A MÁTYÁS-KORI MŰVÉSZET.
A MÁTYÁS-KORI MŰVÉSZET.
Irta: Radisics Jenő
Irta: Radisics Jenő
DACZÁRA annak, hogy Mátyás király uralkodása úgy a hazai, mint a külföldi kútforrások egybehangzó tanusága szerint Magyarország legfényesebb korszakainak egyike volt, hazánk a külföldet sokban megelőzve a czivilizáczió akkori központjával, Olaszországgal szoros és közvetlen viszonyban és a nyugati államok színvonalán állott, az uralkodó leghatalmasabb pártfogója volt a tudománynak és művészeteknek s ezek az új formák varázsa alatt fokozott tevékenységet fejtettek ki: mégis eléggé gyérek az országban a világi művészetek keretébe tartozó azon emlékek, melyek Mátyás korát a renaissance jegyében képviselnék és az ezredéves kiállítás aránylag korlátolt számú anyagával is csak a tényleges állapotokat tárta fel a néző előtt, bizonyságául annak, hogy Magyarország, a nép jelleméhez képest, erősen szított a mult tradicióihoz s nem egykönnyen változtatta meg ízlését. Akár csak ma. Hazánk mindenha hálás talaja volt a kívülről jövő impulzusoknak s ezeket rendesen valamely irányú felbuzdulás követte. Ámde ez csak a felületet szántja és szántotta; az ős talaj, összes tulajdonságaival, megmaradt a réginek. Hogy csak egy közel fekvő példát említsek: az 1848-ban hozott törvényekkel, melyeket lelkesedéssel fogadott el az ország, a feudalis kornak összes intézményei meg lettek szüntetve, Magyarország egyetlen lépéssel a legmodernebbül berendezett államokhoz sorakozott; ámde azért alapjában véve még ma is az öröklött kiváltságokat tisztelő egy ország, a melyben számtalan önkényt felajánlott engedményekkel találkozunk a szigorúan vett liberalitás követelte jogegyenlőség rovására – és senki ezen meg nem ütközik.
Így volt ez négy és fél évszázaddal ennek előtte, így a renaissance művészetével is. A király, mint annak tökéletes képviselője, megnyitotta számára a kapukat s a művészi tavasz e lehellete végig járta az országot a fejedelem hatalmas személyéből kisugárzó napfény kiséretében. Napfény és szellő azonban csak egyike azon tényezőknek, a melyek az őserdő görcsös fáin rügyeket fakasztanak avagy gyümölcsöket termelnek; fontosabb a másik tényező, a talajból felszívott táplálék. Már pedig a Mátyás-kori művészet a XV. században még nem bontakozott volt ki az Anjouk fényes korszaka szülte középkori hagyományokból, mert nem volt oka reá. A nép lelkülete s a művész meggyőződése a gotikus stílusban egy fényes mult látható emlékeit tisztelte, melyek a vallásos és polgári intézményekkel összeforrva, mindenkit egyaránt kielégítettek. Nem is mondhatunk egyebet, ha igazságosak akarunk lenni s híven akarunk beszámolni a Mátyás-korabeli renaissance szerepéről Magyarországban, – mert a renaissance még egyszer beköszöntött hazánkba, de sokkal később – mint azt, hogy hatása a részletek átalakítására szorítkozik, elemeket kölcsönöz a diszítésnek, felüti a fejét hol itt, hol ott, de sehol a lényeget meg nem változtatja, mélyebb nyomokat nem hagy hátra. A renaissance nem oltotta be életképes csirával a magyar művészetet és nagy pártfogójának fényes csillagával egyidejűleg letűnik. Megjegyzem, hogy én csak a magyar művészek kezének tulajdonítható emlékekről szólok, nem pedig azokról a renaissance-művekről, melyek az országban léteznek, de olasz mesterektől származnak.
Érdekes jelenség ez. Bizonyítja, hogy talán még sem áll egész terjedelmében a közkézen forgó az az állítás, hogy Magyarország művészete, az ország földrajzi helyzete folytán s a földjén lezajlott mozgalmas történelmi események következtében számtalan, keletről és nyugotról nyert befolyások összhatásából fejthető meg s ennek a nyomait viseli magán. Talán inkább azt kellene mondanunk, hogy a hazai művészet magyarázatát a nép faji jellegében kell keresnünk. A magyar művészet akként alakult ki, mint a hogyan azt a nemzet jellege magával hozta: az a szívós és sokszor csodákat mívelt passzivitás a veleszületett tehetséggel egyetemben, valamint az, hogy önmagából soha ki nem vetkőzött, legfölebb rövid időre; egyszóval azon sajátságok összege, mely alkalmassá tette a magyart, hogy számbeli kisebbsége daczára államot tudott alkotni, uralkodni tudott idegen nemzetek tömegén annyi viszontagság között mind e mai napig.
Nincs okunk feltételezni, sem elhinni, hogy a magyar nemzet más-más, a szerint, a mint tevékenységét más-más téren gyakorolja, hogy csak a politikában tud érvényesülni, ellenben gondolkodásának önállóságát azonnal elveszti, rögtön megváltozik, mihelyt a művészet mezejét műveli. Hisz tévedés azt hinni, hogy Magyarország nem különbözik a nyugati nemzetektől, mert átvette azok összes intézményeit. Az intézmények tényleg ugyanazok, de a szellem, a melyben azokat végrehajtjuk, a felfogás, mely azoknak belső tartalmat ád, ősmagyar biz az. Ezt akkor venni észre legjobban, mikor van alkalom közvetlen összehasonlításra.
A renaissance a mint az Mátyás korában jelentkezik minálunk, szintén inkább epizódnak tekinthető; hullámzásba hozta valamelyest a magyar művészet felszínét, de az alsóbb rétegek nyugalmát nem zavarta meg. Mindamellett azt sem lehet állítani, hogy a renaissance nyomtalanul eltűnt volna. Lappangott az s érlelődött. Találkozunk vele folyton, itt is, ott is jeléül annak, hogy nem veszett ki egészen. Sőt azt hiszem, hivatást is végzett: előkészítette a talajt azon renaissance számára, mely egy századdal később észak felől jövet tartja bevonulását s alkalmasabb volt arra, hogy tért foglaljon, mert közvetítő révén átszűrődve érkezik hozzánk s az átalakítást egy velünk sok tekintetben rokon művészi genius végezte. A renaissance vesztett ugyan eredeti zamatjából, de a felszívódásra alkalmasabbá vált; az egykor inkább bámult mint kedvelt idegen gyümölcs immár sokkal közelebb állott nemzeti ízlésünkhöz, élvezhetőbbnek tetszett, tehát népszerű lett.
240. ábra. Miseruha. Kolozsvári egyetemi templom.
Mátyás királyt és a renaissancet Magyarországon jelképező befejezett egészet bemutatnunk tehát a millenniumi kiállításon sem lehetett. A mi erre a korra vonatkozott, drágakövekből összeállított kép töredékéhez volt hasonlatos, a mely forró vágyat keltett a nézőben, vajha láthatná az egészet eredeti, érintetlen mivoltában s érezhetné a szellemet is, mely hajdan életet kölcsönzött annak. Még egy jellemvonása volt e képnek: minden Mátyás személyével volt kapcsolatos. Az ő trónusát diszítette a páratlan galgóczi aranyalapú bársony kárpit; a zekét amott, ő viselte; az ő oldalán függött a kard, melybe neve van bevésve; az ő számára készült a bécsi Jezsuiták remek missaléja s bizonyára ő lapozgatott legtöbbet a művészi kódexek azon példányaiban is, melyeket világhírű könyvtárának utolsó maradványai gyanánt őriznek féltékeny gondossággal minálunk és a külföldön. (241. ábra.)
241. ábra. Mátyás király személyére és korára vonatkozó emlékek csoportja.
A jelen munka 196. oldala után következő XL. tábla ábrázolja az imént említett trónkárpitot, a textilipar e remekét, melynek egész benyomásában fejedelmi pompáját, ismeretes szövet meg nem közelíti. Már az a körülmény, hogy a szövet szélessége 1˙06 m., a középkori szövőművészet egymagában álló emlékévé avatja.
Mint szövet e trónkárpit a többé-kevésbbé gazdag és pompás bársonyokhoz sorolható, a minőket a XV. században, kivált annak vége felé, nagy mennyiségben gyártottak Olaszországban: Velenczében, Genovában, Firenzében, Milanóban és másutt, világi s egyházi czélokra egyaránt, előszeretettel aranyszál alapon, olykor két, sőt három magasságban, nyírott selyembársonyból való mustrával, melynek hatását imitt-amott, ritkább-sürűbb, változatos nagyságú aranyszál szemek, hurkok (boucléor) emelik.
A mi e darab kiváló művészi becsét alkotja, a kivételes nagyságában is rejlő hatásától eltekintve, az egyfelől a nemes rajz, mely első pillanatra elárulja, hogy tisztán e czélre tervezetetett, melynek klaszikus tökélye megkapó s noha bizonyos mértékig az intarzia-munkát juttatja eszünkbe, teljesen alkalmazkodik a szövés követelményeihez, minden ízében faldísz, csak az; másfelől a technikai kivitel, a nehézségek, melyeket a munkásnak le kellett küzdenie. E bársonyt okvetlenül két munkás szőtte egyidejűleg, egymás mellett – ámde micsoda ügyességet feltételez az ilyen együttműködés!
A kompozició alapja egy távlatosan megszerkesztett márványpadló, a melyen tagolt díszedény kettős talpon áll. Az alsó négyszögű, négy gömbön pihen. A gömböket szárnyas s gyümölcscsel telt bőségszaruba végződő saskörmök és felváltva levelek fogják, melyek szintén szárnyakkal kapcsolvák össze, de bőségszaru helyett angyalfejekkel vannak diszítve. Egy-egy fejtetőre állított palmette látható a szárnyak között. A második, az edény tulajdonképeni talpa, az előbbinél valamivel kisebb, négyszögű, épp úgy mint amaz, négy leveles gombon áll, melyeket gyöngyfüzér köt össze egymással. Az edény öblös teste kellemes ellensúlya a talpaknak; többször tagolt, hornyolásokkal, levelekkel s pikkelyekkel borított. Nyílása szűk; benne felpukkadt gránátalmák s két csavart bőségszaru, – mintegy fülek, – két motivummal: egy felfelé törő, gránátalmákból, fügékből s levelekből kötött hegyes bokréta és egy lefelé hajló virágos vadrózsaág, mely utóbbi a talpak s az edény körvonalai által alkotott közöket tölti ki. A bőségszarvakon két, egymásnak hátat fordító, merész állású sas lépkedni látszik. Jobb lábuk már a szarvon, bal lábuk ellenben még a díszedény karimáján pihen; szárnyukat kibontva, repülésre készek. Gyönyörű a mozdulatuk. Szárnyuk s lábuk helyzete életet önt az állatokba, jelképezi a bennük rejlő erő öntudatát. Viszont e mozdulat annyira diskrét, hogy nem zavarja a kompozició egyensúlyát, nyugalmát. A két sas fölött pillantjuk meg Mátyás király színes selyem brokátból való országos czímerét. A pajzs felső felében Magyarország, az alsóban jobbról Dalmáczia, balról Csehország czímere, a középen pedig szívpajzsul a Corvin-holló foglalnak helyet. Az alap mindenütt selyem brokát, míg ellenben az apostoli kereszt dombja, a horvát oroszlánfők, a cseh oroszlán, úgyszintén a holló az ággal együtt aranyszemekkel átszőtt, fel nem metszett bársony. A czímerpajzs és a korona az akkortájt Olaszországban dívó alakkal bír.
Az előbb leírt gyümölcskötegek motivumaiból alkotott, cserfalevelekkel vegyest koszorú veszi körül a czímert. Két helyen ezüst gyürűkkel, két helyen pedig ezüst, lobogó, bojtos végű szalagokkal van összeszorítva. Ezek erősítik meg a koszorúhoz a négy bőségszarvat, melyek közül kettő a kárpit széle felé hajlik, párjai viszont a koszorú körvonalait követve találkoznak a középen, s egy kisebb díszedényt látszanak hordani. E szarvakban megint gyümölcsöket látunk s virágos rózsaindákat, melyek a háttereket töltik ki kecses hajlású ágaikkal.
A kárpit szegélye két sáv, melyen rózsával befutott rudak láthatók, lenn és fenn a kárpittal egy darabban van szőve s gyümölcsös és virágos bőségszarvakat, – a jobb és bal, függélyes, de külön darabokból álló s odavarrott oldalakon pedig hasonló, de egymás fölé rakott motivumokat tüntet fel. A különbség csak az, hogy a líra formájára hajlított szarvak itt három búzakalászt fognak körül.
Alapja e kárpitnak sima, fénylő, sürűn egymás mellé rakott, vízszintes aranyszál; laza s épp ezért fénytelen aranyszálak alkotják a diszítményt is, melynek körvonalai a részletekkel egyetemben zöld bársonyból valók. A rajz előállításához használt technikai eszközökben tehát nincs feltünő mozzanat; ilyen módon szőtt bársony nagy mennyiségben maradt mireánk, kivált hazánk templomaiban. A mi feltünő s megjegyzésre méltó, az a szövet már említett nagy szélessége s a három dekorativ eszköz: sima arany, hurkolt arany és bársony egymáshoz való aránya, mely a megszokott sablontól merőben elüt. Az efféle szöveteken ugyanis a mustrának többnyire nincsen körvonala s bársonyból való, azaz a hatás színfoltokkal éretik el s a mester az aranyszemeket csak helyllyel-közzel veszi igénybe, készítésük nagy nehézséggel járván; holott e darabnál épp a diszítményt hozta létre aranyszálszemekből, körvonalak szegik be a motivumokat, választják el azokat az alaptól, s vonalak útján állítvák elő a részletek is; tehát a hatás az arany kétféle színére van alapítva, a mivel bizonyára azt akarták elérni, hogy e falkárpit pompásabb legyen s kivételes rendeltetését külső megjelenésében is kifejezésre juttassa. Feltünő végül a színes selyembrokát is. Nem tudnék példát arra, hogy abban a korban bársony és brokát egyszerre fordulna elő ugyanazon szöveten.
242. ábra. A fojniczai miseruha háta. A budavári Szt. Zsigmond kápolnában.
E trónkárpit hasonmásából tudvalevőleg régente egy miseruhát szabtak, melyet Boszniában őriztek a fojniczai zárdában mindaddig, a mígnem Ő Felsége bőkezűségéből a budavári Zsigmond-kápolna ornátusai közé soroltatott. Sőt hosszú időn át, azaz 1887-ig, csak e kazula révén volt tudomásunk arról, hogy létezett egy Mátyás király czímerével ékes szövetdarab. Az említett esztendőben hozta fel Budapestre a megboldogult Migazzi Vilmos gróf Galgóczról az Erdődyek kincsei között lévő s a jelen ismertetésünk tárgyát képező trónkárpitot. A fojniczai miseruha (242. ábra) és galgóczi kárpit azonos volta azonnal feltűnt, daczára annak, hogy ez utóbbin az országos czímer helyén Bakócz Tamás esztergomi érsek czímere díszlett (243. ábra) aranyszálszemekkel átszőtt, fel nem metszett bársonyból. Ámde rögtön feltűnt az, hogy e czímeres szövetdarab nincs egybe szőve a többivel, tehát utólag kerülhetett reája, a mikor e szőnyeg Bakócz birtoka lett, a miről meg is győződtem, lefejtvén az érsek czímerét, a mely mögött Mátyásé majdnem eredeti frisseségében tündöklött. Nem tudom, hogyan jutott e kárpit Bakócz Tamás birtokába. Annyi azonban áll, hogy a czímer rajza, technikája, egyezik annak a czímernek rajzával és technikájával, a melyet betakart; nem sok idő telhetett el tehát a király és az érsek megrendelése között.
243. ábra. Bakócz Tamás czímere. Az Erdődy grófok kincstárából Galgóczon.
244. ábra. Mátyás és Beatrix czímerei. A segesvári ág. ev. gimnázium régiségtárából.
Mi sem természetesebb, mint hogy e személyes vonatkozásuknál, valamint megkapó hatásuknál fogva egyaránt nevezetes két emlék szaktudósainkat foglalkoztatta s irodalmunkban már jelentek meg tanulmányok azokról. Hampel Józsefné Lubóczy Zsuzsanna álnéven 1887-ben hosszabb ismertetést közölt a galgóczi trónkárpitról az Archaeologiai Értesítő VII. kötetében (új folyam), annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy tervező művésze valószinűleg Benedetto da Majano, a ki Mátyásnak dolgozott, Magyarországon is járt s nevezetes intarsia munkákat is készített, a mi megmagyarázná a trónkárpit rajzának tényleg intarsiára emlékeztető jellegét. Dr. Czobor Béla ugyancsak a nevezett folyóirat 1889. évi IX. kötetében értekezik a galgóczi trónkárpitról, a nélkül azonban, hogy szellőztetné a mester kilétének kérdését. Magam is tanulmányoztam e kárpitot. E végből végig vizsgáltam az olasz nyilvános gyűjteményeket, a műemlékeket s a renaissance leghivatottab ismerőivel léptem érintkezésbe. Biztosabb eredményt azonban, sajnos, én sem tudtam elérni, ha csak annak nem tartjuk azt a tényt, hogy sikerült egy analogiát találnom a kárpithoz, egy aranynyal átszőtt bársony antependium formájában, melyet Milánótól nem messze, Vareseban, a Sta. Maria in Monte nevű búcsújáróhely templomának sekrestyéjében őriznek. E szövetnek rajza, jóllehet egyszerűbb, határozottan ugyanarra a kézre vall, a mely a Mátyás trónkárpitját tervezte. A diszítmény főmotivuma is azonos, azaz czímer, ezúttal Ludovico il Moroé; korra nézve is egyezik a két darab, valamint a teknikai kivitelt illetőleg is. Fényképét az Iparművészeti Múzeum Könyvtára bírja. Nem habozok kimondani, hogy a trónkárpit, a varesei antependium, továbbá az itt ábrázolt esztergomi miseruha (245. ábra) ugyanegy műhelyben, ugyanegy mester rajza után készült, a kiben minden kiváló tulajdonsága daczára, nézetem szerint, nem kell valamely műtörténelmileg is neves művészt gyanítanunk. A szövő-műhely pedig alighanem Milanóban keresendő.
245. ábra. Miseruha. Az esztergomi főszékesegyh. kincstárból.
A többi kiállítva volt világi emlék művészi tökély tekintetében messze mögötte áll a leírt trónkárpitnak. A legérdekesebb közöttük az Eszterházy-herczegek fraknói kincstárából átengedett kabát, melyet állítólag Mátyás király viselt. Szövete – úgynevezett «lampas» – sárga selyem alapon vörös mustrát tüntet fel; azon mustrák egyikét, melyek a XV. század végétől fogva számtalan változattal széltében divatoztak. Szabása egyszerű, de igen érdekes. Az ilyen kabát mindenkire s épp ezért tulajdonkép senkire sem illett: afféle felöltő, melynél a hónaljak mentében nyílások vannak a két kar számára, viselés közben tehát az ujjak üresen lelógnak. A szabás jellemző sajátságai: az egyenes váll, a vállvonal meghosszabbításában folytatott egy darabból összevarrott, egyenes, könyöknélküli ujj, a csákóra hajló jobb mellső rész, az egyenes hát, mind-megannyi magyar sajátság, mely több-kevesebb változattal a XVIII. század végéig kimutatható a magyar díszruhákon. E kabát a nemzeti ruhának előttem ismert legrégibb példája. A kabát szövete tényleg a XV. századra vall; ha tehát egyrészt azt, hogy Mátyás királyé volt, mi sem bizonyítja a hagyományon kívül; másrészt arra sem tudnánk okot felhozni, hogy ne lett légyen a nagy királyé. Vannak, a kik a paszomántokat újabbkorúaknak tartják. A magam részéről hajlandó volnék ezeket is a XV. század végéről származottaknak tekinteni.
A hagyomány Mátyás nevéhez fűzi a rajzban (XLI. tábla) ide mellékelt serleget is; azért említjük fel itt. Kétségkívül tizenötödik századbeli munka s az is nagyon valószinű, hogy magyar. Annyi áll, hogy ötvösségünk abban a korban általában gotikus modorban dolgozott. E serleg előkelő képviselője a hazánkban elterjedt, a renaissance-al párhuzamosan virágzó, vele egyidejű művészi stílnek, a melyről e czikkely bekezdésében tettünk említést. Előttünk áll már most a két szélsőség: az új divatot képviselő idegen emlék, a trónkárpit; a hagyományos, a nemzet vérébe átment egyidejű munkálkodás, a gotika. Érdekes lett volna olyan emléket is bemutathatni a nézőnek, mely a kettő vegyüléke; ilyen azonban, sajnos, a világi művészet keretében nem volt kiállítva; legfeljebb azt a néhány áttörött övöt, lánczot s lánczon függő golyót említhetnők, melyeken eléggé tisztán kimutatható a renaissance térfoglalása, de nem annyira a részletekben, mint inkább a diszítmény egész mivoltában.
A serlegünkhez hasonló hólyagos serlegekkel az országon kívül eléggé gyakran, minálunk ellenben már csak elvétve találkozunk, talán azért, mert időközben elvesztek. A diszítmény alapmotivuma, a hólyag, a lehető legstílszerűbb, miután egyfelől az ezüst egyik legkiválóbb tulajdonságát, a nyujthatóságot veszi alapul s juttatja érvényre; másfelől mivel a gömbszerű felületek a fényvisszaverődés és tükrözés révén elérhető hatások maximumát adják. Serlegünk talpa hatkarélyú. Minden karélynak egy-egy hólyag felel meg. Három sor bordás hólyag diszíti az edény öblét s végül ismét hólyagosra van kiverve a fedele is. Ennek csúcsa gömbforma gyümölcsbe végződő ág, tetején sólyommadárral. A mi e darabnak ékessége s egyúttal legérdekesebb dísze, az mindamellett nem a hólyag, hanem az ezüst lemezből metszett s szabadon formált virág és levél, a mely a talpon, a hólyagok közeiben, a száron, a serleg testén, valamint a fedelén látható. Kivált a virágos koszorú és a kamilla-virágot példázó nagy párta érdemli meg figyelmünket: valami szokatlan naturalismus ömlik el e munkán, melyet még az a körülmény is emel, hogy úgy a levelek, mint a virágok a természetnek megfelelően színezvék olajfestékkel, úgynevezett hideg zománczczal.
A fedő belsejében kerek lemez van, rajta a hollós magyar czímer e felírással: MATHIAS : CORVINUS : D : G : HVN : BOH : DAL : CORAT : SLAV : REX : 1469, részben áttetsző zománcz-színekkel. Első pillanatra látni, hogy e lemez később került az edényre, valószinűleg Eszterházy Pál nádor idejében, talán akkor, a mikor a fraknói kincstárba besoroztatott, a hol jelenleg is őrzik. Erre vall a czímer rajza s a betűk jellege is.
Még egy a most leírt emlékekkel egykorú, világi rendeltetésű darabról kell szólanunk, a Széchenyi Imre gróf tulajdonában levő, Somogyvárott talált velenczei üveg serlegről, (XLII. tábla) melynek szintén itt adjuk a képmását. Átlátszó víztiszta üvegből fúvott. Formája emlékeztet a fémből trébelt hólyagos serlegekre, noha a dolog természeténél fogva amazoknál egyszerűbb. Testét bordák tagolják, felső szegélyen pedig fehér és színes zománczcseppek, melyekhez aranyozás is járul, pikkelyeket alkotnak. E tekintetben is egyezik a velenczei és muranói műhelyek XV. századbeli egyébként eléggé ismeretes alkotásaival, a minők hazánkban is vannak, jelesül Bártfán, a város czímerével. Serlegünknek bizonyára fedele is volt, de ez sajnos elveszett.
