A PÁSZTORKODÁS.
A PÁSZTORKODÁS.
A pásztorkodás és pásztorélet a magyar nemzet története és őstörténete szempontjából véve még a halászatnál is fontosabb, noha eredete szerint nem nyúlik oly messze az őskorba, mint az utóbbi. Eltekintve attól, hogy mint foglalkozásnak bizonyos időleges megtelepedettség mulhatatlan előfeltétele, mely feltétele volt egyszersmind az alkalmas állatfajok fölismerésének, szelidítésének és szaporításának is, a pásztorkodás a halászattól már az által is merőben különbözik, hogy a néplélek alkotásai erősen buzognak benne, szerszáma s egyáltalában minden használati tárgya virít az ékítménytől, díszességtől és színtől, a melyben a nemzeti, faji jelleg ki van fejezve; van sajátos tapsztalati köre, sok dala és van zenéje is.
E tünemények lélektani megokolása nagyon természetes alapokon lehetséges; kivált szemben a halászattal. A míg az utóbbinak végczélja a préda megkerítése, így egész eljárása is a szerkezetre volt és van irányítva és az elmésségig fokozva, a mely elmésség a halfajok életmódjának alaposabb ismeretével fejlődött, addig a pásztorkodás szelidítő, óvó, gondozó és tenyésztő, nemcsak az állatfajra, hanem a faj egyéneire is kiterjedő és alkalmazott eljárás, melynél a tapasztalat és tudás fejlettsége mindenkor nagy és fontos szerepet játszott.
Nemcsak a gondozott falka, vagy nyáj életmódjának és – rendesen élettani szükségen alapuló – szokásainak fölismeréséről volt a pásztornál szó, hanem rendkívül kiélezett megkülönböztető tehetségről is, mely az idomoknak legkisebb, a be nem avatottnak föl nem tünő különbségére alapította és ma is alapítja az egyes állat felismerését. Innen az a jelenség, hogy a juhász, gulyás vagy kanász a kezére bízott állatoknak olykor százait darabról-darabra felismeri és ha több a tulajdonos, azt is tudja, hogy melyik állat kié?
Ilyen körülmények között nagyon érthető, hogy a pásztor más szemmel nézi a természetet is; a formák élénkebben tükröződnek lelkében és foglalkozásának szemlélődő természetével egyetemben fel kell támadni benne a vágynak is, hogy azt, a mi reá különösen hatott, a mi lelkét tartósan érinti és foglalkoztatja, reávezesse hivatásának fontos használati tárgyaira. És ebből fejlődhetett ki az ornamentikának az a része is, a mely csak diszítő és nem vezethető vissza a pásztorkodás tulajdonképpeni tárgyaira.
A lelkület faji különbségei a pásztorornamentika terén élesen kidomborodnak s a míg a magyar pásztor túlnyomóan rajzolva és fonva diszít, a plasztikában pedig a tudatos nemes stilizálásig emelkedik, addig a tót a fém-lemez alkalmazása mellett a plasztikába, bizonyos naiv, részben prehisztorikus zamat mellett, naturalisztikus irányt követ; a román pásztor diszítése pedig a szerszám – kés – tulajdonságaihoz alkalmazkodik, túlnyomóan a késhegygyel metszhető Δ-re van alapítva.
Az bizonyos, hogy az irányok keletkezésére nagy súlylyal bírtak a környezet és annak természeti viszonyai, a melyben és a melyek között a pásztorélet folyt. Így a magyarság túlnyomó, részben fa és fém nélkül szűkölködő területeken élt, nála a szarú, a bőr, a rost kiváló szerepet játszott; a tót ellenben hegyes, erdős, fát és fémeket termő területen pásztorkodott, így fának, fémnek bővében volt, a mi diszítési és alkotó módjaira irányító hatással bírt.
Magában ezek az inkább csak fölvetett szempontok is, bár eddig kevéssé mívelt, de nagyon tágas területet nyitnak meg a kutató számára és a tüzetes vizsgálatból fakadó eredmények igen messze bevilágíthatnak a régmultak homályába.
Tisztán a magyarság szempontjából véve, mint minden igazi ősfoglalkozásnál, úgy a magyar pásztorkodásnál is a mesternyelv gazdasága háládatos kalauz az eredet, érintkezés, fölszívás, illetőleg beolvadás sokszor épp oly fontos, mint szövevényes kérdéseiben. Nem kisebb fontossággal bírnak a pásztortanyák és építményeik a megtelepedés fejlődése szempontjából, különösképpen pedig a hajlék alakulására nézve, a minek elemei még a közelmultban összeszedhetők voltak. A szerencse abban is kedvezett, hogy a mult század – XIX. – végén még meg voltak állapíthatók a pásztorkodás helyváltoztató – nomád – elemei, a melyeknek különösen egyik alakzata, a Duna-Tisza között dívott cserényköltöztetés sorrendje, Kecskeméten hatóságilag még meg volt állapítható, világos képét nyújtva a sorrendnek, a melyet a magyarság mint nomád nép valószinűleg a honfoglalás előtti korszakban is követett. A sorrend ez: elől jár a ménes = lovasság; utána következik a gulya = élelem és derékhad; ez után a szekerek terheikkel = tároscsapat; legvégül az apróság = mentőcsapat.
A pásztorkodás történeti, vagyis okiratos elemei eléggé gazdagon buzognak és lehetővé teszik, hogy az őseredetű foglalkozási ág igen nagy jelentőségét kidomborítsák, még pedig az állatfajokra való tekintetből is.
A XI–XIII-dik századból fenmaradt okiratok már nagyon fejlett ménesekről emlékeznek meg, különösen az Alföldön. Ekkoron szerepel az «area equorum regis», szerepelnek a lovászok – agazones – házai – 1075-ben. Géza király a Szt. Benedek apátságnak negyvenet adományoz. A ménesek részben szilajok: «equi indomiti, silvestres». A ménes az «equacia», a hágó mének az «equi emissarii», a csikók a «poledri». Az «agazones» néha «Lovazones», csikósok, lovászok; sőt az adományozásnál még a nyüg = «copula equorum» 1067 – is föl van sorolva. A szervezettségre a kivehető rang vet világot, a mennyiben a főlovászmester, lovász és csikós – equorum custos – fordul elő. A kocsis már 1085-ben meg van különböztetve.
A szarvasmarhára vonatkozólag rendkívül fontos és jellemző az a viszony, a mely Magyarország és Ausztria, másfelől Velencze köztársasága között szövődött és ritka teljességgel fel van derítve. Ez a viszony TAKÁTS SÁNDOR szerint, a XVI–XVII-ik században domborodott ki és a magyarság állattenyésztésének roppant arányait, ebben ősi eredetét tünteti fel, hozzá mindazokat az intézkedéseket is, a melyek mindenkoron a magyar érdek ellenére állapíttattak meg. A törekvés mindég az volt: a magyarokat reákényszeríteni, hogy marháikat Bécsben adják el s a felhajtásoknál is a főharminczad jövedelme a bécsi udvarnak jusson.
Már 1550-ben egyetlen bécsi marhavásáron elkelt 63,212 darab magyar eredetű marha, 15,017 birka. Bécs felé Magyarországból külön, részben királyi felhajtó urak – viae boariae regiae – készültek; de a hajtók, máskép botoslegények nem léphettek be a városba. Nem lehetetlen, hogy a magyar «hajdú» ezektől a hajtóktól ered, a mely utóbbit a németek «hajtuken»-re változtatták s a magyarok «hajdu» alakban visszavettek.
A mikor az olaszok közvetlenül Magyarországból kezdtek vásárolni, a bécsi kormány mindent elkövetett, hogy ez ne történhessék. A végből Bécs felé tereltetett a forgalom, hol a bécsi és birodalmi vevőknek megadatott az elővételi jog – Vorkauf – az olaszoknak csak az utóvétel – Nachkauf. A dolog annyira ment, hogy Magyarországon csak tenyésztő- és igás-marhát volt volna szabad eladni, a fölösleget mind Bécsbe kellett volna hajtani.
Az Olaszország felé áramló marhakerekedés nagy arányú volt, melynek mértékét megadja az, hogy Nicolin Martino 1501-ben 20,000 marhát vett Velencze számára s egy évvel rá folyamodott, hogy évenként ugyanannyit vehessen. Pedig akkoron a magyar ökör ára 19–40 tallér között ingadozott.
Rendkívül érdekes, de fontos is az, hogy a mai puszta Karszt nemcsak onnan ered, hogy hatalmas őserdőit a velenczei köztársaság hajóépítésre használta fel, hanem és talán inkább onnan, hogy a marhakereskedés érdekében szükséges legelők nyerése vezetett az erdőírtáshoz, hogy később a föld lecsúszásához s a merő sziklatáj keletkezéséhez jusson.
A legeltetésről azért kellett gondoskodni, mert a Velenczébe való szállítás hajókon történt és Zára felől 14 napig is eltartott, de csak föltétlenűl csendes időben volt lehetséges. Hullámzó tengeren a marhák a hajó éppen menedékes oldalára dőltek s így a hajó fel is borult. A csöndes időt azért legelőkön kellett kivárni.
A sertéstenyésztés arányai is nagyok voltak és a kanászok – subulci – már a XI–XIII-dik században a névtelen jegyzőnél is említtetnek. Ezek a subulcusok, másként «custodes porcorum» külön kanászhelységeket alkottak; így Veszprémben Szt-Gál volt ilyen község.
Az aranybulla előtti korszakban a király a hízlalásra nézve – makk, bükkmag – előjoggal bírt; a jog gyakorlása 1222-őn túl, nekünk innen, a szolgák hozzájárulásától tétetett függővé.
A somogyi Zseliczség, mint a kanászság fészke, már Szt László király idejében – 1093-ban fordul elő. A király megerősítő levele harmincz telket és 300 disznót említ. Később – 1240 körül – IV. Béla idejében ugyancsak a Zseliczség kondásainak egy határ területén tíz falujok van, háromszáz telekkel, hatvan eke földdel. Szolgálmányuk a pannonhalmi apátság részére minden telek után egy hízott sertés, hatszáz akó gabona a javából s ezenkívül a barátok lábbelijére hatvan kecskebőr stb. A számadó kondás néhol «disznókirály» nevet viselt.
A juhászok – opiliones – már a XI–XIII. században külön említtetnek és bizonyos külön állással is bírtak; a tenyésztő juhfalkák ekkoron harmincz – egyszáz darabból alakultak, míg a birkanyájak ezer darabot is számláltak.
Később a juhászság külön zárt rendet alkotott, mely külön, kebli biráskodással volt felruházva.
A királyi adományozások juhot is foglalnak magukban és az adományozott falkával vagy nyájjal juhász is járt. Így már Szt István király – 1015-ben – a pécsváradi monostornak tizenhárom juhászt adományoz. László király – 1085-ben – a veszprémi egyháznak a királynétól adományozott juhokhoz juhászokat adományoz, kik meg is vannak nevezve.
Az ú. n. folklorisztikus elem, vagyis a néplélek megnyilvánulásai a juhászoknál vannak leggazdagabban kifejlődve; a diszítési hajlam és rátermettség nem egyszer a művészetig emelkedik, a zenei hangszerek szerint igen változatos mint duda, czitera, hosszú-furulya, tilinkó. A czéhszerű elkülönülés igen nevezetes.
A korai szervezettséget bizonyítja az is, hogy már a XIII-ik században – Endre király idejéből – 1211-ben fel van említve a jószág itatóhelye. Az itatóra való terelést az okmány az «adaquare» latin szóval jelöli.
Igen korai a legelők adományozása is. Így II. István király 1124-ben megerősíti Géza király – 1075–1077 – adományát, mely a szentbenedeki apátságnak juttatja a «hudwordi Bessenyők» – villa Hudwordiensium Bissenorum – helységét, 72 ekényi földet, a Nyitra, Tarmas és Sitoua vizen a halászatot és a vizek közötti legelőket juhok, ökrök, lovak számára.
A mi itt le van jegyezve, az csupán vázlat és a rendelkezésre álló helyhez képest csak az is lehetett; de talán nem tévedek, a midőn felteszem, hogy a kiadvány rendeltetéséhez alkalmazkodva, sikerült az ősfoglalkozások kutatását, ennek figyelemreméltó voltát, úgy őstörténeti, mint történeti vonatkozásai szerint megokolni, illetőleg bebizonyítani. Megjegyzendő különben, hogy a kiállítás történelmi részének megítélésére felkért külföldi jury-tagok, kiket e mű bevezetése névleg sorol elő, külön okmányban egyértelműen odanyilatkoztak, hogy az ősfoglalkozások bemutatott szerszám, egyáltalában tárgyi gyűjteménye, tényleg egy leáldozó őskultura maradványait foglalja magában.
