A VADÁSZAT A MAGYARSÁGNÁL.
A VADÁSZAT A MAGYARSÁGNÁL.
Irta: Nagy Géza
Irta: Nagy Géza
A vadászat volt a magyarságnak legősibb életfoglalkozása, a honfoglalók s az előttük élt nemzedékek azonban már régtől fogva nem tartoztak a vadásznépek sorába, hanem baromtartó nomádok voltak, a kik már azon az úton voltak, hogy a földműveléssel is kezdtek megismerkedni s ha ezúttal még nem is maga a magyar volt az, a ki a földet megmunkálta, de erre a czélra tartott már rabszolgákat. Ibn Roszteh legalább elég világosan mondja a lebediai magyarokról, hogy sátraikkal oda mennek, hol a legeltetésre fű kinálkozik, de van sok szántóföldjük is* s bizonyos az is, hogy a búzát és árpát már a törökség környezetében megismerték őseink.
A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900. 168–169. l.
Nagyon sokkal előbb kellett tehát megindulni annak a fejlődési folyamatnak, a mikor a magyarság lovat, szarvasmarhát, disznót és juhot kezdett tartani s pásztorkodó néppé alakúlt az egykor vadásztörzsből, mely méneseinek, gulyáinak, kondáinak és nyájainak szaporulatával nem szorult többé arra, hogy a fentartására szükséges élelem beszerzését a vadfogás véletlen szerencséjétől tegye függővé, mint azokban az ősi időkben, a mikor még előbb föl kellett hajszolnia a vadat és csellel, erőszakkal, sokszor életveszélylyel, de mindég a siker, vagy a sikertelenség bizonytalan esélyei között hatalmába ejtenie, hogy pár nap mulva, talán egy-két hét mulva, megint élelem nélkül maradjon.
Egészen más lett a helyzete, a mikor már maga körül tartotta az élelemre szükséges állatokat. Ennek a fejlettebb életmódra való átmenetnek azonban meg volt a természetes következménye, az t. i., hogy a vadászat mindinkább veszített eredeti jelentőségéből s a mi a kezdetlegesebb viszonyok közt az élet fentartására szolgált, idők jártával mulatsággá vált.
Legalább is ezer, de nagyon valószinűleg még ennél is több év telt el a honfoglalás idejétől attól fogva, hogy megtörtént ez a nagy átalakulás a magyarság életében.
A Krisztus születését megelőző évezred dereka táján találjuk az átmeneti állapotok emlékét azon a nagy kiterjedésű pusztaságon az Ural-hegységtől kelet felé, hova a mai tudományos kutatások világánál helyeznünk kell a magyarság keletkezését. Ezen a pusztaságon, délfelé egész a Kaspi- és Aral-tóig, meg a Jaxartes (Szir Darja) folyamig lenyúlva, Herodotus korában (Kr. e. V. század) három rokonfajta néptörzs tanyázott. Közülök a masszageták, a kik a pusztaság délnyugati részeit tartották megszállva, már pásztorkodtak s a vizek mentén halásztak, az északibb terület törzsei, a thysszageták és jyrkák, vagy jürkék azonban még vadászok voltak.* E néptörzsek keretébe foglalva ment át a magyarság a vadász életmódról a pásztorkodásra s körülbelől a jyrkák életviszonyai felelnek meg leginkább annak a kezdetleges állapotnak, a minőben volt az ősmagyarság a Kr. e. V. század körül.
Herodotus. I. 216. IV. 22.
Nem tartozik ide a kérdés azon oldalának feszegetése, vajjon a jyrka (jürke) volt-e azon ősnép, melyből különböző elemek fölvételével kinőtt a magyarság. Annyit azonban mégis meg kell említenünk, hogy a magyar őshaza vidékén s a magyar rokonság környezetében élt népek közt éppen a jyrkák azok, a kik vadászéletükre is a lovas népek sorába tartoztak; vadászatuk módja tehát egyúttal az ókori turán lovas vadászat typusának tekinthető. Herodotus nem is mulasztotta el az alkalmat, hogy röviden le ne írja. Mindjárt a thysszageták mellett – mondja a történetírás apja – ugyanazon a vidéken lakik az úgynevezett jyrka nép, mely, mint amazok, szintén vadászatból él, még pedig a következő módon: a vadász a fára mászva, mely az egész területen sűrűn terem, áll lesben; mindegyiknek van egy olyan módon betanított lova, hogy hasára fekve alacsonynak lássék, meg egy kutyája; ha már most a fáról megpillantja a vadat, rányilaz és lovára szállva üldözi, a kutya pedig nyomon követi.
530. ábra. Mohácsvidéki kutyapeczér. Hufnagel rajza. Braun «Mundi Theatrum. 1618» czímű művében.
Ló, kutya és nyíl: ebből állt az ősi vadászkészlet már akkor is, a mikor még életmód és nem mulatság volt a vadászat s ennek a hagyományai aztán végighúzódnak a magyar vadászat egész történetén.
Azon a végtelen kiterjedésű nagy pusztaságon, mely az Alsó-Volgától Ázsia szivébe az Altaji-hegységig húzódik, a pusztaság természeti viszonyainak semmiféle vadászkutya meg nem felel annyira, mint a gyorslábú, karcsú, könnyű testű s a mellett erős kötésű agár, mely versenyt fut a nyargaló paripával s nemcsak a félénkebb vad, a nyúl, őz, szarvas űzésére alkalmas, de farkastól, rókától, hiúztól sem ijed meg. Az igazi magyar vadászkutya mindig az agár volt. Nem is olyan régen elmaradhatatlan volt a magyar úri háztól; még nem halt ki teljesen az a nemzedék, mely az agarat épp olyan nélkülözhetetlen háziállatnak tartotta a gazdaságban, mint akár a lovat, akár a tehenet és ökröt. A mit Apor Péter több mint másfél századdal előbb írt, hogy «az agarakban is az régi uraknak nagy gyönyörűségek volt, dicsekedvén egymásnak, kinek mint fogja az agara a szarvast, farkast, őzet, rókát, nyulat», apáinkra még teljesen ráillett. Alig félszázaddal előbb is vizslát, meg kopót inkább csak a nagyurak tartottak. De meg is becsülték a jó agarat apáink; arról a kiváltságos bánásmódról, a miben általában országszerte részesűlt a köznemesség kúriáiban, a közelmúlt vadászkrónikái sokat tudnak mesélni. S ennek gyökereit a rég elmúlt időkben is megtaláljuk. A honfoglaló magyarral nemcsak fegyvereit és kedves lovát, hanem kedves vadászkutyáját is eltemették; a nógrádmegyei pilini honfoglaláskori temető két sírjában s a szegedi Öthalom három sírjában találtak kutya-csontvázat; a pilini első sírban b. Nyáry Jenő leírása szerint a vadászeb a lovas jobb oldalán, fejét első lábai közé téve, leshelyzetben feküdt. Mind a pilini, mind az öthalmi kutyacsontok elhányódtak s csak annyit mondhatunk róluk, a mit b. Nyáry Jenő megjegyzett a piliniekről 1873-ban az Archaeologiai Közleményekben, hogy az egyik valamivel kisebb lehetett mai vadászkutyáinknál, a másik pedig, melyet egy fiatal nő sírjában találtak, a leghasonlóbb volt ezekhez.
A régi magyar agár különben valamivel vaskosabb testű és hosszabb szőrű lehetett, mint a mai. A középázsiai kirgizeknél s más nomád török népnél ma is meglevő vadászkutyához hasonlíthatott, minők vannak azokon a Dél- és Kelet-Oroszországban lelt ezüstcsészéken ábrázolva, melyeket az V–VII. század folyamán kaptak, vagy zsákmányoltak a kelet-európai hunn, szabir s más turán fejedelmek a velük hol szövetséges, hol ellenséges viszonyban levő perzsa királyoktól. Valószinű, hogy a régi keleti kulturállamok felől terjedt el ez a kutyafaj a keleti nomádoknál. Az elnevezés eredete Média és Elam egykori népére vall, arra a nagy népcsaládra, melynek maradványai, a georgiaiak, mingrelek, lázok stb. a Kaukázus déli részében tartották fenn magukat. A mingrelek dsogori-nak, a lázok dsogor-nak nevezik s ennek felel meg az ozmanli, délszláv és újgörög zagar, zagarion név. A Kaukázus északi néptörzsei közűl az alánok ivadékainál, az osszétoknál igár, az avaroknál eger s feljebb észak felé az ősmagyar terület nomádjainál, a kirgizeknél és barabai tatároknl igär, szibériai nyelvrokonainknál, a voguloknál és osztyákoknál áker, aker, akar formában van az elnevezés elterjedve.
Nem olyan ősrégi, mint az agarászat, de azért jóval korábbi a honfoglalás idejénél a sólyommal való vadászat. Németország ragadozó madarainak monographusa, Riesenthal, nagyon valószinűnek tartja, hogy a sólymászat eredetét a kelet- és középázsiai nomád és vadásznépeknél kell keresni, a kik a végtelen pusztaságon csakis betanított állatokkal tudják birtokukba ejteni a gyorslábú és szárnyas vadakat. Leghihetőbb, hogy a sólymászat az Arszakidák alatt, a parthus uralom idejében, a Krisztus születését megelőző és követő pár század alatt fejlett ki, a mikor a közép-ázsiai nomádok, mint uralkodó faj, egy régi kulturterületen helyezkedtek el s a nomád élet kedvteléseit a nagyobb műveltség által nyújtott segédeszközökkel fejleszthették tovább s tehették változatosabbakká. Az Akhemenidák korában még semmi nyoma sincs a perzsáknál a sólymászatnak, pedig a sólyom elnevezés a perzsa sahin, pamiri sáin, soin, ó-baktriai saena szóval függ össze. De az ókori nomádok sem ismerték; a kelet-európai szkithák, szarmaták életviszonyairól elég részletes ismereteink vannak, tudunk egyet s mást a közép-ázsiai masszagetákról is; ha a sólymászat már akkor ismeretes lett volna, Herodotus még jobban tudomást szerezhetett volna róla, mint a jyrkák sajátságos vadászati módjáról.
A népvándorláskori nomádok azonban már ismerték. Egy VI–VII. századbeli altaji turk khágánnak Belső-Ázsiában, a mai mongol földön az Orkhon folyó vidékén levő síremlékére is oda vésték vadászsólymát, melyet az oghuz törökök nemzetségei törzsjelvényként (czímerként) használtak, még pedig olyan formán, hogy a törzs általános jelvénye volt a túrul vagy toghrul, egy kisebb fajta fekete sas, az egyes nemzetségek pedig más-más sólymot, vagy sast választottak nemzetségük jelvényéül. Tudjuk krónikánkból, hogy a hagyomány szerint Etelétől egész Géza vezér idejéig a magyarság is a túrult használta jelvénynek, melyet a Képes-Krónika szintén fekete sasnak ábrázol. Miként honfoglaláskori sírokban a vadászkutya, egy népvándorláskori – csongrádmegyei mártélyi – temetőben a vadászsólyom volt a halott mellé téve.
A közép-ázsiai nomádok nemcsak a sólymot (tugan), ölyvet (dsagalmai; – subbuteo), karvalyt (kirgaj, kirgij; – astur nisus) és héjját (karcsaga, vagy kus; – astur palumbarius), hanem a sast (börküt, berkut; – aquila fulva) is betanítják vadászatra.
A sasfélék közé tartozik a túrul is, melylyel, mint Timur Lenkről írják, hattyúkra vadásztak. A régi magyarságnak azonban, mint krónikáink írják, a kerecsen vagy kerecset (falco gyrfalco, gyrfalco Islandicus) volt a legkiválóbb vadászsólyma. A kerecsen az Ural hegyei közt fészkel, részint fehér, részint kékes szinű és kiváló nagyságú. Az Árpádok korában, a tatárok ideje előtt, az orosz fejedelmi udvarokkal való összeköttetésnél fogva nagyon valószinű, hogy királyaink sohasem voltak kerecsen hiányában s azért tudták olyan jól krónikáink, hogy a «Riphaeus» hegységben van a hazája, a tatár uralom azonban elvágta az útját az Ural vidékével való összeköttetésnek. A későbbi moszkvai nagyfejedelmeknél azonban a XVI. század elején élt Herberstein Zs., I. Miksa, V. Károly és I. Ferdinánd moszkvai követének tanúsága szerint megint nagy divatban volt a «kretzet», melyet az Ural-hegységből szoktak Moszkvába szállítani s hattyúra, darúra és más szárnyasokra vadásztak vele.
A sólymászat, a középkori vadászatnak ezen legelőkelőbb formája, nyilván a népvándorlás folyamán, keleti nomádok útján terjedt el az európai népeknél, előbb a magyarországi s innen a többi germán udvarnál is. Mindaz a segédeszköz, a mi a sólymászattal összefügg, megvan a közép-ázsiai nomádoknál is; a karakirgizek, a kik a pusztaság keleti részén a Tien-sanig és Pamirig elnyúlva tanyáznak, Almássy György 1900-iki turkesztáni útja alatt történt följegyzése szerint ismerik a mjelej-t vagyis a keztyűt, a tomoghot vagyis a sólyom fejére húzott sapkát (a sas sapkája «berküttükü tomogho»), a bót, a madarak lábbéklyóját, a baldakot, vagyis azon villa-alakú fát, melyre a sast hordozó támasztja a karját, a khanatot, vagyis a sólyom tanítására szolgáló s madárszárnyakból készített játékszert, ugyanezt rókafarkból és bőrből készítik a sas számára és csirgá-nak nevezik; van egy négy pálczára függesztett hálókészülék a sólyomfogásra, a minek a neve tor, aztán ágból fonott lesgunyhó vagyis nuocsás itt van egy hajlított pálczán, a küjüőn, a prédamadár is. Azt lehet mondani tehát, hogy a nyugot-európai népeknél divatos sólymászat egészben véve ugyanazon nyomokon haladt, mint a hogy az a keleti nomádoknál kifejlett s kétségtelen, hogy a magyarság is már magával hozta a sólymászatra vonatkozó ismereteket.
Sajnos, hogy a magyar sólymászat körében kifejlett hagyományos szokásokról alig tudunk valamit. Pedig Nagy Lajos király sólymára LÁSZLÓ (Ladislaus Hungarus, Ladizlaus von Ungern) egy a külföldön is sokat emlegetett munkát írt a sólyom neveléséről és gondozásáról, melyből azonban csak egy pár töredékes idézet maradt fenn a bécsi udvari könyvtár egy XV. századbeli német kéziratában, Hickelt Eberhard Aucupatorium herodiorum czímű művében. Az idézetek részint a beteg sólyom ápolásáról és gyógyításáról, részint pedig a sólyommal való bánásmódról szólnak s bepillantást engednek a régi magyar sólymászat szokásaiba. Egyik szabály volt, hogy a fészekből kivett sólyomfiókkal, a mikor kézen tartották, nagy csínján kellett bánni, éheztetni nem volt szabad, hanem jó ételekkel kellett kedveskedni, hogy a jó bánásmód jó erkölcsökre szoktassa. Szabály volt az is, hogy hőségben nem volt szabad a kézen hordani. Ha a sólyom már annyira megszelídült, hogy nem kellett pórázon tartani s magától rászállt a tollból, szárnyból összeállított álmadárra, az úgynevezett sólyomjátékra, akkor egy jártasabb gyalog-sólymárt állítottak az álmadárhoz, hogy azt kezelje. A melyik madár gyorsan rárepűlt, arról lehetett tudni, hogy a kézen is szelíd lesz és hallgat a szóra. Később már lovas-sólymárral gyakorolták legalábbis 3 napig, a ki az álmadarat kezébe tartva mutatta a sólyom felé; az álmadárnak nagynak kellett lenni s a ki tartotta, annak mozdulatlanúl kellett maradnia s az álmadarat mutatni a sólyomnak, de úgy, hogy ez ne bánthassa; a ki pedig a sólymot az álmadár felé dobta, annak menten a sólyom után kellett lovával nyargalnia, hogy még idejében elvegye a másiktól az álmadarat s mindjárt utána madárnak való étellel meg kellett a sólymot etetnie. A mikor kilovagoltak sólymászatra, darúval vagy más madárral tettek próbát, de nagyon kellett vigyázni arra, hogy a sólyom meg ne csalódjék s nem volt szabad kelletlenűl is prédára kényszeríteni. Sólymászatra legjobb idő volt a vecsernye ideje, naplemente előtt, a mikor langymeleg volt s szél nem fújt. Tél idején a sólyomnak se kövérnek, se soványnak nem volt szabad lenni és szél nem járta, nem nagyon meleg helyen kellett tartani.*
Dombrowski E. Altdeutsches Weidwerk. I. Bd. Meister Eberhart Hickelt’s Auccupatorium Herodiorum. Bécs. 1886. XXVII., XXX. l. A Magyar Lászlótól vett idézetek kivonatos magyar fordítását l. Vadászlap, 1892. évf.
A keleti nomádoknál egyik különlegesebb módja volt a vadfogásnak a pányvával való vadászat. A magyar őshaza szomszédságában, Permben találtak egy Szasszanidakori, de már nagyon barbáros kivitelű ezüst csészét, mely egy ilyen vadászati jelenetet tüntet föl a VI–VII. századból. A vadász gyalog van s nem lóháton, mint a hogy rendesen szokták ábrázolni ezek a perzsáktól készített csészék, jobb kezében a kötél végét tartva, baljával mindinkább maga felé húzza a nyakába vetett pányván vergődő szarvast. A vadfogás ezen módjának, melynek hagyományai csikósainknál maradtak fenn, mindenesetre az volt a rendeltetése, hogy a vad életben maradjon s talán iramszarvas fogására használták az uralvidéki néptörzsek; mindenesetre olyan módja volt ez a vadfogásnak, melynek a pásztorember is hasznát vehette.
531. ábra. Kerekes puska a XVII. századból. Kiáll. hg. Batthyány-Strattmann Ödön.
Még az ősidőkből való a farkasverem s a csapda, tőr vagy tőrök és hurok különböző neme is, mely épp úgy használatban van szibériai nyelvrokonainknál, mint a középázsiai nomádoknál. Amennyiben a vadfogás ezen módját a veszedelmesebb vadállatok megejtésére alkalmazták, inkább a pásztorkodó, mintsem a tulajdonképpeni vadászéletmóddal van összefüggésben. A vadász szembeszáll a vaddal, a baromtartó nomádnak azonban az ellen is kell védekeznie, hogy medve, farkas, róka stb. meg ne lepje a ménest, gulyát vagy nyájat s kárt ne tegyen barmaiban. E mellett a voguloknál és osztyákoknál, a kik ma is az ősmagyar vadászéletnek megfelelő viszonyok közt élnek, bizonyos vallásos felfogás fűződik ahhoz, hogy a medvét csapdával fogják. Az égisten, Numi Tarom kiválasztott állatának, fiacskájának tekintik s azt hiszik, hogy Numi Tarom haragja sújtja azt, a ki megöli a medvét. A csapda egészen más; ott a medve maga lövi meg magát a kellőkép elkészített és kifeszített íjjal, a mikor aztán a vogulok és osztyákok nagy medvetort tartanak s a megölt medve előtt mindenféle beczézgető s hízelgő nyilatkozatok közt mentegetődznek, hogy nem ők voltak az okai a medve halálának. A magyarságnál nagyon csekély emléke maradt meg ennek az egykori medvetiszteletnek, de hogy nálunk is megvolt valaha, egy pár nyom mutatja. Hihetőleg ezzel függött össze a kifeszített hálóval való medvefogás is, melyet az 529. sz. ábránk tüntet fel egy XVII. századbeli metszet után.
529. ábra. Medvefogás hálóval. XVII. századbeli fametszet. Kiáll. Dr. Szendrei János.
A farkashoz különben szintén fűződött valamiféle vallásos felfogás. Avarokról, kúnokról írják, hogy a mikor nagy esküt tettek, olyankor farkast konczoltak fel. Nem ismerjük az ezzel kapcsolatos vallásos fogalmakat, de úgy tetszik, hogy a farkasban a rossz szellem valami megtestesülését hitték, a mi a farkasvadászat módjában is kifejezést nyert. Szokásban volt ugyanis az agarak által felhajtott és lefülelt farkast buzogánynyal verni agyon vagy pedig lóhátról folytonosan hajszolva, agyonkorbácsolni.
A legősibb vadászfegyver a nyíl, melynek alakja és nagysága a vadhoz képest nagyon különböző volt. Szibériai nyelvrokonainknál, a voguloknál és osztyákoknál vannak hegyesvégű, háromszárnyú, villaalakú és nehéz bunkóban végződő nyilak, melyek közűl a magyarországi leletekben csak az utóbbiak nem fordúlnak elő.
A bunkósvégű nyilat a becses bundájú vadak, a nyuszt, nyest, hölgymenét, evet elejtésére használják. Bizonyára meg volt őseinknél is, a míg a mai Baskiria területén laktak, hol, mint Béla király Névtelen Jegyzője mondja, oly bőviben volt mindenféle becsesbőrű vad, hogy még a gulyások és kanászok is nyuszt- és hölgymenyétbőrrel ruházkodtak. Jordanis is említi VI. századbeli őseinkről, kiket hunuguroknak nevez, hogy a becses szőrméjű vadbőrök kereskedése tőlük származik. A középázsiai törökök hagyományai, a magyarok onogur nevét «tiz ujgura» (on-ujgur) magyarázva, szintén tudnak arról, hogy az Irtis forrásvidéke táján tanyázó on-ujgurok nyuszt-, nyest- és evetfogásból éltek. A vadbőrök pénzértéket képviseltek az ősmagyarok cserekereskedésében, s az északkeleti népeknél fenmaradt hagyományok szerint az evetbőr helyettesítette a pénzegységet. Ennek hagyományai benyúlnak az Árpádok korába. Tótország (a mai Horvátország) nyestbőrt fizetett adóban, a mit az aranybulla 28-ik pontja szerint a Kálmán király által rendelt értéknek megfelelően házanként 12 frisachi dénáron lehetett megváltani. Szent István a zalavári apátságnak az 1019-iki alapítólevél szerint a Dráva mellől évenként 12 rókabőrt és 200 evetbőrt rendelt. A dömösi apátság erdélyi vadászai II. Béla 1138-iki alapítólevele szerint 20 nyestbőrt s egy medvebőrt, meg egy bölényszarvat tartoztak évenkint adni. A drávamelléki s liptói, meg turóczi nyestfogók és a hódászok vagy hódosok, a kik az Árpádok korában még bőviben levő hódfogással foglalkoztak, a vogulokéhoz hasonló bunkós nyilat használhattak; fából készült az egész, megmagyarázható, ha nyom nélkül elporladt a földben s nem maradt fenn, mint a vas nyílhegy.
527. ábra. Nyílhegyek a középkorból (IX–XV. század).
A vadászatnál használt középkori magyar nyílhegyeknek változatos sorozatát tünteti föl az 527. ábra. Kisebb vadakra lapos levélidomú nyílhegyet használtak, nagy vadakra olyat, mely kétfelől nagy szárnynyal van ellátva, a villa-alakút a gyorslábú vadakra, szarvasra, őzre, zergére, a villaalakban kétfelé ágazó s kiélesített nyílhegy rendeltetése ugyanis az volt, hogy a vadnak az inát vágja el s tovairamodását megakadályozza; a hegyes nyílcsúcs kevésbbé tette meg ezt a szolgálatot, mert ha belefuródott is az állat testébe, vele együtt futott el; ellenben a piramisforma, négy oldallal ellátott karcsú testű, szeges végű kisebb fajta nyílhegyeknél a befúródás könnyűszerűsége volt a czél, nyilván madarakra használták tehát, melyeknek tollazatában a lapos nyílhegy inkább fennakadhatott. A nehéztestű, négyoldalú hegygyel ellátott köpüs nyílcsúcsok a számszeríjjal együtt (528. ábra) jöttek használatba s egyformán alkalmazták vadászatnál nagy vadakra és csatában.
528. ábra. Számszeríj a XVI. század elejéről. Kiáll. Wilczek János gróf.
Az íjj a legősibb időktől fogva a középkor utolsó századáig kézíjj volt, részint járomalakú, mint az egykori skitha, parthus és perzsa íjj, részint pedig a török íjjakhoz hasonlóan az ellenkező irányban meggörbített fakéreg egy másfajta fával volt kibélelve; a kétféle fanem közül az egyik puha és hajlékony volt, a másik pedig, mely a nagy feszerőt adta meg az íjjnak, kemény s gyakran szarúval helyettesítve. A számszeríjj nyugoti eredetű s nálunk csak a XIV. század vége felé vagy a XV. század elején kezdett elterjedni, különösen Felső-Magyarországban.
A lándzsa is, mint vadászfegyver, jóformán csak a honfoglalás után terjedt el, bár a Szasszanida királyok rendesen lándzsával vannak feltüntetve a vadászjeleneteket ábrázoló ezüstcsészéken, annak pedig elég sok nyoma van, hogy a magyar elem a perzsákkal sokszoros összeköttetésben volt a honfoglalás előtti századok alatt. De ezzel szemben figyelembe veendő, hogy a régi magyarság lándzsája a lobogó s kopja volt, már pedig ez nem igen alkalmas vadászfegyvernek; a lobogó nélküli lándzsa pedig, mint neve is mutatja, a mai hazában honosodott meg nálunk.
Árpádházi királyaink alatt nagy átalakuláson ment keresztűl a magyar vadászat. Új szokások, a nyugoti népek vadászatának formái, vadászfegyverei és vadászkutyái terjedtek el a régi keleti vadászati mód hagyományai mellett, de ezenfölül magának a nemzetnek életviszonyai is nagyon megváltoztak. A Bakony, Vértes, Mátra, Bükk s az erdélyi havasok, meg az egész Kárpátalja rengeteg erdőségei váltották fel a kelet-európai és nyugot-ázsiai pusztaságot.
A nomád életet Magyarország területén nem lehetett folytatni. A honfoglalás előtt még mindig egy neme volt az életmódnak a vadászat, melyet a baromtartás mellett is folytattak; az Árpádok alatt már teljesen az előkelőbb osztály mulatsága lett s mint életfoglalkozás, elvesztette azt a jelentőségét, a mivel régebben bírt, hogy szabad emberek adják rá magukat; az Árpád-kori vadásznépség már csupán a király, az előkelők és egyház szolgálatában álló cselédekből állt, kik nem annyira a katonáskodó magyar, mint inkább a meghódított szláv elemből kerültek ki.
Az Árpádok vadászszenvedélyéről számos adat tanuskodik. Még szent Imréről is azt írják a hildesheimi évkönyvek, hogy vadászat közben vadkan ölte meg. Szeretett vadászni I. Endre, ki a zemplénmegyei Kethelpataka földet a Sátorhegytől (Sátoralja-Ujhely) a Tolcsva vizéig s «a hegyek aljától » a Tiszáig bírta.
Az udvar szolgálatában álló vadászok (venatores, faristarii) egész nagy néposztályt képeztek, a kik a különböző várbirtokokon voltak elszéledve s a vadászok ispánja (comes venatorum) hatósága alatt állottak. Nyoma van a vadászok ispánja helyettesének (vicarius iudex comitis venatorum) is s ezenkívül a II. Endre korabeli Váradi Regestrum említi a szilágymegyei Ipp falubeli bölényvadászok tizedesét (decurio).
A vadászok közt kiváló helyet foglaltak el a bölényvadászok (venatores bubalorum), a kiknek néha külön ispánjuk is volt (comes venatorum bubalinorum), mint a Váradi Regestrum által említett Pál, ki egy kardlopással vádolt szentmártoni bölényvadász dolgában biráskodott s aztán László, kinek helyettese, Joachim, egy adósság s az ebből származott veszekedés miatt indított pörben ítélkezett.
A bölény volt egykor Magyarország leghatalmasabb vadja; a medvét és vadkant V. István király már a közepes vadak közé számította. Akkoriban az ország minden nagyobb erdőségében honos volt, a Kárpátok és Szlavonia rengetegeiben csak úgy, mint az erdélyi és bihari havasokon, volt a Bakonyban és a Mátrában, meg a Bükk-hegységben s a Kis-Kárpátokon és a Fehér-hegységen át a Csallóközig előfordult. Nemcsak a Bölön, Belény, Belényes, meg a szláv Zombor s a germán Visonta elnevezésű helynevek őrizték meg emlékét, hanem a Bél nevűek is innen vették eredetüket. A pozsonymegyei Bél-Vatha és Hegyi község közt egy 1239-iki oklevél Bélhonos Örvénynek (Beilhonus Ewren) nevez egy mély határárkot; Bél-Örvényes és Belényes-Örvényes nevű helyek vannak Biharmegyében is. Ugyancsak a bölényről neveztek egy vadászó helyet a sárosmegyei sóvári hegyek közt Lipócz vidékén Bikácslesinek, melyet egy 1299-iki oklevél említ (ad quendam locum venacionis Bikachlesy nominatum). Lassanként kipusztult mindenfelé. Turóczy Lajos szerint 1735-ben állítólag még a Bakony vadjai közt is előfordult, de azután már csak az erdélyi havasok közt volt elvétve található. Ujfalvy Sándor 1854-ben «Az erdélyi régibb és a közelebbi vadászatok és vadak» czímű, a kolozsvári múzeum könyvtár kéziratai közt levő munkájában azt írja, hogy az utolsó bölényt 1762. október 8-án a Bethlen grófok birtokán, a borgói pláj magaslaton ejtették el. Petényi szerint azonban még 1813-ban is lőttek egyet Udvarhelyszéken. A korábbi időkben igazi fejedelmi mulatság volt a bölényvadászat, melyet az erdélyi fejedelmek, mint I. Rákóczi György s még előbb a vajdák, mint Maylád István, minden évben nagy pompával tartottak meg. Magáról a vadászati módról csak annyit tudunk s ezt is csak a XVIII. századból, a mikor már vége volt az egykori fejedelmi udvartartásnak, hogy a bölényt valamely tisztás helyre szorították s ott aztán lándzsával, handsárral és szekerczével támadtak rá.
A bölényvadászok mellett a solymárok (falconarii) voltak a legtekintélyesebbek. Nevezték őket madarászoknak (aucuparii, aucupes), vagy szlávosan drauczároknak (draucharii) is, a kik azonban a sólyom gondozásán és tanításán kívül egyéb teendőket is tartoztak végezni. Így olvassuk egy 1231-iki okmányban, melyben II. Endre király a szatmármegyei Herep (Cherep) mellett Madaras falu közelében négy telket adományoz a királyi solymároknak, hogy az ő kötelességük volt a kékesi erdő őrzése, valamint a szénakaszálás is. A solymároknak ép úgy, mint a bölényvadászoknak, néha külön ispánjuk volt. Ezek közé tartozott Farkas fia László, Mordár unokája, a ki 1280-ban bodrogmegyei Gyopol nevű örökölt földjét a kún Tepreznek adta el; az oklevél a király úr (IV. László) tordai solymárai egykori ispánjának – comes falconariorum domini Regis de villa Turda – mondja.
Egyébként pedig a vadászok ispánja alá tartoztak a solymárok, mint az a Solymos (Solumus) falubeli Fehér nevű nő, kit Pál, a vadászok ispánja a Váradi Regestrum szerint rontásért fogott pörbe Miklós szathmári alesperes előtt. A már említett Tordán kívül a solymárok földje volt a Buda közelében levő Solymár, a pozsonymegyei Solymos-Karcsa, a nyitramegyei Halla; egy 1297-iki oklevél a király solymárainak liptói földét említi; a baranyai Nyárád földet egy 1235-iki okmány szerint közösen bírták a királyi madarászok és kutyapeczérek; a szatmármegyei Solymos (Solumus) föld előbb a királyi drauczároké volt (terra draucariorum regiorum), de aztán elnéptelenedett s V. István ifjabb király 1262-ben Aladár ispánnak ajándékozta; ugyanő az 1263-ban Kompolt ispánnak adott hevesmegyei Domoszló földről azt mondja, hogy ott öt telke van a «drawc» nevű népeinknek, egy másik oklevélben pedig, hogy ott előbb a «drauch» nevű népség tartózkodott; az abaújmegyei Batur nevű föld (Gagy-Bátor) is IV. Béla és V. István korában a királyi drauczároké volt, Kún László azonban 1283-ban s újólag 1285-ben Merse fia Pós ispánnak adományozta.
Voltak solymárai az egyháznak és a főuraknak is. Így II. Béla 1138-ban négy szolgát adott a dömösi prépostságnak, kiknek kötelessége volt a prépost sólymait eltartani. A biharmegyei Solymos, a Bertény (Berthein) és Sonkolyos (Sunkulus) mellett a Csanád nemzetségé volt; az itteni havasok közt, a Draganafej, Solymosfő (Solumosfey) és Felkő (Felku) nevű hegyeken tartották a nemes sólymok fészkeit, melyek egy Miklós ispán, meg László és Tamás testvérek közt 1264-ben kötött birtokegyezség szerint minden haszonvételeikkel és «a solymok fészkeivel» együtt az utóbbiaknak jutottak.
Híres volt Nagy Lajos király solymára, MAGYAR LÁSZLÓ, a ki a föntebb említett munkát írta a sólyom neveléséről és gondozásáról.
A későbbi időkből Báthory Gábor erdélyi fejedelem két solymára ismeretes; az egyik volt felsőoroszi MADARÁSZ PÉTER, görgényi madarász, ki 1610-ben nemességet kapott s czímerében előbbi foglalkozása emlékéül egy hasított süvegű, szürke dolmányú, piros nadrágú, sárga csizmájú magyarruhás férfi van feltüntetve, oldalán szablyával, jobbjában sólymot, baljában két foglyot tartva; a másik SZIGETI PONCZ ISTVÁN, kit a fejedelem 1612-ben szintén a nemesek közé emelt s ugyancsak beszélő czímerrel ajándékozott meg, mely jobb kezében zöld ágon solymot tartó piros dolmányú, kalapos férfit ábrázol. Ezekből a XVII. századbeli erdélyi fejedelmi madarászok viseletére is kapunk felvilágosítást.
A királyi vadászok harmadik nagy csoportjához tartoztak a kutyapeczérek (caniferi), kiket III. Endre egy 1293-iki oklevele szerint szlávosan besniköknek is neveztek – quos vulgaris locucio Besnucos appellat – ha talán nem is országszerte, hanem csak a felvidéken. Az oklevél a szepesmegyei somogyi peczérek szabadalmait rendezi; már egy 1254-iki okmányban van róluk szó, a mikor IV. Béla király beleegyezik abba, hogy az ugyanazon Somogy faluban megtelepedett szepesi szászok egy darab földet vásároltak tőlük; III. Endre föntebbi leveléből tudjuk, hogy a somogyi peczérek évenkint 6 arany márkát fizettek a királynak három részletben, kettőt szent Márton napján, kettőt a nagybőjt közepén, kettőt pedig Keresztelő szent János ünnepén s a szepesi ispán birósága alól teljesen kivétettek. A Somogy melletti Hunsdorf (újabban Hunfalva) község szintén az ő emléküket hirdeti. A baranyamegyei Nyárád földet közösen bírták a királyi madarászokkal. Laktak aztán Pakson, Csanakon, Harasztin, Radványban, továbbá a zemplénmegyei Lucz és Tochol (Tokaj?) földön, a mit Kún László 1290-ben Simon fia Tamás ispánnak ajándékozott. Eredetileg a veszprémmegyei Szent-Gál is a királyi peczérek földje volt, később ezek a nemesek közé emeltettek, de egész 1848-ig megtartották a királyi vadászok czímét.
A királyi peczéreknek, miként a bölényvadászoknak és solymároknak, szintén volt külön ispánjuk (comes caniferorum). Voltak ezeken kívül az előkelőbb házaknál is kutyapeczérek. Így említi egy 1288-iki oklevél Batiz testvére Miklós szepesi jobbágypeczéreit – Jobbagiones caniferos in Scypes existentes, – a kiket Miklós ki akart vonni a szepesi prépostnak járó tizedfizetés alól, a prépost panaszára azonban Kún László elrendelte, hogy a Szepesföldön úgy a kutyapeczérek, mint a drauczárok (madarászok) s más hasonló foglalkozású emberek tartoznak tizedet fizetni.
A középkori Magyarország udvartartásának hagyományai a XVI. század második felétől kezdve Erdélyben éltek tovább. II. Rákóczi Ferenczczel azonban az erdélyi fejedelmi udvar is eltűnt s ettől fogva már csak egyes udvarházakra szorítkozott a kutyapeczérek állása, a kiket az erdélyi urak kizárólag czigány jobbágyaik közül választottak. Ezeknek volt a kötelessége, mint Ujfalvy Sándor mondja idézett művében, vadászat alatt a hajtást vezetni, a hajtás alatt kürtölni, kopókról s agarakról gondoskodni s a vadászaton a vadra bocsátani és elvenni tőlük a megfogott vadat, ők vitték hátukon a több napra való élelmet s mindig gyalog jártak, lóháton soha; a háznál a kutyák gondozásán kívül fát vágtak, pecsenyét sütöttek, tányért mosogattak, sertést hizlaltak, gyümölcsöt aszaltak. Bár az udvarban legalárendeltebb volt az állásuk, nagyon meg voltak vele elégedve s a ház urán kívül senkitől sem függtek, parancsot mástól el nem fogadtak.
536. ábra. Fokospuska a XVII. századból. Kiáll hg. Batthyány-Strattmann Ödön.
A vadászok itt említett három főcsoportján kívül említik még az Árpád-kori oklevelek a nyulasokat vagy nyúlfogókat (leoporariferi), nyestfogókat és a hódászokat vagy hódosokat. Az utóbbiakról emlékezik meg egy 1236-iki oklevél, mely arról értesít, hogy Jogelin fia Márton, a hódászok ispánja (comes hodacensium), aztán a vasmegyei Szarvas-Kend melletti Hodászfaluból (de villa Hodacensi) való Anas, Pous és Wansa s a Halastó melletti Hodász faluból való Rodvzlov és Kewery Farkas kir. udvarbiró előtt ugyan bepörölték Ivachint és Pétert, azt állítván róluk, hogy a hódászok nemzetségéhez tartoznak, de miután ezek bebizonyították, hogy szabad atyától származtak, s csak ennek elhalálozása után költöztek anyjukkal együtt a hódászok közé, a vasvári káptalan előtt visszavonják a pört. V. István király pedig 1272-ben a szatmármegyei Hetény földről mondja, hogy a tatárok előtt hódászok – castonarii, qui Hudaz dicuntur – lakták.
533. ábra. Stuccz a XVII. századból. Kiáll. hg. Batthyány-Strattmann Ödön.
A vadászatban úgy, mint a hadviselésnél, korszakalkotó volt a könnyű kézi puska feltalálása. Nálunk egy 1509-iki czímeres levélen találjuk legrégibb emlékét a vadászpuska használatának, a czímer ugyanis a gömöri királyi vadászatok egyik jelenetét tünteti föl, a midőn t. i. a nemességet nyert Kánthor Benedek a király szemeláttára lőtt le egy szarvast. A XVII. században nagyon el voltak terjedve a rakott s elefántcsont-faragványokkal diszített puskák. Könnyebb fajta volt a rövidcsövű stuccz (533. ábra), a minőt használt Zrinyi Miklós is azon a végzetes vadászaton (1664. november 18.), midőn az ottoki erdőben a vadkan megölte (537. ábra).
537. ábra. Gr. Zrinyi Miklós megöletése a vadkan által. XVII. századbeli fametszet. Kiáll. Apponyi Sándor gróf.
A könnyű puskák közé tartozott a tezsényi vagy terzsényi is (532. ábra), melynek kívül volt a lakatszerkezete; úgy ez, mint a stuccz vontcsövű és kereklakatos volt. A sokkal egyszerűbb szerkezetű flinta a XVII. század vége felé kezdett csak egyes előkelőbb házaknál feltűnni, főleg az ifj. Lazaro Cominazzo († 1690) által készített flinták kedveltettek meg, de általánosságban csak a XVIII. század dereka felé terjedtek el, a mikor b. Bánffy Farkas († 1761) marosvásárhelyi kir. táblai elnök az akkori rossz szerkezetű fegyverek helyett a Lazaro Lazarino-féle csöveket kezdte használni, ettől fogva, mint Ujfalvy mondja, úgy elszaporodtak Erdélyben, hogy alig volt olyan nemesi udvar, hogy a falon ne lógott volna egy Lazarino-féle puska.
532. ábra. Tezsényi a XVII. századból. Kiáll. hg. Batthyány-Strattmann Ödön.
De még a puska használata után is sok ideig vadra nem lőttek seréttel, hanem csak madárra. «Az vadhoz – írja Apor Péter a Metamorphosisban – akkor stucczból, terzsényiből, pulyhákból, egyes golyóbissal lőnek vala, ha találta, ott maradott, ha nem találta, ritkán ment el sebben, sőt mintegy törvénye vala abban az időben az vadászoknak, hogy ha annál nagyobb főember volt is, ha vadhoz lőtt s nem lőtte, vagy vért vagy szőrt elé nem hozott, plága-lapoczkát hordozván magokkal, azt jól megcsapták vagy fiatal fát vágtanak le alatta.»
Volt is vad elég, de «miolta az flinta béjöve és seréttel kezdtek lőni vadhoz – panaszkodik Apor – mivel több vad megyen el sebben, az mely oszztán haszontalanul döglik meg», a vad megfogyott. Már több mint másfélszázaddal előbb észrevette ezt Apor; mit szólna, ha az utóbbi évtizedek alatti vadpusztítást látná?
Szinte meseszámba megy, a mikor azt olvassuk Vas Gerebennél, hogy midőn gyermekkorában – tehát alig negyven évvel ezelőtt – a tamási vadaskerten át utazott Pécsre, apja a kocsison kívül egy kis bérest is adott mellé, hogy a vadaskertben a szarvasok le ne egyék a saraglyából a szénát, őt pedig le ne lökjék a kocsiról mint az másokon nem egyszer megtörtént.
A modern vadászfegyver pusztításai nemcsak leapasztották a vadállományt, de magára a vadra is olyan elriasztó hatással voltak, hogy a ki csupán a mai viszonyokból ítél, sok mindent félre fog magyarázni a régi vadászok szokásaiból.
Más és a maitól nagyon különböző viszonyok voltak azok, a mikor, mint pl. az említett b. Bánffy Farkas vadászataira a XVIII. század derekán, egész sereg vadász vonult ki lóháton, százszámra rúgó hajtókkal, peczérekkel, kürtösökkel, élelemhordó társzekerekkel s nagy zajjal fölverve minden berket és csalitot, heteken keresztül tartott a vadászat, melynek kezdetét mindig a taraczklövések jelezték, az éjszakákat czifra tábori sátor alatt, bölény- vagy medvebőrön töltötték, a fiatalabbak tűz mellett a gyepen háltak s esténkint a lobogó tűznél zeneszó mellett mulattak. Nem tartottak akkor attól, hogy a taraczklövések döreje, a lovak robogása elriasztja a szarvast, őzet, nyulat. Nem kellett akkor lesre menni, fölverték a meglapult vadat s gyors paripákon hajszolták, vagy mint herczeg Esterházy Miklós 1812-iki ozorai vadászatán, a hajtás egész tartama alatt az előkelőbb vadászok zöld galyakból készített sátorban, hat vadásztárogató zenéje mellett várták, mikor jön a szarvas puskalövésnyi távolságba.
Elmultak ezek az idők s velük megváltozott a vadászat jellege.
A vadfogás népies módjai is eltünőfélben vannak. Nagyon régtől fogva megszűnt a vadászatnak, mint ősfoglalkozásnak, az a jelentősége, a miként a megváltozott életviszonyok közt is a halászatnak és pásztoréletnek. A halászat és pásztorkodás csak külső terjedelméből vesztett a földművelés elterjedésével, de lényegében megmaradt tovább is életfoglalkozásnak, a szegényebb néposztály egyik kereseti forrásának; ellenben a vadászat úri mulatsággá változott, melyből mindinkább kiszorult a nép, úgy, hogy a vadászat népies anyaga már csak az orvvadászok körében található fel. Azok is lehetőleg lőfegyvert használnak, mely legfölebb abban különbözik a szokásos vadászfegyverekről, hogy nem modern a szerkezete. Az orvvadászoktól elkobzott puskák többnyire a félszázad előtti előltöltő gyutacsos fegyverek közé tartoznak. Csak elvétve akad egy-kettő olyan, mely egyenesen orvvadászatra készült. Egy ilyen XVII. századbeli kereklakatos orvvadász-fegyver volt kiállítva néh. Esterházy Pál hg. kismartoni gyűjteményéből, mely akként volt összeállítva, hogy a kis kaliberű csövet egy rőfalakú négyszögű fatokba lehetett elrejteni. Érdekes a maga nemében az a pisztoly is, melyet Spitzer Mór széleskuti földbirtokos állított ki, mint a melylyel a falubeli gyermekek nyúlra vadásztak; áll pedig a pisztoly egy faágyhoz drótozott kulcsból, melybe gyujtólyukat fúrtak. Igazi ősi módja a vadfogásnak már csak a farkasverem, tőr (tőrök), kelepcze (csapda), csapóláda, kalitka és lépvessző alkalmazásában ismerhető fel. A farkasverem czélját a neve mutatja; a nyájak és istállók körül ólálkodó farkas megfogására készítik, áll pedig mélyre ásott veremből, melynek nyílását galyakkal takarják el, de csak annyira, hogy észre ne vegye a farkas s gyanútlanul rálépjen, de meg ne bírja, hanem leszakadjon alatta. A tőr vagy tőrök lószőrből vagy zsinegből készült s deszkára vagy czövekhez erősített hurok; kisebb madaraknál, sármánynál, kenderikénél, tengelicznél stb. elég a lószőr is, húros rigónál, fogolynál, aztán nyestnél, nyúlnál, vadmacskánál stb. zsinegből készítik a hurkot, mely az állat lábára vagy nyakára tekerődzve, azt fogva tartja; újabb időben drótot is alkalmaznak; Szentes vidékéről volt kiállítva egy orvvadásztól szerzett ilyen nyúltőr, mely czövekhez erősített rézdrótból állt. Az újmagyarsággal csapdának nevezett kelepcze, mint a név mutatja, szláv eredetű. Kezdetleges előállítási módját az ezredéves kiállítás alkalmával a dolhai Paraszka József által készített medvekelepcze tüntette föl. Leglényegesebb alkatrésze a föltámasztott nehéz dorong, mely rögtön kimozdul helyéből, a mint a vad a csalétekhez nyul s főbeüti a vadat. Hasonló módon van előállítva a csapóláda, melyet patkányfogásra alkalmaznak, csakhogy itt a dorong helyett kővel vagy téglával súlyosbított deszka van föltámasztva, mely leestében agyonlapítja az alája került állatot. A kelepcze tökéletesbített formája a csapda, máskép kaptárvas, vidravas, vagyis az egészben véve abroncsalakú, kétfelé nyitható s a közepén levő rugó mozgására erősen összecsapodó vas, melyet főleg róka- és farkasfogásra használtak; van kisebbfajta is patkányra, görényre, varjúra stb. A madár-, különösen czinkefogásra használt kalitkát sárgatökből készítik, melyen ajtót vágnak, belét kikaparják s midőn a czinke keresi benne a tökmagot, egyszer csak rácsukódik a kifeszített ajtó s a czinke fogva marad. Szintén kisebb madarakat fognak a lépvesszővel (enyves vesszővel), különösen énekes madarakat, melyeket vagy a madárhang utánzásával vagy egy más fogvalevő madárral a vesszőre csalnak; a melyik madár rászáll, úgy odaragad, hogy nem tud elrepülni.
534. ábra. 1. Lőportartó. 2. Vadászkulacs a XVII. századból. Kiáll. dr. Wartha Vincze.
535. ábra. Lőportartók. 1. A XIX. századból, kiáll. a sz.-fehérvári múzeum; 2. a XVII. századból, kiáll. hg. Batthyány-Strattmann Ödön.
Mindez nemsokára egészen eltünik s csak egyes közmondások és kifejezésmódok őrzik meg emléküket, mint pl.: «Aki másnak vermet ás, maga esik bele», «tőrbe-kelepczébe esni, vagy ejteni», «lépre csalni» stb., melyek még akkor is élni fognak, a mikor a tárgyakat és használati módjukat rég elfelejtették.
538. ábra. Lőportartó szarvas-agancsból. 1700 körül. Kiáll. hg. Batthyány-Strattmann Ödön.
