IRODALMI EMLÉKEK AZ ÁRPÁDOK KIHALTÁTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG.
IRODALMI EMLÉKEK AZ ÁRPÁDOK KIHALTÁTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG.
Irta: Varjú Elemér
Irta: Varjú Elemér
Magyarország olyan tartós és áldásos belső békességnek sohasem örvendett, mint Anjou-házi két királya, Károly Róbert és Nagy Lajos alatt.
A nemzet, a véréből való királyi ház kihaltával, félig önakaratából, félig külső befolyásnak engedve, Anjoui Károly Róbert személyében idegen ország szülöttét ültette a trónra. A választás szerencsés volt; az új uralkodó felismerte, hogy Szt. István koronája csak úgy áll biztosan fején, ha egyénisége teljesen összeforr népével. Mennyire sikerült ez neki, a következmény mutatja: fiánál, Lajosnál magyarabb, nemzetiesebb királyt az Árpádok háza sem adott a hazának.
Ez az összhang nemzet és dinasztia között kifelé helyreállította a birodalomnak a közelmultban már erősen meggyöngült tekintélyét, bent pedig a béke minden áldását árasztotta a népre. A vagyoni jólét magas fokra emelkedett, a közbiztonság megjavult, az ipar, a kereskedelem pezsgő életnek indult s ezekkel kapcsolatosan rohamosan terjedt, általánosodott a műveltség; pártfogókra s művelőkre lelt a tudomány és művészet.
A magyarság a nyugat szellemi életéből már az elmult századokban is kivette részét. Zárdák százai nevelték az írás-olvasásban jártas klerikusokat és világiakat, a kik közül a magasabb ismeretekre vágyók az itthoni főiskolákkal meg nem elégedve, sürűn keresték fel Olasz- és Francziaország hírneves egyetemeit. Viszont külföldről számos kiváló tudós jött be az országba s élt a királyok avagy főpapok udvaránál. Az Anjoui királyok alatt mindez fokozódik. Károly Róberttel egy sereg itáliai tudós, író, művész, finomízlésű, pompakedvelő lovag telepedik le s ülteti át a kezdődő reneszánsz szellemét. Magyarország szorosabb kapcsolatba lép Dante s Petrarca honával; rövidesen nem csak az egyetemekre induló, a szentszékhez utazó papok, hanem a király zászlaja alatt vitézkedő lovagok, a kiséretéhez tartozó világi urak, összeköttetést kereső kalmárok is tömegesen fordulnak meg Itáliában, s hazatérve terjesztőivé válnak a tapasztalt magas kulturának.A hatás, amit ez érintkezés nemzetünkre gyakorolt, rövidesen mutatkozik; olasz ízlés, olasz műveltség nyomja rá bélyegét szellemi életünkre.
Ám, ha végig tekintünk az emlékeken, a melyek kulturánknak előkelő színvonalát bizonyítják, lehetetlen észre nem vennünk, hogy irodalom és művészet igen kevés nemzeti jellemvonással dicsekedhetik.
Nyelvünknek e korszakból alig maradtak emlékei. Az okleveleinkben tömegesen előforduló magyar szavak, latin szövegüknek magyaros szerkezete kétségtelenné teszik, hogy a papság, tehát a tudománynyal, irodalommal foglalkozó osztály, többségében magyarul beszélt. S mégis csak egy-két töredék az, a miből ma megítélhetjük, hogyan hangzott, hogy volt leírva a magyar szó a XIV. században.
E sajnálatos körülmény oka főleg a kor felfogásában gyökerezik, a mely a nép nyelvét nem tartotta az irodalomra alkalmasnak. És, meg kell vallanunk, a XIV. század magyar nyelve nem is lehetett alkalmas a tudományos munkálkodásra; szókincse jóval kisebb a latinénál, a melyből nem gazdagodhatott olyan mértékben, mint a román nyelvek. Hanem az erőteljes, képekben gazdag magyar beszéd annál megfelelőbb volt a költészetre. Számos adat bizonyítja, hogy az ország bővében volt az énekmondóknak, igriczeknek, joculatoroknak, a kik szerte járva, a királyi udvarban, nemesek házainál, városok s falvak piaczain énekekben dicsőítették az ősök tetteit, zengték a hölgyek szépségét, lovagok hősiességét. Hogy ezenfelül még a népnek is voltak dalai, magától értetődik. Fájdalom, az énekeknek nem akadt feljegyzője, mint szerencsésebb szomszédainknál. A túlzásba menő vallásosság, a mely még századok mulva is irtogatta az ördök műveinek tartott virágénekeket, aztán meg a népieset lenéző tudákosság, minden nyomát megsemmisítette a nemzeti költészetnek. Béla király jegyzője, a mikor krónikájában önérzettel utasítja el a «parasztság csalfa meséit s a hegedősök csacska énekeit», nem is álmodta, hogy egykor mukájának azok a részletei lesznek a legbecsesebbek, a melyeket akarva, nem akarva a hegedősök énekeiből vett át.
A nép nyelvétől teljesen a papság sem zárkózhatott el; a templomokból a magyar szentbeszédet, egyházi éneket nem lehetett kiküszöbölni. A világiak közt kevesen beszéltek latinul, ezek számára le kellett fordítani a népszerűbb szentek legendáit, a passiót, néhány imádságot. Írott emléket azonban még e nemből is alig tudunk felmutatni; mindössze nehány szentbeszéd lefordított s versbe szedett distinctiói a XIV. század első tizedéből s egy Mária-himnusz töredéke könyvtábláról lefejtett hártyadarabokon (Königsbergi töredék) az egész nyelvkincsünk az anjoui korból.
Latinul író hazánkfiai műveiből jóval többet kimélt meg az idő. Nagy Lajos idejéből a történetírás néhány becses emlékét bírjuk. Van egy terjedelmes, hihetőleg a király számára írott krónikánk, a melynek szerzője – ha a későbbi tudósításoknak hihetünk – Márk nevű szerzetes. E munka királymondáinknak főforrása, telve szebbnél-szebb részletekkel, a melyeknek csak nyelve latin, szelleme gyökeres magyar. Mellette figyelemreméltó a király egy udvari káplánjának saját koráról szóló rövid, de lendületesen írt könyve s Tótsolymosi Apród János küküllői főesperesnek Nagy Lajos életét tárgyazó históriája. Ide sorozható még történeti bevezetése révén a váradi káptalannak Imre kanonok által összeállított jogkönyve.
Mint bölcsész, külföldön is hírre jutott Erdélyi Boëtius (1354 körül), a jogtudósok közt Erdélyi János minorita, kinek Speculum Juris czímű főművét a Vatikán könyvtárában őrzik; a theologusok közül kitünőbbek Budai Mihály, Raguzai Gergely, László kalocsai érsek, Gazotto Ágoston püspök, Csanádi Péter pálos; mint politikai szónok kiváló Telegdi Csanád esztergomi érsek s egyházi beszédeiről századok multán is nagyrabecsült Pozsonyi János paulinus. Még vadászati szaktekintély is találkozik íróink sorában: Magyar László, Nagy Lajos fősolymásza, kinek munkáját azonban csak egy német tanítványának idézetei révén ismerjük.
A tudományok népszerűségéről tanuskodik a könyvtárak tekintélyes száma.
Magyarország már az előző századokban számos, a korhoz mérten gazdag egyházi és zárdai könyvgyűjteménynyel dicsekedhetett. Ezek száma a XIV. század folyamán természetszerűen növekedik; a legtöbb szerzetesrendet már szabályai is kötelezték a könyvgyűjtésre; templomok, iskolák, főleg a két egyetem el sem képzelhetők könyvesházak nélkül.
A könyvtárak anyaga e korban még kilencztized részében vallástudományi. A világi irányzatú könyvek száma még az egész országban nem lehetett valami nagy; a latin remekírók művei csak a XIII. század végén kezdtek általánosan elterjedni. Korábban legtöbbször Vergiliust találjuk a profán írók közül; e mellett népszerű a Gesta Romanorum, a Historia septem Sapientum s Dares Phrigius Historia Trojana-ja, a melyet valószínűleg a Francziaországban járt egyetemi tanulók hoztak magukkal hazánkba. Nem szenved kétséget, hogy magasabb műveltségű könyvbarátok tulajdonában bennünket közelebbről érintő, magyar vonatkozású kódexek is voltak. Gyakoriak lehettek a magyar szentek, különösen Szt. István király legendái; ez utóbbiból az esztergomi s székesfehérvári káptalanok és a pannonhalmi konvent őriztek hiteles példányokat s szolgáltattak ki másolatokat. Sok példányban foroghattak kézen a törvények a zsinati végzések, úgyszintén a magyar krónikának kéziratai. Csakhogy mindebből nagyon kevés maradt napjainkra. A századokon át tartó belháborúk az irodalmi emlékek óriási tömegét semmisítették meg; az országot dúló idegenek pedig egyre hordták ki könyveink javát. És a külföldre került darabok, ha csak a magyar származásnak valamely kétségbevonhatatlan jele nincs rajtuk, örökre elvesztek tudásunkra nézve, idegen nemzet szellemkincsét gyarapítják.
A mit még a hazai s külföldi gyűjteményekből össze tudunk hordani, az bizonyságul szolgálhat arra, hogy középkori kódexeink kiállják a versenyt a Nyugat hasonló korú termékeivel.
XIV–XV. századi könyveink zömét – úgy, mint más nemzeteknél – a kevésbbé vagyonos egyháziak, klerikusok, falusi papok, tanítók, főiskolai tanulók és szerzetesek által másolt dísztelen, papir-kódexek teszik. Ezekből az ezredéves kiállítás gazdag sorozatot mutatott be; elegendő nagyot arra, hogy a hozzáértő rövid vizsgálat után megállapíthassa, miszerint már ekkor a hazai kéziratoknak bizonyos nemzeti jellege van. Tekintélyes hányadát teszik aztán a készletnek a szerkönyvek: missalék, breviariumok, pontifikálék, óriási karkönyvek s parányi diurnálék. Köztük nem ritka a fényesen diszített darab; még az egyszerűbbek is gondosan vannak írva s legalább egy-két nagyobb festett kezdőbetűvel el vannak látva. Főleg e csoport szolgáltatja az anyagot a magyar kéziratfestésnek ma még a kezdet kezdetén levő tanulmányozásához.
Ezredéves kiállításunkra lehetetlen volt az egész idevágó anyagot összegyűjteni, de a kiállítottak közt látható volt néhány a legkiválóbb darabokból s egész sorozat a közepesekből. Az ízlésbeli változást, a művészetben való haladásunk mértékét az Anjouk alatt talán semmin sem lehet oly világosan megállapítani, mint kéziratainkon, árpádkori kódexeink puritán egyszerűségűek; fényesen miniáltak csak a külföldről behozottak közt akadnak. De már a XIV. század első harmadából magyar kéz festette olyan könyveink vannak, a melyek a szomszédaink által készítettekkel bátran egy sorba állíthatók. Mintha a magyarban szunnyadó művészi tehetség csak megtermékenyítésre várt volna, egyszerre állnak elő az ügyes illuminátorok, kaligrafusok. S a fejlődés rohamos. Az elsők még az itáliai művészetutánzói, a második, harmadik ivadék már saját lábán jár, és a természetességre, realitásra való törekvésben lépést tart mestereivel, az olaszokkal.
A kiállításon a XIV. század első tizedét a pozsonyi káptalan gazdag könyvtárának egy misekönyve képviselte, fél lapot elfoglaló kánon-képpel, melynek ügyes rajza a művészi fellendülésről tesz tanuságot, de a melyet gyarló színezése még az árpádkori iskolához csatol. Ehhez képest nagy haladást mutat egy a Magyar Nemzeti Múzeum által kiállított, csak kevéssel újabb missale; ennek sötétkék alapra festett feszületképét jellemzi a nyers fából tákolt gyalulatlan kereszt s Krisztusnak halottként való ábrázolása. Az ezt korban követő miniált kódexek közűl néhány közönségesebb darab mellett, megemlítjük a század első felének legszebb hazai termékét, Venczel pozsonyi kanonok bibliáját (Magyar Nemzeti Múzeum), melynek alakos kezdőbetűi műtörténeti és viselettani szempontból egyaránt fontosak.
Az Anjoukor leggazdagabb miniált s egyúttal az olasz befolyást leginkább kitüntető kézirata a Nagy Lajos uralkodása alatt 1358–1360-ban készült Képes Krónika. Ez az egyetlen hazai kézirat, a mely királyaink XIV. századi könyvtárából fenmaradt, emlékeül az egykori fejedelmi könyvesház gazdagságának s pompájának. Nem lehet eléggé sajnálnunk, hogy éppen ezt kellett kiállításunkon nélkülözni, miután kikölcsönzését a bécsi udvari könyvtár megtagadta.
A Képes Krónika valóban királyi műdarab. Százat meghaladó önálló képpel s alakos kezdőbetűvel van diszítve, nem számítva a lapok széleit befoglaló színdús kereteket. Azonban a képek kivitele nem áll arányban számukkal; az ecsetkezelésben igen jártas művész sem a távlat törvényeivel nem volt tisztában, sem a természeti tárgyak ábrázolásához nem értett. Legjobban sikerültek gondosan kidolgozott emberi alakjai; egyik s másik király képe meglepően arányos és tetszetős formákat mutat.
A miniatura középitáliai iskolára vall; nem lehetetlen, hogy valamely az udvarnál alkalmazott nápolyi művész kezéből ered. Ám ha a készítő nem is volt magyar, kitünően kellett ismernie hazánkat, mert a magyar és kun viselet minden aprólékosságát híven visszatükröztető képek csak olyan festőtől származhatnak, a ki huzamosan tartózkodott a leábrázolt népek között.
Nagy Lajos könyvesházának e remek emléke helyett a kiállítás anjoukori csoportjában az olasz Anjou-ág egyik tagjának, a nagyanyja révén Árpád-ivadék Róbert nápolyi királynak egy pompás kódexét volt alkalmunk látni. A kézirat egy névtelen szerzőnek a királyhoz intézett dicsőítő verseit tartalmazza s Giotto iskolájára valló képekkel van diszítve; legszebb lapja, amelyen Róbert képe látható, a 188. lapot követő XXXVIII. táblán. Kétségtelen, hogy ilyen kéziratok a mi királyaink birtokában is voltak s hasonlók a hazai miniátoroknak gyakran szolgálhattak mintául.
A XIV. század második felében a magyar miniatura hovatovább mindinkább elválik az olasztól s kezd önálló jelleget ölteni. Ez újabb fejlődési fokozat legkiválóbb képviselője, a mely az ezredéves kiállítás XIV. századi csoportjában méltán feltünést keltett, egy az esztergomi egyházmegye szokása szerint szerkesztett misekönyv, a melyet 1377-ben írt, festett és kötött Westfáliai Henrik fia István, csukárdi plébános. A kis ívrétű kódex csinos gót betűkkel hártyára van írva; miniaturáját két gazdag lapkeret, 12 alakos, sok növénydíszes kezdőbetű és egy lapnagyságú kép teszi. A keretek diszítése gót modorú, de félreismerhetetlen rajtuk a természetességre való törekvés. Különösen a nagy cánon-kép keretén lehet észlelni, mint küzd a művész a hagyományokkal; nem tud egészen szabadulni a kacskaringós, merev, természetellenes lombozattól, de már közbeilleszt egy-egy természethűen megfestett virágot vagy bogáncskóró-ágat.
247. ábra. István csukárdi plébánsnak a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban őrzött misekönyvéből a canonkép.
A fő kép a feszületet ábrázolja, Máriával és Jánossal a korhoz mérten nagy természethűséggel. A kis festmény, melyről képünk (247. ábra) csak halvány fogalmat ad, a kor legjobb miniátori alkotásai mellé helyezhető; emberi alakjai ugyan fogyatékosak, de távlata kitünő, s egyes részletei, például Krisztus feje, bámulatos finomsággal vannak megfestve. A csukárdi plébános, a ki – mint láttuk – a megrendelésre dolgozó miniátorok közé sorolható, nem volt újoncz mesterségében, s csak sajnálhatjuk, hogy tevékenységének csupán ez egyetlen emlékét birjuk.
248. ábra. Kép Miskolczi Lászlónak az egri érseki könyvtárban őrzött misekönyvéből.
Egy sereg közepes becsű miniált szerkönyv felemlítését mellőzve, még egy, a XIV. század végéről való misekönyvről, illetve miniált képéről kell megemlékeznünk, a mely a kiállításon az előbbi mellett volt közszemlére téve. A kis ívrétű kódex a legegyszerűbb egyházi szerkönyvek közül való; kezdőbetűi vörösek és kékek, festésnek – kivéve a kánon előtti egész lapot elfoglaló képet – nyoma sincs benne. De ez a kép sok más kézirat gazdag miniaturájával felér. A szokott ábrázolás: Krisztus a keresztfán függve, jobbjánál Mária, balján a kedvelt tanítvány, János. Vastag fedőszinekkel van a három alak a komor sötétkék alapra vetve, durván, egyes részletekben rémítően elnagyoltan. Hanem a három alak feje olyan realitással van megfestve, a minőre ez időben alig találunk példát; az arczok: a halott Jézusé, a könnyező Máriáé s a bánatos Jánosé megkapóan kifejezőek, tanuságot tesznek arról, hogy a kép festője nem minták szerint dolgozó mesterember, hanem valódi, Isten kegyelméből való művész volt. A kódex különben 1394-ben készült s Miskolczi László, hihetőleg világi másoló és miniátor kezemunkája. (248. ábra.)
XIV. századi másolóink és miniátoraink között kevés a világi, majd midnenkinek neve mellett ott áll az egyházi állást mutató jelző. A könyvkészítés első sorban zárdai művészet. A szerzetesek egy részét különben szabályai is kötelezték a könyvek sokszorosítására; nem csoda, ha közűlök kerül ki a legtöbb másoló. Konrád, a látókövi karthauzi rendház főnöke a XIV. század elején lemondott állásáról, hogy teljesen a könyvmásolásra adhassa magát. De hovatovább ritkábbá válnak az ilyen munkákra vállalkozó főpapok; előkelőbb ember csak saját hasznára vette kezébe az írószereket. Így 1367-ben Visegrádon Bredenscheid Jakab, Lajos király udvari törvénytudósa, sajátkezűleg írta le Szt. Gergely pápának Jób könyvéhez készített magyarázatait. (249. ábra.) Tetszetős külsejű kódexe a kiállítás középkori könyvtárában volt látható.
249. ábra. Zárósorok Bredenscheid János klosterneuburgi kodexéből.
Hivatásos, bérért dolgozó könyvmásolók is elég sürűn találkoznak; még arra is van példa, hogy magyar másoló külföldre vetődik. 1348-ban Magyarországi János, hihetőleg világi férfiú Aschbachban, az ottani apát számára egy terjedelmes kéziratot másolt. Csinos munkájáért – a mint a kódexre feljegyezte – a megrendelő meg is adta a bérét.
A Nagy Lajos halálát követő korszak zavarai között a szellemi élet rövid ideig tartó hanyatlása következik be. A mint azonban a nemzet a politikai küzdelmeken átesik és Zsigmond uralmával kibékül, újból fellendülés mutatkozik. Míg e fejlődés egyrészről oda vezet, hogy a tudósok kicsiny, de előkelő csapatja a humanisztikus törekvések szolgálatába szegődve, a tiszta római nyelv kultuszában olasz társaival vetekszik, addig másrészről megteremt egy, az írástudók, klerikusok legalsó osztályából kivált csoportot, a mely a nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom művelését tűzi ki feladatául.
Nem szenved kétséget, hogy a kornak első magyar irodalmi kisérletei a zárdák falai között jöttek létre. Különösen Szt. Ferencznek a magyar nép előtt mindenkor rokonszenves fiai voltak azok, a kik nem vonhatva ki magukat a közszellem hatása alól, felismerték, hogy a hivők kezébe könyvet kell adni; könyvet, a mely a nemzet nyelvén hirdesse a vallás tanait, nyujtsa példáit a világ csábításai ellen védő aszkézisnek. Latinul a világiak közül kevesen értettek, de nem tudott e nyelven beszélni a népből toborzott szerzetesek jó része sem, még kevésbbé a nagyszámú női zárdák lakói. Mindezek pedig szomjúhozták a szent könyvekből áradó tudás forrását, vágytak megismerni az Írás titkait. És ez a kivánság létrehozza az első bibliafordítást, a magyar Ferenczrendnek legnevezetesebb alkotását, a legendák, szent elmélkedések, a passió, a szerzetesi regulák magyar szövegű kódexeit, egyszerű, dísztelen, nem a világi hiúság igényeihez szabott könyvek hosszú sorát, de a melyek becsesebbek, drágábbak nekünk, mint humanista tudósainknak a maguk korában köztetszést keltett munkáit.
A magyar irodalom e vallásos termékeiből sikerült a legrégibb darabot megnyerni a kiállítás számára: Szent Ferencz életének azt a kora XV. századi magyar kéziratát, a melyet tulajdonosa után Ehrenfeld-kódexnek neveznek. (250. ábra.) A ferenczrendiek bibliafordításának legrégibb kézirataiból már csak egy igen hiányosat mutathattunk be a XV. század második feléből való Apor-kódexben, a mely a Székely Nemzeti Múzeum tulajdona. Ennek érdekes párja volt a mohácsi vész előtti utolsó önálló bibliafordítás csinos, festett kezdőbetűs kézirata, az 1516–19 közt készült Jordánszky-kódex, az esztergomi főszékesegyház kincstárának egyik nevezetessége.
250. ábra. Az Ehrenfeld-kódex egyik lapja.
Kiváló figyelmet érdemelt a kiállított magyar kéziratok közt Kinizsi Pálné Magyar Benigna imakönyve, legdíszesebb középkori magyar nyelvű kódexünk. Készült 1493-ban, hihetőleg a nagyvázsonyi pálos-zárdában, a melynek egyik ügyeskezű szerzetese ajánlhatta fel a szép munkácskát a ház pártfogónőjének. A kéziratnak ízlésesen festett, a Kinizsi és a Magyar család czímerével diszített első lapját hasonmásban mutatjuk be. (251. ábra.) E díszlapon kívül száznál több aranyos kezdőbetű s több tetszetős széldísz emeli a kötet pompáját. A becses kötetke a keszthelyi gróf Festetics-könyvtárban őriztetik.
251. ábra. Kinizsiné Magyar Benigna imakönyvének első lapja. A Festetics grófok keszthelyi könyvtárából.
A XV. század végén s a következőnek két első tizedében az apáczazárdákból kerül ki egy sereg könyv. A közműveltség magas fokáról tanuskodik, hogy ez időben már az írni-olvasni tudás a női rendek tagjainál is általános. A margitszigeti dominikánus-zárda egyik lakójától, Ráskai Leától egymagától öt kéziratot ismerünk, a melyek közül a Szent Margit életét tartalmazó kötet valóságos kincse régi magyar irodalmunknak. Kettő e kéziratok közül (a Cornides-kódex és a Példák könyve) a kiállításon is látható volt a XV. terem 50. szekrényében, a mely a már említetteken kívül még több, a XVI. század elejéről való magyar kéziratot tartalmazott.
A nemzeti költészetnek, a melynek létezését a korábbi időkre csak közvetett adatok igazolták, a XV. századból már szép emlékei maradtak. Van néhány himnuszunk Krisztus kínszenvedéseire, Szűz Máriára, egyes szentekre, a melyek ugyan kevés kivétellel fordításoknak bizonyultak, de többnyire igen szabad, részben a magyar nyelv erőteljességét, zamatosságát érvényrejuttató átdolgozások. Nehány terjedelmesebb darab is akad a maradványok között, mint például Szent Bernát himnusza, a Winkler-kódex Mária éneke, vagy a négyezer-soros Katalin-legenda, a melynek szerzője magyar embernek, Temesvári Pelbártnak latin eredetije után dolgozott. Mindezek természetesen csak a közepes irodalmi színvonal mértékéről adnak fogalmat, azonban nem is sejtetik, minő fokon állott, mekkora terjedelmű volt a kor egyházi költészete. Kétségtelen, hogy a fenmaradt darabok igen csekély töredékek; a magyar szellem termékeit őrző kéziratokból még nagyobb tömeg esett a százados háborúknak áldozatul, mint a latin kódexekből, a melyek a külföldiek előtt is kapósak voltak s a hazánkat fosztogatókban új gazdára leltek.
A világi költészetnek nehány emléke is megmenekült, leveles ládák fenekén, kódexek előlapjain. Van egy énekünk «Szabács viadaljáról», 1476-ból, mintája a legrégibb időktől a XVI. század végéig divatozott «históriás énekeknek», a melyet a hegedősök királyok, urak asztalánál énekelgettek. A krónika feljegyezte, hogy Mátyás király is kedvelője volt az efféle éneklésnek, asztalánál ez képezte a főmulatságot. Az énekek azonban az énekesekkel együtt elvesztek, még a Magyar Gáboréi is, pedig ez olyan híres volt, hogy Arnoldus de Bavaria is emlegeti, mint a ki nemzeti nyelvén gyönyörű költeményeket, énekeket írt. Csak a XVI. század második feléből maradt meg egynehány terjedelmesebb verses história, a melyeket kinyomtattak. A régiekből ide tartozik Gergely diák verse Both János elvesztéről s Szabadkai Mihályé Beriszló Péterről. Közvetlenebb s költőibb néhány kis töredék: egy vers 1458-ból, a melyet Mátyás királylyá választásakor az utczán éneklettek, azután egy siralom a nagy király halálára s végül Apáthi Ferencz feddő éneke, e korszaknak egyetlen ismert gúnyverse.
Ha a nemzeti irodalom e szerény emlékeivel szemben gazdagnak tűnik fel a hazai latin irodalom, az aránytalanság okát első sorban abban kell keresnünk, hogy a latinul írt művek javarésze a XV. század utolsó s a következő első harmadában nyomtatásban is megjelent s így kikerülte az elkallódást.
A mi történetírásunk alkotásaiból megmaradt, az mind a régi krónikás-modorban van írva. Ilyen a budai francziskánus zárda valamely lakója által összeállított «Budai Krónika», a melyet 1473-ban Hess András kinyomtatott, a névtelen szerzőtől származó Dubniczi Krónika s Turóczi Jánosnak magyar krónikája. Mindezek kevés eredetit tartalmaznak. Többé-kevésbbé bővített vagy változtatott másolatai a régi krónikáknak, megtoldva az írónak saját korát illető jegyzeteivel. Bőven lehettek monografisztikus jellegű feljegyzések, a melyeknek egyik jellemző példája Sperrvogel Konrád lőcsei birónak városa rövid történelmét tartalmazó munkájában maradt ránk. Fájdalom, a kor legérdekesebb magyar történelmi műve, Janus Pannonius «Annales»-ei elvesztek, emléküket csak Zsámboki János egy feljegyzése őrzi.
A történetírás termékeihez sorozható még Soproni Péter Kapisztrán életrajza, az 1450 körül élt szász-sebesi névtelen munkája a törökök szokásairól a melynek népszerűségét jellemzi, hogy a XV. században hét kiadást ért s Farnadi Miklós élénk leírása jeruzsálemi útjáról.
Irodalmi embereink között számos művelője volt a politikai szónoklatnak. Közűlök Vitéz János érsek, Debrenthei Tamás, Vetési László, Kosztolányi György néhány beszéde megmenekült az enyészettől; nagy részükről azonban csak a kortársak magasztaló szavai emlékeznek meg. Mátyás udvara kitünő szónoki iskola volt; nagy diplomácziai összeköttetései szükségessé tették, hogy mindenkor elegendő számú jeles szónok álljon rendelkezésére, a kik a külföldi udvaroknál küldőjüket méltókép képviselhessék. S a szónokokban nem is volt hiány, a magyarnak már akkor hagyományos tehetségei közé tartozott az ékesenszólás. A reális tudományok művelői közül megemlítjük Gergely mestert, a kit a bolognai egyetem a csillagászat tanítására hívott meg, a lengyel eredetű Ilkus Mártont, Mátyás udvari asztronomusát, Magyarországi Györgyöt, a kinek arithmetikája 1499-ben nyomtatásban is megjelent, János mestert, híres sebészt, szintén a bolognai egyetem tanárát, Graffinger Farkast és Monetarius Györgyöt pedig mint zeneelméleti írókat.
A theologusok nagy számából elég legyen csupán azokat felemlíteni, a kik az egész világon ismertté tették nevüket. Ilyen volt Pannoniai Ambrus, a bécsi skótok priorja s Magyarországi Mihály egyházi szónoklatíró, a ki egy minden alkalmakra való szónoklatgyűjtemény révén vált híressé, a melyet egyformán ismertek Angliában, Hollandban és Németországban. Még nála is népszerűbb volt a kor legtermékenyebb szent-beszéd írója, Temesvári Pelbárt; magyar zamatú, nyelvünk képekben, példákban való bővelkedését még a latin szövegben is visszatükröztető beszédei testes foliánsokba összegyűjtve az 1490–1520 közti években rengeteg kiadást értek; Stelláriumát két évtized alatt húszszor, nagybőjti szónoklatait huszonegyszer nyomtatták ki, mindig igen nagy példányszámú kiadásban. Majdnem hasonló olvasottságnak örvendezett Pelbárt tanítványa, a nála kevésbbé termékeny Laskói Ozsvát, míg kortársa, a Coelius Pannonius néven ismert Bánffi Gergely művei kisebb körben terjedtek ugyan el, de rendkívül nagy tekintélyben állottak.
A latin költészet művelői a humanista irányzat híveiből valók. Közöttük kettő világhírű lett: Janus Pannonius és Piso Jakab. Az első Isten kegyelméből való lángész, a ki 14 éves korában már latinul és görögül versel, úgy, hogy felkölti Galeotto és Polykarpos bámulatát. Bár mindössze 38 éves volt, a mikor meghalt, költeményeinek száma megközelíti az ötszázat. Maradandó becscsel csak elégiái s Marcellusra írt panegyricája bírnak; ezek az olasz humanista költők legjobb darabjai mellett is megállják helyüket; epigrammái nagyrészt a siető munka, a túltermelés nyomait viselik magukon. Kortársai vetélkedve hirdetik dicsőségét s az utókor elismeréssel adózik emlékének. Piso Jakab inkább csak eredetére nézve volt magyar – Medgyesen született – szellemére idegenné vált. Abba a körbe tartozott, a melynek feje s vezetője Celtes Konrád, a «Dunai tudós-társaság» megalapítója; munkái német földön terjedtek el s Miksa császár avatta föl koszorús poétává.
E két kiváló költő s a többi hazai újlatin verselő között nagy űr tátong. A többieknek reánk maradt művei nagyrészt nékülözik a nemesebb tartalmat s egyszerűen stílgyakorlatok. Egész sereg nevet lehetne összehordani, köztük magas állású egyháziakét; elég legyen megemliteni Báthori Miklós és Keserű Mihály püspököket, Garázda Pétert, Nagyszombati Mártont, Kassai Wernherr Györgyöt és Wolfhard Adorjánt.
Prózában író humanistáink között Zrednai Vitéz Jánost illeti meg az elsőség. Olasz egyetemeken nőtt fel, de ifjan visszatért hazájába s előbb a királyi udvarnál töltött be kiváló állásokat, utóbb – már mint váradi püspök – Hunyadi János, azután Mátyás kanczellárja, végül esztergomi érsek és bibornok. Jellemvonása, hogy sohasem vált annyira kozmopolitává, mint a későbbi magyar humanisták; bizonyos magyaros vonás minden írásán felötlik. Tulajdonképeni művei nem maradtak, írói tehetsége, a kortársak által csodált nyelvezete beszédein, főleg pedig levelein tündöklik. Levélmintái, melyeknek első gyűjteményét 1446 körül maga állította egybe, már saját korában iskolai tankönyvül és kanczelláriai mintául szolgáltak. Irályáról Aeneas Sylvius a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik, de ennél erősebb bizonyítéka hatalmas tehetségének a példáján induló, iskolájában felnövekvő gárdája a szép irály művelőinek. Követői közül a mesterrel vetekedik Váradi Péter kalocsai érsek, a kinek csak politikai levelei maradtak meg, költőkkel s tudósokkal váltott érdekesebb episztolái pedig elvesztek.
A széppróza művelői sorából nem lehet megemlítetlenül hagyni két előkelő író: Kolozsvári Csudai Miklós és Pannoniai András műveit. Mindkettő vallásbölcsészeti munkákat írt, a kor szellemében alárendelve a tartalmat a formának. Az elsőnek «De providentia» czímű munkáját, a szerző czímerével (aranyban, levágott vadkanfő) diszített kéziratban a kiállításon láttuk; ugyanitt volt kitéve híres «Disputatio»-jának egykorú (1489-iki) kiadása. Pannoniai András ifjúkorában katona, férfikorában karthauzi szerzetes volt. Élete második felét Olaszországban töltötte el, de ennek daczára megmaradt magyarnak. Első munkáját Mátyás számára írja, 1465-ben, a királyi erényeket s a bűnöket vázolva mutatja meg, minőnek kell lenni a jó uralkodónak. Hasonló könyvet ajánl később Hercules ferrarai herczegnek is. Könyveiben humanista mestereit elég sikeresen utánozza, de e mellett nem tudja teljesen levetkőzni nemzeti jellegét, még magyar szavak is kerülnek tollára.
A magyar születésű írók mellett jeles külföldiek egész serege működik Magyarországban. Vonzza őket a királyi udvar fénye, a fejedelmek, főpapjaink s egy-két irodalombarát világi úr bőkezűsége. Már Zsigmond királyt úgy ismerték, mint a tudósok barátját, a ki Budán egyetemet alapított s szivesen alkalmazta benne a jóhírű külföldi mestereket. Korában Itália sok nevezetes embere fordul meg hazánkban, részben mint dús egyházi javadalmak élvezői, részben követekül, különböző küldetésekben. Igen sokan ajánlják neki műveiket, írnak hozzá dicsőítő költeményeket, üdvözlő verseket, a mi bizonysága annak, hogy a király bőkezűen jutalmazta az irodalom embereit. Zsigmond halála után egyidőre Vitéz János váradi udvara szolgál az idegen íróknak központul; itt éli le utolsó éveit Vergerio, itt kap kanonoki állást Sanocki Gergely, két királyi gyermek (I. Ulászló és Mátyás) nevelője, a ki később még érsek korában is csak Magyarországba vágyott vissza, itt, Vitéz könyvtárában töltött egy «feledhetetlen» telet Miklós, a modrusi püspök. Mikor aztán Hunyadi Mátyás trónra jut s híre terjed, minő pártfogója a művészetnek s tudománynak, hozzá, a budai palotába tódulnak Olasz- és Németország írói, őt árasztják el ajánlásokkal, a melyek égig magasztalják a magyarok jeles királyát. Az itt tartózkodott tudósok- s iróknak még egyszerű névlajstroma is hosszú volna; a reneszánsz irodalmával foglalkozók jól ismerik Francesco Bandinit, Aurelio Brandolinot, Tadeo Ugolettit, Corvin János nevelőjét, Fontiust és Ragusai Félixet, Mátyás könyvtárnokait, Bonfinit, a ki Magyarország történetét írta meg s Marzio Galeottit, Mátyás tetteinek s bölcs mondásainak hízelgő tolmácsát, vagy Regiomontanus Jánost, a kor legnevezetesebb csillagászát s Petrus Nigert, az éles eszű német theologust . . . Ki győzné elsorolni mindazokat, a kiket Mátyás magához vonzott? S bizonyos, hogy a sok fényes elme, a tudomány megannyi képviselője nemcsak az udvar fényét emelte, hanem hatalmas befolyást gyakorolt a közművelődésre is.
252. ábra. Egy lap Regiomontanus Váradi Tábláinak egykorú kéziratából. A Festetics grófok keszthelyi könyvtárából.
Tévednek azok, a kik a Mohács után elkövetkezett pusztulás mekkoraságát nem látva, azt hiszik, hogy Mátyás korának hatalmas kulturája csak felületes máz volt nemzetünkön, melyet egy szerencsétlenebb kor pár évtizede letörölhetett, megsemmisíthetett. Elég, ha azokat vesszük számba, a kiket a kortársak feljegyzései, az írók, a könyvárusok, kiadók ajánlásai, levelezések egy-egy elejtett mondása, irodalombarátokul, könyv-, tudomány-, művészetkedvelőkül kijelöl, hogy lássuk, mekkora falanksza állott s működött itt a nyugati módon képzett s gondolkozó embereknek. Mélyen kellett ott gyökerezni a műveltségnek, nem hiányozhattak a századokra visszamenő alapok, a hol a a két Vitéz János, Debrenthei Tamás, Váradi Péter, Csezmiczei János, Pruisz János, Kálmáncsai Domokos, Geréb László, Karai László, Garázda Péter, Hantó György, Ernusth Zsigmond, Báthori Miklós, Bakócz Tamás, Szakmári György, Thurzó Zsigmond, Csulai Fülöp, Perényi Gábor s főpapjaink majd mindenike, mecénás, pompás kéziratok kedvelője, könyvgyűjtő gyanánt ismeretes.
És hogy a könyvkedvelés, irodalompártolás nem hiúság kifolyása, hanem a tudást szomjazó lélek szükségéből fakad, arra számos bizonyságunk van. Vitéz, a kinek könyvtára gazdagságra és fényre egy-egy fejedelmével vetekszik, sajátkezűleg javítgatja ki a másoló kezén megromlott szövegeket. Még mikor utazik is, könyveket hord magával; folyvást olvas és jegyez; a mint könyvesházában a kötetek, csodás elméjében az ismeretek halmaza gyűlik; leveleit olvasva, nem győzünk bámulni tudásának szertelen méretein. Janus Pannonius főleg a görög könyvekért rajong s olyan összegeket áldoz kéziratokért, hogy még a kor leghíresebb könyvárusát, Bisticcit is ámulatba ejti. Báthori Miklós a királyra várakozva az előszobában is elővette Ciceróját s olvasgatott, talán ugyanabból a czímerét viselő kis kódexből, a melyet a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára őriz. Hanthó György prépost korában Pécsett (a hol már volt egy nagy könyvtár, a Janus Pannoniusé), temploma mellett könyvesházat építtetett, abba háromszáz kötetet gyűjtött minden tudományszakból s könyvtárnokot állított melléje, a ki naponkint megnyissa a tudomány csarnokát. Íme az első magánember által alapított nyilvános könyvtár!
De nemcsak főpapok, hanem kis javadalmazású kanonokok, plébánosok is szerepelnek a szenvedélyes bibliofilek sorában. Elég legyen utalnunk Henckel Jánosra, a kinek lőcsei pap korában kéziratokból és nyomtatványokból álló pompás könyvtára volt, olvasópadokkal ellátva, a melyekre az összes könyvek le voltak lánczolva. Könyveiből a gyulafejérvári könyvtár több mint 50 kötetet őriz, jórészt ezekből telt ki az ezredéves kiállítás egyik látványosságának, a lelánczolt középkori «librariának» könyvanyaga. Fájdalom, az épület és a berendezés mintáját ma már külföldről kellett vennünk; a XV. századból való cesenai könyvtár helyisége szolgáltatta az előképet a könyvesház terméhez.
A káptalanok, konventek, nagyobb egyházak könyvgyűjteményei már a XV. század elején ritkán maradnak 100 köteten alul. A pozsonyi káptalan 1425-iki leltára 82 könyvet sorol fel (kevés híján ma is mind meg van), a veszprémié 1429–37 között 171-et, a zágrábi a század derekán 225 darabot. A kisebb zárdák sem sokkal szegényebbek; a kassai Domonkos-rendház XV. századi gyűjteményéből – annyi pusztulás után – még hetvennél több kódexet és ősnyomtatványt tudunk felmutatni. A könyvkészlet gyarapodása a század folyamán bámulatos; a nagyszebeni plébánia könyvesháza 1424-ben 54 kötetet tartalmaz, 1442-ben már 139-et.
A könyvtárak alapításában királyaink jártak elől jó példával.
Zsigmondról – bár csak néhány kéziratot ismerünk könyvtárából – tudjuk, hogy nagy kedvelője volt a könyveknek. Ha csak a neki ajánlott művek lettek volna meg thékájában, már a korhoz mérten tekintélyes gyűjteményének kellett lenni; I. Ulászlóban közismert fényes imakönyve gyaníttat könyvbarátot, V. László is könyvkedvelőnek mutatkozik abban a levelében, a melyben Borso ferrárai herczegtől olvasásra érdemes könyveket kér. De mindezek eltörpülnek Mátyás mellett, a ki korának nemcsak legnagyobb hadvezérei, legjelesebb politikusai, hanem leglelkesebb irodalompártolói és könyvtáralapítói közt foglal helyet.
Mátyásnál az egyéni hajlam, a tehetség és a nevelés szerencsésen egyesültek, hogy a tudomány s a könyvek barátja legyen belőle. Nevelője Sanocki Gergely, kora jelesebb humanistáit közül való; az pedig, a ki nevelésének irányt szabott s a serdülő ifjú szellemére a legnagyobb befolyással volt, maga Vitéz János. Mátyás rendkívül könnyen tanult, emlékező tehetsége még férfikorában is kitünő, már mint gyermek öt-hat hazai nyelven s ezen felül latinul is beszélt. Az olvasást mindenek fölött szerette; hősi tettek leírásán mód felett tudott lelkesedni. Trónra lépte után, a mint az ország belső zavarai lecsillapodnak s alkalom nyílik rá, megnyilatkozik benne a könyvek iránti szeretet. Koronázása után mind sürűbben keresik fel udvarát a tudósok, munkáikat ajánlva fel az ifjú uralkodónak s gyarapítva a budai palota könyvtárát, a mely a század hatvanas éveiben még nem valami nagy lehetett. Az intenzivebb gyűjtés a koronázás után indult meg. 1465-ből már keltezett Corvin-kódexet ismerünk; ez évben a római követségben járó Janus Pannonius küld Budára könyveket s egy Galeottihoz írt levélben kifakad a király túlzásba vitt gyűjtő szenvedélye ellen. Innen kezdve rohamosan gyarapodik a királyi könyvtár, kivált mióta (1470–75 között) elkészült a királyi palota új szárnyában a könyvek őrzésére szolgáló pompás helyiség, egy félköralakú magas előcsarnok s két négyszögletű terem. A királyt becsvágya is sarkalta, hogy pompás könyvházát mielőbb megtöltse s czélja elérésében nem kimélte a pénzt. Míg egyrészről az ország s a külföld legügyesebb másolóit, Olaszhon leghíresebb miniátorait foglalkoztatja, másrészről ügynökei által összevásároltatja a keleti és nyugati piaczokon kapható legbecsesebb kódexeket. Itthon Raguzai Félix vezetése alatt állandóan 30 könyvmásoló és festő dolgozott, Firenzében Vespasiano Bisticci készített csodás pompájú remekeket a király számára, a kiküldött ügynökök, Blandius, a minátor, Tadeo Ugoletti, a könyvtárnok, Antonio Bonfini, a későbbi udvari történetíró, Angelo Poliziano és sokan mások pedig szerte Itáliában vásárolják a könyveket s küldik Budára a királyhoz. Egész könyvtárakat olvasztanak be a budaiba, a mint Manfredini herczeg bolognai gyűjteményének 1475 táján történt megvásárlása mutatja. Mátyás ügynökei nem hiányoznak Keleten sem, a hol a török hódítás elűzi a tudósokat s e réven elárasztja a Nyugatot görög irodalmi kincsekkel; Görögországban, a konstantinápolyi piaczon minden megszerezhető kéziratot összegyűjtenek, hogy a budai könyvtárt gyarapítsák.
Így gyűlt össze a Corvina, a melyről kortársak és utódok a legnagyobb magasztalás hangján szólanak. Már a század hetvenes éveiben világszerte híre van; Mátyás életének vége felé pedig, úgy tartják, legfeljebb két gyűjtemény vetekedhetett az övével.
A budai könyvtár fényéről, nagyságáról ma már alig tudunk fogalmat alkotni. A fejedelmi vár, melyben el volt helyezve, régen rombadőlt, még köveit is szertehordták. Csak leírásokból sejtjük, minő pompás volt a keleti kéziratokat magában foglaló félkörös csarnok, hogy volt berendezve a két terem, melyek közül az egyikben a király nyugágya állott, kedvencz pihenőhelye az üres óráit szivesen könyveinek szentelő uralkodónak. A faragott és aranyozott könyvszekrények a falak mellett állottak; felső részükön három polczra helyezve feküdtek a fényesebb kiállítású, ékesebb kötésű darabok, míg alsó, ajtókkal elzárt rekeszükben egymásra fektetve állott a könyvanyag nagyobb része. Hímzett takarók védték a felső sorokat a portól, hasonló függönyök voltak az ajtókon, színes üvegablakok árasztottak világosságot a termekre. Képzeljük ehhez a könyvek drága bársonyos kötéseit, zománczos arany vagy ezüst csatjaikkal, a bőrkötések remek aranynyomású tábláit. Csoda-e, ha ekkora pompa láttára a kortársak ámulva állnak meg s elmenvén szerte a világon hirdetik Mátyás dicsőségét.
Mekkora volt ez a könyvtár? pontosan lehetetlen megállapítani. Határozott számot csak a száz évvel később író Heltai mond, 50,000-re téve a köteteket. Hogy ez nem lehet igaz, a középkori könyvtári viszonyok minden ismerője tudja. Az egykorúak csak «sok ezerről» beszélnek, s a mi figyelemreméltó, azt állítják, hogy a könyvtárt nagyságra csak a vatikáni multa felül. Miután pedig ez Mátyás halála idején mintegy ötezer darabra ment, nem járunk messze az igazságtól, ha a Corvina köteteinek számát kereken négyezerre teszszük.
Az egyes kéziratok fénye ma is bámulatra ragadja a szemlélőt. A hártya fehérsége, az írás egyenletessége semmi kivánni valót nem hagy hátra. S a király rendeletére készült darabok között a korszak legelsőrendű miniátori remekeit szemlélhetjük. Mátyás számára dolgoztak Girolamo dai Libri, Francesco del Chierico, Gerardo (kit il Chierico-nak neveztek), Joannes Marcus Cynicus és, a kit elsőnek kellett volna említenünk, Attavantes de Attavantibus, az olasz könyvfestők királya. A legszebbek a Corvina kéziratai közül kétségtelenül az utóbbi műhelyből kerültek ki. A ma Brüsselben és Rómában őrzött két breviarium, a velenczei Márk-könyvtár Marcianus Capellája, a bécsi Philostratus, mind a nagy mester alkotásai, örök időkre hirdetik művészetének dicsőségét.
E kéziratok pazar díszét lehetetlen leírni. A czímlapok buja virág- és gyümölcskoszorúba foglalt kék és vörös alapú aranybetűs felírásokkal ékesek; az első leveleket széles keret foglalja be, a melyen virágfüzérek közé fonódott aranyos konzolokon állva géniuszok tartják a megrendelő dús király czímereit, az ő és neje érembe foglalt képmásával, jelvényeivel. Tenyérnyi kezdőbetűk nyitják meg a szöveget s arabeszkes, aranytól villogó széldíszek és inicziálék pompáznak a fejezetek élén. A brüsseli és római breviariumokban s a Marcianus Capellában azonfelül remek illusztrácziók vannak, az utóbbinak a hét szabadművészetet ugyanannyi nőalakkal szimbolizáló tenyérnyi képei különösen szépek.
Az egyszerűbb kéziratok a XV. század második felének olasz ízlésében készültek. Színes alapon fehér fonadékból álló keret, géniuszok által tartott zöld koszorúba foglalt czímer, nagy, aranyos kezdőbetűk képezik ékességüket. Ezeknek egy részét az itáliai könyvpiaczokon készen vásárolhatták Mátyás megbizottjai; erre vall egyebek mellett szövegeik gondatlan másolása, ellentétben a király rendeletére készült darabok korrektségével. Az ilyen kéziratokban nem ritka az utólagos, Vitéz János vagy Bartholomeo Fontio kezétől származó javítás.
253. ábra. Egy Vitéz-kódex díszlapjának alsó fele. A bécsi udvari könyvtárból.
A drága kéziratokhoz méltók voltak a könyvek táblái is. A megrendelt másolatokat miniálás után kötetlenül szállították Budára, a hol a király saját könyvkötői látták el őket a szükséges borítékkal. A kötések kétfélék. Egy részüknek deszkatábláit bársony és selyem borítja. Ezeknek a rájuk vert, a királyi czímert viselő remek zománczos kapcsok s a festett vágás adták meg a sajátos jelleget. Más részük bőrrel van borítva s részben vaknyomással, részben pedig az akkoriban még Olaszországban is csak ritkán használt aranypréseléssel van diszítve. E kötések különleges diszítményeik, keleties motivumaiknak sajátos ízlésben való elrendezése miatt már messziről felismerhetők, úgy hogy valamely könyvnek a Corvinából való származása egyedül ezek alapján állapítható meg, még akkor is, ha róla Mátyás beégetett czímere hiányoznék.
A Corvinában felhalmozott kéziratok nemcsak külső pompájuk miatt érdemelték ki az egyhangú elismerést, nagy számmal voltak a gyűjteményben tartalmilag becses darabok is. Első sorban ide tartoztak a görög kéziratok; hírük olyan, hogy az Aldusok még 1500-ban is a budai könyvtárban kerestetnek mintaszerű kiadványaik számára «exemplárokat». De voltak a könyvtárban szövegileg értékes latin kódexek is, például az Aeneisnek longobard-betűs ősrégi kézirata, Pliniusnak híres korrektségű példánya, állítólag teljes Festus és sok más, a miről ma már csak az egykorú adatok szólnak. Brassicanus Lajos szerint a könyvtár minden darabját kincsnek lehet mondani, s hogy ezt általánosan hitték Európában, mutatja az a mohóság, a melylyel II. Ulászló és II. Lajos hanyag kormányzása idején külföldi fejedelmek s tudósok a könyvtárból egy-egy kötetet megszerezni igyekeznek.
Minél nagyszerűbbnek mutatják a maradványok Mátyás könyvtárát, annál fájdalmasabb látnunk, miként pusztult az el néhány évtized alatt.
II. Ulászló uralkodása elején követni igyekezik elődje hagyományait; még gyarapítja is a könyvtárt s kifizeti a Mátyás által megrendelt drága kéziratokat, nem mulasztva el átfestetni a hollós czímert saját fehér sasos pajzsával. Ám a buzgóság csak addig tartott, míg a király pénzzavarokba nem jutott. Pár év mulva már nem hogy szaporítanák a könyvtárt, hanem derűre-borúra fogyasztják. A király boldognak-boldogtalannak ajándékozgatja a könyveket belőle, a mi annyira ismeretes, hogy külföldi uralkodók utasításba adják megbízottjaiknak, hogy könyveket hozzanak a Corvinából. A király cseh udvari népe pedig kereskedik a kódexekkel, árulják, mint gazdátlan ócskaságot, az ország drága kincseit. A pusztulás II. Lajos alatt még nagyobb mértékű, már 1520 körül a szebb kódexekből alig van valami; a mi még értékes, azt az özvegy királyné, Mária viszi el magával, a mikor a mohácsi csata hírére kimenekül az országból. A maradékot egyre fogyasztják; 1528–29-ben Ferdinánd zsoldosai, utánnuk Gritti, az olasz kalandor, a ki Velenczében valósággal piaczot csinál kézirataival. Mire a török 1541-ben birtokába veszi Budát, már harmada sincs meg a nagyszerű könyvtárnak. A törökök a maradék egy részét Konstantinápolyba vitték, a hol a XVI–XVII. században mindig lehetett Corvin-kódexet vásárolni. Vagy félezer kötet a budai várban maradt, a honnan a visszafoglaláskor mintegy háromszáz, részben nem is Mátyás könyvtárából való kéziratot szállítottak Bécsbe.
Ma a könyvtár romjai Európának közel ötven könyvtárában vannak szétszórva. Mátyás hazájában csak harminczat őriznek a Corvina kézirataiból, ezek is, néhány kivételével, csak újabban kerültek vissza; a legszebbek, a legértékesebbek örökre elvesztek Magyarországra nézve. A legtöbb a bécsi udvari könyvtárban van, a melynek alapját a XVII. századi felirat szerint Mátyás híres könyvgyűjteményének Miksa császár által megszerzett maradványai képezik. Sok van olasz könyvgyűjteményekben, különösen a modenaiban, a hol 18 biztosan felismerhető Corvin-kódexet mutatnak. Az ismertek száma ennek daczára csekély, alig megy százötvenre, minek oka abban keresendő, hogy a kéziratok egy része, kivált a régebbi, tehát a becsesebb darabok, nem voltak Mátyás czímerével jelölve, így tehát, idegen kézre jutva, fel nem ismerhetők. Más részükről pedig barbár kezek távolították el a jellemző kötést, az egykori tulajdonos jelvényeit, hogy a nagy király nemzete egykoron rá ne ismerjen elorzott kincseire.
A Corvina maradványainak egy kiállítás keretében való összegyűjtését a magyar könyvészek már több ízben megkisérlették. Legtöbbet az 1882-iki könyvkiállításra sikerült sszehordani, a hol Mátyásnak 72 pompás kéziratát láthatták az érdeklődők egymás mellett. Ezredéves kiállításunkon ötvennyolcz volt közszemlére kitéve, nagyobbrészben a bécsi udvari könyvtár tulajdonában levőkből. Különösen a gyönyörű görög kéziratok keltettek méltó feltünést, a melyek közül ugyan csak egy viselte Mátyás czímerét, de a többi is kétségkívül az ő könyvtárából való volt. Attavantes remekműveinek leghíresebbjei ugyan hiányoztak, de az itt levők közt is találkozott elsőrendű, a mester művészetének magas fokáról tanúskodó darab, példáúl Sz. Athanáz magyarázatai Pál apostol leveleihez és Sz. Jeromosnak Ezekhiel próféta könyvéhez írt commentárjai. Az utóbbi azok közül való, a melyeket Attavantes nevével jelzett. Gherardot méltóan képviselte a bécsi Ptolemaeus-kodex s ennek párja, a m. n. múzeumi Trapesuntius, melynek pazarúl festett czímlapját a XLIII. táblán színes hasonmásban közöljük. Az egyszerűbb, nem Mátyás megrendelésére készült, csupán számára vásárolt kéziratok közt kitünt a budapesti egyetemi könyvtár Theophrastusa, gazdagon diszített czímlapjával; e kodex arról nevezetes, hogy a XV. század leghíresebb könyvárusának a firenzei Vespasianónak névaláírásával van ellátva. Érdekes volt a Mátyás-ereklyék közé helyezett német ízlésű, pompás képekkel s kezdőbetűkkel diszített misekönyv, a melyet a király 1469-ben egy Tamás nevű magyar francziskánusnak ajándékozott. Benne van a király képe is, a mint az Üdvözítő előtt térdel. A bécsi jezsuiták birtokában lévő kézirat legszebb lapjainak hasonmását a 192. lapot követő XXXIX. táblán mutatjuk be.
Abból, hogy Mátyás könyveinek nagy részét külföldön készíttette, nem szabad azt következtetnünk, hogy a XV. században hazánkban nem voltak ügyes másolók és miniátorok. Voltak nagy számmal, úgy benszülöttek, mint beköltözöttek s munkáik nem válnak szégyenére nemzetünknek.
Mondanunk sem kell, hogy szerte az országban száz meg száz írástudó szerzetes, klerikus, világi szépíró dolgozott.
Neveikből a kéziratok kolofonjai sokat megőriztek. Mint igen szépen írókat megemlítjük 1403-ból Nagyszombati Mihály kanonokot, 1455-ből Polánkai Bereczk szerpapot, Vitéz János másolóját, a század végéről Bártfai Ambrus tudort, a ki ügyes miniátor is volt, a hivatásos másolók közül pedig az 1424–26 körül működött Libetbányai Magyar Pétert, kitől három szép kéziratot ismerünk. A szerzetesrendek közül különösen a karthausiak és a Domonkosok foglalkoznak könyvírással; de akadnak ügyes kaligrafusok a ferenczrendiek között is, például Hunyadi Kelemen, a ki 1426-ban egy nocturnálét másolt.
254. ábra. Magyar könyvmásoló aláírása 1465-ből. Az augsburgi kir. könyvtárból.
Könyvfestésünk az egész század folyamán két irányban fejlődik; részben csatlakozik az olasz iskolához, utánozva annak élénk virágdíszes kezdőit, aranygömböcskékkel meghintett fonadékos kereteit s erősen naturalisztikus képeit. Másfelől a cseh-német hatás érezhető rajta különösen az ország északnyugati városaiban készült darabokon. Bizonyára nem volt valamirevaló város az országban, a hol legalább egy hivatásos miniátor, illuminátor ne működött volna; ma, mikor csak a hajdani dicsőség romjait ismerjük, csupán azokon a helyeken tudunk biztosan könyvfestői iskolákat kimutatni, a hol szerencsés véletlen folytán megmenekült egy-egy régi könyvtár s benne megmaradtak a helyben készült kódexek. Ilyen szerencsés hely Pozsony, a hol a káptalan könyvtárában kétszáz év kézirat-kincseit őrzik, köztük számos kétségtelenül ott miniált remeket. Lépésről-lépésre követhetjük itt a fejlődés minden fokozatán a könyvfestést; látjuk, mint szűnik meg lassankint az olasz iskola befolyása a XV. század végén s a következő elején, hogy változtatják meg az ízlést a Csehországból került minták (esetleg művészek is), végül, hogyan kezd jelentkezni a XV. század végén a reneszánsz hatása. Szép emlékei maradtak a miniaturának Lőcséről is, a felsővidék ezen művelt városából. Itt a polgárság ízlésének megfelelően, gót modorú a diszítmény, németes szabásúak a képek a kódexekben még a XVI. század elején is. A könyvdiszítők a templomszolgák, a kántorok, segédlelkészek sorából kerülnek ki, de van köztük olyan is, a kinek a miniálás az egyetlen mestersége; ilyen például a XV. század végén Henckel György, a kinek Iglóról, Bártfáról, Kassáról is voltak megrendelői.
Nevekkel különben nem igen tudunk szolgálni. Miniátorok ritkán látták el jelzéssel munkáikat; számadás könyvekkel, a melyek az ilyen művészek emlékét leginkább megőrzik, csak II. Ulászló óta rendelkezünk, Mátyáséi elpusztultak. A néhány ismert közt azonban előkelő emberekkel találkozunk. Híres volt mint illuminátor Pruisz János váradi püspök, egy szép misekönyvet festett a szépírók közt is említett Nagyszombati Mihály kanonok, Kálmáncsai Domokos számára pedig Miletinczi Máté plébános írt és festett egy igazán pompás missalét. Ha szerénytelenek akarnánk lenni, úgy honfiaink közt említhetnők Julio Cloviot is, hiszen a magyar birodalom területén született s első műveit Budán, II. Lajos király udvarában készítette; hanem ő épp úgy az olaszoké, mint a magyar eredetű Dürer a németeké.
A miniálás figyelemreméltó emlékeiből csak néhány kitünő darabról teszünk említést, hogy olvasóink türelmével vissza ne éljünk. Ilyen a kétszer is megnevezett Nagyszombati Mihály kanonok kezéből eredő 1403-ik évi pozsonyi misekönyv, az ottani káptalan könyvtárában. A kötet főékességét, lapnagyságú kánon-képét gonosz kezek kimetszették ugyan, de a tenyérnyi kezdők, köztük több alakos, tanuságot tesznek róla, hogy Mihály úr mestere volt az ecsetnek. E szép kézirat, épp így megcsonkított párja, a pozsonyi káptalan ajándékából ma a Nemzeti Múzeumé, s bár nincs névvel jelölve, bizonyosan ugyanazon művész alkotása. A diszítménynek mindkettőben még van némi olaszos jellege. Nem sokkal újabb, de már egészen a cseh-osztrák iskolára vall a Nemzeti Múzeum egyik misekönyve, daczára, hogy pozsonyi készítmény, benne igen szép az olajfák hegyén imádkozó Krisztust ábrázoló kép. Egészen más, inkább a franczia ízléshez közelítő az 1426 körül készült körmöczbányai jegyzőkönyv két nagy képe: a keresztrefeszítés és a végítélet. Festője ismeretlen, de bizonynyal helybeli volt; képtelenek volnánk valamelyik külföldi iskolába besorozni. E műremek kiállításunkon a városok emlékei közt a Bártfai teremben volt kitéve. Szép, de korántsem ilyen magas színvonalon álló volt az ugyanitt elhelyezett selmeczbányai jegyzőkönyv 1432-ből.
255. ábra. A győri antifonále kötése. A győri püspöki papnövelde könyvtárából.
A XV. század közepéről való a győri antifonále név alatt ismert rendkívüli nagyságú karkönyv, óriási nagyságú kezdőbetűkkel és színdús, gót lombozatú keretekkel. A betűkben a bibliából vett jelenetek láthatók művészi kézzel festve. A könyv hozzá méltó kötésben van; remekbe készült veretei a magyar ötvösművészet dicsőségét hirdetik.
Elsőrendű művészi darabot bír a pozsonyi káptalan egy 1488-ban Hám János kanonok megrendelésére készített graduáléban. A kézírat vagy harmincz nagy miniált képpel volt diszítve; ma már csak csonka töredék, a melyből a képek nagy része ki van metszve. Még megvan az első, a mely a Szentlélek eljövetelét váró apostolokat ábrázolja, aztán egy nagy kezdőbetű, magyarországi Szent Erzsébet képével, továbbá egy humoros szélrajzokkal diszített keret, épp elegendők arra, hogy láthassuk, minő műremeket tett tönkre a képek kivagdalója. A késő reneszánsz modorában festett hazai kéziratok közt a legdíszesebb Bakócz Tamás primásnak Esztergomban őrzött graduáléja és Zágrábban levő misekönyve. Mindkettő egyazon kéz műve; azé a festőé, ha szabad a stílus után ítélni, a ki 1522–1526 között az udvar szolgálatában állott s II. Lajos király néhány czímeres levelét látta el igen szép czímerábrákkal és keretdíszekkel. A misekönyv egy része régebbi, német ízlésű miniaturával ékesített kódexből való, a mely egykor Kálmáncsai Domokos tulajdonát képezte. Ezt Bakócz Tamás kiegészíttette s néhány remek képet festetett hozzá. A kánon-kép teljes lapot foglal el s úgy kompoziczióját, mint kivitelét tekintve kifogástalan. A széldiszítmények, lapkeretek is igen szépek, de túl vannak terhelve képekkel, konzolokon ülő géniuszokkal s halfarkú szatirokkal. A graduale óriás nagyságú kötet, ugyanilyen ízlésben miniálva. Úgy látszik, a primás nem érte meg elkészültét; végén a kezdőbetűk befejezetlenül maradtak. Kiállításunkon a kézirat a Bakócz-kápolnában volt elhelyezve.
A XV. században, mialatt a könyvíró- és festőművészet virágzásának legszebb korát éli, megszületik s hirtelen megizmosodik az a mesterség, a mely hivatva volt a kaligrafikusok és miniátorok czéhét eltörölni a földről: a könyvnyomtatás.
A nyomtatott könyvek hozzánk igen korán eljutottak; könyvkereskedők Nürnbergből, Augsburgból, Velenczéből már a hetvenes évek elején szekértehernyi könyveket szállítanak be; vannak rá adataink, hogy a Németországban kiadott könyvek alig nehány hónappal megjelenésük után Budán, Kassán, Esztergomban s egyéb városokban kaphatók voltak. Bámulatos, hogy ennek daczára a XV. században csak egy nyomdát állítanak hazánkban s az is megszűnik rövid idő alatt, s fennállása első évében sem tud megrendelőkhöz jutni.
E nyomda a Hess Andrásé, német származású, Itáliában tanult nyomtatóé, a kit 1471-ben Karai László budai prépost hozott magával valamelyik olasz városból. Hess kiadványaiból csak kettőt ismerünk; az egyik az ú. n. budai krónika, latin nyelven 1473-ban lát napvilágot, a másik kicsiny iskolakönyv, keltezés nélkül, de hihetőleg ugyanazon évben jelent meg. Ennél többet nem tudunk az első magyar nyomdáról, a mely 1473 után nyom nélkül eltűnik. Mi történt vele? Elemi csapás pusztította el, vagy gazdája visszatért vele a külföldre? – nem ismeretes; tény az, hogy 1480-ban, a mikor a magyar egyházak első nyomtatott misekönyve s az esztergomi megye breviariuma készül, az elsőhöz Veronában, a másodikhoz Velenczében keresnek nyomtatót.
)
Innen kezdve aztán félszázadon keresztül az olasz, német és lengyel nyomdák látják el Magyarországot könyvekkel. Még csak kisérletet sem tesz valaki nyomda állítására, holott bizonyos, hogy megélne, ha egyébből nem, úgy az esztergomi egyház megrendeléseiből, a mely évenkint legalább egy szerkönyvet biztosan csináltat. Szakképzett magyar ember is akadt volna; 1470 óta egész sereg honfitársunk működött mint önálló mester, vagy mint nagy műhelyek faktora a külföldön; Lyonban, Páduában, Velenczében találkozunk velök, csak haza nem jön egy sem. Nyomdászok helyett van egy egész sereg könyvárúsunk, kiadónk, közvetítők a magyar megrendelő s az idegen könyvnyomtató között, bizományosai a nagy német, olasz czégeknek: Ratdoltnak, Kobergernek, Stöchsnek, Lichtensteinnak. Budán 1484-től 1526-ig kilencz kiadó tudott megélni: Feger Tibold, Ruem György, Paep János, Kaym Orbán, Váradi István, Nagybányai Heckel János, Schaller Jakab, Murarius Antal és Prischwitz Mihály. Legnagyobbrészt egyházi szerkönyveket adnak ki, pazarul nyomott, képekkel ékesített missálékat, breviariumokat, aztán iskolakönyveket, legendáriumokat s hasonlókat. Feger nyomatja ki 1488-ban Augsburgban Turóczi krónikájának második kiadását Mátyás királyhoz intézett ajánlással; Kaym rendeli meg a legtöbb esztergomi misekönyvet, Paep az iskolakönyvek nagy részét.
A török betörése 1526-ban egyszerre elsöpri ezeket is.
Egy csapásra megszűnik minden magasabb szellemi működés. A főpapi maecenások java a mohácsi csatatéren hullott el, a kik megmaradtak, könyv helyett szablyát fognak kezükbe; az idegen könyvárúsok miniátorok, másolók, alkalmi poéták serege menekül a szerencsétlen Magyarországból. A mi fényes elme, tehetség van az országban, az mind a politika terén meríti ki képességeit. Pártos visszavonás, testvérharcz, külső s belső ellenséggel való halálküzdelem fogyasztja a nemzet erejét. Megkezdődik a belháborúk, a végtelen hadjáratok kora, a melyben az egész ország egyetlen véres harczmező, hogy ne szűnjék meg a küzdelem előbb, mint 1711-ben, a majthényi síkon, akkor, a mikor a nemzet szívevére már majd egy csöppig elfolyott.
Végigtekintve a középkor utolsó két századának irodalmi emlékein, fájdalommal látjuk, hogy miként Mátyás királynak a kortársak által csodált palotájából csak egy-egy tört márványdarab, csonka faragvány maradt meg számunkra, hirdetőjeként az egykori nemes pompának, úgy a magyar szellem termékeinek, a magyar kultura épületének is csak elszórt romjait őrizzük múzeumainkban s könyvesházaink polczain. Ma már csak sejteni lehet, minő fokán állottunk a műveltségnek; középkori irodalmunknak, művészetünknek nem volt folytatása, a nemzeti királyai idején az elsők közt haladó Magyarország Mohács után messze elmaradt nyugati társai mögött. A népek sorsának intézője más utat szabott ki nemzetünknek, mint szerencsésebb szomszédainkak; a míg azok hivatva voltak előbbre vinni az emberiséget jólétben, műveltségben, tudományban, addig a magyar őrként állt a Kelet határán, öntestével, vére hullásával védve Európát a mindent pusztulással fenyegető ozmánság ostromai ellen. És ha két század halálos küzdelmei alatt félezredév munkájának majd minden nyoma elveszett, ha nemzetünk a tudomány, a művészet kincseiben szegény, ha külföldre kell járnia, hogy elődeink hagyatékából egy-egy remeket láthasson, nincs mit szégyelni rajta; ez a nép a becsülettel elvégzett feladat tudatában büszkén tekinthet vissza pályafutására.
