ÉPÍTŐMŰVÉSZETI ÉS SZOBRÁSZATI EMLÉKEK.
ÉPÍTŐMŰVÉSZETI ÉS SZOBRÁSZATI EMLÉKEK.
Irta: Gerecze Péter
Irta: Gerecze Péter
MAGYARORSZÁG építőművészetének és szobrászatának emlékeit kiállításunk oly mennyiségben és arányokban mutatta be, hogy e két művészeti ágnak hazánkban való fejlődése és sajátosságairól a nagy közönség és szakember egyaránt jóval szemlélhetőbb és sok tekintetben alaposabb áttekintést nyerhetett, mint eddig tehette volna a teljes szakirodalom ismeretével és az emlékek fölkeresése nélkül.
Mi magyarok e két művészeti ágban nem tarthattunk mindig lépést a szerencsésebb földrajzi fekvésű és kedvezőbb politikai s társadalmi viszonyok közt élő nyugati nemzetekkel, mert épen ez a két művészeti ág az, a mely zavartalan állami élet, huzamos és nyugodt nemzeti fejlődés mellett, főkép bizonyos fokú anyagi jóllétet, mondhatjuk gazdagságot tételez föl, mely nélkül általán nem virágozhatik.
Mi mihelyt az alkotmányos királyság megállapításával a kereszténység ölében a biztos fejlődés útjára léptünk, azonnal tárt karokkal fogadtuk a művészetet is, azonnal megmutatta a nemzet, hogy az európai művelt népek családjának méltó tagja tud is, akar is lenni. Szent István államalkotó bölcsesége nemcsak minden viharral daczoló állami élet alapjait rakta le, hanem a képzőművészetek érdekében is tett annyit, mint akár Nagy Károly a maga birodalmában, vagy saját kortársai közül akármelyik a maga népe körében. Sz. István székesfehérvári bazilikája sem terjedelemre, sem fényére nézve, nem állott hátrább, mint Olaszország legtöbb X–XI. századi bazilikája. A mi pedig az eredetiség kérdését illeti: a mint a hires aacheni kupolás templomot és ennek németországi utánzásait byzanczi mesterek építették, úgy építették a mi székesfehérvári, pécsi, esztergomi és több más hasonló fényű lapos mennyezetű bazilikáinkat olaszok. Ezen a téren s ebben a korban, a világ legegységesebb szellemű intézménye az egyház köréből kiinduló dolgokban, minő ekkor is, és még jó soká egész Európában a művészet, eredetiséget, nemzeti szellemet keresni, és valamely nemzeti szellemi felsőbbségét, vagy elmaradottságát ebből ítélni meg: határozottan tévedés. Hogy nekünk a sok szép műemlékből, igen kevés, mondhatni semmi sem maradt meg, míg Európa népei még e messze korból is tudnak valamit felmutatni: ez szerencsétlenségünk, de nem szégyenünk.
A szobrászat terén is csak a helyökből kimozdítható, vagy épen ásatag műemlékeinknek igen csekély részét mutathattuk be eredetiben és gipszöntvényekben, s mégis olyan sorozat állt előttünk, mely kevés képzelő erővel eredeti helyére, a megfelelő diszű és fényű épületek körébe visszaállítva s kiegészítve, hosszú és energikus továbbképzéséről tesz tanuságot.
Az építőművészet és szobrászat történetét kiállításunk először magokon a történelmi kiállítás épületein, mint a nevezetesebb építőművészeti motivumok harmonikus összefoglalásain, többé-kevésbbé eredeti méretekben tüntette fel; azonkívül összegyűjtötte az országban szétszórt és helyökből kimozdítható kisebb-nagyobb épület- és építési diszítménytöredékeket, figuralis és ornamentalis szobrászatunk maradványait eredetiben vagy gipszöntvénymásolatokban, végre bemutatta az Országos Műemlékek Bizottságánál évek során át összegyűjtött építőművészeti emlékeink eredeti felvételeit, rajzait és fényképeit.
Az első csoportban: az épületen, mint kiállítási tárgyak közt legfontosabb az 1256-ban felszentelt jaáki templomnak főkapuja és az efölé helyezett Krisztus és tizenkét apostol szobra gipszöntvényekben. Az eredeti kapu-béllet diszítményeiből hiányzó részek, valamint a két oroszlán és a fülkék szoborcsoportjai részben kiegészítve állanak itt előttünk, valamint az álló apostol szobrokról is tudnunk kell, hogy csak Krisztus és a jobbja, balja mellett álló két-három apostol feje eredeti, míg a többi a XVIII. századi kuruczmozgalmak idején elpusztulván, ezek fejeit barok-ízlésben egészítették ki.
A jaáki templom külsejének többi része, a kereszt-folyosó és a zárdaszerű épület, – mint a 29–31. lapokon erről külön tétetik említés – már csak részben eredeti, magyarországi épületek részleteit tárja elénk.
A jaáki templom belseje az eredeti nagyságban utánzott jaáki oszlop- és pillérfejezetekkel s a pécsi dómból vett új festődiszítményi motivumokkal már szintén csak a román stílus jellemző vonásait és egykori román ízlésű templomaink hatását igyekszik feltüntetni.
A második csoport tárgyai: az Árpádház uralma idejéből származó kisebb-nagyobb épület- és szobrászati maradványok eredeti és gipszöntvényben felállított darabjai magokban foglalják a székesfehérvári és esztergomi sz. István idejebeli bazilikáknak töredékeit, az ottani püspöki, illetőleg primási műgyűjteményekből, továbbá a pécsi székesegyháznak 1881- és 1882-ben végzett bontása közben előkerült kőképek diszítményi faragványaiból néhány jellemző darabot; a szegzárdi monostor-templom és kereszt-folyosó, a czikói templom némi diszítményes faragványait s a Nemzeti Múzeum régiségtárából a nevezetesebb idevágó domborműveket, melyek még eddig nem voltak közzé téve s kiállításunk történelmi főcsoport-igazgatósága szerezte be. Ilyenek a zsámbéki, jaáki, gyulafehérvári és földvári (Brassó vm.) román- és átmeneti korbeli templomok külseje- és belsejéről vett másolatok.
A kiállított műemlék-maradványok közül lehetőleg pontos időrendben a következőket emeljük ki.
A sz. István székesfehérvári bazilikájából előkerült, eddig részben kiadatlan diszítményes domborművek közül több feltünő rokonságot mutat a pécsi székesegyház bontásakor előkerült hasonló nemű és rendeltetésű faragványokkal, melyeknek stílusa jól megkülönböztethető az ugyancsak e két helyen és másutt előjött s biztosan XII. és XIII. századiaknak tartható faragványoktól. Ennélfogva az előbbieket, főkép mivel részben a motivumokra nézve, részben pedig stílus tekintetében legközelebb állanak a velenczei Markus-templomnak XI. századból eredő részeihez: XI. századiaknak kell tartanunk. Ilyenek:
Román oszlopfő-töredék, melyet szalaggal átkötött szárú növény-diszítmény fed. Analogiája Pécsett található.
Hármas szalagfonadékkal borított lap töredéke. A hármas szalag szeszélyes összefonódással borítja a kissé domborodó lapot, a motivum már az V. századtól a byzanczi és itáliai domborművek állandó diszítője. Töredékünk a székesfehérvári sz. István-bazilikából ered s rajz és kivitelénél fogva csakis ennek a templomnak legérgibb alkotó része lehet. Pécsett is többször előjő.
Faágfonadék és ujjazott diszítményes töredékek. Nevezetesen egy lapos párkánydarab, két ívszögletlap, egy kis hengeroszlop-törzs és egy hosszú vályuszerű, minden oldalán diszített több darabból álló pillér-törzs. Két sima ág kigyózva úgy fonódik ezeken egymásba, hogy minden átfonódás után ovalis medallion képződik, melyet a kívül maradt térrel együtt lándzsa-alakú, csipkézett levelek töltenek be, némelyiken ezek közül több közös kocsányon ül, mint a szelíd gesztenyefa levele.
Ez a motivum ilyen alakban és ilyen módon stilizálva még sehol másutt, csak a székesfehérvári sz. István-bazilikában jött elő. Hasonló elrendezésű és levelű ágfonadékot látunk mindjárt a pécsi székesegyház töredékei között is, de ott az ág csaknem elválik a talajtól. A levelek közt szőlőfürtszerű bogyók is jőnek elő, melyet egy helyen madár csipked.
43. ábra. Székesfehérvári ívbéllet.
Ugyanez az ágfonadék jő elő a székesfehérvári maradványok közt egy nagy archivolt-töredéken is. A kép sík külső részét, a karniest, itt finom metszésű akanthus levélsor borítja, melynek szakasztott mását a pécsi domborműveken is megtaláljuk; a többi részét pedig a már említett ujjaslevelű ágfonadék fedi. (43. ábra.)
Ugyancsak Székesfehérvárott került elő több apróbb dombormű, minők egy madáralakú, hátteréről letört faragvány, egy kisebb növény-motivumokkal diszített oszlopfő, ennek megfelelő igen durva kidolgozású félhenger oszlopláb, egy nagyobb, szintén növényi ornamentumokkal fedett oszlopláb, kivált pedig egy pillértörzsnek maradványai, melyet három oldalán szalagindákból font medaillonokban pálmaszerű levelek diszítenek s a melynek közeli analogiáját szintén a pécsi székesegyházban előkerült legrégibbnek tartható keresztény faragványok közt találjuk meg. Végre szintén a XI. századba kell még helyeznünk a székesfehérvári domborművek közül egy archivolt-ot, ívbélletet, melyet két lapján és ezek ledomborított élén lapos szalagból font köralakú medaillonokban szintén levelek diszítenek; épen úgy, mint a pécsi székesegyház hajdani, megfelelő rendeltetésű domborművén látjuk.
Itt említhető meg az a kis üveg mozaik-töredék, mely szintén sz. István székesfehérvári bazilikájából maradt fönn. Részben új motivumokkal, de hasonló stilizálású faragványos köveket mutatott be kiállításunk Esztergomból a primási múzeum tárgyai közül. Ezek közt elég élesen megkülönböztethetők a legkorábbi, a XI. századba tehető domborművek a későbbi XII–XIII. századbeliektől. Ilyenek: Két nagyobb román oszlopfő, melyek nagy arányaikból ítélve főhajó-oszlopához tartozhattak s bár akanthus-diszítményök elegáns faragvány, stilizálásuknál fogva bátran tehetők a XI. századba.
Két kisebb román koczka-oszlopfő. Itt mind a négy lapos oldalon más-más domborművet, egy farkába harapó négylábú állatot, egy polypot és egy oroszlánt látunk, melyek az egyszerű keretbe foglalt mezőből alig egy cmre emelkednek ki. Ez a tulajdonság általán jellemzi a XII. század előtti diszítményes domborműveket.
Oszlopláb. Dudoros, fejletlen szöglet levelei, magas torusa, egyáltalán arányainál fogva csakis sz. István bazilikájának legrégibb építési korából származhatik.
Nevezetes adalék még XI. századi építőművészetünk történetéhez, az 1061-ben Béla által alapított szegzárdi monostor-templom és zárdának három ránk maradt díszes oszlopfejezete, melyeket szintén kiállításunk mutatott be először. Ezek a következő darabok:
44. ábra. Szegzárdi vállkő.
Vállkő, alighanem a zárda kereszt-folyosójának iker árkádjaiból való. A hosszúkás négyszögű, mind a négy oldalán csaknem laposra domborított vállkövet (44. ábra) egészen kettős szalagból font, változatos diszítmények borítják, melyek közt kezdetleges palmetták és egy Krisztus-fő is látható. Ezt a diszítményt számtalan változatban, de egészen megegyező módon stilizálva látjuk Ravenna VI–XI. századi faragványain, főkép pedig Dalmáczia X–XI. századi épületein. Ezért épen ez élénken bizonyítja, hogy XI. században nálunk még főkép Italiából jött byzanczi kőfaragók látták el templomainkat a kor ízlése szerint, dús és igen változatos diszítményekkel.
Két román koczka-oszlopfej maradt még ránk a szegzárdi monostor és templom romjaiból. Ezek közül egyiket szintén lapos hármas szalagfonadék hálózza be, de durvább rajz és kivitelben; míg a másikat hosszú ujjazott levelek borítják szeszélyes kanyarulatokban. E két utóbbi likacsos kemény mészkő, míg az előbbi fehér márványból készült.
Legtöbb XI. századi szobor, dombormű és diszítményes faragvány-töredéket találunk a pécsi székesegyháznak legújabb restauratiója alkalmával előkerült maradványokban. Ezeknek jórésze egy kősátorhoz tartozott, melyet tetőtől-talpig kék alapról aranyozva emelkedő dombormű-díszítmények borítottak; erős boltozat födte és három oldalról volt körülzárva. Fölötte pedig a tulajdonképeni püspöki oltársátor, ciborium állhatott.
E hosszú négyszögű kőmennyezet alighanem a keresztelő kutat foglalta magában, mert ismeretes, hogy nálunk a XI. században még nagyrészt felnőtteket kereszteltek bemártás által. Ismeretes továbbá, hogy Itália némely templomában a diadalív alatt álló főoltár előtt emelkedett a díszes keresztelő kősátor. Nálunk Pécsett e fölött állhatott még a ciboriumos főoltár. Lehetett azonban a díszes mennyezet, confessio vagyis valamely szent tetemének őrzésére szánt fülke, melynek szintén a főoltár alatt van a helye a legtöbb bazilika- és román ízlésű templomban. Volt légyen azonban ez a mi díszes alkotmányunk akár keresztelő sátor, akár confessio, népoltár ciboriuma, a melynek eddig tartották, legkevésbbé lehetett. Mindenesetre a pécsi templom legrérgibb, Péter király alatt megkezdett épületének volt alkotó része, melyet csak a csúcsíveskori átalakítás idején rombolhattak le végkép s építhették bele a töredékek egyrészét a csúcsba futó új diadalívnek falába, honnan azok most előkerültek. Ilyen töredékek:
45. ábra. Pécsi félhenger-oszlopos pillér.
46. ábra. Pillérfejezet Pécs.
A kősátor egyik félhenger-oszlopos pillére, fejezetével együtt. A félhenger oszloplábon (45. ábra) dudoros sarok-leveleket látunk, a félhenger-oszlop törzsét pedig palmettákkal kitöltött szalagmedaillonok borítják, épen mint a fejezet (46. ábra) az ebből kiinduló vastag boltozat borda-töredékét is. Négy ilyen pillérnek talapzata még eredeti helyén állott s így ismerjük e kősátor alaprajzát, sőt a töredékekből, legalább rajzban, az egész újból felépíthető. Innen látjuk, hogy az alig negyedfél méter hosszú és harmadfél méter mély terecskét a négy sarokból előre szökő, négy ilyen izmos, félhengeres pilléren nyugvó kőboltozat födte be s keleti falával a felső templomnak, a főhajóból kiemelkedő falához támaszkodott; két keskeny, de úgy látszik egészen zárt oldalát a főhajóból fölvezető két lépcsőkar ölelte át. A négy ferdén beszögellő pillérre egymást keresztező izmos, félhenger alakú s mindkét szárán eltérő diszítményű boltozat-borda feszült; a falakat pedig szintén különböző tagozatú diszítményes pillérek foglalták el. Itt látható minden részletből egy-egy jellemző darab, míg Pécsett több is található. Ilyenek:
Párkánykő (47. ábra), melynek homorú lapját hármas indaszalag és pallmetták sora diszíti. Egészen hű analogiáját találják a milanói Ambrosius templom ciboriumán és a velenczei Markus-templomban is.
47. ábra. Pécsi párkánytöredék.
Boltozat-borda záróköve, melyen ovalis medaillonban a zászlós Isten-báránya látható.
Párduczot ábrázoló dombormű, mely a kőmennyezet keleti falának pillérét diszítette, egy másik hasonló domborművel, úgy, hogy mind a két állat karmai közül kiinduló szalagfonadék fönn félkörben összefutott. Ilyen félkörben összefutó falszalagok tagolták a sátor déli és északi keskeny falait is. Ebből itt látható volt egy darab.
Félig homorú pillértömb, melyet egymásra helyezett ovalis szalagmedaillonok s ezekben pallmetták diszítenek.
48. ábra. Párkánykő. Pécs.
Párkánykő, mely a kőmennyezet keleti falából a talajtól 113 cm. magasan vízszintes irányban 7 cm.-nyire állott ki. Negyedhengeres felületét vastag ágfonadék és csipkés lándzsaalakú levelek és bogyófürtök diszítik (48. ábra) olyan tojásdad medaillonokat alkotó elrendezésben, mint a székesfehérvári homorú pilléren és a nagy archivolton láttuk. Ennek a párkánykőnek elhelyezése és az a körülmény, hogy a kőmennyezet keleti falán oltárasztalnak sehol semmi nyoma, bizonyítja, hogy e mennyezet nem lehetett népoltár ciboriuma, mint a minek a restauráló építőmester állította és a mely felfogásból kiindulva a templom illető helyére népoltárt állított. E kőmennyezet lapos tetején állhatott maga a püspöki oltárasztal, melyet a kősátor első pilléreire és a felső templom kiemelkedő keresztfalára támaszkodó négy oszlopos oltársátor vagy ciborium borított be. Ennek a ciboriumnak is maradt fönn néhány kisebb részlete és pedig egy darab halpikkelyszerű faragvány, mely mindenesetre annak födéllapjából került az altemplom déli járatába, a Sámson erőmutatványait feltüntető dombormű mögé pótló kődarab gyanánt. Ugyancsak a főoltár ciboriumának maradványa lehet a következő két kis töredék.
Két ívbéllet, archivolt, melyeknek főrésze csavaros, félhengertagból áll. A félhenger felkanyarodó homorú szalagját növény-diszítés tölti be. Ugyan ilyen egy másik csavaros félhengertagú ívbéllet, de ezen a szalag sima homorú lap.
A kősátor bejáratának fő ívbélletéből maradhatott az a 8–10 töredék, a melynek ívsugara egészen beleillik a sátor alaprajzába írható bejárati ív sugarának; azonkívül öt oldalán levén diszítve, csakis olyan helyen állhatott, a hol egy külső és egy belső homlokzatot diszített. Ornamentuma feltünően hasonlít a Székesfehérvárról kiállított fönnebb leírt hasonló alakú és alighanem hasonló rendeltetésű töredékhez. Néhány darab diszítményes kőnek helye a templomban nem határozható meg, de korukra nézve bizonyosan az előbbiek sorába, sőt épen az aranyozott kőmennyezethez, vagy annak környékéhez tartoznak. Ilyenek:
49. és 50. ábra. Pécsi oszlop.
Két henger-oszloptörzs (49. és 50. ábrák), melyeket egészen szalag- és palmettadiszítmény borít. Mivel ezeknek magassága (90 cm.) megegyezik magának a sátornak valószinű pillérmagasságával, ezek alighanem annak bejáratánál az ívbéllet hordozására szolgáltak.
51. ábra. Kétoldalú párkány. Pécs.
Egy homorú párkánykő pedig, melynek egyik oldalát a kőfaragó félben hagyta, szívalakú medaillondiszítményeivel valószinűleg a kőmennyezet külső főpárkányául szolgált (51. ábra).
Egy félköríves fülke-béllet akanthus diszítményét híven megtaláljuk a szt. István székesfehérvári bazilikájából való nagy archivolt töredéken, a mi más, több közös motivummal együtt arra mutat, hogy a szt. István bazilikáján dolgozó kőfaragók, vagy tán ezeknek tanítványai dolgoztak Pécsett a Péter által kezdett templomon is.
74. ábra. Pécsi mellvéd-casetta.
Négyszögű fal-casetta, parapetum szintén a kőmennyezet korából való s alighanem a presbyteriumot körülzáró arkadívek alapfalazatát diszítette (74. ábra). Végre a nyugati kapu márványajtó bélletének oszlopfejezete is ide tartozik, melyet feltünő durván faragott, pálmára emlékeztető levelek, helyesebben zig-zug emelkedések és mélyedések diszítenek.
Négy meztelen térdalak magas domborműben, két sorban egymás fölé helyezve és vastag kőgerendával elválasztva. Valamely kőkoporsó, vagy síremlék betétmaradványa lehet, melyen ezek az embrioszerű alakok a meghaltak lelkeit jelképezik.
52. és 53. ábra. Pillérfejezet a pécsi dóm főhajójából.
Főhajóbeli pillér-féloszlopának fejezete. Ez az érdekes dombormű, csak most került elő a mészrétegek alól, azért HENSZLMANN rajza, melyet róla «Pécs régiségeiben» közzé tett, nem is felelhetett meg a valóságnak. A koczkaalakú fejezetnek (52. és 53. ábra), mely különben alul félgömbbe megy át, egyik keskeny oldalán pálmalombok közt a paradicsomi kigyót, elől meztelen, derékövvel átkötött, kitárt karu s jobbjában almát tartó alak képében Ádámot, végre balfelől egy kentaurt s ennek kezében bárdot látunk. A két sarkon két kiterjesztett szárnyú sas, de ezek feje letörött. A három oldal domborművének jelentése ekként világos: A csábítást követte a bűnbeesés, de ennek meg következménye lett az élet bajaival és saját szenvedélyeinkkel való küzdelem, melynek jelképe a kentaur. Sőt mivel a bűn és következményeit Éva által átörököltük, a kora románkori, symbolizáló, s lehetőleg mindent elmondani akaró szobrászat ezt is ki akarván fejezni: nőtestű kentaurt állít elénk. (E motivum ábrázolásának analogiái Zürichben stb.)
75. ábra. Mozaik-berakatos relief. Pécs.
Párkánykő töredéke (75. ábra), fehér márványból. Ez az ú. n. relief-en-creux igen becses adalék szobrászatunk történetéhez; nemcsak a pécsi székesegyház egykori fényét hirdeti, hanem egy egészen sajátszerű diszítési móddal ismertet meg. Ez ugyanis úgy készült, hogy a sima márványlapra rajzolt mintának csak körvonalait karczolták bele és ezt vörös vagy fekete festékkel bevonták, esetleg aranyozták. A képmezőnek minta által nem födött részeit pedig jó mélyen kivésték és színes üvegmozaikkal rakták ki; mi által az ornamentum élénk háttérről, mint festmény vált ki. Ilyen szabású mű is maradt még fenn a pécsi székesegyházból. Ez az áldásra kiterjesztett kezű Izsákot ábrázolja egész alakban s jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban látható.
A XII. századból eredő domborműveknek tarthatók a következők; és pedig Székesfehérvárról szintén szent István bazilikájának átépítése utáni korából:
Ívszöglet domborműves lapja, mely antikszerű, de gyarló faragású növénydiszítményénél fogva egészen elüt minden eddig előkerült ilynemű diszítménytől.
55. ábra. Székesfehérvári lapos párkány-töredék.
Lapos párkány-töredék (55. ábra), melyet igen vastag és magasan kiemelkedő faágfonadék borít, s szabálytalan hajlásait erősen tagolt húsos levelek töltik be. Ilyen csak egyetlen négyszögű pillérnek két oldalán diszített töredéke maradt ránk a pécsi székesegyházban, hol azt a csúcsíves korban boltozatbordává faragták. E két sz.-fehérvári és pécsi diszített kőnek teljes megegyezése mutatja, hogy e két helyen később is időnkint ugyanazok a munkások dolgoztak. (Az ide mellékelt ábra a székesfehérvárit mutatja.)
Kőképkeret a pécsi altemplom lejárataiban levő domborművekről. A homorú képmezőt itt sorba állított és részben páronként visszanéző madarak töltik be. Egy másik kőkép keretet (54. ábra) vastag faágak szabályos medaillonokká alakított hajlásai és ezeket betöltő szembenéző palmetták, bogyók és madarak töltenek be. E szép domború diszítményt találjuk némileg módosítva ugyancsak Pécsett, az altemplom déli lejáratának mellvédje elején, de sehol másutt nem jő elő.
54. ábra. Pécsi kőkép-keret.
Román oszlopfő szürke márványból; a karcsu fejezetet csiszolt szélű sáslevelek borítják.
56. ábra. Oroszlánfejes consol. Pécs.
Kisebb árkádívek vállkövei, párkányai és ezek alá illő oroszlánfejes consolocskák. Kettős szalag- és palmetta diszítménynyel. Az oroszlán sörénye és a fej alkotása fejlettebb (56. ábra), mint a kőmennyezeten fönmaradt hasonló motivumok stilizálása.
Román féloszlop-lábacska, fehér márványból, abban tér el a többitől, hogy a szögletlevelek helyén állatkörmöket látunk. Egészen ismeretlen volt eddig az a román oszlopfő, mely a székesegyház előtti tér egyengetésekor jött elő, s magántulajdonná vált. Ennek négy sarkát négy kis kosfej, többi részét pedig növényi diszítmény fedi. Kemény, havi-boldogasszonyhegyi pécsi kőből készült.
57. ábra. Pécsi félhengeroszlop és fejezet.
Román félhengeroszlop és fejezet (57. ábra) másik román félhengeroszlop és basissal együtt, egykor a pécsi altemplom lejáratainak mellvédőfala előtt állottak a két mellékhajóban. Mindkettőnél a félhengeroszlop-törzset sok természeti hűséggel faragott galyak, levelek és szőlőfürtök fedik; az oszlopfőt pedig kissé modorosan, de szépen faragott pálmalevelek borítják. A második darabon a félhenger-oszloptörzs, háttere basisa, stilobatja, sőt a padlókő megfelelő része is egy kőből készült.
Valamennyi Pécsett előkerült XI. és XII. század figuralis és ornamentalis domborművön a festés és aranyozás élénk nyomaival találkozunk. A diszítmények nagy része kékalapon aranyozva emelkedett ki. Ha már e töredékből elképzeljük az egykori kősátorfülkét, a fölött emelkedő ciboriummal s a presbyterium árkádíves korlátfalaival s az ambókkal együtt, melyek mind a legváltozatosabb, egészen aranyozott növényi diszítményektől ragyogtak, megértjük, miért volt a pécsi székesegyház hajdani neve: Ecclesia aureata.
Pécsről találjuk a legtöbb XII. és XIII. századi emléket, sőt az itteni töredékeknek kiállításunkon aránylag kevés hely jutott; Pécsett még sok ilyen faragványos töredék található. Kiállításunkon voltak: négy dudoros levéllel diszített oszlopfő. Kemény színezett mészkőből, mely egykor kapu-bélleten állhatott. Durva, tagolatlan diszítményénél fogva ez XII. századinak tartható.
Kőképkeret az altemplom lejárataiból. Fakadó páfránrügyek és gyöngysoros levelekből álló, igen tömött és díszes, finom rajzú ornamentumánál fogva a legszebb hasonló nemű faragványokhoz tartozik. Maguk a figuralis domborművek közül, melyeknek ez kerete volt, itt látjuk a déli lejáratból:
58. ábra. Csillagra mutató pásztorok. Pécs.
A csillagra mutató pásztorok csoportját (58. ábra) a Jézus születését ábrázoló domborművekből.
60. ábra. Keleti bölcsek Jézus előtt. Pécs.
A három keleti bölcs képét (60. ábra), a mint Jézus és ismét a mint Herodes előtt megjelennek.
Az alvó keleti bölcseket, a mint az angyal álmukban őket meginti.
59. ábra. Oroszlán-ölő Sámson. Pécs.
Sámsont, a mint megöli az oroszlánt (59. ábra).
61. ábra. A megvakított Sámson. Pécs.
A megvakított Sámson nagy relief-tábláját (61. ábra), melyen őt egy ifjú elvezeti, toábbá a mint Sámson egy fát (régi zsidó hagyományok szerint: hegyet) gyökerestől kitép, s végre a mint térdre borulva egy oszlopot átölel és Istenhez fohászkodik, hogy adja vissza erejét. (Az a jelenet, mikor az oszlopot megrázza s a ház összeomlik, külön képben, más kőtömbből van kifaragva, s Pécsett látható). Az északi lejáratból:
65. ábra. A bűnbeesés. Pécs.
Ádám és Éva a paradicsomban esznek a tiltott gyümölcsből (65. ábra).
62. ábra. A paradicsomi angyal. Pécs.
Az angyal kiűzi őket a paradicsomból (62. ábra).
A pécsi nagybecsű domborművekből ezek a legépebbek, de a többi is, melyek kiállításunkon, fájdalom, már nem találtak helyet, nagybecsű adalék Árpád-kori szobrászatunk történetéhez. Ugyan csak a pécsi altemplom északi lejáratából való a következő oszloplábacska is, melynek díszes, gyöngysoros saroklevele elárulja a XII. századi szobrász elegáns munkáját. Ilyen oszlopocskák választották el az északi lejárat egyes szoborfülkéit egymástól, melyekben a világot teremtő Úristen alakja állott nyolczszor.
Sz. Dávid szobortöredéke három alakban. Ezek közül kettő fej és lábak nélküli kis szobortöredék, melyeken a karokat szoros casula szorítja a testhez. E ruhát gyöngyökkel rakott körök egészen elborítják. A harmadiknak ruházata sima.
Egy király feje. Szobortöredék. Hosszukás sovány arczát feketére festett hosszú szakál, homlokát pedig liliomos gyöngyös korona-abroncs köríti, mely alól fekete fürtös haj omlik alá. Az arcz vörösre lévén festve, úgy látszik, aranyozva volt. Tekintve, hogy a pécsi székesegyház lejáratainak, s úgy látszik más helyen levő szoborfejeit is nagyrészben erőszakkal letördelték, ez a szoborfej figyelmet érdemel.
Sz. Bertalan domborművű térdképe, mely egykor félköríves fülkében állott. Jobbra-balra felfutó pálmaág diszíti, fölötte pedig e körirat S. Bartholomeus.
Kiállításunk legtöbb diszítményes domborművű emléke a XIII. századból ered. Ilyenek Székesfehérvárról Friz-lap, melyet vastag ágfonadék és csipkézett újjaslevelekből alkotott medaillon s egy vadkan tölt be. A Nemzeti Múzeum tulajdona.
63. ábra. Esztergomi oszlopfejecske.
64. ábra. Esztergomi gerinczhordó.
66. ábra. Oszloptartó oroszlán. Esztergom.
Az esztergomi primási múzeumból: Román oszlopfejek (63. ábra) és emberfejet ábrázoló conzoltöredék, továbbá kis maszk és sárkányokkal diszített boltozat gerinczhordozó (64. ábra); szőlőlevelekkel diszített párkánykő és egy vörös márvány fekvő oroszlánszobor (66. ábra), melynek hátán egy hatszögű oszlopnak talpa nyugszik; látszik tehát, hogy az oroszlán az oszlop hordozására szolgált. Nincs azonban az a lehetőség kizárva, hogy ez az oroszlán még az eredeti, szent István idejéből eredő templom kapu-mennyezete egyik oszlopát hordozta hátán; mert ilyen oroszlánt ott a leírók világosan említenek.
67. ábra. Esztergomi friz.
Két eredeti, diszítményes domborművet találunk még gyűjteményünkben; egyik Esztergomból szőlőlevelek, bogyók és indákkal diszített friz (67. ábra), melynek tömött, szép rajzú és igen gondos faragású domborműve a legszebb pécsi domborművek mellé tehető. És egy márvány gerinczhordozó (68. ábra) a másik Kalocsáról került a N. Múzeumba szintén friz, melyet vastag faágból font medaillonok sora és ezekben liliomok diszítenek.
68. ábra. Márvány gerinczhordó.
Román oszlopfő, melynek négy sarkán emberfej és növényi dísz, ezek alatt pedig talán üvegmozaik berakására lyukakkal ellátott gyürűszalag fut kereken. Alighanem a madocsai apátsági templom vagy zárda épületéből kerülhetett Bölcskére, honnan eddigi tulajdonosa a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Egy másik nagyobb román oszlopfő a Széplak melletti czikói (Tolna m.) templom romjai közül való, a román-friz töredékek és egy csavaros hengeroszlop, törzs-maradványával együtt.
Kiállításunk többi ide vágó emléke a gyulafehérvári székesegyház, a jaáki és földvári (Brassó m.) templomnak s végre a zsámbéki romoknak olyan műrészletei gipszmásolatban, a melyeknek más módon való reprodukálása nehezen vagy általán nem volt volna lehetséges. Ilyenek a gyulafehérvári székesegyházból:
)
Sz. Mihály és Gábor arkangyalok sárkányt ölő életnagyságú reliefjei, melyek a székesegyház hajdani épületéből kerültek a jelenlegi (mult században épült) sanctuarium belső falaiba (69. és 70. ábra.).
Az oszlop- és szöglet-pillérfejezetek közt, különösen két nagy román féloszlopfejezet érdekes; egyik maszkban végződő levelekkel és faágfonadékkal diszítve, melyen a fedőkő (abacus) fölött sárkányt ölő sas látható. A másik szintén maszkban végződő négy nagy levéllel diszítve. Ez utóbbinak homoruan lemetszett félhengeroszlop törzsére később czímerpajzsot faragtak.
Kisebb román félhenger-oszlopfő és gyámkő. Diszítménye magas domborművű ágfonadék és gyöngyös szárú pálmalevél.
Román ízlésü párkánykő. Szintén Gyulafehérvárról. Leveles és bogyós faágdiszítmény fedi magas domborműben.
71. ábra. Kettős fülke szobrokkal. Jaák.
Jaákról a következő részletek gipszmásolatait bírjuk: Krisztus alakja. Életnagyságú szobor. Baljában könyv, jobbja áldásra emelve. Feje körül keresztes fénykör. Eredetije a jaáki templom főkapujának homlokfalán. Sz. Péter életnagyságú szobra. Baljában a vállához támasztott kulcs; (jobbja letörve). Eredetije ugyanott. Mindkét alak jól látható az V. táblán, mely a kereszt folyosót ábrázolja. Apostol-szobor. Életnagyságú alak. Jobb keze mellén, baljában könyvet tart. Eredetije ugyanott. Szoborfülkében, szakálas férfi alak, ki két karjával madarak nyakát öleli át. Szoborfülke, benne szűz Mária, ölében Jézuska. A fejek hiányzanak. Eredetije ugyanott. Kettős szoborfülke. (71. ábra). Benne két álló alak, magas reliefben. Eredetije ugyanott. Ablakbéllet alsó fele, melynek 3/4 hengeroszlopa oroszlán hátán nyugszik és több oszlopfejezet. Eredetije a jaáki templom apsisablakán.
A földvári (Brassó vm.) templomból találunk még itt érdekes részleteket gipszmásolatokban. Ezek a következők:
Román gerinczhordozó consolok. Egyiken két szembenéző sárkány (72. ábra), a másodikon két vívó harczos, jobb- és balfelől pedig lovaik, közöttük egy korona, melyért úgy látszik párbajt vívnak. A harmadikon fakadó csiralevél és ékköves szalagdiszítmény; a negyediken barlangból jövő sárkány, melyet kölykei követnek (73. ábra); az ötödiken két kentaur-szerű alak. Végre a hatodikon vadászjelenetet látunk, valamennyi magas dombormű és fejlett technika jellemzi mindeniket.
72. ábra. Consol, sárkányokkal. Földvár. 73. ábra. Consol, sárkány fiaival. Földvár.
Mint az előadottakból kitűnik, csupán az Árpádok korából, olyan nagymennyiségű és becses műtörténeti anyag állott itt a szakemberek rendelkezésére, a mennyit aligha lesz alkalmunk többé együtt látni és tanulmányozni. A művelt nagy közönség pedig láthatta, hogy a legigénytelenebbnek látszó faragványos régi töredékkő, más hasonló nemű töredék társaságában kiváló fontosságot nyerhet, sőt esetleg nemzeti multunk megvilágítására is szolgálhat. Másfelől egyedül e kiállított töredékek bepillantást engednek legrégibb szobrászatunk fejlődésének történetébe is. Látjuk ezekből, hogy a szobrászat két külön irányt vesz fejlődésében. Egyik az ornamentalis, jóval fejlettebb, mondhatni gazdagabb, a másik a figuralis, jóval gyarlóbb fokú képfaragás. Diszítő szobrászatunk legrégibb töredékein még az elhanyatlott antik művészet motivumait látjuk az értelmetlen gépies másolás által elsatnyult alakjukban. A kettős és hármas szalagok fonadéka, sem növényi, sem geometriai diszítménynek nem mondható, csupán az összefonás nagy változatossága által vonja magára figyelmünket; de itt is a mi népünk által rozmaring-fonásnak nevezett hajfonás, mint legkedveltebb alak és a palmettákkal diszített különböző alakú medaillonok foglalkoztatták leginkább a mesterek fántáziáját. A későbbi diszítményeken azonban, minők a pécsi székesegyház lejáratának ornamentumai, határozottan az újjá ébredő tiszta román ízlésű művészet erejét látjuk megnyilatkozni, mely már önállóan keresi fel a természet növényi motivumait; s az értelmetlen két-három ormó által jelzett vessző helyett természetességében felfogott faágat, ennek leveleit; páfránbimbót széphajlásu akanthus és más csipkés leveleket, madarakat stb. használ fel motivum gyanánt. Mindezek rajza, mintázása és a kidomborodás egész az alaptól való teljes elválásig halad a XII. és XIII. századokban, úgy, hogy az ornamentális művészet szemmel láthatólag gyarapszik a motivumok száma és természetessége, a rajz szabatossága, a mintázás és faragás gondosságára nézve. A míg a XI. század egészen laposan, a körvonalakon belül semmit sem részletezve mintáz, addig a XIII. században a természetességre törekvő művész már egészen szoborszerűen emeli ki a növényi diszítmények részeit.
Feltünő, hogy e szép fejlődésnek indult ornamentalis szobrászat mellett az ember- és állatalakok ábrázolásában olyan nagy sülyedést látunk. Majdnem érthetetlen, hogy az antik szobrászat után a képfaragó-ügyességnek még a nyoma is elveszett, s az emberek természetes jó izlése megtűrt a templomokban ilyen idomtalan, sőt rút alkotásokat is. Ennek mindenesetre mélyebb oka van, mint a művészi gyakorlat hiánya. Ha az antik művészetnek még az emléke is végkép megsemmisült volna, a mi pedig nem áll; mert nyolczszáz évvel ezelőtt bizonyosan még több antik-szobrot lehetett látni keresés nélkül is, mint ma, a felújuló művészi gyakorlat mellett, bizonyosan már 20–30 év elég volt volna sokkal nagyobb művészi ügyesség elérésére, mint a minőt a figuralis szobrászat terén még a XIII. század végén is találunk.
Az ember- és állatalakok ábrázolásában ez időtájt tapasztalható nagy elmaradás tulajdonképeni oka tehát elsősorban a kereszténységnek az emberi testről, mint a bűn forrásáról alkotott fogalma, a testi szépségnek megvetése és mindennek üldözésében keresendő, a mi a testi szépség által való bűnrecsábítással csak némi kapcsolatba is hozható. A test sanyargatása a testi szépség üldözésével karöltve járt.
De volt ezeken kívül a képzőművészetek formai tökéletesedésének egy más, az előbbinékl nem kevésbbé lényeges akadálya: a művészetben épen úgy, mint az egyház egész eszmevilágában uralomra jutott jelképesség, symbolismus. Izsák feláldozásának, a vízözönnek, vagy bármely más ó-szövetségi jelenetnek ábrázolása ekkor soha sem jelentette annak históriai képét, hanem a megfelelő új-szövetségi jelenetnek pl. Krisztus golgothai halálának, a keresztség által való megtisztulásának, egyszóval valamely elvont hittételnek jelképezésére szolgált; a melynél tehát a conventionális ábrázolástól semmi tekintetben, még a természeti hűségre való törekvésben sem volt szükség s nem is volt szabad eltérni.
E korban a művésznek és a hivőnek lelkét egyaránt jobban eltöltötte annak az ábrázolt, szent cselekvésnek eszmei tartalma, hogysem ezt megértve, ebbe elmélyedve még az ábrázolás módja, vagy épen az alakok természeti hűségére is gondolt volna.
Így érthetjük meg a román izlésű figuralis szobrászat gyarlóságait, melyek csak a mi szerümkben azok, kik a mélyebb eszmei tartalomról nem igen veszünk tudomást.
