ÉPÍTŐMŰVÉSZETI ÉS SZOBRÁSZATI EMLÉKEINK.
ÉPÍTŐMŰVÉSZETI ÉS SZOBRÁSZATI EMLÉKEINK.
Irta: Gerecze Péter
Irta: Gerecze Péter
NAGY nemzeti szerencsétlenség volt az Árpádház kihalta, mely nemzeti, politikai és társadalmi életünk fejlődésében erős nyomot hagyott. Mindemellett tisztán művészettörténelmünkben csak külső körülményként szerepel, mint a művészeti stílus fejlődésének egyik határa, mert azzal benső kapcsolatban nem áll. Egyházi és világi építkezésünk belső fejlődése, főkép pedig elterjedésére nézve jelentősebb határvető esemény volt az a másik nagy csapás, mely a nemzetet érte: az 1240/41-ik évi katasztrófa: a tatárok pusztítása. De még ez sem esik össze szorosan véve a magyar építés és szobrászat belső fejlődésével, mert ez utóbbi nyomról-nyomra igen kevés, alig 30–40 évi különbséggel követi e művészeti ágak külföldi, főkép francziaországi fejlődését és így a román ízlés helyébe lépő, úgynevezett átmeneti kor csaknem egy időben köszönt be hozzánk és Németországba. Hibás az a felfogás, hogy e két művészi ág fejlődésében az áramlat Németország közvetítésével jött volna hozzánk. Nem is jöhetett, mivel összes Árpádkori monostoraink közül csak néhányat, úgyszólván kivételesen alapítottak főuraink és püspökeink (királyaink pedig egyet sem) Németországból (Magdeburg) és Ausztriából (Heiligenkreuz) behívott szerzetesekkel. Legtöbb kolostorunkat a magyar királyok érthető politikai okokból mind a franczia anyakolostorokból népesítették s innen van, hogy a mint a XI. században olasz földről jött Benedekrendűek építik első fényes székesegyházainkat, s ezeknek építészeti és szobrászati stílusa elvitázhatatlanul az itáliai bazilika-stílus, illetőleg a lombardiai eredetű építő- és szobrásziskolák alkotásai közé tartoznak: épen úgy a XII. és XIII. században egyenesen Francziaországból behívott Benedekrendűek, főkép ezeknek egyik oldalhajtású szerzettársa, a czisztercziek és prémontreiek épen azt a stílust ültetik át hozzánk és abban a fejlődési fokban, a mely behivatásuk idején Francziaországban, helyesebben az ő kolostoraikban mindenütt, szigorú főkáptalani határozatokból kifolyólag is általánosan ismeretes volt. Szó sem lehet tehát itt annak az eddig dívó, és a hazai, valamint nagy német műtörténelmi művekben általánosan elfogadott nézetnek helyességéről, mely állítja, hogy az építésnek nálunk tulajdonképen nincs is fejlődése, mert itt később is utánoztak jóval korábbi stílusban épült külföldi mintákat. Épen így hibás továbbá az a nézet, mely szerint átlag száz év telt el, míg a nyugaton feltalált építészeti formák Németországon és Ausztrián át hozzánk átplántáltatván, végleg meghonosodtak. Ez nem áll.
Az összes szerzetesrendek megtelepedésük után mindjárt épen azt a fejlettségű építészetet ültetik át hozzánk, a melyet hazájukban és Németországban s Ausztria- és Csehországban stb. gyakoroltak.
Csakhogy egészen más dolog ugyanazon építészeti tapasztalatoknak és ezzel kapcsolatban a művészi stílusnak gyakorlati alkalmazása egy-egy óriási székesegyházon, vagy több száz rendtag befogadására épült monostoron és monostortemplomon és más, egy jóval kisebb falusi, város, vagy olyan, vadon erdő közepében, lakott vidékektől távol épült, kisebb monostori egyházon, minők a mi Benedekrendi, cziszterczita és prémontrei-rendű zárdatemplomaink nagy része.
Mivel a st.-denisi székesegyházon a csúcsíves építési rendszer már a XII. században teljes kifejlődésében fellép, nálunk pedig csak a zsámbéki templomon találjuk a XIII. század első felében a támasztó íves gyámpillért először, holott maga az a templom különben tiszta román ízlésű épület: ebbpl nem az következik, hogy nálunk csak száz év mulva lép fel a csúcsíves ízlés, hanem csak az, hogy ez időtájt még nem épült egyetlenegy akkora terjedelmű egyház sem, minő a st.-denisi, s az olyan kisebb szabású, de a mi viszonyainkhoz mérve mégis nagyszerű monostortemplomon, minő a zsámbéki, a támasztó íves gyámpillér, mert ilyen egyszerű, hogy ne mondjam kezdetleges alkalmazása czélszerűbb, sőt az egyedül czélszerű alak volt, melyet ezenkívül az építőmester tiszta román elemekkel kapcsolt össze.
Nem a stílus fejlődésének elmaradásáról lehet tehát nálunk szó: csupán csak arról, hogy az építés nálunk nem érhette el az emlékszerűségnek azt a fokát, melyet elért külföldön, nevezetesen Franczia- és azután Németországban. A tatárpusztítás és az Árpádház kihalta építészetünk és szobrászatunk történetében csak annyiban korszakalkotók – és ez elég szomorú – hogy az előbbi, egyházi építkezésünk legszebb emlékeitől fosztott meg, részint egyenes elpusztításuk, részint pedig a nemzeti vagyon és emberanyag rettenetes megtizedelése által; az utóbbi: az Árpádház kihalta pedig annyiban, hogy ezzel az apátságok, prépostságok és székesegyházak alapítása és addig divatos bőkezű adományozása részint végképen megszünik, részint jelentékeny hanyatlás áll be e téren, a mi egyetemes építészetünk és szobrászatunk külső terjedésének sokban hátrányára vált.
Másfelől azonban ne legyünk elfogultak e két nagy nemzeti katasztrófa hatásának megítélésében sem, mert bizonyos, hogy mind a kettő épen az említett két művészeti ág történetében jelentékeny positiv nyomot is hagyott. Nevezetesen a mongolok pusztítása megtanította a királyt, nemességet, papságot és a népet egyaránt arra, hogy a szilárdabb építkezés főkép várak emelése, a városok bekerítése és a monostorok védhető állapotba helyezése immár mulhatatlanul szükséges, ha csak nem akarjuk az országot újból a várható betörések prédájává engedni. Ez a leczke hatalmas lendületet adott nálunk a vár- és városépítésnek és monostoraink megerősítésének. Alkalmul szolgált továbbá új, főkép német gyarmatosok betelepítésére, a mi viszont új építő erők, és ezzel új építészeti irány a kerített bányavárosok építkezésének iskoláját honosította meg nálunk.
Az Árpádházi királyok kihalta pedig a művészek hazájából behívott új dynastia, az Anjouk uralma révén volt döntő hatással építészetünk és szobrászatunk újabb és sokkal lendületesebb fejlődésére.
Építünk mi átmeneti stílusban már jóval a tatárok betörése előtt, ornamentális plasztikánk már a XII. század végén, főkép pedig a XIII. század elején, sem a motivumok művészi megválasztása és kapcsolata, sem a rajz elegancziája és a kivitel pontosságára nézve nem áll hátrább, mint az egykorú külföldi templomok szobrászata; a csúcsíves építés legsarkalatosabb szerkezeti vonása: a támasztó íves gyámpillér már szintén megjelenik a zsámbéki Benedekrendű templomon még a tatárjárás előtt. Mindemellett a teljesen kifejlett csúcsíves ízlésú építés monumentális alakban csak a XIII. század második felében lép fel nálunk néhány olyan alkotáson, a melyhez hasonlók külföldön a dolog természeténél fogva már jóval előbb jöttek létre.
A kassai dómon és a budavári főtemplomon kívül Sopron, Pozsony, Garam-Sz.-Benedek, N.-Szombat és több más városunk a XIII. században végkép kifejlett csúcsíves stílusnak jóval nagyobb szabású kiváló becsű alkotásait hozzák létre a XIV. században. Mindezeket azonban ezredéves kiállításunk csak igen kis mértékben, jóformán csakis a csúcsíves építési mód általános hatásaként mutathatta be. De ez is elég eleven és tiszteletet parancsoló képet nyujtott XIV. és XV. századi építészetünk és szobrászatunk állapotáról.
A kassai dóm a legjelentékenyebb csúcsíves alkotás Magyarországon, valamint ennek méltó társai a budavári főtemplom és a garam-sz.-benedeki s néhány más, szintén jelentékeny alkotásunk, csakis a Műemlékek Országos Bizottságának rajztárából való eredeti felvételek, rajzok, fényképek és vízfestmények útján, de már a szepes-csütörtökhelyi pompás kápolna szentélye eredeti nagyságában újból felépítve állott a közönség előtt.
Ez utóbbinak sanctuariuma művészi harmoniába olvadt a Hunyadi János által épített vajdahunyadi vár lovagtermével, külső fele pedig szintén egész építészeti pompájában kifejtve a csúcsíves ízlésű épület-csoport egyik festői részletét alkotta.
Kisebb eredeti csúcsíves épületrészek utánzását láttuk még ugyancsak a csütörtökhelyi templom énekkarzatáról a kiállítási csúcsíves épületcsoport keleti oldalbejárata fölött, mint mennyezetet alkalmazva. Végre pedig világi építkezésünk legbecsesebb gyöngye, a Hunyadi János által épített vajdahunyadi vár teljes egészében és pompájában művészi szabadsággal, egészen újból felépítve, mint e korbeli építőművészetünk legméltóbb képviselője és egyszersmind ez időbeli műkincseink pompás tárháza, egész történelmi kiállításunknak tipusát alkotta meg.
Mindez magában a nyugati nagy nemzetek hasonló alkotásaival szemben akármily csekélynek, igénytelennek látszik is, megragadó erővel vonta magára a látogatók figyelmét, s e mellett ép oly tanulságos volt nemzetünk ebbeli tevékenységére, mint általában a művészeti alapismeretek kézzelfogható terjedésére.
A míg a román ízlésű épület-csoporton látta a laikus, hogy az az építési mód fogyatékos archiekturai tagoltságánál fogva nagy teret enged a festőnek és szobrásznak, sőt ezek közreműködését az építő művész ott nem is nélkülözheti, akárhány épület tagolt festői vagy szobrászati diszítmény nélkül, holt tömegével igen rosszul hatott volna: addig a csúcsíves építés terén e művészeti ágak viszonya, épen az építészet óriási fejlődése következtében lényegesen megváltozott.
Kézzelfoghatóan láthatta itt a szemlélő e nagy fejlődést tényleg létező hazai épületeken feltüntetve. Láthatta, hogy a csúcsív szerkezeti, tehát az építés lényegébe vágó haladás a félkörív fölött. A míg t. i. ez utóbbi, a félköríves boltozat jelentékeny erővel nyomja szét a falakat, melyeken pihen, és pedig e nyomás e falakat annyira oldalról támadja meg, hogy csak jelentékeny vastagságú fal bír egy terjedelmesebb és magasan fekvő félköríves boltozat nyomásának ellenállni: addig a csúcsív nyomása az ív csúcsossága arányában inkább és inkább felülről lefelé halad, tehát jóval kevésbbé oldalról támadja meg a falat. Ennek következtében csúcsba rakott boltozatot vékonyabb fal is elbír. E tapasztalathoz járult a csúcsív felfedezésekor egy másik, t. i. hogy a boltozat nyomását ellensúlyozhatjuk, ha a falat kívül gyámpillérekkel megerősítjük. Harmadik, nagyszerű felfedezés számba menő tapasztalat volt a keresztboltozatoknak bordák-, gerinczekkel való ellátása, minek folytán a beboltozandó területet a szélességgel egyenlő hosszúságú négyzetekre osztva, az átlók irányában önálló gerinczívet építettek s az így keletkező négy háromszögből álló területet egymástól függetlenül is beboltozhatták, mert így az egésznek nyomása a két átló négy végpontjára, vagyis a két falnak csupán négy pontján egyesült, a mely pontokat aztán, ha kívülről erős gyámpillérekkel megtámasztották, a két falba akármilyen nagy ablakot vághattak, mert a fal csak a pillérek helyén tartotta a boltozatot. Ilyképen a nagy falterületeket ablakok foglalván el, a román ízlés hosszú képsorai a templomból kiszorultak. A szobrász sem talált most már annyi helyet domborműveinek, hanem ezek helyett egyes, lehetőleg nyulánk szobrok faragására kapott megrendelést. Egy szóval: az építészet óriási haladása azáltal, hogy a festést és szobrászatot a templomból úgyszólván kiszorította, egyszersmind felmentette, alárendelt szolgai helyzetéből szabad szárnyára engedte mindkét művészt, és mint önálló művésztársait fogadta be ismét a megmaradt kis területekre; de már csak a mennyire a magas, szines üvegű és festményekkel megrakott ablakok mystikus világítása megengedte.
Nálunk már a XIII. század második felében elterjed sőt vége felé kiváló alkotásokat teremt a csúcsíves építészet, de ezzel arányosan nem fejlődik a szobrászat is.
A csúcsíves ízlés lényegesen megváltoztatta az alakok arányát, végkép háttérbe szorította a domborművek alkotását és az előbbi korszakétól nagyon eltérő ornamentális művészetet hozott létre.
Fájdalom, ezt a nagy és mélyreható fejlődési folyamatot tisztán magyarországi szoborműveken szakadatlan egymásutánban nem tudjuk kimutatni. Úgy hogy kiállításunkon aránylag kevesebb szobrászati művet tudtunk e korból felmutatni, mint az előbbeniből. Befolyással lehetett e nemű csúcsíveskori műemlékeink kevesebb számára bizonyosan az is, hogy a félköríves ízlésű építkezés kora nálunk valamivel tovább tartott, mint a külföldön, másfelől pedig a renaissance oly korán lépett fel, hogy a csúcsíves ízlés rövidebb ideig uralkodott, mint külföldön. Ezenkívül pedig épen ez időtájt kezdik a törökök egyre hevesebb és hevesebb támadásaikat, a mi szintén jelentékenyen hátráltatta a nemzeti vagyonosodást, és ezzel a szebb, nyugodtabb művészi élet fejlődését.
175. ábra. Pietŕ. A kassai dóm nyugati kapuja felett.
Csúcsíves épületeink száma sem nagy és ezek szobrászati diszítése ámbár technikailag elég fejlett, számra nézve csekély és egészben szegényes; a külföldi nagyobb szabású alkotásokkal szemben pedig jóval nagyobb elmaradásra mutat, mint a román ízlés korabeli építés és szobrászat. Kivétel e tekintetben legfölebb a kassai székesegyház lehet, melynek néhány szoborművét, mint látni fogjuk, kiállításunk is bemutatta. Ellenben a budavári főtemplomnak XIV. századi faragott épület- és szobrászati maradványaitól a soproni benczések templomának némely diszítményei-, a Szepesség és Erdély néhány csúcsíves ízlésű szoborműveitől eltekintve, az ország többi részében igen kevés faragott szobormű jött e korban létre, s még kevesebb maradt ránk. A szászsebesi templom külső gyámpillérein látunk két sorban XIV. századi szobrokat.
Csúcsíveskori kőszobrászatunk legkiválóbb emlékei és egyszersmind legnagyobb számban Kassán maradtak fenn.
A kassai székesegyház kapui fölött a csúcsos ív mezőiben (tympanon) látható terjedelmes domborművek kiállításunkon gipszöntvényekben voltak láthatók. Így a nyugati főkapu ívmezejéről:
Krisztus a Getsemani kertben imádkozik (170. ábra), míg tanítványai tőle elmaradva, alusznak; továbbá Krisztus elfogatása, amint Judás csókkal árulja el mesterét.
170. ábra. Krisztus a Getsemani kertben. A kassai dóm nyugati kapujának domborműve.
E fölött a képmező két részre oszlik, az alsón:
176. ábra. Az utolsó ítélet. Krisztus a szentektől és angyaloktól környezve. A kassai dóm északi kapuja felett.
Krisztusnak a keresztről levett teste anyja ölében (Pietŕ), kit a szent asszonyok környeznek;
179. ábra. Veronika kendője, a kassai dóm nyugati kapuján.
a felsőn Veronika a kiterjesztett kendője látható, melyet három angyal tart.
171. ábra. A kassai dóm északi kapujának domborművei.
Terjedelmesebb és díszesebb a kassai székesegyház északi kapuja (171. ábra), melynek csúcsba futó tympanonja szintén két részre oszlik és itt az alsóban (177. és 178. ábra):
177. ábra. Az üdvözültek csoportja. Kassa.
178. ábra. Az elkárhozottak csoportja. Kassa.
Az utolsó ítélet (üdvözültek és elkárhozottak csoportja) számos alakból álló domborművű csoportozatát látjuk, a felsőben pedig:
Az angyaloktól, szentektől körülvett Világítélő Krisztus (176. ábra) jelenik meg trónusán.
Az oromfal két külön tábláján magyar sz. Erzsébet életét ábrázolta a művész. És pedig:
Sz. Erzsébet betegei között és
Sz. Erzsébet alamizsnát osztogat.
172. ábra. Krisztus a két lator közt. Dombormű a kassai dóm északi kapuja felett.
Legfölül: Krisztus a keresztfán (172. ábra) és e jelenet kiegészítői egy oldalon (174. ábra):
174. ábra. Szent János és a római katonák a kereszt tövében. Kassa.
Sz. János, a kedves tanítvány és Longinus római százados négy katona kiséretében. Krisztus jobbján pedig (173. ábra).
173. ábra. Szüz Mária, a szent asszonyokkal, a kereszt tövében. Kassa.
A szűz anya és a szent asszonyok mély fájdalomba merülten.
Már csak tárgyánál fogva is közelebbről érdekel bennünket magyarországi sz. Erzsébetnek élete, ki III. Endre királyunk leánya volt, s szent életét mint a thüringiai fejedelem neje élte le.
180. ábra. Szent Erzsébet betegei között. A kassai dóm domborműve.
Az egyik domborműnek (180. ábra) felső részén szent Erzsébet életéből azon csoda ábrázoltatik, amint a beteg ágyán rózsák között a keresztet (az üdvözítő jelképét) találja; e jelenet mellett pedig amint egy betegnek a tálból eledelt nyújt. A dombormű alsó részében a bélpoklost füröszti és egy másik beteget tart ölében.
181. ábra. Szent Erzsébet az ispotályban. A kassai dóm domborműve.
A másik dombormű (181. ábra) felső részén a szent fejedelemnő karosszéken ülő beteg nőt ölel át, a kinek mint haldoklónak vigasztalására, és lelki s testi táplálására a háta mögött álló alakok közül egyik a kelyhet, másik egy tálon halat, egyszersmind Krisztusnak és a mennyei eledelnek jelképeit tartják készen.
Ezek alatt, ezek alsó testét is elfödve, új alakban jelenik meg a fejedelemnő csúcsíves oszlopcsarnok alatt fekvő, kiaszott és éhező betegei közt. Itt is sz. Erzsébet egy nőt, ki karosszéken ül és lábai alacsony zsámolyon nyugszanak, jósággal átölel és másik kezével szájába teszi az eledelt.
A feszület melletti táblák képei közül különösen sz. János csoportja (174. ábra) érdemel figyelmet. A kedves tanítvány, mély gyásza jeléül, fejét gyöngén jobbjának ujjaira támasztja, balja pedig, hogy felismerhető legyen, habár e jelenet ábrázolásain nem szokás, könyvet tart. Göndör hajú s elég nyers vonású arcza és bő redőjű ruhája élesen elkülöníti a háta mögött álló Longinus római századostól, kinek nagy gonddal részletezett hadi öltözete, pikkelyes lemez-harisnyája, szűk nadrágja, pánczélja, sodronylepellel elátott csúcsos sisakja, tollas buzogánya stb. épen úgy, mint a háta mögött álló poroszlók egész ruházata, semmi kétséget sem hagy az iránt, hogy e mű a XIV. században jött létre; mert ezek a ruhák és fegyverek világosan e korra vallanak. Ugyanaz áll sz. Erzsébet háromsoros csipkefejkötőjéről, testhez álló, gyöngysorral szegélyezett kabátkájáról és földig erő, bő, drágaköves aggráffal összekapcsolt köpenyéről is, melyek a többi alak fejtakarójával együtt mind feltalálhatók a Nagy Lajos királyunk neje, Erzsébet által Zárában készíttetett sz. Simeon koporsójának majd mindenik relief-tábláján, a melyek, mint a felirat bizonyítja, 1380-ban készültek.
A kassai székesegyház domborműveinek különben nincs valami kiváló, művészi értéke, mert ha meggondoljuk, hogy sz. Erzsébet és a többi nő és férfi mind, mily szánalmas, idomtalan, nagyfejű alak, e gyarlóságért aligha kárpótol a bibliai jelenetek tömött csoportosítása, még kevésbbé a sok szögletes mozdulat és testtartás, vagy a keresett anatomiai hűség, sőt még a kiválóan gondos faragás sem. A művésznek különös gondja van rá, hogy mindent lehetőleg részletezzen és az arczokat beszédessé tegye. Az alakok túlságos zömöksége világosan arra vall, hogy ekkor még a román ízlésű mintázás és aranyozás nem ment feledésbe s az aránytalan magas, kiaszott alakokat még csak a pillérek ékes kőmennyezetei alá állított szobroknál, vagy még ezeknél sem alkalmazták; míg később, mint ismeretes, a csúcsíves szobrászat túltett a vézeley-i francziaországi és más kapubélletek oszlopszerű alakjain is.
A csúcsíves ízlésű építészet és szobrászat kiállított emlékei közül említésre méltók még a Brassó melletti Földvár, részben még XIII. századi templomában fenmaradt díszes konzolok XIV. századi példányai.
182. ábra. Gyámkő; a 12 éves Jézus a templomban. Földvár.
Ilyenek egy boltozat bordagyámköve, melynek szoborszerűen elváló domború csoportozata (182. ábra) a tizenkétéves Jézust tünteti fel az írástudók között a templomban. Egy másik boltozat bordatövén pedig egyfelől lebegő koronás nőt, másfelől vágtató lovast látunk, melynek értelmét azonban nem vehetni ki.
Ez utóbbiak már elválnak a románkori csoportban említett, ugyancsak földvári bestiarius, jelképes állat- és ember-alakoktól, s valamennyi együtt, most már középkori szobrászatunk történelméhez könnyen tanulmányozható anyagot szolgáltat, a mit első sorban történelmi kiállításunknak köszönhetünk.
Eredeti csúcsíves szobrokkal diszített épülettagokat Esztergomból mutatott be kiállításunk és pedig innen a primási múzeum kőtárából voltak láthatók:
Pillérfejezetek, díszes saroklevéllel ellátott oszlop lába, boltozatgerincz hordozó, szép szőlöfürt és naturalistikus szőlőlevéllel rakott félhengeroszlop-fejezet stb. Különösen pedig egy vörösmárványból faragott, kiterjesztett szárnyú sas, magas domborműben s végre:
Konzol, melynek fedőlapja egy zsákmányra csapó, remekül mintázott sas szobrán nyugszik. Itt már e madár és a körmei közt levő állat végkép elválnak a háttértől, a mi mutatja, hogy az egykori szerényen meglapuló dombormű diszítmény a csúcsíves korban önálló, magában is fellépő szoborművé vált.
Vörösmárványlapba rakott üvegmozaik-diszítmény, mely csúcsos árkádívecskéket ír le. Mind a márványlap, mind a mozaik gondosan le van csiszolva. Kitünő XIV. századi mű, mely a sz. István székesfehérvári bazilikájának romjaiból került elő. A székesfehérvári püspökség tulajdona.
Csúcsíves boltozatborda-részletek a gyulafejérvári templomból.
A pécsi székesegyházból láttuk még az ott előkerült néhány apostolt ábrázoló dombormű közül Szent Márk evangélista csonka alakját magas domborműben. Körülbelül fél méter fülke-alakok lehettek ezek, melyeknél mindenütt ott találjuk a háttéren függélyesen elhelyezett betűkkel az illető apostol nevét. Fájdalom, valamennyi csonka. A nyulánk alakok síma redőzetű ruháin semmi diszítés sincs.
A csúcsíves ízlés-korbeli emlékeink közé kell sorolnunk a pozsonyi városház igen díszes kapualjának boltozat gerinczeiről lecsüngő öt zárkövet is, a melyeknek magas domborműveit kiállításunk gipszöntvényekben mutatta be.
183. ábra. Nagy Lajos czímere.
Az első zárkő (183. ábra) Nagy Lajos magyar király (1340–1380) czímeréről a koronás zárt sisakot, s az abból kiemelkedő struczmadár nyakát és fejét, szájában a patkóval ábrázolja. A háromágú liliomos koronából még két strucztoll emelkedik ki, alóla pedig kendő lobog hátra.
184. ábra. Koronás női fej, fátyollal. Zárkövek a pozsonyi városház kapujának boltozatáról.
A második domborművön (184. ábra) ugyancsak az Anjou-liliomot pillantjuk meg egy szép ifjú nő háromágú koronáján, mely alól dús fürtök és bőredőjű fátyol hullanak vállaira. Mind ennek, mind a következő harmadik zárkövön (185. ábra) látható ugyanilyen koronás, göndörfürtű női fejnek eléggé egyéni vonásaiból ítélve, alighanem arczképekkel, az előbbi truczmadaras czímersisakkal való kapcsolatánál fogva pedig, tán épen Nagy Lajos király neje és anyjának, ifjabb és idősebb Erzsébetnek domborműképeivel van itt dolgunk. Az utóbbi koronás fő mellett szőlőfürtös, leveles gallyak is láthatók.
185. ábra. Koronás női fej.
Sem ez utóbbi motivum értelmét, sem a következő negyedik és ötödik zárkő két czímer-sisak diszítményének tulajdonosát nem ismerjük. A negyedik zárkő domborműve lobogó kendővel diszített sisakot, és ebből kiemelkedő hímoroszlán előrészét ábrázolja, mely két első lábát összeteszi (186. ábra). Míg ez és a sisak arczélben, addig az utolsó zárkő sisakja, melyről a kendő kétfelé lobog, a belőle kiemelkedő ifjú férfi fejjel együtt szemben áll előttünk. E fej, mivel azt igen alacsony infulához hasonló sapka födi, tán egyházi férfiút ábrázol (187. ábra).
186. ábra. Oroszlánczímeres zárkő. Pozsony.
187. ábra. Főpapot ábrázoló zárkő. Pozsony.
A dombormű-öntvények sorában Forster Gyula gondoskodásából mutatott be kiállításunk még egy magas domborművű fej-lenyomatot (189. ábra), mely minket különben csak tárgyánál fogva érdekel. Ugyanis a velenczei doge-palota egyik földszinti árkád oszlopának nyolczszögű fejezetén (a Szent-Márk-térrel néző sornak, a tengertől számított hatodik oszlopán), nyolvz fej látható, a melynek felirataik szerint nyolcz, nagyrészt keleti nép tipusát vannak hivatva feltüntetni; de alighanem a Velenczével kereskedelmi vagy másféle viszonyban álló népet akart a szobrász e domborművekkel megtisztelni. A Szent-Márk-térre néz az a fej, a melynek felirata Latini, ettől jobbra: Tartari, utána: Turchi és Ongari, balra pedig a melyiknek neve: Persi, utána Egizi és Goti, a folyosó fala felé nézőé pedig Greci.
189. ábra. «Ongari» a velenczei doge-palota egyik oszlopáról.
Az Ongari, magyarokat jelképező fej kissé kövéres, húsos orrú arczot ábrázol, mely fölfelé tekint. Hegyes, ritka körszakála s bajusza némileg a Traján-oszlopon ábrázolt dákok typusára emlékeztet. Annyi bizonyosnak vehető, hogy a ki faragta, nem sok magyar embert látott, vagy annak nemzeti vonásait nem tudta felismerni. Így a feltűrt, széles karimájú, fölfelé hegyesedő, bizonyára nemezből készült, magas kucsma sem mondható ez időbeli magyar viseletnek. E kucsmán jobb- és balfelől egy-egy kúp alakú gomb van varrva, melyeknek közepéből hajfürtszerű szalagok lógnak ki. A hosszú fürtök a férfi vállát verik, nyakán pedig lapos szalag látható. A felirat az oszlopfejezet vállkőpárna tagozatán XIV. századi betűkkel van bevésve.
Nem hagyhatom méltatás nélkül e helyen – bár mint hadtörténeti emlék külön fog tárgyaltatni – HUNYADI MÁTYÁS királyunk nagyszabású bautzeni emlékszobrát (l. fönnebb 136. ábrát), mely mint mesteri felfogású mű, kemény mészkőből, a kor legfejlettebb szobrászati ügyességével készült. Különben conceptiója a merész, csúcsíves ízlés szellemében inkább érczbeli kivitelre tette volna alkalmasabbá, mely esetben ma épebben állna előttünk, mint így.
A király szakál- és bajusztalan arcza, kissé kövéres, ránczosodó, szép vonású férfit ábrázol, bizonyosan Mátyás egyik leghűbb arczképe. Az egész alak, noha tartásában némi merevség van, e kor szobrászatának egyik remeke.
A király arczképe azért érdemel figyelmet, mivel a bautzeni annalisok megjegyzése szerint, Stein György királyi helytartó különös gondot fordított arra, hogy a szobor a királyhoz tökéletesen hasonlítson. Ez az érdekes adat alighanem azt is jelenti, hogy Mátyás mintaként ült a szobrász előtt; mert az idézett forrás szerint, a kész művet is háromszor vették le a falról, s végre Budára küldték, hogy a művész híven eltalálja a király arczvonásait. Végre is csak akkor helyezték el a torony oldalán, mikor a mű e tekintetben minden kivánságnak eleget tett. A szobornak ez a része egészen épen maradt ránk.*
V. ö. Wenzel Gusztáv, Archaeologiai Közlemények I. 229–243. lap.
Még kevesebb szoborművel dicsekedhetünk e korszakból az öntött szobrászat terén, noha épen itt nincs miért elmaradásunkon pirulni, mert egyetlen külföldön levő műemlékünket sem állíthattuk volna ki sajátunk gyanánt olyan önérzettel, mint a prágai Hradsinon a sz. Veit-templomtéren látható sz. György lovagnak sárkányölő lovas ércz-szobrát. A gipsz-öntvény megszerzése nem is az igazgatóság buzgóságán mult.
Ez a pompás műalkotás, mely a német műtörténelem-írók egyhangú ítélete szerint is kora egyik legkiválóbb műve, Miklós kolozsvári festő fiainak, MÁRTON-nak és GYÖRGY-nek agyában született és keze alól került ki. E két nagyhírű szobrász egyszersmind a kor legkiválóbb ötvösei közé is tartozott, a kik 1370-ben DEMETER váradi püspök megbízásából sz. István, sz. László és sz. Imre herczeg ércz-szobrait is mintázták és öntötték Várad számára. Hírnevök azonban a haza határain is túlterjedt, és IV. KÁROLY cseh király Prágába hívta őket, a hol 1373-ban elkészítették sz. György lovas szobrát, mely ma is az említett teret diszíti. E jeles alkotás a mozgás meglepő elevensége, a ló és lovag könnyed tartása mellett naturalisztikus mintázásánál fogva is kora szobrászatának legtipikusabb képviselője. A szűk pánczél és sodronying, mely e kor szoborműveit rendesen annyira merevvé teszi, itt arányos és minden izében élő testet rejt magában. A páratlan gonddal mintázott sodronykarikák, a redők, a pánczél szögecskéi, a hajzat szálai, a ló testén az erek, sőt a szőrén a szines foltok, a szikla-talajon a kígyók, gyíkok, egy szóval egész mozgalmas állati élet mind, már sokszor megdicsért részletek, és a külföldi műtörténelem-írók által is magasztalt jeles vonások. Ez a szinte túlzásba menő részletezés egyszersmind arra mutat, hogy e mesterek ötvösök is voltak, s e körülmény más egyébbel kapcsolatban bizonyítja, hogy ők készítették e kor legkiválóbb ötvösmű-maradványait, Nagy Lajos királyunknak két nagyobb és négy kisebb tömör ezüstczímerét, melyek e művészetkedvelő király ajándékából az aacheni székesegyház kincstárának ma is főékességei.
E czímerek különben is megemlítésre méltók e helyen, mert több kisebb képzeleti alakon kívül, melyeknek emberi feje tán magát a művésztestvéreket és munkatársaikat ábrázolja, itt találjuk sz. István és sz. Imre kisebb szobrocskái között sz. Lászlónak valamivel nagyobb alakját is művészi arányban, kitünő, gondos mintázásban.
A prágai lovas sz. György szobron még újabb időben is ez az eredeti felirat volt olvasható: Anno domini 1373. hoc opus imaginis sancti Georgii per Martinum et Georgium de Clusenberch (= Clusenburg = Kolozsvár). Miután e nagy művet elkészítették, ismét hazájukba tértek és Váradon megtelepedvén, JÁNOS itteni püspök meghagyásából, elkészítették sz. László lovasszobrát is érczben, a melyet 1390. május 20-án fejeztek be. Ez a művök is, melyen nevök szintén olvasható volt, méltó társa lehetett a prágainak, s egész a XVII. század második feléig fennállott, mikor a török ágyút öntetett belőle.
A milyen nehezen nélkülöztük a kiállításon Márton és György mesterek prágai művének bemutatását, ép olyan érdekkel láttuk a zárai sz. Simeon ezüst koporsójának galvanoplastikai másolatát (XXII., XXIII., XXIV. tábla), melyet a Magyar iparművészeti Múzeum nagy fáradság és sok akadály legyőzésével tudott elkészíttetni és belsejét kivéve, az európai tudományosságra nézve hozzáférhetővé tenni, a mi eddig alig volt lehetséges. Mint egyházi tárgy e mű más fejezetében alább van tüzetesebben leírva, itt csak mint a szobrászat egyik kiváló emlékét említem föl.
E művet Erzsébet magyar királyné fogadalmából és költségén Francesco Milánóból Zárába szakadt ötvös készítette 1377–1380-ban.
A koporsó domborművei nem egyenlő műértékűek. Nagy része magának a mesternek Francesconak, néhány táblája pedig három-négy mester, vagy legény kezéből került ki, de úgy, hogy felváltva egymás tábláin is dolgoztak.
Az ötvösnél a mintázás egészen más nézőpont alá esik, mint a szobrászat többi ágánál. Itt a trébelés és ponczolás nem adhatja meg a vonalaknak azt az élességet, a mit a kőfaragó vésője. Ha tehát itt figyelembe veszszük az anyag sajátságait, melylyel az ötvös-szobrásznak számolnia kellett, munkáját sok tekintetben meglepőnek fogjuk találni.
Az egyes domborművek értéke csoportosítás tekintetében is igen különböző. Egyik tábla, mely Jézus bemutatását ábrázolja a templomban, egészen Giotto falképe után készült, mely a paduai «Capella dell Arena»-ban látható. Az egész koporsó olasz munka, a mi természetes, mert Dalmáczia művészete egészben a felső-itáliai művészetnek oldalhajtása volt. Másfelől bizonyos, hogy Dalmáczia számos benszülött művészszel is dicsekedhetett, a kik az építés, szobrászat és ötvösség terén kiváló alkotásokat hoztak létre; de kiindulásuk pontja, művészetök forrása mindenkor Felső-Itália volt.
Fölemlítem még a sz. László király fejereklyetartójául szolgáló ezüst mellszobrát, mely eredetileg a váradi székesegyházban őriztetett, honnét a török idők viszontagságai között Győrbe került. Ezen nagybecsű, zománczokkal ékes herma alább tüzetesebb leírásban és ábrákban lesz méltatva, mint hazai egyházi ötvösművészetünk egyik legkiválóbb terméke.
A fa-faragás terén is sok szép alkotás jöhetett létre nálunk az Árpádház kihalta és a mohácsi vész közti elég hosszú korszak alatt, de ennek emlékeiből, az anyag romlandóságánál fogva, aránylag nem sok maradt ránk.
Kiállításunkon csak a káposztafalvi szárnyas oltár, a szepesszombati és dorobnyai plébánia-templomok oltárai, Bártfáról két kisebb szárnyas oltár, Lőcséről sz. György lovasszobra stb. voltak e korbeli műveinkből kiállítva. Ezek, mint középkori templomi szerelvények, alább tüzetesen ismertetve lesznek: itt csupán szoborműveik rövid méltatására szorítkozom.
A káposztafalvi szárnyas oltár főszekrényében sz. Máriának fából faragott szobra áll, ki mint az ég királynéja, jobb kezében királyi pálczáját, balján pedig a kisded Jézust tartja. Lábai alatt a félhold. Tőle jobbra sz. Lőrincz szobra, vértanúsága kínzó eszközével a rostélylyal, balra pedig sz. István szobra látható kövekkel és pálmával.
A szárnyak tábláit festmények borítják.
Különösen mesteri faragás a szepes-szombati szárnyas oltár sz. Antal szobra, mely egyszersmind a szobrok szinezésének egyik becses példája. A szent jobbjában könyvet tart, baljában egykor vándorbotot fogott. A szárnyakat itt is természetesen, kívül-belül festmények borítják.
Elsőrendű fa-faragványaink közé sorolható az a remek sz. András-szobor, melyet a német-lipcsei szárnyas oltáron mutatott be kiállításunk. A szobor életnagyságnál valamivel kisebb és eredeti festése még épen maradt meg rajta. Az apostol jobbjában nyitott könyvet tart, baljában pedig az X-alaku ú. n. András-kereszt látható. Arcza meghatóan szelíd, jóságos kifejezésű. Hajzata, bajusza és szakála gondosan stilizálva és szépen mintázva köríti arczát. Állása egyszerű, természetes és szenthez illő méltóságos. A ruha redőzés igen gondos és emlékeztet az eperjesi Gábor arkangyal alakjára, valamint Pál apostoléra és a lőcsei főoltár mesteri főszobraira; melyek mind a XV. század végén készülhettek, s mind a lőcsei faragó-iskolából kerültek ki. Ez időben érte ez az iskola virágzása tetőpontját. A szobor szinezése mérsékelt és igen ügyes kézre vall, nem kiáltó és így nem riasztja vissza a nézőt, mint a festett viaszbábszerű szobrok rendesen. A test végső tagja, kéz és láb minden részletökben és arányaikban hűek a természethez.
Sz. András szobra felett az oltár-rakványon kisebb, szintén jeles faragású szoborka áll, mely a kezében tartott kés után ítélve, az elevenen megnyúzott sz. Bertalan apostol lehet. Az oltárszárnyakat festmények diszítik.*
Henszlmann: Archaeologiai Értesítő. 1884. 187. lap.
Bártfáról is itt láttuk a szárnyas oltárok egyikét, a melyen a vérző Üdvözítő szobra áll.
Mindeniket fölülmulja azonban művészi faragás tekintetében a lőcsei plébánia-templom sz. György lovas szobra fából, mely lovával együtt csak másfél méter magas ugyan, de gyakorlott kezű művészre vall. A szent gyermekded arczát fürtös haj és bogláros, gyöngyös homlok-abroncs köríti, testét pedig aranyozott pánczél, ezalatt sodronying és vörös czipő fedi. Dárdájával a lova lábai alá tiport hanyatt fekvő, tátott szájú sárkányt szúrja le.
Valamennyi ilyen nemű kiállított faragányunk a XV. századi Felső-Magyarországon virágzó művésziskolából került ki. Ennek az iskolának folytatásaként működött itt a XVI. század elején Veit Stoss is, a ki Krakkóból Magyarországra jövén, Lőcsén, Bártfán és Beszterczebányán dolgozott, míg később ismét visszatért hazájában Nürnbergbe.*
Henszlmann. Archaeologiai közlemények VII. 11. lap.
Ezredéves kiállításunk óta a középkori síremlékekből gazdag gyűjtemény áll a tanulmányozónak rendelkezésére e művek gipszmásolataiban, melyek jobbára a történelmi főcsoport költségén készültek.
Ezek az emlékek nemcsak történelmi, czímertani s architekturai és művelődés-történelmi tekintetben nagybecsűek, hanem főkép ornamentalis és figuralis szobrászatunk fejlődésére is fényt vetnek.
A XIV. századból egyik becses síremlékünk Sigfrid, pannonhalmi apát síremléke az ottani főmonostori egyházban. E sírkő másolata kiállításunkon is látható volt.
A főpapi díszben álló apát szobra csúcsíves fülkében áll. Sigfrid apát 1365-ben halt meg, s így e díszes emlék mindenesetre még a XIV. század folyamán elkészült.
Ugyancsak Pannonhalmáról állította ki a Magyar Történeti Képcsarnok Ónodi Czudar László 1372-ben meghalt, odavaló apát síremlékét gipszöntvényben.
Kiállításunkon Széchy Dénes biboros, esztergomi érsek (1440–1465.) síremlékének öntvénye nyitotta meg a XV. századi síremlékeink sorát. Ennek eredetije az esztergomi főegyház sírboltjában van. A főpapi öltözetben czímerével együtt feltüntetett érsek fejét némely más részlettel együtt később restaurálták.
Ugyancsak innen mutatta be kiállításunk Zrednai Vitéz János esztergomi érsek síremlékét is, melyen a főpap lábai a hűség jelképén, kutya testén pihennek.
Szobrászati tekintetben legérdekesebb a XV. század valamennyi síremléke közt Schomberg Györgynek a királyi cancellária jegyzője, érseki helyettes és első infulás prépostnak síremléke Pozsonyban, ki az Academia Istropolitana, egyik nevezetes tudós társaságunknak alcancellárja volt.
E síremléken az elhunyt alakja már nem dombormű többé, hanem életnagyságú szobor, mely a hátteret csak érinti, s a mely igen díszes csúcsíves fülkében áll. Itt az alakon a hagyományos merevségnek már csak azért sincs semmi nyoma, mert kifejezetten élő embert akar ábrázolni. Különben is még halála előtt 16 évvel 1470-ben elkészült (meghalt 1486-ban), s így nem is volt értelme mint halottat ábrázolni. A főpap kissé balra fordulva, két kezével könyvet a mellére szorítva, áhítatos gondolatba merülten égre tekint. Tartásában természetes elvenség és könnyedség, tagjaiban helyes arány, s a praelatusi öltöny bő ruharedői alatt is jól kiképzett test szemlélhető. Nincs itt a ruhák redőzése és ezek csoportosításában sehol keresettség, mesterkéltség; minden részében a természet mesteri utánzása. Arczán is a nemes férfias vonásokon ott ül a mély gondolkodás és áhítatos elmerültség. Ilyet csak kiváló szobrász alkothatott.
Épen ilyen jeles mű, de nem szobor, hanem relief és pedig e nemben a legjobb György bazini grófnak síremléke Bazinban. A bajusztalan s szakáltalan ízmos férfi-arcz mesteri portrait; a ruházatot és fegyverzetet pedig páratlan műgonddal, s legkisebb részletében is igazi bravourral faragta ki a művész. A pánczél legutolsó szögecskéje, s a sodronying legkisebb lánczszeme is előttünk áll; valamint czímere, s köpenyének drágaköves szegélyzete, egyszóval az egész műemlék legapróbb részlete szigorú naturalisztikus felfogásra s kiváló fejlett technikára vall.
A mű kompozicziójára jellemző, hogy míg a legtöbb síremlék a boldogultat kiterítve, halva tünteti fel, a Schomberg-emléken pedig a tudós élve áll előttünk, addig a bazini György gróf síremlékének mestere arra törekszik, hogy az alakot ugyan mint élőt, de egyszersmind a halálnak megfelelő módon tüntesse fel.
A XV. század legkiválóbb szobrászati műveihez tartozik ugyan, de az előbbiekkel nem mérkőzhetik: Sirokai László vörös-márvány síremléke Sirokán (Sárosmegyében). Kiváló helye van e síremléknek szobrászatunk történetében, mert mint egyik leírója megjegyzi, a felvidéken ez a legkorábbi síremlék, a mely az olasz renaissance kétségtelen nyomait viseli magán.*
V. ö. Csergheő: Archaeologiai Értesítő 1888. 407. lap.
Ugyancsak egy kézből kerülhetett ki a két Szapolyai-nak, István és Imre nádornak rendkívül részletességgel és nagy gonddal faragott két síremléke a szepesi székesegyházban. Mind a kettő a század végéről való; (Imre meghalt 1487-ben, István 1499-ben), s ámbár ekkor a felvidéken a csúcsíves izlés uralkodó, mind a két síremlék renaissance izlésben készült.
Az elrendezés, valamint a ruházat is, főkép pedig a testtartás mind a kettőn nagyon hasonlít. Szembetünő az olasz renaissance-munka különösen az arczon és ruhán, valamint a ruharedők alakításában, főkép az ornamentikában. A czímerek itt arányosan elosztva, csupán a tér diszítésére szolgálnak és nem lépnek előtérbe. Az aprólékoskodó rajz és kidolgozás is, mely a pánczélokról egy szegfejet, s a ruhadarabokról egy beleszőtt virágporadát sem hagy el, szintén az olasz renaissance legjobb alkotásai közé helyezi e szép két művet.*
Csoma-Csergheő: Archaeologiai Értesítő 1890. 133–136 és 342–345. lap.
Végre csak Tarczai Tamásnak († 1493) pompás síremlékét említjük még meg a XV. századból, melyet igen gondos, aprólékosságba menő kivitel jellemez. A Tarczai emlék eredetije a héthársi (sárosmegyei) templomban van.
Tarczai síremlékének mestere még szigorúan ragaszkodik a csúcsíves izléshez. A lovag itt nem fekvő, hanem álló, zömök alak; arczcza szakál- és bajusztalan, de férfias. Leírója heraldikai okokból német mester művének tartja.*
V. ö. Szendrei János: Magyar hadtörténeti Emlékek. 95. lap.
Máriássy István († 1516) sírköve a markusfalvi templomban áll. Ennek domborműve, mely, leírója* szerint heraldikai okokból, olasz mester kezéből került ki, szintén figyelmet érdemel. A hős talaj nélküli fatörzsön áll; jobbjában lobogó, baljában czímerpajzsa, feje mögött virágos szövetű párna. Ezt a kivitelben kiváló gond és művészi gyakorlat jellemzi.
Ugyanott.
A pozsonyi dóm becses síremlékei közül kiállításunkon láttuk gypsz-másolatban az 1515-ben elhalt Rómer Gáspár pozsonyi kanonok síremlékét, mely őt kanonoki öltözetben tünteti fel, a mint kezében ciboriumot tart, de ez a mű, mely pozsonyi kőfaragó készítménye lehet, távolról sem versenyezhet az előbbi század olasz műveivel.
188. ábra. Tympanon, vörös márványból Visegrádról. Jelenleg a primási múzeumban.
Az olasz renaisance-iskola egyik kiváló művét 188. ábránkban mutatjuk be, mely Visegrádról került az esztergomi primási múzeumba. Egy vörös márvány dombormű ez, a mely egykor, valamely templom kapú ívmezejében (tympanon) állott. A csekély mélyedésű, úszó felhőket ábrázoló félköríves képmezőt kívülről befelé kajács és horony, gyöngysor, csatornázott lapos és sima keskeny szalag, végre pedig az antik ökörszem diszítményből alkotott párkány veszi körül, mely két végével az ajtó szemöldök-gerendáján, az architravon nyugodott. Erről emelkedik ki szűz Mária fél alakja, kinek térdén díszes párnán áll Jézuska, bő köpenye alól pedig balkönyökénél egy angyalfej kandikál elő. Mária fejét csillagos és rózsás diadémszerű nimbus, Jézus feje mögött levő fénykört pedig a keresztalakú levél diszíti.
A testtagok kitünő aránya, eleven mozgékonysága és rugalmassága, valamint a ruharedők, fürtök, diszítmények szabatos rajza és gondos kifaragása mutatja, mily magas fokon állt nálunk a renaissance-művészet ez időben. Kár, hogy az arczokat az idő megrongálta.
E pompás mű kiállításunkon eredetiben volt látható.
Más hasonló márvány domborművekkel való tüzetes összehasonlítás alapján sikerült e műről megállapítani, hogy mestere az úgynevezett «Márvány Madonnák alkotója», kinek művei néhány mellszobrot kivéve, mind márványból faragott Madonnát ábrázolnak. Továbbá, hogy e mester a firenzei képfaragók csoportjába tartozik, s Antonio Rosselino s Mino közé sorakozik. A húsrészek lágy ábrázolásával az előbbit, a redőzet elrendezésével, az arcz merevségével az utóbbit közelíti meg. Valószinű végre, hogy ez a művész 1460–1470 között működött és pedig, mivel a mi Madonna-domborművünk magyarországi márványból készült: bizonyos, hogy az ismeretlen művész nevét a Mátyás udvarában dolgozók közt kell keresnünk.*
Pulszky Károly, Archaeologiai Értesítő 1890. 312–315. lap.
