EGYHÁZI EMLÉKEK.
EGYHÁZI EMLÉKEK.
Irta: Dr . Czobor Béla
Irta: Dr . Czobor Béla
DICSŐ emlékű első apostoli királyunk, SZENT ISTVÁN kiváló gondot fordított az általa alapított templomok fejedelmi felszerelésére. Aranyból és ezüstből készült, drágakövekkel gazdagon ékesített szent edényeket és fényes egyházi ruhákat ajándékozott a székesegyházaknak és monostortemplomoknak. Nagy segítségére volt e munkájában neje, Gizella királyné, a ki udvarhölgyei élén szorgalmasan hímezte aranynyal, ezüsttel és selyemszálakkal a liturgikus öltönyöket.
Hartvik magdeburgi prépost, később (1105–1126) regensburgi püspök, szent István életírója, mint szemtanu csodálkozással emlékezik azon egyházi szerelvények felől, melyekkel a székesfehérvári bazilika telve volt. Az oltár drágakövekkel kirakott arany táblákkal (frontale) volt körülvéve, kincstára pedig a kristályból, onyxből, aranyból és ezüstből készült szebbnél szebb edények, nagyszámú egyházi öltönyök valóságos tárháza volt.*
Szent István első magyar király életirata Hartvik regensburgi püspök szerint. A Magyar Nemzeti Museumban őrzött frankfurti eredetből átírta és fordította dr. Érdy János museumi őr. Pest, 1854. Cap. XII. 17–18. lap.
A SZÉKESFEHÉRVÁRI MISERUHA ÉS MÁSOLATA.
VII. ÉS VIII. TÁBLA.
VII. ÉS VIII. TÁBLA.
Mindezen kincsek közül egyetlen egy darab maradt reánk, melyről a rajta levő felirat nyomán biztosan tudjuk, hogy sz. István és Gizella ajándéka, sőt az utóbbinak részben kezemunkája. Értjük azt a fényes, aranyszálakkal művészi módon hímzett miseruhát, mely ősi idők óta, a magyar királyok koronázásánál palástul használtatik.
A honfoglalás ezredéves ünnepe alkalmával a többi koronázási jelvényekkel három napon át ki volt állítva ezen remek öltöny a budavári főegyház szentélyében.*
Egész irodalma van. Ábrázolásai közül azonban 1896-ban jelent meg az első megbízható fényképészeti fölvétel dr. Czobor Béla «A magyar koronázási jelvények» czímű díszkiadványában, melyet a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter a Budapesten tartott művészettörténeti congressus tagjainak emlékül tétetett közzé.
Az eredetileg harangalakú miseruha selyemszövete szederjes szinű, a mi a régieknél bíbor (purpur) néven szerepelt, apró négylevelű rosettekkel és csillagokkal mustrázva. A hímzés legnagyobb része a szöveten keresztül húzott finom arany fémszállal, a többi sodrott selyemmel készült. Az arany hímzetű képkör a Megváltó diadalát és a mennyei Jeruzsálemet ábrázolja négy szférára osztva.
A legfelső jelenet a miseruha hátára alkalmazott villa alakú kereszt karjai közé van foglalva. Ez képezi a központot: az oroszlánt és sárkányt taposó Megváltó alakja, jobbjában keresztet, baljában könyvet (?) tartva. Körülötte a mandorla idomú kereten következő feliratot olvasunk: HOSTIBVS EN XPISTVS PROSTRATIS EMICAT ALT (us) (Az ellenségeket Krisztus legyőzve, magasan ragyog.)
E nagyobb mandorla mellett jobbra és balra kisebb mandorla látható, melyet két-két angyal tart. Krisztus jobbja felől a boldogságos Szűz képe ábrázoltatik fölemelt karokkal s ezen felirattal: EMICAT IN CELO SANCTE GENITRICIS IMAGO (Ragyog az égben a szent szülőnek képe); ezenkívül fent két térdelő angyal, alant pedig körben két oroszlán egészíti ki a csoportot. – A baloldali mandorlában a most leírthoz egészen hasonló környezetben ismét Krisztus alakja látható, szivárványon ülve, áldásra emelt kézzel s e felirattal: (d) A SVMMO REGI FAMVLATVM CONCI CELIO (A legfőbb királynak szolgál a mennyei gyülekezet).
Ezen ábrázolások alatt a kereszt villa alakú kettős ága vonul, melyet tíz-tíz szárnyas angyal körbe foglalt mellképe ékesít lombozatok között.
Alább a miseruha ajánló feliratát tartalmazó szalag következik, melyet a pap mellén eredetileg ismét egy mandorla kapcsolt össze, de ez a palásttá alakításkor csaknem teljesen megsemmisült. Az ajánló felirat ekkép hangzik: ANNO INCARNACIONIS XPI MXXXI INDICCIONE XIIII A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CASVLA HEC OPERAA ~ ET DAA ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA (Krisztus megtestesülésének 1031. évében, a XIIII-ik indictióban, István király és Gizella királyné által ezen miseruha a Fehérvár városában levő Sz. Mária-templom számára készült és adományoztatott).
Ezen felírás felett két csoportban, nyolcz-nyolcz próféta állóképét alkalmazta a művész neveikkel, mindig Krisztus felé fordulva. Jobbra Malachias, Zacharias, Aggeus, Dániel; középen Krisztus alakja látható, fejét keresztes nymbus veszi körül, jobbját áldásra emeli, baljában könyv s mellette PRINCIPIVM ET FINIS (a kezdet és vég) felirat olvasható, majd Ezechiel, Natan, Habacuc és egy névtelen próféta következnek.
Balra hasonló csoportosításban Micheas, Jonas, Abdias és Jeremias, középett ismét Krisztus baljában földtekét tartva, A és ω betűkkel (a kezdet és vég jelzése), majd mellette Esaias, Joel, Amos és a nyolczadik próféta név nélkül sorakoznak. Minden próféta kezében kibontott, lefelé csüngő írástekercs van, mely a Megváltóra vonatkozó jóslatokat jelenti.
A harmadik képcyclus központját szintén Krisztus trónoló alakja képezi, jobbjával áldást osztva, baljában könyvet tartva. A keretül szolgáló mandorlán e felirat olvasható: SESSIO REGNANTEM NOTAT TE XRM DOMINANTEM (a trónon ülés a kormányzó és uralkodó Krisztust jelenti).
A Megváltó jobbján és balján a mennyei Jeruzsálemet ábrázoló gazdagon kiképezett építmény fülkéiben fényes karszékeken az apostolok ülnek következő sorrendben: jobbról Péter, Pál, János, Tamás, Jakab és Fülöp; balján Bertalan, Máté, Judás, Simon, Tádé és András. Az apostolok fejét nymbus diszíti, egyik kezökkel áldanak, a másikban, nyitott vagy zárt könyvet tartanak. Kivételt négyen (Pál, János, Máté és Judás) képeznek, kik pulpitus mellett írásközben ábrázoltatnak. Nevök azonban egyik mellől sem hiányzik.
Sajátságos felfogásra vall a mennyei Jeruzsálemet jelentő építmény tornyai között különböző helyzetekben ábrázolt, az eddigieknél apróbb alakok alkalmazása. Közülök többen fegyverekkel küzdenek, vagy a harcz közepette paizsokkal védekeznek. Igen közel esik ezen jelenet magyarázatához a gondolat, hogy ezen harczoló alakokkal a művész a küzdő egyházat kivánta jelezni.
Végül a negyedik, legalsó szferában dús hímezetű széles szegély alatt lombozatok közé foglalt madaraktól környezve összesen tizenkét medaillon fejezi be, a fényes compositiójú miseruha gazdag képkörét. A medaillonokban Damian, Cosmas, Pantaleon, Georgius, Vincentius, Gisla királyné, István király, István vértanú, Clemens, Cornelius, Sixtus és Laurentius képei foglalvák.
Bennünket leginkább a donátorok képei érdekelnek: a királynéé GISLA REGINA és a királyé STEPHANVS REX felirattal. Amaz fején koronával, jobbjában templom alakú építményt tartva ábrázoltatik; emez jobbjában lándzsát, baljában földgömböt tart, fejét szintén korona ékesíti.
A donátorok képeihez látszik tartozni, az a medaillon, mely a kereszt hosszgerendájának végéhez közel alkalmazva, egy ifjú mellképét zárja magában. Ámbár nevét nem himezte melléje a művész, mégis kétségtelennek látszik, hogy ez sz. Imrét, az első királyfit ábrázolja. Figyelmet érdemlő körülmény, hogy e miseruha felajánlási éve összeesik sz. Imre halálozási idejével (1031. szept. 2). Mivel a székesfehérvári bazilika még sz. István királyunk halálakor (1038) sem volt egészen készen és hamarosan kellett azt felszentelni, hogy az alapító király tetemeit benne eltakaríthassák: a szóban levő miseruha ajándékozását sz. Imre halálával kapcsolatosnak véljük. Erre látszik utalni azon körülmény is, miszerint a királyfi képe a kereszten van alkalmazva, melynek villa alakú karjain angyalok ábrázolvák, melyek karához tartozónak van ő is feltüntetve.
Az alsó sorban levő szentek fejét korona ékesíti, kezökben lándzsát és többnyire földgömböt tartanak. Kár, hogy ezen drága öltöny átalakításakor nemcsak az alsó szegény pusztult el, hanem a most ismertetett szentek alakjai is megcsonkíttattak.
Irott adatok hiányában nem tudjuk megállapítani pontosan az időt, hogy mikor alakították át palásttá. A harang alakú miseruhát nemcsak hogy felvágták elől, hanem egy egész szeletet vágtak ki belőle. Így nyerte mai félkör alakját. Hossza 1˙345 méter, legnagyobb szélessége 2˙685 méter. Súlyát megmérték a mult század végén, a mikor régi viselt bélésével 8 1/2 fontot nyomott. Újabban készült violaszinű selyembélésével – kivált ha a régi bélés foszlányait kegyeletből nem távolították el – súlya növekedett.
A palásttá alakítás következtében nemcsak a nyak körüli nyílást kellett kifoltozni, hanem egészen új részletet, t. i. gyöngyökkel dúsan hímzett gallért is nyert, melynek román ízlésű árkád-diszítményei és stilizált állatai arra engednek következtetni, hogy az átalakítás még az Árpádházi királyok korában történt, tehát ekkor kerülhetett a koronázási clenodiumok közé.
Ha most arra a kérdésre kivánnának feleletet, hogy a remek himzetű miseruha minő mester által terveztetett? Alig mondhatunk többet, mint azt, hogy tekintettel a latin feliratok mellett a rajzban érvényesült byzanczi izlésre, a tervező művész korának kétségtelenül kiváló mestere volt. Hasonló dicséret illeti meg a gyakorlott kezű hímzőket is, a kik a kivitelben művészetök magas fokáról tesznek tanuságot (VII. tábla).
A koronázási palást ezen ismertetése után áttérek a bizanti festésű byssus szövetre (VIII. tábla), mely némi eltérésektől eltekintve, annak meglehetős hű másolatát képezi s mint ilyen az Árpádkori emlékek csoportjában általános figyelem tárgya volt. Mindössze annyit tudunk felőle, hogy a mult század derekán Mária Terézia királynő odaajándékozta a pannonhalmi benczések kolostorának, a hol azóta kegyelettel őriztetik.
BOCK FERENCZ, a középkori szövetek avatott ismerője, művében hosszasabban foglalkozott ezen fátyolszerű festett szövettel s azon véleményt koczkáztatta meg, hogy ez a székesfehérvári miseruhának előmintája, mely után a remek hímzés készült. Az összehasonlításból azonban kitünt, hogy a byssus szövet festett alakjai és feliratának betűi több helyütt nemcsak eltérést mutatnak a hímzéstől, a mi még nem volna baj, mert ily nagyszabású mestermű létesítése közben nem ritkán módosítások történhetnek, sőt történnek is, hanem – és az már az előmintában való hitet nagyon is megingatja – oly felületességek és érthetetlenségek is találhatók rajta, melyek után pontosabb és preczizebb művet előállítani teljesen lehetetlen, mert az előmintának minden részletében érthetőnek és tökéletesnek kell lennie, hogy a kivitelnél a munkások annak pontos másolására törekedhessenek.
Valószinűbbnek tartom, hogy ez a festett byssus régi másolata az eredetinek. Nézetem szerint akkor készülhetett, a mikor a miseruhát koronázási palásttá alakították át. Erre látszik utalni az a körülmény, hogy a miseruha elejéből hiányzó rész ezen előmintán sincs meg. Valószinűleg e másolaton kisérelték meg az ereklye-számba menő öltöny átalakítását, gallért is rajzoltak hozzá s e byssus mintául szolgált a koronázási palásthoz.
Ezen esetben is eredete felnyulik az Árpádok koráig s mint ilyen nemcsak méreteinél, hanem ritkaságánál fogva is műtörténeti szempontokból kellő méltánylásra tarthat igényt.
Sajnos, hogy e fátyolszerű szövetet, további fentartás czéljából, sok helyütt foszlott volta miatt, vörös selyemre sürű öltésekkel hozzá erősítették és így alig lehet reményünk az iránt, a mi az összehasonlításnál legtanulságosabb volna, egyszer az eredetire terítve figyelni meg pontosan a másolat rajzbeli eltéréseit.
76. ábra. Szent István házisapkájának tartója.
SZENT ISTVÁN HÁZI SAPKÁJÁNAK SZÖVETE.
IX. TÁBLA.
IX. TÁBLA.
Az első apostoli királyunknak tulajdonított ereklye-tárgyak közül kiállításunkon méltó feltünést keltett azon szövet, melyről a hagyomány azt állítja, hogy valaha szent István házi sapkájának képezte részét.* Érdekes maga az ezüstbe foglalt kristály edény is (76. ábra), mely e szövet tartójaként szerepel. A négy karcsú szárú, medve talphoz hasonló lábon álló edény tizenkét szögűre csiszolt kristályból készült; felnyitható tetején kerek medaillonban az «Angyali üdvözlet» van bevésve. Ezen edény a XV. századból származik, a benne őrizett szövet azonban sokkal régibb.
Sokszor írtak felőle. Újabban «Mittheilungen der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Kunst- und Historischen Denkmale» IX. Jhg. Neue Folge 111. lap. 3 ábrával.
Maga a szövet világos cseresznyeszinű selyem, mely a középkori bíborszínnek egyik árnyalata. Alakját tekintve, két négyszögű 0˙21–0˙22 m. hosszú darabból van összevarrva. Igen gazdag arany hímzése dús lombozatokat és négyes karélyokat ábrázol, ezen felül mindkét oldalán egy-egy madarat is látunk aranyszálakkal hímezve. Az arany hímzésen kívül, a négyes karélyok közepében is egyes levélornamentek kitöltéseként kék szinű selymet is használt a művész. Történeti adataink szerint ezen ereklyét II. Mátyás király neje, Anna királyné ajándékozta a bécsi kapuczinusok kolostorának, a hol ma is kegyelettel őriztetik. A szövet, különösen pedig a rajtalevő mondhatni finom kézre valló hímzés, a XI. század jellegét viseli magán, úgy hogy nincsen okunk kétségbevonni azt, miszerint ezen hímzett szövet eredetileg szent István királyé volt s az ő házi sapkájának részletét képezhette.
A bécsi kapuczinusok kolostorának kincstárából egy másik, nem kevésbbé érdekes ereklyeszerű tárgy volt kiállítva, melyet szintén II. Mátyás király neje, Anna királynő ajándékozott nekik. Ehhez meg azon hagyomány fűződik, hogy az első apostoli királyunk erszénye volt. Szent István életírói és a magyar krónikák gyakran emlékeznek a fejedelem bőkezű alamizsnálkodásáról és arról, hogy pénzzel teli arany erszényéből gyakorolta jótékonyságát. Ha ezen történeti adatok a táblán hű másolatban bemutatott erszényre vonatkoznak, akkor annak csak egyik fele maradt reánk, míg a másik jóval későbbi eredetű.
SZENT ISTVÁN ERSZÉNYE.
A két részből álló, fent szélesebb, alant csonka kúpalakba futó erszény régibb, a XI. századból való szövete (79. ábra) vörös selyem alapon annyira el van födve a reá alkalmazott aranyszálak alatt, hogy a vörös szín kevés helyen látható. Az aranyszálak selyem szál köré csavartan vannak alkalmazva, tehát a székesfehérvári miseruha (ma koronázási palást) tiszta fém szálától elütnek.
79. ábra. Szent István erszénye. Elülről. 80. ábra. Szent István erszénye. Hátulról.
A különböző alakú mezőkbe foglalt képek központját a Megváltóé képezi, a ki alacsony trónuson ül, jobbjával áldást oszt, baljában írástekercset tart. A lapos hímzés mesterműve ezen alak, mely vörös, zöld, fekete és fehér szineivel polychrom hatásában is meglepő. Feje mellett nevét görög betűkkel rövidített módon alkalmazta a művész. A keret a görög egyenkarú kereszt idomában magából a szövet vörös alapszinéből van alkotva. Ma azonban úgy ezen, mint a többi kép hasonló szinű keretét igaz gyöngyök borítják.
A Megváltó felett és alatt egy-egy hatszárnyú cherub képét látjuk elmosódott nevük betű-maradványaival; míg Krisztus jobbján Izaiás próféta, balján pedig szent Miklós alakja vehető ki sötét szinű selyemszálakkal hasonló modorban hímezve. E két utóbbi alak keretéből jó darabot elvágtak akkor, a mikor az erszényt megmodernizálták.
A most leírt mezők között maradt teret négy térdelő angyal képével ékesítette a művész, velök a négy evangelistát jelezve, legalább erre látszanak utalni a nyitott papirtekercshez és könyvhöz hasonló tárgyak, melyeket kezökben fölemelve tartanak. Az összes alakok nymbusát ma gyöngysorok fedik, valamint a most ismertetett kereteket összekapcsoló apró mezőket is gyöngyökkel szegték be és kövekkel ékesítették. Az angyalok és szentek mellett neveikből egyes betűket találunk, melyekből Gábriel és Rafael főangyalok s a föntebb megnevezett szentek megállapíthatók.
Egészen más jelleggel bír az erszény másik fele (80. ábra), mely szintén vörös szinű selyemből készült. Arany hímzésű kereteléssel a kereszt idomot és ennek mezőit lapos öltésekkel világos és sárgás zöld színben kitöltve látjuk. A felirat ó-szláv nyelven következőképen hangzik: «Áldásod legyen velünk most és mindörökké». Az erszény szélén pedig két sorba osztva a 66. zsoltárból e szavakat olvassuk: «Könyörüljön rajtunk az Isten, és áldjon meg minket; derítse reánk arczát és könyörüljön rajtunk».
Az kétségtelen, hogy ezen erszény eredetileg nagyobb és más alakú volt. Sokszoros változtatáson ment át; mai idomát a hátsó XII. századi szövet szerint módosítva nyerte s így a finom hímzésű XI. századi szövet alakjainak egy részét elvágták, gyöngysorokkal és kövekkel borították, szájánál aranyozott-ezüst foglalatot alkalmaztak, végére pedig egy esetlen méretű füst topáz golyót függesztettek. Az előlapján hozzá toldott arany paszománt és az egészet körülövező aranyrojt legújabb keletű.*
«Mittheilungen der k. k. Central-Commission» stb. IX. Jhg. Neue Folge 111–114. lap. Két fénynyomatú táblával.
Mindezen változtatások daczára az erszény hímzett alakokkal mesteri módon borított szövete szent István királyunk korára vall s így nem volna indokolt – legalább részben – ezen ereklye valódisága iránt kételyeket támasztanunk. Az ó-szláv feliratú szövet azonban legalább egy századdal későbbi eredetű. Úgy a fentebb ismertetett házisapka, mint ezen erszény szövetét azárt láttuk jónak egyházi emlékeink között méltatni, mert mindkettő a románkori templomi öltönyök mintájára van hímezve s ezenfelül ereklyeszámba is megy, mert szent István királyunkra vonatkozik.
AZ ESZTERGOMI LIPSANOTHEKA.
X. TÁBLA.
X. TÁBLA.
Az esztergomi főegyház kincstárának legrégibb, XI. századi emléke a szent kereszt ereklyéjét magába foglaló tábla (lipsanotheka), melyet fémborításának zománczképei miatt a legnagyobb ritkaságok közé kell soroznunk.
Áll egy 0˙346 m. hosszú, 0˙248 m. széles és 0˙025 m. vastag deszkából, melynek egyik lapjára a fémboríték, másikra selyemszövet van szögezve. Bennünket itt a fémboríték érdekel, mely két különböző kéznek és kornak a munkája. Legrégibb a középső rész, mely aranyozott vert ezüstből készült és fényes színhatású zománczképekkel van ékítve. A keretül szolgáló foglalat, mely szintén aranyozott ezüstből való, legalább másfél századdal későbbi ötvös kezére vall.
Az ereklyetartó tábla közepén a fémlemez latin kereszt alakjára ki van metszve, hogy a belé foglalt, sötét barna-vörös szinű falemez látható legyen. Ezért készült az egész fémfoglalat, ez a tábla központja. Vannak ugyan többen, a kik ezt az egész keresztalakú falemezt Krisztus keresztjéből valónak vélik; az én nézetem szerint azonban ellene mond ennek nemcsak a szokatlan nagyság, de a kereszt karjainak találkozási pontján levő négyszögalakú mélyedés is, mely a tulajdonképeni ereklyének helye volt; ebben kristály alatt őriztetett az, de elveszett; a meglevő fa a szentföldről a zarándokok által hozni szokott czedrus vagy olajfa lehet.
A keresztidom és a tábla körül kék alapon vörös és fehér dült keresztecskékből szerkesztett szegélyt látunk. Hasonló, de szélesebb szegély három mezőre osztja a fémlemezt. A felsőben két egymással szemben levő, kiterjesztett szárnyú angyalt találunk övig ábrázolva, a középső térben levő keresztre szögezett tekintettel és áhítatot kifejező taglejtéssel.
A középső mezőben, két oldalt Nagy Constantinus császár és neje Helena állanak a keresztre mutatva. Neveik két sorban, görög modor szerint egymás alá helyezett betűkkel vannak feljegyezve: ‘Ο ‘ΑΓΙΟC ΚΩΝCΤΑΝΤΙΝΟC és Η ΑΓΙΑ ΕLΕΝΗ. Mindkét alak fejét nymbus ékíti, öltözetük színgazdag fejedelmi ruházat. Figyelmet érdemlő, hogy sz. Helena ruhájára hegyes pajzs idomot alkalmazott a művész, melybe az általa megtalált szent kereszt alakját foglalta. A fa-kereszt karjai között az Χ (Krisztus görög nevének kezdőbetűje) mint hierogramm négyszer fordul elő zománczozva.
A legalsó mezőben két jelenetet látunk. Az egyik a keresztre vitelt ábrázolja. A Megváltó összekötözött kezekkel egy római katona és a zsidó főpap közt megyen, és ez utóbbi Krisztusra visszatekintve felmutat a keresztre. E csoport felett olvasható a görög felirat ΕΛΚΟΜΕΝΟC ΕΠΙCΤΡΟϒ (a keresztre menő). A másik jelenet az Üdvözítő holt testének levételét tünteti elénk. Arimateai József létrán állva bocsájtja le Krisztus tetemét a kereszt tövében álló sz. Mária felé. A másik oldalon az Úr kedves tanítványa, sz. János apostol áll siránkozva; végül ennek lábainál egy kisebb alak a szögek kihúzásával foglalkozik. Erre vonatkozik a magyarázó görög felirat: ΗΑΠΟΚΑΘΗΛΩCΙC (a szögek kiszedése).
Összefoglalva az alakok és csoportok jelentését, következőkép adhatjuk magyarázatát az egésznek: azon szent keresztből van e táblába befoglalva ereklye, melyre fölfeszíteni vitték a Megváltót, melyről levették s melyet Nagy Constantinus császár neje Helena talált meg.
Az alakok és diszítmények mind rekeszes (byzanczi) zománczban vannak kidolgozva. A testrészek és öltönyök mustráinak körvonalai finom lemezkékből készültek és a köztük levő teret a különböző szinű zománczok töltik ki. Az alakok körvonalai pedig a fémlemezbe mélyítve, a képek ágyát képezik. Mesteri arczkifejezés, az öltönyök gazdag színpompája jellemzi a XI. századi byzanczi művész munkáját, melyet hazánkban a magyar szent korona Dukas-féle alsó részének és a Nyitra-Ivánkán talált (jelenleg a M. N. Múzeumban levő) Constantinos Monomachos-féle korona részleteinek zománczképeihez lehet csupán hasonlítanunk.
Másként áll a dolog az ereklyetartó tábla keretével, mely – mint már megjegyeztük – jóval későbbi kéz munkája. Az aranyozott vert ezüstből készült négy szalag mór befolyásra valló dús ornamentjei között eredetileg nyolcz domborkép volt alkalmazva. Fönt a középső helyet Krisztus mellképe foglalja el IC–XC rövidítésű nevével. Fejét nymbus köríti, jobbjával görög módra (hüvelyk- és kisujját összeérintve) áld, baljában könyv. Tőle jobbra a bold. Szűz feléje fordult mellképe szokásos nevével ΜΡ–ΘΥ (Μητηρ του Θεου az Isten anyja) ábrázoltatik és balról hiányzó mellképe szent János evangélistáé lehetett, a ki még a kereszten függő mesterét sem hagyta el, hanem ott várta be végső rendelkezését.
A keret alján, közepett szent Theodoros mellképét látjuk, katonai öltönyben; jobbjában lándzsa, baljában kardjának markolata. Neve: A ΘΕΟΔΩΡ–Ο ΤΗΡΙΟΝ két Oldalt elosztott betűkkel van följegyezve. – Ennek jobbján szent Demetrios mellképe foglal helyet, palástban, jobbjában szintén lándzsa, baljában pedig kardmarkolata. Neve az előbbiéhez hasonlón van bevésve: A ΔΗΜΗΤΡΙΟC. A hiányzó valószinűleg szent Georgios képe lehetett.
A keret hosszoldalain, a bold. Szűz és szent Demetrios között szent Basileos álló alakját főpapi öltönyben, baljában evangéliumos könyvet tartva látjuk A ΒΑCΙΛΗΟC felirattal; végül vele szemben a keret másik oldalán szent Nikolaost ábrázolta hasonló főpapi öltözetben a művész, oda jegyezvén nevét: A ΝΗΚΟΛΑΟC.
Megjegyzendő, hogy az arabesk-szerű diszítmények mélyedéseit zöld szinű zománcz tölti ki.
Nem könnyű arra a kérdésre megfelelni, hogy a keret – bár később – ezen táblához készült-e? Mai elhelyezésében a byzanczi zománczos lap alsó keretét egészen elfödvén, a deszka látszik kurtának, melyre fölerősítették. A csonka végeken azonban jól látható, hogy hossza kifutja úgy is, ha az elfödött zománczos szalag szabadon marad. Készülhetett hozzája is, mint ezt a kereten levő alakok elhelyezése (a két főpap az ereklye felé néz) bizonyítaná, de nem lehetetlen, hogy eredetileg más czélra alkotta meg mestere és véletlenül került ereklyetáblánk befoglalására.
A deszka hátlapján szinehagyott, XVI. századbeli mustrázott barnás színbe vegyülő sárga selyemszövet van erősítve. Az egész tábla jelenleg feketére fényezett keretben üveg alatt őriztetik az esztergomi főegyház kincstárában.
Fölmerül még azon kérdés is, hogy ereklyetartó táblánk hajdan minő czélra szolgált? Vannak, a kik azt vélik, hogy a középkori evangéliumos könyvek (irott pergamen codexek) tábláihoz hasonló rendeltetése volt. Például hozható fel a sienai könyvtárban őrizett s «evangeliario greco»-nak nevezett codex, mely szintén nagyon érdekes byzanczi zománczképekkel ékített vert ezüst táblákkal bír. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a sienai táblákon a zománczoczott alakok külön lemezeken készültek és úgy lettek reá erősítve a táblákra. A mi ereklyetartó-táblánk összes zománczos képei azonban egyetlen lemezen vannak előállítva, a mi által e műdarabnak úgy a szent korona, mint Constantinos Monomachos-féle korona részleteinek kisebb zománczos képeitől különbözik.
A másik vélemény szerint oly ereklyetartó tábla volt, mely könyvborítékul sohasem szolgált, hanem a görög szertartású templomban csókra nyujtatott. Ezen utóbbi vélemény valószinűbb. Bármiként álljon a dolog, ezen remek kivitelű zománczos tábla egyike legérdekesebb műkincseinknek.*
Leírásai közül csak a fontosabbakat említem. Legelőször Bock ismertette «Der Schatz der Metropolitan-Kirche zu Gran in Ungran» czikkében (Jahrbuch der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale, III. köt. Wien, 1859. 140–144. lap. Schönbrunner rézmetszetével); Labarte, Histoire des arts industriels, Paris, 1864. II. köt. 96–98. lap. Henszlmann, Magyarországi régészeti emlékek. Budapest, II. köt. II. rész, 89–90. lap. Schönbrunner rajzával. Dankó József, Történelmi, műirodalmi és okmánytári részletek az esztergomi főegyház kincstárából. Esztergom, 1880. 61–64. lap, Beszédes S. fényképi felvételével (I. táb.) Tüzetes leírását adtam az «Egyházművészeti Lap» II. évfolyamában «A byzanti lipsanotheca» czímmel. V. ö. 109–122., 136–146. lap.
Leírásai közül csak a fontosabbak említem. Legelőször Bock ismertette «Der Schatz der Metropolitan-Kirche zu Gran in Ungran» czikkében (Jahrbuch der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale, III. köt. Wien, 1859. 140–144. lap. Schönbrunner rézmetszetével); Labarte, Historie des arts industriels, Paris, 1864. II. köt. 96–98. lap. Henszlmann, Magyarországi régészeti emlékek. Budapest, II. köt. II. rész, 89–90. lap. Schönbrunner rajzával. Dankó József, Történelmi, műirodalmi és okmánytári részletek az esztergomi főegyház kincstárából. Esztergom, 1880. 61–64. lap, Beszédes S. fényképi felvételével (I. táb.) Tüzetes leírását adtam az «Egyházművészeti Lap» II. évfolyamában «A byzanti lipsanotheca» czímmel. V. ö. 109–122., 136–146. lap.
Az esztergomi főegyház birtokába – történeti adataink szerint – Kutassy János érsek († 1601.) hagyatékából került. Erre vall a hagyatékról szóló leltár következő tétele: «Tabula quadrata argenteis laminis obducta iconibusque Constantini et Helenae ac characteribus graecis signata in qua particula Crucis Domini inserta est. Quae tabula anno Domini 1190 est facta» azaz «Ezüst lemezekkel bevont négyszögű tábla, Constantinus és Helena képeivel és görög feliratokkal ellátva, melybe az Úr keresztjének részecskéje van foglalva. E tábla 1190-ben készült.» A leltárnak a készítés idejéről szóló adata – bárhonnan merítette azt írója – legfölebb a keretre vonatkozhatik és nem a byzanczi zománczos képekkel borított lemezre, mely a XI. századból való.
Megemlítendőnek vélem, hogy hasonló táblát őriznek a müncheni «Reiche Kapelle» kincsei között. Ezen is a byzanczi zománczos alakok egyetlen lemezen készültek. Érdekes, hogy a münchenin épen azon jelenetet látjuk, a mi az esztergomiról hiányzik, t. i. Krisztus halálát a keresztfán. A mienken a befoglalt keresztereklye miatt nem lehetett ábrázolni a megváltás főjelenetét, s így a művész a keresztrevitelt és a keresztről való levételt mutatta be zománczképekben. A münchenin fönt négy angyal, a kereszt alatt pedig egyfelől a bold. Szűz Mária, Magdolna, másfelől sz. János apostol és a Megváltó istenségéről tanuságot tevő római százados alakjai; a kereszt tövében a koponya és alatta a Jézus ruháján osztozó három katona vannak ábrázolva.*
Zettler, Enzler, Stockbauer, Ausgewählte Kunstwerke aus dem Schatze der Reichen-Capelle in der Koeniglichen Residenz zu München, 1874. XXVIII. tábla.
A ZÁGRÁBI DÓM ELEFÁNTCSONTTÁBLÁJA.
XI. TÁBLA.
XI. TÁBLA.
A Szent István koronája alá tartozó országok közül Horvátország fővárosában, Zágrábban igen becses művészeti és történeti emlékek maradtak fönn. Legnevezetesebb székesegyháza, melynek alapítása II. Endre királyunk korára, 1217-re esik. Magát a zágrábi püspökséget (1853 óta érsekség) sz. László magyar király alapította 1091–1095 körül.
Ezen székesegyház kincstárában a sok század alatt átélt viszontagságok daczára, fényes kiállítású egyházi edények, öltönyök és szerelvények találhatók ma is, melyek közül a horvátok külön pavillonjukban egész sorozatot mutattak be ezredéves országos kiállításunkon.
A kincstár műtárgyai között kétségtelenül legrégibb azon elefántcsonttábla, melynek domborvésetű képei Krisztus élettörténeteiből nyolcz jelenetet tárnak elénk.
Tulajdonképpen négy, körülbelül egyforma nagyságú elefántcsont lemezből van a tábla összeillesztve olyformán, hogy ennek közepén a lemezek összetalálkozó sarkai kissé le vannak szelve. Ma nagy csiszolt üveg födi az ekként támadt mélyedést, mely – lehet – hogy ereklye számára készült.
Nézetem szerint azonban a négy lemeznek ezen összetétele már később történt. Eredetileg diptychon alakú, vagyis kettős tábla volt faragványunk. Legalább erre utal bennünket az akanthus-levélhez hasonló keretelés, mely a domborművek közül négyet-négyet körülfut, holott ha jelenlegi alakjához hasonlóan tervezték volna, akkor középen nem volna az akanthus csík kétszer egymás mellett alkalmazva, keresztben pedig nem hiányoznék róla e keretelés.
Tekintsük a négy darabból összeillesztett domborműves elefántcsont lapot diptychonnak, úgy annak előlapját az egymás alatt ábrázolt első négy jelenet, hátlapját pedig az alulról fölfelé következő másik négy jelenet képezte. Csakis így érthető úgy az elő-, mint a hátlapot körülfogó akanthus-keret, a közepe táján látható beszökellést pedig a diptychon záró szerkezetének elhelyezése czéljából alkalmazhatták.
Lássuk most egymásután a domborműveket.
1. Az angyali üdvözlet. A boldogságos Szűz názárethi házát jelképező nyílt födelű csarnokban, nyitott ajtónál látjuk szűz Máriát vánkossal borított padon ülve, lábai alatt zsámoly, mögötte drapéria. Feje körül nymbus, jobb kezével tiltó mozdulatot tesz a megjelent mennyei hírnök, Gábriel arkangyal felé, a ki leeresztett szárnyakkal a reá tekintő Szűz előtt feléje fordulva áll, jobbját fölemelve, baljában pálczát tartva. Mária jobbja felől olvasópolcz, rajta nyitott könyv szemlélhető.
2. Krisztus születése. A szűz anya dús redőzetű leterített öltönyön pihen; velum-mal takart fejét nymbus környezi, tekintetével a jászolon csüng, mely tőle balra magasabban foglal helyet, benne a ruhába csavart kis Jézussal, kinek fejét keresztes nymbus ékíti s reája szamár és ökör lehelnek. Érdekes, a szűz Mária rögtönzöttnek látszó nyugágya alatt a zsámoly, melyen levetett czipői állanak. – A szűz anya lábainál sz. József ül gondolatokba mélyedve, jobbjára támasztott fejjel, mely körül a szokásos nymbus nem hiányzik, szűz Mária és József között egy fa látható stilizált levelekkel. Ezenkívül Mária fejénél nyolcz ágú rosetta alakjában a Krisztus születése helyét a pásztoroknak és keleti bölcseknek mutató csillag s József feje felett pedig Betlehem városát ábrázoló vázlatkép azt jelzi, hogy éjjeli szállást a városban nem kapván, azon kívül az elhagyatott istállóban hajtották fejöket nyugalomra.
3. Krisztus megkereszteltetése. Krisztus a Jordánban áll, mandorla alakú keresztes nymbus környezi egész alakját; jobbja felől sz. János a keresztelést végzi, balján két angyal, közülök az első kezében ruha. Fönt Krisztus feje felé röpülve a Szentlélek galambképében; jobbra és balra két-két angyal mellképe.
4. Urunk szineváltozása. Tábor hegyének csúcsán mandorlától környezve áll Krisztus, baljában az evangéliumot ébrázoló írástekercset tartva, jobbjával áldva. Mellette jobbra és balra Mózes és Illés a mandorlát hódolattal tartják. Mózes felett az Atyaisten áldó keze, a felhőkből szent fia felé nyujtva látszik. Illés felett pedig pálmaág van; alant a jelenet tanúi, Péter, Jakab és János apostolok leborulva foglalnak helyet.
5. Sz. Péter lábmosása és az utolsó vacsora. Két ház közül a kisebbikben a mester megmosni készül sz. Péter lábait, a ki előtte padon ül s lábai váza-alakú edényben vannak. Az apostol jobbjával tiltó mozdulatot tesz. A másik nagyobb házban az utolsó vacsorát ábrázolta a művész. Egyedül Krisztus ül s tanítványai állva környezik az oválidomú asztalt, melyen kenyér, pohár és tálban hal van. Épen azon jelenetet látjuk, a mint Krisztus tanítványai közül Judásnak a borba mártott kenyeret nyujtja.
6. Krisztus elfogatása és kereszthalála. E két jelenet egymás mellett van bemutatva, a nélkül, hogy elkülönítve volna egymástól. Míg Krisztust Judás megcsókolja, a mester kezeit egy a tömeg közül megragadja. A Kálváriacsoportozat három alakból áll: a keresztfán függő Megváltó jobbján édes anyja Mária, balján tanítványa sz. János siránkozik. Krisztus kifeszített karokkal és egymás mellé helyezett lábakkal van a keresztre szögezve; keresztes nymbussal környezett feje kissé anyja felé hajlik. A táblán feliratot jelző betűk. A kereszt felett levő két fej aligha angyalokat, hanem az elsötétedett nap és hold személyesítését jelenti.
7. A szent asszonyok Krisztus sírjánál. Kupolával fedett oszlopos nyilt csarnokban üres sarcophag látható; előtte angyal ül a kenőcsös edényekkel érkezett három sz. asszonynak Krisztus feltámadását hirdetve, baljában pedig pálczát tartva. A sír mögött három katona – a sír őrzői – néznek az üres sír felé. Az első katona kezében lándzsa és paizs; az asszonyok felett pedig a tetőzött épület Jeruzsálem városát jelenti, honnét a sírhoz kizarándokoltak.
8. Krisztus mennybemenetele. Az Üdvözítő édes anyjától és tanítványaitól környezve Tábor hegyéről mandorlában ábrázolva emelkedik föl a mennyekbe, az Atyaistennek, a felhőkből kinyuló keze segíti föl őt jobbjánál fogva, míg baljával keresztjét, mint a halál feletti győzelem diadaljelét tartja. Lábai alatt a hegyorom s két pálmafa az általa elhagyott földet jelenti. Két oldalt a felhők között egy-egy angyal tekint le vigasztalva az apostolokat.
Domborműveink korát és készíttetési helyét pontosan megállapítani igen bajos. Mindössze néhány építészeti részlet, az alakok öltönyei s kivált a ruharedőzet nyujtanak némi támpontokat. A jelenetek compositiói és a kezelésben nyilvánuló darabosság arra látszanak vallani, hogy e domborképek oly kezekből kerültek ki, melyek hasonló faragványokat minden magasabb művészi technika és ambitio nélkül készítettek. Az alakok testrészeinél szembeszökő aránytalanság (zömök alakok, nagy fejekkel) a csavart szárú oszlopok, félkörívek X–XI. századi mesterre utalnak, a ki itáliai vagy dalmát iskolához tartozhatott.
)
Végül teljesség okáért kicsinyített rajzban (81. ábra) adom az elefántcsonttábla sokkal későbbi keretelését, mely – mint diszítése mutatja – a XVII. századból származik és jelentéktelen voltánál fogva itt behatóbb méltatásra igényt nem tarthat.*
Legelőször a bécsi «Alterthumsverein» 1860-iki kiállításán volt bemutatva. Ismertette Karl Weiss «Die Elfenbein-Reliquientafel des Domschatzes zu Agram» czím alatt (V. ö. Mittheilungen der k. k. Central-Commission. Wien, 1863. VIII. köt. 231–234. lap) kevésbbé sikerült lithografált tábla kiséretében.
A ZÁGRÁBI DÓM SZENT LÁSZLÓ-MISERUHÁJA.
XII. TÁBLA.
XII. TÁBLA.
A zágrábi székesegyház egy másik becses ereklyéje, mely már XV. századi leltárában is meg van említve, azon miseruha maradványa (82. ábra), mely a hagyomány szerint a püspökség alapítójának, sz. László királyunknak palástjából készült.
82. ábra. A Szent László-féle miseruha Zágrábban.
Tulajdonképen egy harangalakú miseruha foszlányai ezek, melyek a durva kékes bélésen aránylag igen hézagosan maradtak fön. Bennünket csakis a sötét, csaknem feketének látszó kék szinűn mustrázott szövet érdekel, mely hatszögű keretelésben növénydiszítményeket ábrázol. Az ilyképen mustrázott egyházi öltönyök régi leltárainkban «pallia scutata» név alatt fordulnak elő, ellentétben a «palia rotata»-kkal, melyeken a mustrák nem sokszögű, de köralakú keretelésben foglalvák. Szövetünk minden valószinűség szerint a szicziliai szövő műhelyek egyikéből került ki s a XI. századból való, miért is a középkori leltárak alapján, melyekből erről, mint szent László palástjából készült miseruháról tétetik említés, eredetiségében kételkednünk nincsen okunk.
Nem úgy áll azonban a dolog a miseruhára reá applikált két hímzett alakkal, melyek egyike férfiút, másika nőt ábrázol. Mindegyik alak fején korona van; a férfi jobbjában kerek idomú tárgyat (alma?) nyujt át a nőnek, a ki azt átvenni készül. A kezdetleges hímzés igen gyarló kivitelű. A sodrott és nyitott selyemszálak kezelésében nem valami nagy gyakorlottságot árul el készítője. Így például a szemek, szemöldökök és orrok szögletesek, a mi által a különben is merev alakok nem mondhatók tetszetőseknek. Az alakok ruházatát sem hímezte sokkal ügyesebben. Az aranyos és ezüstös vörös és zöldes selyemfonalakból a «pallia scutata»-k mintájára mustrázta öltönyüket, a mi a koronás férfi ruházatán elég jól látható. Ennek vörös szinű szűk nadrágját vízszintesen levarrott öltésekből alakította.
Tekintve e két hímzett alak kezdetleges mivoltát, kétségtelenül Árpádkori emlékeink közül valóknak kell azokat véleményeznünk, de aligha a XI. századból, hanem a XIII-ikból erednek, melyre a miseruhára felvarrott vörös selyemszöveten levő aranyos hímzetű felirat: LADIZL’ REG (azaz Ladislai Regis, László királyé) betűinek jellege is vall. Minden valószinűség szerint a XIII. században alakították át szent László királyunk palástját miseruhává s ekkor applikálták reá a két hímzett alakot és felírást.
Ámbár – mint fönnebb említettük – már a zágrábi dómnak a XV. században kelt leltárában «prima casula nigri coloris de pallio sancti Ladislai facta» (először: szent László palástjából készült fekete szinű miseruha) szavakkal előfordul ezen egyházi öltöny leírása, mégis később annyira nyoma veszett, hogy 1873-ban találták meg egy üvegszekrénybe rejtve a szent király tiszteletére emelt oltár mellett. Legelőször Budapesten, az árvízkárosultak javára rendezett műipar- és történelmi emlék-kiállításon volt bemutatva és ott méltó figyelmet keltett.*
Ismertette dr. Henszlmann Imre, v. ö. Archaeologiai Értesítő, X. köt. 162–171. lap, két rajzzal. Az ő véleménye szerint a hímzések a casula szövetével egykorúak volnának, a minek tarthatatlanságát már maga a hímzett felirat betűinek későbbi, XIII. századi jellegéből is bebizonyíthatni.
A SZENT KORONA ÉS A KORONÁZÁSI ESKÜ-KERESZT.
XIII. TÁBLA.
XIII. TÁBLA.
Királyaink koronázásánál a szent korona játsza a főszerepet. Ez nem puszta jelvény, hanem Magyarország közjoga szerint, az államnak lényeges alkotó része. Mert három részből áll a magyar állam: területből, népből és a szent koronából, mely utóbbinak a privilegiumok korában minden nemes ember, 1848 óta pedig minden szabad polgár egyúttal tagja «membrum sacrae coronae».
Ezen közjogi felfogás adta meg a magyar szent koronának a többi népek koronázási jelvényeitől teljesen különböző jellegét. Soha sem tekintette azt koronázott királyaink egyike sem kincstára kiegészítő darabjának, melylyel szabadon rendelkezhetik. A nemzet mindenkor áhítatos kegyelettel őrizte, törvénybe iktatott módon. Az ország zászlósai között foglal helyet a két koronaőr s ezenkívül külön őrség gondjaira van bízva a többi koronázási jelvényekkel együtt e szent clenodium.
Hazánk fennállásának ezeréves ünnepén, három napon át volt közszemlére kitéve a budavári főegyház szentélyében, honnét ünnepélyesen vitték át a törvényhozás új palotájába, hogy a magyar állam alkotó részeként jelen legyen a millennium törvénybe iktatásának örökre emlékezetes tényénél.
A szent korona közjogi jelentősége kötelességemmé teszi annak e díszmű keretébe való felvételét, még pedig ereklye számba menő jellegénél fogva, az egyházi emlékek során e helyen, a hol a koronázási eskükeresztet tárgyalom.
A szent koronát a II. és III. táblán mutattuk be szines másolatban, mely az eddigi fölvételekhez mérve, egyike a legsikerültebb reproductióknak.
A szent korona két részből áll: az egyiket II. Szilveszter pápa küldötte szent Istvánnak, a másikat VII. Dukas Mihály görög császár ajándékozta I. Géza (1074–1077) királyunknak.
A pápa által küldött koronából nem maradt fönn egyéb, mint az a széles arany lemezből készült keresztalakú pánt, mely a fej alakjának megfelelőleg lefelé hajlítva, ma a magyar korona felső részét képezi. Ennek közepén a Megváltó ábrázoltatik trónon ülve, jobbját áldásra emeli, baljában zárt könyvet tart. Trónja mellett két oldalt egy cziprusfa a mennyei paradicsomot, keresztes nymbussal ékesített feje mellett pedig a nap és hold a mindenséget jelképezik. Itt sietek megemlíteni, miszerint a Megváltó képét, a sz. korona tetejére készített későbbi kereszt beilleszthetése czéljából átfurták.
Az Üdvözítőt nyolcz apostolának álló képe környezi kereszt alakban. Jobbján sz. Péter és sz. Jakab, balján sz. Pál és sz. Fülöp; fölötte sz. Jakab és sz. Tamás, lábai alatt sz. János és sz. Bertalan vannak ábrázolva még pedig mindegyik külön arany lemezen rekeszes zománczban (émail cloisonné), latin nyelven jelölt neveikkel. A képek színhangulata: zöld, kék, vörös, fehér és sárga. Összehasonlítván ezen zománcz-képeket az ismert byzanczi zománczokkal, feltünő rajzbeli gyarlóságuk, a technikai kivitel fogyatkozásai, a zománcz-szinek nyersessége amellett bizonyítanak, hogy ezek nem Byzanczban, sőt nem is byzanczi mesterek kezeiből kerültek ki. Legsikerültebbnek a Megváltó alakja mondható, míg az apostolok képei esetlen zömök alakok s – a mi jellemző – mindannyi keresztbe álló szemekkel bír, azaz bandzsa. Byzanczi eredetű zománczképeken ezen hiba nem jő elő, mert különös gondot fordítottak a szemek állására, melylyel a csoportosított alakok összetartozását iparkodtak kifejezni.
A pápai korona zománczos lemezei kétségtelenül nyugati ötvösműhelyekből származnak és byzanczi minták után készültek. A latin feliratok is erre vallanak. Valószinűleg Italia kolostoraiban vagy a zománczozás és ötvösség egykori kiváló fészkében, Trierben kell a római korona mestereit keresnünk.
A II. Szilveszter pápa által küldött sz. koronának eredeti alakja az én nézetem szerint nem zárt, hanem nyilt, abroncs forma volt. A mai keresztidomú pánt közepén levő nagyobb zománczos kép, mely a Megváltót ábrázolja, a király homlokának közepén állott s körülötte foglaltak helyet sorban apostolai. Ha megmérjük a fennmaradt kilencz lemezt és az elveszett négy apostol-képet is hozzáadjuk, 45 centiméter hosszaságot nyerünk, mely a zománczos képek drágakövei és filigrános foglalataival együtt a normalis fejbőségnek egészen megfelel.
A magyar szent korona alsó része, melyet VII. Dukas Mihály görög császár (1071–1078) küldött I. Géza királyunknak, lényegét tekintve mondhatni eredeti alakjában maradt reánk. Ennek már arany szine is elüt a rómaitól, mely utóbbi ezüsttel nincs vegyítve, míg a byzanczi a sok ezüstvegyüléktől halványabb, olyan szinű mint a byzanczi császárok ezen korban vert aranyérmei.
Dukas koronája tulajdonképen két részből van szerkesztve: az abroncs alakú alsó részből és a hozzá forrasztott diadémből. Központját itt is a Megváltó alakja képezi, mely a homok fölé esőleg karaj idomú lemezre van zománczozva. Fejét keresztes nymbus környezi, jobbjával görög módra áld, baljában zárt könyvet tart. Trónja mellett jobbról és balról cziprusfát látunk, melyek itt is a mennyei paradicsomot jelképezik. A nap és hold helyett két zománczos körben foglalva nevének görög kezdőbetűiből szerkesztett monogramm van alkalmazva. A finom, mondhatni művészi rajz szerint zománczozott alak színhangulata: kék, sárga, vörös és fehér. A korona abroncsát, Krisztus képe alatt egy nagy háromszögű csiszolatlan zafir ékesíti, mely a szent koronának legértékesebb köve. E mellett sz. Mihály és sz. Gábriel arkangyalok mellképei foglalnak helyet rövidített görög neveikkel. Mindkettő emelt arczczal Krisztusra tekint föl. Az arkangyalok után egy-egy sötét gránát, ezek után jobbra sz. György, balra sz. Demeter következnek szintén zománczos mellképben ábrázolva görög neveikkel. A következő mezőkben egy-egy zafirt találunk, majd ezek mellé sz. Kozmasz és sz. Damián zománczos mellképei sorakoznak görög neveikkel. Megjegyzem, hogy mind a négy szent tekintetével az arkangyalok felé van fordulva. Ezek mellett jobbra és balra egy-gy sötét áttetsző nemes ophitkő van foglalva.
Most következik a korona történetére nézve legfontosabb képcsoport. Az abroncs fölött karaj idomú lemezen VII. Dukas Mihály byzanczi császár mellképét látjuk zománczozva görög felirattal, mely magyarul így hangzik: «Dukas Mihály, Krisztusban hivő császára a rómaiaknak». Fényes öltözetben, fején byzanczi nyílt koronával, jobbjában labarumot, baljában kardja markolatát tartva ábrázolta a művész. Feje körül nem hiányzik a byzanczi császárokat jellemző nymbus sem. A zománczok színhangulata: vörös, sárga, zöld, kék és fehér.
Dukas mellképe alatt az abroncson egy csiszolt zafir ékeskedik, mellette (a császártól számítva jobbra) fia, Konstantinos Porphirogenetos zománczos mellképe foglal helyet; a reá vonatkozó görög felirat magyarul így szól: «a bíborban született Konstantinos, a rómaiak császára». Alakjának egész előállítási módja atyjáéhoz hasonló. Meg kell jegyeznem itt, hogy mindketten velünk szemben néznek, s e két lemez feliratai a többiektől eltérőleg vörös szinekkel vannak zománczozva.
Dukas alatt balról I. Géjza királyunk zománczos mellképét látjuk. Fejét nem köríti nymbus, koronája, egyszerű abroncs alakú, mely a homlok közepén látszik kissé emelkedettebbnek. Jobbjában jogart, baljában kardja markolatát tartja. Tekintetét Dukas és fia felé irányozza, a kiktől a koronát kapta. Feliratának magyar fordítása így hangzik: «Geobitz (Géza byzanczias neve) despota, hivő királya a turkoknak» (t. i. a magyaroknak).
Ha most összehasonlítjuk ezen byzanczi eredetű zománczos képeket a pápai korona képeivel, akkor látjuk csak a kettő közötti különbséget! A byzanczi mester művészi rajzok után, meglepő finomsággal dolgozott. Az arczoknál nem elégedett meg az egyszerű aranykörvonalakkal, mint ezt az italiai zománczképeken tapasztaljuk, hanem ezeket árnyékolta s így plasztikussá is tette.
A Dukas-korona diadém-részei a rekeszes zománcz különös és ritka nemével vannak megalkotva. Értem a Krisztus alakja mellett két oldalt háromszögű és karaj idomban váltakozó zománczokat. Ezek technikájukat tekintve a most ismertetett byzanczi zománczokétól teljesen elütnek. A zöld és kékes pikkelyeket ábrázoló zománczok a világosság felé tartva átlátszók (émail ŕ jour, ŕ plique), mert nincsen alattuk fémlemez. Hasonlítanak a méhek mézssejtjeihez, miért is «sejtes zománcznak» nevezhetjük, míg a többi byzanczi zománcz jelzésére megtarthatjuk a «rekeszes zománcz» nevet.
A korona diadém-részeinek csúcsait felváltva drágakövek és gyöngyök ékítik, melyek keresztül vannak furva és aranyszögre fűzve. Az abroncson alant és fent aranyszemek által tizenhat szakaszra osztva igazgyöngysor vonul végig, a korona hátsó részén pedig Dukas képe és a sejtes zománczok között 9–9 aranyszögre fűzött öregszemű igazgyöngy képezi a diszítést.
A byzanczi korona jellemző része – mint ez Dukas és fia koronáin is látható – a két oldalt és hátul lánczocskákról lecsüngő kövek. Két oldalt 4–4 egyenlőtlen hosszúságú lánczról, hátul pedig egyetlen lánczról hármasával jobbára almantinok és zafirok (köztük egy-egy lila szinű korund, egy zöld türkisz is, egy kő pedig hiányzik) csüngenek.
Azon kérdésre, hogy mikor illesztették bele a Dukas-féle koronába a II. Szilveszter pápa által küldött korona részleteit? történeti adatok hiányában igen nehéz a felelet. Egyedüli támpontul a zománczos képek köré foglalt kövek és gyöngyök, valamint a filigránékítés minősége szolgál. Ezekből következtetve, még az Árpádok korában, a XIII. században készíthették a kereszt alakú arany pántot s helyezték a drágakövek foglalatához hasonlón kiemelkedő lemezrekeszekbe a kilencz zománczos képet, melyeket az ismeretlen módon megrongált római koronából megmentettek. Valóságos ereklye-számba mentek ezen részletek, a mit a gondos foglalat filigrános ékítése, gránátokkal és gyöngyökkel való megrakása bizonyít. A Dukas-féle korona tehát csak foglalata a pápai korona-részleteknek, mely mint foglalvány mindenkor nagyobb becsben tartatott. Meg azután mivel is lehetne indokolni azt, hogy ugyanazon koronán Krisztus alakja kétszer fordul elő – egyszer a kereszt alakú pánton, másodszor a Dukas-féle koronán – ha nem a kegyelettel, melynek ezt a pleonazmust meg lehet bocsájtani, de a tervező művésznek bizonyára nem.
Átmérője 0˙203–0˙216 méter; súlya 2056 gramm.
A szent korona, a kereszt alakú pánt daczára ma sem mondható zárt, hanem nyílt koronának, mert az arany szövetből készített sapkaalakú bélés nem lényeges tartozéka. Kitünik ez abból is, hogy több ízben megváltoztatták, legutóbb 1867-ben, egészen új bélést helyeztek belsejébe.
Nem hagyhatom megemlítés nélkül, hogy ma a ferdén álló arany kereszt sokkal későbbi keletű rajta, hogy sem azt eredeti alakjához tartozónak mondhatnók. Régente megelégedtek a római rész kereszt alakú pántjával, melynek idoma a megváltás jelvényére emlékeztetett. Később láthatóbb módon a reá alkalmazott arany kereszttel óhajtották kifejezni a szent korona keresztény jellegét, a mikor a Megváltó zománczos képét – mint már fönnebb említettem – elég kiméletlenül átfurták. A kereszt elgörbüléséről, mely nagyobb mérvű ütés, vagy esés következtében jöhetett létre, adatokkal nem rendelkezünk. Mindenesetre az is a nagy kegyelet mellett bizonyít, hogy az elgörbült keresztet azóta nem igazították helyre.
A szent korona közel kilenczszázados viszontagságairól köteteket írhatnánk. Igazán Isten csodája, hogy ezek daczára maig fenmaradt. Megfordult az jóbarát és ellenség, cseh, német és török kézen egyaránt.
Hunyadi Mátyás volt az első, a ki törvényt hozott őrizése felől. Eleinte egy főpap és egy világi főúr rendeltettek őrizetére. II. Ulászló állandóan két világi főúr gondjaira bízta. 1608-ban elrendelte az országgyűlés, hogy az országból kivinni nem szabad. Mégis 1748 április 10-ikén I. József parancsára erőszakkal Bécsbe vitték, honnét hat év mulva valóságos diadalmenettel hozta a nemzet vissza a budai kir. palotába. A szabadságharcz idején Orsova mellett az Allion nevű hegy alján ásták el, a hol 1849. augusztus 22-ikétől 1853. szeptember 8-ikáig lappangott, a mikor szerencsésen megtalálták.
Révai Péter koronaőr 1613-ban külön munkát írt róla,* s azóta egész irodalom támadt felőle.
De Sacrae coronae Regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna, annos ultra DC clarissimae brevis commentarius. Augustae Vindelicorum. 1613. 4°. A szent koronáról megjelent főbb művek összeállítását adtam: «A magyar koronázási jelvények» czímű díszmunkámban. V. ö. 12–13. lap.
Magyarország koronázási jelvényein kívül, melyek jelenleg is a törvényhozás által e végből kirendelt zászlósurak pecsétjével lezárt vasládában a budai kir. várpalotában külön őrség által őriztetnek, az esztergomi főegyház kincstárában van egy remek művű, gyöngyökkel, drágakövekkel és filigránnal borított arany kereszt, melyre a megkoronázott magyar királyok Isten szabad ege alatt az alkotmányra ünnepélyes esküt tesznek, hogy az ország törvényeit megtartják és mások által is megtartatják.
Ezredéves országos kiállításunk egyik legérdekesebb műdarabja volt e kereszt, mely a XVII. században történt átalakítások daczára, mint az Árpádok korából való ötvösmű is kiváló figyelemre tarthat igényt.
Felső része meglehetősen megmaradt eredeti állapotában, alsó része – szára, gombja és talpa – a rajta levő felirat tanúsága szerint 1634-ben újból készült, régi diszítéséből csupán három filigrános ékítményt alkalmaztak ismét reája.
A tulajdonképeni ekreszt végei két nagyobb és öt kisebb félkörből vannak alakítva; előlapját kacsokban és levelekben végződő dús filigrán-ékítés borítja; zafirok, rubinok igaz gyöngyök és gyémántból kirakott kis keresztek ékítik. Közepéről négyes karélyalakú eredeti diszítése, mely valószinűleg a szent kereszt részecskéjét tartalmazta, elveszett s ennek helyébe a XVII. században, a mikor a kereszt alsó részét ujjáalkották, hasonló idomú diszítményt helyeztek, csakhogy azt zöld levelű kék virágokkal borították áttetsző zománczban (émail translucide) s közepére egyenkarú kristály keresztecskét illesztettek, a gyémánt fényét utánzó foliát téve alája, végeihez pedig egy-egy smaragdot erősítvén. A drágakövek közül a csiszolatlanok és az igaz gyöngyök csaknem mind eredetiek, a csiszoltakat (az amethysteket is) később tették reája.
A kereszt hátlapját szintén dús filigrán arabeskek borítják, de egyszerűbb kivitelben, kacsok és levelek nélkül. A négy végén egy-egy kerek felnyitható capsula van, egyikben még a restauráláskor behelyezett szentek ereklyéivel. Az ötödik capsula középett volt, de elpusztulván, helyét ma az előlapon levő négyes karélyú idomnak megfelelőn, kék virágok és zöld levelek közé foglalt dombormű foglalja el, mely sugarak között a bold. Szüzet ábrázolja † REGINA COELI PATRONA HVNGARIĆ († Mennyország királynéja, Magyarország védasszonya) felirattal.
Igen érdekes és a kereszt korára nézve jellemző az oldalain végig futó diszítés, mely filigránból alkotott román stílű árkádsorból áll.
A kereszt alsó része – úgy látszik – nagyjában a réginek mintájára készült, még pedig a belé karczolt (ANNO. 1. 6. 3. 4. RENOVATA) felirat szerint, a XVII. század első felében. Talpa hat karély közé ékelt ugyanannyi szögletből szerkesztve változatos idomú. A mezők közül három a régi talp ékítésével van borítva, mely megegyezik a kereszt filigrános és gyöngyökkel megrakott gazdag kiképzésével. Ezekből mint romokból némi fogalmat alkothatunk magunknak a régi talp fényéről és pompájáról. A többi mezőt áttetsző zománczozásban (émail translucide) Krisztus kínszenvedéseinek eszközei, sugarak közé foglalt IHS és MRA monogrammok töltik ki, a szögletbe futó czikkelyeket pedig zöld levelű kék virágok ékesítik.
Hasonlón zománczozott virágok, passio-eszközök és monogrammok diszítik a nyomott almácskához hasonló gombot is, mely két hatlevelű rozette-ből van szerkesztve. Az alatta levő hatszögű és fölötte a kereszt négyszögű idomához alkalmazkodó alakú szár-részleten csupa virágok zománczozvák.
Azon kérdésre, hogy e nagy értékű, eredetileg ereklyetartó kereszt mikor készült, feleletet adni nem a legkönnyebb. Tekintve ugyanis az ötvös-művészet XI–XII. századi hasonló emlékeit, keresztünk régi része – eltekintve a későbbi változatásoktól – ezen korra utal bennünket. E feltevésben nem zavar az előlapján szembeötlő négyes karély (Vierpass) sem, mert hasonló alakú encolpiumot találtak III. Béla királyunk (1173–1196) székesfehérvári sírjában is.
Még nehezebb megállapítanunk – történeti adatok hiányában – hogy hol készült e pompás ötvösmű? Véleményünk szerint a nyugoti művészet oly szembeötlő sajátságai észlelhetők rajta, melyek után mesterét Németországban kell gyanítanunk, esetleg Augsburgban, honnét e korból kiváló műdarabok kerültek ki s maradtak reánk.
Az esztergomi főegyház régi leltárai közül az 1551-ik éviben akadunk legelőször nyomára, mely «crux aurea Mediocris Sesquipalme gemmis ac lapidibus ornata, in quaest lignum vite» rövid szavakkal emlékezik meg felőle. Az 1604-iki leltár már bővebben írja le, megemlítvén, hogy nyolcz gyöngy és kövecske hiányzik róla és a Krisztus keresztjéből való ereklye fölött a zafir el van törve.*
«Est et alia crux ex auro puro altitudinis sesqui palmae gemmis ac lapidibus ornata in qua est lignum Crucis Christi, cum defectu octo gemmarum partim lapillorum quorum palae apparent, item supra lignum Crucis Saphir est contractus.»
Renteltetését az 1654-iki leltár említi először, mint szent István király ajándékát jelölvén meg, «melyre Magyarország királyai koronázás alkalmával esküdni szoktak».* Feltünő, hogy az előbbi leltárakban nem találjuk nyomát annak, hogy ezen értékes keresztet szent István királyunk adományának tulajdonítja a hagyomány. Pusztán a XVII. század késő adatára támaszkodva, még azon esetben is bajos dolog készpénz gyanánt venni ezen állítást, ha nincs kizárva az, hogy a kereszt stíljénél fogva a XI. századból is származhatik.
«Crux alia major similiter ex auro puro lapidibus itidem pretiosis ornata a Sancto Stephano primo Regni Hungariae Rege donata super quam Reges Hungariae tempore coronationis iurare consueverunt.»
Mióta BOCK FERENCZ* reá irányította a szakférfiak figyelmét erre a kiváló műdarabra, egész irodalma támadt.* A róla közölt rajzok azonban igen gyarlók; első megbízható képét Beszédes Sándor fényképi felvételében kaptuk. A mi szinezett táblánk új fényképi felvétel után készült.
Der Schatz der Metropolitan-Kirche zu Gran in Ungarn. Jahrbuch der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale. II. köt. 1859., 123–126. lap, 3 fametszettel.
Lásd összeállítva: dr. Czobor Béla, Tanulmányok az esztergomi főszékesegyház kincstárában. (Egyházművészeti Lap II. évf. 170. lap), hol e történeti becsű ötvösműnek «A román ereklyetartó kereszt» czímmel tüzetes leírása is található.
BYZANCZI EREKLYETARTÓ LÁDÁCSKA.
IX. TÁBLA.
IX. TÁBLA.
Dr. Figdor Albert bécsi műgyűjteményéből egy igen becses byzanczi ötvösművet mutatunk (IX. tábla) be, mely az Árpádok korából származó emlékek sorába annak révén került, mert eredetileg a zágrábi dóm kincstárának képezte egyik értékes darabját. Történt azonban, hogy a dóm helyreállítási munkálatai költségeinek fedezése czéljából, a kincstár több kincsét, melyek a laikusok előtt csekély értékűnek látszottak, elárverezték. Ezen az árverésen dr. Figdor több tárgygyal gazdagította gyűjteményét, köztük a szóban levő ereklyetartó ládácskával is. Annyi bizonyos, hogy az aranyozott vörösrézből készült ötvösmű, laikusok előtt első pillanatra nem nagy becscsel bírhat. Ennek köszönheti jelenlegi tulajdonosa, hogy könnyű szerrel hozzá juthatott.
A szakértőnek azonban rögtön feltünik az anyag szokatlansága, mely byzanczi szép zománczképeivel ezen ötvösművet a ritkább emlékek sorába emeli. Erről meggyőződhetik mindenki, a ki a fönnebb (54. lap) sikerült szines nyomatban adott részleteket (77. és 78. ábra) figyelmére méltatja.
77. ábra. Mihály arkangyal a Figdor-féle ereklyetartó ládácskán.
78. ábra. Krisztus, Keresztelő sz. János és sz. Simon apostol a Figdor-féle ereklyetartó ládácska fedelén.
Az 0˙51 m. hosszú, 0˙092 m. széles és 0˙097 m. magas ládácska sima fenekét kivéve – csupa zománczczal van borítva. Elől arabeskek között madarak, hátul mandorla idomokba zárt fehér egyenkarú keresztek ábrázolvák. Két keskeny oldalára arkangyalok mellképeit, fedelére pedig kerek medaillonokba foglalva Krisztus, szűz Mária és szentek alakjait zománczozta a művész. Lássuk egy kissé közelebbről az egyes alakokat.
Az egyik keskeny oldalon Mihály arkangyal mellképét látjuk (szines másolatban fönnebb az 54. lapon 77. sz. alatt mutatom be) szürkés-zöld alapon, vörös szegélyű kék ruhában, mellén keresztbe vetett sárga stólával, mely vörös szegélyű és kék színnel van élénkítve. Alsó ruhájának világosabb kék szine, jobb karjának öltönyrészletén a sötétebb felső ruhától megkülönböztethető. Szárnyainak tollai a világos és sötétebb kék szinűeken kívül még sárgák. Arcza és kezei test szinűek, sötétkék haját vörös kővel ékített fehér diszítmény élénkíti és két oldalt merev szögletes fehér szalag tartja össze. Feje körül nincsen nymbus; jobbjában hosszú pálczát, baljában kereszttel diszített gömböt tart. Görög nyelven írt nevének rövidítése feje mellett két oldalt olvasható.
Hasonló alakítással van Gábriel arkangyal a ládácska tulsó keskeny felén ábrázolva, szintén rövidített nevével együtt.
A ládácska fedelén hat egész és két csonkított kerek medaillonban nyolcz kisebb méretű mellképet találunk a következő sorrendben: Georgios, Agatha, szent Mária, Krisztus, Keresztelő szent János, Simon, Judas és Dimitrios. Ezen alakok színhangulatáról kellő fogalmat nyujt szinezett 78. ábránk, melyen Krisztus, keresztelő szent János és szent Simon mellképei vannak bemutatva. Az Üdvözítő jobbjával áldást oszt, még pedig görög modorban, t. i. hüvelykje és középsőujja érintkeznek, elelntétben a latin modorú áldással, melyet a zártan tartott ujjak közül a mereven kinyujtott mutató és középső újjal jellemeznek. Balkezében fényes kötésű könyvet tart; nymbusát kereszt diszíti, míg a többiek nymbusa egyszinű, zöld vagy kék.
A kerek medaillonok alapszine kékesbe játszó fehér; az alakok Krisztus felé vannak fordulva, kivéve szent Simont, a ki Júdásra néz, mint a kivel egy napon szenvedett vértanuságot és Georgiost, a kinek mellképe a képcyclust megnyitja.
Érdekes megfigyelni a byzanczi rekesz-zománcz technikáját, a mennyiben ebbe a kipattogott zománczok helyén bepillantanunk lehetséges. A rekeszek finom vörösréz lemezkékből készültek s a képek síkjába eső szélük meg van aranyozva. Az arczok és ruharedők körvonalai finomak és gonddal tervezett rajzokra engednek következtetni. A zománczszinek összetétele kellemes változatban van alkalmazva, a mi nagyon hozzájárul az alakok mozgásában nyilvánuló érzés fokozásához. Általán, Krisztus alakját kivéve, merevséggel alig találkozunk a képeken, miért is joggal lehet ezen byzanczi eredetű ötvösművet a XIII. században készültnek véleményezni.
Rendeltetésénél fogva ereklyék befogadására és tartására szolgált. Ily ládácskákban és szekrénykékben hozták keletről a középkorban, kivált a keresztes háborúk idejében a szentek ereklyéit és tartogatták a templomok kincstáraiban oly czélból, hogy a felállítandó oltárok köveibe eloszszák, mert – mint ismeretes – csakis olyan oltáron szabad szent misét mondani, melynek kőtáblájában a vértanúk sírjára emlékeztetőn, szentek hiteles és a püspökök pecsétjével lezárt ereklyéi foglaltatnak.
Ezen ládácska fedele hátul három csuklóra járó aranyozott vörösréz pánttal van ellátva, a negyedik, mely elől volt s a fedél lezárására szolgált, fele részben elveszett, valamint hiányzik a ládácska sima vörösréz fenekéből is egy jókora darab.
Mindezen hiányok daczára, ereklyetartó ládácskánk a zágrábi dóm kincstára Árpádkori emlékeinek egyik igen becses példánya volt és jelenleg dr. FIGDOR ALBERT gyűjteményének egyik számot tevő darabja, mely tudtunkkal ezúttal először van megfelelő ábrákkal irodalmunkban ismertetve.
ÁRPÁDKORI KERESZTEK ÉS EGYÉB TÁRGYAK.
XIV. TÁBLA.
XIV. TÁBLA.
A románkori egyházi szerelvények közül egész sorozat keresztet állítottunk ki, melyeken a Megváltó felfeszített alakja a mai felfogástól eltérőleg van ábrázolva. Nevezetesen a realistikus felfogás, mely szerint Krisztust mint a kereszten kiszenvedett Isten-embert, szenvedése élénk nyomaival állította a hívek szemei elé a művész, a román korszakban teljesen ismeretlen volt. Ezzel ellentétben eszményi felfogással találjuk Krisztust ábrázolva, kifeszített karokkal, egymásmellé helyezett lábakkal, nyitott szemekkel, nem ritkán fején koronával s térdig, vagy még azon alul érő ágyéktakaró ruhában. Mint király, győzedelmeskedve a halál felett, méltósággal néz le reánk a keresztről, hitet és bizalmat öntve lelkünkbe és nem részvétet keltve szenvedései iránt. Lábai alatt rendszerint kis polcz látható, melyen azok pihennek, sőt a kis polcz (suppedaneum) helyett néha, az első ember, Ádám fejét jelképező alakot találunk.
83. ábra. A Magyar Nemzeti Múzeumból.
A Magyar Nemzeti Múzeum három keresztje közül az egyik (83. ábra) fából készült s aranyozott vörös rézlemezzel van bevonva. A kereszt végein annak idoma kiszélesedik, de megtartja négyszögű alakját. Középett pedig lépcsőzetes tagozással szélesebb tér jut a felfeszített Megváltónak. A vörösréz-lemezeket, melyekkel a kereszt magvát képező fát beborították, bekarczolt diszítményekkel ékítették. Ezek közül a végeken geometriai idomokat, a többi részen román lombozatot látunk. Hasonlóképpen van diszítve a kereszt hátulja is, melyről fönt a vörösréz lemezek egy része hiányzik. – Nézzük most a keresztre alkalmazott domborképeket. Krisztus alakja vörösrézlemezből van verve és megaranyozva. Előállítási módja megfelel a románkori fölfogásnak. Fején nyilt koronát látunk, kifeszített karjai nem oly merevek, mint ez a többi bemutatott kereszteken szembeötlő; lábai egymásmellé vannak helyezve s ágyéktakarója körülbelül térdig ér. Igen érdekes az a kezdetleges női alak, mely Krisztus feje fölött van a keresztre erősítve. Feje körül a nymbus magyarázza meg, hogy ezen alak a bold. Szüzet ábrázolja. Ehhez hasonló alakot is mutatok a XIV. táblán be, mely aranyozott bronzból készült s a budapesti kegyesrendiek tulajdona. Így magában szemlélve alig érthető meg rendeltetése; a Nemzeti Múzeum most ismertetett keresztje azonban kellő felvilágosítást nyujt alkalmazási módja felől. Megjegyzem e helyütt, hogy előfordul az az eset is, miszerint a bold. Szűz alakját a kereszt hátán középett és nem Krisztus feje fölött alkalmazták. Keresztünkön – mint a két lyuk mutatja – volt még egy másik domború alak is, Krisztus lábai alatt. Aligha csalódom, midőn azt állítom, hogy az elveszett dombormű sz. János apostolt ábrázolta. A kereszt hajdani ékítéséből egy gyöngyház darab megmaradt. Úgy látszik, ilyenekkel és talán fél-ékkövekkel is diszítve volt. Hossza 0˙428, a kereszt karoknál 0˙246 méter. A Nemzeti Múzeum régibb szerzeményei közül való, lelhelyét nem sikerült kipuhatolnom. Készítési idejét a XII. századra lehet tenni.
84. ábra. A Magyar Nemzeti Múzeumból.
A második kereszt (84. ábra) aranyozott rézből való. Már alakja is feltünő s mindannyi kereszttől eltérő. Krisztus kifeszített karokkal élve ábrázoltatik rajta, meglehetős kezdetleges módon vörösrézből öntve. A kereszt előlapján a Megváltó feje felett és lábai alatt a bevésett fonott diszítmények, karjainál pedig a román lombozatok a XI–XII. századra engednek következtetni, a mikor keresztünk készülhetett. Hátlapja egészen sima. Alakja és diszítési módja a lombardiai és dalmácziai hasonló ötvösművekre emlékeztet, ami azonban nem zárja ki azon feltevést sem, hogy magyarországi készítmény lehet. – Magassága 0˙258, a keresztkarok hossza 0˙18 méter. A Nemzeti Múzeum 1876-ban szerezte vétel útján Fáy Alajosnétól. Megjegyzendő, hogy eredetileg üres aranyozott gombja volt alul, s hihetőleg nyélre illeszthető tokja is, mint a Nemzeti Múzeum harmadik keresztjének (85. ábra), mely szintén aranyozott vörös rézből van készítve s végein gombokkal ékítve. A 0˙318 m. magas kereszt legallyazott fát ábrázol s rajta a vert rézből készült Krisztus az előbbi kettőhöz hasonlón koronát visel fején. Ezen nyélre huzható kereszteket körmeneti vagy hordható kereszteknek (crux processionalis) szokás nevezni.
85. ábra. A Magyar Nemzeti Múzeumból.
Ezen utóbbi kereszthez hasonlót találtak Székesfehérvárott III. Béla királyunk sírjában,* csakhogy végeiről a gombok hiányzanak és csupán a nyél számára készült tok felett van egy nagyobb gombja, mely a megváltás nagy művének tárgyát, a világot jelképezi.
Közzétette Érdy János a Kubinyi Ferencz és Vachot Imre által kiadott «Magyarország és Erdély képekben» czímű folyóiratban; 1. köt. 47. lap rajza a táblán; azután Henszlmann Imre, A székesfehérvári ásatások eredménye. 1864. 207. lap, ugyanő Magyarország ó-keresztyén, román és átmenet stylű műemlékeinek rövid ismertetése. Bpest, 1876. 58. lap, 46. ábra.
86. ábra. A kegyesrendiek gyűjteményéből.
A következő kereszt (86. ábra) a budapesti kegyesrendieké. Aranyozott vörös rézből legallyazott fát ábrázol; végeiről a gomb alakú diszítmények elvesztek, hatszögű kis gombja nyujtványban végződik, melynél fogva vagy nyélbe, vagy talpazatra volt erősíthető.
87. ábra. Gróf Andrássy Géza gyűjteményéből.
Ugyanezen csoportba tartozik a gr. Andrássy Géza gyűjteményéből kiállított aranyozott bronz kereszt (87. ábra), mely az előbbitől abban tér el, hogy Krisztus fején korona, a kereszt négy végén pedig áttört idomú keret van, melybe hajdan fél-drágakő lehetett foglalva.
Mindkét kereszt korát a XI–XII. századra tehetjük.
88. ábra. A Felsőmagyarországi Múzeumból.
Körülbelül száz évvel későbbi a Felsőmagyarországi Múzeum-Egylet bronz keresztje (88. ábra), melyen a bekarczolt diszítményeken kívül Krisztus felfeszített alakja mellett ott látjuk a bold. Szűz és szent János apostol képeit. Ezen kereszt is körmeneti czélokra szolgálhatott, legalább erre látszik utalni a végén levő nyujtvány, melynél fogva az a nyélbe illeszthető volt.
Egy másik nem kevésbbé érdekes sorozatot állítottunk egybe az Árpádkori bronz mellkeresztekből (crux pectoralis), melyek meglehetős durva öntvények és felnyitható szerkezetük ereklyék befogadása czéljából készült. – Ilyeneket nemcsak a főpapok hordoztak, hanem a laikusok is viseltek lánczon vagy zsinóron nyakukban s elhaltuk után velök temették azokat el.
89. ábra. Bartalos Gyula gyűjteményéből.
A Bartalos Gyula mellkeresztje (89. ábra), Krisztus alakján kívül három felismerhetetlen mellképet is ábrázol meglehetős durva öntvényben.
90. ábra. Az egri lyceum múzeumából.
Az Egri Lyceumi Múzeum tulajdonát képező mellkereszt (90. ábra) tulajdonképen egy részét, még pedig hátulját mutatja az ily ereklyetartó mellkeresztnek s ez okból nem is Krisztus felfeszített alakját, hanem a bold. Szüzet imádkozó helyzetben látjuk rajta domborműben négy medaillonba foglalt felismerhetetlen mellkép között.
91. ábra. A Felsőmagyarországi Múzeumból.
A Felsőmagyarországi Múzeum-Egylet által kiállított mellkereszten (91. ábra) csak az Üdvözítőt szemléljük, míg a XIV. táblán adott szintén bronz mellkereszten a négy mellkép között szűz Mária imádkozó alakja foglal helyet. Ezen utóbbi mellkereszt dr. Despinits Péter tulajdona.
A most ismertetett mellkeresztek korára nézve meg kell jegyeznem, hogy azt pontosan meghatározni nagyon bajos, mert a rajtok levő alakok többnyire elmosódottak s így mindössze a kereszt alakjára vagyunk vizsgálódásainkban utalva. Az itt ismertetettek közül legrégibbnek a két utolsó látszik; ezek készíttetési ideje a X. századig nyulhatnak föl, míg a többi a XI–XII. században készülhetett.
Ugyanezen csoportba tartozik a budapesti kegyesrendiek aranyozott rézből készült Krisztus alakja (rajza a XIV. táblán), mely az itt bemutatottak között kétségtelenül a legfényesebb volt. Nevezetesen Krisztus szemei és ruházata, mely övétől térden alul betakarja testét, vésett aljú zománczczal (émail champlévé) van ékítve. Fején nyílt koronát visel, lábai egymás mellé helyezvék, karjai azonban meg vannak csonkítva. Mindenesetre kiválóan diszített kereszt maradványa ezen alak, mely a XI–XII. századból való franczia eredetű (limoges-i) ötvös munka.
92. ábra. Zománczos lemez a Felsőmagyarországi Múzeumból.
Hasonlóképen vésett alju zománczczal volt kitöltve a kerek XII. századi lemez is (92. ábra), mely Krisztus áldó mellképét ábrázolja, baljában könyvvel. Jelenleg a Felsőmagyarországi Múzeum-Egylet tulajdona, hova néhai dr. Henszlmann Imre hagyatékából került a fönnebb (88. ábra) ismertetett kereszttel együtt. Ily zománczos lemezekkel szokták a románkori fa-ereklyetartó szekrénykéket diszíteni s valószinűleg ez is hasonló czélra szolgált.
Az oltár felszereléséhez tartozó tárgyak között nem utolsó helyet foglalnak el a gyertyatartók, melyek a román korban alacsonyak és gyakran jelképes állatok alakjaival vannak diszítve. Ezen állatok sárkányok vagy gyíkok, s a gyertya világosságától futó helyzetben a gonosz szellemet jelképezik, mely az Úr világosságától fut és sötétséget keres.
Ilyen gyertyatartót bronzból XIV. táblánkon mutatunk be a Magyar Nemzeti Múzeumból, melynek egymásba fonódó diszítményekből alakított háromlábú talpa Árpádkori ötvösmű; felsőrésze ellenben, melybe a gyertyát illesztették, sokkal későbbi, a XV–XVI. századból való. Az árpádkori rész 0˙22 m. magas és soha sem volt aranyozva. Áttört művű lombozatai között sárkányokat látunk minden oldalán kettesével, lábai felett is kezdetleges sárkányok ülnek összevont szárnyakkal. A Magyar Nemzeti Múzeum 1877-ben vásárolta Szalay Ágoston gyűjteményéből. Eredetileg ezen román gyertyatartónak volt szára, gombja és tányérja, de ezek elvesztek. Körülbelül oly formán nézett ki, mint az alatta ábrázolt bronzból öntött 0˙15 m. magas igen díszes talpazat, csakhogy ez utóbbi nem volt soha gyertyatartó, hanem egy igen szép XI–XII. századból való oltárkeresztnek a talpazata. Az áttört művű egymásba fonódó lombozatok között sárkányok rejtőznek, a három lábat, melyeken áll, szintén sárkányok képezik. Ezek fölött hasonló, de kisebb sárkányok leeresztett szárnyakkal sietnek a világosságtól lefelé. A sima hengeridomú szár közepén áttört lombozatból alakított gombja és a felső rész hasonló diszítése sejtetni engedik, hogy minő fényes lehetett azon oltárkereszt, melynek ez csak talpazatául szolgált. Különösen ki kell emelnem a ciselirozás finomságát, a mi a gazdag aranyozás daczára oly szembeötlő, hogy abból kiváló mester kezeire kell következtetnünk. Azt tudjuk felőle, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum 1870-ben Pilakker Ferencz szent-miklósi lakostól szerezte vétel útján.
Igen csinos az Erdélyi Múzeum-Egylet tulajdonét képező kis román bronz gyertyatartó, mely griffmadarat ábrázol csőrében magot tartva s a tulajdonképeni gyertyatartót hátán hordja. Az egész mindössze 0˙155 magas. Ezen ritka példány pedig a XII–XIII. századból való. Ehhez hasonlónak mondható a Magyar Nemzeti Múzeumban őrizett bronz gyertyatartó, melyet 1892-ben a hajduhadházi határban találtak. Egy madátestű nőt ábrázol, a ki kezeivel vállain áthajló ágokat tart, melyek hátán a gyertya reá illesztésére szánt tövises nyujtványban végződnek, a szárnyak felett lefelé simulva pedig fogantyút képeznek.*
Rajza és leírása Schnütgen-től az «Archaeologiai Értesítő» új folyamának XIII. kötetében. 143. lap.
Hazánkban nem kevésbbé ritkák a tömjénezők (thuribulum), a mi fölött már csak azért sem lehet csodálkoznunk, mert a liturgikus tárgyak az isteni tiszteletnél segédkező gyermekek kezeire voltak bízva és így igen hamar tönkrementek. Nem is ismerünk nálunk az Árpádok korából több példányt, mint a XIV. táblán bemutatottat, mely a szeged-csorvai pusztán jött napfényre és jelenleg a Szegedi Városi Múzeumban őriztetik.* Két részből áll: alja tömör és sima, felső része áttört lombozatok között madarakat ábrázol. Három helyütt megvan rajta a láncztartó nyujtvány és fedelén a negyedik számára láncz készült fül, de lánczai és felső fogója nem kerültek elő. Diszítményének a most leírt tárgyakhoz feltünő hasonlatossága miatt, e tömjénező korát szintén a XI–XII. századra tehetjük.
Közzétéve az «Archaeologiai Értesítő» új folyama XV. kötetében 362. lap.
Még egy tárgyat látunk XIV. táblánkon, mely azonban évszázadok óta már egészen kiment a divatból. Az a talpas, fedelén kisebb-nagyobb lyukakkal mustrázottan áttört golyó alakú bronzedény kézmelegítő (pomum calefactorium) volt, melybe jól átmelegített golyót helyeztek és szigorú tél idején a pap az oltárnál kezeit ilyennél melengette. Ezen 0˙125 m. magas és 0˙064 m. átmérővel biró edény a Magyar Nemzeti Múzeumé s kora az Árpádok idejére, a XII–XIII. századra vihető vissza.*
Először Bock Ferencz adta rajzban. V. ö. Mittheilungen der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale. Wien, 1860. XII. köt. 98. lap 25. ábra.
93. ábra. A büngösdi aquamanile.
Még egy bronz ötvösmű van, a mi a kiállításon méltó feltünést keltett. Ide mellékelem (93. ábra) rajzát. Egy lovas vitézt ábrázol, a ki nyeregben ül, paizsot tartva, mögötte kutyája a ló hátán áll, s a ló nyakán egész naivul egy visszatekintő futó nyúl van domborműben kiverve, melylyel az ötvös vadászjelenetet kivánt ábrázolni.
E lovas alak víztartó edényül (aquamanile) szolgált, minőket profán és egyházi czélokra egyformán használtak. A Magyar Nemzeti Múzeumban egész sorozat van hasonló emlékekből. Fölemlíthetem a kentaur-idomú és oroszlán alakú bronz aquameniléket, melyeknél a rajta ábrázolt középkori vitéz miatt az itt bemutatott példány jóval érdekesebb. Magassága a ló fejénél 0˙27, a vitéz fejénél 0˙285; hossza 0˙25 méter. Fogója letört róla, a ló farán egy bütyök mutatja helyét. Ezen kívül hiányzik a vitéz sisakja, mely fedő gyanánt szolgált, jobb karja pedig csonka. Báró Wenckheim László kőrösladányi birtokán, a büngösdi pusztán (Békésmegye) találták s onnét került a Magyar Nemzeti Múzeumba. A vizet a fején keresztül öntötték bele és a ló szájánál ömlött használatkor az ki. Esetlen formája daczára igen figyelemre méltó ötvöstárgy, melynek kora a XI–XII. századra tehető. Becsét emeli, hogy egy darabban öntetett és szép patinája, mely jó formán megmaradt rajta.*
Rajzát és leírását közölte az «Archaeologiai Értesítő» új folyama IX. kötetében 409. lap.
Méltán feltünhetett, hogy Árpádkori műemlékeink között kelyhet nem mutattunk be. A legrégibb kehely a soproni városi múzeumban őriztetik. Primitív alakja még őseink bejövetele előtti időre, a VIII. száazdra vall. Meglepően hasonlít a kremsmünsteri apátság alapítójának, Tassiló herczegnek kelyhéhez, csakhogy a miénk nem díszes, de teljesen egyszerű példány. Becsét azonban emeli a gombjára vésett felirat, melyből mesterének, CUNPALD-nak nevét ismerjük meg.
A hazánkban létezett román stílű kelyhek mind elpusztultak. Így például magában a veszprémi székesegyház kincsei között – IV. László királyunknak 1276-ban kelt oklevele szerint – tizenöt drágakövekkel és gemmákkal ékített arany kehely pusztult el, melyek 60 arany márkát nyomtak. Az elpusztult ezüst kelyhek számát húszra teszi ugyanezen oklevél.* A pannonhalmi apátság XII. századi leltárában huszonnégy kehely említtetik, köztük tizenhárom aranyból, három pedig gemmákkal ékesítve.* Mit adnánk, ha ezen nagyértékű kelyhek közül egyet-kettőt felmutathatnánk?
«Quindecim Calices de auro, ornati gemmis et lapidibus pretiosis, sexaginta marcas auri continentes; viginti calices argentei.» Fejér, Codex Diplomaticus, Tom. VI. vol. II. 46. lap.
«XXIV. Calices, quorum tredecim aurei, tres gemmis parati» Mittheilungen der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale. Wien, 1860. V. köt. 350–351. lap.
Mindössze néhány, az Árpádkorból származó átmeneti stílű kelyhet ismerünk. Fölemlítem a Magyar Nemzeti Múzeumban aranyozott ezüst kelyhét, mely BR. RÉVAY FERENCZ ajándéka. Talpa kerek, gombja kiálló rotulusain IHĆSVS majuscula-betűkkel, henger alakú szárán barát-írással: maria és go(tt) hilf (Mária Gott hilf) olvasható. Kupája tölcsér alakú. Továbbá a bőnyi ev. ref. templom szintén aranyozott ezüst kelyhét, melynek talpán diszítés gyanánt sitilizált liliomokat látunk, gombjának kiálló kerek rotulusain † ICESVS nevet olvassuk. Kiállításunkra egyiket sem sikerült megkapnunk.
Az egyházi tárgyak csoportjához tartozókul tekinthetjük végül Gizella magyar királyné, szent István neje sírkövét, melyet a Passauban levő eredeti példányról gypsben másoltattunk le. A másik sírkő eredetiben volt kiállítva, t. i. Salamon magyar királyé, melyet a póla-parenzói püspök engedett át kiállításunkra. Gizella sírkövén a felírás igen meg van rongálva, miért is további conserválása czéljából, a csúcsíves stíl korában tumba-szerű áttört emelvényt építettek föléje és régi feliratát XV. századi betűkkel reprodukálták rajta. Salamon király egyszerű sírlapján ezeket olvassuk: HIC REQVIESCIT ILLVSTRISSIMVS SALAMON REX PANNONIE, azaz: itt pihen a hirneves Salamon, Pannonia (Magyarország régi neve, az Árpádkori érmeken is így fordul elő) királya. Mindkét sírkő rajzát fönnebb (10. lap, 6. és 7. ábra) adtuk.
Ezzel befejeztem az Árpádkori egyházi emlékek közül azon értékesebb tárgyak rövid ismertetését, melyek ezredéves országos kiállításunkon, a jaáki apátsági templom mintájára épült kápolnában be voltak mutatva. Ismételem, hogy ezek csak morzsalékai azon fényes egyházi edények- és felszereléseknek, melyekkel szent Istvántól kezdve királyaink, főpapjaink és előkelő uraink Isten házának fényét emelni, dicsőségét gyarapítani törekedtek. Ha fájón esik szivünknek, hogy fényesebb emlékcsoportot együvé hoznunk ezen korszakból nem sikerült: nem titkoljuk örömünket a fölött, hogy az idők viszontagságai mégis megkiméltek legalább ennyit, a miből régi dicsőségünk nagyságára biztos következtetést vonhatunk.
