POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS.

Teljes szövegű keresés

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI FEJLŐDÉS.
Irta: Dr. Csánki Dezső
Ezer éve, hogy a magyarok ezt az országot elfoglalták, ugyanannyi, hogy a magyar államot megalapították. Lantosok és krónikások, költők, művészek, történetírók és államférfiak egész serege megörökítette az óta ezt az eseményt, melynek akkor világtörténelmi jelentősége volt. Méltó dolog, hogy az ezer éves haza és állam alakulását és fejlődését a kiállított régi emlékekkel magyarázgatva, megszólaltassuk a történelmi emlékeket. Sajnos, a legkiválóbbak és legrégibbek közül sok elveszett, s csak kevés volt az ezeréves ünnepen bemutatható. Úgy kell tennünk, mint midőn egy sok százados templom díszes méltóságát akarják összeállítani, s a körvonalak teljessége kedvéért újakkal pótolják az elporlott köveket.
Midőn az új hazáról emlékezünk, kegyeletünk a régi felé fordul. Hármat is ismerünk ilyet. Az első, a melyről hiteles történelmi emlékek szólnak, fönt északkeleten terül el: az Ural-hegység és Kaspi-tenger vidékén. Itt állt valahol az a «Nagy-Magyarország» is, melyről a XIII. század közepén Julián barát oly megkapó híreket hozott, de a melyet a nyomába rohanó mongol-tatár áradat úgy szólván letörölt a föld szinéről.
A második haza neve: Lebédia. Nevét az akkori első vajdától: Lebed-től (görögösen: Lebediász) vette s a Fekete-tenger északkeleti partja mentén, a Don folyótól keletre terjedt, a török eredetű kozárok birodalmának szomszédságában. E tájakon már, szlávoktól is körülvéve, beléjutott a magyarság az akkori európai czivilizáczió és politikai áramlat szélső rétegeibe.
A harmadik haza: Atelköz, a mai Moldva, Besszarábia és déli Oroszország folyóinak melléke.
A népvándorlás árama tolja őket előre nyugot felé, s különösen annak egyik erőteljes hulláma: a vad, török eredetű besenyő nép, mely mindenütt nyomában jár, zaklatja, s végre, kezet fogva a szintén rokon bolgárral, ép ezer év előtt Atelközben is rájuk csap, s ismét tovább költözésre készteti őket.
Így vonul be a magyarság mai hazájába, a Duna és Tisza folyóknak a Kárpátoktól övezett síkjaira; itt a különféle szláv népeket meghódítja; s a hol évezredek alatt nem bírt egységes nemzet és állam alakulni, egy fő alatt egy nemzetet, egy államot alapít.
Magyar, német, görög, arab sat. írók leírták ez eseményeket s ezekkel együtt a régi magyarok jellemét, kezdetleges társadalmuk szervezetét, foglalkozásukat. A magyar krónikák több száz évvel később, száj-hagyomány után készültek s ezért a mesét és valót össze-vissza keverik; a német és más nyugoti írók, leginkább szerzetesek, isten ostorát látják a magyarokban és ezért sok rosszat rájuk fognak; legtöbbet érnek az arabok, főleg pedig a görögök, mert íróik hivatottabbak s leginkább állt érdekükben, hogy hazugságokkal ne ámítsák magukat.
«A magyar török fajú nép» – írják az arabok (Ibn Roszteh és Gurdézi), hihetőleg az atelközi magyarságról. «Fejedelmöket, a ki 20,000 lovassal indul hadjáratra, kende-nek hívják. Ez a nagyobbik királyuk (vagy uruk), mert annak a férfiúnak, a ki felettök valósággal uralkodik, dzsila (gyula) a neve . . . Termékeny lapályaik vannak és . . . sok szántóföldjük. Sátrakban laknak s oda mennek, a hol legeltetésre több fű kinálkozik . . . Télvíz idején a folyók közelébe huzódnak s a telet ennek partjain halászgatva töltik el . . . A szomszédos szláv fajú népek fölött uralkodnak, őket nehéz adókkal terhelik és rabszolgáiknak tekintik . . . Rabszolgákat adnak cserébe (kereskedőknek) byzanczi (görög) arany- s szines selyem- és gyapjú-szövetekért . . . Vagyonuk ezekből, ezüsttel bevont fegyverekből, menyét-, nyest-, evet-, rókaprémekből, bőrökből . . . marhákból és pénzből . . . áll . . . A magyarok bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek . . .» Pásztorkodó, halász és vadász, de a mellett katonailag fegyelmezett társadalom tehát ez, a mely már a fényűzést is ismeri.
A görög írók: Bölcs Leó császár, a magyarok szövetségese, Árpád kortársa, és fia Biborban született Konstantin, a kinél sok előkelő magyar megfordult. Ők is törökfajnak mondják, turk-nak nevezik a magyart. «A turkok előbb hét törzsből állottak – írja Konstantin császár a X-ik század közepén – és sem közülök való, sem idegen fejedelmök nem volt soha, hanem vajdák kormányozták őket . . . A kozár kán . . . fejedelmet akart tenni a turkoknak . . ., a turkok jobbnak ítélték Árpádot tenni meg fejedelmökké, mint atyját Álmost (Salmuczest), mert ő méltóságos és körültekintő vala s vitézsége és bátorsága miatt a fejedelemségre alkalmas. Őt választották tehát fejedelmökké, kozár szokás szerint paizsra emelvén. Árpád előtt sohasem volt fejedelmök a turkoknak . . . Van ezenkívül nálok gülász (gyula) és karkhász (karka), a kik birói méltóságot viselnek . . .»
De ez az állami szervezkedés csak a rend és fegyelem érdekében történik s a fegyveres hódító nép szabadságát nem érinti. «Szabad ez a nemzet – írja Bölcs Leó császár – és férfiakban bővölködő. Nem sokat törődnek élvezettel és kényelemmel . . ., minden nélkülözésnek alávetik magokat s csak arra törekesznek, hogy vitézek legyenek az ellenséggel szemben. . . Sok törzsből lévén összeróva, kevés bennök az összetartás és egymás iránt való jóakarat . . . Egy uralkodó alatt állva, a vétkezők kemény büntetéseket állanak ki előljáróik részéről . . .»
Ilyenek a honfoglaló, állam-alkotó magyarok. Vándorlásaik, az őshazából a Dunáig harczias ösztönöket, kalandvágyat fejlesztettek ki az ifjú nemzetben. Pásztorokból hódítókká lettek. Ezért írja róluk odább Bölcs Leó: «Nem a szeretet, a félelem uralkodik rajtok. Hűtlenek és megbízhatatlanok . . . pénzvágyók, az esküt megszegik, a frigyet megtörik . . ., mindig cselen jár az eszök s kilesik az alkalmas időt . . .» Ilyen a nép, mely fegyvere után él. Bejövetele után évtizedeken át bekalandozza Európát az északi tengertől Lissabonig, a Po síkjáig, Konstantinápolyig; egyszerre támadja a legnagyobb hatalmakat: a német és byzanczi császárságot.
De két nagy vesztett csata (Merseburg és Augsburg mellett, 933. és 955.) kijózanítja és új hazájuk határai közé szorítja őket. Belátják, hogy ha elpusztulni nem akarnak, új útra kell térniök: a nyugoti kereszténység és czivilizáczió útjára. Árpád ivadéka, a később szentté avatott István, már mint apostol téríti nemzetét; II. Szilveszter pápa kezéből fogadja a koronát és a kettős keresztet, mint királyságának és apostolságának jelvényeit. (1001.) Frank mintára újra szervezi az államot; irányt ad a társadalom fejlődésének; megszabja a birtoklás fő elveit. A német királyok példájára kihasítja a magán-birtokot, a többit pedig királyi tulajdonnak jelenti ki, s kisebb területekre felosztván, ezek élére tiszteket állít, a kik ott képét viseljék és a melléjök rendelt vitézek támogatásával kormányozzanak. Ezek a királyi tisztek az ispánok (a szláv «span» szóból) s az igazgatásuk alatt álló kerület: az ispánság, a későbbi várispánság, vármegye. Hogy pedig az ezeken kivül álló szabad, független, birtokos magyarnak is legyen kívüle birája, maga helyett udvari vagy palota-ispánt (latinul: comes palatii vagy palatinus; szlávosan: nadvorny span) nevez, a kiből később a nádorispán, országos méltóság lett. Ezek s az időnként udvarába hívott egyházi és világi főemberek tanácsával kormányozza az országot, hozza az egyház, állam és társadalom fejlődésének biztosítására szükséges, leginkább büntető törvényeket.
E törvények csak későbbi codex-ekben, tehát csupán másolatban jutottak el korunkra. Az egyetlen okirat, mely Szent-István királytól eredetiben teljesen épen fenmaradt s az ezredéves kiállításon bemutatható volt: a pannonhalmi benczés apátságnak adott kiváltságlevél. Rendkívüli becsét – a mellett, hogy hazánkban a legrégibb oklevél s első királyunktól ered – az is mutatja, hogy kivüle még csupán négy, eredetinek mondható királyi okiratunk van a XI. századból, a melyre pedig oly jeles Árpád-királyok, mint Szt.-István, I. Endre, I. Béla és Szt.-László uralkodása esik.
A magyar királyság eme legrégibb királyi okleveleit a magyar műveltség-történet emez ősi, kegyeletes emlékeit a Szent-István oklevelével együtt a pannonhalmi benczés-apátság őrzi. Egyházi tartalmúak ezek mind, sőt valamennyi a benczések három legelső dunántúli apátságára: a pannonhalmira, tihanyira és bakonybélire vonatkozik.
Minket e helyütt a Szent-István egyetlen oklevele (5. ábra) nem egyházi vonatkozásáért, hanem mint a királyság legelső megmaradt kiadványa, a magyar királyi kanczellária zsengéje érdekel. S e tekintetben ez okiratnak már egész története van, mióta a mult század közepe táján, 1747-ben, egy Mansi János Domonkos nevű külföldi oklevélkiadó, hitelességét megtámadta, gyanusítván, hogy Szent-István nevére, később koholtatott.
A legkiválóbb szakférfiak, a fejlődő oklevéltani és történelmi tudománynak folyton gyarapodó fegyvereivel támadták és védték ez óta, több mint másfél századon át e tisztes emléket, a nélkül, hogy hiteles vagy hamis voltát feltétlen biztossággal megállapíthatták volna. Tény, hogy a királyi kanczellária nálunk még egy évszázad mulva is oly kezdetleges, hogy a mértékkel, melyet használunk, nagyon vigyáznunk kell. Ha az állami, társadalmi, egyházi intézmények átvételében, mint említők, teljesen a Nyugot befolyása alatt állt hazánk a Szent-István idejében, még inkább az írásformáknál. Egyetlen előzmény, egyetlen hazai munkáskéz sem volt e téren található; eddig teljesen ismeretlen műveltségi eszközt, külföldi szellemi munkásokkal s külön kész nyelvvel, a latinnal együtt kellett átkölcsönözni. Egész oklevelünk nem is egyéb, mint az egykorú III. Ottó okleveleinek, mondhatni szolgai utánzása. A belső berendezés, a külső forma, a hártya minősége, a betűk alakja, a szók rövidítésének módja, mind-mind az ő kanczelláriájára vallanak. Legújabban kiderült, hogy lapos, pogácsa-alakú ép pecsétje, mely hártyaszalagnál fogva van hátára illesztve, a Kálmán király egyik, alább említendő 1109. évi pecsétjével azonos. De még e körülményből sem vonhatunk hirtelenében következtetéseket. Azt azonban ma már csakugyan nem tarthatjuk valószinűnek, hogy mint a harmadik utolsó sorban olvasható, mindjárt a koronázás évében: 1001-ben kelt volna, hanem hihetőleg csak 1030 táján; s általában a három végső sort csak később írták hozzá.

6. ábra. Gizella királyné sírköve.

7. ábra. Salamon magyar király sírköve.
Legelöl Krisztus monogrammja áll, aztán, latinból magyarra fordítva a következő szavak: «A legfelségesebb úr Isten nevében István, a legfelső kegyelem gondviseléséből a magyarok királya. (In nomine domini dei summi Stefanus superna providente clementia vngrorum rex.)» Aztán elmondja maga a király, mint tett fogadalmat egykor, vészes időkben, a pannonhalmi monostor alapítására, hogyan látta azt el birtokokkal, jogokkal és kiváltságokkal s miképen fog bűnhődni, a ki ezek gyakorlásában és élvezetében az apátságot háborgatni merészli. Végül a király monogrammja következik; előtte hosszúkás betűkkel írva ily értelmű szavak: «István felséges király úr jegye (signum domini Stefani incliti regis)»; utána pedig: «Domonkos érsek, alkanczellár készítette. (Dominicus archiepiscopus uicecancerarius fecit)».

8. ábra. Szent-László pecséte.
Egy másik, e századból fenmaradt hiteles oklevélnek: a Dávid herczegének csupán pecsétjét mutatjuk be. Magában ez oklevélben a királyi herczeg a tihanyi benczés apátságnak tesz adományt, «Ladizlao christianissimo rege concedente» azaz: «Lászlónak, a legkeresztényibb királynak engedelmével». S ez oklevélre, mely szintén a királyi kanczelláriai gyakorlat teljes hiányáról tanúskodik, érvényesség okáért, magának Szent-László királynak kissé megviselt, szintén pogácsa-alakú pecsétét (8. ábra) függesztették. Ez tehát a legelső, kétségtelenül hiteles királyi pecsét Magyarországon. Közepén a király ül, trónszéken, fején koronával, jobbjában hosszú lábával egy vonalban végződő liliomos király pálczával. Bal kezében hihetőleg az ország-almát tartotta. Alakját a következő betűk körítik: «SIGILLVM LADELAI REGIS, azaz László király pecséte»; feje fölött pedig kereszt áll.
A következő (XII.) századból már sokkal több eredeti, hiteles oklevél maradt fenn korunkra: mintegy hetven darab. Ezek közül legnevezetesebb a legrégibb: Kálmán király oklevele (9. ábra), a Veszprém vár alatt vonuló ú. n. Veszprémvölgyben fennállt apácza-kolostor részére, az 1109-ik évből. Nevezetes már azért is, mert ez a magyar állam levéltárának legrégibb, teljes épségben megmaradt eredeti oklevele, főleg pedig, mert szórul-szóra, királyi pecsét alatt újra átírja Szent-István királynak ez apácza-kolostor részére adott görög szövegű adománylevelét.
Az erős, ú. n. bőr-hártya felső részén a görög oklevél szövege áll, alsó felét pedig Kálmán király latin nyelvű oklevele foglalja el. A kettő közt levő beiratlan részen függ a pecsét, hártya szalagokon, oly formán megerősítve, mint a Szent-István pannonhalmi kiváltságlevelén levő, ehhez hasonló pecsét.
Az oklevélen semmi dísz, semmi olyas czifrázás, mint pl. a pannonhalmin; ezért, s mivel az egész igen nagy terjedelmű, közepéről adunk egy részletet, a hol a pecsét mellett a görög szöveg végének s a latin szöveg kezdetének egy-egy része – kicsinyítve – látható.
«Az atyának, a fiúnak és a szentléleknek nevében én keresztény István s egész Magyarország királya elrendelem a szentséges istenanya székhelyi monostorának építését, fölszerelését és eltartását Veszprémben . . .» Így kezdődik, magyarra fordítva, a Szent-István görög oklevele. Aztán a kolostornak tett adományok és kiváltságok elsorolása következik, s végül kiátkozása mindazoknak, a kik a király ez adományát megcsonkítani vagy megsemmisíteni merészelnék.
Kálmán királyé hasonló tartalmú. Felsorolja Sz.-István adományait s azokat a birtokokat, melyeket a kolostor Szent-István óta kapott vagy szerzett. Kezdődik magyarra fordítva ilyképen: «Az Úr megtestesülésének 1109-ik évében a legkeresztényibb király Kálmán parancsára megújíttatott ez az oklevél a veszprémi apáczák monostoráról. A megújításnak oka pedig ez volt. Mivel Szent-István oklevele ama monostor összes tartozékairól az ő pecsétjével megpecsételt viaszba volt göngyölve és bizonyos perlekedéseknek orvosolhatatlan kényszerűségéből felnyitották, a felmerült per megszünte s a régi oklevél hitelének megsemmisülése után új oklevélre volt szükség . . .» Vége felé (magyarra fordítva) imígy hangzik: «A régi (azaz Szent-István-féle) oklevelet pedig, mely a monostor szerzőjének nyelve szerint görögül iratott, azért jegyeztük fel, hogy a réginek és újnak egyezéséből az igazság bizonyos volta kitűnjék . . .» (Következik az átok.)
A pecsét a királyt ábrázolja alacsony trónszéken ülve, testétől eltartott jobbjában liliomos végű pálcza lehetett, baljában pedig keresztes országalma. A körirat több betűje szintén olvashatatlan, kiegészítve a következő:
«COLOMANVS DEI GRATIA VNGARORVM REX. Azaz: Kálmán, Isten kegyelméből a magyarok királya».
Tehát ez az oklevél is, mint a XII. századi királyi kanczellária legtöbb kiadványa, egyházi tartalmú. A mint hogy általában a király körül, az ügyek vitelében, törvények szerkesztésében, az ekkor legműveltebb s egyedül írástudó elem: a főpapság viszi a vezérszerepet.
Királyság és kereszténység, állam és egyház bensőleg összeforrvák még e században; mindig egymásra támaszkodva jelennek meg, hogy ebben a kezdetleges, testi erőtől duzzadó, de tudásban és szellemiekben fogyatékos társadalomban biztosítsák a rend fennállását és fejlődését. A királyság, kezében a tényleges hatalommal, nem szorul még oklevelekre, a társadalom sem, hiszen az egész igazgatás patriarchalis; csupán az egyház, mely az anyagi eszközöket és kiváltságokat a királytól kapja, mely tehát siet ezeket magának írásban is biztosítani.
Egyedüli világi természetű oklevelek a törvények lennének, a melyek I. László és Kálmán királyok korából is fenmaradtak, csakhogy hasonlóan a Szent-Istvánéihoz, nem eredeti példányokban, hanem csupán régi könyvekbe lemásolva. De ezek szintén telvék egyházi vonatkozásokkal.
A királyság és vallás, állam és egyház ily benső szövetségének legméltóbb kifejezése a magyar szent korona, az ezeréves ünnep eme legkiválóbb történelmi emléke, melynek számára állam és társadalom, király és nemzet, a hódoló felvonuláskor külön díszünnepet, s mintegy külön történelmi kiállítást rendezett. A Megváltó, az angyalok, apostolok s a nyugoti és keleti egyház szentjeinek dicső alakjai a legnemesebb fémen, drágakövek ékítésében, mint a keresztény vallás legdrágább eszméinek képei szentelik meg azt a nemes fejet, mely a nemzet fölött leendő uralkodásra hivatva van. E gondolat: a keresztény magyar királyság eszméje, testet öltve a koronában, e szent ékességgel együtt a Szent-István és Szent-László századából való.
De egyebet is jelent nékünk a korona. Felső, kereszt-alakú, Szent-István-féle része Rómára emlékeztet, mely ez idő tájt kezd a Nyugot igazi vezére, első hatalma és jelképe lenni, a melyhez a nemzet mind buzgóbban csatlakozik; a másik, alsó fele pedig Kelet felé: Konstantin városára, a kinek egyik, képben magán ez éken is jelenlevő utódától (Dukász Mihály) származik. E ragyogó simbolum jelzi tehát, mily helyet foglal el a nemzet Nyugot és Kelet határán; mint néz örökké e két világtáj felé, hogy betöltse nehéz hivatását: képviselje és védelmezze a czivilizáczió becses tartalmát Kelet támadása ellenében s egyszersmind ujonczozzon mind a két felől alkalom és szükség szerint. E hivatást mongol, tatár, török ellen mennyi vérrel, vitézül és kitartón fogja teljesíteni századokon át; de teljesíti már a királyság első századában, egy-két emberöltővel azután, hogy a kereszténységet fölvevé. László herczeg, majd király, a bárdos legenda-hős és szent, a magyar lovagiasság képviselője, egy megdőlt s általa hódított királyságból: Horvátországból robog elő, hogy a poghány kúnokkal vagy besenyőkkel, a magyarság ez ős ellenségeivel éreztesse az új magyar királyság fensőbbségét, majd hogy betelepítse s a nemzet testébe oltsa e még vad, de erőteljes népcsoportokat. (1070–1095.)
De arra is emlékeztet a hatalomnak e szent jelvénye, hogy ugyanabból az irányból, a honnan a kereszténység és czivilizáczió áldásait kapta a nemzet, az állami függés, a meghódíttatás veszedelme fenyegeté. Már a XI. században, sőt mindjárt a Szent-István halála után támadt trónviszályok idejében a német császárság német, majd a pápaság pápai hűbérre törekszik tenni – s előbbi teszi is rövid időre – Magyarországot, de a mint a nemzet és királyság összefog: diadallal állja ki ezt a megpróbáltatást is, és végkép biztosítja függetlenségét. Később, a XII. században, a megújult trónviszályok közepette a másik középkori nagyhatalom: a görög császárság részéről fenyegeti hasonló veszedelem. Komnen Mánuel, a leghatalmasabb görög császárok egyike vet szemet az országra, de sokszoros támadása és ármánykodása sikertelenek: az ország vele szemben is megtartja önállóságát. Sőt III. Béla korában hasznot is húz a magas műveltségű görög állammal való érintkezéséből.
III. Béla király Görögországban, Mánuel császár udvarában nevelkedett s mivel egy időben ő rá nézett mind a görög császári, mind a magyar királyi korona, hol görögnek, hol magyarnak kellett mutatkoznia. Eme nehéz körülmények közt magas látkört és emberismeretet szerzett; úgy hogy midőn a magyar trónra jutott, kijárta már az uralkodásnak akkor legelső iskoláját.
Nagy szükség is volt ily uralkodóra ide haza, a hol a II. Géza kora óta csaknem szakadatlanul tartó trónviszályok a társadalmi és politikai erkölcsöket elvadították, az élet és vagyon biztosságát megingatták. III. Béla gyorsan megszilárdította a trón tekintélyét, holott görög nevelése miatt eleinte nemzeti érzületét és vallását is gyanusították. Elődei példájára ő is bejárta az országot, kisérve jobbágyaitól (a hogy akkor a főbb urakat nevezték), a királyi vármegyék ispánjaitól és az udvari méltóságoktól. Fenmaradt egy oklevél uralkodása idejéből a pannonhalmi főapátság gazdag magánlevéltárában, a mely világosan illusztrálja, miként intézkedett egy és más ügyben ez útjában.
«Tudja meg minden mostan élő vagy jövendő ember, a ki ezt az írást hallja vagy olvassa, hogy Isten akaratából III. Béla király szerencsésen és békésen kormányozván a magyar királyságot, . . . én Csaba a király elé járultam, hogy mivel nincsenek örököseim, egész birtokomat, jelesül 100 holdnyi földemet és két szőllőmet, rabszolgákkal és barmokkal, istennek és a Pannonhegyen levő Szent-Márton monostornak adom, de úgy, hogy a míg élek, a feleségemmel együtt, bírhassam, az én halálom után pedig, ha nőm: Edlelmes engem túlélne, ő is bírhassa e földet, Szent-Márton, az apát és a monostor védelme alatt. Ezt az én fogadástételemet és ajándékozásomat a király és a jelenlevő főurak helybenhagyták és hogy örök érvényessége is lehessen, a király parancsára Pál prépost, a király jegyzője írásba foglalta s a király pecsétjével is megerősíté. Midőn pedig a király ennek az okiratnak kiállítására a parancsot kiadta, egy vasárnapi napon, Senye ispán háza előtt egy tölgyfa alatt ült s ugyanott jelen voltak a bácsi, fejérvári (erdélyi), kolozsi, semtei, temesi, ujvári, esztergomi, győri ispánok és a királynak más közeli és távoli szolgálattevői (ministeriales), a kiket mind névszerint előszámlálni vagy felsorolni hosszas lenne.»
De a ki a byzanczi császári udvarban nyerte uralkodói kiképeztetését s Európa legelőkelőbb udvaraival összeköttetésben állt: nem elégedhetett már meg az ügyvitelnek ily egyszerű, patriarchális módjával. Csakugyan nemsokára, hogy trónra lépett, az írásbeli eljárásnak mind nagyobb tért nyitott. Eddig a királyi udvarban még nem volt állandóan oly hivatal, a melynek egyedüli hivatása oklevelek kiállítása lett volna. A király időről-időre megbízta egyik-másik hívét, természetesen papokat, a kik parancsát végrehajtották s az oklevelet megírták. III. Béla rendes királyi kanczelláriát szervezett, melynek feje «Magyarország kanczellárja» czímet viselt, a ki alatt alkanczellár és királyi jegyzők állottak.
Ennek az új rendnek emlékét tartotta fenn számunkra III. Béla királynak egy 1181-ik évi oklevele (10. ábra), mely kiállításunkon látható volt, jelenleg pedig az Országos Levéltárban őriztetik.
«Mivel az emberi természet gyöngesége miatt a megtörtént dolgok emlékét idő folytán könnyen elrabolja a feledékenység, méltó írással örökíteni és erősíteni meg minden ügyet, a mely törvényes egyének közt létrejött, hogy az írás ereje és alkalmatos férfiak tanúskodása által is sértetlenül fenmaradhasson. A mit én Béla, Magyarország leghíresebb (illustrissimus) királya, meggondolván, s a jövőben megóvni kivánván Felségemet attól, hogy előttem tárgyalt és befejezett bármily ügy megsemmisüljön, szükségesnek találtam, hogy minden dolog, a mely jelenlétemben megvizsgáltatott, írásba foglaltassék.»
Aztán előadja ez oklevélben a király, hogy eléje járult Froa úrasszony, Marczal prépost felesége, s vallotta, hogy bizonyos Szőllős (Zeles) nevű birtokát az ispotályosoknak akarta adni, de tervét idő folytán megváltoztatta, s most a királylyal és püspökeivel tanácsot tartván, 120 márkáért eladta Farkas nádor-ispánnak «a kiről tudva van, hogy az igazságosság fia, az igazság növendéke, a ki erőszakos kézzel semmit sem ragadoz, hanem a mit megvásárol, igaz úton szerzett pénzzel szokta megfizetni.» Majd elsorolja a kérdéses birtokon levő értékes ingóságokat, az egész ügy tanuit, a birtok határait, az oklevél íróját, végül e kor szokása szerint átkot szór mindazokra, akik ez írást valaha megtámadnák vagy megsemmisítenék.
Az oklevél alsó szélén ú. n. cirographum látható, t. i. az ABC betűi, ketté szelve, úgy hogy másik felök ez okirat másik példányának felső részén volt olvasható. Ez eljárással, mely szintén III. Béla király korában jött divatba, a kanczellária az oklevél-hamisítást akarta megnehezíteni vagy megakadályozni. Nagy királyi viasz-pecsétje, mely azonban már elveszett, ma is meglevő, s az oklevél felső felén látható két vágásba illesztett vastag piros selyem-kóczon függött.
Még egy másik rendkívüli fontosságú történelmi emlék maradt fenn a III. Béla király korából: az ő királyi jövedelmeinek összeírása, a párisi nemzeti könyvtárnak egy, a XVI. század elejéről való régi codexében. Ez hazánk legrégibb statisztikája, s általában egyike a legrégibb országos közgazdasági kimutatásoknak. Épen abból az időszakból való, a midőn a magyar királyi trón, mind az alattvalók, mind pedig Nyugot-Európa szemében mint erős, független hatalmasság, ismét teljes fényében ragyog, hogy aztán a XIII. század legelején ismét még nagyobb hanyatlásnak induljon. Ezért tehát mindenkép alkalmas, hogy ennek alapján az ország területéről s az ekkor még egységes, autokratikus királyi hatalomnak gazdasági alapjairól képet alkossunk.
Összeírásunk 1186 táján abból az alkalomból készült, hogy III. Béla király, Margit királykisasszonyt, Fülöp Ágost franczia király nővérét nőül vette, s a franczia udvar tájékozására a magyar főpapok és a magyar király összes jövedelmeit összeírták.
«Béla király országai ezek – így kezdődik az összeírás – Magyarország a birodalom feje, Horvátország, Dalmáczia és Ráma». Horvátország alatt azonban ekkor még, valamint általában a középkorban, nem a mai Horvát-Szlavonország, hanem ennek csupán egy kis része értendő, mely a Kulpa folyón és a Nagy-Kapella hegységen túl a tenger felé, délnek le Almissáig terjedt, mert a Száva-Dráva-köz ekkor még az anyaország része volt. Ráma pedig, melyet Dalmácziával együtt még Kálmán király hódított meg, Boszniának ekkori neve.
Első jövedelmi forrása a királynak a pénzverés és beváltás, mely czímen 60,000 márkát kap évenként, a mi az összes királyi bevételnek több mint 1/3 része. A királynak (a mint ma mondanók) felség-joga volt, hogy úgy husvét táján minden esztendőben új pénzt bocsásson ki, a mikor tehát az előbbi évben kibocsátott pénz érvénytelenné vált s a kinek ez a kopott pénz a kezén maradt, csak értéke mintegy 1/10 részének levonása után kapott érte új pénzt. Ez a «kamara haszna» néven ismeretes és, mint látszik, épen III. Béla király által szervezett megadóztatás Nyugot-Európában (pl. Angol- és Francziaországban) is divatos volt a királyi kincstár jövedelmének gyarapítására. Hihetőleg e bevételi czímhez kell számítanunk a bányák művelése után befolyt jövedelmet is.
A második czím a só, mely hasonlókép királyi monopolium. A sót ekkor még csupán az erdélyi (Torda, Vízakna, Szék, Dézs, Kolozs) aknákból nyerték s jövedelme évenként 16,000 márkára rugott.
Hasonlókép szintén csupán a király jövedelem-forrásai még ekkor: az utak és révek vámja, valamint a vásárvámok és helypénzek is, melyeket később mind inkább magánosok kezén találunk. E czímen évenként 30,000 márkát kapott. Az erdélyi királyi telepesektől (pl. szászok) összesen 15,000 frtot.
Aztán a 72 vármegye évi jövedelme következik, mindössze csak 25,000 márka, a mi elég kevés, ha meggondoljuk, hogy ez időben még a vármegyék alatt nem a későbbi nemesi, autonom területeket és lakosságot, hanem inkább az uralkodónak közvetlen birtokait, a várföldeket és ezek lakóit kell értenünk. Csakhogy a várjövedelemnek már csak egyharmadrészét kapta maga a király (a század elején és közepén még kétharmadát), a többi kétharmad az ő első tisztjét és képviselőjét: a vármegye ispánját illette.
Ezenkívül a 72 vármegye-ispán mindenike köteles volt évenként egyszer megvendégelni a királyt, a mikor is neki, mielőtt az asztaltól fölkelt, legalább 100 márkát, némelyike pedig 1000 márkát is ajándékozott, a miből – összeírásunk szerint – legkisebb számítással vagy 10,000 márka folyhatott be.
Horvátország és Dalmáczia herczege szintén kerekszám 10,000 forintot adott.
Készpénzben tehát mintegy 166,000 márka ekkor a magyar király évi jövedelme, vagyis kerekszámmal 3.600,000 frt, vagyis 9 millió frank. Ezenkívül azonban – ugyane kimutatás szerint – «a királyné és királyfiak hasonlókép nagyszerű ajándékokat kaptak, ezüstben, selyemruhákban és lovakban». Végül a mi fő: «a föld népe élelemmel teljesen ellátja a királyt» és természetesen udvarát is.
Teljesen más képe van tehát ennek az államnak, mint a mainak, avagy csak a későbbi középkori magyar államnak is. Legelőször is állam és király nincsenek még külön válva s így a mi jövedelem az országból befoly, azzal a király tetszése szerint rendelkezik. Azonkivül az ország nagy részének a király nem csupán fejedelme, hanem földesura is; a várak, várföldek és vármegyék a király közvetlen uradalmai, a melyeknek lakossága a király ellátására mindenféle élelmiszert bőven szolgáltat s a legkülönbözőbb cseléd- és más munka végzésére köteles. Szerte az országban, főleg pedig a legnépesebb Dunántúl, fel-feltünnek e századok régi okleveleiben a bizonyos helyekre állandóan letelepített mindenféle cselédek, ú. m. lovászok, vadászok, solymárok, hírnökök, csőszök, méhészek, halászok, serfőzők, igriczek, torlók, tárnokok, szakácsok sat., a kik állandóan és egyedül a király szolgálatára voltak rendelve. Tehát nem pénzgazdálkodás foly, hiszen még rendes, országos adó sincs, a nép, első sorban a mije van: terményekben és munkában rója le az egy személyben fölötte álló: földesura, király és állam iránt való tartozását.
III. Béla után fiai: Imre és Endre alatt ismét a trónviszályok kora következik. Ez időszakból: Imre király korából egy hatalmas czipó-alakú pecsét kicsinyített képét mutatjuk be (11. ábra), mely a királyt trónján ülve ábrázolja, példakép az okleveleken e korban divatozott nagy függő királyi viaszpecsétekre.

11. ábra. Imre király pecséte.
De a legnevezetesebb emléke e korszaknak a magyar nemzet első nagy szabadságlevele, az ú. n. aranybulla, 1222-ből, kortársa az angol nemzet magna charta-jának, mely 1216-ból való. Ez a nagy fontosságú oklevél, melyre annyiszor hivatkoztak, – ma már nincs meg. Pedig ebből magából tudjuk, hogy hét példányban állították ki. Eredeti példányát tehát nem lehetett az ezer év ünnepén bemutatni. Legrégibb, ma is ismert átirata (azaz hitelesített másolata) 1318-ból, tehát majdnem kerek száz évvel későbbről való. Ezt a kalocsai zsinaton adták ki, s mai nap is az esztergomi primási levéltárban őrzik. Aztán Nagy-Lajos király írta át és erősítette meg 1351-ben. Ez az okirat, mint Nagy-Lajos király törvénye ismeretes és ma is több példányban megvan, pl. Bécsben a titkos levéltárban, a m. királyi Országos Levéltárban s a báró Perényi család nagyszőllősi levéltárában. Utóbbi, teljesen ép példányt, az Anjouk koránál (a csúcsíves épület emeletén) ki is állítottuk s ebből világosan kitünik, hogy 1351-ben még egy eredeti, mindenkép hiteles példánya feküdt a király előtt a II. Endre szabadság-levelének, a melyről még sértetlenül függött az arany pecsét is, az oklevél latin szavai szerint: «aurea bulla».
Erről vette közkeletű nevét is e híres oklevél, bár arany pecséttel nem csupán ezt látták el régi királyaink. Az előző (XII.) század közepén kezdődött ez a divat a királyi kanczelláriában. 1156-ban ugyanis Mártély esztergomi érsek egy alapító-levelét II. Géza király mind arany, mind pedig viasz pecsétével (ma már egyik sincs meg az esztergomi káptalan levéltárában őrzött oklevélen) megerősítette. Ez az első ismeretes eset az arany-bullával való megerősítésre hazánkban. Ettől fogva királyaink, ha fontos ügyben adtak ki oklevelet, arany pecsétet függesztettek rá.

12. és 13. ábra. Imre király arany pecséte.
A III. Béla királyénak sikerült galván másolata, fiáé Imréé 1202-ből (12. és 13. ábra), valamint IV. Béláé 1254-ből, eredetiben történelmi kiállításunkon is látható volt. A III. Béla királyénak eredetijét (oklevele elveszett) a M. Nemz. Múzeum, Imre királyét (adomány Benedek vajda neje Tota részére) Bécsben a titkos levéltár, IV. Béláét pedig (a pilisi apátság alapítólevelén) a zirczi cziszterczita apátság őrzi. Ezeken kívül még két arany pecsét volt látható a jaáki kápolna egyik üvegszekrényében: mindkettő a II. Endréé. Egyik (a bécsi titkos levéltárból) a föntebb említett Tota aszsonynak, a másik pedig (a Kállayak nagybecsű levéltárából) a Brebiri grófok őseinek adott királyi adomány-levélen függ. Amaz 1221-ből emez 1224-ből való, tehát ép a híres szabadság-levelet megelőző és követő évekből. S mivel e két pecsét teljesen azonos nyomatú, bizonyára ugyanilyen volt a híres «arany-bulla» is. Előlapján (14. ábra) a király ül trónján, szakálltalan és bajusztalan arczczal, két oldalt leomló dús hajfürtjein nyitott királyi korona, jobbjában liliomban végződő királyi pálcza, baljában a kettős kereszttel ellátott ország-alma, a királyság jelvényei. Bő, redős ruhája, hegyes orrú czipőjéig leér. Trónja kezdetleges, sem karja, sem támlája, de ülőpárnával van födve s szövettel kárpitozva. Fönt, jobbról a nap, balról félholdtól övezett csillag ragyog a király arczával egy vonalban. E lap körirata: ANDREAS DI GRA HUNGIE DALM CROA RAME SVIE LODOMERIEQ REX, azaz: Andreas dei gratia Hungarie, Dalmatie, Croatie, Rame, Servie, Lodomerieque rex; magyarul: András, isten kegyelméből Magyarország, Dalmátország, Ráma (Bosznia), Szerbia (Ráczország) és Lodoméria királya. Mint láttuk, III. Béla még csak: Magyarország, Dalmátország, Horvátország és Ráma királyának czímezte magát; fia Imre király vette fel a: Szerbia királya, II. Endre pedig a Lodoméria (és Galiczia) királya czímet.

14. és 15. ábra. II. Endre király arany pecséte.
Az arany pecsét hátsó oldalán (15. ábra) az akkori magyar királyi czímerpajzs látható, a három fölső vágáson egymással szemközt fordult oroszlánokkal, a melyeket egy-egy kicsiny pajzs választ el egymástól. A legalsó vágáson csupán egy oroszlán lépdel. A körirat: SIGILLUM SECUNDI ANDREE TERCII BELE REGIS FILII; magyarul: második Andrásnak, harmadik Béla király fiának pecséte.
Hírét ez az «arany-bulla» nem a történetíróknak, hanem tartalmának, főleg pedig záradékának köszöni. A nemzet mint szabadságának fő biztosítékára, évszázadokon át hivatkozik rá s királyaink folyvást megerősítik egész 1687-ig, a mikor záradékát, az uralkodó óhajtására, külön törvényczikkben törlik el. Oly korszak szülötte ez oklevél, a mely először látta Magyarországon az eddig szinte korlátlan királyi hatalomnak és a fölemelkedő szabad (nemesi) társadalomnak egymással való meghasonlását, szembe-kerülését. A társadalom mindenkép nagyot fejlett a Szent-István óta lepergett két évszázad alatt. Nem jövő-menő, kóborló, hanem letelepedett emberek társasága ez már, a hol a föld az első, mindenkitől áhítozott birtok; de másfelől alakulásában levő társadalom, a melyben kisebb-nagyobb, nehezen áthágható korlátok választják el egymástól a különböző jogú és birtokú elemeket. Elsők a szabadok, a kiket a «király szolgái»-nak is neveznek, mivel egyedül és közvetlen csak a királynak vannak alávetve; aztán a különféle, hadi szolgálatra rendelt várjobbágyok következnek, a kik már, habár jogokat élveznek s előkelők, de a várispánok alatt állanak és a királyi ház kötelékébe tartoznak; utánok a királyi vár s a király szolgálatára rendelt sokféle várnépek és cselédek állanak; aztán a már felszabadított, de azért magánosok, egyházak sat. szolgálatára rendelt s a földből élő ú. n. szabadosok; végül az adásvevés tárgyát képező nyomorult rabszolgák.
Látni való, hogy ilyen társadalomban a szabadok vezetnek, s közülök is azok kezében van a hatalom, a kiket a király udvarában avagy a saját földesurasága alatt álló vármegyékben a közvetlen igazgatással, vezénylettel, biráskodással megbíz. Birság, szolgálat, ellátás stb. czímén gazdag jövedelmekre tesznek szert, a melyeken mind több-több birtokot és szolgáló népet szerezhetnek s ilykép mind függetlenebbé válván, veszélyeztetik a köztük, a király és a szabad osztály közt az egész társadalom békés haladására eddig fennállott egyensúlyt. Ezt az egyensúlyt azonban, szerencsétlenségre, magok a királyok bontják meg. Főleg II. Endre, Imre és Endre trónviszálya erre az első alkalom. Ismét pártokra szakad az ország, s a két versengő: a király és a herczeg kedvezni kénytelen az elhatalmasodó főuraknak. Következik a II. Endre feleségének s a vele betódult idegeneknek sértő tolakodása, erőszakoskodása, melylyel együtt járt a magyar urak mellőzése és elkeseredése. Az ellentétet csak részben csillapította Bánk bán tette: a királyné megölése; a bosszú érzése és félelme állandóvá lett a felső társaságban s megmérgezte annak életét. Ehhez járult a legfőbb baj: az ország s a király pénzügyének rendetlensége, melynek főoka megint csak a pazar, gondatlan, kalandos hajlamú király könnyelműsége. Jövedelemforrásait: a pénzverést és beváltást, sóárulást stb. pogány (mohamedán és zsidó) kereskedőkre bízta, a kiktől már előre, méregdrágán kölcsönöket vett fel; s azáltal, hogy mind bőkezűbben osztogatta híveinek a várbirtokokat, gyökerében támadta meg a királyság közgazdasági alapjait. Kétségbeesett évek következtek most, melyek alatt legtöbbet a szegényebb ember szenvedett, a kit a király bérlői minden czímen nyomorgattak. Holott nyilvánvaló volt, hogy a bajokon első sorban az elfecsérelt királyi birtokok és szolgáló népek visszaszerzése segíthet. Ezt lassanként maga a király is belátta s 1221-ben e czélra kirendelt birái az egész országban hozzáláttak a várföldek visszavételéhez. Ez eljárás azonban újabb pörök és erőszakoskodások forrása lett. A rend, fegyelem mindenfelé bomladozni kezdett; mert a király a már biztosnak vélt tulajdont támadta meg. E zürzavarban a király, a nagyurak s a kisebb birtokú szabad osztály érdekei ide-oda hullámzanak s keresik az egyensúlyt az 1222. évi diplomában.
Mindenekfelett a szabad emberek (a «király szolgái», a későbbi nemesek) jogait és kötelességeit szabják meg. Birájok ne a megyei ispán, hanem egyedül a nádor és a király legyen. Adót birtokaiktól ne fizessenek. Az elhalt szabad ember vagyonát rokonai, nemzetsége örökölhessék. Ez óta emlegetik oly sürűn okleveleink kinek-kinek nemzetségét (de genere), mert bizonyos nemzetséghez tartozás a birtokjognak is bizonyítása volt. Legfőbb kötelessége a szabad embernek a haza védelme, mely minden jognak alapja.
Ehhez képest eltörli a szabadságlevél a fölmerült visszaéléseket; megszabja a királyi hatalom s az ezt képviselő királyi ispánok hatalmának körét, korlátait, biráskodás, hadászat, adózás, élelemszolgáltatás stb. tekintetében. S különösen megtiltja, hogy a király jövőre egész ispánságokat az ezekhez tartozó jószágokkal együtt örökre adományozzon; nemcsak a király hatalmának, hanem egyszersmind az ország gazdasági erejének forrásait is látván e jószágokban. Ezenkívül a társadalom következő előkelőbb rétegeivel: a várjobbágyokkal, a jövevényekkel (a későbbi városi polgárság), továbbá a külföldiekkel foglalkozik; rendelkezik az egyháznak járó tized vagy dézsma, végül a pénzverés ügyében, kimondván, hogy a király jó pénzt veressen, s jövedelmei kezelését pogányokra: azaz mohamedánokra és zsidókra ne bízza.
«Ha pedig mi magunk vagy valamelyik utódunk – végzi a szabadságlevelet kiadó király – valaha meg akarnók szegni ezt a rendelkezést, legyen szabad e levél erejénél fogva úgy a püspököknek, mit birodalmunk más jobbágyainak és nemeseinek, összesen és egyenként, jelenben és jövőben, a hűtlenség bélyege nélkül ellenállani és ellenmondani.»
De a törvénynek épen az égető bajokat orvosló része nem volt foganatosítható. Már csak azért sem, mert egyik pontja szerint «ha valaki igaz szolgálatért nyerte birtokát, attól őt megfosztani sohasem szabad»; a szolgálatnak és jogczímnek igaz voltát pedig szinte lehetetlen volt eldönteni. Ezért a várbirtokok visszavétele mindig nagy érdekeket sértett, még pedig a hatalmasokét, a kik, fegyverrel kezükben, egyszersmind a királyság s az ország legfőbb őreinek tartották magukat.
A bajok még nagyobb erővel törtek ki. Néhány év mulva (1231.) megújítják az arany-bullát. S most már nem bíznak az ellenállási záradékban, s a kiátkozást teszik helyébe, az esztergomi érsekre bízván annak foganatosítását. Az eredmény ugyanaz; sőt most már az egyház kiváltság- és birtokvágya is növeli a nehézségeket. Közben azonban a király fia: Béla, II. Endre életében mint «ifjabb király», majd 1235 óta mint király, kiméletlen szigorúsággal lát munkához. Kegyetlen bosszút áll anyja halálának okozóin; a várföldek visszavételét szünet és tekintet nélkül folytatja; s általában mindent elkövet, hogy a korona birtokát és a királyi hatalmat nagyatyja: III. Béla alatti állapotába visszahelyezze. El is mondja már egy 1238-ban kiadott oklevelében, hogy az atyja: András, és nagyatyja: Imre király «felesleges és haszontalan adományait, a melyekkel a királyi korona joga majdnem egészegn megsemmisíttetett», bár szivének nagy keserűségével, visszavonta, s ezzel a királyságot «méltó állapotába» visszahelyezte. S a királyi méltóság eme fölemelkedését külsőleg is jelezni akarja, a főemberekkel s a közszabadokkal szemben is. Szigorúbb formaságokat hoz be az udvarnál. Meghagyja, hogy jobbágyainak, a főpapok kivételével, az ő jelenlétében nem szabad leülniök, sőt el is égette azokat a székeket, a melyekkel a főurak az udvarba szoktak volt jönni; majd megszüntette a vele való érintkezés régi, patriarchális módját s írott folyamodást követelt tőlök ügyeikben.
Czélját elérte: gazdagabb, hatalmasabb lett, de újításaival és szigorúságával végkép elkedvetleníté az úri rendet, mely erkölcseiben anélkül is elernyedt. Ez állapotban találta az országot a tatárjárás, mely aránylag könnyű diadal után, teljes megsemmisülés szélére vitte azt.
Szerencsére a király belátta, hogy előbb félszegül járt el s fölismerte feladatait. Meg kellett erősítenie az országot: területileg és társadalmilag. Hozzáfogott. Szavára, buzdítására, engedélyére: várak épülnek, kiválóbb helységek kőfalakkal s más védművekkel erősödnek és kiváltságokkal gyarapodnak, szóval, városok keletkeznek. Hivására idegenek telepednek be, nyugot s kelet felől. Utóbbiakhoz tartoznak a kúnok, a kik még sokáig terhére vannak az országnak, de idővel eddig lakatlan területeket látnak el derék lakossággal. A hogy Béla király a zsidók ügyeit rendezte (1251. 1256.), megmutatta, hogy a lakosság minden rétegét az ország javára kivánja felhasználni. Kár, hogy a mint fia: István, a trónörökös fölserdült, ismét elemi erővel tört ki a lábbadozó társadalomban a több évszázados pusztító betegség:a trónviszály.
E korszakból: 1267-ből való IV-ik Béla királynak és két fiának az a decretuma, melyet kiállításunkon mint hazánkban legelső, eredetiben fönmaradt törvényt, mutattunk be, az Országos Levéltár törvénygyűjteményéből. Keskeny, széles hártya ez (16. ábra), melyről valaha két pecsét: az öreg s az ifjabb királyé függött, de a melyeknek ma csak hártyszalagjai vannak meg.

16. ábra. Részlet az első, eredetiben fenmaradt magyar törvényből 1267-ből.
«Mi, Béla (B.), isten kegyelméből Magyarország királya és István (St.), ugyanaz által a magyarok ifjabb királya s erdélyi herczeg, és ifjabb Béla egész Szlavónia herczege, jelentjük mindazoknak, a kik jelen levelünket látják, hogy Magyarország összes nemesei, a kik királyi szolgáknak neveztetnek, hozzánk járulván, alázatosan és hódolattal kérték tőlünk, hogy őket Szent-István királytól rendelt és nyert szabadságukban méltóztatnánk megerősíteni . . . . . . Meggondolván ezen kérelmük és esedezésük jogos és törvényes voltát, báróink tanácsával és helyeslésével azokat teljesítendőknek véltük . . . .»
Azután következnek a megadott kiváltságok, pontonkint. Nagyjából nem egyéb az egész, mint az 1222-ik évi arany-bulla bővebb kifejtése; habár arról szó sem esik benne, hanem csupán, mint az arany-bullában: a Szent-Istvántól nyert szabadságra történik hivatkozás. Vannak azonban lényeges különbségek is. Bevezetésében – mint látjuk – a bárók tanácsát és helyeslését említi, a miből világos, hogy az eddigi főemberekből a király személye körül főúri rend alakult, melyet a jobbágyokról és ispánokról beszélő arany-bulla még nem ismer. A tatárjárás okozta kijózanodás és az újra feltámadt trónviszályok következménye volt ez, melyek a főurak dédelgetésére kényszerült királyi hatalmat újra mód felett megviselték. Ennek bizonysága a 10-ik (utolsó) czikk is, a mely kimondja, hogy a «nemesek ügyeit folyamodás nélkül kell elintézni». (Item cause nobilium sine petitionibus debeant expediri.) A király személyét alattvalóitól elválasztó kanczelláriai bürokráczia, melyet, mint láttuk, IV. Béla a tatárjárás előtt a királyi «felség» emelésére hozott be – ekként szintén megbukott.
Az állami és társadalmi fejlődés eme forrongó évtizedeiből két más nagybecsű emlékünk is maradt fenn. Ezek egyike a XII. század közepén Erdélybe telepített szászok kiváltságlevele II. Endre királytól (1224.), a melyben az itteni pásztorkodó oláh lakosság is említtetik. A másikban (17. ábra) a a nemzetnek az a rétege örökíté meg politikai szervezkedésének kezdeteit, a melyen aztán mind inkább nyugodott a haza és az alkotmány sorsa, a legújabb időkig. S ez, a vármegyékbe tömörülő köznemesség.

17. ábra. A legrégibb vármegyei kiadvány 1232-ből.
«A királynak Zalán innen és túl lakó összes szolgái minden birónak és másoknak, a kikhez e levél eljut, üdvöt az Úrban! Mindnyájatok tudomására akarjuk hozni, hogy mivel vidékünkön a bűnös indulatú emberek, gonoszságuktól vezéreltetve, sok rosszat, jogtalanságot, kárt és sérelmet okoztak és cselekedtek, s többen a vagyonosabbak közül igaztalanul elnyomattak, a kik a maguk igazságát a biráknak távol lakása és más akadályok miatt nem kereshették, urunk királyunktól mély alázattal kértük, adna nékünk szabadságot, hogy biráskodhassunk, s az elnyomottaknak és végtelen sérelmet szenvedőknek igazságot szolgáltassunk mindazok ellen, a kik őket méltatlanul sértették.
Urunk királyunk pedig kérésünket kegyesen meghallgatván, a tőle kért szabadságot tetszéséből kegyelmesen megadta. A melyet is elnyervén, midőn a gonosz tettek vizsgálásához fogtunk volt, tisztelendő Bertalan atya, veszprémi püspök úr, látván, hogy mi ítélő-birák vagyunk s a sérelmet okozók ellen teljes igazságot birunk szolgáltatni, Oguz bánt, a ki közülünk való volt, előttünk perbe fogta, bevádolván őt, hogy egyházának bizonyos Vezmech nevű, az egyház alapítójától Gizella királynétól nyert földét, mely a Dráva és Mura közt a varasdi réven innen fekszik, igaztalanul, erőszakkal elfoglalta, hatalmasul birtokában tartja s néki többszöri megintés után sem adja vissza. Oguz bán erre azt válaszolta, hogy az a föld néki öröksége és azt örök jogon bírja.»
«Meghallgatván mindkét fél előadását, bizonyításra utasítottuk őket; olyképen, hogy Oguz bán nemzetségéből való emberekkel bizonyítsa az ő birtokjogát, a püspök pedig a hogy jobban és nyilvánvalóbban teheti. Kik is a bizonyításra készeknek nyilatkozván, a mindkét fél részére kitűzött határnapon a nevezett bán sem meg nem jelent, sem tanukat nem állított, a nevezett püspök azonban alkalmas tanukat állított elénk, eléggé nemes és értelmes férfiakat, a kiket midőn mindnyájokat szorgalmasan kérdezve vallattunk, bizonyságot tettek, mondván, hogy a mint ők maguktól és elődeiktől tudhatják, az a föld mindenkor a veszprémi egyházé volt» . . . Következnek név szerint a tanuk, köztük papok, nemesek, bán- és ispán-fiak, a zalai vár hadnagya s a veszprémi egyház nemes jobbágyai. «A kiknek vallomásukat szorgalmasan meghallgatván és írásba foglalván, mindkét fél részére . . . újabb határnapot tűztünk ki, a melyen ez ügy véglegesen el fog döntetni. E napon a nevezett püspök megjelent, Oguz bán azonban makacsul elmaradt s csupán követét küldte el, újabb határnapot kivánván. És mi, habár már e határnapon ítéletet kellett volna hoznunk, mindazáltal a püspök igazságának még nyilvánvalóbbá tételére újabb határnapot rendeltünk, melyre a püspök meg is jelent, Oguz bán pedig sem maga nem jött el, sem senki az ő képében.»
«Mi tehát látván az ő ilyetén nagy makacsságát s hogy a püspök tanuinak vallomása hiteles és jóváhagyandó, a püspököt pristaldusunk . . . és két társunk Márton és István által a kérdéses birtokba bebocsáttattuk. A kik is, midőn a püspököt a birtokba beigtatni akarták, ebben Oguz bán által erőszakkal megakadályoztattak. És így ugyane bán ítéletünket semmibe sem vette, holott annak megtartását előre esküvel fogadta.»
«Mely tények teljesebb emlékére és bizonyságára adtuk a mi pecsétünkkel megerősített jelen levelünket. Kelt Ketöd-hidán, az úrnak 1232-ik évében.»
Az oklevélről valaha hat pecsét függött, a mint azt az alján levő bemetszések mutatják.
Íme az autonom magyar nemesi megye első ismeretes kiadványa.
Gyönge csirája ez még ennek a később oly nagyra hivatott politikai és társadalmi szervezetnek. Nem is nevezik még magokat megyének azok, a kik Ketöd-hidánál (mely a mai zalamegyei Kehidának felel meg) ez alkalommal összegyűltek. Helyrajzilag még nem valami zárt határokkal bíró megye, hanem csak egy vidék: a Zala innenső és túlsó része szólal meg; s még nem is az e területen élő nemesség, hanem, mint az arany-bullában is: «a király szolgái». A nemes nevezet még csak egy-két nemzedék után válik általánossá.
Az e területen élő, folyton gyarapodó önérzetes, szabad emberek összeállanak, miután belátják, hogy a király és birái nem tudják őket megvédelmezni. Maguk akarnak magukon segíteni. Ez az önkormányzat születésére az alkalom. De ehez királyi engedély szükséges, mert a király minden hatalomnak s így az ítélkezésnek, biráskodásnak is legfőbb forrása. S a király, nádora és udvari ispánja, továbbá saját vármegye-ispánjai és ennek alispánjai mellett, a szabad állású emberek számára kisebb ügyekre nézve csakugyan megadja az önbiráskodási engedélyt. Az ez alapon támadt autonom nemesi megyének is a királyi hatalom tehát a kútfeje.
Teljesen új és fejletlen még ez az alakulás. A veszprémi püspök is mint egész új intézményhez fordul, remélvén, hogy ez majd teljes igazságot tud néki szolgáltatni. Ehez képest az egész ítélet hangja is rendkívül egyszerű, naiv még, elejétől végig inkább elbeszélő, mint ítéletmondó. Semmi formula, semmi birói gyakorlat. Írásról, okiratról a bizonyításnál szó sincs. Az egyházi főúr úgy bizonyít, a hogy tud, az elperes bán csak nemzetségéből (neméből, innen a «nemes» szó) való tanukkal. A hatósági kör sem szabatos. Pap és nemes között fölmerült birtok-ügyben ítélkeznek, a hol a pörös birtok ugyancsak távol fekszik a Zala két partjától, a varasdi várispánság területén. Végül ez állapotnak megfelelő a végrehajtás is, mely nem foganatosítható, a melynél tehát az egész új, tekintély nélkül való birói testület gyöngesége is kitünik. Miután lelkiismeretesen kutatta s meg is találta az igazságot, kiderül, hogy nem tud annak érvényt szerezni. Ez azonban később is nehéz feladat a középkorban, a mikor a jog és igazság gyakorta a hatalom és erő szavára hallgat.
Ilyen időszak következett különösen IV. Béla fiának (V.) Istvánnak halála után (1272.), a mikor az ifjú IV. László király, a jövevény, szilaj, pogány kunok társaságába kerül s vele együtt az ő kezökbe az ország sorsa is. Szomorú korszak, boldogtalan ország, a melyben durvább erkölcsű, alsóbb míveltségű elemek uralkodnak.
Egyetlen örvendetes látvány: a magyar-osztrák szövetség s ennek diadala az ország hatalmas ellenségén: Ottokár cseh királyon.
A Babenbergek kihaltával uratlanul maradt országokat Ottokár cseh király szerezte meg, felhasználván különösen a német birodalomban pusztító fejetlenséget. Ekként Magyarország nyugoti oldalán ellenséges nagy birodalom alakult, az Adriai tengertől Brandenburgig. 1273-ban fordulat állt be, a mikor Habsburgi Rudolf grófot római királylyá választották. Az új királynak első feladata volt, hogy Ausztriát, Istriát, Karinthiát, Krajnát sat. mint a birodalomra szállott hűbéreket, Ottokártól visszaszerezze.
Mint tapasztalt, előrelátó férfiú, helyes politikai érzékkel látott nehéz feladatához. A magyaroknak, Ottokár természetes ellenségeinek barátságát kereste. Okosan, nem kimélve a szép szavakat, közelített. A magyarok, érezve az érdek-közösséget, szivesen csatlakoztak hozzája Ottokár ellenében. Az eredmény gyorsan mutatkozott. 1276-ban, rövid hadjárat után, Ottokár hűbéres urának ismerte el Rudolfot, lemondott Ausztriáról és a többi tartományokról, s László királynak is megigérte, hogy az elfoglalt magyar várakat és területeket visszaadja. De másként tett, mint a hogy beszélt: bosszut forralt, újabb erőfeszítésre készült, eltántorítván Rudolf királytól a legtöbb német fejedelmet. Rudolf eme veszélyes helyzetben egyedül Magyarország segítségétől remélhetett győzelmet az élet-halálharczban, s mindent elkövetett, hogy azt valósággal meg is nyerje. Csak pár héttel Ottokár újabb támadása előtt öltött írásbeli formát (18. ábra) a megegyezés.
«Rudolf, isten kegyelméből a rómaiak . . . királya, minden Krisztus-hivőknek, a kik ez írásunkat látják, üdvöt és minden jót.» (Következik a bevezetés, oklevéltani műszóval élve arenga: az emberek közt létrejövő szövetség és béke istennek tetsző s kereszténynek hasznos és örvendetes voltáról.) «E gondolattól . . . . vezéreltetve, Lászlóval, Magyarország híres királyával, legkedvesebb barátunkkal, teljes egyesülést, barátságot és rokonságot kötöttünk, hogy egymást kölcsönösen mindenben tettel, tanácscsal, kedvezéssel segítsük, a mint azt az idő, hely, alkalom, szükség vagy hasznunk vagy a mieink haszna megköveteli, minden vonakodás vagy huzódozás nélkül. Egyszersmind megállapítván, hogy az András, Szlavónia és Horvátország herczege, Magyarország királyának testvéröcscse és leányunk: Clementia között immár végbement eljegyzést . . . . . házasság kövesse. És hogy ez annál szilárdabbul megálljon, legkedvesebb első szülött fiunkkal, más országnagyjainkkal, báróinkkal és rokonainkkal a szent keresztre esküt tétettünk, jelenlétünkben saját lelkünkre és szintén jelenlevő s velünk egyetértő legkedvesebb nőnk lelkére, a következő (magyar) urak, ú. m. Ladomér váradi, Timót zágrábi püspökök, Loránt bán, Aladár királynői étekfogómester, Demeter fejérvári prépost királynői alkanczellár és János budai prépost előtt, a kik viszont megigérték és fogadták ünnepélyesen, hogy követeinknek, a kiket Magyarország hírneves királyához, legkedvesebb rokonunkhoz küldendünk, a nevezett királylyal hasonló módon ugyanily esküt tétetnek s országnagyaitól és főuraitól is hasonló esküt vesznek. És követeinknek be fog mutattatni András herczeg is, hogy megtekintetvén, ha jelentősebb fogyatkozása nincs, az eljegyzés érvényben maradjon. Hit alatt igértük ezenkívül, hogy mindazokat a szerződéseket, a melyeket említett barátunkkal, a magyar királylyal . . . . a cseh király ellen kötöttünk, hűségesen megtartandjuk és a nevezett cseh királyhoz a magyar király követeivel ünnepies követeket küldünk, a kikkel megintetjük és sürgősen felhívjuk őt, hogy a magyar királytól és Magyarországtól elfoglaltakat adja vissza, s az okozott károkért és sérelmekért, a mint tartozik is, tegyen eleget; máskülönben a nevezett barátunkkal történt előbbi megállapodásokat híven és sértetlenül megtartjuk. Igértük és igérjük ezenkívül, hit alatt, hogy mindazokat a várakat, erősségeket, városokat, falvakat, földeket sat., a melyeket a nevezett cseh király elfoglalt . . . . avagy a mi időnkben az osztrákok, stájerek vagy karantánok elfoglaltak, s mi eddig vissza nem adtunk, saját költségünkön és fáradságunkkal visszaszerezzük, olykép azonban, hogy a visszaszerzésben, a hol és a mikor szükséges leend, a nevezett magyar király nekünk vagy maga vagy pedig embereivel segítségünkre lesz; megtartván Magyarország, Ausztria, Stiria és Karinthia régi határait, mire nézve mindkét részről főurak és biztosok fognak annak idején kiküldetni. Hasonlókép hit alatt igértük és igérjük, hogy a magyar király hűtlen alattvalóit, akár főurak, akár a király udvarából avagy egyébünnen valók legyenek, nem fogadjuk vagy engedjük be országunkba, ugyanerre viszont a magyar király is kötelezve lévén. Továbbá, hogy az országunk határain lévő gonosztevőket megzabolázzuk . . . a mit a magyar király a maga országára vonatkozólag viszont szintén meg fog tenni, szükség esetében egymásnak kölcsönösen segítségére lévén. Továbbá, hogy a magyarországi kereskedők lefizetvén a szokásos, igazságos vámokat, személy szerint és árúikkal összes országainkon és földeinken át szabadon közlekedjenek és minden kiváltságaikkal éljenek; a szokatlan és túlságos vámokat teljesen eltörölvén. S ugyanezt a magyar király is, saját országaiban és földjein szintén ekképpen tartassa meg.»
«Hogy pedig az ily módon megkötött rokonság és barátság többek előtt nyilvánvalóvá legyen, jelen levelünket, melyet a magyar királynak adtunk, saját pecsétünkkel és udvarunkban tartózkodó, alább méltóságaik szerint megnevezett országnagyaink pecsétjével is megerősítettük.»
«Mi is Frigyes salzburgi érsek, . . . . . . püspökök, továbbá Lajos rajnai pfalzgróf és bajor herczeg, Albert szász herczeg, a fent elmondottak tanui, azokhoz beleegyezésünket és felhatalmazásunkat adjuk s egyszersmind megigérjük, hogy azoknak megtartására mindent elkövetünk s bizonyságul pecsétünket urunk, a római király pecsétje mellé jelen iratra függesztettük.»
«Kelt Bécsben, július 4-ik idusán, . . . . 1277-ben, uralkodásunk negyedik évében.»
Oklevelünkön azonban – melyet ma Bécsben, a cs. és kir. titkos levéltárban őriznek – nem a megnevezett német egyházi és világi nagyurak pecsétei függenek, hanem a föntebb említett magyar urakéi, jelesül elől a két püspöké, középütt a két világi főúré, végül a két préposté, a kik előtt a római király és az ország nagyjai a szerződéses esküt letették, s a kik viszont a magyar király nevében szntén megesküdtek, hogy László király a Rudolf királynak itt szószerint átírt okleveléhez hasonló diplomát fog kibocsátani, a maga és országnagyjai pecséte alatt s annak megtartására ő is, mint a római király, országnagyjaival együtt esküvel fogja magát kötelezni.
Ez okirat tehát tulajdonkép még nem kétoldalú szerződés, hanem csak a Rudolf király kötelező szerződéslevelének a László király meghatalmazottai által történt ideiglenes megerősítése. De így is méltó emléke a keleti Európa további sorsára annyira döntő eseménynek. Kölcsönös, esküvel megerősített kötelezettség védelemre és támadásra, különösen a közös ellenség: a cseh király ellen; a házassági szerződés, az első, melyet a Habsburg-család, Ausztriába bevonulása után pár évre a magyar királyi családdal tervezett, de a mely ezúttal, a vőlegény kora halála miatt sem valósulhatott meg; kölcsönös egyezség, a gonosztevők és politikai vétkesek elbánása tekintetében; végül kereskedelmi szerződés; mindent együttvéve tehát a két uralkodó szomszédos országainak teljes, jelenre és jövőre kiható közeledése és barátsága.
A németek 30–40,000-re tették a Rudolf segítségére a Morvamezőn (Stillfried és Dürnkrut mellett) megjelent szövetséges magyar hadsereget, melyben különösen sok kun is volt. Rudolf úgy várta – írja maga – az ifjú, katonás tartású magyar királyt, «mint a Messiást. S elégtelen a nyelv és az író tolla, – teszi hozzá – kellőkép magasztalni őt, hogy a római birodalom és a magyar királyság közös ellensége ellen hadi erejét oly hatalmasan és nagylelkűen fölvezényelé . . .»
A szövetségesek győzelmes csatája, melyben maga a nagy Ottokár is elesett, Ausztriát a cseh uralomtól megmentette, a Habsburg-család uralmát, dicsőségét megalapította, s Magyarország nemzetközi tekintélyét, függetlenségét biztosította. (1278. augusztus 26.)
IV. László utóda: III. Endre (1290–1301.) korában ismét a trónviszály réme kisért. A király «utolsó arany ágacskája» lévén törzsének, trónjára külföldi versenytársak támadnak: Habsburgi Albert és Anjou-i Martell Károly, mint leányági Árpád-ivadékok. E szerencsétlen helyzet még inkább növeli az előbbi királyok alatt amúgy is fékét vesztett főurak fenhéjázását. Elérkezett a pillanat, midőn a királynak, a rend és alkotmány helyreállítása végett, az oligarchák ellenében, az immár nemes nevet viselő szabad rendre kellett támaszkodnia. Maga az utolsó Árpád is rajta van, hogy körülte: a királyi tanácsban s kint a megyékben gyarapodjék eme hű szövetségese, a nemzeti egység és alkotmány védőbástyája. Mint elődei IV. Béla óta, ő is sokakat megnemesít, főleg a várjobbágyok közül. A társadalom e szabad osztálya az országos nemesek rendjébe törekszik, mióta a királyi eladományozással a szolgaságba esés veszedelme fenyegeti. Ilyen nemesítésre, egyszersmind a szabad nemesi társadalom végleges, gyors megalakulására is példa az Országos Levéltárnak egy 1298. évben kelt oklevele, melynek elejét képben (19. ábra) is közöljük. Ez oklevélben III. Endre király: Radiszló, Inabor és Bojcs Vág melléki bánai (a mai komárommegyei Bána) királyi várjobbágyokat és társaikat, a kik Demeter pozsonyi és a zólyomi ispán vezérlete alatt Nassaui Adolf ellen Habsburgi Albert római király segítségére a Rajnán túlra mentek és a harczban magukat «a király és az egész magyar nemzet dicsőségére (ad lautem et gloriam nostram et tocius nationis hungarice)» kitüntették, – az arany szabadságban részelteté.

19. ábra. Részlet III. Endre okleveléből.
Az Árpádok államának emlékezetét őrzik még a királyi okleveleken függő pecsétek is, a melyeknek az ország s a külföld levéltáraiból összeállított sorozatát, réz-lemezmásolatokban történelmi kiállításunkon is bemutattuk. E pecsétek, mint láttuk, Kálmán királyig lapos, pogácsa-alakúak s az oklevelekről csak félig függenek; később, a XII. század közepén megnagyobbodván, czipó-alakot öltenek; végre II. Endre korában ismét a pogácsa-alakot kapják vissza. Csakhogy a két elsőfajtájú pecsétek, mintegy megfelelőleg a királyság ekkori korlátlanabb hatalmának, csupán egyoldalosak s egyedül a trónján ülő királyt ábrázolják; holott II. Endre óta már kettősök s egyik oldalukon a király (vagy a királyné) alakját, a másikon pedig a királyság és az ország közös jelvényét (czímerét) ábrázolják, a mely, mint az arany-bullánál láttuk, Imre király ideje óta az oroszlánok a pajzsokon, IV. Bélától kezdve pedig mindvégig (20. ábra) az apostoli kettős kereszt.

20. ábra. III. Endre pecsétjének hátlapja.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages