HAGYOMÁNYŐRZŐ ELBESZÉLŐK.
HAGYOMÁNYŐRZŐ ELBESZÉLŐK.
A HUSZADIK század első harmadának hagyományőrző elbeszélői a való élet költői ábrázolását tűzték ki céljukul. Óvakodtak a romanticizmus lázas nyugtalanságától, gondos alakrajzolással vezették hőseiket az olvasók elé. A szerelmi összeütközések szálaiba nem egyszer beleszőtték társadalombírálatukat is.
Az erőtlenebb képzeletű mesemondók készséggel vállalkoztak a lélekelemzők szerepére, bár az olvasók nem szívesen vették aprólékos ecsetelgetésüket. A közönség érdekfeszítő mesét kívánt, s nem volt hajlandó kielégülni azzal, hogy a szerző a képzelet szárnyaló munkáját a megfigyelések szorgalmával pótolja.
A pusztán mulattatásra törekvő elbeszélőkből még az a becsvágy is hiányzott, hogy lelki boncolásukkal a komoly író szellemi felsőbbségének hiedelmét keltsék. Ezek a szórakoztatók megelégedtek azzal, hogy néhány órára kellemes időtöltést nyujtsanak a közönségnek. Tárgyaikat az élet felszínéről szedegették össze. Tömérdek ügyeskedő író tűnt fel ebben a korszakban, novelláik bőséggel jelentek meg évről-évre, s pályájuk végén mégis visszhang nélkül haltak meg. Az elbeszélésnek csak külső fogásait tanulták meg, de száz alakjuk közül egy sem élt igazán, vagy pedig úgy élt, hogy sorsa nem érdekelte az olvasót.
A regényíróknak és novellistáknak általában két nagy hibájuk volt: nem ismerték az életet a maga sokrétűségében, és hiányzott tehetségükből a meseszövés ösztönössége. Az írók olvasmányaikból szedegették össze regényhőseik alakjait, kávéházi asztalok mellett üldögélve próbálkoztak meg a társadalom rajzával, nem vegyültek bele az életbe, nem volt mélyebbre ható tapasztalatuk. Leírták a grófok, papok, katonák, tisztviselők, bírák, ügyvédek, orvosok, mérnökök, tanárok, földbirtokosok, parasztok életét, de ez puszta papírosmunka volt, valójában mindenki csak önmagát és néhány vértelen emlékképét festegette elképzelt helyzetekben, aprólékos stilizálással. Mivel pedig csak ritka regényíróban buzogott fel sodró erővel a mese kitalálás és a mesemondás forrása, s mert legtöbben átlátszóan kieszelt, elcsépelten bonyolított, megszokottan végződő szerelmi történetekkel ismételték önmagukat, a közönség inkább a külföldi fordítások felé fordult. Az olvasók nem akartak unatkozni azon a címen, hogy a fővárosi regényíró unalmasan elemez vagy üresen szellemeskedik, s így kendőzi született mesélő adományának hiányát.
A korszak elején még ott ragyogtak az olvasók előtt a tizenkilencedik század idősebb írói is. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Rákosi Viktor, Bársony István, Benedek Elek, Eötvös Károly, Tóth Béla munkáit feszült érdeklődéssel várta a közönség, de mellettük már egyre jobban előre nyomult – élén Herczeg Ferenccel és Gárdonyi Gézával – az új nemzedék. A népies iránynak, a szalon-elbeszélésnek, a lélekelemző aprólékosságnak, a társadalmi alakrajzolásnak és a történeti regénynek egyaránt akadtak jeles művelői.
A szegedi tanyák magyar világát TÖMÖRKÉNY ISTVÁN (1866–1917) megkapó élethűséggel örökítette meg elbeszéléseiben és rajzaiban. A jelentéktelen esetek jelentős irodalmi értékekké súlyosodtak tolla alatt. Kötetei valóságos kortörténeti okiratok, annyira ismeri a tiszaparti szokásokat, olyan bensőséggel tárja föl az alföldi paraszt emberek lelkét. Látja jó tulajdonságaikat, figyeli rossz jellemvonásaikat, bemutatja összeütközésüket a haladó korral, eszményítés nélkül világít bele gondolkodásukba és érzésvilágukba. Szerelmi motívum ritkán fordul elő a Tömörkény-elbeszélésekben. Parasztjai nem érnek rá a szerelmeskedésre, sok a dolguk, józan a képzeletük, egészséges az idegzetük. Az író a maga cicomátlan szegedvidéki történeteivel méltán kiérdemelte kortársai megbecsülését. Volt az ő paraszthistóriáiban valami sajátosan egyéni vonás, a tanyai levegőnek utánozhatatlan feltámasztása. Amint mások is hozzányúltak ezekhez a fölötte egyszerűeknek látszó tárgyakhoz, az utánzatokba már vagy bele vegyült az utánzó író lirája, vagy olyan szárazzá vált a történet, hogy az olvasók nem találtak benne semmi örömet. Magának az írónak is szemére vetették szigorúbb bírálói, hogy parasztábrázolásai nem egyszer hosszadalmasak, sok bennük a néprajzi elem, fejlődés nincsen megírásukban, de jelességeit így sem tagadhatták. Nemcsak a békeévek egyszerű földmíveseinek sorsát rajzolta meg, hanem a háborús paraszti lelket is. Méltán dícsérték személyében a táj-irodalom, az anyaföld-művészet, a «Heimatkunst» egyik legérdemesebb magyar-művelőjét. A parasztéletbe való beleélés tehetsége kevés íróban volt meg akkora mértékben, mint őbenne. (Jegenyék alatt, Vizenjárók és kétkézi munkások, Gerendás szobákból, Förgeteg János mint közerő, Különféle magyarok, Homokos világ, Egyszerű emberek, Népek az ország használatában.)
Amilyen megértéssel rajzolta a szegedi tájak embervilágát Tömörkény István, éppen olyan szenvedélyes szeretettel fordult a Hajdúság felé MÓRICZ PÁL. (1870–1936.) A debrecenvidéki magyarok életéből sok jellemző visszaemlékezést dolgozott föl novellisztikus történetté, Zamatos magyarságú alföldi rajzaiban érdekes egyéniségek és jellemző típusok lépnek elénk. Az író felkutatja a szájhagyományokat, összeszedi az anekdotákat, elégikus hangulattal vonja be egy-egy személyéhez fűzött históriáit. Gyakran közelebb áll a művelődéstörténetíróhoz, mint a szépirodalmi elbeszélőhöz, sokszor mond el való történeteket minden képzeleti színezés nélkül. Különösen érdeklődik a mellőzött, meg nem értett, feledésbe kergetett magyar tehetségek sorsa iránt, de bántja a hortobágyi tájak parasztjainak pusztulása is. Büszke fajszeretettel pillant hajdúsági alakjaira, csöndes borúval nézegeti a rohamos változásnak indult magyar életet. Eszményképe a törzsökös magyar ember. Amilyen nyers ösztönűek Móricz Zsigmond alakjai, éppen olyan nyájas Móricz Pál világa. Mind a ketten a Tiszántúl kálvinista szülöttei, csak a lelkük más, látásuk különböző. Móricz Pál a nemes emlékeket, a nagyságot, a jóságot szereti. Kényelmesen részletező elbeszélő módja a Tisza kanyargására emlékeztet. (Szabad hajdúk, A kurtanemesek földjén, A boglyakemence mellől, Zúg a nádas, Pusztuló világ, Régi magyar élet, Naplemente, Magyar sirató, Rejtelmes Alföld.)
A méla humor lelkes fajszeretettel, a borongó életbölcselet költői hangulattal szövődött egybe LŐRINCZY GYÖRGY (1860–1940) történeteiben. Lőrinczy György a magyar vidék nemzeti szellemű novellistája, a magyar nép gondolkodásának és érzésvilágának művészi éreztetője. Poétikus hangulataival olyan magyar nyelv párosul, amelynek ritmusossága nem egyszer valóságos költeménnyé teszi prózáját. Csöndes szemlélődéseiben, bús lázongásaiban, sok keserűségében nincsen démoni árnyalás, bár az erkölcsök lazulását borús gondolatokkal szemléli. «A Tavasz elhervadt, az Ifjúság kijózanodott, a Szerelem eladta magát.» Eltűntek az élet régi szépségei, a pénz uralkodik a világon. Az író a társadalmat szívén keresztül bírálja, s szíve megvonaglik, amikor éreznie kell a régi szépségek sírbatűntét. Lőrinczy György társadalomkritikája a rajongó fajszeretet jegyében fogant, lehangoló élettapasztalatai mélyreható lírával szövik át történeteit. Elhúnyt kortársairól szóló megemlékezései között több remek jellemkép van. Ezekben a visszaemlékezésekben mélabúja és humora a stílus megkapó hangulati erejével jelenik meg. Itt talán még a szokottnál is kristályosabban magyar a beszéde, nemzetibb a levegője, üdítőbb a szelleme. (Pósa-asztal, Magyar csodák.) Természetfestései közül különösen a Bükk szépségeinek ábrázolása keltett figyelmet, ezt a bérces-völgyes tájat a költői lélek boldog elragadtatásával varázsolta olvasói elé. Áhítatos hangulatát belevitte a többi hazai tájhoz és városhoz kapcsolódó rajzaiba és elbeszéléseibe is. Megvan az a ritka adománya, hogy egészen apró dolgokba is bele tudja sűríteni a magyar világ kicsinyített képét. (Gereblyém alól, A rétek lelke, Az özvegy falu, Az álmodó Bükk.)
SZEMERE GYÖRGY (1863–1930) írásaiból a tiszántúli földesurak és a szabolcsi parasztok alakjai a lelkes fajszeretet hagyományos megvilágításában lépnek elő. (A Dobay-ház, Magyar virtus, A madarasi király, A két jómadár.) Az író szívesen festi az erős szenvedélyeket, különösen az egyszerű embert a maga őserejében. Úri hőseinek javarésze a régi nemesi világból került át korunkba, egy másik csoport a modern társadalomból való. Szereti a különös alakokat és csodás tárgyakat is, de elhitető képessége gyöngébb képzelőerejénél. (A Kont-eset.) A dzsentri pusztulása erősen foglalkoztatja, a nemesi gőg és a polgári munka osztályellentéteire a szerelemben talál megoldást. Az az erkölcsi célzata, hogy a családi hagyományaikra büszke földbirtokosok is fogjanak immár a polgári munkához, egyik-másik regényéből erősen kiütközik. (A Forray-család, Ronthó Böszörmény.) Keserű alaphangú regényében, a Komédiákban (1913), a modern magyar társadalom és irodalom csoportképe lehangoló beállítású. A konzervatív és radikális csoportok ádáz harcát s az elkeseredett torzsalkodásokban a nemzeti erkölcsök aláaknázóinak léha jellemét gyilkos szatirával leplezi le. – Elbeszélő munkáin kívül figyelmet keltő színműveket is írt. Egyik drámájában Jézus alakját vitte színpadra. Jézus váratlanul megjelenik a földön, a szegények hozzásereglenek, a hatalmasok halálra ítélik. Ez a mai romlott társadalom nem a Megváltó világa. (Ő.)
A stílus előkelősége, a kompozíció gondossága s a fínomabb részletezések kedvelése jellemezte LOVIK KÁROLY (1874–1915) elbeszélő művészetét. A nagyváros jellegzetes alakjai, a magyar vidék képe és a kisvárosok hangulatai hatásosan elevenednek meg könyveiben. (Őszi rózsa, Okosok és bolondok, Keresztúton, Egy elkésett lovag, Aranykéz, Asszonyfej.) Derűs alaptermészetű, egészséges kedélyű, kellemes hangú író. Van benne némi hűvösség is, bizonyos megfontolt zárkózottság. Vándormadár (1909) című regénye szerencsés írói elmélyedés gyümölcse. Illésfalvi Dénes földbirtokos hiába küzd szerelmi boldogságáért, csalódik minden nőben, az életet üresnek találja, öngyilkos lesz. Az író a szerelmi élet rajzában óvakodott az érzékcsiklandó részletektől, művészi érzéke nem lépett alkura az üzleti haszonnal. Alakrajzainak gondos árnyalása és párbeszédeinek természetessége munkájának külön értéke.
Amiben leggyöngébb volt e kor irodalma, abban tűnt ki ZSOLDOS LÁSZLÓ (1874–1926) tehetsége: a víg novellában és víg regényben. Különösen A fekete huszárral (1909) keltette föl a figyelmet. Vica, a pompás leány, elmondja naplójában élete szomorú megindulását, szenvedéseit, boldogságát. A fiatal lélek napsugaras megvilágítása a költészet harmatát hinti a naplóra. Az élettel való viaskodás nem teszi sötétté a történetet, a sebesen gördülő események egészséges erkölcsi levegőben játszódnak le. Zsoldos László egyéb munkáiban is eleven mesélő, üde alakrajzoló, meleg szívű humorista. Hol mulattat, hol meghat bennünket. Munkáiból nem hiányzik sem a leleményes megfigyelés, sem a fínom részletrajz. Különösen a serdülő fiúk és leányok lelkivilágát ábrázolja talpraesetten. (Cató kutyám, Egy kosár szamóca, Barátom, a huszárfőhadnagy, Vica regénye, Nagyapó szent álma.)
CSATHÓ KÁLMÁN (1881–) optimista író: ritka kivétel a kor pesszimista áradatában. Jó megfigyelő, könnyed mesélő; friss leleménnyel, eleven hangon beszéli el történeteit. – Első regénye, A varjú a toronyórán (1916), Domonkos Lenke szerelmi története: milyen mesterkedésekkel hódítja meg az ügyes úrileány Sivány László földbirtokost. – Most kél a nap (1917): Bontha András és Káringécz Vilma szerelmét bonyolítja a szerencsés kibontakozásig. Az egész kisváros fölháborodik azon, hogy a főispán fia szerelmes a trafikos-kisasszonyba, mindenki ellenük esküszik, de a jellemes fiatal férfi elszántsága legyőzi a dzsentri-gőgöt. – A Leányok, anyák, nagyanyák (1917): regénytrilógia, két előkelő nő gyűlölködésének története, a háttérben az ország politikai eseményeivel a Bach-korszaktól a proletárdiktatúráig. A szenvedélyes családi küzdelem sarán az író belevilágít a női szívekbe, olvasóit a magyar nemesházak közvetlen közelébe viszi, a hiúság és becsvágy életfonalát egybefonja a politikai cselszövények szálaival. – Az órák ütni kezdtek (1930) egy gyámoltalan agglegény élettörténete. Házassága előtt Géza bácsi még csak elszórakozik valahogyan gazdaságában, de amikor három nőtestvér karmai közé kerül, s az egyik elvéteti magát vele, a szegény ember a családi vasfegyelem bilincsei között tölti napjait. Egy ártatlan szerelmi érdeklődés kapcsán hiába lázad fel, továbbra is úgy kell élnie, ahogyan azt környezete megkívánja. A jóság tragikomédiája ez a hitvestársi gondosságba burkolódzó női önzés hálójában. Az asszonyi mesterkedés a féltő szeretet címén mindent kiszipolyoz a tehetős férjből, de nem tűri a megfélemlített ember egyetlen megmozdulását sem.
Csathó Kálmánnak nagy érdeme, hogy meglátott számos olyan magyar alakot, akiket őelőtte másak nem méltattak figyelemre. A vidéki földbirtokos-nemesi középosztályt nem a nemzetközi társadalomtudósok ellenséges indulatával szemlélte, hanem a rokonérzelmű magyar író vídám szellemével. A furcsább alakokat szívesen torzította, a szeretetreméltó típusokkal kedvesen foglalkozott. Nem volt benne semmi fanyarság, irígység, mérgelődés, nem gyűlölte a származására büszke dzsentri-társadalmat, elnéző volt gyarlóságaikkal szemben. A vármegyei urak, a mulató ezerholdasok, az eszes nagyasszonyok, a fulánkosnyelvű vénkisasszonyok a kacérkodásra hajló fiatal leányok, a kis városi polgárok elevenen mozogtak regényei lapjain. Legszívesebben a nőkről írt. Hősnői tűzön-vízen keresztül meghódítják a hálójuk közelébe kerülő férfit, azontúl már inkább csak az a gondjuk, hagy meggátolják férjeik félrelépését, és gondoskodjanak gyermekeikről. A vidéki kúriák lakói állandóan összeköttetésben vannak Pesttel, a főváros csodálatra készteti a kisváros előkelőségeit, a férfifogások és asszonyhódítások dolgában nem maradnak el a pestiek mögött. De néha egy-egy szép fővárosi leány úgy elcsavarja a tapasztalatlanabb falusi udvarlók fejét, hogy észre sem veszik, s már benne vannak a csapdában. Ezeknek a kisvárosi úri embereknek nincsenek nagyobb problémáik, társasági életük vígan folyik, kaszinói erkölcseik virágoznak. A megkövesedett állapotokon az író sem segíthet, feladata csak az lehet, hogy érdekes meseszövéssel és biztos jellemzéssel vezesse olvasói elé a hagyományos társadalmat. Ez pompásan sikerül neki.
Amikor elhagyja dzsentri-miliőjét, akkor is biztos a mozgása. Kluger és társa (1933): egy gazdag pesti kereskedő üzletházának története. A vagyonos fővárosi polgár a régivágású vállalkozók közé tartozik, konzervatív fölfogással irányítja alkalmazottait, bizalmatlan minden kockázatos újítással szemben. A cég belső életének rajzában, egyes személyek eleven vonalaiban, az öreg kereskedő alakjának vonzó festésében éppen olyan biztoskezű az író, mint amikor vidékre megy mintákért, vagy amikor a tapasztalatai körébe legközelebb eső társadalmi rétegek valamelyik élesen megfigyelt gavallérját vagy hölgyét mintázza.
A történeti regényirodalmat több értékes munkával gazdagította. A közelmulton kívül a távolabbi emberöltők is adtak néhány tetszetős tárgyat földolgozó leleménye számára. Mosolygó humora itt már borúsabbá lesz, könnyed iróniáját a személyeivel való meleg együttérzés lírája váltja föl. – Csokonai Vitéz Mihály életét eleven hatással öntötte regényalakba a Földiekkel játszó égi tüneményben (1924); Borsos József festőművész a hőse A Szép Juhásznénak (1936). Nem a meséje a fontos, hanem az előadása. Elbeszélő hangjának kelleme adja meg regényeinek zamatos ízét, ez a hang kapcsolja össze szellemét közönségével. A Csokonai-regényben is, a Borsos-regényben is a lelki rugók feltárásával elemzi hősei elhatározásait, a költő és a művész belső világának átélésével mutat rá pályájuk tragikus változásaira. Miért fordult balra Csokonai Vitéz Mihály sorsa, mi volt az oka Borsos József pályatörésének? Hogyan foszlottak szét a nagyra hivatott lelkek ábrándjai? Mint temették el önmagukban a boldog embert és a kivételes szellemet? Magát a kort nem a művelődéstörténeti adatok egybegyűjtésével, hanem a társalgás nyelvével és az akkori idők hangulatának bemutatásával rajzolja. Így illeszti be a csalódások és szenvedések kiszemeltjeit koruk életébe.
Színműírói munkásságához a Nemzeti Színház néhány nagy sikere fűződik. Vígjátékaiban jobbára a magyar vidék úri világának derűs életképei jelentek meg (Az új rokon, A házasságok az égben köttetnek), vídám ötletekkel, elmés fordulatokkal, fokozatosan fejlődő, soha el nem lanyhuló cselekvénnyel. Jellemző ereje ott a legerősebb, ahol félszeg optimistákat kell ábrázolnia. Szociális keserűség nincsen lelkében, a kiáltóbb irányzatosságtól is tartózkodik, de azért erkölcsi álláspontja mindíg kiérezhető darabjaiból. – Te csak pipálj Ladányi (1928): enyhén csipkelődő és észrevétlenül oktató vígjáték a Pató Pál-életfilozófiájú földbirtokosról és környezetéről. Hogyan megy tönkre a magyar gazdálkodó-nemesség a maga szeretetreméltó könnyelműségében, ábrándvilágában, munkátlanságában? A nyugtalanító kérdés helyes megoldása: nem kell visszahúzódni semmiféle tisztességes munkától, bele kell helyezkedni a kor élelmességébe, föl kell venni a versenyt a többi dolgozó kézzel. – Lilla (1928): Csokonai Vitéz Mihály életének dramatizálása. A női mellékalakoknak ebben a darabban is nagy a szerepük, a hős személye kissé háttérben áll, van azonban a színműnek néhány jelenete, ahol Lilla körül drámai erejű belső feszültségek viharzanak. – Az én leányom nem olyan (1936): a modern gyermeknevelés szatirája. Nem annyira az erkölcsök romlásáról van szó – mondja az író – hanem bizonyos stílusváltozásról a viselkedésben. A szülők rövidlátó majomszeretete csemetéikkel szemben minden időben megvolt, az emberek egyik korban sem viselkedtek erkölcsösebben, mint a másikban, de időszakonkint jobban titkolták a bűnt, más kor szinte kérkedtek vele. A modernkedés divata alkalmasnak bizonyult arra, hogy a gyöngébbeket megtévessze, eltántorítsa, magával rántsa. Ezek az eszmék a szellemes társalgás párbeszédeinek szárnyain még a gyöngébbek számára is hasznos okulásul kínálkoznak, a szerző a mesterségbeli készségen kívül irodalmi becsvágyú korrajzot is visz az örökké időszerű témába. – Fűszer és csemege (1938): a becsületes polgári munka dícsérete. A nagyapa szorgalmas kereskedő, az unoka úrhatnám ripők; az öregek fényesen éltek a boltból, a földbirtokosokhoz dörgölődző fiatal ember elveri az üzlet pénzét. A szerző ragyogó feleletet ad arra a kérdésre, miért nincs polgári osztály Magyarországon, miért megy tönkre még a legjobban megalapozott keresztény vállalat is, mi az oka, hogy az elődök szorgalmának gyümölcse sárrá válik az utódok kezében. A munkakerülő, nagyzoló, hiú utód szégyelli a maga mesterségét, úr akar lenni, fut a dzsentri után. Pompásan megírt erkölcsrajz, szilárd szerkezetű színmű, az ötletes jellemzés és kitűnő színpadszerűség mintája.
KOMÁROMI JÁNOS (1890–1937) munkáiból üde megjelenítő erő sugárzik elő. Az író pompás mesélőkedvvel bonyolítja történeteit, képzelete fiatalosan csapong, hőseit hol óriásokká növeli, hol nevetséges jelenetek középpontjává teszi. Írásaiban nincs keresettség, annál több az öntudatlan költészet. Ifjúkori emlékei, családi élményei, a világháború eseményei, a Kárpátok aljának magyar-rutén népe: ezekből a lelki kapcsolatokból fakad legtöbb témaihlete.
A Mit búsulsz kenyeres (1915), A régi szerető (1923) és a Zúg a fenyves (1924) mesemondásában a világháború hangulatát, a katonák halálmegvető hősiességét, az itthonmaradtak szenvedéseit megindító módon támasztatta föl. Háborús történetei nem a miles gloriosus – a dicsekedő katona – vérszomjas nagyításai, hanem emberi történetek: az őszinte lélek nagyzolás nélkül elmondott emlékei, felfohászkodásai, panaszai. Mint a falevél, forog a boldogtalan katona a gyötrelem és a halál viharában. «Ázott lengyel ugarok kelevényében fetrengtem, a zubbonyom ujja leszakadt, a sapkámon még rajtaszáradt a lembergi sár, a bakancsom száján ki-befolyt az esővíz és latyak. Nem volt többé hitem, – hazám, becsületem, s néha úgy éreztem, hogy Istenem sincsen már. És minden éjjel könny csorgott az orcámon.» Ez az alaphang – a háború igazi lelke és feljajdulása – vonul végig búsongó meséin.
Munkáiban távol áll attól, hogy silány bűnöket rajzoljon. Kerüli a nagyváros förtelmeit, a romlatlan ember eszményi fölfogásával ír a nőkről. Nőalakjai tiszták, rokonszenvesek, hasonlók Gárdonyi Géza napsugaras leányaihoz. Ez a lovagias nőszemlélet az író művészetének nagy erőssége: meglátja a romlatlan asszonyi lelket is, nem úgy, mint azok az egy körben keringő modern elbeszélők, akik csak a tilos szerelem bozótjai között bujkáló nőalakok életében látnak érdekes mozzanatokat. Komáromi János regényeiből hiányzik a hitvestársi hűtlenség indítéka, szerelmesei a házassági köteléken kívül nem tudnak elképzelni más viszonyt. Az író egy ideig gátat vet boldogságuk elé, és elválasztja őket, de akiket az ég egymásnak szán, azok végtére mégis megtalálják egymást a családi élet révében.
A férfiak közül a félbenmaradt, kósza személyeket, a mosolytkeltő, félkegyelmű figurákat, a mezítlábas iddogáló semmittevőket kedveli. Tréfál velük, nevet rajtuk. De a derű nyomában ott sötétlik a föld népének évszázados nyomorúsága is, a nagyurak ellen lázongó zempléni parasztok földéhsége. «A határban minden rét, szántás, erdő a grófoké meg a zsidóké; jól van, legyen, de azért nekünk is kell élni. Ha baj van, mindenkit mink húzunk ki belőle, mink mentünk verekedni Rákóczival, mink támogattuk Kossuthot, mink szolgáljuk Ferenc Jóskát.» A felsőtiszavidéki parasztnépé Komáromi János minden szeretete. Meg-megismétli epizódjait és helyzeteit, újra és újra életre kelti alakjait.
Gyermekkorának bús emlékeit újította meg a Hé, kozákok (1924) lapjain. A zord realitás és fanyar humor mellett megvan ebben a komor kárpáti történetben a költői feltámasztó erő elevensége, elősuhannak a vallásos lelkek éjféli babonái, feltűnnek a Latorca völgyének ködös látomásai. – A Pataki diákokban (1925) megelevenedik a világháború előtti kisváros, újjáéled a sárospataki református főiskola. – A Cs. és kir. szép napokban (1927) ráeszmélhetünk az osztrák-magyar hadsereg különös szellemére, a frontmögötti bécsi tisztek furcsaságaira. – Az ősdiák (1930) a békeidők egyetemi életének humoros rajza, elkophatatlan életerejű vidéki fiúkkal, a koplalás és jókedv hőseivel.
Sokat foglalkoztatták Komáromi Jánost a házasság kérdései is. (Az idegen leány, Reménytelen szerelem, Hat vőlegény.) Tárgyait újabb és újabb változatokban dolgozta föl, személyeit többször is felléptette, helyzeteit megismételte. Tárgykeresésében sokszor visszatért gyermekkorának falujába, a zempléni hegyek mellé, a bodrogközi jegenyék alá. (Szülőföldem szép határa, Régi ház az országútnál, Harangoz a mult.) Kevés meseszállal, egyszerű eszközökkel dolgozott, de született mesemondó volt, természetes elbeszélő, eredeti látású alakrajzoló. Vallomásai álomszerűek, sóhajtásai az ifjúságától búcsúzó szív mélyéről valók. Regényírása költészet. A merengő lélek a zúgó fenyves mélyéből hosszasan nézi a szülőföldje felé futó felhők égi útjait.
Esze Tamásában (1922) és az Ordasokban (1931) a Thököly-kor bujdosó vitézeinek állított emléket. A két regény a kuruc-labanc világ megéneklése. Esze Tamás, Szepessy Pál, Keczer Gábor, Buga Jakab, Kuczug Balázs, Tyukodi pajtás és a kuruckori énekek más ismert hősei sorra átviharzanak a hősi eposz hangján írt két regény lapjain. Gyűlölködés, bosszúállás, vérengzés mindenfelé; ilyen a magyar sors; nem lehet megsemmisíteni a magyarságot, de azért a nemzet nem éri el célját sohasem. A történeti jelenetek és képzelt históriák erős protestáns felfogással vegyülnek egymással, a Wesselényi-összeesküvés vérbefojtását követő évtizedek hangulata rányomja bélyegét az elbeszélés minden részletére, a kor a maga nyers valóságában támad fel, az író még fokozza a borzalmakat. – Szelídebb hangú Mikes Kelemenről szóló életregénye: a Zágon felé. (1934). II. Rákóczi Ferenc rodostói magyarjainak életét a hűséges magyar szív szeretetével keltette új életre, a Törökországi Leveleskönyv hangulatába vonzó lírai elemeket vitt, alakrajzai különösen sikerültek.
MÓRA FERENC (1879–1934) igazi humorista. Az emberi gyarlóságokat mosolyogva szemléli, de tréfás mulattató kedve mögött ott rejtőzik részvéte a szenvedők siralmán, mélabúja az emberi szenvedéseken. Szeretetreméltó közvetlenségének érdeme, hogy az olvasó még azokat az elmefuttatásait is érdeklődéssel figyeli, amelyeket elvontabb társadalmi kérdésekhez vagy szárazabb tudományos témákhoz fűz. Ismeri a világot, szereti az Alföld homokját, szelíd tréfával veszi sorra magyar alakjait. Ahol elbeszél, ott emberszeretetének gyöngédségével és eleven mesemondásával gyönyörködtet; ahol megfigyeléseiről számol be, ott lírájának melegségével és humorának csillogásával lep meg.
A festő halálával (1921) tűnt fel. Regényének egyik hőse Angyalka, a falusi postáskisasszony, másik hőse Varga Márton író. A posta tündére magába szédíti ismerőseit, de férfi-imádói jóval korosabbak nála, s kénytelenek megelégedni a gyámapa szerepével, csak az író reménykedik, végre ő is tudatára ébred álmai hiábavalóságának. Nehány sorban bajos volna elemezni a regény megkapó különösségeit. Olyan ez a könyv, mint egy dúsan tenyésző virágoskert, a természet ősereje munkál benne, az ápolt ültetvény egybefonódik a vadvirágokkal. Ahogyan az író önmagát elemzi, ahogyan környezetét rajzolja, ahogyan a falusi urakat és parasztokat jellemzi, az mind az emberlátó tehetség ritka megnyilvánulása. Az öregedő emberek szerelmének ebben a mélabús ábrázolásában a tragikus részletek zökkenő nélkül vegyülnek a humoros elemekkel, az elbeszélés foltnélküli naturalizmusába misztikus kiágazások fonódnak, az író a saját személyét is mintegy önmagából kiemelkedve irónikus emberismerettel szemléli.
Írói pályájának legjelentősebb alkotása Ének a búzamezőkről (1927) című regénye. Ebben a nagyértékű munkájában a világháború idején élő alföldi parasztokat mutatja be, feltárja a lelki válságokkal vívódó szegény emberek életkérdéseit, megvilágítja sorsukat a forradalmakat követő években. Tragikus történet, bár a benne lejátszódó bánatos eseményeket a humor aranyszálai szövik át. Az író a sorsban való megnyugvás töprengéseivel szemléli a világ forgását, csakúgy, mint hősei, a szegedvidéki tanyai emberek. Ezek az egyszerű katolikus földmívelők hasonlíthatatlanul jobbindulatúak Móricz Zsigmond kálvinista parasztjainál, jóllehet az ő lelkükön is rajta van az alföldi fajiság minden jellemző vonása. Ferenc és Etel házaséletének története csodálatos embermegfigyeléssel, egyben rejtélyes árnyalással bontakozik ki az olvasók előtt; a világháborúval járó szörnyű megpróbáltatások emlékei végzetes erővel őrlik meg az egymást mélyen szerető házaspár lelkét; sorsukból a háborús időkkel járó örök fájdalom tükröződik. Minden elmúlik, az öröm és a bánat egyformán megtér a föld alá, mert a föld mindenkinél hatalmasabb, a föld a bölcsője és sírja a Ferenceknek és Eteleknek: «A föld megmarad, és őróla dúdoltam én ezt az éneket.»
Móra Ferenc különösen szívhez szóló és lélekbemarkolóan megható ott, ahol gyermekkorának emlékeit idézi maga elé. Más ember nagyra van előkelő családfájával, még akkor is, ha mindez csak mese és utólagos elképzelés; Móra Ferenc ott is megalázza magát, ahol joga volna büszkének lennie. Véletleneken múlt, – így gondolja ő – hogy ember lett belőle, gyámoltalanul vergődött minden megmozdulásában, s vele együtt földhözragadt sorban küzdött az élettel atyja, anyja, szegény szűcs-famíliája. «Azt hiszem, az az ág, amelyikből én sarjadtam, mindíg rabszolga volt; Egyiptomban követ hordott a piramisokhoz, Itáliában bivalyokat terelgetett, Finnlandban fát vágott, az Árpádok idejében robotolt valamely várispánnak, és végső sarjában a szűcs-tű rabszolgájából az írótoll rabszolgája lett; az is marad, míg meg nem fordítják kriptáján ősi címerét, a bilincset, amely annyiban egyedül való címer, hogy megfordítva is bilincs marad.»
Kicsoda Móra Ferenc? «Egy ember, – mondja magáról – akit az élet leszoktatott a nagyképűségről, az élet apró bajairól és örömeiről beszélget az emberekkel az élet nyelvén. Ez az egész, ezt megcsinálhatja akárki, s a magam részéről nem is tudok egyebet csinálni.» Móra Ferenc nem akar megbántani senkit. Ha különvéleménye van, bocsánatot kér merészségéért. Alázatos ember, nem harcos író. Minek okozzon bánatot valakinek; elég, ha őt bántották akarva és akaratlanul. Írói értékéről is túlságosan szerény a véleménye. «Nem vagyok én több – írja egyik bensőséges vallomásában – mint kolompszó a gyepes dülőkön, könnyű rőzsefüst a magyar mezők felett; s a kolompszó elhangzik, a füst elszáll velem együtt s azokkal együtt, akik kedvüket lelték bennem.»
Kisebb írásainak legtöbbször ő maga a hőse. Ha nem is magát teszi középponttá, akkor is úgy áll személyei mellett, hogy valójában az ő alakja érdekli az olvasót. Családjával sokat foglalkozik. Szüleiről, testvéreiről, rokonságáról, feleségéről, gyermekeiről és unokáiról megható eseteket beszél el. Az érdekesség rovására néha túlságosan is elmélyed családi ügyeibe, nem egyszer szembeszökően megismétli ugyanazon tárgyra vonatkozó emlékezéseit, legtöbbször azonban csodálja az ember, hogy jelentéktelen magánügyekről milyen lebilincselő módon diskurál. Anekdotázó modora sohasem puszta csevegés, beszélgetéseiben mindig van valami bölcs emberszemlélet. Írói művészete számára a könnyedén folyó beszédstílusnak egészen új formáját alakította ki.
Jól mondták róla, hogy szavai harmattól ragyognak, írásaiban benne van az alföldi kenyér illata. A magyar paraszt szenvedő sorsán át jutott el a nyugateurópai eszmékig, de értelmi vonzalmai sohasem tántorították el kiskúnsági emlékeitől, tiszaparti világától, szegedvidéki embereitől. «Nem az Országházában van a magyar jövendő, hanem a magyar tanyákon, tizenöt-húsz kilométerre a várostól, s itt olyan sötét van, hogy még a tudás szentjánosbogarai sem világítanak benne.» Nem feledte soha, hogy ő is a magyar parasztság ősi talajából sarjadt, az alföldi tanyavidék költészetét szíve vérével művelte.
Kifelé mosolygott, belülről könnyezett. Optimista világszemlélettel hirdette a jóság evangéliumát, játékos kételkedéssel tréfálkozott lelke fájdalmain. A kételkedő szellem megvolt benne még a vallás tanításaival szemben is. Nem tudott belenyugodni abba, hogy az ártatlanoknak szenvedniök kell. A kereszténység Gondviselés-hitét halk sóhajokkal kísérte; nem lázadt fel és nem lázított, csak elboruló homlokkal villantott rá egy-egy kiáltó és emberi elmével föl nem fogható jelenségre. A pozitív vallás nem ment a vérébe, Istenhez való kapcsolata inkább csak a hagyomány megszokása volt. Nemes jellemvonása az a férfias szemérmesség, amellyel messze kerülte az érzékiség mindenfajta vonatkozásait.
Az olvasók és kritikusok mindíg szeretik valamiféle irodalmi őshöz kötni a legeredetibb írókat is. Móra Ferenccel sem tettek kivételt. Elnevezték magyar Anatole Francenak, mások Mikszáth Kálmánt, Gárdonyi Gézát, Eötvös Károlyt, Tömörkény Istvánt emlegették írói elődeiként, ezekhez fűzték szellemi kapcsolatát vagy legalább is művészi kiindulópontját. Az ilyen hasonlítgatások fölötte igazságtalanok. Móra Ferenc nem törődött író-elődeivel, még az irodalmi műfajok megkötöttségét is korán elhárította magától. Kiválósága éppen abból virágzott ki, hogy túltette magát minden hagyományos formán. Ez a felszabadulása nem ragadta ízléstelen anarchiába, szerencsés sugallata mindíg megtartotta mondanivalóinak stílusosságában. Kisebb írásainak kötetei tele vannak egyéni sajátságokkal és tárgyi különösségekkel, ezeknek a jellemvonásoknak legjobb értelmében. Hangulatok, érzékenység, kedves fantázia, sokoldalú érdeklődés, gazdag tudás, leíró művészet, friss zengésű szavak, kacagtató párbeszédek, napfényes líra: mindezek ott vannak történeteinek és elme futtatásainak gyűjteményeiben. (Véreim, Sokféle, Nádihegedű, Beszélgetés a ferde toronnyal, Georgikon, Csizmadiák, Egy cár, akit várnak, Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig.)
Versei hasonlóak prózai munkáihoz: mesterkéletlenek, mélán borongók, szívhez szólók. A világ hiúságaitól visszahúzódó szív érzelemvilága bontakozik ki belőlük. A költő uralkodó vonása a családi érzés. Apjáról, anyjáról, feleségéről, leányáról, unokájáról, a maga csendes életéről sok szép hangulatképet írt. Családi körén kívül szeretettel fordult a gyermekvilág felé, s mély részvéttel siratta a szegény emberek sorsát. A világháború poklába kevesen tudtak úgy belevilágítani, mint ő, a fiát vesztett parasztasszonyról szóló megrázó költeményével. Papdi Kis Veron katona-fia meghal a harctéren, a hír eszelőssé teszi a vallásos parasztasszonyt, kimegy a szent kúthoz, s íme, a víz tükrén a Boldogságos Szűz Mária ölében ott látja a fiát; egyre mélyebben kandikál a kútba, két karját ölelésre tárja, átveti magát a kút káváján: «Az alvó víz magasra fellocsog: Ó ti hóhérok, ó ti gyilkosok!» (Könnyes könyv.)
Ifjúsági iratainak szembetűnő jellemvonásai: a tiszta eszményiség, érzelmes humor, leleményes mesealkotás, vonzó stílus. Néhány könyve a gyermekirodalom remeke. Nemes erkölcsi tartalmuk nagy nevelőértékekké teszi őket. (Rab ember fiai, Filkó meg én, Kincskereső kis ködmön.)
JANKOVICS MARCELL (1874–) elbeszélései részint a Felvidék életéhez kapcsolódnak, részint az örök emberi kérdéseket világítják meg. Útirajzaiban lírai módon fogja föl a tájak szépségeit, s bennük az emberi élet jelenségeit. Élespillantású megfigyelései a költői lélek vallomásaival szövődnek össze. Nemzedékregénye – Egy század legendái – a magyar élet tükre a Lázár-család sorsán át: egy szellemiekben és sorsfordulatokban gazdag életnek – az író pályafutásának – megfigyeléseiből táplálkozó sugárzó szellemű nagy regény. Visszaemlékezéseiben az emberi méltóság nyugalmával mutatja be a húszesztendős pozsonyi cseh uralom küzdelmes korszakát. Nem sző politikát könyvébe, nem emlegeti a sérelmeket. «A hatalom egyszerűen hatalom, és a világon mindenütt azt cselekszi, amit akar, és úgy cselekszi, ahogy akarja. A hatalmat csak egy másik hatalom döntheti meg. Minden hatalom idővel éppen úgy megvénül, mint az ember maga, és valahol mindig születik új fiatalság. Ez a könyv nem akar más lenni, mint jellemzése annak a levegőnek, amelyet a szép, szomorú városban – Pozsonyban – szívott a magános ember, aki mindenütt ott volt, ahol magyar sebet kellett bekötözni, ahol magyar könnyet kellett letörölni.» A leverő élmények, tragikus fordulatok, különös esetek elmondását a bölcselő elme megfigyelései kísérik. «Az egyes ember csak szegény gyalogos; a történelem, a nagy nemzetközi expressz, elrobog mellettünk mások által tervezett útján. Ha útjába állunk, legázol. Megsemmisülünk vagy nyomorékjai leszünk. Ahogy utána bámulunk, érezzük rohanása levegőjének elsodró nyomását, utána minden porzik és egy ideig keringenek a papírosok, amiket e gyorsvonatból kidobtak. Értetlenül betűzgetjük az idegen papírosokra írt eszméket. Ahogy távozik tőlünk, kisebbedik a nagy expressz, és végre eltűnik mérhetetlen távolságban, mely az Idő útja. Csak később tudjuk meg, célhoz ért-e, avagy talán kisiklott?» (Húsz esztendő Pozsonyban.)
MARIAY ÖDÖN (1883–) íróművészetének gyökerei a tiszántúli tájak fajmagyar világából táplálkoztak. A Hortobágy életéhez kapcsolódik remekbe készült állatregénye: Nyalka élete és halála. Mintha lelke volna a hortobágyi paripának, ahogy az író elbeszéli élete történetét születésétől a harctéren elestéig. Paraszt-drámája, A Rákóczi-harang (1918), a debreceni kálvinista gazdák portáira vezet. Személyei kitűnően sikerült tanulmányfejek, párbeszédei a tiszavidéki népnyelv tiszta forrásából buzognak. Hamis hangot nem ad, emberábrázolása mesteri. Szeretettel szemléli hőseit, de keserűen mutat rá rossz tulajdonságaikra is: ravaszságuk, könyörtelenségük, kapzsiságuk, hálátlanságuk megnyilvánulásaira. A kenetes istenfélelem külsősége mögött istentelen önzés, az önelégültség nyomában ivás, káromkodás, verekedés.
A magyar tanítómese történetében kiváló hely jut BARTÓKY JÓZSEF-nek. (1865–1928.) Csak Fáy András írt hasonló hatású állatmeséket; Fáy András azonban optimista író, Bartóky József a pesszimizmus felé hajlik. Józan bölcseséggel példázza tanítómeséiben az emberi lélek gyarlóságait. Mint minden fabulagyűjteményben, az ő tanítómeséiben is emberek szerepelnek az állatok nevei alatt, s az emberek jellemzése a fontos, nem az állatok természetrajza. Bartóky József erősen moralista jellemző. Mez nélkül vetíti olvasói elé az emberi lelket: gyakran nem lélek az, csak pára. Az erkölcsi ostorcsapásokat az író egészséges humora enyhíti. (Magyar fabulák.) – Kiváló embermegfigyelés látszik novelláiban is. A novella-formának és a gyökeresen magyar elbeszélő nyelvnek egyik mestere irodalmunkban. Biztos lélekelemző, világos látású, jellegzetesen nemzeti szellemű. A földesurat, a parasztot, a városi embert egyformán ismeri, életsorsukat és gondolkodásukat valószerűen és mégis költői hangulattal mutatja be. Elbeszélései többnyire nemes tanulsággal tündöklenek. Minden munkájában ott rejtőzik az erkölcsi mag, a nélkül azonban, hogy a moralizálás látszatát keltené. Tanulságai meseszövéséből és lélekelemezéseiből bontakoznak ki. Ellensége a léhaságnak, metsző gúnnyal sujtja a nemtelenséget, mesteri fordulatokkal érzékíti meg az indulatok viharzását. Azok közé a ritka tehetségű írók közé tartozik, akik szerelmi történetek nélkül is leleményesek, érdekesek, vonzók. A misztikus elem sem hiányzik művészetéből. Az élet és halál találkozása, a testi lét és szellemvilág kapcsolata, a lélekvándorlás titokzatos hiedelme föl-fölbukkan novelláiban. Elbeszéléseinek több értékes gyűjteménye jelent meg, ezekben számos remek novella. (Őszi esték, Télben, Mécsvilág, Szivárvány, Piros rózsák, Jelenések, Semper idem, Forgács, Egyedül.)
Erdélyi levegő árad GYALLAY DOMOKOS (1880–) írásaiból. Gyallay Domokosnak sok a rokonvonása Jókai Mórral, de fantáziája nem olyan korlátlanul csapongó. Népies elbeszélései és történeti novellái egyaránt vonzó munkák. Főképp a háború után új életnek induló székely falu népét mutatta be erős tehetséggel. Elbeszéléseiben nemcsak külső történet van, hanem belső átélés is. Hőseinek lelke előttünk alakul. – Vaskenyéren (1925) című történeti regényében igazi írói lendülettel dolgozta föl témáját: a torockói jobbágybányászok küzdelmeit a XVIII. század legelső éveiben. A torockóiak szembeszállnak a Habsburg császári uralommal, szembekerülnek az erdélyi földesúri önkénnyel, a város pöre országos válsággá szélesedik, az összeütközés nyomán véres küzdelmek lángolnak föl, végül Észak felől megjelenik II. Rákóczi Ferenc fejedelem fölszabadító serege. – Gyallay Domokos stílusában nagy érték, hogy székely zamata ellenére sincs benne vidékiesség, érthetetlen tájszó, keresett helyi kifejezés. Bár első sorban az erdélyi nép számára írt, az egységes magyar irodalmi nyelvet nem hintette tele a provincializmus szeplőivel. Meleg humorú elbeszélő, közvetlen mesemondó, az átgondolt kompozíció mestere. Súlytalannak látszó témáit is jelentősekké teszi földolgozásának ösztönös értékeivel. (Ősi rögön, Föld népe, Hadrakelt emberek.)
NYIRŐ JÓZSEF (1889–) a székely néplélek novellistája. Székelyei nem a régóta megszokott népies alakok, hanem a hegyek és erdők különös emberei. – Első elbeszélő kötetében, a Jézusfaragó emberben (1924), feltűnt, mennyi új nyelvi értéket hozott magával az író, bár nem egy olvasóját kellemetlenül érintette a tájszavak gyakori használata. – Másik novellagyűjteményéből, a Kopjafákból (1933), meg szembetűnöbben szökettek elő íróművészetének jellemvonásai. Ezekben a tragikus színezésű történetekben mintha Petelei István szomorú világa éledt volna újjá, csakhogy a Petelei-novellák misztikusabb színezésűek és nyomottabb levegőjűek voltak, a Nyírő-elbeszélések reálisabb módon világítottak rá a székely népre. A végzetszerűség lebeg ezek fölött a balladaszerű történetek fölött, megdöbbentő esetek emlékei törnek elő a falusi sírokból, mintha a régi haláltáncok újulnának meg új köntösben. Nincs menekvés a kérlelhetetlen kaszás elől, az ember a halál nyomorult rabszolgája. Mély líra zúg elő a kötet novelláiból, egyéni alakrajzoló erő, megkapó lélekfestés. A halottak némán feküsznek a temetőben, az író elmondja életük tragikumát.
Isten igájában (1930) című regénye stilizált önéletrajz, az egykori katolikus áldozópap egyházi pályájának, lelki vívódásainak és hitehagyásának története. A katolikus papi élet keserűségei, a békeidők székely népvilága, a világháború borzalmas kora, a forradalmi és trianoni évek csapásai elemi erővel hullámzanak a regény lapjain. Az író reálisan szemlélteti a körülötte tajtékzó életet, csak egyházi visszapillantásaiban epés, annál jobb véleménnyel van önmagáról, mindenképpen igazolni óhajtja elhatározásait, eszményíteni akarja vallásos dogmáktól mentes, szabad istenhivését. Mikor a papság otthagyása után molnárnak csap fel, a következőket vallja: «Tudjátok, hogy pap voltam és kiléptem. Én is azt hittem, hogy kiléptem. Nem igaz. Csak most, e perctől fogva vagyok igazán pap. Eddig kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré.» Egyes személyek rajzában, különös jelenetek megvillantásában, dacos párbeszédek életrekeltésében a hivatott íróművész áll az olvasó előtt.
Nyírő József lazán szerkeszti meséit, lélekrajza nem egyszer támadható, a naturalizmus és a romantika szeszélyesen keveredik munkáiban. Ennek ellenére is kitűnő elbeszélő. – Uz Bence (1930) hősében különös alakot teremtett meg: a havasok ősi világával egybeforró, mesés kalandokba sodródó, csodálatos eszű, hol igaz lelkű, hol füllentő beszédű székely alakját. Bence cél nélkül kóborol az erdők magányában, gyakran szembekerül az emberekkel. Személye köré anekdoták, mesék, balladák fűződnek, élete sorsát az erdők költészete kíséri.
BIBÓ LAJOS (1890–) A jussal (1925) aratott emlékezetes sikert. Hatásos színművének alföldi parasztalakjai a maguk zabolátlan indulatával és mohó földéhségével nagy figyelmet keltve léptek föl a színen. Többi színdarabját szintén jól fogadta a közönség. (Eszter, Üveghintó.) Novellái is meleg méltánylásra találtak alföldi tanyavilágukkal, az alsótiszavidéki élet rajzával, a falusi emberek természetének eredeti megvilágításával. Bibó Lajos parasztjai különböznek Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Móricz Zsigmond és Móra Ferenc parasztjaitól, de azért mégis igazi magyarok. Az író úgy tud lelkükbe villantani, és úgy mondja el eseteiket, ahogyan hódmezővásárhelyi gyermekségében figyelte meg őket. Megszólalásuk szűkszavúsága, hirtelen kitöréseik és néma megbékélésük a valóság illúzióját keltik. Néprajz a költészet tükrében. (A fáklya füstölögve ég, A föld, A búzát azért learatják, Meg kell a szívnek hasadni.) A polgári regény terén Bibó Lajos szintén tehetséges elbeszélőnek bizonyult. (A gyerek.) Munkáinak feltűnő jellemvonása a robbanásig feszülő drámaiság.
Az alföldi gazdanép az érdeklődés állandó tárgya volt. Mindíg akadtak írók, akik történeteiket olyan módon mondták el földmívelő-hőseikről, hegy problémakörük, társadalmi felfogásuk és előadó művészetük újnak tetszett. TERESCSÉNYI GYÖRGY (1890–) a világháború utáni magyar élet egyik legfájdalmasabb sebéről, a parasztkérdésről, több megszívlelendő dolgot vetett föl elbeszélő munkáiban, mint a politika számos hangadó vezérszónoka. – Hősök (1931) című regénye a földmunka dicsőítése, a magyar paraszti erő himnusza, rámutatás arra, milyen emberfölötti erő dolgozott Magyarországon ezer esztendőn keresztül a nemzet fönntartásáért. Egy parasztlegény meg egy parasztleány két keze munkájával otthont teremt magának egy kis darabka földön: ez a regény tárgya. A földbirtok-reform címén Tápai András számára kihasítanak öt hold földet, távol a falutól, dudvás, szikes legelőn. Föl kell törni a talaj kemény kérgét, kutat kell ásni, viskót kell építeni. A hadviselt legény feleségül vesz egy dolgos leányt, és minden segítség nélkül vele együtt fog hozzá az új honfoglalás munkájához. A napszámosból kisgazda lesz, de milyen küzdelmek árán! Ahogyan az író elmondja élete harcát, az a föld költészete, a munka dicsősége, az akaraterő diadala. – Lesz, ahogy lesz (1932): a regény folytatása. Tápai András és Bozóki Valér hiába töri magát a jobb jövőért, a rájuk zúduló csapások tönkreteszik őket. A család szétzüllik, de nem reménytelemül. Újra meg fogják váltani, verítékes munkájuk árán, az élethez való jogukat. – Terescsényi Gyöngy regényeiben, novelláiban és rajzaiban nincs semmi hatásvadászat, irányzatosság vagy izgatás, még csak kiütközőbb líra sincs, az olvasó mégis érzi, mennyire együttél az író a maga földmunkás-magyarjaival és kubikos-proletárjaival. Egyszerű elbeszélő eszközei hatásos eszközök. Az esztétikai jelességek mellett az erkölcsi értékek is megvannak munkáiban. (Aranyhomok, Merre van napkelet?)
A somogyi tájak magyar világából fejlődött ki BABAY JÓZSEF (1898–) íróművészete. Derűre keltő és elbúsító történeteket mondott el a vidék életéből, föltámasztotta a céhvilág és a vándorlegények korszakát, bepillantott a kisvárosok értelmiségének, iparosainak, kereskedőinek életébe. Nem volt népieskedő író, csak a nép fiainak és a néppel érintkező társadalmi osztályoknak gyökeres ismerője, a városkák és falvak hangulatának lírai kedélyű föltárója. Csöndes szerelmek, őszi álmok, tavaszi ujjongások újultak meg elbeszélő munkáiban, a jóérzésű emberek életsorsai, a tisztességes munka megbecsülése. Megvolt a maga bensőséges egyéni hangja, nem szűkölködött lelket frissítő, szívet melegítő jelenetekben. Valami vonzó faji búslakodás tört elő munkáiból, évődve-borongó hang, jóleső íz, egészséges életszemlélet, az ősi föld szeretete, a szomorú embereket átölelő, vigasztaló együttérzés. (Istenem így élünk, Vándorlegények, Rózsafabot.)
Elbeszélők és színműírók:
ÁBRAHÁM ERNŐ (szül. 1882. március 15. Debrecen), hírlapíró. – Népies irányú elbeszélő munkáiban hangulatosan rajzolta az alföldi puszták életét. Jellemző magyar alakokat mutatott be a hortobágyi pásztoréletből. A természet világa összeszövődött mesemondásában az ősfoglalkozást űző emberek életével. – Munkái: Kerek ég alatt. Novellák. Budapest, 1906. – Hét szilaj csikó. Novellák. Budapest, 1911. – Csillagok a Tiszában. Novellák. Budapest, 1916. – A hollók fája és egyéb mesék. Budapest, 1919. – Bús király. Novellák. Budapest, 1923. – Isten vára. Misztérium. Nemzeti Színház: 1923. (A Kőmíves Kelemenről szóló népballada színpadi földolgozása.) – Révészek. Dráma. Nemzeti Színház Kamaraszínháza: 1926. – Árva királyfi. Trilógia. I. A csodaszarvas. Budapest, 1926. (Apponyi Albert előszavával.)
BABAY JÓZSEF (szül. 1898. november 29. Nagyatád, Somogy megye), hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Bezárt ablak alatt. Versek. Kaposvár, 1920. – Aranyutcasor. Versek. Szeghalom, 1925. – Istenem, így élünk. Regény. Budapest, 1932. – A kék varázs. Regény. Budapest, 1932. – Veronika. Legenda. Nemzeti Színház: 1932. – Mi huszonketten. Ifjúsági regény. Budapest, 1932. – Vándorlegények. Regény. Budapest, 1933. – Rózsafabot. Regény. Budapest, 1935. – Napraforgó. Komédia. Nemzeti Színház: 1935. – Csodatükör. Mesejáték. Nemzeti Színház: 1937.
BARTÓKY JÓZSEF (szül. 1865. november 27. Békéscsaba; megh. 1928. július 4. Budapest), a földművelésügyi minisztérium államtitkára, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Hatvanhárom éves korában halt meg. – Csak nyugalomba vonulása után lépett föl elbeszélő köteteivel. Meséinek és novelláinak megjelenését nagy siker követte. – Munkái: Magyar fabulák. Tanítómesék. Budapest, 1921. – Őszi esték. Novellák. Budapest, 1922. – Télben. Novellák. Budapest, 1922. – Mécsvilág. Novellák. Budapest, 1923. – Szivárvány. Novellák. Budapest, 1924. – Piros rózsák. Novellák. Budapest, 1925. – Jelenések. Tárcák. Budapest, 1925. – Semper idem. Novellák. Budapest, 1926. – Forgács. Novellák. Budapest, 1926. – Zsuzsi. Dráma. Nemzeti Színház: 1926. – Egyedül. Novellák. Budapest, 1927. – Új magyar fabulák. Sajtó alá rendezte; Szász Károly. Szarvas, 1929.
BIBÓ LAJOS (szül. 1890. december 20. Hódmezővásárhely), hírlapíró. – Munkái: A fáklya füstölve ég. Novellák. Budapest, 1923. – A juss. Színmű. Nemzeti Színház: 1925. – Báthory Zsigmond. Dráma. Nemzeti Színház: 1926. – Fizetni kell. Regény. Budapest, 1926. – A föld. Novellák. Budapest, 1927. – Anyám. Regény. Budapest, 1928. – Meg kell a szívnek hasadni. Regény. Budapest, 1930. – Vihartvetők. Regény. Budapest, 1933. – A búzát azért learatják. Novellák. Budapest, 1934. – Nincs irgalom. Regény. Budapest, 1935. – Anna tekintetes úr. Regény. Budapest, 1937. – Eszter. Színmű. Nemzeti Színház: 1937. – Üveghintó. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1937. – A gyerek. Regény. Budapest, 1938. – A lélek megmenekül. Regény. Budapest, 1939. – Sasfészek. Színmű. Nemzeti Színház: 1940.
CSATHÓ KÁLMÁN (szül. 1881. október 13. Budapest), a közoktatásügyi minisztérium tisztviselője, utóbb a Nemzeti Színház rendezője, a M. T. Akadémia, Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Írói tehetségével a világháború idején tűnt föl, első regényei ekkor jelentek meg az Új Időkben. Könyvei számos kiadásban forogtak közkézen. Több regényét lefordították német, francia, olasz és svéd nyelvre. Munkásságát a Petőfi-Társaság 1929-ben a Jókai-nagydíjjal tüntette ki. – Munkái: A varjú a toronyórán. Regény. Budapest, 1916. – Te csak pipálj Ladányi. Regény: Budapest, 1916. – Ibolyka. Regény. Budapest, 1917. – Most kél a nap. Regény. Budapest, 1917. – A nők titka. Novellák. Budapest, 1917. – Juliska néni. Novellák. Budapest, 1918. – Blanche, avagy a szegény rokon. Regény. Budapest, 1918. – Pókháló. Regény. Budapest, 1920. – Mikor az öregek fiatalok voltak. Regény. Budapest, 1921. – Az új rokon. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1922. – A kék táska. Regény. Budapest, 1923. – Házasságok az égben köttetnek. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1924. – Földiekkel játszó égi tünemény. Regény. Budapest, 1924. (A M. T. Akadémia Péczely-díjával kitüntetett mű.) – Leányok, anyák, nagyanyák. Regénysorozat. Budapest, 1927. (Három rész: Leányok, Asszony a bakon, Mindhalálig.) – Te csak pipálj Ladányi. Vígjáték. Nemzeti Színház: 1928. (A M. T. Akadémia a Vojnits-éremmel tüntette ki. Szász Károly előadói jelentése szerint: «Akik jól ismerik a vidéki magyar úri házakat s a bennük élők társaságát, bizonyíthatják, hogy régen kerültek színpadra ilyen nagyszerű alakok, kik az élet eleven színeivel ékesek, s kiknek ereiben melegen csörgedez a tiszta magyar vér. Az irányával és hangjával, jellemrajzával és cselekvényével egyaránt kitűnő darab igazi irodalmi sikeréhez hozzászegődött a szinte páratlan színpadi diadal is. Ez az egészen irodalmi eszközökkel dolgozó, az érzékek izgatására nem utazó, az ember nemtelen indulatait fölkorbácsolni nem akaró, külföldi példákat nem követő, színmagyar szellemet árasztó darab egy év alatt nem kevesebbszer, mint 85-ször került színre, ami még a sorozatos előadásokra berendezett magánszínházakban is ritka sikert jelenthetne, a változatos műsorra utalt Nemzeti Színházban pedig még sohasem fordult elő. Ez a Csathó-darab, mely a pusztuló dzsentri boldogulásának reményét olyan okosan és olyan bíztatólag csillogtatja meg: eleven bizonyság arra nézve, hogy hogyan kell a jelen irodalmának a mult fényes hagyományaira támaszkodva, haladni a korral s egyengetni a jövendő útját. A vígjáték méltó utóda Kisfaludy, Szigligeti és Csiky legjobb vígjátékainak, de nemcsak hogy ízig-vérig magyar darab, hanem egészen modern munka is e szónak nemesebb értelmében.») – Lilla. Színmű. Nemzeti Színház: 1928. – Felhők lovagja. Regény. Budapest, 1929. – Az órák ütni kezdtek. Regény. Budapest, 1930. – Leányos ház 1931-ben. Novellák. Budapest, 1931. – Első osztályon. Regény. Budapest, 1932. – Maskara. Regény. Budapest, 1933. – Kluger és társa. Regény. Budapest, 1933. – A Szép Juhászné. Regény. Budapest, 1936. – Az én leányom nem olyan. Vígjáték. Vígszínház: 1936. – Szakítani nehéz dolog. Zenés komédia. Magyar Színház: 1936. – Ezernyolcszázhuszonöt. Novellák. Budapest, 1937. – Barátom, Bálint. Regény. Budapest, 1938. – Fűszer és csemege. Színmű. Vígszínház: 1938. (A M. T. Akadémia a Vojnits-éremmel tüntette ki. Kéky Lajos előadói jelentése szerint: «A darab tendenciája kissé túlzottan egyoldalú, szereplői mintegy kereskedelem-párti és kereskedelem-ellenes csoportra oszlanak, s határozottan ez utóbbiak húzzák a rövidebbet: parlagi és léha figuráknak mutatja be őket az író, míg a kereskedelem-pártiak egytől-egyig rokonszenvesek.») – Szita utca 25. Regény. Budapest, 1939.
CSERZY MIHÁLY (szül. 1865. október 16. Szeged; megh. 1925. december 17. Szeged), írói nevén Homok, szegedi borbélymester. Hatvanéves korában halt meg. – Elbeszéléseiben és rajzaiban a szegedvidéki tanyai emberek életét erős jellemző tehetséggel mutatta be. Ezek a népies karcolatok hasonlatosak voltak Tömörkény István paraszthistóriáihoz. Könyvei 1899-től kezdve jelentek meg: Kint a pusztán, Falusi történetek, Földművesek, Hazulról, Vasárnap délután, Játszik a délibáb, Régi világból, Az öreg Szeged, Legendás időkből. Szalay Józseffel közösen írt egy népszínművet is: ez a darab sokáig műsoron volt a vidéki városok színpadán. (Ugarimádás.)
GYALLAY DOMOKOS (szül. 1880. augusztus 4. Bencéd, Udvarhely megye), kolozsvári unitárius kollégiumi tanár, az erdélyi Magyar Nép hetilap szerkesztője, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Nagyhatású hetilapjával az volt a célkitűzése, hogy a kisebbségi sorsban élő erdélyi magyar népet megerősítse nemzeti hitében, megőriztesse vele az ősi hagyományokat, tájékozást adjon neki a modern élet haladásáról. Népművelési terve fényesen sikerült. 1921-ben megindított hetilapjának már az első évben 4000 előfizetője volt, ez a szám utóbb 20,000-re növekedett. – Munkái: Ősi rögön. Novellák. Kolozsvár, 1921. – Föld népe. Novellák. Berlin, 1924. – Rég volt, igaz volt. Novellák. Kolozsvár, 1924. – Vaskenyéren. Regény. Kolozsvár, 1925. (A regénynek mind Erdélyben, mind Magyarországon nagy volt a hatása. A kritikusok egy része az új Jókai Mórt, mások az új Herczeg Ferencet üdvözölték a szerzőben.) – Falusi színház. 1928. (Egyfelvonásos színdarabok a nép számára.) – Nagy tűz árnyékában. Regény. Kolozsvár, 1928. (Hőse, a hadifogoly-tisztiszolga, bolsevistából újra magyarrá lesz. A regénynek az erdélyi viszonyokhoz képest rendkívüli sikere volt: több mint háromezer példányban kelt el megjelenésekor.) – Dávid Ferenc búcsúzása. Színmű. Kolozsvár, 1929. (Az unitárius püspök mártírságának drámai feldolgozása egy felvonásban.) – Hadrakelt emberek. Novellák. Kolozsvár, 1931. (Nyolc háborús elbeszélés az író harctéri élményeinek köréből.) – Nyár Solymoson. Regény. Kolozsvár, 1938. (A magyar élet hibái egy erdélyi mérnök szerelmi történetében.)
JANKOVICS MARCELL (szül. 1874. november 3. Gardos-puszta, Somogy megye), ügyvéd, országgyűlési képviselő, a pozsonyi Toldy-Kör elnöke, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Versek. Pozsony, 1899. – Költemények. Pozsony, 1903. – Úttalan utakon. Útirajzok. Pozsony, 1903. – Sasfészkek. Útirajzok. 1903. – Alpesek. Útirajzok. Budapest, 1911. – Kis barátom könyve. Novellák. Budapest, 1911. – Két kis leány könyve. Novellák. Budapest, 1918. – Álmatlan éjtszakák. Novellák. Pozsony, 1920. – Az udvari bolond. Novellák. Pozsony, 1926. – Magyar porszemek. Novellák. Pozsony, 1928. – Észak szigetei. Útirajzok. Pozsony, 1931. – Hangok a távolból. Útiemlékek. Budapest, 1935. – Kikötők. Útiképek. Budapest, 1937. – Húsz esztendő Pozsonyban. Emlékek. Budapest, 1939. – Egy század legendái. Regény. Budapest, 1939.
KOMÁROMI JÁNOS (szül. 1890. december 22. Málca, Zemplén megye; megh. 1937. október 7. Budapest), hírlapíró, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Középiskolai tanulmányait a sárospataki református gimnáziumban végezte, 1911-ben újságíró lett, 1914-ben háborús szolgálatot teljesített. A harctéren megsebesült, nem sokkal utóbb tűnt föl Mit búsulsz kenyeres? című elbeszélésgyűjteményével, a magyar háborús irodalomnak első művészi elbeszélő kötetével. Negyvenhét éves korában halt meg. – Munkái: Mit búsulsz kenyeres? Novellák. Budapest, 1915. – Csanak András Bécsben. Novellák. Budapest, 1916. – Tilinkó. Novellák. Budapest, 1917. – Rongyos gárda. Budapest, 1920. – Jegenyék a szélben. Budapest, 1921. – Esze Tamás. Regény. Budapest, 1922. – A régi szerető. Regény. Budapest, 1923. – Zúg a fenyves. Regény. Budapest, 1924. – Vidróczki s még néhány más ágrulszakadt. Novellák. Budapest, 1924. – Hé, kozákok! Regény. Budapest, 1925. – Pataki diákok. Regény. Budapest, 1926. – Az idegen leány. Regény. Budapest, 1926. – Hat vőlegény. Regény. Budapest, 1926. – Cs. és kir. szép napok. Regény. Budapest, 1927. – Reménytelen szerelem. Regény. Budapest, 1928. – Szülőföldem szép határa. Novellák. Budapest, 1928. – Régi ház az országútnál. Regény. Budapest, 1929. – Az elvált feleség. Regény. Budapest, 1930. – Az ősdiák. Regény. Budapest, 1930. – Komáromi János munkái. Gyűjteményes kiadás. Huszonnyolc kötet. Budapest, 1930–1938. – Ordasok. Regény. Budapest, 1931. – Harangoz a mult. Regény. Budapest, 1933. – Zágon felé. Regény. Budapest, 1934. – Vihorláti szél fúj. Regény. Budapest, 1935. – Menekülés az asszony elől. Regény. Budapest, 1936.
KORTSÁK JENŐ (szül. 1882. Budapest), pénzügyi főtanácsos. – Elbeszélő munkái költői elgondolású novellák és regények. Közülük főkép azok sikerültek, amelyeknek meséit a fővárosi kispolgárság társadalmába helyezte. – Munkái: A tűzrózsák. Novellák. Budapest, 1917. – A Kobál-ház lakói. Regény. Budapest, 1919. – A vasláda. Regény. Budapest, 1925.
KOVÁCS DEZSŐ (szül. 1866. december 29. Magyarlápos, Szolnok-Doboka megye; megh. 1935. június 17. Kolozsvár), a kolozsvári református kollégium igazgatója. – Az új erdélyi irodalom művelői között a régi korszak humoristája volt. Hősei erdélyi kisemberek, Kolozsvár környékének jellemző alakjai: egyszerű lelkek, amint egyszerű és bensőséges volt az író elbeszélő módja is. Hatvankilenc éves korában halt meg. – Munkái: Trifolium. Novellák. Kolozsvár, 1890. – Apró komédiák. Novellák. Kolozsvár, 1900. – Apostolok és csavargók. Novellák. Kolozsvár, 1924. – Ballag már a vén diák. Diákhistóriák. Berlin, 1924. – Kollégiumi történetek. Novellák. Kolozsvár, 1936.
KUPCSAY FELICIÁN (szül. 1876. június 8. Hosszúfalu, Brassómegye), közoktatásügyi miniszteri tanácsos. – Témáiba mélyen belehatolva kereste az élet értelmét. Humanizmusába pesszimista vonások szűrődtek. Új tárgykört nyitott meg azzal, hogy bemutatta a budai szerb családok eltűnt világát. – Munkái: Zarathustra múmiája. Regény. Budapest, 1906. – A boldogság kis kátéja. Novellák. Budapest, 1911. – A szeretet vize. Regény. Budapest, 1912. – Gyilkosság a Magány-utcában és egyéb gyilkosságok. Novellák. Budapest, 1931.
LOVIK KÁROLY (szül. 1874. március 9. Budapest; megh. 1915. április 19. Budapest), hírlapíró. Negyvenegy éves korában halt meg. – Munkái: Leveles láda. Novellák. Budapest, 1897. – A leányvári boszorkány. Regény. Budapest, 1897. – Doktor Pogány. Regény. Budapest, 1897. – Őszi rózsa. Novellák. Budapest, 1907. – Kertelő agár. Regény. Budapest, 1907. – Vándormadár. Regény. Budapest, 1909. (A M. T. Akadémia Péczely-jutalmával kitüntetett mű.) – Okosok és bolondok. Novellák. Budapest, 1911. – Keresztúton. Novellák. Budapest, 1914. – Egy elkésett lovag. Novellák. Budapest, 1915. – Aranykéz. Novellák. Budapest, 1916. – Asszonyfej. Novellák. Budapest, 1927.
LŐRINCZY GYÖRGY (szül. 1860. december 26. Nagykálló, Szabolcs megye), királyi tanfelügyelő, miniszteri tanácsos, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Írói pályáját a Petőfi-Társaság 1927-ben a Jókai-nagydíjjal tüntette ki. – Munkái: A magam földjén. Budapest, 1898. – Falusi potentátok. Budapest, 1900. – Megtépett fészkek. Budapest, 1902. – Gereblyém alól. Budapest, 1906. – A rétek lelke. Budapest, 1909. – A kavai fűzfák. Budapest, 1911. – Útitársaim. Elbeszélések. Budapest, 1911. – Fekete rózsák. Budapest, 1912. – Dejanira és más novellák. Budapest, 1912. – Az özvegy falu. Budapest, 1916. – A kék ember meg egyéb novellák. Budapest, 1918. – Az öreg pandúr. Regény. Budapest, 1921. – A Pósa-asztal. Emlékek. Budapest, 1922. – Az álmodó Bükk. Budapest, 1925. – A boldogság császárja. Budapest, 1926. – Szobrok az éjszakában. Emlékek. Budapest, 1928. – Tatárok a szárazvölgyben. Regény. Budapest, 1930. – Május király. Novellák. Budapest, 1931. – Magyar csodák. Emlékezések. Budapest, 1935. – Mesél a falu. Novellák. Budapest, 1938.
MARIAY ÖDÖN (szül. 1883. január 13. Nagyléta, Bihar megye), közoktatásügyi miniszteri tanácsos, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Kelet fia. Novellák. Budapest, 1910. – Aranyszájú Zongh. Novellák. Budapest, 1917. – Muzsikus történetek. Novellák. Budapest, 1918. – A Rákóczi-harang. Színmű. Budapest, 1918.
MARÓTHY JENŐ (szül. 1895. április 24. Vanyarc, Nógrád megye; megh. 1937. november 21. Budapest), hírlapíró, székesfővárosi polgári iskolai tanár. – Elbeszéléseit a magyar-szlovák sorsközösség jegyében írta. Mint novellista Mikszáth Kálmánhoz járt iskolába, mesterének utánzásából nőtt ki az északi tájak derűs tréfájú humoristájává. A csehek hatalma alá jutott Felvidék magyar-tót világa csillogó derűvel, bánatos mélabúval elevenedett meg írásaiban. Hogyan lettek a tótokból csehszlovákok, milyen rokonérzés fűzi a derék népet a magyarsághoz, miféle eseteik voltak Masaryk hivatalnokaival: mindezekről igen élvezetesen szőtte történeteit. Vonzó humora, kedélyes iróniája, ötletes stílusa mellett feltűnt személyeinek eleven jellemzésével is. Idillikus ábrázoló módja nem gátolta irredenta irányzatosságát. A felvidéki életen kívül a diákgyermekek világát is a hivatott író tehetségével vette tolla hegyére. Negyvenkét éves korában halt meg. – Munkái: Új urak régi hegyek között. Novellák. Budapest, 1928. (A tótok és a csehek surlódása.) – Szeptembertől márciusig. Regény. Budapest, 1934. (Egy tót falu élete a cseh uralom alatt.) – Felvidéki falevelek. Novellák. Budapest, 1939. (Hátrahagyott elbeszéléseinek gyűjteménye.)
MÓRA FERENC (szül. 1879. július 19. Kiskunfélegyháza, Pest megye; megh. 1934. február 8. Szeged), hírlapíró, múzeumigazgató, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Szegénysorsú iparos-családból származott, iskoláit nyomorral küszködve végezte, a budapesti egyetemen a természetrajzból és földrajzból középiskolai tanári oklevelet szerzett. Tanári pályáját 1902-ben fölcserélte a hírlapírással. Huszonhárom éves korában a Szegedi Napló belső munkatársa lett, nem sokkal utóbb nőül vette régi szerelmét, Walleshausen Ilonát. Tizenhét évig dolgozott a Szegedi Napló szerkesztőségében, de ezzel párhuzamosan 1904-től kezdve a szegedi Városi Múzeum és Somogyi-Könyvtár őri tisztségét is viselte. Tömörkény István halála után 1917-ben ő került a kettős intézmény igazgatói székébe. 1929-ben szülővárosa díszpolgárrá választotta. Szülőházát emléktáblával jelölték meg, az utcát, amelyben született, Móra Ferenc-utcának nevezték el. Tudományos és irodalmi munkásságáért a szegedi egyetem 1932-ben díszdoktorrá avatta. Ötvenöt éves korában halt meg. Temetése olyan országos részvéttel ment végbe, amilyenre vidéken, az egy Gárdonyi Géza végső tisztességét kivéve, nem volt példa. – Móra Ferenc későn jutott a beérkezett írók közé, de amikor a forradalmak lezajlása után fölkeltette a figyelmet, gyorsan kibontakozott, és gazdag szellemi örökséget hagyott az utókorra. A szegedi helyi íróból úgy lett országosan ismert kiválóság, hogy Supka Géza 1921-ben tárcát kért tőle a Világ számára, Feleky Gézával együtt mindjárt felismerte rendkívüli tehetségét. Ettől kezdve minden vasárnap cikke jelent meg a lapban. Mikor a Világ átalakult Magyar Hirlappá, továbbra is megmaradt a szerkesztőség vidéki belső munkatársának. Élete végén a Pesti Hirlap is rendszeresen közölte cikkeit. A jobboldali és baloldali irodalom harcában Móra Ferenc a baloldalhoz csatlakozott, de később a keresztény-nacionalistákat is kiengesztelte írásainak szeretetreméltóságával. Enyhe szatirája csak óvatosan nyúlt az ellenforradalmi korszak politikai kérdéseihez, egyébként lelkesen dolgozott a szabadkőművesek lapjába. «Anyagi érdekeimmel is, szív szerint is a Világ portáján lakom, s hiszem Istent, hogy ott maradok jóban-rosszban.» A lap kiadói anyagi tehetségükhöz mérten díjazták, s erre a tiszteletdíjra a vagyontalan író nagyon is rászorult. «Az ország egyik legkiválóbb fia mint az ország egyik legszegényebb embere halt meg. Hivatalnoki fizetése és írói keresete családjának eltartására inkább kevés volt, mint elegendő. Roppant kitartással játszotta a megelégedett ember szerepét akkor is, amikor nagy gondokkal küzdött, mintha meg akarta volna mutatni: Látjátok, ez az ország mennyire meg tudja becsülni íróit! Valóban, igen kevés ember érti azt, amit most beszélek, s szinte hallom az ellenvetéseket: Hiszen megbecsülték, Szeged hivatalt adott neki, Kiskunfélegyháza díszpolgárrá választotta, a szegedi egyetem tiszteletbeli doktorrá avatta. Igen, ez mind igaz, sőt mind szép. De az is igaz, hogy ezek mind éppen csak a száraz kenyeret jelentették az erkölcsi elismerésen felül, és az is igaz, hogy nincsen a világon még egy ország, ahol egy ilyen kiváló író, mint Móra, az anyagiakban is sokkal többre ne vitte volna. Sőt, ami az erkölcsieket illeti, ezekről is lehetne még beszélni. Én az ő sorsát borzasztónak tartom. Született. Eddig rendben van. Húsz évig nagyon nyomorgott. Istenem, elmúlt, ez is rendben van. Azután húsz esztendeig vidéki újságíró volt, miközben fizetése negyven forintról száz forintig emelkedett. Ez már sokkal szomorúbb dolog. Negyvennégy éves volt már, mikor az ország tudomásul vette, hogy létezik: a nevét akkor ismerték meg, amikor már negyedszázad óta írt, nem kevésbbé jelentékeny, hanem éppen olyan kitűnő dolgokat, mint később. Élete végén, az ötödik és hatodik évtizeddel a vállán, beérkezett a hírnév csarnokába, de sohasem érkezett el nemcsak a jólét asztalához, hanem a gondtalan éjtszakákba sem. Csehszlovákiába, Erdélybe hányszor kellett elmennie felolvasó körutakra egy pár száz pengőért!» (Tápay-Szabó László: Egy magyar író ravatalánál. Pesti Napló. 1934. évf. február 1.) – Késői fölfedezése, terhes anyagi gondjai és az ezekkel kapcsolatos írói szétforgácsolódása okozta, hogy apró cikkek helyett nem írhatott öt-hat nagy regényt, s így nem lehetett irodalomtörténeti jelentőségében Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza vagy Móricz Zsigmond egyenrangú társa. Tudományos munkássága is jócskán elvonta szépirodalmi működésétől. Sok volt benne a polihisztorból, különösen az archeológia terén fejtett ki érdemes munkásságot. A Tisza vidékén és a Maros mentén fáradhatatlanul ásatta a népvándorlás korabeli sírokat, csodálatosan gazdag maradványokra bukkant, leleteivel híressé tette a szegedi múzeumot. – Munkái: Az aranyszőrű bárány. Verses mese. Szeged, 1902. (Az egyik magyar népmese eleven leleményű földolgozása. Szövegéből utóbb három felvonásos daljátékot írt. Színdarabját 1929-ben adták elő a szegedi színházban Vincze Zsigmond zenéjével.) – Öreg diófák alatt. Budapest, 1906. (Az ifjúság számára.) – Falun, városon. Budapest, 1907. (Az ifjúság számára.) – Rab ember fiai. Budapest, 1909. (Az ifjúság számára.) – Csalavári Csalavér. Budapest, 1912. (Az ifjúság számára.) – Filkó meg én. Budapest, 1915. (Az ifjúság számára.) – Kincskereső kis ködmön. Budapest, 1920. (Az ifjúság számára.) – Könnyes könyv. Versek. Szeged, 1920. (Húsz év költői termése.) – A festő halála. Regény. Budapest, 1921. (Harmadik kiadásának új címe 1930-ban: Négy apának egy leánya.) – Dióbél királyfi. Budapest, 1922. (Az ifjúság számára.) – Betűország. Budapest, 1925. (Voinovich Gézával együtt szerkesztett elemi iskolai olvasókönyvek.) – Georgikon. Tanyai rajzok. Budapest, 1925. (Az Alföld szépségei: növények, állatok, emberek.) – Iparosok, császárok, királyok és egyéb céhbeliek. Szeged, 1925. (Karcolatok, rajzok, anekdoták.) – Véreim. Budapest, 1927. (Alföldi tájak, magyar parasztok.) – Sokféle. Budapest, 1927. (Történetek, megfigyelések.) – Nádihegedű. Budapest, 1927. (Alakok, esetek.) – Beszélgetés a ferde toronnyal. Budapest, 1927. (Olaszországi úti emlékek.) – Ének a búzamezőkről. Regény. Budapest, 1927. (Az alföldi magyar panaszt eposza. Érdekes meseszövés, fényes jellemzések, ragyogóan egyéni stílus. A regényből Góth Sándor és Relle Pál színdarabot írt, de ez a színmű csak a regényíró halála után 1935-ben került előadásra a Nemzeti Színházban.) – Hol volt, hol nem volt. Budapest, 1932. (Meséskönyv.) – Aranykoporsó. Regény. Budapest, 1933. (Diocletianus római császár kora romantikus megvilágításban. A pogányság küzdelme a kereszténységgel. A regényes elemek mellett sok realitás.) – Egy cár, akit várnak. Budapest, 1933. (Az író vasárnapi tárcáinak válogatott gyűjteménye.) – Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig. Budapest, 1934. (Önéletrajzi fejezetek. A vasárnapi tárcák gyűjteménye az író halála után jelent meg két kötetben. A sír felé való közeledés előérzetének könnyes meghatottsága megérzik a nagyértékű sorozat minden részletén.) – Parasztjaim. Budapest, 1935. (A szegény tanyai emberek sorsa.) – Utazás a földalatti Magyarországon. Budapest, 1935. (A régészeti ásatások emberi tanulságai: az író, a föld népe, esetek, beszélgetések, hangulatok.) – A vadember és családja. Budapest, 1935. (A szülők és nagyszülők elfogult gyermekimádatának könyve.) – Az ezüstszavú harang. Budapest, 1935. (Meséskönyv.) – Napok, holdak, elmúlt csillagok. Budapest, 1936. (A mult időket tanulmányozó régiségtudós kötete.) – Ezek az évek. Budapest, 1938. (Hírlapi cikkek.)
MÓRICZ PÁL (szül. 1870. október 4. Hajdúnánás, Hajdú megye; megh. 1936. március 30. Budapest), debreceni és szegedi újságok belső munkatársa, utóbb fővárosi hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. Hatvanhat éves korában halt meg. – Munkái: A magyar föld urai. Regény. Szeged, 1898. – Szabad hajdúk. Novellák. Szeged, 1900. – A kurtanemesek földjén. Regény. Debrecen, 1901. – A boglyakemence mellől. Novellák, rajzok. Debrecen, 1903. – Barangolások. Debrecen, 1904. – A Kárász uraság kocája. Novellák. Budapest, 1904. – A falusi zsidók. Rajzok. Debrecen, 1906. – Zúg a nádas. Regény. Debrecen, 1909. – Pusztuló világ. Novellák. Budapest, 1912. – Régi magyar élet. Rajzok. Budapest, 1913. – Naplemente. Rajzok. Budapest, 1914. – A fergetegből. Rajzok. Budapest, 1917. – Magyar sirató. Rajzok. Budapest, 1925. – Rejtelmes Alföld. Rajzok. Budapest, 1926.
NYIRŐ JÓZSEF (szül. 1889. július 28. Székelyzsombor, Udvarhely megye), erdélyi katolikus lelkész, kolozsvári hírlapíró, utóbb gazdálkodó Udvarhely megyében, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban, a gyulafehérvári papnevelőintézetben és a bécsi Pázmáneumban végezte. 1912-ben pappá szentelték. Egy ideig Nagyszebenben volt hittanár, 1915-ben az erdélyi püspök kinevezte a kolozsmegyei Kide község lelkészévé, 1919-ben kilépett az egyházi rendből, és megnősült. Mint molnár kereste kenyerét, egyedül dolgozott malmában, de novellái csakhamar feltűntek a hírlapok hasábjain, s az egyik kolozsvári újság 1920. végén meghívta belső munkatársának. Tíz évig dolgozott Kolozsvárt. 1931. nyarán átvette nyolc holdnyi örökségét, s gazdálkodni kezdett a székelyföldi Alsórákos községben. – Munkái: Jézusfaragó ember. Novellák. Kolozsvár, 1924. (A kötetet a kritika általános elismeréssel üdvözölte. A szerzőről úgy írtak, mint a székely világ legmélyebb ismerőjéről. A néprajzi jelleg és a tájnyelvi szóhasználat eleinte erősen kiütközött a Nyirő-novellákból, de ezek a kellemetlen vonások később eltűntek íróművészetéből.) – Munkái: A sibói bölény. Regény. Kolozsvár, 1929. (Hőse az idősebb Wesselényi Miklós báró. II. József császárral folytatott küzdelmében végzetes szerepe van a Habsburg-uralkodó kedvesének, gróf Nemes Zsuzsának.) – Isten igájában. Regény. Kolozsvár, 1930. (Én-regényében a hős erősen hangsúlyozza, hogy csak kényszerből lett pappá, nem hivatásból.) – Kopjafák. Novellák. Kolozsvár, 1933. (A halál könyve, a következő borús tanulsággal: «Semmi sem igaz, csak a temető igaz valóság, s nincsen halál, csak átváltozás az élet végtelen körfolyamatában.») – Uz Bence. Regény. Székelyudvarhely, 1933. (A regény hőse, Bence, némikép hasonlít Tamási Áron regénytrilógiájának hőséhez, Ábelhez. Mindketten ott élnek a székely havasokon, agyafúrt székely legény Ábel is, Bence is, csavaros észjárásuk diadalt arat minden nehézségen.) – Júlia szép leány. Zenés színmű. 1933. (A hasonló című erdélyi székely ballada alapján írt dráma. Tele van ügyesen alkalmazott epizódokkal, hatásos betétekkel, tánccal, bábjátékkal, látomással. Zenéjét a székelyföldi dallamkincsből Keresztes Károly állította össze. Maga a történet: a szerelmes gazdalegény atyja kegyetlensége miatt nem veheti feleségül szegénysorsú kedvesét, elkeseredésében beáll katonának, meghal a csatatéren, Júlia, a hű szerető, eszét veszti fájdalmában.) – Székelyek. Elbeszélések és rajzok. Kolozsvár, 1936. – Az én népem. Regény. Budapest, 1936. (A román uralom alatt álló erdélyi falu sorsa. Küzdelem a nyelv és faj fenntartásáért. Viharverte magyar emberek, élükön a falu református papjával.) – Havasok könyve. Novellák. Budapest, 1937. (Emberek és állatok a hegyek között.) – Jézusfaragó ember. Színjáték. Nemzeti Színház: 1937. (Dráma a székely favágók világából.) – Mádéfalvi veszedelem. Regény. Budapest, 1939. (Tárgya Erdély tizennyolcadik századi történetének egyik nevezetes eseménye: a lázongó székelyek lemészárlása. Mária Terézia királynő uralkodása idején.) – Új haza. Színmű. Nemzeti Színház: 1940. (A székelyek egy része Mária Terézia katonasága elől Moldvába menekül, de hontalannak érzi magát, a hazaszeretet visszahajtja az ősi földre.)
PAKOTS JÓZSEF (szül. 1877. március 22. Alvinc, Alsó-Fehér megye; megh. 1933. június 12. Budapest), fővárosi hírlapíró, utóbb országgyűlési képviselő, a Petőfi-Társaság tagja. Ötvenhat éves korában halt meg. – Munkái: Legényavatás. Novellák. Budapest, 1900. – Kossuth. Színmű. Városligeti Nyári Színház: 1902. – Tévelygő lelkek. Erkölcsrajz. Nemzeti Színház: 1905. – A forradalmár. Társadalmi dráma. Nemzeti Színház: 1907. – Egy karriér története. Regény. Budapest, 1908. (Legjobb regénye: a törtető politikusok tükörképe. Egy haszontalan zsidó befurakodik a parlament folyosójára, mint újságíró csakhamar megszerzi a kellő összeköttetéseket, országgyűlési képviselővé választják, megnyílik előtte minden ajtó. A regény jól megoldott tétele az örökké időszerű tárgy: hogyan lesz egy jelentéktelen emberből a magyar közélet hatalmas tényezője.) – A fiamhoz. Versek. Budapest, 1909. – Madame Napoleon. Regény. Budapest, 1910. – Az asszonyok rágalmazója. Novellák. Budapest, 1912. – Sok asszony, egy férfi. Regény. Budapest, 1913. – Éjtszaka. Regény. Budapest, 1914. – Egy karriér története. Szatirikus vígjáték. Nemzeti Színház: 1914. – Bódító akácok. Novellák. Budapest, 1915. – A bolond ember. Regény. Budapest, 1917. – Fejedelmi kaland. Regény. Budapest, 1918. – Az ember, aki útvesztőbe jutott. Regény. Budapest, 1928. – Magyar máglya. Regény. Budapest, 1934. (Tótfalusi Kis Miklós híres magyar nyomdász életének története.)
RÁCZ PÁL (szül. 1888. január 31. Munkács, Bereg megye), tanító, 1920. óta az Ungváron megjelenő Ruszinszkói Magyar Hirlap szerkesztője. – Elbeszélő munkáiban az egyszerű emberek életsorsát erős megfigyelő tehetséggel rajzolta. – Munkái: A rongyszedő. Novellák. Ungvár, 1921. – Furcsa emberek. Novellák. Ungvár, 1924. – A könyvnyitó asszony. Regény. Berlin. 1925. – A szomorú ember. Regény. Kassa, 1928.
SOMLAY KÁROLY (szül. 1863. február 16. Somlószőllős, Veszprém megye; megh. 1930. december 19. Budapest), hírlapíró. – Eleven képzeletű meseszövő volt, a népies elbeszélés és a történeti novella tehetséges művelője. Hatvanhét éves korában halt meg. – Munkái: Pál testvér. Regény. Budapest, 1912. – Pusztai szellő. Novellák. Budapest, 1914. – Falu csöndje. Regény. Budapest, 1915. – Nyári menyasszony. Novellák. Budapest, 1915. – Könnyű lelkek. Novellák. Budapest, 1916. – Pünkösdi királyné. Regény. Budapest, 1918. – Boldogasszony szolgája. Regény. Budapest, 1918. – Talizmán. Regény. Budapest, 1918. – Veronika kendője. Regény. Budapest, 1926.
SZALAY LÁSZLÓ (szül. 1872. április 25. Eger), hírlapíró. – Alföldi paraszt-történeteiben a pestmegyei buckák tájainak életrekeltője. Esemény kevés van népies rajzaiban, annál több a megnyugtató derű, eredeti észjárás, magyar lélek. Kitűnően megmintázott hőse: Szuhay, a bölcs béresgazda. Vonzó alakja köré csoportosulnak az író legsikerültebb elbeszélései. – Munkái: Szuhay. Novellák. Budapest, 1925. – Sallangós acskóm. Novellák. Budapest, 1927. – Ez a föld. Regény. Budapest, 1927. – Mihály bácsi. Pusztai rajzok. Budapest, 1928. – A puszta balladája. Történetek, rajzok. Budapest, 1929. – Szuhay. Vígjáték. Kamara Színház: 1933. – Zörgessetek. Regény. Budapest, év nélkül. – Farsangi esküvő. Színmű. Belvárosi Színház: 1939.
SZEMERE GYÖRGY (szül. 1863. Szabolcs, Szabolcs megye; megh. 1930. szeptember 6. Budapest), földbirtokos, állami tisztviselő, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Az irodalmunkban oly nemes érdemű Szemere-család leszármazottja volt, jogi tanulmányainak elvégzése után szolgabíróvá választották Zemplén megyében, hivatalát később a gazdálkodással cserélte fel, majd a fővárosba költözött, s 1917-től kezdve az Országgyűlési Naplót szerkesztette. Aránylag későn kezdett irodalmi tervekkel foglalkozni. Hatvanhét éves korában halt meg. – Munkái: A Dobay-ház. Regény. Budapest, 1902. – A halász regénye. Regény. Budapest, 1902. – Magyar virtus. Novellák. Budapest, 1903. – Az egyéniség. Színmű. Nemzeti Színház: 1903.– A madarasi király. Regény. Budapest, 1904. – Erősek és gyengék. Színmű. Nemzeti Színház: 1905. – Ami mindennél erősebb. Regény. Budapest, 1906. – Az alispán úr. Regény. Budapest, 1906. – A siralomházban. Színmű. Nemzeti Színház: 1906. – Doktor Mefisztofelesz. Regény. Budapest, 1907. – A Forray-család. Regény. Budapest, 1907. – Magyarország Amerikában. Regény. Budapest, 1907. (Az Újvilágba került magyarokat az ottani élet sok mindenre megtanítja, amit nem tudtak megtanulni hazájukban.) – Mimi komtesz. Novellák. Budapest, 1908. – Ugor Ágnes. Regény. Budapest, 1909. – Ő. Színmű. Magyar Színház: 1910. (A színműben fölvetett kérdés: mi lenne, ha az Üdvözítő újra megjelennék a földön. A felelet a halálra ítélt Jézus szavai szerint: «Kétezer év óta a világon semmi sem változott, csak a keresztből lett bitó».) – A Kont-eset. Regény. Budapest, 1911. (Hédervári Kont, a Zsigmond király korában lefejezett nemesúr föltámad poraiból. A fantasztikus mese kiindulópontja és több eszméje erősen érintkezik Mikszáth Kálmán Új Zrinyiászával. Szemere György könyvében kevesebb az irónikus humor és több a tanító célzat.) – A hazátlanok. Regény. Budapest, 1912. (Iránymű az amerikai kivándorlás ellen. Az Újvilágba sodródó magyarok sorsát sötét ecsetvonásokkal színezte az író.) – A két jómadár. Novellák. Budapest, 1913. – Komédiák. Regény. Budapest, 1913. (A liberális-radikális sajtó iparkodott agyonhallgatni a regényt, de néhány keresztény-nacionalista folyóirat rámutatott a meséjéből vonható tanulságokra. Az országot megrontják a belső méregkeverők, a nemzeti öntudatot alattomos módon ernyesztik a haza ellenségei, a régi becsületes magyarok helyébe nemzetközi elveket valló újmagyarok állnak. A regény hőse elbukik az internacionalista áramlattal vívott küzdelmében.) – Igaz történetek. Elbeszélések az ifjúság számára. Budapest, 1914. – Apró regények és esetek. Novellák. Budapest, 1915. – Két világ. Regény. Budapest, 1917. (A turáni eszme regénye. Az író sóvárogva tekintett kelet felé, a nyugati erkölcsökben a magyarság romlásának egyik okát látta, még a buddhizmust is külömb léleknemesítő eszköznek fogta föl, mint a kereszténységet. Regényében japán-barátságának emelt emléket, a japán nő eszményi alakját rajzolta meg, azzal a leverő tanulsággal, hogy a romlott nyugat és a romlatlan kelet érzelemvilága nem fér össze.) – A drága forint. Novellák. Budapest, 1917. – Füllentő Gergely tizenöt válogatott virtusa. Elbeszélések az ifjúság számára. Budapest, 1917. – Két leány. Regény. Budapest, 1918. – A Bikkfalvy-kúria. Regény. Budapest, 1918. – Ritkaságok. Novellák. Budapest, 1918. – Egy falusi kisasszony története. Regény Budapest, 1921. – A kótaji csudakovács. Regény. Budapest, 1921. – Ronthó Böszörmény. Regény. Budapest, 1921. (Önéletrajzi regény családja sorsának elsiratása. A földbirtokos-ősnemesek a demokratikus utakra tért Magyarország munkás polgárai lesznek.) – Viszontlátás. Színmű. Nemzeti Színház: 1922. (Hőse, a világháború derék parasztkatonája, csalódik feleségében.)
SZIKLAY FERENC (szül. 1883. Aranyida, Abaúj megye), állami középiskolai tanár, a Felvidék elszakítása után kassai hírlapíró, a Szlovenszkói és Ruszinszkói Magyar Pártok egyik vezetője. – A Felvidék magyar regényírását ő indította meg 1924-ben kiadott történeti regényével, a Hangzatkával. Csermák Antalnak, a csehországi születésű, de magyarrá lett híres hegedűművésznek szomorú szerelmi történetét dolgozta föl benne. – Munkái: Catullus. Tragédia. 1920. – Hangzatka. Regény. Berlin, 1924. (Történeti háttere: a tizenkilencedik század első harmada.) – A fekete ember. Regény. Berlin, 1924. (Cserni Jován rác kalandor története a mohácsi vész után.) – Lírai antológia Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból. 1926. – A jöttment. Regény. Kassa, 1933. (Egy tanár viszontagságai a békeidők magyar kisvárosában.)
SZOMBATHY VIKTOR (szül. 1902. április 8. Rimaszombat, Gömör megye), hírlapíró. – Elbeszélő munkáiból a Szlovenszkóvá vedlett Felvidék színei sugárzanak: Gömör, Nógrád és a Csallóköz tájai, a kisváros alakjai, a falu élete. Milyen lélekkel teljesítik katonai szolgálatukat a magyar fiúk a csehországi kaszárnyákban, hogyan állják az idegen vezényleti nyelvet, miként telnek napjaik messze idegenben: az ilyen tárgyakat az élet költői megfigyelésével, mosolygó humorral dolgozta föl az író. – Munkái: Én kedves népem. Novellák. Kassa, 1932. – Zöld hegyek balladája. Regény. Budapest, 1935. – És mindenki visszatér. Regény. Budapest, 1939.
TERESCSÉNYI GYÖRGY (szül. 1890. Szeged), mérnök, utóbb hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: A magas iskola. Regény. Budapest, 1928. (Orbók Attilával.) – Hősök. Regény. Budapest, 1931. – Lesz, ahogy lesz. Regény. Budapest, 1932. – Aranyhomok. Novellák. Budapest, 1934. – Lélek. Regény. Budapest, 1934. – Merre van napkelet? Regény. Budapest, 1936.
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN (szül. 1866. december 21. Cegléd; megh. 1917. április 24. Szeged), hírlapíró, később Szeged város könyvtárának és múzeumának igazgatója, a Petőfi-Társaság tagja. Ötvenegy éves korában halt meg. – Gyógyszerésznek készült, néhány évig patikus-gyakornok volt, de nem fejezte be tanulmányait. Besorozták három évre közkatonának az osztrák-magyar közös hadseregbe. Boszniában, Szegeden és Bécsben szolgált, s mint őrmester hagyta el a katonaságot. Ekkor már elment a kedve a gyógyszerészi pályától, s mivel katonasága előtt is szorgalmasan írogatta újságcikkeit, elfogadta a Szegedi Napló meghívását, belépett a lap szerkesztőségébe. Később, mint szegedi városi könyvtáros és múzeumi igazgató rendezte a város néprajzi gyűjteményét, több ásatást vezetett, leleteinek leírásait közzétette a szakfolyóiratokba. – Első szépirodalmi dolgozatai Steingassner István néven jelentek meg: ez volt a családi neve. A magyar föld áthasonító erejét fényesen mutatja az ő esete is. A német származású szülők gyermeke külső magatartásában, gondolkodásában, beszédében, írásaiban jellegzetesen magyar ember volt. – Munkái: Szegedi parasztok és egyéb urak. Novellák, rajzok. Szeged, 1893. – Jegenyék alatt. Novellák, rajzok. Szeged, 1897. – Vizenjárók és kétkézi munkások. Novellák, rajzok. Szeged, 1902. – Gerendás szobákból. Novellák, rajzok. Budapest, 1904. – Förgeteg János mint közerő. Novellák, rajzok. Budapest, 1905. – Különféle magyarok meg egyéb népek. Novellák, rajzok. Budapest, 1907. – Napos tájak. Novellák, rajzok. Budapest, 1908. – Homokos világ. Novellák, rajzok. Budapest, 1910. – Ne engedjük a madarat. Novellák, rajzok. Budapest, 1911. – Bazsarózsák. Novellák, rajzok. Budapest, 1912. – Barlanglakók. Színmű. Nemzeti Színház: 1913. – Egyszerű emberek. Novellák, rajzok. Budapest, 1914. – Népek az ország használatában. Novellák, rajzok. Budapest, 1917. – Célszerű szegény emberek. Novellák, rajzok. Szeged, 1922.
VAY SÁNDOR gróf (szül. 1859. megh. 1918. május 23. Lugano, Svájc), hírlapíró. – Romantikus korképeinek anyagát a régi magyar falusi nemesházak világából merítette. Sok hangulatos rajzot adott közre a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi pestmegyei nemesség életéből. Nem puszta krónikás volt, hanem a szóhagyományok költői tollú kiszínezője. Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc korának földesúri világa eleven történetekben kelt életre novellisztikus történeteinek lapjain. Irányát és tárgyait tekintve hasonlított Eötvös Károlyhoz. Ötvenkilenc éves korában halt meg. – Munkái: Régi nemesurak, úrasszonyok. Históriák, legendák, virtusos cselekedetek. Budapest, 1900. – Régi magyar társasélet. Írta D’Artagnan. Budapest, 1900. – D’Artagnan meséi. Budapest, 1903. – Pestvármegyei históriák. Budapest, 1907. – Gróf Vay Sándor munkái. Tíz kötet. Budapest, 1909.
VÁRY REZSŐ (szül. 1872. április 8. Gaya, Ausztria; megh. 1927. augusztus 18. Budapest), budapesti állami gimnáziumi tanár. – Alakábrázoló frisseségével és típusrajzoló erejével különösen kitűnt. A magyar-német összeolvadás témáját és a magyar-zsidó ellentét problémáját eleven szellemmel vonta bele regényeibe. Ötvenöt éves korában halt meg. – Munkái: Éva leányai. Novellák. Budapest, 1912. – Az aranymarkolatú kard. Novellák. Budapest, 1919. – Szibéria. Budapest, 1920. (Képek a magyar hadifoglyok életéből.) – A Rittmeister-család. Regény. Budapest, 1924. (Hogyan válik magyarrá egy németajkú város lakossága?) – Urak és gazdagok. Regény. Budapest, 1927. (A zsidó kapitalizmus és a lecsúszott történelmi középosztály a békében és a háborúban.).
VÉRTESY GYULA (szül. 1867. szeptember 22. Balassagyarmat, Nógrád megye; megh. 1925. június 10. Budapest), királyi tanfelügyelő, a Petőfi-Társaság tagja. Ötvennyolc éves korában halt meg. – Hangulatos költeményein kívül sok novellát írt, ezeket a maguk idején nagyon kedvelték. Alakjai szomorú szenvedők, megtört emberek, a hivatalos élet igavonói. – Munkái: Elbeszélések. Budapest, 1895. – A kis doktor története. Regény. Budapest, 1897. – Falusi történetek. Budapest, 1902. – Az élet. Novellák. Budapest, 1908. – Rabszolgák. Novellák. Budapest, 1908. – Szomorúság tarlóján. Versek. Budapest, 1909. – A vér. Novellák. Budapest, 1914.
ZÁDOR TAMÁS (szül. 1882. október 10. Budapest), hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. – Erős históriai érzékű, nemzeti szellemű történeti elbeszélő. – Munkái: Át a fekete vizeken. Novellák. Budapest, 1925. – A szent milliárdos. Regény. Budapest, 1926. – Távol az istenektől. Regény. Budapest, 1928. – Zuhanó idők. Budapest, 1933.
ZSOLDOS LÁSZLÓ (szül. 1874. január 26. Budapest; megh. 1926. május 3. Budapest), hírlapíró. – A napi megélhetésért vívott kenyérharc korán aláásta egészségét. Bár egyike volt a legtermékenyebb elbeszélőknek és legolvasottabb tárcaíróknak, még a betevő falatot is nehezen tudta megkeresni népes családja számára. Tehetségének egy része a nyomorúsággal folytatott küzdelem erőfeszítéseiben morzsolódott el. Ötvenkét éves korában halt meg. – Munkái: Cató kutyám. Novellák. Budapest, 1903. – Barátom, a huszárfőhadnagy. Novellák. Budapest, 1908. – A fekete huszár. Regény. Budapest, 1909. (A regényt a M. T. Akadémia 1911-ben az Ormody-jutalommal tüntette ki.) – Vica regénye. Regény. Budapest, 1912. – A kegyelmes úr felesége. Regény. Budapest, 1914. – A kacsaorrú leány. Regény. Budapest, 1917. – Az ürge. Regény. Budapest, 1918.
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – A Péczely-jutalomról szóló akadémiai jelentések. Akadémiai Értesítő. 1900. évfolyamtól. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története 1900-ig. Budapest, 1913. – Schöpflin Aladár: Lovik Károly. Nyugat. 1914. évf. – A Dugonics-Társaság Tömörkény-emlékünnepe. Szeged, 1918. – Móra Ferenc: Tömörkény István emlékezete. Magyar Helikon. 1921. évf. – Alszeghy Zsolt: Szemere György. Irodalomtörténet. 1922. évf. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1923–1930. évf. – Borbély István: Erdélyi magyar novellaírók és novellák. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Alszeghy Zsolt: Vázlatok. Budapest, 1925. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – György Lajos: Az erdélyi magyarság szellemi élete. Kolozsvár, 1926. – Keller Imre: Irodalmi mozaikok. Kassa, 1926. – Kiss Ernő: Gyallay Domokos. Pásztortűz. 1926. évf. – Ványi Ferenc: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Benedek Marcell: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 1927. – Németh László: Komáromi János. Protestáns Szemle. 1927. évf. – U. az: Gyallay Domokos. U. o. 1927. évf. – Berényi László: Komáromi János. Élet. 1928. évf. – Brisits Frigyes: Bartóky József. U. o. 1928. évf. – Karácsony Sándor: Móra Ferenc. Protestáns Szemle. 1928. évf. – Szondy György: Csathó Kálmán. Budapest, 1928. – Vajthó László: Móra Ferenc. Széphalom. 1928. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Berényi László: Komáromi János írásművészete. Debreceni Szemle. 1929. évf. – Harsányi Kálmán: Emberek, írások, problémák. Budapest, 1929. – Kéky Lajos: Csathó Kálmán. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Újvári Péter: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Herczeg Ferenc: Arcképek. Budapest, 1930. – Kosztolányi Dezső: Emlékezés Bartóky Józsefre. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Kristóf György: Tíz év az erdélyi magyarság irodalmi életéből. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Trócsányi György: Szemerei Szemere György. Protestáns Szemle. 1930. évf. – Vajthó László: Komáromi János. Pásztortűz. 1930. évf. – Karácsony Sándor: Komaromi János. Protestáns Szemle. 1931. évf. – Kristóf György: Kritikai szempontok Erdély irodalmi életében. Kolozsvár, 1931. – Preszly Loránt: A szegedi népies írók. Széphalom. 1931. évf. – Emlékkönyv Móra Ferenc 30 éves írói jubileumára. Budapest, 1932. – Móra Ferenc: Szemere György emlékezete. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 58. köt. Budapest, 1932. – Olasz Péter: A serdülő fiú a magyar regényben. Szeged, 1932. – Possonyi László cikkei a Korunk Szava 1932. évf.-ban. – Rozgonyi Margit: Tömörkény István. Budapest, 1932. – Berényi László: Komáromi János huszonöt esztendeje. Vasárnap. 1933. évf. – Perényi József: Szemere György színművei. Irodalomtörténet. 1933. évf. – Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szeged, 1933. – Féja Géza: Justh Zsigmond és Török Gyula. Magyar Írás. 1934. évf. – Goitein György: Móra Ferenc, az író. Kolozsvár, 1934. – U. az. Móra Ferenc és a zsidóság. Magyar Zsidó Szemle. 1934. évf. – Halmi Bódog: Írói arcképek. Budapest, 1934. – Katona Jenő: Két erdélyi író. Magyar Szemle. 1934. évf. – Kristóf György: Az erdélyi irodalom multja és jelene. Kolozsvár, 1934. – Ortutay Gyula: Tömörkény István. Szeged, 1934. – Örsi András: Szemere György. Budapest, 1934. – A Magyar Hirlap 1935. évf. február 10-i Móra Ferenc-száma. – Diósszilágyi Sámuel: Móra Ferenc, a tiszteletbeli makai. Makó, 1935. – Kun Andor: Móra Ferenc mint újságíró. A Sajtó. 1935. évf. – Maksay Albert: Kovács Dezső. Erdélyi Helikon. 1935. évf. – Méhely Lajos: Nemzeti lelkiismeretünk válsága. A Cél. 1935. évf. – Perényi József: Csathó Kálmán drámai művei. A Szent István Akadémia Értesítője. 1935. évf. – Sik Sándor: Móra Ferenc, a költő. Katolikus Szemle. 1935. évf. – Solt Andor: Móra Ferenc. Soproni Katolikus Köri Almanach. Sopron, 1935. – Magyar Kázmér: Néhány vonás Móra Ferenc arcképéhez. A Nagykőrösi Arany János-Társaság Évkönyvei. 10. köt. Nagykőrös, 1936. – Vetéssy Géza: Attila alakja a XX. század magyar irodalmában. Pallas Debrecina. Szerk. Zsigmond Ferenc. Debrecen, 1936. – Halmi Bódog: Fejek. Budapest, 1937. – Moesz Gusztáv: Móra Ferenc virágai és fái. Természettudományi Közlöny. 1937. évf. – Szalay József: Móra Ferenc lelki arcképé. Városkultúra. 1937. évf. – Tettamanti Béla: Móra Ferenc tanítása. Szeged, 1937. – Agárdy László: Bartóky József, a meseíró. Budapesti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1938. – Falus Lilla: A világháború a magyar regény- és memoire-irodalomban. Budapest, 1938. – Gaál Ferike Jolán: Móra Ferenc. Budapest, 1938. – Kovács Alajos: Komáromi János emlékezete. Népszerű Gyorsíró. 1938. évf. – Nagy Imre: Bartóky József. Pécs, 1938. – Pados Pál: Komáromi János. Budapest, 1938. – Balogh László: Komáromi János. Kristóf György-emlékkönyv. Kolozsvár, 1939.
