IRÓI TÖREKVÉSEK.
IRÓI TÖREKVÉSEK.
Irodalmunk a régibb korokban az eszmeáramlatok terén többnyire csak évtizedekkel később lépett a nyugateurópai úttörés nyomába, de a huszadik század ebben is változást hozott. Költőink, elbeszélőink, színműíróink, kritikusaink, tudósaink a külföld haladásával egyidejűen törtek előre, sőt egyik-másik ponton megelőzték a nagy nemzetek irodalmainak szellemi étharcát.
Ez a kor – a huszadik század első harmada – a világirodalom nevezetes időszaka. Anatole France, Claudel, Maeterlinck, Mistral, Rostand, Romain Rolland, Sully-Prudhomme, D’Annuzio, Marinetti, Pirandello, Galsworthy, Kipling, Wilde, Dehmel, Hauptmann, Heyse, Th. Mann, Knut Hamsun, S. Lagerlöf, Strindberg, Reymont, Sienkiewicz, Mereskovszkij, R. N. Tagore munkái jelzik a legkiemelkedőbb szellemi ormokat. Mellettük az európai nevű írók egész sokasága.
Ha helyes az a tanítás, hogy a nemzetek eszményeit, gondolatkincsét és érzésvilágát az irodalom őrzi legszínesebben, a magyar irodalom a huszadik század első évtizedeiben sok zavaró jelenséget és aggodalmas mozzanatot tükröz. 1900. körül még nem sok nyoma mutatkozott annak, hogy irodalmunk egysége megbomlik, művelői szembe kerülnek egymással, s a kettészakadt irodalmat az egyéni ellenérzés és elvi ellentétek láza fogja fűteni. A század elején még élt Jókai Mór, Gyulai Pál, Szász Károly, Lévay József; a nemzet ünnepelt írói között ott voltak Mikszáth Kálmán, Rákosi Jenő, Ábrányi Emil, Endrődi Sándor. A verselés technikája és a próza nyelve feltűnően simább lett. Évről-évre akadt elég új lírai motívum, eredeti elbeszélő téma, addig még föl nem használt színpadi helyzet. A hagyományokhoz ragaszkodó írók a Budapesti Szemle és a Vasárnapi Ujság körül csoportosultak, az ifjabbak az Új Idők köré, a nyugtalanabbak A Hét szerkesztőségébe. Az utóbbiak erősen figyelték a külföld irodalmi áramlatait, s megvetették alapját annak a modern nagyvárosi költészetnek, amely régebben ismeretlen volt a magyar irodalomban.
A Budapesti Napló 1904-ben fedezte föl Ady Endrét. A váratlanul fölbukkanó költő nyomán új szellem, új hang, új témakör kezdett meghonosodni az ifjabb írók között.
Ady Endre világa és a vele együttérző új nemzedék törekvései a Nyugat megindulásával, 1908-ban kapták legfőbb támasztékukat. Ennek a folyóiratnak már első évfolyamában nagyobbára feltűntek. azok az írók, akik később a legerősebb írói egyéniségei lettek az új iránynak. A Nyugat nemcsak verseket, novellákat és regényeket adott közre, hanem teljes erővel törekedett arra is, hogy népszerűvé tegye a dekadens életérzést és a naturalista életszemléletet. Az új irodalom lírai motívumai a főváros talajából nőttek ki, az elbeszélő és színműirodalom hősei a nagyváros viharvert alakjai voltak, a magyarság történeti multja alig érdekelt valakit, a kisváros és a falu pedig csak annyiban, amennyiben anyagot adott a vidéki emberek naturalista ábrázolására. A régibb líra, epika és dráma eszményi világát a huszadik század materialista életelvei váltották föl: az érzéki élvezetekért sóvárgó városiaknak és a durva parasztoknak különleges alakjai. Ahol a modern lélek titkos megrezdüléseiről volt szó, ott a költők új formaművészettel próbálkoztak; ahol az élet durvaságait mutatták be, ott a köznapi beszéd érdes hangján szólaltak meg.
Ady Endre költészetének és a vele egy úton haladó írók munkásságának nem utolsó jelentősége, hogy ez az irodalom mély bepillantást ad egy forrongó kor nyugtalan lelkivilágába. Az úttörő költőnek annyi öntudatlan utánzója támadt, hagy közülük egyik-másik a siralmas epigon hatását keltette. A koravén dekadens irodalom Ady Endre jármában vergődött. Eltanulták nyelvét, verselését; átvették érzéseit, világfelfogását. Utánzása már 1908-ban megkezdődött, azután évről-évre nőtt. Hangjának sugalló hatása alól az ifjabb verselők közül csak kevesen tudták magukat kivonni. Költői erényeit nem tanulhatták el; hibáit és furcsaságait sorra átvették.
Ebben az utánzó költészetben nem mindennapi dolgok bukkantak föl. A torzajkú szitkok, vad éjtszakák glóriája, véresre harapott ajkak, ciprusok karcsú fájdalma, kócos vágyak csak úgy kavarogtak egymás nyomában. Mikor egy-egy különösség megjelent, az új irodalom barátai ájuldoztak a gyönyörűségtől. Sok tehetséges magyar költő örökre elhallgatott, mert nem akadt észrevevője, az élelmes divatköltőket azonban a lírikus-hírességek sorába avatták. A könyvvásárló közönség elég együgyű volt ahhoz, hogy készpénznek vegye a kölcsönös baráti magasztalásokat. Attól félt mindenki, hogy nem lesz eléggé modern, ha a költői szabadság címén nyakába varrt sületlenségeket kineveti és visszautasítja.
Az elfogulatlan idegen szemlélő is észrevehette, hogy itt valami nagy baj van. Megrendült egy egész nemzedék erkölcsi világa, s ha az irodalom fejlődése formai tekintetben és tartalmi változatosságban előbbrehaladt is, maga az új irány nem egyszer megdöbbentő lelkiséget mutatott. Kétségtelenül gyötrelmes volt az a merev politikai és társadalmi rendszer, amely a tehetséget – föltéve ha nem volt elháríthatatlan előretörő ereje – többnyire csak akkor engedte érvényesülni, ha a születés vagy pártfogás kiváltsága állt a háta mögött, holott ugyanakkor minden pálya tárva-nyitva állt azok számára, akik a tehetség és buzgóság hiányát családi helyzetük előnyeivel pótolták. A történetíró igazságosságával mérve: ez az igazi kulcsa annak, hogy a lelkek egyensúlya felborult s a „vesszen minden” jelszava általánossá vált.
Goga Oktavián magyarországi román költő, utóbb Románia közoktatásügyi minisztere, már 1913-ban a mult idők emlékének nyilvánította a magyar nemzeti kultúrát. A magyar irodalom – írta tanulmányában – mint a magyarság nemzeti irodalma megszűnt vagy átalakult. Aki a magyar népet és magyar szellemet a nagy magyar könyv termésből akarja megismerni, az teljesen tévútra jut, A Budapestnek nevezett zsidófészek – úgymond – rányomta pecsétjét az egész magyar irodalomra. Akik itt írnak, azoknak semmi közük sincs az ezeréves magyarság gondolkodásához, Árpád vezérhez vagy Arany Jánoshoz. Ezek számára a magyar mult és a vidéki magyar éppen olyan lelki idegenség, mintha Skócián utaznának keresztül. Elvesztek Jókai Mór romantikus típusai, Kemény Zsigmond nyakas nemesei, Mikszáth Kálmán élénk parasztjai; elveszett az írók őszinte rokonérzése a magyar motívumok iránt. A régi hősöket másokkal helyettesítették. Az individualizmus hánykalódásai, a brutális cinizmus és eddig ismeretlen frivolitások kérkednek a magyar irodalmi alkotásokban. A magyar nemzeti öntudat meghalt, a magyar nemzeti irodalom végetért, s a nemzetiségeknek és azok irodalmának nem kell többé félniök ettől a gyökértelen irodalmi termeléstől. Amikor a román irodalmat nemzeti tűz hevíti, s amikor a román írók büszke fajisággal haladnak művészi céljaik megvalósítása felé, a magyarok irodalma léha nemzetköziséggel cserélte föl turáni tehetségét.
A nacionalista irodalom és a konzervatív kritika egyelőre mélyen hallgatott. Óvatos némasággal iparkodott éretlennek és jelentéktelennek minősíteni az írói forradalmat akkor, amikor a Nyugat köre és a vele egy úton haladó hírlapok állandóan marcangolták a konzervatív tekintélyeket és mértéktelenül dicsőítették a maguk embereit. Az idők jele volt, hegy az 1910-es évek zsidósága nyíltan hadat üzent a keresztény világnézetnek. A radikálisszocialista szépírók és publicisták politikai rajongása – főleg a Világ és a Huszadik Század révén – csakhamar éreztetni kezdte hatását az egész országban. Mivel a közélet emberei féltek a sajtótól, s úgy érezték, hogy ellenállás esetén rövid időn belül gúny tárgyává teszik személyüket, és gátat vetnek pályájuk elé, némán hallgattak, vagy fogcsikorgatva csatlakoztak a progresszív irányhoz.
A társadalmi rend védelmére és a régi eszmények támadóinak ellensúlyozására indult meg 1911-ben Tisza István és Herczeg Ferenc folyóirata: a Magyar Figyelő. „Édes-keveset bánjuk az egész emberiség boldogulását – írta a folyóiratban Tisza István, – ha az a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve” A folyóirat alapítói és munkatársai azt vallották, hogy a tudomány, irodalom, művészet, szociológia és politika a radikális és dekadens irányok híveinek szabad prédája lett Magyarországon: ez ellen akartak küzdeni minden erővel. Herczeg Ferenc rámutatott arra, hogy európai emberek szájából, még ha kimondottan dekadensek is, sohasem hallani nemzeti hagyományaiknak és kultúrájuknak olyan kicsinylő kritikáját, mint a magyarok szájából; s hogy a szocializmussal kacérkodó magyar nagytőkés, aki a kapitalista rendnek köszönheti gazdagságát; vagy a hazáját lenéző tudós tanár, aki mindent összeharácsolt, amit az állam külső dísz és anyagi előnyök dolgában nyujthatott neki: a magyar Balkán tragikomikus különlegességei. De ezzel a kitűnően szerkesztett szemlével együtt hasztalanul küzdött a Katolikus Szemle és a Protestáns Szemle is, hiába emelte föl hathatós szavát Rákosi Jenő a Budapesti Hirlapban, Milotay István az Új Nemzedékben: a támadók tömegével, elszántságával és érveléseiknek tetszetős csoportosításával – voltaképpen pedig az egész korszellemmel – szemben hiába való volt minden küzdelem. Az új írók és régi írók egyre gyűlölködőbb viaskodását csak a világháború enyhítette néhány esztendőre.
A háború viharai közben meglepetést keltő módon lépett elő a futurista irány. Vénhedtnek találta a Nyugat szellemét, új stílust iparkodott meghonosítani. A német, francia és olasz költők utánzása gyönge szellemi tőkének bizonyult, mert a zavaros nagyzolásokba egyelőre nem szorult a költészetnek úgyszólván egyetlen morzsája sem. De amint eljutott irodalmunk a lángoló hazafiságtól a nemzetgyilkoló bolsevizmusig, ugyanakkor elérkezett ezzel az expresszionista iránnyal az egykori zengzetes ritmusú és rímelésű jambusoktól ahhoz a versig, amelynek már nem volt sem nyelvtana, sem versmértéke, sem rímelése.
Ady Endre és társai annak idején föloldották verselésüket a hangsúly és időmérték szoros szabályai alól. A verselés régi szabályaira nem sokat ügyeltek, hanem teljes egyéni szabadsággal szedték rímekbe strófáikat, arra azonban törekedtek, hogy soraik zenei hatást keltsenek. A kiválóbbak így is el tudták érni – ezzel a rímes szabadverseléssel – a költői hatást, bár a legtöbb verselő nem adott egyebet döcögő soroknál és zeneietlen strófáknál. Mikor a rímes szabadverselést a világháború idején nyomon követte a rímtelen szabadverselés, ezzel együtt a vers vissza is tért a prózához. A verselésnek ez a módja mindenesetre nagyon kényelmes volt, csakhogy az olvasóknak nem lehetett meg parancsolni, hogy dallamosnak érezzék a dallamtalanságot; és stílusosnak tartsák a formátlanságot.
A világháború idején évekig szünetelt az irodalom nyílt politikai izgatása, a forradalmak korszakában annál jobban fölszabadult minden indulat és szenvedély. A proletárdiktatúra az irodalmat is a munkástömegek szolgálatára kényszerítette. A közoktatásügyi népbiztosság tizenkét tagú írói direktóriumot szervezett, hogy segítségükkel kiirtsa az irodalomból a magyar szellemet. Fölállították az írói katasztert: az írókat hivatali minősítés alapján három osztályba sorozták. A régi napilapok és folyóiratok megszűntek, a szabad vélemény elnémult. Az utca népe szétdúlta a nacionalista szerkesztőségeket és kiadóhivatalokat, s a Vörös Ujság akadálytalanul költözött be a Budapesti Hirlap palotájába. A bolsevista újságírás – a proletár állam vérengző terveinek szócsöve – boldogan hirdette, hogy kitörőfélben van a világforradalom. A színházi előadások előtt fenyegető hangú agitátorok követelték a polgári osztály legázolását, a nézőtéren zajos csőcselék nyüzsgött, a színpadon éhes színészék játszották a divatos külföldi szerzők darabjait.
Ezt a sötétemlékű bolsevista uralmat pompásan jellemezte Riedl Frigyes. A budapesti bolsevisták – úgymond – az oroszok rabszolgái lettek, kicsinyben-nagyban Lenint utánozták. Hogyan működött ez a magyarországi bolsevizmus? „Egy ideges dilettánscsoport nyakrafőre nagy vállalatba fog: újfajta repülőgépet konstruál, egészen újfajta motorral. Népszerű természettudományi könyvekben olvastak valamit a levegő fajsúlyáról meg az arkhimédesi törvényről. A régi motorokat megvetik: fiatal szerelők, kik még sohasem ültek repülőgépben, hiányos tapasztalataik alapján teljesen elméleti módon újszerkezetű motort illesztenek az újszerkezetű gépbe. Semmi sincs kipróbálva, de az exaltált, részben mániákus vállalkozók meg vannak győződve, hogy így könnyű boldogulni, könnyű égbe emelkedni. A gép zakatolva megindul. Vésztjósló recsegés hallatszik. Csak tovább! Kiáltják az elvakult pilóták. Egyszerre csak iszonyatos dördülés, a levegőn át hosszú lángbarázda, s a földre zuhanva maga alá temeti a gép az utasokat, és elperzselt alkatrészekkel szórja be az elpusztult termőföldet?”
A világháborút követő országos katasztrófa megújító erővel hatott a nemzeti szellemű szépirodalomra. A könyvkiadók egy része most már nem zárkózott el annyira az erkölcsi világrendet védő íróktól; az írók viszont megpróbálkoztak azzal, tudnának-e egyebet is adni a szerelmi magánügyeknek és csiklandós házasságtöréseknek halálasan unalmas banalitásain kívül. Tormay Cecil szerkesztésében megindult a Napkelet, hogy szembeforduljon a dekadens életfelfogás törekvéseivel, s hátrább szorítsa az erotikus irodalmat. Az elszakított országrészek magyar írói a maguk elhagyottságukban még jobban átérezték, hogy az írói hivatás nem elégedhetik meg a puszta szórakoztatással. Bár szétszaggatták a régi Magyarországot, nem téphették szét a magyar irodalom ősi eszményeit.
Mindazonáltal irodalmunk megmaradt a maga kettős elágazásában. A két irányt a világfelfogás különbözősége továbbra is mereven szétválasztotta. A hagyományos nemzeti szellem harcosai állandóan szembepálltak a szabad gondolkodó eszmék híveivel, az erkölcs megbecsülői az erotikusokkal, a magyarosok a dekadensekkel, a keresztények és antiszemiták a zsidókkal és filoszemitákkal.
Némelyek büszkék voltak fart pour fart költői voltukra, nem tágítottak a „művészet a művészetért” jelszavától, a költészet öncélúsága lebegett eszményként útirányuk előtt; mások elítélték ezt az elefántcsont-toronyba való zárkózást, s embertársaik jövőjének harcosai akartak lenni. A korszerű kérdésekkel szemben két állásfoglalás alakult ki: az egyik – a fehér irodalom – ideális hittel fordult a társadalom égető kérdései felé, s a jó és nemes irányában akarta öntudatra ébreszteni a nemzetet; a másik – a vörös irodalom – a gúny, düh, elkeseredés hangjait hallatta, s a problémák megoldásában a forradalmi indulatszítás eszközeivel élt.
A szocialista irodalom teljes erővel szembehelyezkedett a polgári irodalommal, bosszúsan tekintett a nemzeti hagyományokra, elkeseredve támadta a társadalmi rendet. Írói a külvárosok ipari munkásságának nevében szólaltak meg, a proletariátus érdekében agitáltak, a világot megváltó nemzetköziség tanításait hirdették. Ez az agitatív irodalom teljes egészében az osztályöntudat, s igen gyakran az osztálygyűlölet jegyében forrongott, egyházellenes és pacifista volt, a középosztálytól idegenkedett.
A katolikus irodalom mindent megtett arra, hogy egyrészt igazi művészetet adjon, másrészt enyhítse a társadalmi osztályellentétek feszültségét. Igazi művészetet a katolikus költők nem képzelhettek erkölcs nélkül; az ellentétek elsimítására a krisztusi jóság volt a vezéreszméjük. A katolikus líra a Harsányi-Sik-Mécs-hármasság művészi értékein keresztül nagy arányokban bontakozott ki, a novellának és a regénynek is megvoltak a kiemelkedő tehetségei. Ezek az írók többnyire a vidék ősi ereiével jelentkeztek az irodalomban, a nemzeti multtal való kapcsolatukat megtartották, a főváros zsidó világától idegenkedtek. Nemcsak nyelvükben voltak magyarok, hanem gondolkodásukban is.
A modern katolicizmus nem vetett gátat az írói alkotó erő szabadsága elé, csak nem akarta az emberiség nagy értékeit szabad zsákmányul odadobni a társadalom szét robbantását elősegítő irányzatoknak. A katolikus álláspont silány bűnözést látott a felelőtlen lélekrontásban, másrészt azt vallotta, hogy a kereszténység és az írói művészet nem lehet egymásnak ellensége, az igazán nagy író az anarchia és nihilizmus kalózlobogója nélkül is beérkezhetik a halhatatlanság révébe. A katolicizmus nagyon jól tudta, hogy az erkölcsi korlátokat nem ismerő írók gyűlölettel gondolnak az Istenhit lélekformáló erejére, s a hitvalló kereszténytől elvitatják a szabad művészi termelés képességét, de azért szilárdan kitartott ősi felfogása mellett: az íróművész a vallásos érzület arculcsapása nélkül is bátran foglalkozhatik minden problémával, csak keresztény szellem hassa át emberszemléletét.
A katolikus irodalom éppen olyan nehezen érvényesült, mint a vidék irodalma. Budapestnek megvoltak a maga divatos nagyságai, ezek nyomában a megrendelésre dolgozó ügyes tollforgatók egész tömege nyüzsgött: érzelmesgúnyos lírikusok, zsúr-elbeszélők, kávéházi humoristák, pikáns kabaré-jelenetek szerzői. Mivel a főváros közönsége – a világháború előtt – mohón kapkodott minden perverzitáson, és mert a sajtó teljesen kisiklott a mérsékeltebb szerkesztők és kiadók kezéből, az irodalmi garázdálkodás szabadon folyt. A parlament csődjével párhuzamosan bekövetkezett a sajtószabadság csődje. Aki szavát föl merte emelni a léhaságok ellen, azt a riportlapok megvetés és gúny tárgyává tették. Ez volt a főoka, hogy a tekintélyesebb írók vonakodtak szembeszállni a minden ürességet védelmébe fogadó s minden komoly értéket könnyedén leszóló bulvárd-kritikával. Aki fölemelte szavát az igazságért, azt a riportlapok terrora hamarosan elnémította. Az izgága szellemű újságírással szorosan szövetkezett az a politikai irány, amely páratlan vakmerőséggel intézte támadásait a társadalom ellen. Hogy az ország a Huszadik Századtól olyan gyorsan sodródott a Vörös Ujságig, ez nem kis mértékben a nemzeti szellemet „ölő zsurnaliszta-szociológusoknak tulajdonítható. A marxizmust bálványozó, de a magyarság érzésvilágában járatlan elmélkedők tetszelegtek maguknak a forradalmárok szerepében. A felelősség erkölcsi törvényét nem ismerték, fantasztikus elgondolásaik következményeit nem gondolták végig; e helyett a sáskahad mohóságával vetették magukat a magyarság szellemi vetésére. A magyarok fogcsikorgatva vergődtek, az államhatalom gyáván szemlélődött. Az egy Oroszországot kivéve nem volt még olyan másik hely Európában, ahol a társadalom értelmiségi rétegeiből ennyire kihalt volna egyrészt a hazai röghöz való hűség, másrészt az önvédelem bátorsága.
Jelentkezni kezdett a cionizmus is. A cionisták szerint a zsidó lélek bármilyen nyelven és bármilyen valláson keresztül nyilatkozik is meg, mindig csak önmagát fejezi ki; a zsidó származású írókban és kritikusokban a zsidó fajiság világnézeti azonosságai mindíg kimutathatók. Az asszimilánsokkal és renegátokkal szemben – adta ki a jelszót a cionizmus – álarc nélkül, büszke faji öntudattal kell szolgálni a zsidó szellemiség ügyét, fenn kell tartani a kapcsolatokat Palesztinával és a nagy zsidó kolóniákkal Varsóval, Párissal, New Yorkkal. A héber nyelven és jiddis zsargonban író zsidó – e felfogás szerint – egy lélek azzal a zsidóval, aki németül, franciául, angolul vagy magyarul ír.
A cionista propaganda nyomán a zsidó származású hazai írók egy részének a magyarsághoz való viszonya alaposan megváltozott. A régibb zsidó írók nem óhajtottak a cionista szellem részesei lenni, munkáikban a magyar életet rajzolták, hőseiket nem osztályozták a szerint, hogy zsidók-e vagy nem zsidók? Valósággal kiszakították magukat a zsidó hagyományukból; értelmükkel is, érzelmeikkel is a nemzet nagy közösségébe iparkodtak olvadni. Hogy számosan voltak közülük, akiknek nem sikerült ez a törekvés, hanem akaratuk ellenére is megmaradtak egy külön embercsoport lelki kifejezőjének, kétségbevonhatatlan; viszont sok olyan író lépett fel, akiken átrezgett a magyar nemzeti összetartozás élményeinek erőssége. Egyes zsidó kritikusok még ezeket az áthasonult zsidó írókat is kiszakítottakká, elszigeteltekké és ellenszenvesekké tették azzal a balfogásukkal, hogy az igazság kárára egekig magasztalták őket: a zsidó mind lángelme volt szemükben, a keresztény mind gyönge tehetség. Ez az elvakultság bizalmatlanságot keltett a faji összetartás szellemétől sugallt esztétizálás ellen; a bosszús keresztények később még azoknak a kritikusoknak sem hittek, akik távol álltak minden irányzatosságtól.
A földindulás rengései mindenütt jelentkeztek. A jobboldali és baloldali politikai pártok szenvedélyessége átcsapott az irodalmi és tudományos élet területeire is. A más világszemléletű emberek olyan gyűlölettel tekintettek egymásra, mint évszázadokkal azelőtt a katolikusok és a protestánsak. Lehetett valaki bármilyen híres szépíró vagy nagy tudós, az ellentábor szemében mindig kicsinyelt személyiség maradt. A lelki eltávolodást nyomon kísérte a területi megoszlás. A vidék féltékeny szemmel tekintett Budapestre, az elszakított területek tele voltak előítéletekkel, ha az anyaországra gondoltak. A vidéki író mellőzöttnek érezte magát, egészségtelen központosítást látott a főváros szellemi egyeduradalmában, kevés jót remélt attól, hogy Debrecenben, Szegeden, Pécsett az egyetemek körül serény tudományos munka éledt. Az elcsatolt országrészek a maguk elszigeteltségében teljes erejükből iparkodtak kiépíteni szellemi szervezkedésüket, de ezzel évről-évre jobban távolodtak Csonka-Magyarország lelki világától.
A világháború óta valóságos járvánnyá lett az avantgárdisták – az irodalmi előőrsök – rohama. A legifjabb írói nemzedék csak úgy tudta elképzelni művészi érvényesülését, hogy gyökeresen szakít a tegnappal, nekiront a mának, a jövő zenéjét szólaltatja meg, s forradalmat szervez minden szellemi irány ellen. Az avantgárdisták szemében epigon volt mindenki, aki nem lázadt fel a forma és tartalom művészete ellen. Nemcsak haladni akartak a korral, hanem mesterséges előreugrásokkal iparkodtak megelőzni a kort. Nem a jobbat, érettebbet, kiteljesedőt tűzték ki céljukul, hanem a rendellenest, elképesztőt, rikoltót. Kassák Lajos föllépésétől kezdve az apróbb avantgárdista csoportok feltűnése és összeomlása az irodalmi élet krónikájának megszokott – s utóbb már halálosan megúnt – aprótetűs szakasza lett. Amint a külföldön egymásután jelentkeztek az expresszionizmus, futurizmus, dadaizmus, szürrealizmus, kubizmus szellemi áramlatai, úgy tünedezett föl nyomukban a megfelelő magyar utánzás többé-kevésbbé elvetélt próbálkozásokkal. A forma szétrombolása nem tetszett a közönségnek, a tartalom elpusztítását nem követte művészi építés.
A prózai értekező stílus – a közérdekű irodalom és a tudomány prózája – nem fejlődött a várható mértékben. Herczeg Ferenc könnyed előkelősége, Gárdonyi Géza költői mondatszövése, Móricz Zsigmond értelmes magyarsága egyrészt, az értekező irodalomnak zavaros stílustípusa a második oldalon furcsán keveredtek egymással. (Egy politikus cikkéből: „Franciaországban különösen erős volt a visszhang, ahol felfigyeltek az angol pénzügyminiszternek a newporti kereskedelmi kamarában tartott beszédére is, aki azt a kijelentést tette, hogy a brit kormány hajlandó ugyan a többi hatalmakkal való barátságos megbeszélésekbe kezdeni, de végleges megegyezéseket nem köthet, mielőtt a jövő júliusban Ottawában össze nem ül a brit birodalmi értekezlet, amely a birodalom egyes részei között kereskedelmi összeköttetések egészét tanulmány tárgyává fogja tenni!) Mindenki író akart lenni. A közéleti előkelőségek elözönlötték a sajtót, zavaros gondolataik kuszált mondatokba fulladtak. A stílus lapossága a dilettáns tollforgatók tintatengerén át kezdett visszacsúszni Döbrentei Gábor korához.
Az értekező stílus másik nyomorúsága abban mutatkozott, hogy a tanulmányok írói telehintették mondataikat külföldi olvasmányaikból kölcsönzött érthetetlenségekkel. Ezekben az idegen szavaktól hemzsegő fejtegetésekben még a tudományosan művelt emberek is csak szótár segítségével botorkálhattak előre. Az értekezők a pompásan kifejező magyar szavak helyébe nagyképűen kikeresett latin szavakat tettek, s szolgai módon utánozták német mintáik mosolyt keltő szóösszetételeit. Így jött létre a sok stílusgomba: az életmagatartás, léthelyzet, végtelenségvágy, anomália, finitizmus, habituális, iniciatíva.
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Kiss Sándor Modern szépirodalmunk és a zsidóság. A Cél. – U. az: Irodalmunk elzsidósodása. U. o. 1918. évf. – Dóczy Jenő: Irodalmunk és a nemzeti szempontú kritika. Nyugat. 1918. évf. – Horváth János: Aranytól Adyig. Budapest, 1921. – Schöpflin Aladár: Konzervatív kritika, fejlődő irodalom. Nyugat. 1921. évf. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. 14. kiad. Budapest, 1922–1924. – Rédey Tivadar: A magyar irodalom a huszadik században. Nap-kelet. 1924. évf. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom a huszadik században. Nyugat. 1924. évf. – ZoItvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Ványi Ferenc szerkesztésében: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Babits Mihály: A kettészakadt irodalom. Nyugat. 1927. évf. – Benedek Marcell szerkesztésében: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Berzeviczy Albert: Irodalmunk és a Kisfaludy-Társaság. Budapesti Szemle. 1921. évf. – Császár Elemér: A régi és az új magyar irodalom. Budapesti Szemle. 1921. évf. – Mészöly Gedeon: A modern irodalomtudomány. U. o. 1927. évf. – Zolnai Béla: Modern irodalmunk és az irodalomtudomány. Széphalom. 1927. évf. – Berzeviczy Albert: Egységes magyar irodalom. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Farkas Gyula: Irodalmunk kétféle nemzeti érzése. Magyar Szemle. 1929. évf. – Halász Gábor: A líra halála. Napkelet. 1929. évf. – Makkai János – Proletárirodalom, proletárművészet. U. o. 1929. évf. Újvári Péter szerkesztésében: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Zolnai Béla: Neokonzervativizmus. Széphalon. 1929. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Babits Mihály: A Nyugat és az akadémizmus. Nyugat. 1930. – Keresztury Dezső: Irodalmi életünk feszültségei. Magyar Szemle. 1930. évf. – U. az: Irodalmi életünk és társadalmunk. U. o. 1930. évf. – U. az: Irodalom és stílus. U. o. 1930. évf. – Bangha Béla szerkesztésében Katolikus lexikon. Négy kötet. Budapest, 1931–1933. – Dézsi Lajos szerkesztésében: Világirodalmi lexikon. Budapest, 1931–1933. – Halász Gábor: Regényeink társadalmi szemlélete. Magyar Szemle. 1931. évf. – Ijjas Jankovits Antal: A magyarországi zsidó írók új útjai. Társadalomtudomány. 1931. évf. – Keresztury Dezső: Az új magyar irodalom útjai. Magyar Szemle. 1931. évf. – Váczy Péter: Szellemtörténet. U. o. 1931. évf. – Bartha József: Fajiság az irodalomban. A Cél. 1934. évf. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. – Farkas Lujza: A Nyugat és a századeleji irodalomforduló. Budapest, 1935. – Győry János: Ifjú nemzedékünk írói modora. Magyar Szemle. 1935. évf. – Kozocsa Sándor: Korunk társadalomszemlélete regényirodalmunkban. Napkelet. 1935. évf. – Bartha József: Irodalmunk válsága. Magyar Művelődés. 1936. évf. – Kéky Lajos: A százéves Kisfaludy-Társaság. Budapest, 1936. – Kozocsa Sándor: Erdély irodalomtörténete. A történeti Erdély. Szerk. Asztalos Miklós. Budapest, 1936. – Farkas Gyula: Az asszimiláció kora a magyar irodalomban. 1867–1914. Budapest, 1938. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től.
