A MAGYAR ELEMEK.

Teljes szövegű keresés

A MAGYAR ELEMEK.
Tárgyi tekintetben a magyar pásztor szerszáma igen messze visszamegyen az ősiségbe; legmesszebb pedig azokban, a miket saját szükségeinek kielégítésére fordít, mint evőeszköz, főzőeszköz, a szerszámok között pedig az ár.
Az evőeszközök között sokalakú a villa, mely czímeres nádból készül s melynek hegyei megpörköléssel keményíttetnek; ennél sokkal nevezetesebb azonban a kanalasgém – Platalea – csőréből való (515. ábra), melynek felső kávája minden alakítás nélkül kanál, alsó kávája a villacsont forradásának felhasználásával igen csinos villát szolgáltat. A midőn a magyar Alföld még borítva volt rétséggel, mocsárral, a kanalasgém nagy fészektelepeket alkotott s így a pásztorság bővében volt az anyagnak.

515. ábra. Magyar pásztorkészség. Legősibb. 1., 2. Kanál és villa a kanalasgém csőréből. Kúnság. – 3. Tőrök-ár őzagancsból. Somogy.
Az ú. n. tőrök, tulajdonképpen csont-ár a síkság pásztoránál a ló lábközépcsontjának függelékcsontjából készül és teljesen azonos a praehistoricus formával; a somogyi pásztornál gyakran (516. ábra). A «csontkupáncsok» diszítése népvándorláskori, a tűzkövet rendesen valamely praehistoricus nyílhegy szolgáltatja, míg a késtok élénken emlékeztet a nyíltartó tegezre. A «pillangós» bőrdiszítés sajátosan magyar. A kupáncsok rendeltetése legtöbbnyire biztosító, az erszény vagy tok kinyílása ellen való szorító s ez a körülmény igen fontos bizonyos praehistoricus «gyöngyök» jelentőségére nézve.

516. ábra. Magyar pásztorkészség, csontkupáncsokkal, aczéllal, késtokkal és tőrökkel. A kova-nyílhegyek, tűzők gyanánt szolgálnak.
Messzevágó, a még természetes állapotban élő népekig érő analógiát alkotnak a java magyar pásztorság kezén levő ú. n. kavarók (517. ábra), a melyeknek ornamentikája az ú. n. fogóvégen a bográcsfülre való felakasztáshoz idomul. Ezeknek egy részénél jelentkezik az ornamentikának az a jellege, mely a szerszámhoz, t. i. a kés hegyéhez idomul.

517. ábra. Magyar kavarók. 1., 2. Szeged; 3., 4. Kecskemét; 5., 6. Kiskúnság cserényeiből.
A mi tulajdonképpeni diszítést és annak technikáját illeti, úgy ez nagyon változatos és a magyar pásztornép eleven szellemét kiválóan jellemző. A fonás, sallangozás rendkívül sokoldalú, különösen kötései biztosak és részben pásztornemzetségek titka voltak; a szögecselés, berakás, a közelmultban a kiválóan tehetséges somogyi pásztorságnál a zománczozásnak, megfelelő diszítésnek az a neme, hogy zománczmassza helyett az olcsóvá vált sokszinű pecsétviaszkot alkalmazza és igen kitünő polychrom hatást tud elérni; a lemezelés, ólmozás, különösen pedig a faragás és vésés, a mely rajz tekintetében művészi magaslatra emelkedik, ezek mind alkalmazva vannak.
A mi pedig még ezen felül is szépen jellemző, ez az, hogy az alakzatok soha sem esetlenek, a vonalak mindig biztosak és nemesek, a diszítés pedig sohasem halmozott, hanem legtöbbször bámulatosan stylszerű; színezetben nem bántóan rikító.
Nem kevésbé kiváló tulajdonság az, hogy a magyar pásztor diszítő művészetében sohasem ismétli alakzatait és még ott is, a hol teljes symmetriát várnánk, csak rokonalakzatot nyujt. Igaz, hogy ez a rokonalakzat bámulatosan egyező azzal, a melynek «párosa»; de nem ugyanaz a részletben. Ez világos bizonyítéka annak, hogy a pásztor szelleme sohasem nyugszik, folyton éber és alkotó. Kivételt csak az a kevés eset alkot, a mikor a pásztor lemezes diszítésnél ú. n. czifrázó szerszámot alkalmaz, a hol tehát a forma és a részlet kényszerítő és csak az alkalmazás némileg szabad.

518. ábra. Juhászkampó Somogy.
A stylizált, egyszerű és mégis ékes diszítésnek példája a somogyi juhászkampó (518. ábra), a melynél a kampónak gyakorlati rendeltetése van, mert ezzel fogja a juhász a birkát a hátulsó lábánál fogva. A kampó vége nemesen stylizált kosfej, töve-hajlásában van egy biztosan és szépen formált boglár, melynek a Chrysanthenum vagy Chamomilla virága szolgált alapul. Alapjában véve a püspöki pálczának, a pedum pontificium, a pásztorbot az ősi formája, tehát a symbolicus jelvénynek történetét, illetőleg alaki származását adja. A bogláros-virágos, szirmos és alakos diszítésnek elsőrendű tárgyai, többek között a Somogy java-magyar pásztorságnál dívó ivókobakok (519. ábra), a melyek nem szeszes italnak, hanem «egy ital víznek» valók, mert a rábízott jószágért való nagy felelősség a pásztortól józanságot követel.

519. ábra. Ivókobakok. Juhászoktól «egy ital vízre» valók, typikus bogláros, tulipános stb. ékítéssel. Somogymegye.
Ezek és hasonló tárgyak diszítése igen magas fokon álló compositionális tehetségről tanúskodnak, mely sohasem akad meg egy adott hézag betöltése iránt; az összeköttetésekben és a kivitelben mindig teljesen tudatos és biztos. A széles pásztán a hivatás – kos – és a pásztorság legendás alakjai, a fegyveres, gatyás betyárok dívnak leginkább. Az ivókobak a pásztor tarisznyájának felszereléséhez tartozik.
Nem kevésbé nevezetesek az ú. n. «tükörfák», legújabb időben – a gyújtó terjedésével – a gyufatartók és különösen az ökörszarvból készülő sótartók diszítései is, a melyekre a pásztornép valósággal reápazarolja ornamentikai és compositionális tehetségét, mely változatosság szerint kimeríthetetlen (LXXXIV. tábla).
Nem egy sótartó, még kezdetlegesebb kivitel mellett is, tehetségről szól; mint az a sótartó, melynek tetejét két kitünően stylizált és alkalmazott kosfej alkotja meg (520. 1. ábra). A kosfejnek ez az alkalmazása tetőzik a mernyei sótartón, mely sgrafittoszerű diszítéssel borítva, még sem teszi a halmozottság benyomását. A kosfejek felfogása minden esetben nemesen-archaikus.
A somogyi sótartókon úgyszólván tetőzik a pásztorművészet, úgyannyira, hogy a legfelsőbb fokon, a tető ősi diszítése mellett, a derékrészen egész életkép-sorozatokat alkalmaz a betyár-, de az úri-életből is. A betyárok harcza a zsandársággal az erdő sürűjében és állatvilága közepette, vadászjelenetek és hasonlók váltják fel egymást.
A szinte elmaradhatatlan ornamentum a «cziczfark» – Achillea millefolium – ritkábban «pávatoll» a szemes rész nélkül való stylizált alakja. A sótartókon látjuk azt is, hogy még abban az esetben is, ha három ellypsisről van szó, az ornamentikai kitöltés nem irányúl a középrész mellett a két szélsőnek symmetrikus kitöltésére, hanem csak congruens megoldásra.

520. ábra. Somogy-Göcseji pásztorkészség. 1. Sótartó stylizált kosfejekkel. – 2. Tükörfa typikus boglárékítményekkel.
A tükörfák a somogyi és zalai pásztorembereknél dívnak; kerek vagy négyszögű formájúak, mindkét oldalon karczolva vagy féldomborúan vésve diszíttetnek; széttolhatók. Belől az egyik lapba be van illesztve a tükör, a másik lap mélyedésébe a bajuszpedrő. – Az itt bemutatott tükörfán (520. 2.) tisztán látható a diszítés compositiójának szabadsága s a symmetria elkerülése. A középrész a vadrózsa – Rosa canina – öt szirmának hegyéből alakul, ennek közepe a virág maga, teljesen szabad beosztással; a tér betöltése tőből és kétfelé indul, kifejlődésében a két fél nem azonos csak congruens, egyébként szabadon alkotott. E diszítő mód változatainak se szeri, se száma.
A legnagyobb figyelemre méltó a pásztorok fegyverzete, a melyre a pásztor nagyon rátartós és ezért reápazarolja egész diszítő lelkületét és tudását. A fegyverzet a «balta» és a «karikás», legtöbbnyire «nehéz ostor».
A balta sohasem favágó vagy faragó szerszám, hanem valóságos fegyver, a melylyel, kivált a régibb idő pásztora, mesterileg tudott bánni. A legnevezetesebb balta a somogyi, a melynek alak szerint való ősét mi magyarok a tiszta rézkorból, tehát a bronzot megelőzve, ismerjük. Ennek a formának nincsen foka; háta domborúan íves és élének felső sarka kiugró. A kanász ősi soron 25–30 lépésnyiről e felső sarokkal sujtotta a disznót «fültövön», hogy azonnal halva terült el «szersütésre». Ez kiválóan kanászfegyver. Rokona a Gömörben, Hevesben és Borsodban dívott s ritkábban még ma is található kanászbalta, mely egyenes hátú, éle kiugró felső sarokkal, nagy; de kiálló fokkal, melynek felső sarka szintén kiálló. Ezek tiszta magyar formák. Gömör északi részében már vegyül a «balaska» vagy «walaška», melynek háta homorú, élének felső sarka nem kiugró. Ezeken a fegyverbaltákon a karczoló, lemezelő és faragó pásztorművészet remekel (LXXXV. tábla).
A második pásztorfegyver a «karikás» vagy «nehéz ostor», melynek ostordereka legtöbbször a fonás remeke s 24 ágból is készül; az ostor feje «pillangós», vagy «karikás» vagy «hadarós», a nyele pedig a pásztorművészet legmagasabb fokáig emelkedik. Ez a nyél az apátságok kanászainál az egyház symbolumait is alkalmazza; a diszítésnek ez a része nem stylszerű. De a mi a kegyszerek ornamentikájából van véve, az éppen oly kiváló, mint az ötvösség sodronyzománcz diszítésében, még pedig alak és alkalmazás szerint (LXXXVI. tábla).
A legtisztább alföldi karikásformák azok, a melyeken minden diszítés fonásból, kötésből, fölszíjazásból és sallangból alakul; a nyél nagy ritkán ökörszarv hegye, a finomabb diszítés «szironyos» munka; ennek a karikás formának megfelel a tiszta alföldi pásztorkészség is erszényével, aczéljával, késtokjával és csont kupáncsaival. Ezek a pásztorkészségek sokszor rojtosak, rézhólyagosak; de mindig az eredetiség benyomását teszik, ma már leáldozófélben vannak (LXXXVII. tábla).
A pásztorművészet körébe tartoznak a jelező bárányrovások, a melyek párosak s az egyik fél, mely a bárány nyakára jön, mindég kisebb. Ezek között megmaradt a legősibb csiholó-aczél alakzata is; a többi darab az illető vidék házi és gazdasági eszközeinek, bútorainak képét adja.

521. ábra. Bocskorok, ú. n. csúszák; a «butaorrúak» magyarok, a hegyesek szlávok. A kalap régi zalai forma. A sallangos vitézkötés Hortobágy. Alul: parázsvivő, támasztó és ivókák.
A pásztorbocskort vagy «csusza»-t (521. ábra) maga a pásztor a praehistoricus csont-árral készíti s a bocskor-forma igen messzevágó, jellemzi az egy darab bőrből való alakítás így a fejvarrásnak – a tóttal szemben – merő hiánya. A bocskorgyűjteménynek idecsatolt képe a különbséget világítja meg.
A pásztorművészet tetőzéséhez tartoznak az Ung- és Zemplénmegyéből való vésett pásztor ivókürtök is, melyek úgy, mint a somogyi pásztornál az ivó-kabak, a pásztortarisznya járulékai (LXXXVII. tábla és 522. ábra).

522. ábra. Magyar ivótülkök vésett ékítménye, kiterítve. Ung-, Beregmegyei kanászoké.
Ezek a gyönyörűen vésett és metszett ivóedények a szarvasmarha szarvából valók s a pásztor ezeket úgy válogatja, hogy derékon minél fehérebbek legyenek, a fehérség pedig a szarv fekete hegye felé minél egyenletesebben enyésszék. Mint a réteges achátkőnél, így kapja a pásztor a domborúan kivésett fehér bordázatot, nyilak számára a fekete alapokat, tehát a felső czifrázatot. A szarv fehér testét derékon pásztákba, felül-alul szegésekbe osztja. A derékpászta vagy középső öv terjedelmes és ennek közepét az egészen kerek czímer ékesíti, mely néha élénken emlékeztet a szűrcsatt szíját tartó bőrrózsára; de néha remekművű, biztos compositio is. Az alsó és felső szegőkben rendesen, de a pajzson is gyakran található az Anjou-k liliomára emlékeztető alapdiszítés, mely azonban néha csokrosan is bővül (522. ábra). Mindezek az ékítmények késhegygyel be vannak inkább vésve, mint karczolva s azután szalonnázott gyertyakorommal beeresztve, végre ledörzsölve; néha a választóvíz is festőszerepet játszik. Az ivótülkökön egyszerű, de gyakran fonatos sallang is dívik.
A LXXXVII. tábla a maga egészében legjobban tükrőzteti vissza magyar pásztor szerszámának jellegét, különösen a bőr és irha bámulatosan sokidomú felhasználását, mely a változatos fonásban, sallangban, a pillangókban, szironyban és mesteri bogozásban, kötésben nyilatkozik meg, mint világos tanubizonysága annak, hogy maga a magyarság fában, érczekben szükölködő, de állattenyésztésre kiválóan alkalmas pusztákon nomád életet élt, mely életnél a kötés-fonás oly végtelenül fontos. A szarv, a csont, a bőr játszsza a legfőbb szerepet, mert mindég kéznél volt; a fa és ércz, csak mint nehezebn szerezhető ritkaság akad a karikásnyél, a baltanyél vagy mint megkülönböztető jegy – bárányrovás s t. e f. – És fontos, alakilag jellemző szerepet játszik a bőr, mint lábbelinek az anyaga, a mint ezt a 521-ik ábra világosan föltünteti. Az elkerekített, magyarán «butaorrú», de rendkívül ügyesen ránczozott bocskorok, vagyis csúszák – mert lapjuk a gyepen tükörsimára kopik és ekkor nagyon csúszós – kimutathatóan igen messze vágnak a multakba és lényegesen különböznek más nemzetiségek rokon lábbelijétől.

523. ábra. Dudák. 1. Fuvós magyar duda, kosfejjel. Alföld. – 2. Fujtató-csöves tót duda, kecskefejjel. Zólyommegye.
A magyar elemeket e helyen fejezze be a magyar duda (523. 1. ábra), melynek jellemzője az, hogy síptartóját mindég és legtöbbször remekül stylizált, faragott kosfej alkotja – szemben a tótság kecskefejével (523. 2). Ezentúl az különbözteti meg, hogy a dudás nem szájával, tehát tüdejével fújja fel a tömlőt, hanem egy fújtató közbenjöttével, melyet jobb karjával hajt s mely derekához van kötve; így a tánczokhoz tartósan dudálhat. A kosfej az ismert ilyfajta dudákon stylizált és kivitel dolgában, mint már mondtam, igazi műremek.
A magyar pásztorság kezén dívó összes fúvóhangszereken a hangnem – diapason – és a hanglajtorja – scala – chirometricus eljárással alakul meg. A nagy egység az ökölbeszorított kéz és az elálló hüvelykujj együttesen véve és feltéve; a többi egység az egy, két, három stb. újj, például a tilinkó lyukainak távolságára nézve. A diapason így a szerint alakúl meg: nagy vagy kis alakú pásztor készítette-é a hangszert?
Lehetetlen már csak az itt felmutatott anyagtól is megtagadni azt, hogy az összehasonlító eljárás alkalmazása mellett, csakugyan alkalmas arra, hogy a történelemre és eredetre fontos és lényeges megfejtésekhez vezessen s így csakugyan az adott elem történelmi keretébe tartozik.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages