HADTÖRTÉNETI LELETEK ÉS EMLÉKEK.
HADTÖRTÉNETI LELETEK ÉS EMLÉKEK.
Irta: Dr. Szendrei János
Irta: Dr. Szendrei János
MINT hazát kereső sascsapat jelenik meg a magyarság a kilenczedik század végén a mai Magyarország határain. Hatalmas harczoló nemzet, melynek nagy haditénye a honfoglalás és legnagyobb alkotása az ország, mely immáron egy ezredéve áll.
Emlékeiket, melyeket sírjaik őriztek meg számunkra, hosszú idő óta nagy buzgalommal és kegyelettel kutatta a magyar történelem.
Maga a honfoglalás, melynek lefolyásáról Anonymus értesít bennünket, ha annak stratégiai vonalait Magyarország mai térképére vezetjük reá, a terepviszonyok pontos mérlegelésére alapított oly nagyszabású hadi műveletnek bizonyul, melyet a hadi tudomány mai állása is minden pontjában igazol.
Épen azért ennek bemutatásával nyitottuk meg hadtörténelmi emlékeink sorát. PAULER GYULA és SZENDREI JÁNOS állították egybe a honfoglalás útjának térképét, melyen vastag vörös vonalak jelölték a honfoglaló magyar csapatok útját, úgy a mint azt Anonymus leírja. Gondosan egybegyűjtve, eddigelé az országban mintegy ötvenkét helyen előfordult honfoglaláskorabeli régészeti leletekre vonatkozó adatokat, azok lelhelyeit vörös csillaggal, az oly sírleletek helyét pedig, melyekben az emberi csontvázzal együtt eltemetve lócsontvázak is találtattak, ezenkívül lófejjel jelölték meg. Miután pedig e régészeti leletek, mint azt e térkép is föltünteti, lépésről-lépésre kisérik a honfoglalásnak a névtelen jegyző által leírt útját, ez utóbbinak sokszor kétségbevont hitelességét jelentékenyen bizonyítják.
Az Árpádkor, a vezérek-korabeli emlékek technikájával sok tekintetben megegyező, mintegy átmeneti motivumu emlékeket hagyván hátra s az Árpádkori várnépség a honfoglalás első telepeinek helyén alakulván meg, e tanulságos viszony feltüntetése czéljából a térképen az Árpádkorabeli, jobbára sírleletek kék csillagok által szintén kijelöltettek. Az ősmagyar kulturáról, főleg pedig a fegyverzetről az úgynevezett lovas sírok nyujtanak meglehetős világos képet, miért is a legépebben kiásottak közül kettőt, úgymint a kecskeméti és a törtelit kiállításunkon is bemutattuk, még pedig azon természetes helyzetben, amint az mellékleteivel együtt a földben találtatott.
29. ábra. A kecskeméti honfoglaláskori lovas sír.
A kecskeméti lovas sír (29. ábra), mely az ottani városi múzeum tulajdona s ott a «czédulaházi» dombon ásatott ki, tartalmaz egy férfi csontvázat, kardot, kengyelpárt, tűzszerszámot, nyílhegyet, boglárokat, egy cserépedényt s a ló fejének és patáinak csontjait.
Az egyes tárgyak közül a csontváz bal füle táján vékony kis bronz karikatöredék volt. A jobb könyök és borda között hegyével a fej felé fordított vastörmelék, mely valószinűleg kés lehetett. A jobb térd külső részén, fejével a lábfej felé fordított széles, alsó részén két hosszú bemélyedéssel diszített vaskengyel. A jobb térd belső részén vas-csat. A jobb térd külső részén fejével lefelé fordított kengyel. A medenczecsont alsó részén összecsukódott vas csikó-zabla. Ezeken kívül a vállak felett hevert két vas nyílcsúcs s a másik oldalon egy kis ételes bögre. A fej körül néhány ezüst hajkarika s a mellen néhány bronz boglár találtatott. De legérdekesebb darabja a sírnak a kard, melynek mérsékelten görbült pengéje és markolata a honfoglaláskorabeli magyar kard legtisztább typusa s teljesen hasonlít azon kardhoz, melyet a hagyomány szerint HARUN AL RASID Nagy Károlynak küldött.
A csontváz jobb alsó lábszárcsontján egy csikókoponya feküdt keresztül még pedig orral nyugotnak jobb pofáján pihenve. A koponya hátsó része alatt, a csontváz bal alsó lábszárcsontja olyformán volt elhelyezve, hogy három lábszárcsont közvetlenül egymáshoz szorítva és patával a váz felé fordulva, a negyedik pedig a három darab alatt nyugodott. A csontok helyzetéből látszott, hogy a lovat nem egészen temették el, sőt a csontok vizsgálatából az is kitünt, hogy a koponya csikóé s a lábak öreg ló lábai voltak. Kétségtelen tehát, hogy e nép temetkezésének korában az egész lóval való temetkezés már nem dívott, hanem annak mintegy jelvénye gyanánt már csak fejét és lábait temették el.
A csontváz bal kezénél egy kisebb állat, sertés, vagy kutya, csontmaradványai is találtattak.
A hulla arczczal a nap felé fordíttatott s valószinűleg délelőtt temetkeztek, mert a váznak a nap állása iránt való fekvése a délelőtti óráknak felel meg. Kétségtelen az is, hogy nem koporsóban temetkeztek, mert annak a sírban semmi legkisebb nyoma nincsen. A koponya typusa sem nem mongol, sem nem szláv, hanem a legtisztább kaukázusi typus s egyáltalában a tiszta magyar faji jellegű koponyák egyikének tekintendő.
30–32. ábrák. Boglárok a törteli honfoglaláskori lovas sírból.
A pestmegyei Törtelen kiásott másik honfoglaláskorabeli lovas sír sok tekintetben sokkal gazdagabb volt az előbbeninél. Az egész sírlelet tartalmaz egy férfi csontvázat, egy lófej és négy patavázat, s nagyszámú apróbb csonttöredéket a ló egyéb részeiből, továbbá egy ezüst karpereczet, harminczhat különböző nagyságú és diszítményű, részben aranyozott kerek ezüst boglárt (30–32 ábra), hat darab hasonló szinű ezüst szíjcsattot és szíjvéget (33–36. ábra), egy ezüst gyürűt kék üveggel, több bronz pitykét, két kis ezüst gombot, két kengyelvas töredéket, egy vas kést és lándzsát s a lószerszám néhány vaskarikáját.
33–36. ábrák. Szíjvégek a törteli honfoglaláskori lovas sírból.
Az egész leletben, mely a magyar nemzeti múzeum tulajdona, föltünik a sok ékszerszerű tárgy s a szablya hiánya. A boglárok a hársfalevél és virágának motivumaival s az egyik szíjvég egy futó szarvas alakjával van diszítve.
Az ékszereknek, melyek között arany gyürűt, ezüst és aranyozott bronz és ezüstből kerek és szív alakú pitykéket és csüngődíszeket találunk, új typusait látjuk a szeged-királyi és bojárhalmi leletekben, melyek közül némelyiken a keleti ornamentikát még kétségtelenül fölismerhetjük. Ezek is lovas sírokban fordultak elő s azért különösen érdekesek, mert azok korát a velük talált s Ismail ben Ahmed Emir által 906-ban veretett érem pontosan meghatározza.
A honfoglaláskorabeli kardok sorozatából Lichtneckert József gyűjteményéből még a székesfehérvári demkóhegyi kardot állítottuk ki, mely rendkívül épen maradt reánk. A penge gynegén görbülő egyélű szablya, a sárgarézből készült marokvédő keresztvas szokatlanul rövid s ezüst berakással diszített.
Mindezen emlékek azért érdemlik meg különös érdeklődésünket, mert ha figyelemmel vizsgáljuk azokat és a körülményeket a mint feltaláltattak, felvilágosítást, sőt sok esetben hű képet nyujtanak nekünk honfoglaló őseink viseletéről, ruházatáról, harczmodoráról s általában egész életmódjáról.
Látjuk e sírleletekből, hogy bőrnemű ruháikra sürűn felvarrott ércz pitykéket alkalmaztak dísz gyanánt, mely egyszersmint mintegy pánczélul szolgált. Látjuk, hogy fegyverük a szablya, kopja, nyíl és kés volt, s hogy mint kiválóan lovas nemzet, paripáikat annyira megbecsülték, hogy attól még a halálban sem váltak meg, hanem velük egy sírba temették, mert – hitük szerint – lóháton, fölfegyverkezve illik a magyar vitéznek a túlvilágon Hadúr előtt megjelenniök, a hol legyőzött ellenségeik szolgák gyanánt várakoznak reájuk.
Ez a régi pogány temetkezési mód, egyes a magyarokkal rokon törzseknél, így különösen a kunoknál egészen a XIII-ik századig fenmaradt. A brabanti RUBRUQUIS VILMOS Ferencz-rendi szerzetes, ki mint követ 1253-ban utazik keresztül a régi Kunországon a Volga felé, említi először a kun halmokat, följegyezvén róluk, hogy a kunok nagy halmot készítenek az elhunyt fölé s erre szobrot emelnek. Még részletesebb adatokat hagyott reánk e temetkezésről ALBERICH cziszterczita barát, ki ugyancsak a XIII-ik században hazánkban is megfordult. Az aldunai kunok királyáról Jánosról írja ugyanis, hogy egy magas halom alá temették el s melléje élve temették nyolcz fegyverhordozóját, kik önként követték őt a halálba s ezenkívül huszonhat lovát hasonlóképen élve. JOINVILLE, IX. Lajos franczia király életírója nemcsak megerősíti az előbbeni adatokat, hanem több részlettel ki is bővíti azokat: «Szerinte a kunok széles sírt ástak s nagy pompával felöltöztetve s fegyvereivel övezve, székre ültetve tették bele a halottat. Vele együtt elevenen temették el legjobb lovát és legderekabb csatlósát, a ki, mielőtt ura sírjába tették volna, bucsút vett a temetésen jelen volt kun királytól és főuraktól. Ez alkalommal egy kendőbe, melyet a csatlós tartott, a jelen volt főurak sok aranyat és ezüstöt raktak össze s e szavak kiséretében adták át a vitéznek: «Ha a túlvilágon találkozunk visszafizeted-e nekem, a mit most kölcsön kaptál?» Mire ez így válaszolt: «Nagyon szivesen meg fogom tenni». Most a kun király egy levelet adott a vitéznek, melyet az elébbi uralkodónak írt s ebben bizonyítja, hogy az illető vitéz példásan élt, híven szolgált s kéri elődét, hogy érdemeihez méltóan jutalmazza meg őt.»
«Mikor azután mindez megtörtént, a csatlóst a lóval együtt elevenen egykori uruk sírjába tették, föléjük gyalult deszkákat helyeztek s a jelenlevők sietve földet és követ dobáltak a sírba és még az éjszaka beállta előtt magas dombot emeltek a sír fölé.»
Leleteink igazolják, hogy az ősmagyar temetkezés is ilyen formán – de élő emberek elföldelése nélkül – történt s hogy azonfelül az ősmagyar sírokba még néha apróbb házi állatokat s ételeket is tettek.
A honfoglaló ősök fegyverzetét sajátos harczmodoruk eredményezte, melyet bizonyára Ázsia belsejéből hoztak magukkal. Mint a belső és középázsiai népeket általában, úgy a magyarokat is a könnyű fegyverzet, a nyilazásban való rendkívüli jártasság s lovasaik bámulatos ügyessége és mozgékonysága jellemezte, mely a velük érintkezett összes népek méltó bámulatát felköltötte.
Mindezekről a velük egyidőben élt VI. vagy BÖLCS LEÓ byzanczi császár értesít bennünket taktikai művében. Az ő adatai szerint, a magyarok fegyverzete a beköltözés korában az íj, kopja, kard és vért volt. A csatában többen kettős fegyverzetet viseltek: hátok mögött a kopját, kezökben az ijat, s alkalom szerint, hol az egyiket, hol a másikat használták. Az előkelőbbek, valamint lovaik is minden valószinűség szerint könnyű vaslemezt, de nagyobbára nemez pánczélt viseltek. Nyergeik takarója bozontos, róla vas kengyel és tarsoly függ le, melyben lópatkó s a szükség szerint három napra való élelem van. A ló tollakkal felbokrétázott. Az öltözet bő és hogy a lovon ülő térdét betakarja, hosszú suba vászonból vagy szóőrméből és bőrből. Felső bő ruhájok fénymázas nemezből készült, bő ujjasaikkal esőben és nedvességben pánczélukat és fegyvereiket borítják be, hogy szárazon tartsák. Nyíl mellett buzogány és szekercze voltak súlyosabb fegyvereik, védelmül pedig kicsiny kerek paizsokat használtak. A főt sisak és nagyobbára nemez süveg födte, elől karimával, vagy félkörű ércz peremmel. A vállat is kerek alakú gallér védte, míg a testet vasláncz szövetű, vagy csont- és bőrpikkelyes pánczél takarta. A lábakon szíjakkal felfűzött talp és erre sarkantyú volt erősítve. Az övben volt s róla függött egyéb szükséges szerszám s a tüzelő anyag.
Legősibb és legfontosabb fegyverük a nyíl volt. Ez taktikájuk legfontosabb része. A legsebesebb vágtatásban vagy színlelt futásban nyergükben felemelkedve és visszafordulva képesek a legnagyobb biztonsággal találni és oly gyorsan egymás után lőni, hogy a szó teljes értelmében elárasztják az ellenséget. Hogy milyen félelmes lehetett ez a nyilazás, mutatja az is, hogy Olaszországban még a litániák szövegébe is bele került. Így például Modena polgárai védszentjük, szent Geminiánhoz intézett könyörgésükbe azt is befoglalták, hogy: «Oltalmazz meg minket a magyarok nyilaitól»!
A nyílcsúcs, mint azt a kecskeméti leletben kiállítva láttuk, dülényded alakú s hegyes szegidomú nyúlványban végződik, mely a nyílvessző végébe beleszúrva zsineggel erősíttetett meg.
Másik fontos fegyverük a kopja volt, mely középen szíjfogantyúval és végén kis lobogóval volt ellátva. Ez lobogós kopja néven huszárságunk kezében egészen a XVII-ik század végéig fenmaradt nálunk.
Legjellemzőbb fegyverük azonban kétségtelenül a kard volt. Érdekes körülmény azonban, hogy a kard a honfoglalás korában nem volt annyira elterjedt fegyvere őseinknek, mint csak pár századdal is későbben. A leletekben legalább is elég gyéren fordul elő. A mit azonban talán lehet arra is magyarázni, hogy a kard lévén legdrágább fegyverük, azt a holtakkal nem mindig temették el. Formája határozottan keleti, görbe. E lovas népeknek már vérében volt sok század óta, hogy a kardot vágásra, ne pedig szúrásra használják. Vágásra pedig az egyélű s görbe pengéjű kard a legalkalmasabb, míg ellenben az egyenes kard túlnyomólag szúrásra van rendelve.
A keresztény középkorban, midőn az egyenes keresztmarkolatú kard volt a divat, a görbe kardok megnevezésére a szablya szót kezdték használni, mely azután egész Európában elterjedt s a mai napig fenmaradt.
A védő fegyverek közt már említettük a paizsot, melynek akkori használatáról kétségbevonhatatlanul értesít bennünket KONSTANTINUS PORPHYROGENITUS, a ki azt írja, hogy Árpádot fejedelemmé választása alkalmával kozár szokás szerint paizsra emelték. Fájdalom, sírleleteinkben eddigelé, az anyag mulandósága miatt, melyből készültek, a paizs alakját, diszítését, biztosan konstatálnunk nem sikerült.
Mint kiválóan lovas nemzetnél azonban különösen figyelmünket érdemlik a lószerszámok, a melyeknek bőrrészletei a sírokban elkorhadván, csak két jellemző részük, a kengyel és zabla maradt fenn.
Népvándorláskori leleteink bizonyítják, hogy a hunnok már használtak kengyelt. Tőlük jutott el a khinaiakhoz, majd a perzsákhoz. Magyar honfoglaláskorabeli leleteink között KEGYES LAJOS (814–840) pénzeivel fordul elő. E kengyeleken a korábbi hunn-avarkori formák befolyása kétségtelen. A ki tudja azt, hogy a lovasság használhatósága mennyire összefügg a kengyelvassal, mely a lovas biztonságának, s a nyeregben való fölállásnak egyik fő kelléke, tudja méltányolni, mily fölényben volt a magyar honfoglaláskorabeli lovasság az azonkori közép-európai népek lovassága fölött.
Mindezen fentebb említett fegyverzeti részek, rendszerint együtt fordulnak elő a lovas sírokban.
A hunn korszakbeli temetéseknél, a lovas kelet felé fordult arczczal, a ló pedig vagy lábánál, vagy mellette, vagy a koporsón feküdt. Az avar korszakban az elhunytat a lóra ültették. Az ősmagyar síroknál e tekintetben rendkívül eltérő észleleteket tettek. Több esetben úgy látszik, mintha a ló élve lett volna eltemetve, mint e szokást fentebb a kunokról láttuk elmondva, s a ló hánykolódása kozben a nyergébe tett hullát rendetlenségbe hozta volna. Több esetben, mint az általunk kiállított kecskeméti és törteli síroknál is láttuk, a lónak már csak fejét és lábait mintegy simbolum gyanánt tették a sírba a hulla lábaihoz.
A honfoglaló ősök most ismertetett fegyverzetükön kívül azonban főleg kitünő és új harczmodoruknak is köszönték diadalaikat. A messziről találó és sürűn hulló nyíllövegekkel, valamint a rajokban való fürge lovas támadással szemben, a tömeges, zárt, tömör csatasorok felállítása értékét vesztette. Ez a hadmódszer hosszabb csatasort, könnyű sorakozást és fejlődést, gyakori arczélváltozást, tömörülést és szétrajzást, megkerülést, lest és födözetet igényel. Mindehhez pedig nem csupán a nyers erő és bátorság, hanem ügyesség és ész, vagyis taktikai tökély is kellett. És hogy a honfoglaló magyarok ezzel mily mértékben bírtak, bizonyítja maga a honfoglalás.
A honfoglalást közvetlen követő vezérek korára emlékeztet Jászberény városának híres kürtje (VI. tábla), melyet a kegyeletes hagyomány századok óta LEHEL vezérének tart. A hatalmas kürt elefántcsontból készült. Egész felületét domború faragványok borítják; melyek griffeket, harczoló, gymnastizáló és zenélő gyalog és lovas alakokat, nyilazó vadászokat, kentaurokat, oroszlánokat és sasokat ábrázolnak. Érdekes, hogy a faragványok között egy templomforma épület is van, melynek mindkét ormán a kereszt már ott látható. A kürt egészen ketté lévén hasadva, újabban két széles ezüstpánttal foglaltatott egybe. Száján egy nagy csorbulás van, mely szintén a hagyomány szerint akkor esett volna rajta, mikor azzal Lehel vezér Konrád császárt agyonütötte volna.
A tudományos vizsgálódás, tekintetbe véve a kürt technikai kivitelét, a rajta levő ábrázolásokat, s a külföldi gyűjteményekben levő hasonló példányokat is, készítésének korát a X–XI-ik századra teszi.
A jászok különben nagy kegyelettel veszik körül. A jász-kun kapitány minden nagy ünnepély alkalmával oldalán viseli; így a legutóbbi koronázási s a millenniumi hódoló díszmenetben is. A jász-kun kapitányoknak pedig temetésükön koporsójukra teszik.
A vezérek korában túlnyomólag az ősi harczmód és fegyverzet marad érvényben, melylyel szomszédaikat is hasonló harczmodor felvételére szorítják és ezek csakis akkor tudják megverni a magyarokat, midőn az ő saját fegyveröket, a könnyű lovasságot s a nyilat fordítják ellenök. A X. századbeli szász krónikás, WIDUKIND írja, hogy I. MADARÁSZ HENRIK német király (916–936) csak úgy tudta megverni őket Merseburgnál, hogy az ő módjukra begyakorolt könnyű lovasságot szervezett ellenök.
SZENT ISTVÁN alatt a kereszténység behozatalával új korszak kezdődvén a nemzet életében, a bevándorolt német és frank lovagok, főleg az udvar és a főurak körében a nyugati lovagvilág öltözetét és fegyverzetét hozzák magukkal. Ekkor tünik fel hazánkban először a tulajdonképeni pánczél és vasvértezet, valamint az egyenes kétélű pallosforma kard is, a minő volt magának Szent István királynak, mai napig is a prágai Szent-Veit egyházban őrzött kardja, s ugyanilyen keresztalakú markolattal bíró kurta pallos a III. Béla királyé is († 1196), mely sírjában találtatott.
A közharczosok és köznemesség azonban egész a XIV. század első feléig megmaradt a régi fegyverek mellett s például a nyilat még mindig nagy sikerrel kezelte. Így midőn 1050-ben I. Endre Hainburg várának a németek által való megerősítését meggátolni igyekezett, úgy elárasztották a németeket nyilakkal, hogy egyetlen német sátorban kétszáz belecsapódott magyar nyilat találtak.
FREISINGENI OTTÓ püspök tanusága szerint, Szent István már karddal övezve lovagokat avat föl. Kálmán király törvénye szerint már minden száz pénz jövedelem után egy pánczélos lovast kellett állítani, míg 40 pénz után csak pánczéltalan könnyű lovas járt. Már Szent István szervez pánczélinges csapatot s a XI–XII. század hadi törvényei különbséget tesznek a «pancerati» és «loricati» között, mely utóbbi alatt bőrből készült s valószinűleg fémpitykékkel erősített bőr-fegyverkabátot kell értenünk.
A középkor harczaiban csak még jobban érvényesül az ősi nemzeti tulajdon s míg egyrészről sajátos nemzeti harczmodorukat, mely főleg a gyors taktikai mozgásban áll, mindvégig megőrzik, egyszersmind a nyugati harczmodor és fegyverzet előnyeit is felhasználják. Így magáról a magyar lovagvilág eszményképéről, Szent László királyról, tudjuk, hogy fegyverzetében és harczmodorában a franczia lovagok viseletéhez hajlott, a mennyiben a nyilat, a magyarok ez elsőrangú fegyverét nem kedvelte, sőt azt nem tartotta vitézhez méltónak, mert távolról akar a támadó vele ellenfelének ártani és nem mer azzal szemtől-szembe szállni. Az ő elve volt: «Ha benn vagy a tusában, üss, vágj, tiporj el mindent, míg keresztül nem törtél az ellenségen, azután fordulj ismét vissza és rohanj újra közéjük». És a mogyoródi ütközet lefolyásából s a kunok elleni harczainak történetéből tudjuk, hogy ő is úgy cselekedett.
1168-ban a magyarok Zimonytól nem messze csatát vívtak a görögökkel. A sereg zászlaját egy nagy szekeren négy ökör húzta. A sereget, mint azt NIKETAS görög író írja, a vezér Dénes nádor, nem osztotta jobb- és balszárnyra, hanem az egész sereg, egy sürű tömegben, mint valami vészterhes felhő közeledett, mindannyi lovas-lándzsás; az emberek teljes, lábig érő fegyverekben, a lovak homlokán és szügyén védő vas, s mind e fegyverzet ragyogott a napsugárban. A byzancziak nyilazással kezdték a harczot s mikor összecsaptak, Dénes, mint valami rengeteg torony, lándzsáját rázva előljárt. A tusában először lándzsával szurkálták egymást, míg azok eltörtek, s mintegy halomszám feküdtek, azután a hosszú kardokhoz nyúltak.
A közenemesség s a harczoló elem nagyrésze mindvégig megtartja ősi fegyvereit és harczi módját. A kézíjat, a kopját, a könnyű paizsot s a könnyű lovas-fölszerelést. A főuri lovagrend azonban és az udvar átveszi teljesen a nyugati, a frank és német hadi viseletet és vele részben a taktikát is. Erre nézve legérdekesebb és leghűbb képeket XIII. és XIV. századbeli lovas-pecséteinken látunk, melyeknek sorozatát a XIV. századbeli templomi falképeink, melyek főleg Szent László harczait ábrázolják, egészítik ki. Benedek bán 1221, László somogyi ispán 1242 és Opoy bán 1239-iki lovas-pecséteiken, mint az azon korbeli franczia lovagok, fényes pánczélzatban jelennek meg.
37. ábra. István ifjabb király lovas-pecséte.
Hasonlóképen látjuk öltözve szintén pecsétjén (37. ábra) István ifjabb királyt (IV. Béla fiát) 1257-ben. A ló felszerelésén feltünik a mély ülésű, csaknem torna-nyereg, olyan, a minőt a bécsi képes krónika képein és XIV-ik századbeli falképeinken még száz év mulva is divatban látunk. A király, úgy látszik sodrony-pánczélöltözetet s ennek tetejébe díszes szövetruhát visel. Fején a fazéksisak egyik typusával találkozunk, melyen elől keskeny nyílású visir van. Jobbjában lobogós kopja helyett a két szárnyú királyi seregzászlót szegzi előre, melyen valamint a tárcsa formájú háromszögletű paizson is stilizált ágaskodó griff, vagy oroszlán látható, mint czímerkép.
De legélénkebb példáját adja ennek egyik legfontosabb történelmi kútfőnk, Márknak a XIV. században írt s miniature-ökkel diszített krónikája a bécsi udvari könyvtárban, melyben Nagy Lajos trónját környezve, a teljesen nyugati módra vértezett udvari lovagokkal szemben ott látjuk az ősi fegyverzetét megtartott köznemességet. V. István, a szepesi lándzsások számára kiadott oklevelében 1271-ben rendeli, hogy háború esetén ötven pánczélos és lándzsával fegyverzett vitézt vezessenek a király zászlaja alá.
II. András király pedig 1224-ben a pánczélos vitézek aránya iránt akként intézkedik, hogy száz gyalogosra tizenöt pánczélos lovas essék.
Mint említők, a magyar csapatok jelentékeny része még mindig megtartotta e mellett a könnyű fegyverzetet.
A velük harczolt német és sváb lovagok nem győznek panaszkodni, hogy a magyarok nem alkalmazkodnak a kor tisztes lovagi szabályaihoz, nem állanak lándzsának, hanem gyakran színlelt futással tőrbe csalják az ellenséget s a lovaghoz nem méltó nyillal roppant károkat tesznek bennük. Így írja ezt meg HORNECKI OTTACKER lovag a marchfeldi csatáról szóló krónikájában. Pedig az íj is néha hasznavehetetlen fegyverré válik, mint azt a kunok esete bizonyítja, kiket 1282-ben IV. László könnyű szerrel vert szét, mert íjaik húrjait egy hirtelen jött záporeső megáztatván, nem voltak képesek nyilazni.
A cseh király Venczel is álmélkodva említi, hogy a magyarok miként képesek az íjjal, hat mérföldet is nyargalva, szertelövöldözni és sebes nyargalásban halálra találni.
Hogy azonban e mellett lovagjaik az új harczmodorban is megállották helyüket, bizonyítja a most említett HORNECKI OTTACKER, a ki azt mondja róluk, hogy úgy verekesznek a karddal, mintha a vívást Francziaországban tanulták volna.
A nehézkes teljes lovagvértnek különben keservesen adták meg az árát 1241-ben, midőn a muhi pusztán a tatár könnyű lovasság nyilai záporával körülrajozva a magyar pánczélos sereget, azt saját régi fegyverével és harczmódjával tette tönkre.
E korszakból aránylag igen kevés hadtörténelmi emlékünk maradt fenn s így kiállításunk ezen csoportja sem lehetett valami gazdag. Ennek oka az, hogy a fegyvereket rendkívül becsülve a jövő nemzedékre átörökölték és természetesen utóbb átalakítottak, a mit pedig mégis a sírokba tettek, az mindannyi vasból lévén, jobbára tönkre ment.
Egyik érdekes sírleletünk volt az ungmegyei salamoni lelet, a mely a fegyvereken kívül még lócsontvázat is tartalmazott. A fémleletek, vaskard, késpenge, nyílcsúcsok, zabla, kengyelpár, bronzgyürű, zablarúd, szíjvég s pitykékből állottak.
A lelet legfontosabb tárgya a kard. Ez hatalmas, egyenes pallos, egyszerű keresztvassal s nagy markolatgombbal.
Hogy az egész lelet nem messze eshetik a honfoglalás korától, bizonyítják a kengyelek, a zabla, a nyílcsúcsok és a vaskés formái, melyek még teljesen megegyeznek a honfoglaláskorabeliekkel.
A kard azonban nem szablya többé, hanem az egyenes pallos kard germán idoma, mely a vikingek formájából származik s a X–XI-ik században volt divatos nyugaton.
Ez egész lelet tehát az Árpádok korának azon első szakából való, midőn mint azt fentebb vázoltuk, a nyugati fegyverzet átmenetileg befolyásolja honfoglaló őseink fegyverzetét, mikor az ó és új, a keleti és frank szokások és fölszerelések egymás mellett fordulnak elő.
E lelet mindezeken felül még azon fontos tanulságot is nyujtja nekünk, hogy a lóval való temetkezés, a pogányság megszünése után is még sokáig szokásban volt hazánkban.
38. és 39. ábra. Árpádkori kardok az erdélyi Múzeum-Egylet régiségtárából.
E korszak hadi fölszereléseiből még két egyenes, kétélű, középen vércsatornával ellátott kardot mutatunk be az erdélyi Múzeum-Egylet régiségtárából (38–39. ábra), melyeknek egyenes marok- és keresztvasa a középkor legmagasztosabb jelvényére, a keresztre emlékeztet.
40. és 41. ábra. Sarkantyuk a X–XI. századból.
Ugyancsak e kor fölszereléséhez tartozik a két sarkantyú (40–41. ábra), melyet Csoma József és Darnay Kálmán gyűjteményéből közlünk s a melyek egyike szokatlan hosszú szárával, a másik pedig hegyes tüskéjével tünik fel s tér el az újabban ösmert formáktól.
42. ábra. István ifjabb király lovas-pecsétének előlapja.
