidóság védelmére.
Erdélyi Irodalmi Szemle. Kolozsvár, 1924–1929. – Tudományos és kritikai folyóirat. Kiadója: a Minerva-Részvénytársaság. Szerkesztői: Borbély István, utóbb György Lajos. Előkelő színvonalú szemle volt. Erdély szellemi életének tükre óhajtott lenni, feladatát tökéletesen megoldotta. Kimerítő bírálatokat közölt a Romániában megjelent szépirodalmi és tudományos munkákról, s figyelemmel kísérte a Magyarországban kiadott szépirodalmi és tudományos könyveket. „Az Erdélyi Irodalmi Szemlét – írta az 1924. évi januári füzet élén a folyóirat szerkesztősége – a mindennapi szükség teremtette meg. Immár őt éve élünk Romániában a nélkül, hogy volna olyan folyóiratunk, melyről elmondhatnók: megtalálható benne mindaz, ami a szépirodalomban és a különböző tudományokban itt Romániában magyar nyelven történt. Pedig nyilvánvaló, hogy erről ma már nemcsak másoknak, de önmagunknak is számadással tartozunk. Éppen ideje, hogy a romániai magyar szépirodalomról és tudományosságról egyszer már a rendszeres, szakszerű és független kritika is megszólaljon. Nem fogunk félni megmondani a rossz dologról azt, hogy rossz, s nem dédelgetünk semmit pusztán csak azért, mert az véletlenül éppen magyar.” Ezek a szigorú kritikai elvek magukban hordozták a folyóirat elmúlásának magvát. A dekadens lelkiség ellen küzdő vállalkozás hamarosan a neheztelés középpontjába került s a komoly tudományos szellem nagy kárára megszüntette működését, helyesebben beleolvadt az ismét föltámasztott Erdélyi Múzeumba.
Magyar Bibliofil Szemle. Budapest, 1924–1925. – Évnegyedes folyóirat. Lantos-kiadás. Első szerkesztője: Dézsi Lajos; második szerkesztője: Sikabonyi Antal. A folyóirat a régi és új könyvművészet, könyvkiadás és könyvgyűjtés közérdekű és tudományos ismertetését tűzte ki céljául.
Korunk. Kolozsvár, 1926-tól. – Világnézeti és irodalmi havi szemle Dienes László, utóbb Gaál Gábor szerkesztésében és kiadásában. A Huszadik Század elvei szerint szolgálta a radikálisszocialista haladás céljait, s küzdött a történeti Magyarország lelkisége ellen. Szépirodalmi munkatársai közül említhetők Balázs Béla, Fodor József, Hatvant Lajos, Illyés Gyula, József Attila, Kassák Lajos, Kodolányi János, Raith Tivadar, Reményi József, Remenyik Zsigmond, Szántó György, Tamási Áron.
Literatura. Budapest, 1926–1938. – Irodalomismertető folyóirat Supka Géza szerkesztésében. A szerkesztő és munkatársai elevenen megírt cikkekben számoltak be a hazai és külföldi irodalom új jelenségeiről. A hivatott tehetséggel szerkesztett folyóiratot eleinte a Lantos-cég, később maga Supka Géza adta ki.
Pannonhalmi Szemle. Pannonhalma, 1926-tól. – Tudományos folyóirat. Főkép a hittudományi irodalomnak és a magyarországi bencés-rend szellemi törekvéseinek szolgálatára indult meg, de a magyar szépirodalom és irodalomtörténet fejlődését is figyelemmel kísérte. Szerkesztői: Strommer Viktorin, Kühár Flóris, Mihályi Ernő.
Századunk. Budapest, 1926–1939. – Társadalomtudományi szemle Vámbéry Rusztem, utóbb Csécsy Imre szerkesztésében és kiadásában. A Huszadik Század utóda. Szabadgondolkodó szellemben tájékoztatta olvasóközönségét a kor jelenségeiről.
A Sajtó. Budapest, 1927-től. – Tudományos folyóirat az időszaki sajtó jelenének és multjának föltárására. Wünscher Frigyes szerkesztésében és kiadásában indult meg.
Debreceni Szemle. Debrecen, 1927-től. – Tudományos folyóirat. Kiadója: a debreceni egyetem barátainak köre. Szellemtudományi és természettudományi számai egymással váltakozva jelentek meg; az előbbiek Hankiss János, az utóbbiak Milleker Rezső szerkesztésében. A szerkesztők különös gondot fordítottak KeIetmagyarország és Debrecen ismeretlen művelődési és természeti kincseinek feltárására, de figyelemmel kísérték az egész magyar tudományos élet fejlődését is. A céltudatosan szerkesztett folyóirat évfolyamai tele voltak önálló ítéletű, frissen megírt tanulmányokkal és bírálatokkal.
Magyar Szemle. Budapest, 1927-től. – Közérdekű folyóirat. Kiadója: a Bethlen István gróf pártfogása alatt álló Magyar Szemle Társaság. Szerkesztője: Szekfü Gyula, utóbb Eckhardt Sándor. Előkelő szellemű cikkekben foglalkozott a magyar élet minden fontosabb jelenségével. Konzervatív iránya nem tette elfogulttá a gyökeresebb haladás eszméi iránt sem.
Széphalom. Szeged, 1927-től. – Tudományos folyóirat. Kiadója: a szegedi egyetem barátainak köre. Szerkesztője: Zolnai Béla. Az elevenen szerkesztett tudományos szemle a tudás és szépség kultuszának jegyében működött. Programmja szerint: «A Széphalom a haladó magyarság önmagára eszmélését kívánja előmozdítani. Filozófiai elmélyülés és idealizmus, európai kultúra és a magyar régiség életrekeltése, modern szellemiség és hagyománykeresés, a tiszta és önmagáért való művészet lebeg cél gyanánt a Széphalom alapítói előtt.» A pécsi Minerva és a Debreceni Szemle megmaradt a tudomány határvonalain belül, a Széphalom a szépirodalomnak is helyet adott hasábjain.
Erdélyi Helikon. Kolozsvár, 1928-tól. – Szépirodalmi és kritikai havi folyóirat az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Áprily Lajos és Bánffy Miklós szerkesztésében indult meg; további szerkesztői: Kuncz Aladár, Kós Károly, Kovács László. Külseje, szelleme, tartalma a Nyugatra emlékeztetett, bár időnkint helyet adtak a konzervatívabb világnézetű költők és novellisták kéziratainak is. Munkatársaik rokonszenve az ultramodern szellemi törekvéseknek szólt. Művészi egyoldalúságuk ellenére is értékes folyóiratot teremtettek, az új tehetségeket szívesen gyámolították.
A Toll. Budapest, 1929–1938. – Szépirodalmi és kritikai szemle Zsolt Béla és Kaczér Vilmos szerkesztésében és kiadásában. Haladó szellemben irányította olvasóközönségét.
Rádióélet. Budapest, 1929. szeptemberétől. – Szépirodalmi és művészeti képes hetilap a Magyar Rádió szerkesztésében és kiadásában. Tartalmi gazdagsága később meglehetősen összezsugorodott.
Erdélyi Múzeum. Kolozsvár, 1930-tól. – A folyóirat egyrészt az Erdélyi Irodalmi Szemle, másrészt az 1917-ben megszűnt Erdélyi Múzeum folytatása. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület indította meg György Lajos szerkesztésében. Tanulmányai és cikkei felölelték a tudomány minden ágát.
Magyar Minerva. Pozsony, 1930-tól. – A felvidéki magyarok irodalmi és kritikai folyóirata Reinel János és Walla Frigyes szerkesztésében. A csehszlovákiai írókon kívül Magyarország és az utódállamok írói is dolgoztak bele. A Nyugathoz és a Napkelethez hasonló havi füzetekben jelent meg. Előfizetőit főkép az Északnyugati Felföld magyarságából toborozta.
Diárium. Budapest, 1931-től. – Könyvismertető folyóirat. Az Egyetemi Nyomda kiadásában Czakó Elemér indította meg azzal a céllal, hogy a magyar könyvet minél jobban megszerettesse.
Korunk Szava. Budapest, 1931–1939. – Az ifjú katolicizmus társadalmi és kritikai folyóirata. Gróf Széchenyi György alapító szerkesztő és kiadó mellett Aradi Zsolt és Balla Borisz, utóbb Katona Jenő szerkesztette. A kor szociális kérdéseivel szemben a katolikus lelkiismeretet bátor igazmondással szólaltatta meg, a közéleti és irodalmi kérdésekben is a független igazságkeresés merész hangján beszélt.
Kalangya. Szabadka, 1932-től. – A délvidéki magyarok irodalmi és kritikai folyóirata. Csuka Zoltán társaságában Szenteleky Kornél alapította; halála után Kende Ferenc, Radó Imre és Szirmai Károly vették át szerkesztését. A vajdasági magyar költők és prózaírók munkáin kívül helyet adott a Jugoszlávián kívül élő magyar írók cikkeinek is. Olvasóközönsége a nehéz anyagi körülmények között élő délvidéki magyar értelmiségből került ki, a vagyonosabb bácskaiak nem támogatták. «Tehetősebb magyarjainknak – panaszkodott a szerkesztőség a negyedik évfolyamban – cseppet sem fáj a feje ifjú kultúránk sorsa miatt. A Szrpszka Matica példája, az egyszerű szerb családok áldozatkészsége, a csehszlovákiai és romániai magyar mecénások szép gesztusa kevéssé csábította őket. Legvagyonosabb színmagyar földbirtokosainknak az volt a legfőbb gondjuk, hogy hány hald répára köthetnek szerződést a gyárakkal, s hogyan csinálhatnak minél több pénzt. A birtok-megőrzés szintén politika, de ha csak zsugorgató céljai vannak, semmiképpen sem kultúrpolitika. Az ilyen életfelfogás teljesen szembenáll a magyar kisebbségi gondolattal, mely áldozatot is kíván. A vajdasági szerbség egy évszázadon át tudta, hogy mivel tartozik, ha nemzetiségét meg akarja őrizni. De tudta ezt a bácskai szlovák nép is, mint ahogy ezen az úton haladva építi németségünk is fennmaradását. Csak a jugoszláviai magyar földbirtokos-osztály kilencven százaléka nem akar semmit sem tudni. Számára teljesen elegendő, hogy magyarul beszél. A kultúra azonban, akár a rongyos koldus, hiába kopogtat az ajtaján. Csak álljon ott és fagyoskodjék. Nem hiányzik, nincs szükség reá.»
Láthatár. Budapest, 1933-tól. – A folyóirat Csuka Zoltán szerkesztésében azzal a céllal jelent meg, hogy ismertesse a Csonka-Magyarország határain túl folyó szellemi életet: egyrészt az utódállamok kisebbségi magyar irodalmát, másrészt a régi Magyarország egykori nemzetiségeinek írói törekvéseit. Az anyaország testéből más-más országokba szakadt részek figyelésén kívül gondot fordított az egyéb helyeken élő magyar szórványok ajtóéletére is.
Magyar Írás. Kassa, 1932–1937. – A felvidéki magyarok irodalmi és kritikai folyóirata Simon Menyhért, Darkó István, Rácz Pál és Szombathy Viktor szerkesztésében. A szlovenszkói és ruszinszkói művelődési törekvések ismertetésére gondot fordított, a képzőművészeti és zeneművészeti törekvéseket is figyelemmel kísérte. «A kisebbségi sorsban élő magyarság teremtő energiáinak hű tükörképe s egyszersmint szellemi iránytűje» óhajtott lenni az Északkeleti Felföldön.
Magyarosan. Budapest, 1932-től. – A Magyar Tudományos Akadémia nyelvművelő folyóirata Nagy József Béla szerkesztésében azzal a gyakorlati céllal indult meg, hogy visszaszorítsa a nyelvünkbe özönlő idegen szavakat, és felhívja a figyelmet az egyre merészebben előretörő németes kifejezésekre. A magyar stílusnak az idegen szóktól és a külföldről besurranó szerkezeti sajátságoktól való megtisztítása nehéz feladat volt, de a közönség örömmel üdvözölte a folyóirat célkitűzéseit. A szerkesztői tisztséget később Zsirai Miklós, majd Putnoky Imre vette át.
Tanú. Budapest, 1932–1936. – Németh László kritikai folyóirata. A szerkesztő egymagában írta folyóiratát, hasábjain független szellemmel számolt be irodalmi tanulmányairól. Mindenre kiterjedő figyelem és termékeny tanulásvágy jellemezte a vegyesen adott mélységekbe néző esszéket és felületen mozgó kritikákat. Tükör. Budapest, 1933-tól. – Szépirodalmi és ismeretterjesztő képes folyóirat Révay József szerkesztésében és a FranklinTársulat kiadásában. A kiadótársulat ezzel a havi szemlével a Vasárnapi Ujságot kívánta ismét föltámasztani.
Koszorú. Budapest, 1934-től. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat, a Petőfi-Társaság közlönye. Kiadója: a Singer és Wolfner-cég. Szerkesztői: Császár Elemér, Gáspár Jenő, Havas István. Célja: a nemzeti szellemű irodalmi törekvések támogatása. «Minden országban, amelynek népe élni akar, ezer körömmel kapaszkodnak bele írók és olvasók annak az irodalomnak zászlóiba, amely irodalom a nemzeti talajban gyökerezik.» A szerkesztők, s velük együtt különösen Lázár Béla, szellemes kritikai észrevételekkel kísérték az irodalmi élet jelenségeit, bátorhangú cikkeik nyomán sokan fölszisszentek, a szellemi élet megérezte működésük hatását.
Új Magyarság. Budapest, 1934-től. – Politikai napilap, Milotay István szerkesztésében indult meg. A szerkesztő a Magyarság munkatársainak egy részével megvált régi lapjától, s a keresztény nemzeti eszmék védelmére új lapot alapított. «Tovább kell mennem, magammal kell vinnem azt a lobogót, amelyet annak idején, hű bajtársak élén, én tűztem ki a magyar újságírás fellegvárára, amelyet tizenöt év alatt annyi megpróbáltatás között mindig mocsoktalanul megvédtem, megőriztem, s amelyet – szerénytelenség nélkül mondhatóm – oly sok diadalhoz juttattam. Választanom kellett a megalkuvással járó anyagi gondtalanság s a meggyőződésért mindent kockáztató szakítás között. Én az utóbbit választottam. Nem tehettem mást. Erre köteleznek azok az ideálok, amelyekre már huszonöt év előtt, kora ifjúságomban, fölesküdtem, erre kötelezett a Magyarság hívei előtt tizenöt év alatt kifejtett munkásságom, s erre kőtelezett a keresztény-nemzeti gondolat, amelynek nehéz keresztjét – minden csábítás, megpróbáltatás között – büszkén viseltem és büszkén akarom viselni továbbra is.»
Válasz. Budapest, 1934–1938. – Szépirodalmi, kritikai és társadalompolitikai folyóirat. Fülep Lajos, Gulyás Pál és Németh László szerkesztésében indult meg, Sárközi György szerkesztésében fejezte be pályáját. A magyarság időszerű kérdéseire óhajtott feleleteket adni az irodalom szemléletén át, a fővárosi és vidéki írók egyesítésével.
Esztétikai Szemle. Budapest, 1935-től. – A Magyar Esztétikai Társaság folyóirata Mitrovics Gyula szerkesztésében. Az elmélet kérdésein kívül a művészi tevékenység megnyilvánulásait is alapos tanulmányokban méltatta.
Kelet Népe. Budapest, 1935-től. – Szépirodalmi, kritikai és társadalomtudományi szemle. Szabó Pál irányításával indult meg a földművesosztály szellemi színvonalának emelésére, 1940-ben Móricz Zsigmond vette át szerkesztését és kiadását.
Magyar Élet. Budapest, 1935-től. – Társadalmi, szépirodalmi és kritikai folyóirat. Különösen Fitos Vilmos szerkesztése alatt jelentek meg benne érdekes közlemények, haladó szellemű, keresztény-nemzeti irányban.
Magyar Női Szemle. Budapest, 1935-től. – A szellemi pályán működő nők folyóirata. Magyary Zoltánné Techert Margit szerkesztésében. Az Egyetemet Végzett Magyar Nők Egyesületének kiadásában indult meg.
Pannonia. Pécs, 1935-től. – Tudományos folyóirat. Kiadója a pécsi tudományegyetem tanácsa. Szerkesztői és munkatársai a pécsi egyetemi tanárok.
Új Kor. Budapest, 1935-től. – Az ifjú katolicizmus társadalmi és kritikai folyóirata. A Korunk Szavából vált ki. Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László szerkesztésében és kiadásában jelent meg.
Vigilia. Budapest, 1935-től. – Szépirodalmi és kritikai folyóirat Possonyi László szerkesztésében. Célja: a katolikus történetszemlélet és irodalmi elmélyedés kiépítése, a katolikus írók új nemzedékének és a magas értelmiségű katolikus közönségnek európai színvonalú foglalkoztatása.
Libanon. Budapest, 1936-tól. – Zsidó tudományos és kritikai folyóirat Grózinger József, Kohn Zoltán és Zsoldos Jenő szerkesztésében. Beköszöntője utal arra, hogy a magyar zsidó tudományos irodalomban félszázad óta nem történt megmozdulás. „Ennek a némaságnak a csendjét szeretnők megtörni, amikor a Libanon szellemi és tartalmi pillérein hidat akarunk verni a magyar-zsidóság érdeklődés-vágya és a sajátos magyar-zsidó irodalmi-tudományos gondolat területe között”
Szép Szó. Budapest, 1936–1939. – Szépirodalmi és kritikai szemle Ignotus Pál és József Attila szerkesztésében, a Cserépfalvi-könyvkereskedés kiadásában. Támadó álláspontra helyezkedett minden olyan irodalmi jelenség és társadalmi megmozdulás ellen, amely árthatott a haladó szellemű törekvéseknek.
Egyedül Vagyunk. Budapest, 1938-tól. – Társadalmi, szépirodalmi és kritikai folyóirat. Főszerkesztője: Oláh György. Kiadója: Báthory-Hüttner János. Munkatársai a keresztény nemzeti haladás jeligéjével dolgoztak az őrségváltás eszméjéért. „Ezeken a hasábokon az a nemzedék mondja el véleményét, amely a magyar közélet kapuin dörömböl”
Magyar Nemzet. Budapest, 1938-tól. – Politikai napilap. Pethő Sándor alapította akkor, amikor távozott a Magyarság éléről. Leleményesen szerkesztett, előkelő szellemű, mélyenjáró napilap. Elméleti cikkeiben többet adott, mint ami az átlag olvasónak kellett.
Új Hang. Moszkva, 1938-tól. – Irodalmi és társadalmi havi folyóirat. Kiadója: az oroszországi magyar írók csoportja. Szerkesztője: Barta Sándor. Munkatársai: Balázs Béla, Bölöni György, Gábor Andor, Gergely Sándor, Lukács György, Lányi Sarolta és sokan mások. A folyóirat «büszkén vállalja a magyar nemzeti forradalmi, demokratikus, szabadságszerető irodalmat örökségéül, azt az irodalmat, mely Táncsics Mihály írásain át először szólaltatta meg a negyedik rendet, a proletariátust, s amely Ady Endrét, a bigott és korrupt úriosztályok nagy vesszőfuttatóját, adta népünknek.»
Magyar Sajtó. Budapest, 1939-től. – Az Országos Magyar Sajtókamara havi közlönye Gáspár Jenő szerkesztésében. A hírlapok és folyóiratok hivatalos életére s a régi szabad sajtónak kötött sajtóvá történt átalakulására sok értékes anyag található benne. «A magyar újságírói rendből átalakultunk a magyar sajtó céhévé. A céh európai gondolat volt, és gyökeresen magyarrá fogadtuk. Jelentette a felkészültséget, szakértelmet, a munka feltétlen szolidságát, a dolgozó megbízhatóságát. De jelentett ennél sokkal többet is. Hűséges és kérlelhetetlen őrállást a keresztény erkölcs és a nemzeti érzés örök értékei mellett» (Kolosváry-Borcsa Mihály kamarai elnök vezérhangja a folyóirat élén.)
A magyarság szellemi életerejét semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy az utódállamokban is feltűnően virágzott a sajtója. A Romániához csatolt magyarországi területeken még 1935-ben is a legváltozatosabb iránnyal és tartalommal jelentek meg a magyarnyelvű hírlapok és folyóiratok. Kolozsvárt 55, Temesvárt 50, Aradon 25, Nagyváradon 22, Szatmáron 22, Marosvásárhelyt 15, Brassóban 14, Bukarestben 12 volt az időszaki sajtótermékek száma. Amerikában ugyanebben az évben hatvannál több magyarnyelvű napilapot és hetilapot adtak ki. Az ottani magyarság erejének megnövekedésére vall az is, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyetemein és főiskoláin 1935-ben közel hatvan magyar anyanyelvű tanár működött. (Irodalomtörténeti tanszéke volt Reményi Józsefnek a clevelandi, Takaró Gézának a columbiai egyetemen.)
Szerkesztők, kiadók:
Alszeghy Zsolt, Andor József, Anka János, Áprily Lajos, Babits Mihály, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Bangha Béla, Bánffy Miklós, Császár Elemér, Feleky Géza, Fenyő Miksa, Földi Mihály, Garami Ernő, Gellért Oszkár, Gyallay Domokos, György Lajos, Hatvany Lajos, Herczeg Ferenc, Ignotus Hugó, Jászi Oszkár, Kassák Lajos, Kóbor Tamás, Kós Károly, Méhely Lajos, Milotay István, Móricz Zsigmond, Németh László, Osvát Ernő, Patai József, Pethő Sándor, Rákosi Jenő, Reményik Sándor, Supka Géza, Szabolcsi Lajos, Szász Károly, Szekfü Gyula, Tormay Cecil, Túri Béla, Várdal Béla és Voinovich Géza életéről és munkáiról: a későbbi fejezetekben.
LÉGRÁDY OTTÓ (szül. 1878. szeptember 21. Budapest), a Pesti Hirlap főszerkesztője. Jogi tanulmányainak befejezése után a családja birtokában levő nyomdai intézet és lapkiadó vállalat szolgálatába lépett, a trianoni összeomlás után a Pesti Hirlapot a magyar irredenta törekvések egyik tűzhelyévé tette. A nemzeti eszmének kevés hozzáfogható mecénása akadt. Politikai napilapjának ötvenéves jubileuma alkalmából kiadta a Pesti Hirlap revíziós albúmát: Igazságot Magyarországnak! Ezt a kiválóan szerkesztett díszes munkát lefordíttatta angol, francia, olasz és német nyelvre, s tízezrével terjesztette a világ minden részében; eljutott ez a kötet a külföld minden nevesebb politikusához, társadalmi előkelőségéhez, tudósához, írójához, publicistájához. A páratlan áldozatkészséggel közrebocsátott mű mind az öt világrész figyelmét ráterelte a magyar kérdésre, ezrével érkeztek a levelek messze idegenből a Pesti Hirlap szerkesztőségébe, a közéleti kiválóságok egész serege sorakozott a magyar igazság mellé. Ezt a hallatlan sikerű propagandát az utódállamok sajtója nem tudta ellensúlyozni, ezzel a nagy cselekedetével s az utána következő áldozatos működésével Légrády Ottó rendkívüli szolgálatot tett az országnak. 1933. decemberében egyszerre négy folyóiratot indított meg azzal a céllal, hogy angolul, franciául, olaszul és németül tájékoztassák a külföldet az elcsatolt magyarság szenvedéseiről; mind a négy folyóirat havonkint húszezer példányban számolt be a Dunamedence sorsdöntő kérdéseiről; mind a négy folyóiratot tiszteletpéldányként kapta meg Európa és az Európán kívül fekvő államok minden közéleti és tudományos kitűnősége. Herczeg Ferencnek az első szám élén álló vezérszava szerint: „Midőn az olvasó kezébe adjuk lapunk első számát, kijelentjük, hogy kétféle cél van szemünk előtt. Először meg akarjuk győzni a világ művelt embereit, hogy a trianoni békeszerződés, amely feldarabolta a magyar királyságot, kihatásaiban Európa összes népeire nézve káros és veszedelmes. Másodszor pedig azt a gondolatot szeretnők belevinni a köztudatba, hogy a trianoni szerződés megváltoztatása az egész kultúremberiség közös érdeke. E négy világnyelven megjelenő lap szerkesztői nem az olvasó érzelmeihez, hanem egyedül csak értelméhez folyamodnak. Az állítások közül, amelyekkel az olvasó lapunkban találkozni fog, csak azokat fogadja el, amelyeknek igazságáról meggyőződést szerzett. Nekünk nem az olvasó jószívűségére, hanem meggyőződésére van szükségünk.”
MIKLÓS ANDOR (szül. 1880. január 21; megh. 1933. december 2), hírlapíró, az Est-lapok tulajdonosa, az Athenaeum részvénytársaság elnöke. Egyszerű zsidó családból származott, eleinte bankhivatalnok volt, később a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozott. Harminc éves korában megalapította Az Estet, a proletárdiktatúra bukása után lapvállalatához csatolta a Magyarországot és a Pesti Naplót; tulajdonába került az Athenaeum nyomdája és könyvkiadóvállalata; döntő szava volt számos irodalmi kapcsolatú üzemben, bankban, részvénytársaságban, 1910-ben alapított déli lapja élén mint főszerkesztő rendkívüli sikerrel működött; munkatársai párját ritkító ügyességgel szolgálták ki a közönség kíváncsiságát. Az Est az ötletekben, tartalomban, nyomdai kiállításban egész sor újítást hozott a napisajtóba. Hangja merész volt, felfogása független a politikai pártoktól. Senki sem tudta, hogy a főszerkesztő-laptulajdonos milyen politikát támogat, csak azt látták, hogy a radikális haladás szellemében irányítja munkatársait, Kevés üzleti vállalkozás tudta enynyire kifürkészni a népszerűség titkait, a napisajtó egyetlen terméke sem érte el az avult újságsablonokat kerülő lap példányszámát. Az egyhasábos Est-vezércikkek hatalmas polgári tömegeket irányítottak a világnézeti, társadalmi, politikai, művészeti és irodalmi kérdésekben, népszerűvé tettek jelentéktelen embereket, elfordították a figyelmet sok fontos kérdésről. A lap álláspontja és a keresztény világnézet között áthidalhatatlan szakadék tátongott. Miklós Andor a maga személyére nézve nem használta ki nagyhatalmi helyzetét, nem szaladozott társadalmi kitüntetések után, nem vállalt képviselőséget; még azt sem engedte meg, hogy írjanak személyéről a maga sajtójában. Egyéni becsvágyának kielégítése helyett megelégedett kapitalista álmainak megvalósításával és az újságírás iramának fáradhatatlan fokozásával. Személyzetét jól díjazta, a hivatásos hírlapírókon kívül teret adott a liberális irányú költők és elbeszélők érvényesülésének is. Jól összeválogatott írói csoporttal irányította íróasztala mellől a magyarság százezreinek gondolkodását napról napra. Kiadóhivatali főnöke, Sebestyén Arnold, éppen olyan tehetség volt a lap terjesztésében, mint ő a szellemi irányításban. Álljon itt két idézet lapja hatásának illusztrálására. Az egyik nacionalista napilap felfogása szerint: „Az Est új szemléletet hozott a rotációs torkából, s ez az új szemlélet a forradalomé, a zsidóságé volt. Az Est nevéhez fűződik a magyar újságírásnak az az ízlésben való eltolódása, amely a maximumig fokozta A Nap által megütött hangot. Valami példátlan cinizmus jellemezte ezt a sajtóorgánumot. Nem volt az az ember, akit meg ne mart volna: egy évtizeden keresztül mást sem tett, mint hagy a magyar közélet magyar reprezentánsait marta, tépte, rágta.” (Szózat. 1925.) Móricz Zsigmond szerint: „Az volt a szép és fényes kor, mikor Miklós Andor és Sebestyén Arnold éltek és virultak. Két zseni. A kezükben a kő is életet kapott, s a kőnél nehezebb anyag, a magyar közönség lelke kivirult. Ki tudja azt ma, mit jelentett Az Est huszonnégy évvel azelőtt? Miklós Andor és Sebestyén Arnold tanították meg olvasni a magyar népet. A kalendáriumról Az Est olvasóivá emelkedett a magyar falu.” (Pesti Napló, 1933.)
Irodalom. – A magyarországi hírlapok és folyóiratok címeinek gondos egybeállítása évről évre megtalálható a Magyar Könyvszemle évfolyamaiban. – Egyes hírlapok és folyóiratok történetére nézve adalékok és visszapillantások a tízéves, húszéves, negyedszázados és félszázados évfordulók ünnepi számaiban. – Déri Gyula: A magyar ellenzéki hírlapírás története, Budapest, 1906. – Viszota Gyula: Az Akadémiai Értesítő 70 éves jubileuma. Akadémiai Értesítő. 1911. évf. – György Lajos Az erdélyi magyarság szellemi élete. Budapest, 1926. – Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 1927. – Wünscher Frigyes: Csonka-Magyarország sajtója. Budapest, 1928. – Magyar újságírás negyven éve. Az ujságkiadó tisztviselők nyugdíjegyesületének kiadása. Budapest, 1929. – Finkey Ferenc: Visszaemlékezés a sajtóankétra. Magyar Szemle. 1929. évf. – Olay Ferenc: A magyar sajtó és az utódállamok. Budapest, 1929. – Révész Mihály: A Népszava története. Budapest, 1930. – Siklósi Ferenc: Az ötvenéves Egyenlőség. Magyar Kultúra. 1930. évf. – Tabéry Géza: Emlékkönyv. Kolozsvár, 1930. – Tamás László: A mai magyar sajtó és irányító egyéniségei. Magyar Kultúra. 1930. évf. – Zulawski Andor: A Nyugat útja. A Cél. 1930. évf. – S. Szabó József: Visszapillantás a Protestáns Szemlére. Protestáns Szemle. 1932. évf. – Wünscher Frigyes szerkesztésében: Újságíró-arcképek. Budapest, 1932. – Győry János: Új magyar folyóiratok. Magyar Szemle. 1933. évf. – Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szeged, 1933. – Goriupp Alisz: A Magyar Nemzeti Múzeum Hírlaposztálya, fennállásának első félszázadában. 1884–1934. Budapest, 1934. – Donáth Regina: A Tisza István elleni 1912-i merénylet a hírlapirodalom tükrében. Budapest, 1935. – Farkas Lujza: A Nyugat és a századeleji irodalomforduló. Budapest, 1935. – Fürst Aladár: A Mult És Jövő jubileumára. Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat Évkönyve. Budapest, 1935. – Sziklay János és Szász Menyhért szerkesztésében: A magyar sajtó évkönyve. Budapest, 1935. Tápay-Szabó László: Zugsajtó, szennysajtó, reform. Katolikus Szemle. 1935. évf. – Tolnai Gábor: A Vasárnapi Ujság és a modern magyar irodalom. Könyvtári Szemle. 1935. évf. – Tóth László: Az ötvenéves Katolikus Szemle. 1936. évf. – László Erzsébet: Francia hatások A Hét című folyóiratra. Debrecen, 1937. – Szirmay Mária: Páris a magyar sajtó tükrében. Budapest, 1937. – Bosnyák Zoltán: Harc a zsidó sajtó ellen. Budapest, 1938. – Farkas Gyula: Az asszimiláció kora a magyar irodalomban. 1867–1914. Budapest, 1938. – Gróf Károlyi Imre: A zsidókérdés Magyarországon. Budapest, 1938. – Kristóf György: Az erdélyi időszaki sajtó a kiegyezéstől a közhatalom változásáig. 1867–1919. Magyar Könyvszemle. 1938. évf.
