KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, A KÖLTŐ.

Teljes szövegű keresés

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, A KÖLTŐ.
Az impresszionista-szimbolista irány Ady Endre és Babits Mihály költészete mellett Kosztolányi Dezső lírájában virágzott ki legszínesebben.
A művészi ihletésű költő misztikus szóvarázzsal tárta föl olvasói előtt hangulatvilágát. Régi emlékei mélabús költemények írására ihlették. Visszaálmodta magát gyermekkorába, újjáébresztette egykori hangulatait. A titokzatos ámulások ifjúkori világa után a férfikor panaszai következtek lírájában: a munka, szenvedés, szerelem sóhajtásai. Mindenütt idegesen érzékeny, vigasztalanságát borzongva elemzi. Költeményeiben sok a víziós elem, félhomály, árnyék, gyász. Ezek a költemények a nemesebb értelemben vett dekadens stílus pompás kivirágzásai.
A családi lírának Kosztolányi Dezsőnél nincs szenvedélyesebb kiaknázója irodalmunkban. Nagy lírai lelemény és stiláris készség kellett ahhoz, hagy az olvasóktól teljesen távol álló magánügyeit költői módon élvezhetővé tegye, s ne legyen érdektelen, terhes, köznapi. Egy csokorra való megható költeményt könnyedén össze lehet válogatni családi lírájának gazdag terméséből: sóhajokat, helyzetrajzokat, hangulatképeket.
A Bácska tikkasztó levegőjéből, a pesti diákszobákból, a budai ház családi tűzhelyéből sorra kibontakoznak a költő érzékeny lelkének gyászfátyolos emlékei.
Az élet csupa rettegés és rejtelem, hazugság és álarc: «Festett az arcom nékem is És szenvedés az ékem is. Jaj, a költő gyomrába kóc, Ő is beteg és torz bohóc.» A középkorban, ha megkondult a déli harangszó, letérdelt a boldog paraszt; most, a nagyváros világában, eltorzulnak az emberi arcok: az új istennek, a pénznek, nyomorultjai vagyunk mindnyájan. Mit tudják a világváros emberei, hol van az a boldog méhes, amelyre most szállt alá a déli csönd; egymást fojtogatják ezek a boldogtalanok, részegen, betegen, éhesen. Az új Fáraó óriási gúláit építjük. Karját kitárva, irgalmat esdve, alázatosan szolgál a költő is az aranynak, csakúgy, mint a többi árva; ó, ha elmenekülhetne egy boldogabb világba feleségével és gyermekével; el innen messze, oda, ahol még élni is lehet, s nemcsak szenvedni ilyen eltiportan. Hiábavaló ábrándok! Helyettük itt a sötét nagyváros, a New-York-kávéház kiábrándító zaja, a Dohány-utca félelmes vidéke, az Üllői-út klinikái, a Duna hídjának vaskorlátja, lent a hívogató hullámok. S a Külső-Józsefvárosban a tépett ruhájú, bús pesti nép, amint vasárnaponkint ott tanyáz a tükrös kávéházak alján, és tunya arccal nézi a mozireklámokat. Bármerre menne, visszatérne ide; bármerre szállna, ennek a népnek gondjait kiáltaná: «Ez a föld, e bús föld a hazám.»
Egyre kísértenek a háborús emlékek. A villamosra fölszáll a közkatona, arcán a gyötrelmek jelbeszéde: 1914-ből a könny, 1915-ből a roham, 1916-ból a jajszó, 1917-ből a rokkantság, 1918-ból a semmi; most két mély mocsár a két szeme, ijedten húzódik el mellőle az utas. Csak vissza ebből a borzalmas világból a régmultba! «Jaj, hogy szerettem volna élni régen, Vén századok bús mélyein»: nem ma, a buta modern technika korában. Akkor a szemek az égre néztek, s úgy állt a szív, mint a liliomos oltár. Élni a régi Tabánban, száz év előtt, Virág Benedek közelében! Hogy dolgozott a szent öreg, hogy körmölte lúdtollal énekeit – akkor sem becsülték nálunk a költőt, futó, szegény vad elbujt reszketeg – hogy gyalúlta gyúlt szemekkel az érdes szavakat, hogy pillantott az ég felé! Élni akkor, elmenni hozzá, hallani szavát! «S én lehajoltam volna, hogy megáldjon.»
Ábrándok ezek, más a modern élet. Villamosok csilingelnek a várasban; sötét pincék mélyén mos, vasal, főz, súrol a munkásasszony; titokzatos emeleteken rózsaszínű lámpa fénye mellett furcsa nők tollászkodnak; szegénység, gond, sóhaj mindenütt; közben a költő diadalmas gyorsasággal vágtat hetedhét országon át, idegen nemzetek közé, hogy végül mindenütt azt lássa, milyen egyforma az élet, csak a temetők népesek. Mindössze a piac érdemli meg a dicsőítő éneket: micsoda hatalmas isteni színház ez, együtt az ételek kánaáni bősége: a halavány kelvirág, aranysárga répa, fekete retkek dombja, vörösorrú paprikafüzérek, zöld selyemben a büszke saláta, narancsok óriási halomban. Amott a bódé vörös hússal, rózsáló tüdővel, barna májjal. A halas-embernél gömbölyű kádban úszkál a tükörponty: már fogja az árus, keményen kaparja pikkelyeit, és meghal a hal vakon, véresen, ezüst páncélingben, akár egy katona, néma halállal. Ármánykodó képpel jár itt a késes is, ez a shakespearei orgyilkos, egyszerre elénk lép, belesúg fülünkbe, kínálja a kését gyilkolásra. Ez az élet. De kik másznak amott a hegy peremén, az erdők és sziklák között? Mozog a város, ki a természetbe! Gyerekek, dajkák, cselédek hahotáznak a napban, lábatlan katona ül a gyepen, cimbalmot üt vattás cimbalomverővel, kórházi bánatot permetez szét. Úri fiú sétál előkelően, leveri cigarettája hamvát, sápadt-gonosz arca görbén mosolyog, pár nap multán talán egy képes hetilapban látjuk mint többszörös rablógyilkost vagy mint enyheszívű sikkasztót. Lámpavilág gyúl a nyári vendéglőben, hegedű rí, itt települnek le falatozni az apák és anyák, a részegek és szerelmesek, az egészségesek és betegek; itt repül, a tömegnek ebben a bús viharában, asztalkendője sirályszárnyán a pincér, kezében tizenöt tányérral és tizenöt sörös korsóval, hagy a falánk gyomornak legyen mit ennie meg innia. Aztán jön a villamosok megrohanása, nyargal a sokaság, földre tiporja a visító kisfiúkat, gyenge leányokat, özvegy anyákat. Rohan a tömeg, mindíg egyforma ez, akárhogy nevezzék, mindíg rettenetes, akár életet kiált, akár halált ordít. A szív megtelik kiabáló kétségbeeséssel, azután tovább dübörög a céltalan élet. «Én nem hiszek semmiben. Ha meghalok, a semmi leszek, mint annak előtte, hogy e földre születtem.»
Kosztolányi Dezső az egyéni énekhang ragyogó mestere. Gondolatai mélyen járnak, érzésvilágából a modern lélek vívódása lenyügöző hatással bontakozik ki, érdeklődésének köre rendkívül széles. Az új nyelvi értékek gazdagon ömlenek lírájából, szín és zene hullámzik költészetében, az impresszionizmus vibráló hangulathullámzása opálos fényt ad verseinek. Az élet köznapi eseményei szimbolumokká nőnek fantáziájában.
Rímelő művészete külön tanulmányt érdemel. Új versformákat talált ki, szokatlan strófaszerkezeteket ültetett át a külföld költőiből, a friss kereteket megtöltötte érett művészettel. Elegánsabb verselő alig van nála irodalmunkban. Írása úgy lejt, olyan természetesen és mégis tündérien, hogy az olvasó bámulattal telik el a magyar nyelv hajlíthatóságának ezen a diadalán. Rímelése nem a mesterkedő verscsiszolók szabályos munkája, hanem epigrammatikus ihletettség. Ezekben a rímekben a költő megkettőzi strofái poézisét. Rímei tűzijátékszerűek, fényük felvillanásakor a hangulat játékát, bölcseletét, siralmát érezzük.
A formaművész egyben nyelvművész is. Szókincse gazdag, kifejezéskészlete dús, stílusa sokárnyalású. Fesse bár álomelméletének titkos megrezdüléseit, vagy a magyar kisváros lelkiségét, keltse bár új életre régi emlékeit vagy mutasson rá az emberi lét fogvacogtató félelmeire: nyelve a magyar stílus fejlődésének újabb állomása.
Pályája második felében áttért a rímtelen szabadverselésre. Lírája próza lett: bölcselő szellemű, finom rezzenésű hangulat-próza. A fényes formaművész elvetett minden szabályt, a ragyogó verselő eldobta magától verstechnikájának vívmányait. Új utakra tért. Bizonyára meg akarta mutatni, hogy a szabad versben is mester, nincs szüksége csillogóan hímzett ünnepi öltönyre, munkásruhában is ért a gyönyörködtetés művészetéhez. Rövidebb-hosszabb sorokba tördelt rímtelen sorai a szabad verselésnek igen sikerült termékei, de azért nem mérkőzhetnek kötött formában írt verseivel. Az ilyen «belső ritmusú» divatos leegyszerűsítés olyan költőknek való, akik verselő készségük köznapiságát a rímtelen próza kényelmes eszközeivel kénytelenek kendőzni.
Életének utolsó szakaszában ismét rátalált magára a rímteremtés művészetében is. Úgy, ahogy előttünk áll költői hagyatéka – irodalmunknak ez a gazdag öröksége – nyelvi zenéjét és verselőművészetét egyaránt csodálhatjuk. A nyelv lendítő hatalom, a rím ihleterő volt számára. Olyan költemények, aminők a Lánc, lánc, eszterlánc, Ilona, Hajnali részegség: nevét minden egyéb nélkül is halhatatlanná tennék költészetünk történetében.
Mint műfordító a legelsők közül való. Szöveghűségét nem egyszer joggal gáncsolták, de a hangulati hűség visszaadásában alig néhányan mérkőzhetnek vele egész irodalmunkban. Mit jelentett néhány szóbetoldása és szóelvétele akkor, amikor olvasóit a megközelíthetetlennek vélt külföldi remekíró varázsos közelségébe ragadta, s ugyanazt a hatást váltotta ki a műértőből, mint amilyennel az eredeti szöveg ringatta ábrándokba a franciát vagy az angolt.
Kiadások. – Négy fal között. Versek. Budapest, 1907. (A versgyűjtemény egy részén a francia parnasszusi költők hangulati hatása érzik, másik részén föltűnik a biedermeier-árnyalás, néhány költemény a jelképeket, titokzatosságot, érzelmességet kedvelő lírikus alkotása. A kötet a szerző költségén jelent meg. Előfizetőket barátai gyűjtöttek számára.) – Guy de Maupassant összes versei. Műfordítás. Budapest, 1909. (Mint műfordító itt még nincs teljes erejében. Az eredeti szöveg értelmét helyenkint felületesen tolmácsolja.) – A szegény kisgyermek panaszai. Versek. Budapest, 1910. (Ez volt a legnépszerűbb verseskönyve. Hatodik kiadása 1923-ban jelent meg. A gyermekkornak mindenkivel közös lírai élményeibe érzelmes színezéssel szövi bele családi helyzetének egyéni vonásait. Helyenkint nagyon is érdektelen, siránkozó és selypítő, de impresszionizmusa, szimbolizmusa és misztikussága számos megkapó strófában nyilatkozik meg.) – Őszi koncert. Versek. Budapest, 1911. (Kisebb verses kötet.) – Mágia. Versek. Békéscsaba, 1912. (Borzongások, fájdalmak, halál.) – Moličre: A szeleburdi. Vígjáték. Műfordítás. Budapest, 1911. – Calderon: Úrnő és komorna. Vígjáték. Műfordítás. Budapest, 1912. – Rostand: A két Pierrot. Egyfelvonásos. Műfordítás. Budapest, 1913. – Modern költők. Külföldi antológia. Műfordítás. Budapest, 1914. (Három kötetes bővített kiadása 1921-ben.) – Mák. Versek. Békéscsaba, 1916. (Világvárosi élmények, világháborús hangulatok.) – Byron: Mazeppa. Műfordítás. Gyoma, 1917. – Kenyér és bor. Versek. Békéscsaba, 1920. (Hangulatok a háború elvesztése után.) – Byron: Beppo. Műfordítás. Békéscsaba, 1920. – A bús férfi panaszai. Versek. Budapest, 1924. (A sóhajtozás, nőiesség, gyermekiség nem magára erőltetett magatartás egyéniségében és költészetében, hanem lényének egyik uralkodó jellemvonása. Borúlátó életszemlélete családi vonatkozású költeményeiben mindíg igen erős.) – Goethe: A napló. Műfordítás. Budapest, 1925. – Oscar Wilde költeményei. Műfordítás. Budapest, 1928. – Paul Géraldy: Te meg én. Műfordítás. Budapest, 1928. – Meztelenül, Versek. Budapest, 1928. (Az impresszionizmus helyett expresszionizmus.) – Szent Imre himnuszok. Műfordítás. Budapest, 1930. – Shakespeare: Romeo és Júlia. Tragédia. Műfordítás. Budapest, 1930. – Shakespeare: Téli rege. Vígjáték. Műfordítás. Budapest, 1930. – Kínai és japán versek. Műfordítás. Budapest, 1931. (Angolból.) – Kosztolányi Dezső összegyűjtött költeményei. Budapest, 1935. (A gyűjtemény nem teljes. A költő a régibb kötetek nem minden versét vette föl az első összefoglaló kiadásba.) – Szeptemberi áhítat. Versek. Budapest, 1939. (A költő kiadatlan verseinek gyűjteménye. Kéziratokból, folyóiratokból és hírlapokból sajtó alá rendezte Paku Imre.)
Irodalom. – Tóth Árpád: Kosztolányi versei. Nyugat. 1921. évf. – Alszeghy Zsolt: Kosztolányi, a bús férfi. Élet. 1924. évf. – Németh László: Kosztolányi Dezső. Erdélyi Helikon. 1929. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Makkai Sándor: Harc a szobor ellen. Kolozsvár, 1933. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. – Halász Gábor: Az ötvenéves költő. Nyugat. 1935. évf. – Vajthó László: Az ötvenéves Kosztolányi. Protestáns Szemle. 1935. évf. – U. az: Két költőnemzedék arca. Budapest, 1935. – Alszeghy Zsolt jelentése Kosztolányi Dezső Összegyűjtött Költeményeiről. Akadémiai Értesítő. 1936. évf. – A Kalangya Kosztolányi-száma. 1936. évf. – A Nyugat Kosztolányi-száma. 1936. évf. – Benedek Marcell: Kosztolányi Dezső. Századunk. 1936. évf. – Ignotus Pál: Kosztolányi Dezső. Szép Szó. 1936. évf. – Keresztúry Dezső: Kosztolányi Dezső. Magyar Szemle. 1936. évf. – Kovács László: Kosztolányi Dezső. Erdélyi Helikon. 1936. évf. – Vajthó László: Kosztolányi Dezső. Protestáns Szemle. 1936. évf. – Biczó Ferenc: Kosztolányi Dezső. Kaposvári egyesületi leánygimnázium értesítője. 1937. – Juhász Géza: Kosztolányi Dezső. Debreceni Szemle. 1937. évf. – Kerecsényi Dezső: Kosztolányi Dezső. Irodalomtörténet. 1937. évf. – Kozocsa Sándor: Kosztolányi Dezső. Esztétikai Szemle. 1937. évf. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. – Somlyó Zoltán: Kosztolányi és a zsidóság. Mult És Jövő. 1937. évf. – Baráth Ferenc: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1938. – Földessy Gyula: Ady értékelése az Új Versek megjelenésétől máig. Kelet Népe. 1938. évf. – Konsza Samu: Kosztolányi Dezső. Erdélyi Muzeum. 1938. évf. – Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1938. – Somos Jenő: Baudelaire és az új magyar líra. Pécs, 1938. – Szegzárdy-Csengery József: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1938. – Hegyi Endre: Kosztolányi Dezső világnézete. Kristóf György emlékkönyv. Kolozsvár, 1939.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages