IRODALMI EMLÉKEK.
IRODALMI EMLÉKEK.
Irta: Dedek Crescens Lajos
Irta: Dedek Crescens Lajos
KÖZÉPKORI krónikások hiányos ismeretei, a magyarok vasmarka által vezetett fegyverek súlya alatt nyögő népek elfajult írói, szomorú hirét költötték őseink míveltségének. A régi írások avult lapjainak gonddal festett betűiből, a modern Európa népei előtt, harczias, durva és vad, a szellem erejét nem becsülő nép zordon képe domborodik elő.
Regino sokat forgatott krónikája, Widukind, Liudprand följegyzései, a szent Galleni Ekkehard leírása, szent Viborada életírójának kifakadása, Leo Marsicanus Monte Cassinói krónikája, Piligrin és Salamon püspökök levelei, a merseburgi Thietmár könyvei, friesingeni Ottó irígykedő elbeszélése, a lobbesi kolostor legendása, mind mind csak a harczias, a félelmes ellenséget látják a magyarokban. Az ember, a szellemi élet anyagi közege elhomályosul, intézményeinek, kincseinek, esze és keze teremtményeinek képe, mint sötét üvegen a megtört napsugár, révedezve és gyengén csillámlik elő.
A byzanczi íróknak alaposabb ismeretekből sarjadzott tudósításai, Bölcs Leo Taktikája, Konstantinos Porphyrogennetos, Kinnamos, Niketas Choniates és mások igazságosabb leírásai csak részben s inkább csak az emberségesség szempontjából tudták ellensúlyozni az elfogultság vádjait.
Az újabb történetírás azonban végleg beigazolta, hogy őseink, mikor mai hazánk földjére léptek, a kulturalis fejlettségnek nem megvetendő mértékét hozták magukkal. A szellemi élet csirái nemzeti talajban termettek, ebben fejlődtek ki s a nyugati népek czivilizácziója csupán a színt, a ragyogó külsőt, a keresztényies tartalmat adta meg.
Mikor a népvándorlás nyugatra elszármazott elemei a szellemi népvándorlás munkásainak, a szerzeteseknek kézvezetése alá kerültek, akkor már nemzeti életük úgy az anyagi, mint szellemi téren nagyobb mérvű fejlettséget mutatott. A magyar nemzet azonban alig tette lábát Európa látóhatárának vonalára, még küzdve ama csekélyke földért, melyen fiainak, a jövő daliáinak bölcsője ringott, már is felszívta magába a kulturalis előhaladás elemeit: a kereszténységet. Pannonia kapuját a kultura napszámosai előtt Magyarország megalapítója nyitotta meg.
A mit a való történetírás a mult idők homályából kibontott, az irodalomtörténet szerves képpé alkotott, azt történelmi kiállításunk szemlélhetővé varázsolta.
A történelmi kiállítás irodalomtörténelmi része, melynek gazdagságát tagadni nem lehet, bebizonyította, hogy a magyar létének első pillanatától kezdve meg tudta becsülni a szellem erejét, méltányolta annak műveit s részt kért és kivánt annak felvirágoztatásában. Politikai helyzete, világtörténelmi hivatása, a harcz és háború hazájává avatta a magyarok földét. Egyik kezében kard villogott, hogy megvédje a keresztény nyugatot, másik kezével tollat forgatott, hogy méltóan betöltse azt a helyet, mely súlyánál fogva a mívelt nemzetek között méltán megillette.
A gondolatvilág megnyilatkozásának első és legtermészetesebb módja a szó, a beszéd; ennek művészi formája az ének és költészet.
Az új haza változott viszonyai, a fölvett kereszténység tanai új fogalmakat, ezek új szavakat és kifejezéseket szültek. A nyelv törzskincse gyorsan szaporodott, ősi ereje hatalmas honosítónak bizonyodott. Ámbár a kereszténységgel egyetemben a latinnyelv is polgárjogot nyert s e kiváltságát a legújabb időkig szívós kitartással védte, a nemzeti nyelv mégis rohamosan fejlődött s mívelése soha sem szünetelt, általánossága soha sem csökkent. Legrégibb s latin nyelven fenmaradt törvényeink jórésze – Kálmán király kartali végzései – nyilván magukon viselik a fordítás jellegét. XI. és XII. századbeli latin okleveleink, az e korból származó végrendeletek, leltárak és számadások telítve vannak magyar szavakkal, magyarosan összerótt kifejezésekkel. De legjobban igazolja nyelvünk ősi fejlettségét két reánk származott legrégibb nyelvemlékünk: a XIII. század harmadik évtizedéből való s ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Halotti Beszéd és a königsbergi egyetemi könyvtárban lévő szűz Máriáról szóló verstöredék.
A nemes önérzetből sarjadzott nemzeti büszkeség a mi eleink történetét is bevonta a legendaszerűség bájos zománczával. A magyar nép mindenkor énekelt. A pogány időkben a tűz tiszteletét, a hadi vitézség táplálását tükrözték énekei vissza. A hún Etele nagyszabású mondája, a fehér ló regéje, a Munkács, Ungvár, Zobor, Csepel, Csanád, Esküllő, Gyula nevekhez, az alpári síkhoz kötött harczi dicsőség stb. őseink kedélyének mélységét, szivöknek nemességét hirdetik. Ezen mondaköltészet ápolása egy külön dalos-rendnek, az énekmondók, az igriczek, a hegedősök rendjének kiváltsága volt.
A kereszténység elfogadása a költészetnek is új irányt szabott. A mondák tovább is élnek, de hátraszorulnak a keresztény hősök tetteit zengő legendák előtt. Az átmenetet a Gellért-legendába szőtt Csanád-monda képezi. Ennek lép nyomába a Szent László magasztos alakja körül alakult legenda-kör: a szent László pénzek, szent László füve, a cserhalmi ütközet meghatóan kedves története, bájos költészete.
A gondolatvilág megnyilatkozásának második, tökéletesebb és maradandóbb módja, az írás. Ennek nyomaira reáakadunk már őseinknek a mondavilágba visszanyuló történelmében is. A sokat vitatott hún-székely írás, a manapság is fenmaradt rovás, az írástudás folytonosságát hirdetik.
A honalakulás nagy korszakából már több oklevél bizonyítja az írás művészies alakját. A szent Istvánnak tulajdonított pannonhalmi oklevél mellett, főképen a mártonhegyi főapátságban őrzött Liber Ruber az egyetlen eddig ismert középkori magyarországi chartularium, mely a főapátság kiváltságleveleinek másolatait tartalmazza 1000–1240-ig, bizonyítják az írás rohamos fejlődését. A halotti beszéd és a königsbergi töredék pedig igazolják, hogy a magyar nyelv tökéletesedésének első pillanatában elfogadta a latin betűk használatát, azokat a nemzeti szellemhez idomította s megelőzte Európa összes nyelveit az által, hogy a latin írás legfőbb tökéletességét: a leírás és kiejtés között való azonosságot, a legfinomabb árnyalatokig menő következetességgel vitte keresztül.
Az írás fejlődését nyomon követték az irott legendák. Tudós egyházi férfiak ajándékozták meg a nemzeti irodalmat szent ISTVÁN, szűz IMRE herczeg, GELLÉRT csanádi püspök, szent ZOREÁRD és szent BENEDEK remeték, boldog MARGIT életével. Sajnos, mindezek közül Árpádkori kéziratban csak egy, a HARTVICK püspök által írt szent István élete maradt reánk.
Kiállításunkon ezen legenda két példányban szerepelt. Mindkettő a XII. századból származó másolat. Az egyik nagy nyolczadrétű kézirat a M. N. Múzeum tulajdona. Írásbeli jelleme fracturás, egyszerű és minden diszítést nélkülöz. Valószinű, hogy 1200 táján iratott. A másik legenda a heiligenkreutzi czisztercziek nagy legendariumának (Cod. 14.) részét képezi. Alakja nagy ívrét. A legenda vörös, fehér, zöld és kékes szinekkel festett nagy kezdőbetűvel van bevezetve és szép fracturás betűkkel írva. Leíróját s az iratás pontos idejét nem ismerjük.
A legendás irodalom mellett hamar kifejlődött a krónika-irodalom is. Az esztergomi rövid krónika, mely az Árpádkori királyok egy részének temetkezési helyeit sorolja fel, a XII. századból való. Egy későbbi kézirat borítéklapját képezi ma e becses hártyalevél, mely az esztergomi főegyházmegyei könyvtár tulajdonát képezi s kiállításunkon is látható volt. Az Adnotationes chronolgicae saeculi XII-i et XIII-i, melyek egy XII. századbeli misekönyv tiszta leveleire vannak írva s a magyar történelem rendkívül becses forrását képezik, ma a pozsonyi káptalan hazafiasságából a M. N. Múzeum tulajdonát képezik.
Főhelyet foglal el azonban krónikáink között, kétségkívül, a Gesta Hungarorum, a sok vita tárgyát képező névtelen jegyző krónikája, melynek egy 1300 körül készült másolata, a bécsi cs. és kir. udvari könyvtár tulajdonában van meg. Ide sorolandók még: az Alberik-féle világkrónikába szőtt magyar tudósítások; a Roger-féle Carmen miserabile, az 1242 körül írt Planctus Hungariae, melyek a tatárjárást örökítik meg és a XIII. század első felében élt Tamás, spalatói főesperes Historiá-ja, melyeknek egykorú kéziratai azonban elvesztek.
A hittudomány téren buzgólkodók közül Mór pécsi püspök, Bernát spalatói érsek, Gazotto Ágoston, Girard mester mosonyi főesperes, Pál esztergomi kanonok, Antal pozsonyi prépost, Ürményi János budai prépost, Jakab mester csazmai, Endre esztergomi, Vancsay Urbán pozsegai prépostok nevei maradtak fenn. De leginkább bizonyítja a hittudomány fejlettségét azon körülmény, hogy mystikus irodalom kevés számú női mívelői közé mi is besorozhatunk egy kiváló nevet, IV. Béla király leányát, Margit, domokosrendű apáczát. Az Együgyüek Tükre czímű művét, olasz fordításban és XV. századbeli átiratban, mutatta be kiállításunkon az a codex, mely a bécsi cs. és kir. udv. könyvtár tulajdonát képezi.
A tudományosságnak nagy akadálya volt a könyvek drága volta. A XII. és XIII. században még valósággal bámulat tárgya volt az olyan, a kinek több könyv volt a birtokában. Ottó gembloursi apátról 1048 táján csodálattal jegyzik fel, hogy 150 könyve volt. Ezt a könyvdrágaságot megmagyarázza az a sok technikai akadály, melylyel a könyvmásoló szerzeteseknek megbirkózniok kellett. Az anyag drága és ritka volta, a közlekedési viszonyok nehézkessége, a korán lábrakapott s egész a kicsinyeskedésig menő diszítés, mind hozzájárult a könyvek drágaságához.
Őseink e tekintetben sem maradtak tétlenek. A reánk származott adatok alapján kimutathatjuk, hogy nálunk már e korban is oly nagy számú könyv vala, mely tiszteletet szerzett volna Európa bármelyik kultur-nemzetének.
Szent Gellért, az első csanádi püspök, már bakonybéli magányában írt, másolt és szerzett könyveket. Ezek képezték a csanádi egyház első könyv-állagát. Szent László a pannonhalmi apátság birtokait és kincseit megerősítő levelében, mely 1093-ban kelt, mintegy 60–70 könyvet sorol fel. Bernát és Ugrin spalatói érsekek tömérdek szép könyvet osztanak szét. A csatári monostor 1263-ban egy festett bibliájáért, melyet Guthkeled Wid mester 75 márkáért egy Farkas nevű zsidónak zálogosított el, s mely utóbb az admonti benczések könyvtárába került, melynek most is egyik legbecsesebb kéziratát képezi, kárpótlásul két birtokot nyer. A veszprémi egyház könyvekben 1276-ban 3000 márka kárt szenvedett, Pál mester veszprémi prépost pedig 1000 márkát. Gyerki László mester, esztergomi prépost 1277-ben mintegy 20 könyvet sorol fel végrendeletében.
Sajnos, hogy részint a sok évszázad viszontagságai folytán, részint és főkép azért, mert a tulajdonosok e könyvek együttmaradásáról végrendeleteikben csak ritkán rendelkeztek, daczára ezen gazdagságnak, reánk csak rendkívül kevés jutott az Árpádkori könyvtulajdonosok állagából. Szép számmal vannak ugyan könyvtárainkban e korból származó kézírásos könyveink s ezek sorából egyeseket kiállításunkon is bemutattunk volt, de azok proveniencziájára nézve biztos támaszpontjaink nincsenek.
A határozottan magyar vonatkozású, sőt részben magyarországi könyvszerzőkre valló codexek közül a két legbecsesebb a cividalei káptalan tulajdonában van. Ez a Psalterium Gertrudis és a szent ERZSÉBET herczegasszony imádságos könyve. Az előbbiről bizonyos, hogy a XII. században magyar birtokosé volt, az utóbbi pedig II. Endre király leányáé volt. Méltán sorakozik ezek közé a kremsieri érseki könyvtárban őrizett biblia, a könyvfestészet e remekműve, mely a táblán olvasható felírás szerint 1270-ben a győri ágostonos kolostort vallá urának.
Nevezetes maradványa régi könyv-állagunknak egy 1228-ban másolt misekönyv, mely a Halotti Beszédet őrzé meg a jelenkor számára. A negyedrét hártyán fracturás betűkkel írt kézirat a pozsonyi káptalané volt, mely azt a M. N. Múzeumba helyezte el. Csatlakozik ehhez a szintén kiállítva volt németújvári ferenczesek missaléja, mint XIII. századból való hártyacodex. Eleje hiányos ugyan, de rendkívül emeli becsét a canonkép: egy a sárgával és pirossal szinezett kezdetleges tollrajz. Ide sorolhatjuk még a gyulafehérvári zsolozsmás könyvet, a pozsonyi káptalan missaléját, a hallei egyetemi könyvtár egy XIII. századi zsolozsmás könyvét, melyben II. Endre királyunknak és nejének Gertrudnak lapnagyságú képe ékeskedik és végre az esztergomi főegyház könyvtárában lévő 1078-ban, gyönyörű uncialis betűkkel írt evangéliumos könyvet, melyet 1554-ben Oláh Miklós esztergomi érsek renováltatott.
)
A X. századból könyvtárainkban lévő codexek közül megemlítendő a Sancti Pauli Epistolae ad Romanos czímű hártyakézirat, mely a M. N. Múzeum tulajdona. Hosszúkás keskeny codex a X. század elejéről; egyszerű vörös felírásokkal és kezdőbetűkkel ékítve, elég gondosan írt kerek betűkkel készítve. Tartalmát szent Pálnak a rómaiakhoz írt két rendbéli levele képezi, melynek első lapját (101. ábra) és a kötet elejét diszítő képet színnyomatban (XVI. tábla) adjuk. E két az utolsó ítéletet tünteti elénk. A négy evangelista jelképe között Krisztust látjuk trónján, alább a holtakat sírjaikból életre keltő trombitáló angyalokat.
Legrégibb időktől fogva találkoztak egyesek, kik a kéziratok fényes kiállítására kiváló súlyt helyeztek. A könyvdiszítés rohamosan fejlődött s volt idő, midőn a megjelenítő művészetnek úgyszólván egyedüli terét képezte. Kezdetben csak a szép, uncialis írásra, a fejezetczímek feltünővé tételére törekedtek. Ez utóbi czélra a vörös színt használták s innen származott a rubrum elnevezés. Később a kész könyvet az író vagy másoló, a könyvfestőnek, a miniatornak adtak át. Ennek feladata a diszítés, a könyv belső tartalmának megfelelő képekkel való ékítés volt. Csaknem túlzásba ment ezen törekvés a fényűzésre amúgy is igen hajlandó byzanczi udvarban. Az egyszerű fehér hártya helyett bibor lapokat, a sötét festék helyett aranyat kezdtek használni. Így születtek meg az arany-codexek, melyeknek egyik remek példányát épen a gyulafehérvári arany bibliában bírjuk.
)
A gyulafehérvári kézirat az egész codexnek csak felét alkotja.A másik fele elveszett, vagy még rejtőzik valahol. A kézirat szent Máté (102. ábra) és szent Lukács evangéliumait tartalmazza. Mindkettőt remekül szinezett, ornamentikai szabatossággal rajzolt czímlap ékíti. Színképünk a codex főczímlapját, az első evangélium bevezető sorait tünteti fel. A gazdag keret, a művészies, bár itt-ott hibás rajz, a betűk tiszta és határozott jellege, a hártya komoly és méltóságos alapszinezése, az arany és szinek épsége és ügyessége bámulatba ejti a klasszikus művészetekhez szokott szemet is. A Megváltó byzanczi stílben megrajzolt ülő alakját (103. ábra) egy kör foglalja magában, a melyben a négy evangelista miniature jelvénye, képükkel váltakozva jelenik meg. A felírás a Jelenések Könyvének egyik jellemző mondatából van összeállítva.
103. ábra. A Megváltó képe a Codex Aureus-ból.
Az ívrétű kézirat jobbára fehér pergamen lapokra, két harántosan, aranyozott uncialis betűkkel van írva. Minden egyes lap, a columnák elválasztó vonala apró és elég ügyes kézrevalló ornamentikai díszekből összerótt keretekkel, illetőleg oszlopzatokkal van diszítve, melyekbe elvétve miniatüröket is alkalmaztak. Az első lapokon ívet tartó oszlopzatok által alkotott hasábokon naptári részleteket és concordancialis commentárokat látunk. Jellemző a kézirat művészére nézve, hogy ámbár diszítésének alapgondolata csaknem mindig ugyanaz, a kivitelben úgyszólván soha sem ismétli magát. A rendkívül becses kézirat beosztásáról, írásának jellegéről tiszta és világos képet nyujtanak mellékelt ábráink.
A kézirat proveniencziáját, sajnos, mélységes homály födi. Csak azt tudjuk, hogy a mult század végével Batthyány Ignácz erdélyi püspök tulajdonában volt s ma az általa alapított hires könyvtárnak legnagyobb dísze.
Harczias idők, honalapításban eltelt évszázadok, a nyugalmas perczek teljes hiánya jellemzi az Árpádok dicső korát. A csekély számú emlék, melyet a történetírásnak a szellemi torna teréről felszedegetnie sikerült, mégis elég szép képet nyujtanak a kor míveltségéről, tudományosságunk ősi történelméről. Természetes, hogy ezen míveltség csak egy kizárólagos osztálynak: a papirendnek volt sajátja s a világi elem csak a kivételek között szerepelt. Mindazonáltal ezen hatalmas osztály míveltségének dicsősége, épp oly joggal, mint ez időben Európa minden népeinél, a nemzet egészére is visszahatott.
