MÁTYÁS KORÁNAK HADI EMLÉKEI.
MÁTYÁS KORÁNAK HADI EMLÉKEI.
Irta: Dr. Szendrei János
Irta: Dr. Szendrei János
A magyar lovagvilág és harcziélet fénye ott ragyog fel legszebben, a hol a nemzeti élet is a leghatalmasabban nyilatkozik meg; és ez HUNYADI MÁTYÁS király kora. A lángelméjű hős felismerte az őserőt, melyet a magyar harczos magában rejtett és azt mesterileg tudta a nemzeti hagyományok szellemében felhasználni, sőt fejleszteni.
Hadi intézményeivel valóban századokra előzte meg korát. Honvédelmi törvényeinek két alapelve, a mai hadi államnak is két sarkpontja. Az egyik az általános védkötelezettség, a másik az állandó hadsereg.
Az egyik pont azt mondja: Az ország minden fegyverfogható lakosa védköteles és a másik: a király és főnemesség részéről, békében is toborzott hadak, vagyis állandó seregek tartandók fenn.
XI. Lajos franczia király ugyanez időpontban szervezi a maga állandó zsoldos hadát. Hogy a két lángeszű férfiú közül melyik befolyásolta a másikat, ma még ki nem mutatható.
Mátyás állandó hadserege mikor legnagyobb békelétszámmal bírt, mintegy 35,000 emberből állhatott és fegyvernemek szerint: lovasságra, gyaloságra, tüzérségre és mérnökkarra oszlott. Tudjuk, hogy az orosz fejedelem tőle a várvívásban jártas mérnököket kért kölcsön.
De az állandó hadsereg csak csekély részét, csak magvát képezte annak a hatalmas haderőnek, a mit Mátyás háború esetében mozgósítani tudott.
1479-ben, mikor a törökkel harczol, a velenczel követnek kormányához intézett egykorú jelentése szerint, oly hatalmas sereget állított talpra, mely az azonkori egész Európa figyelmét magára vonta.
Ezen jelentés szerint Mátyás szárazföldi hadseregében mindenekelőtt «van Ő Felségének 3000 tábori szekere, melyek a tárbofölszereléshez szükséges tárgyakat tartalmazzák; 30 bombardája, melyek 50 magyar, vagyis 100 olasz fontnyi köveket vetnek, a nélkül, hogy a kerekekről leszedetnének; 30 nagy és hosszú ágyúja – cerbottana dette – pisside grandi; 24 kétkerekű szekere, melyek mindegyike 44 ágyú, vagyis cerbottana kőlöveget tartalmaz. 12 nagy bombarda szekere, melyek mindegyikén 6 bombarda 50 olasz fontnyi köveket vet, 8 falbontó bombarda, 8 falbontó gép, 10 tüzes köveket vető nagy bombarda, s még több más gyújtó és tűzhányó gép.»
A hadsereg létszámát illetőleg az olasz követ a következőket jelenti:
| Cseh-morva sziléziai nehéz lovas | 6,000 |
| Gyalogos | 10,000 |
| Magyar nehéz lovas | 10,000 |
| Paizszsal, balistákkal fölfegyverzett gyalogos | 4,000 |
kik a keleten legjobb íjászokul vannak elismerve és igen
| sebes lovakkal bírnak | 16,000 |
| Ugyanily fegyverzetű székely gyalog | 16,000 |
| Lövész vagyis puskás | 400 |
| Pattantyús-mester | 80 |
| Erdélyi urak s nemesek serege | 10,000 |
| Erdélyi oláh, kik még atyja oldala mellett harczoltak | 2,000 |
| Havasalföldi vajdától van a királyi seregben lovas | 12,000 |
| Gyalogos és pattantyús | 20,000 |
| Oláh vajdától van lovas | 8,000 |
| Gyalogvitéz | 30,000 |
| Összesen: | 144,480 |
«A vizi haderőben a király hajóhada összesen 330 hajóból áll, melyeken a matrózokon kívül 10,000 harczos van elhelyezve, azaz 1700 lándzsás, 1200 vértes, a többi ballistárius és íjas. E hajók között van 16 igen nagy gálya, mindegyike 44 evezőre 300 fegyveressel, 100 fontos lövedéket vető 4 bombardával, 100 cerbottana s 200 kézi ágyúval, pisside manali, vagyis puskával. Mindegyik bombardánál 3 pattantyús teljesíti a szolgálatot.
E 330 hajón kívül van még Nándorfehérvárott 34 hajó, melyeket nyelvökön naszádoknak neveznek; mindegyik 18 evezőssel, 18 puskás katonával s két pattantyús mesterrel. Mindegyik naszád orrán, mely igen hosszú, egy cerbottana, vagyis pisside van elhelyezve, melyet nyelvükön esfivizének neveznek. Ez ágyú 40 fontos löveget vet.
Midőn e hajóhad parthoz közeledik, módjában áll az e czélra hozott póznákkal, rudakkal s lánczokkal 2 óra alatt oly várat állítani össze, mely 7–8000 harczost fogadhat magába s a szárazföld felől az egész hajóhadat fedezi. E vár 40 bombardával, taraczkokkal és serpentinokkal szerelhető fel. A víz felől erősen felszerelt 16 hajó fedezi a hajóhadat. A hajóhad matrózainak összes száma 2600.
A Duna hosszában követi a királyt 5000 válogatott szerb lovas, kik mint martalóczok az ellenséges földön roppant károkat okozhatnak.»
CSÁNKI DEZSŐ, Mátyás korának történetírója, azt mondja: «Mátyás hadserege, mintegy hatalmas, rendszeres és befejezett egészet alkotó, középkori hadsereg tünik fel. Immár gyalogságnak, lovasságnak, tüzérségnek és hajóhadnak, emez a tüzérséggel szorosabb kapcsolatban egyformán megvan a kerete, magva, mely békében is katonai szolgálatot teljesít és zsoldot húz, a mely köré csoportosulnak háború idején a törvény szerint fölkelő vagy zsoldos csapatok».*
Dr. Csánki Dezső, I. Mátyás udvara. Budapest, 1884.
Mátyás állandó hadseregének egyrészét képezte a hires fekete sereg, mely körülbelől 10,000 emberből állott s fentartása évenként 100,000 aranyforintba került.
A fekete sereg fölállításának időpontjául 1463-at vehetjük, mikor a király GISKRA megveretése után cseh zsoldos csapatainak nagyrészét zsoldjába fogadta s azokat szigorú fegyelemmel újra szervezte.
E hadosztály nevét feketére futtatott pánczéljáról vette s fegyverük pánczél, paizs, lándzsa és muskéta volt és kizárólag gyalogszolgálatokat teljesítettek.
Mátyás minden nagy hadi tényét csupán ez egyetlen hadosztálynak tulajdonítani mindenesetre nagy túlzás. Különösen mióta a törökkel felvette a harczot, belátta az ő harczmodoruk előnyeit és ő is sietett az ősi harczmodort, a mindig kitünő magyar könnyű lovasságot föleleveníteni. Ez időtől fogva ezek képezik hadseregének legtekintélyesebb részét s valószínüleg ő kereszteli el őket huszároknak, a mely név regeszerű nymbussal van körülvéve az egész világ köztudatában.
Az 1458. évi szegedi országgyűlésen hozatta meg a király a régibb honvédelmi törvény azon módosítását, hogy ezentúl minden húsz telek után egy lovas állíttassék. Minden bizonynyal innen ered maga a huszár szó is, melyet maga Mátyás király használ először 1481. márczius 10-éről kelt s nápolyi követéhez, az egri püspökhöz intézett levelében, mondván: «katonaságunknál a második rend a könnyű lovasság, kiket huszároknak nevezünk».
Mint említettük már, a török ellenség adta meg az új lovassák felállításának eszméjét. A török kitünő gyalogság, a janicsársággal szemben a fekete sereget, a spahik ellenében pedig a huszárságot állította oda.
Felszerelésükről annyit tudunk, hogy dzsidával, karddal és fokossal, vagy buzogánynyal voltak elltáva, a fekete gyalogság pedig úgy nézhetett ki, mint azt a Maximilián-féle Weisskunigban látjuk, állítólag Dürer tollrajzában. Tudjuk, hogy Maximilián Mátyás fekete seregének maradványait zsoldjába fogadva, gyalogságát e szerint alakította át.
E rajz szerint az illető gyalogos tiszt kalapforma vassisakot és sodronypánczél inget visel, mely utóbbinak vállait, mell és czombrészeit, valamint alsó karját sinpánczél fedi. Hátán kerek paizsot, oldalán gyengén görbülő széles pengéjű és hosszú keresztvasú szablyát, lábain pedig lehajtott szárú csizmát visel.
Mátyás Bécset elfoglalva, 1487-ben a Bécs-Ujhely körül elterülő rónaságon, neje, az egész udvar s az idegen követek jelenlétében csapatai felett szemlét tartott. E szemlén 28,000 emberből álló magyar hadsereg vett részt, melyből 8000 gyalogos a hires fekete seregre esett, 20,000 lovas volt s mindezekhez 9000 társzekér csatlakozott. BONIFINI, az olasz honból jött történetíró, bámulva említi, hogy mindeme csapatok mily összevágóan és gyorsan mozognak a vezényszavakra, elannyira, hogy senki sem palástolhatja meglepetését. A szemle után a csapatokhoz beszédet tart a király s végül ajándékokat oszt ki közöttük. Leírását azzal végzi Bonifini, hogy «a mit a régi latin és görög remekírókban a csapatoknak harcza való rendezéséről és csatában való alkalmazásáról, olvastam, azt ott végrehajtva láttam».*
Bonifini, Rerum Ungaricarum decades, Hanoviae 1606.
Ugyan ő e hires csapatszemle taktikai részleteit illetőleg, a következőkben értesít:
«A katonai gyakorlatok berekesztésével az egész sereg felállíttatott hadi rendben. Közbül volt a gyalogság három sorban, elől a paizsosok, ezek mögött a kopjások, leghátul az íjászok és könnyű puskások. A gyalogság két oldalát foglalták el a nehéz vasas lovasok és ezek mellett legszélül állottak a könnyű lovasok serény mozdulatú paripákon.
Az egész együtt skorpió alakját ábrázolta és így tette magát mozgásba».*
U. o.
Maga Mátyás király azon alkalomból, hogy apósának, Ferdinánd siciliai királynak, egy 700 főből álló segélyhadat küldött, annak összeállítását és taktikai alkalmazásának módját így írja le:
«A gyalogosok közt vannak: 1. Nehéz paizsosok (clipeati), mindegyik mellett egy apród vagy fegyverhordó áll, ezek viszik nehéz paizsaikat és fegyvereiket. Ezen paizsosok fogják körül a gyalogságot nagy paizsaikkal, mintegy erős várral, úgy hogy ezek mögött az egész sereg bátorságban várhatja az alkalmat, midőn szerencsével az ellenségre üthet. 2. Könnyű gyalogosok (gregarii pedites), kik szabályosan az előbbiek mögött foglalnak helyet és a sereg főerejét képezik. 3. Nehéz gyalogság (armati), mely a keményebb elhatározó harczban használtatik; ezek is nehezebb fegyvereik vitelére egy-egy apródot kénytelenek maguk mellett tartani, mint a paizsos gyalogosok, kikkel az ütközet kezdetével a fölállított sereget fal gyanánt fogják körül, nehéz vas vérteikkel födvén magukat. 4. Puskások (magistri pixidarii), kik kemény vállaikra támasztott puskákból lövöldözik az ellenséget és mindig a sereg derekánál foglalnak helyet. Ezek a várak megtámadására vagy oltalmára, a csata megnyitására is alkalmatosak, de az ütközet hevében kevéssé használhatók. A király seregeinél, akármely légyen is annak száma, a gyalogság ötödrészének mindig ilyen puskásokból kell állani. A lovasság állott: 1. száz nehéz lovasból (armigeri). Ezek vaspánczélba burkolva, eleven falgyanánt fogják fel az ellenség rohanásait. Ezek készebbek magukat agyon veretni engedni, mintsem az ellenségnek engedjenek. 2. Kétszáz könnyű lovasból vagy huszárból (huszarones), kik az ellenséget legelőször szokták megtámadni, azt mindig nyugtalanítják, de a nagyobb erőnek mindjárt is engednek, magokat a nehéz lovagok mögé vonják és midőn a pillanat a megtámadásra megint kedvező, újra előrobognak és véletlenül ütnek az azt nem is gyanító ellenségre».
De szereti is és büszke is Mátyás katonáira, fogadások és díszmenetek alkalmával ezek adják meg leginkább udvarának fényét. Nem csupán testőröket, hanem egész kis hadsereget látunk körülete, nagynevű vezéreivel, minők Báthori, Zápolya, Kinizsi, Ujlaki, Drágfi, Zobi, Székely, a Dócziak, Gerébek és mások.
210. ábra. Fegyvercsoportozat, a vajdahunyadi lovagteremből, különböző kiállítók tárgyaiból egybeállítva.
Mátyás főelőnye abban rejlett, hogy hadtesteinek megalkotásával a két főfegyvernemet: a gyalogságot és lovasságot mindig helyes arányban tudta beosztani és kellő helyen és időben alkalmazni.
A könnyű huszárság megalkotása pedig, tekintve a kor hadi viszonyait, főelőnye volt. A lovagszokások szerint öltözködött nyugat-európai lovasok csak drága énjük minden áron való megvédésére gondoltak s a legrafinirozottabb pánczélzatokat gondolták ki, hogy testük minden porczikája védelmezve legyen az ellenség bármilyen fegyvere ellen. Természetes, hogy ilyen mód mellett a személyes bátorságnak vajmi kevés szerepe jutott. Meg is történt azután, hogy ütközeteikben óraszámra ütötték, vágták és lökdösték egymást, miközben fegyvereik mind eltörtek, a nélkül, hogy egymás testi épségében a legkisebb kárt tettek volna. E mellett azután a nehéz vasvértezet, nehéz járású nagy lovakat s egy csomó segédkező apródot és szolgát is igényelt, úgy hogy például VII. Károly és Miksa lovagjainak hét szolgára volt szükségük, hogy a lóra felülhessenek s ha egyszer leestek a lóról, e czélra szolgáló emelő rudakkal állították őket újra talpra.
A magyar huszár azonban egymagában is harczoló egyed, a ki rendkívüli mozgékonyságánál fogva veri meg az ellenséget. I. Maximilián Weisskunigjában el van mondva, hogy fogadta ő fel udvarába a Mátyás huszárjainak tisztjeit, a kiktől azután lovagolni és huszármódra a lóról nyilazni tanult. De ezzel nem elégedett meg, hanem saját csapatainak egy részét is mintájukra alakíttatta át, mert 1508-ban lovasságáról adott egyik kimutatásban már előfordulnak a huszárok. Magok az olasz fejedelmek is, a kiknek hires condottieri seregeiben már annyira ki volt fejlődve a classicus renaissance hadművészet, nagyra becsülték Mátyás hadseregét. A fejedelmek fiai, mint a nápolyi trónra szánt ferrarai herczeg Ferdinánd és testvére, Mátyás király táborába küldettek, hogy tőle tanulják a hadviselést. És Mátyás magyar segélyhadai, a huszárok és puskások, mint elite-csapatok, alkalmaztattak Olaszország főállomásain. Ezek képezték Ferdinánd brindisii testőrségét és Lecco és Otranto várak őrségét BUDAI BÁLINT vezérlete alatt: sclopetieri et springanderi hungari, tehát már puskások is, valamint huszárok MAGYAR BALÁS kapitány által vezérelve. A tüzérség tekintetében is Mátyás tette az első nagy lépést, a mennyiben azt szervezett fegyvernemmé tette s először tett különbséget a vár és tábori vagy mozgó ütegek között. Előtte még Várnánál a magyarok igen kevés lőfegyverrel és ágyúval rendelkeztek. HUNYADI JÁNOS mindig érezte azok szükségét s igyekezett a szükségeseket az ellenségtől elnyerni. Így 1456-ban Belgrád ostrománál a töröktől rendkívüli mennyiségű lőfegyvert és ágyút zsákmányoltak.
Hogy a könnyű lovasság mellett nehéz fegyverzetű csapatai is voltak Mátyásnak, azt már fentebb is említettük. Ilyen első sorban hires gyalogsága: a fekete sereg is, mely nagy álló paizsokkal volt fölfegyverkezve. A fekete sereg e paizsformát valószinűleg a magvát képező cseh zsoldosoktól vette át.
De volt nehéz pánczélos lovassága is, teljes lovassági vértezetben, a kor szokása szerint öltözve, csúcsíves ízlésű pánczélzatokkal. E viseletnek hű képét látjuk Szapolyai Imre nádor sírkövén (XXXII. tábla) és Tarczay Tamás, Mátyás vitéz hadvezérének sírtábláján. Hogy a főurak mind ilyen vértezetet hordtak, bizonyítja azon körülmény, hogy maga Mátyás király is szakasztott ilyen vértezetben van ábrázolva a bécsi udvari könyvtár Ptolemeus Corvin codexének kis miniatürjén.
E fegyvernemeket illetőleg különben már HUNYADI JÁNOS-ról tudjuk, hogy úgy Várnánál, mint a rigómezei csatában úgy ő, mint lovasságának egy része, két élő egyenes pallost hordott, e mellett azonban könnyű lovassága nyilazott, de voltak már kisebb puskás csapatai is.
Mátyás huszársága a szablya és sodrony pánczéling mellett könnyű sodronysapkát hordott, keleti módra készült mozgatható orrvédővel, mely utóbbinak az a czélja, hogy az egyélű szablya vágását fogja föl, míg ellenben az egészen zárt sisak a pallos szúrása és vágása ellen véd. E mellett könnyű kis paizsokat hordanak, melyeket I. Maximilián már tárcsa-paizsoknak nevez s a melyek nem ritkán a lobogós kopja betámasztására felső sarkukon be voltak kanyarítva. Ezekből több példányt mutatunk alább (lásd a 237, 238 és 239. ábrákat) be Ő Felsége gyűjteményeiből.
237. ábra. 238. ábra. Magyar tárcsapajzs. A bécsi cs. és kir. udvari fegyvergyűjteményből.
239. ábra. Tárcsa-paizs. Ő cs. és ap. kir. Felsége ambrasi gyüjteményéből.
Az arányra nézve, melyben Mátyás seregében a lovasság állott, érdekes feljegyezni, hogy utóbb mindinkább nagyobb tért engedett a gyalogságnak. Még a várnai csatában jóformán semmi gyalogságunk sem volt, a rigómezei csatában már kétezer idegen gyalog zsoldos vett részt; 1468-ban a Mátyás által Csehország ellen indított háborúban már 11,000 lovas mellett ötezer gyalogos volt és a fentebb már említett bécsujhelyi 1487-iki nagy hadi szemlénél pedig nyolczezer gyalogosra még húszezer lovas esett.
1461-ben az országgyűléssel kimondatta, hogy ezentúl nem minden húsz, hanem minden tíz jobbágy után tartoznak az urak egy lovast kiállítani.
Ez évben a királyi dandár, vagyis állandó sereg ötezer gyalogos és kétezer lovas volt, az urak dandárai pedig tizenkétezer lovast tettek ki. Fentebb említett csehországi hadjárataiban ötven ágyú és kétezer kocsi is kisérte.
1474-ben, midőn a cseh és a lengyel királyt megverve, a béke megkötése végett a nagy mochberni dombon megjelenik gyöngyökkel gazdagon diszített öltözetben, háromezer talpig pánczélos vitéz kisérte. 1475-ben, midőn a török ellen készül, a velenczei követ jelentése szerint, hatvanezer embert, ezer szekeret és száz hajót állított ki s e mellett oly ágyúkat öntetett és ostromgépeket készíttetett, a melyek a jelenlévő pápai legatust csodálatba ejtették.
Midőn Bécset elfoglalja 1485-ben, oda 8000 pánczélos lovas élén vonul be. Hogy milyen haderőt volt képes előteremteni bármikor is, látjuk abból, hogy 1480-ban KINIZSI PÁL-t 32,000 emberrel küldi Szerbiába, míg maga egy másik hadtesttel Bosnyákországban táboroz. 1483-ban 70,000 ember llott készen a török ellen, míg egy másik hadtest a császár ellen volt menendő.
Az elől már részletezett kimutatás szerint pedig egy ízben a török ellen 163,000 emberből álló hadsereget állított ki, a mi a középkori hadügy történetében csaknem páratlanul áll.
De mint CSÁNKI DEZSŐ írja, Mátyás katonái nagy szerepet játszanak fogadások, ünnepélyek és díszmenetek alkalmával is.
«Győzelmei után diadalmenetben vonul be székhelyére: Budára, vagy egy-egy megostromolt városba; mint 1485-ben Bécsbe, 1487-ben Bécs-Ujhelybe. Ilyenkor kedvencz katonái alkotják udvara mellett közvetlen környezetét, számukra jár ki az ünnepeltetésből, a rivalgásból az oroszlánrész. A város kapujától – hol a hatóság tiszteleg – a főegyházba vonul a menet, Budán a Szűz Mária, Bécsben a Szent István templomába; a papság elzengi a «Te Deum»-ot, s végül trombitaharsogás közt a templom falára aggatják a zászlókat s egyéb diadalmi jeleket. Máskor ő vonul ki győzelmes vezérei elé. Ily jelenetnek 1476 szeptember havában lehetünk tanúi a budai udvarnál. A belgrádi kapitányok hozták a töröktől nyert zsákmányokat. Mátyás ünnepélyesen fogadja őket, díszbe öltözött udvara, valamint a pápai legatus, a bari érsek mint nápolyi követ és a velenczei követ jelenlétében. Legelül a lófarkas zászlókat, dobokat, drágakövekkel kirakott török szabályokat és a hadiszereket vitték, azután a pompás perzsa szövetű skofiumos ruhákat, aranynyal átszőtt süvegeket. A nagy értékű zsákmány után 200 török fogoly haladt, «lesütött szemekkel, nagy szégyenükre». S úgy vonultak végül maguk a derék vitézek. E fogadtatás szabad ég alatt ment végbe. Innen az udvarral együtt a budai várpalota egyik öblös termébe vonult a menet, hol a kapitányok sort állva katonáikkal, bemutatták felséges uruknak a drága zsákmányt. A király erre oda hagyva helyét, katonáihoz lépett s dicsérő szavak kiséretében valamennyivel kezet szorított. Végül a velenczei követ ékes beszédet tartott, buzdítva a királyt a szép kezdet tovább folytatására; aztán elvezették a török foglyokat s a díszes fogadás véget ért.
Arra is van eset, hogy ily alkalommal beszédet intéz a király katonáihoz s végül ajándékokat oszt ki közöttük.
Ünnepélyek alkalmával lovagokat üt a király. Nem magyarokat; nálunk minden nemes lovagszámba ment, hanem külföldieket. S ezeket sem magyar lovaggá, ilyen nem volt soha, hanem saját: a magyar király lovagjaivá. Mint koronás főnek joga volt ehhez. «Hadd legyen egy lovagja Svájczban is a királynak» – ezzel ütik fel RUSS uramat is 1488 nyarán. Bécsben a Szent István templomában történt, az udvar és tíz idegen hatalmasság követeinek jelenlétében. «A mise végén – beszéli RUSS – hozzám jön ORBÁN kincstartó. Ne ijedjek meg – úgymond – a király a szövetség tiszteletére lovaggá akar ütni azonnal. Én pedig ijedve szólék: «ne haragudjék a király, erre nem vállalkozhatom.» ORBÁN megvivén feleletemet, a király egészen elvörösödött a haragtól, s azonnal értem küldött. «Mért nem akarsz lovagunkká lenni? Ha lovaggá ütünk, módot is nyujtunk a lovagi élésre!» Igért aztán 2000 forintot s rendes évdíjamat élethossziglan. A mise végével tehát a kanczellár előlépett s megdicsérte sok jó tettemet s a szövetség ragaszkodását, – így okolván meg a követek előtt lovaggá üttetésemet. A beszéd végével a püspök levette az oltárról Károly császár kardját, a király kezbe adta, ki aztán lovaggá ütött vele». Szegény RUSS azt sajnálta legjobban, hogy a kamarásoknak ajándékot, az ajtónállóknak és a siposoknak pedig borravalót kellett adnia összesen 16 arany értékig.
Kitüntetésül magasabb rangú vitézeinek a sárkányrendet, melyet még Zsigmond alapított s az Európaszerte divatos aranysarkantyút osztogatja. SCHILLING svájczi követ megjegyzi, hogy egész Magyarországon csak tizenkettő volt ilyen. Az bizonyos, hogy e kitüntetés ez időben még egész Európában nagyon becses és megtisztelő volt.
Külföldi rendjeleket is viseltek alattvalói, mint SZENTGYÖRGYI JÁNOS, SZENTGYÖRGYI PÉTER és GERÉB PÉTER a nápolyi Szűz Mária rendet».
Már fejtegettük, hogy a lovagjátékok, a tornák miként hatottak a harczias szellem kifejlesztésére a középkorban. Természetes tehát, hogy Mátyás ezt sem hanyagolta el, hanem, hogy alatta sokkal bővebben tartattak, mint bármely előde alatt.
A tornák életbeléptetésének legelső kisérletei V. Henrik német császár uralkodására vihetők vissza, ki lovassága magasabb kiképezését tartva szem előtt, már 936-ban lovagjátékot tartott. De mindazon tornajátékok, melyek Madarász Henrik uralkodása alatt és után folytak le, még sokban mögötte állanak a XI-ik század ilynemű lovagjátékainak. Tornákkal ugyanis a szó szoros értelmében csak a XI-ik század második felétől kezdve találkozunk. Bizonyos egyszersmind az is, hogy állandóbb szabályok a tornákra legelőször Francziaországban kezdettek képződni, hol azoknak formulázása Godefroi de Preully lovag nevéhez fűződik.
A középkor nem ismerte a mai társadalmi élet ezer különféle idegfeszítő szórakozásait. A közelekedési viszonyok egyszerűsége s tökéletlensége miatt az érintkezés sem lehetett élénk és gyakori. Csak a háborúk, nagyobb ünnepélyek, tornák és a vadászat voltak az alkalmak a nemesség összejövetelére. A tornák iránti érdeklődés mindig igen nagy volt, nemcsak a lovagok, de a nővilág részéről is.
Ideges láz és szenvedély fogta el az egész tartomány, sőt néha az egész ország lakosságát egy-egy tornajáték kihirdetése alkalmával, mondja ZSINDELY. A küzdők itt arathatják a kitüntetés s az elismerés központját, itt válnak ünnepeltekké, itt mutathatják be hősiességüket és bátorságukat, mely tulajdonságok a férfit igazán becsessé teszik kivált a nők szemeiben. Könnyű megérteni, hogy a fejedelmek és tartományurak szivesen vették alattvalóik ilynemű gyakorlatait s hogy ezek elismerésének és kegyeinek megnyerése minden lovagnak hő vágyát képezte.
A tornák lefolyása és szokásai, melyekről még ma is, annyi század eltüntével annyi szép legenda él, a következők voltak.
A torna rendezője (valamely fejedelem vagy hatalmas főúr) meghivást bocsájt ki, melyben jelezve van a torna napja, az első díj nagysága és leirása.
Szintere valamely város előtti tér, vagy annak egyik köztere tornyokkal és bástyákkal, melyek közt galleriák vannak elhelyezve a nézők számára. A város előtt tanyáznak sátrakban az urak. Sátraik előtt a földbe tűzve zászlóik, a sátrakon czímereik. E tanyák körül élénk mozgalmas csoportok képződnek az urakból, odább kisérőikből, kiknek száma igen nagy is lehet. Volt eset, hogy harminczezerre is ment ezek száma. Más oldalon a kereskedők bódéikkal, laczikonyhák s a nép mulatott.
A tornákban csak valódi lovagok jelenhettek meg. Cselekvően részt vesznek a fiatalabbak, az öregebbek pedig mint nézők, de szintén lovagi öltözetben. A dámák gazdag öltözetben jelennek meg a nézőtéren.
A tornák terére és nézőterére ép ezért csak belépőjegygyel lehet jutni. Ilyenül szolgál a versenybiró czímere, melyet a heroldok osztanak ki. Korábban ily jegy nem adatott ki, hanem egy kikiáltó hívta meg az arra jogosultakat, ki egyúttal elmondta a résztvevők neveit s eddig aratott babéraikat és dicső tetteiket.
Megelőzi a játékokat a résztvevők és vendégek megérkezése a helyszinére. Különösen díszes egy-egy nagyobb úr felvonulása. Előtte czímerhordók, nemes apródok, zenészek és lovagok száz számra, mögötte banderiuma.
A tornajátékban résztvenni kivánó lovagoknak pár nappal a kitüzött idő előtt kellett a küzdelem szinhelyén megjelenni, hogy a fegyverszemle és a harczbirák megválasztása idejekorán megtörténhessék. A lovagok teljes fegyverzettel jelentek meg. E fegyverzet a különböző korszakokban sok változáson ment át. Így a lovagi intézmény legrégibb idejében, legnagyobb részt láncz- vagy pikkelypánczélből állott, melynek főrészét a vágás elleni pánczéling képezte, melyet összeillesztett vasgyürűkből, bőr ujjasra erősítve, bőr vagy hímzett alsó ruhán viseltek. Az alsó ruha különben leginkább gyapjúból készült, vagy azzal volt bélelve, főleg azért, hogy a testet a nehéz fegyverzet nyomása és surlása ellen biztosítsa.
Idővel a lánczpánczélt lemezvérttel kezdték pótolni, mely a lőpor feltalálása után, a lőfegyverek ellen védelmül mindinkább vastagabb és így súlyosabb vaspléhből készült. A teljes vassín-pánczél által az egész test eltakartatott s így kellőleg biztosítva is volt ugyan a küzdő az ellenséges vágások és szurások ellen, de a sisakok, a súlyos mellvértek, a pánczélok különböző nemei nemcsak óriási terhet képeztek s akadályozták a lovag szabad mozoghatását, hanem egyszersmind főleg a küzdelem hevében oly meleget okoztak, melyet gyakran a legkitünőbb bajnokok sem bírtak kiállani.
A lemezvérttel a kampó, vagy lándzsatámasz is használatba jött, melyet a mellvérten erősítettek meg és arra szolgált, hogy a lovasnak a csatározás alatt a lándzsa forgatását megkönnyítse.
A lovagnak lova is lánczvérttel és utóbb sínpánczéllal boríttatott be. Ilyen pánczélos vitézt lovával tornára elkészülten alább a 227. ábránkon mutatunk be.
227. ábra. Torna-vértezet a XV. századból. Ő császári és ap. kir. Felsége ambrasi várkastélyából.
A támadó fegyverek között az első helyet a lándzsa, vagy nálunk úgynevezett gerely foglalja el. Nyele erős, de a mellett nem nehéz fából készült, fenyő-, hárs- vagy nyárfából, de főleg a kőrisfát találták e czélra különösen alkalmasnak. A lándzsa hegye alá kis zászló volt erősítve, mely egyrészt hadi jelül, másrészt az ellenfél lovának megrettentésére szolgált. A zászlós urak, kiknek banderiumaik voltak, négyszögű, a közönséges vagy koszorús lovagok pedig csúcsban végződő zászlókat használtak, melyekre rendszerint czímerük volt kivarrva. A lándzsának kézhez eső részére a fogás felett kerek vaspaizs volt fölhúzva a kéz megvédésére. A lándzsa vagy gerely használata egyedül a lovagokat illette meg, az apródok, fegyvernökök s az alsóbb néposztály ezzel soha nem küzdhetett.
A lándzsa mellett a lovag még karddal volt fegyverkezve, melynek alakja az egyes korokban nagyon változott, néha két-, néha egyélű volt. Alakja rendesen egyenes volt, de görbe kardok vagyis szablyák is gyakoriak a későbbi időkben. Hosszúsága is nagyon különbözött, voltak 7–8 láb hosszúak, melyeket két kézre fogtak. E két kézre való nagy pallosokat azonban lóháton sohasem használták a lovagok, hanem mindannyiszor leszálltak, ha azzal akartak harczolni. A kardot általában nagy becsben tartották és nagy gonddal készítették. Nem egyhez egész legendakör fűződött. Pengéjöket rendszerint föliratokkal és jelvényekkel látták el, markolatukat, övüket és hüvelyüket pedig drágakövekkel borították el. Kardot csak szabad ember viselhetett s annak átadása volt a megadás rendes formája.
A tőr szintén rendes alkatrésze volt a lovagi fegyverzetnek, melyet jobb oldalukon viseltek s leginkább a kegyelemdöfés megadására használtak.
A fokosok a lovagkor kezdete előtt már jóval használatban voltak, Martell Károly is eme kedvencz fegyverétől nyerte nevét. A csatabárd és buzogány szintén használatos fegyverek voltak.
A fej megvédésére a sisak szolgált, mely eleinte bőrből készült. A vas arczvért csak a keresztes háborúk alatt vált általánossá; alakjuk, valamint kidolgozásuk is különböző, de megegyeznek annyiban, hogy csak a szemnek van rajtok bővebb nyilása. A tornajátékoknál használt sisakon a czímerhez tartozó állat- vagy madárfő található. E sisak, valamint rendszerint az egész tornavértezet, jóval súlyosabb a közönséges sisakoknál.
A lovag fegyverzetéhez tartoztak még a paizs, vagy egészen fából, vagy bőrrel és fémmel bevont fából készítve s czímerrel diszítve.
A lovag sarkantyúi aranyból készültek és rangjukat leginkább feltüntették, a mint e kifejezés «a sarkantyút kiérdemelni» általában egyenértelmű volt a lovagság megszerzésével.
215. ábra. Torna-sarkantyú a XV. századból. Csoma József.
216. ábra. Magyar Torna-sarkantyú. Batthyány Iván gr.
217. ábra. Torna-sarkantyú. Lőcse sz. k. város tulajdona.
218. ábra. Sarkantyú, a XV. századból. Bethlen-Collegium, Nagy-Egyed.
A fegyverzetre finom posztó vagy dúsan aranynyal kivarrott selyemből készült s a lovag szineivel és czímerével diszített kabátot öltöttek.
A nyerget a XI. században elől-hátul széles és magas nyújtványokkal toldották meg, hogy a nehéz fegyverzetű lovagoknak támaszul szolgáljanak s ülésüket biztosabbá tegyék.
A tornajátékot megelőzőleg tartott fegyverszemle nem csupán arra szolgált, hogy a lovag egész fegyverzete a tornabirák által megvizsgáltassék, de főleg arra, hogy azon mutatták ki a résztvenni kivánó lovagok jogczímüket a tornában való részvételre.
A középkori rendi exclusivitásnak természetes kifolyása, hogy a tornákon való részvételi jog kizárólag a lovagképes egyének joga volt. Kik őseik lovagi voltát egy egyenrangú házasságból való leszármazásukat négy lovagképes ősre visszavinni nem tudták, eltiltattak a tornajátékokban való küzdelemtől. Így tehát a tornaképesség még a nemesi rend tagjai között is választóvonalat képezett, a nemesség és lovagság nem foglalván szükségkép még magában a tornaképesség elismerését. De a leszármazáson kívül még sok egyéb okból volt megtagadható a tornaképesség. Ezek RÜXNER hires «Tournierbuch»-jában 17 pontban a következőleg vannak fölsorolva:
1. Kizárattak azok, kiknek négy ősük nem nemes vagy nem tornaképes törzsből született.
2. Azon személyek, kik törvényes házasságon kívül születtek. Ezek még ha utólagos házasság vagy fejedelem kegye által törvényesíttettek is, mind maguk, mind leszármazóik a 3. vagy 4-ik lemenőig nem voltak jogosítva megjelenni.
3. A ki önként valamely városban él s ott adó és őrszolgálat s azzal összefüggő egyéb oly szolgálatok teljesítésére van kötelezve, melyek csak közönséges polgárt terhelhetnek.
4. Eretnekek, gyilkosok, hitszegők s hamis tanubizonyságot tevők. Mindazok tehát, kik az egyház és keresztény hit magasztosságát, szóval vagy tettel megtámadták, az adott szó szentségét megszegték, kik a közbékét veszélyeztették, távol tartattak.
5. Nem bocsátották tornákra azt, ki a hadi fogságból megszökött.
6. Ki a háborúban urának vagy barátjának seregeit elhagyta, főleg ha e miatt a vezér megveretett.
7. Ki jogtalanul másét elsajátította, a nélkül, hogy azért felelni tudna. Az erőszak és jogtalanság, főleg ha védtelenek ellen követtetik el.
8. Ki jámbor szűzeket, szeplőtlen hirű nőket szidalmaz, szóval vagy tettel becsületükben megsért.
9. Utonállók, gyújtogatók, templomok kirablói s azok, kik ily személyeknek szállást adnak.
10. Ki másnak nejét, leányát, testvérjét vagy barátnőjét orozva elrabolja.
11. Ki jogtalanul hadat visel.
12. Ki vannak zárva a házasságtörők, ha t. i. a házasságtörés nyilvánosságra jut.
13. Uzsorások.
14. Megátalkodott istenkáromlók és hazugok.
15. Mindazok, kik az egyházak és papok jószágait visszatartják.
16. Mindazok, kik a nemesség (t. i. a nem tornaképes nemesség) tagjaival kötnek házasságot.
17. Végül ki vannak zárva, kik kereskedést, ipart vagy más oly foglalkozást űznek, melyek nem illők egy nemes emberhez.
A tornaképesség bizonyítása ezek alapján első sorban a czímer bemutatása által történt, másrészt azonban a tornahatóságok által vezetett könyvek vagy a megelőző tornáról adott okmány által is igazolható volt. Mindezek felett a tárgyalásokat vezetni és határozatokat hozni a tornanagyoknak és heroldoknak volt feladatuk, kik egyszersmind a tornakönyveket vezették.
Rajtok kívül azonban még a nőknek is volt hivatalos szerepük a tornánál. A czímerszemle alkalmával a heroldok mellett nők is szerepeltek; a négy német lovagi kör mindegyike ily czélra három lovagi származású nőt (egy hajadont, egy férjes nőt és egy özvegyet) küldött ki. A díjak és jutalmak átnyujtása szintén rendszerint nők által történt.
Az úgynevezett «chevalier d’honneur» a tornáknál szintén a nők befolyását juttatja kifejezésre. Ez ugyanis női fejdíszt vitt a játék alatt lándzsájára erősítve s ha lándzsáját a játék alatt valamely lovag előtt leereszté, ezt nem lehetett támadni, az illető nők a védelme alatt állott.
Maguk a játékok két részre oszlanak, ú. m. a párviadalokra (Tjostiren), melyek rendesen a tulajdonképeni tornát megelőző napon folytak le s abban állanak, hogy egyes lovagok kihívják egymást s teljes fegyverzetben, de tompított lándzsákkal, melyeknek végén egy csipkés szélű lap (Krönlin) helyettesíti a hegyet, – egymás ellen lovagolva, ellenfelük paizsán lándzsát törnek, vagy azt a nyeregből kidobni igyekeznek. Az ellenség elhibázása failieren. Az eltört lándzsát azonnal mással helyettesítik, miért is ebből nagy készletet tartottak. Ezt vitetheti egy kocsin maga után a lovag, vagy a tornákat rendező úr tart készletet. Mindig az apród adja fel a lovagnak az új lándzsát. Vívás alatt a sisak rostélya le van eresztve, de a sisakon és a paizson a lovag czímerét viseli, melyről messziről felismerhető.
Czímeres paizsát, a bajvívást megelőző napon minden lovag közszemlére tartozott kitenni. A hibákat a versenybiró jegyzi. A győztes a legyőzött lovát és fegyverzetét elveszi s ehhez még azt ki is gúnyolja. A viadal elejét és végét kürtszó hirdeti. Ez a tulajdonképeni lovagi bajvívás.
A tornajáték viszont nem párviadal, hanem tömeges mérkőzés, a hol mindenki segíthet társának ellensége leveretésében. Kezdődik lándzsaharczczal s ha eltörnek és kifogynak a lándzsák, kerül elő a tompított kard. Nálunk lehetett aztán buzogány-harcz is, a mire különben úgy Német- mint Francziaországban is volt több példa.
A tornát mise előzi meg. Ezután mérsékelt erősítő reggeli következik. Erre a heroldok tornára hívnak, mely után megkezdődik a résztvevők felvonulása a tornatérre.
A felvonulás után a résztvevők két részre válnak s mint két ellenfél helyezkednek el. Szükséges, hogy mind a két párt egyenlő erős legyen s ezt a versenybiró constatálja. – Erre a rendező főúr inti a küzdő feleket, hogy minden szívbeli ellenséges indulatot kerüljenek s a legyőzöttek ne tápláljanak bosszút legyőzőik iránt. Erre megharsan a kürt s kezdődik a viadal. Mindkét küzdő csapatnak egy-egy vagy két-két parancsnoka van, a kik lándzsáikkal előre törnek. Nyomukban pártfeleik hasonló fegyverfogással s mindegyik párt csatakiáltását hangoztatja. A küzdelemben a fegyvernemek a fenti sorban követik egymást, de az egyes küzdők a maguk helyzetére tekintettel veszik igénybe azokat. A legyőzötteket a csatlósok fogják fel az esésben. Eltört fegyverdarabjaikat a nép szedi emlékül össze. – A győztes társai élén a biró páholya elé lovagol, hol sisakrostélyát felhúzza és valamely előkelő nő kezéből nyeri díját, mire a harsonák a küzdelem végét jelzik.
A viadal részleteit illetőleg, a bajvívásoknál (Tjostiren) rendszeresen csak a lándzsa és paizs van használatban. A lándzsa tompított és rajta van a «Krönlin», hogy sebet ne ejthessen. A lovag és ló pánczélosak. A ló esetleg pánczéltalan, de torna-ruha födi. Az ellenfelek meghatározott távolságból ügetve indulnak, majd megeresztett gyeplővel rohannak egymásra. Induláskor a lándzsa leeresztve tartandó, csak a rohanásban emelendő föl döfésre. Mindkét fél egymást találni s viszont az ellenséges támadás ellen magát védeni igyekszik. Parirozni csak a paizszsal szabad.
Ha a lándzsa talál, akkor a megütött fél vagy kiesik a nyeregből, vagy ha jól parirozott, a támadó lándzsája eltörik s ez esetben az új lándzsát kér.
Szabály, hogy a lándzsával találni kell és pedig vagy az ellenfelet vagy legalább annak paizsát. Súlyos hiba egyiket sem találni, viszont a parirozott lándzsadöfések, föltéve, hogy az ellenfelek nyeregben maradnak neutralisálják egymást. Tilos többnek egy ellen harczolni, tehát mindig férfi férfi ellen küzd.
Ha az ellenfél a nyeregből kiesett, de még talpra tud állni, joga van kardra kapni, ez esetben a jóízléshez tartozik, hogy a nyeregben maradott fél szintén gyalog folytassa a harczot, bár joga van nyeregben is maradni.
Álczázott harcznál az, hogy valaki talpra tud-e állni, attól függ, vajjon harczképtelenné tevő döféstől vagy csak könnyebb sérülést okozótól találva hullott-e ki nyergéből.
A döfések a következők:
1. Álldöfés. Ez, mint neve is mutatja, az alsó állkapocs felé irányul, honnan lecsúzva, az ellenfelet rendesen a torok tájon találja, vagyis a sisak collierját s így legjobb esetben is leszakítja a sisakot a fejről, mindenesetre azonban úgy elkábítja a találtat, hogy az a nyeregben egyensúlyát elveszti s hátra vágódván, abból kiesik. Az ilyen döfés tehát álczázott alakban – ha talál – harczképtelenségnek minősíttetik.
2. Köldökdöfés. Ez a paizs közepe felé irányul. Neve onnan származik, hogy a paizs közepe még a XII. században is vas köldökkel volt diszítve, melyet négy szeg erősített a paizshoz. Ha ezen döfés talál, a lándzsa mindenesetre összetörik s bár a paizsot át nem fúrja, az ellenfélnek mégis olyan hatalmas ütést ad, hogy ha nem tartja magát lábaival erősen a nyeregben, könnyen kieshetik. Ha tehát a köldökdöfés álczázott harczban talál, fél harczképtelenséget jelent. De ezen döfésnél lehet a paizs köldöke csak általános czélpont s a döfés maga találhatja a paizsot, annak közepe alatt is, azon a helyen, a hol a kar a paizs-szíjjakat tartja. Ez esetben átlyukasztja a paizsot, a kezet megsebesíti; álczázott formában tehát súlyos sérülést jelent, bár még nem harczképtelenséget.
3. Melldöfés. Egészen a mell közepére irányul. A legnehezebb, de ha talál, még parirozva is oly súlyos döfés, hogy egyrészről föltétlen harczképtelenséget, másrészről a legszebb győzelmet jelenti.
Mind a három döfés természetesen csak akkor lehet eredményes, ha kellő erővel történik. Fődolog tehát, hogy a lovag lándzsáját erősen tartsa. Rendes tartás: jobb kézben, közvetlenül a kézvédő alatt erősen markolva, alsó végével pedig a hónalj alá szorítva. Meg van azonban engedve, hogy a lovag azt mindkét kezével megmarkolhassa.
A paizs a bal karon viselendő, de bal kézzel vezeti a lovag a kantár szárát is.
Álczázott harcznál, a veszély teljes kizárása végett, kétféle lándzsa volt alkalmazásban, úgymint:
a) fürészelt lándzsák, a melyeknek közepe félig vagy kétharmad vastagságig be van fürészelve (lances brisées);
b) üreges lándzsák (lances gracieuses ou courtoises) vagyis olyanok, melyek belül üresek.
Az előbbiek könnyebben törnek, de az utóbbiak e mellett jobban megóvják a látszatot is.
Ilyfajta játékokat a Miksa-féle «Triumph» tizenegyet ismer, ú. m.
1. Welsch-Gestech.
2. Hohenzweg-Gestech, ennél a paizs a jobb mell fölött tartandó.
3. Teutsch-Gestech.
4. Welsch-Rennen, a murnétával vagyis a bal oldalon tartott kis kerek paizszsal és a gardebrasson korongokkal.
5. Painharnasch.
6. Geschifft-Rennen, a hol a tárcsák az érintésre darabokra hullanak szét.
7. Pünt-Rennen, a hol a tárcsák a fejen keresztül repülnek.
8. Pfannen-Rennen vagy Rost-Rennen. Ezeknél a mell közepén egy négyszögletes lemez van megerősítve s ezt kell onnan lelökni.
9. Scheiben-Rennen.
10. Schweif-Rennen.
11. Welt-Rennen.
Ezekhez csatlakozik az olaszos Stech-Rennen, tudniillik a «Stechen über Palia», a melynél a két küzdőt fakorlát választja el egymástól, a mely a ló magasságáig ér.
Mindezen bajvívásoknál a három eddig ismertetett döfés jön alkalmazásba.
Érdekes lovagjáték volt még a «Ringl-Rennen», mely látványos és veszélytelen is volt s mindössze csak kitünő lovast és biztos kezű lándzsást feltételezett. Ennél a pálya közepén két magas oszlopon keresztül fektetett gerendán a középről egy gyürű vagy korong (Scheiben-Rennen) függ alá. A lovas előre szegezett lándzsával s lassú ügetéssel kezdve körül lovagolja a pályát, úgy hogy gyors carrierben érve a gyürű elé, azt lándzsájával ledöfje. Itt is két lovas áll egymással szemben s ha egyiknek nem sikerül, a másik kisérti meg mindaddig, míg egyik le nem döfi. Másik ilyen érdekes játék volt a «Geschifft-Rennen», melynél a tárcsa-paizsok úgy voltak szerkesztve, hogy a tompított lándzsa ütésére azonnal széthulljanak. Az ellenfél, ki paizsán találva van, vesztes fél, mert paizsa feltétlenül széttörik. Az ily tornajátékra való felhivásban mindig kiteendő volt, hogy ily viadalban hány új paizsot vehet igénybe a küzdő.
A lovagi bajvívás és páros viaskodással szemben a tornajáték egy lovagkorbeli ütközet képe, ennélfogva mindenek előtt nagyszámú résztvevőket föltételez. Ebben a harcz nemcsak lándzsával folyik, hanem karddal, buzogánynyal, sőt esetleg birkózással is. A czél az ellenfelet legyőzni és őt foglyul ejteni.
Készen kell állani tehát nemcsak a támadásra, hanem a védelemnek minden nemére is, tehát nemcsak a lándzsadöfés parirozására, hanem ha valaki a nyeregből kiemeltetett, arra is, hogy gyorsan talpra ugorjon, kardot rántson, magát az ellenre vesse, azt a kardviadalban a lóról lekényszerítse (mert itt épen nem tartozik a jó ízlés követelményeihez a nyeregből leszállani), sőt ha szükséges, a birkózásban földre terítse.
Három fegyvernem jő tehát itt tekintetbe:
A lándzsa, melyről már szóltunk s a kard, melyre vonatkozólag századonként más elvek voltak irányadók, más a vívás modora a két kézzel megmarkolandó pallosnál, más az egy kézzel megmarkolandónál, ismét más az egyélű kardnál.
Magának a tornajátéknak taktikai szabályai különben a következők voltak:
A résztvevők, miután két ellenséges táborra váltak, egymással szemben foglalnak helyet; a két ellenséges tábor egymástól legalább is egy nyíllövésnyire. Mindkét tábor három csapatra oszlik, melyek egymástól legalább fél annyira kell, hogy legyenek, mint a két ellenséges tábor egymástól, de jobb, ha valamivel távolabb állanak. Mind a három csapat aztán ékalakú harczvonalba helyezkedik, még pedig szorosan zárt sorban, tehát térd a térdhez. Mind a három csapatnak lehet egy és ugyanazon parancsnoka, de jobb, ha mindegyiknek külön van egy-egy.
Az előlovaglás az adott jelre mindkét oldalon egyszerre történik, szorosan zárt rendben, kezdetben lassú ügetésben mindaddig, míg a két tábor egymáshoz egy rohamnyira nem közeledett, akkor aztán erős carrierben kell előrontani.
Ötféle támadási forma volt szokásban.
1 Puneiz, azaz mindkét ellenséges csapat zárt sorban rohan egymásra előre szegzett lándzsákkal és készen tartott paizszsal (Front-Attaque). Mindegyik igyekszik lándzsájával ellenfelét a nyeregből kiemelni, hogy ez által csapata számára az ellenséges csapat áttörését lehetségessé tegye.
2. Zer-volge. Ha az áttörés sikerült, akkor az a csapat, a mely a másikat áttörte, visszafordul és még egyszer keresztül száguld az ellenséges csapaton s ezzel befejezi annak tönkre tételét; foglyokat ejt stb.
3. Ze-triviers. Szárnytámadás. Ennél az egyik ék egyik része szárnyat képez és oldalról támad az ellenséges csatarendre s ez által rendetlenséget idézvén elő, az ellenség szoros zártságában megkönnyíti a frontattakban támadó éknek az áttörést.
4. Zeut-muoten. E fajta támadásnál egy lovag előlovagol csapatából s az ellenfél egyik lovagjával páros viadalt (Tiot) kezd. Az által, hogy ő ezt az egyet leteríti s ennek társai kénytelenek segítségére sietni, abban a csapatban rendetlenség áll elő s ha most a győző csapat a zárt rendben előre tör, kilátás van a megbontott csapat áttörésére.
5. Hurtechlich Reiten, vagyis támadás közben nemcsak az ellenfélre, hanem annak lovára is támadni s azt lándzsadöfésekkel izgatni, hogy lovasát a nyeregből kivesse. Ez különösen oldaltámadásnál volt használatos.
Mindezen támadási módok akár egyszerű, akár kombinált alkalmazása a parancsnokok belátásától függött s a győzelmet mindig az ellenséges csapat áttörése képezte.
A torna és a lovagi bajvívás a középkori lovagvilág intézménye Magyarországon is több századon át fennállott. Magyar lovagok résztvesznek már a XII-ik században az augsburgi, nürnbergi, sőt a franczia tornákon is.
Fájdalom azonban, ezekre vonatkozólag, valamint a tornáknak nálunk való első föllépésére is csak néhány okmányi adatunk van.
A XIII-ik században fejlődött ki határozottan nálunk a torna. A XIV-ik és XV-ik század virágkora s a nemzeti élet általános hanyatlásával azok bizonyára fényes sorozata, a XVI-ik században a mohácsi vészszel zárul be.
Pozsonyban már 1220-ban tartatott az első torna. A XIV-ik században már RÓBERT KÁROLY és NAGY LAJOS alatt Budán és Visegrádon fényes tornákról értesítenek az oklevelek, nemkülönben ugyanezen helyen tartott tornákról vannak írott emlékeink ZSIGMOND korából és a XV-ik század folyamán I. MÁTYÁS király alatti időkből. Mindezen korszakokban vitézeink a külföldi tornák porondjain is győzelmesen jelennek meg, kisérvén a királyokat külföldi útjaikon vagy mint követek tartózkodván külföldi udvaroknál.
Magának Róbert Károly királynak személyes résztvételéről a tornában 1419. évi adománylevele tanúskodik, a melyben a HUNT-PÁZMÁN nemzetségből származott ISTVÁNNAK, a tornaközben általa kiütött három fogáért kárpótlásul ugyanannyi falut – Pózsát, Somogyit és Somot Bihar vármegyében, adományozza.
1335-ben a lengyel trón betöltésének kérdése s a cseh-magyar szövetség megkötése alkalmából Kázmér lengyel király, János cseh király, Károly morva őrgróf, Szilézia és Szászország herczegei, hazánk főméltóságai gyűltek egybe nagyszámú kisérettel a fényes visegrádi várba. A zajos udvari ünnepélyek ez idő alatt, melybe Erzsébet királyné nevenapja is beleesett, egymást érték. A cseh király fiát, Károly morva őrgrófot, Róbert Károly ez alkalommal lovaggá avatta, ki is ezúttal «drága lovakat aranyos szerszámmal, csótárral, nyergekkel, vitézkötést és puzdrát kapott emlékül».
Zsigmond magyar vezérei a nürnbergi tornán vesznek részt, melyen a többek közt hat Haller, a mi gróf HALLER-családunk ősei is, szerepelnek.
De mint említők is különösen Mátyás ébresztette újból pezsgőbb életre a tornákat. Az ő udvara e részben is példányképe egy valódi középkori udvarnak. Mint CSÁNKI írja: «BEATRIX menyegzője alkalmával nem kevesebb, mint nyolcz ízben tartottak ily lovas viadalt. Cseh, bajor és német herczegek s lovagok, a Fehérvárra, majd Budára vonulás közben az útfélen, majd bent e városokban a hypodromon rohannak össze – lefordulván lovaikról mindannyiszor. Egy ízben oly nagyot esett a két lovag, hogy a menyasszony ijedtében elsikoltotta magát.
A Mátyás koronázásakor tartott ünnepélyeken is egymást érte a sok kopja-viadal, valamint az Ulászló tiszteletére, Olmüczben rendezett ama világra szóló ünnepélyen s más alkalommal is. Alsóbb rangú mérkőzők számára pályadíjakat tűz ki a király, melyeket aztán a győzők lovagi hagyományokhoz képest egy-egy szép udvarhölgy kezéből vesznek át.
De a nagy király azzal adott mélyebb jelentőséget eme viadaloknak, hogy olykor-olykor személyesen is részt vett azokban. Mint kitünő katona, edzett férfi és jeles lovas, mint kedvelője az igazságnak, üldözője az ál-lovagiasságnak és hitvány kérkedésnek, lépett ki a küzdőtérre; vagy uralkodói gondjai közepette, pihenő szórakozást keresett e férfias játékokban. A hagyomány bizonyítja, hogy maga a nép sem csupán látványosságnak tekinté királya fellépését, hanem illőnek hadvezéri nagyságához és királyi méltóságához. Győzelmeiben pedig az igazság és a magyar vitézség diadalát látta.
Ilyen vala a HOLUBÁR esete. GALEOTTI szemtanú hosszasan beszéli el. A kép, melyet ad, elég élethű s kitünően jellemzi Mátyást és udvarát. Jött Budára – úgymond – egy Holubár nevű német lovag. Mindenki bámulta óriás testét és erejét; a lovas viadalokban pedig épen győzhetetlennek tartották; a minthogy ellenfeleit rendesen földre is teríté. Mátyás király, ösztönöztetve Holubár eme hírneve által, szintén harczra hivá fel őt. Ez vonakodott, félvén, hogy sérelmet talál ejteni a királyon. De a király késztette a vonakodót: vívjon meg bátran vele. Holubár nem meré újra elutasítani a fejedelmi kivánságot, de föltette magában, hogy a király legkisebb döfésére lefordul a nyeregből. Mátyás azonban értesülve erről, minden szentekre és királyi hitére esküvék, hogy ha ezt észreveszi, azonnal kivégezteti Holubárt. Egyszersmind megesketé őt, hogy úgy fog vele megküzdeni, mint halálos ellenséggel szokás. Zsigmond király paicza volt a küzdelem szintere. Sok ezer ember gyűlt össze, hogy meglássa királya mérkőzését a teuton óriással. De győzelmén sokan kételkednének. Mert Holubár roppant testalkatát és ehhez hasonló erejét naponta látják vala, holott Mátyást középtermetűnek és középerejűnek ismerék. Iszonyú kopja-döféssel roppantak egybe. De a király aczélizmai erőt vevének Holubár óriási testén. Hanyatt homlok zuhant le a hires német vitéz, keresztül a lófarán, tört karral, eszméletlenül, homlokán kapva erős ütést. De a király is mellben találtatván, lesiklott lováról – oldalt lova kantárszárát megragadva. Holubárt társai emelék fel s a király is azonnal gondozására sietett. Majd felüdülvén, lovakat, drága ruhákat és nagy összeg pénzt ajándékozott neki. Holubár pedig azonnal elhagyá a budai udvart, fennen hirdetve a magyar király bőkezűségét és erejét. Itthon is mindenki álmélkodik vala.
Más alkalommal egy cseh vitézt győzött le ily kopja-viadalban: a hires SUOHLÁT – Székesfehérvárott. E viadalnak emlékét BONFINI tartotta fenn. Souhla alvezére volt Mátyásnak. Míg hadseregéhez tartozott, nem átallt vele megvívni a király, midőn megbontá a fegyelmet és garázdálkodott – felakasztatá.
Fiát, Jánost, is korán szoktatá a bajnoki mérkőzésekhez. 1490-ben Bécsben állta ki az ifjú herczeg az első próbát, még pedig úgy látszik, szép sikerrel. Mert – BONFINI szerint – az első csapásnál homlokon találva ellenfelét, vérző fejjel dobta le lováról.
A tornák egyéb neme is virágzott Mátyás udvarában. Jelesül a lófuttatás, mely czélra Budán, Visegrádon és később Bécsben szintén állandó hypodrom vala. Az olmüczi ünnepélyek alkalmával e városban is állítottak fel pályát a lófuttatásra s csehek és magyarok vetélkedve szálltak ki síkra. Ugyanilyen pályákon folytak le a kocsiversenyek is, melyekben a király is gyakran résztvett nejével együtt.
Ilyen tornaviadal számba mentek az úgynevezett «öklelések» vagy a mint ma mondják: birkózások is. De úgy látszik ezt már nem tartották oly nemes sportnak, mint az előbbieket. BONFINI egy ilyennek is fentartá emlékét. 1468-ban történt ez, midőn Mátyás és Podjebrad találkozóra jöttek össze – szép szerével kiegyezkedni. A két király udvari bolondjai rendeztek birkózást, melyben a magyar lett a győztes.
Más alkalommal, ugyancsak a cseh háborúk idejében maga GALEOTTI birkózott meg egy ALESUS nevű katonával. Nem midnennapi látvány volt az elhízott és épen nem fiatal tudósnak az ifjú, elbizakodott katonával való öklelődzése. A győztes végre is Galeotti lett, ellenfele a porban terült el. A viadalnál maga VITÉZ JÁNOS esztergomi érsek is jelen volt s ő sem bírta visszafojtani nevetését. JANUS PANNONIUS pedig sietett megénekelni barátja dicsőséges «palestra»-ját.
De Mátyás leventéi a hazai porondon kívül külföldi tornákra is ellátogattak, dicsőséget szerezve ott is a magyar névnek. Kitünik ez a többek között az angol térdszalagrend heroldjának hivatalos jelentéséből, a melyben a czímernagy IV. Eduárd királyt három magyar nemesnek, névszerint BODNA ULÁSZLÓ, VÁRDAI FRIGYES és ERDÉLYI LÁSZLÓ vitézeknek Canterburyba való megérkezéséről értesíti, kik három egymásutáni napon külön-külön az angol lovagokkal a király és királyné előtt óhajtának a tornán mérkőzni. A herold által megállapított viadalrend élénken megvilágítván az azonkori torna-szokásokat, annak pontozatait itt közöljük: Az említett magyar lovagoknak az Eduárd király által kijelölt helyen és napon teljes tornafelszerelésben kellett megjelenniök. Bodna Ulászló gentleman ellenfelével tizenöt nápolyi módra intézett lándzsarohamot visz végbe, a melyek közül az első öt rohamot Bodna kezdi meg, a következő ötöt az ellenfelek mindegyike szabad akarata szerint intézheti, az utolsó rohamot pedig mindketten egyszerre kezdik meg. Két nappal a viadal előtt lándzsáját mindenkinek tornahelyére megmérés, czímeres jelvényét pedig megtekintés végett a heroldhoz kell vinnie. A két első öt rohamban a lándzsáknak egyenlőknek kellett lenni, az utolsó öt rohamnál tetszés szerinti hosszúak lehettek.
A másik napon Várdai Frigyes jelenik meg gentleman bajnok ellenfelével a küzdtéren. Megállapíttatott, hogy lándzsáik csúcsa legalább is egy garas szélességű legyen. Ha valamelyik lándzsáját elejti vagy elveszti, akkor azt csak úgy nyerheti vissza, ha delnője keresztnevének első betűjét bajvívó ellenfelének megmondja, ha pedig lándzsáját másodszor elejti vagy elveszti, akkor ellenfele által egy hozzá tetszés szerint intézett kérdésre köteles felelni, hacsak valamely delnő ebbeli kötelességét el nem engedi. Ha pedig lándzsáját mindkét vívó elveszíti, akkor a vívás a hetedik nap tartatik bármely jelentkezővel.
A harmadik napon Erdélyi jelentkezik a küzdtéren bármely gentlemannel szembeszállni, a ki vele bajt vívni ajánlkozik. Addig rohanak egymásra, míg mindkettőjük vagy egyikük lándzsája el nem törik; ha pedig egyikük lándzsáját elejti, azt csak úgy nyerheti vissza, ha ellenfelének egy gyémánt követ ad oly czélből, hogy ez azt hölgyének ajándékozza. Ha mind a két bajvívó elveszti lándzsáját egy futásban, fegyvernöke által más lándzsát hozathat hölgye nevében s újra megkezdhetik a rohamot. A lándzsaviadal után az ellenfelek kardjaikkal a nyereg felett egymásra 25 vágást mérhetnek bármely módon, a szúrást kivéve, és ha e 25 vágás közben valamelyikök kardját elveszti, azt csak úgy nyerheti vissza, ha ezt az udvari hölgyek nevében egy megbízott gentleman kivánja, ha másodszor is elveszti kardját, akkor csak a király parancsára kaphatja vissza. Ha pedig mindaketten elvesztik kardjukat, ez esetben azt csupán a király legidősebb leányának rendeletére kaphatják vissza. A lándzsák hegyének szélességét és a kardok szélességének és hegyeinek méretét a király határozza meg.
Ha az említett viadalokon a bajvívók valamelyike ellenfeleinek lovát lándzsával vagy karddal megsebzi, akkor ellenfelének oly lószerszámot tartozik adni, a minőt ez magának választ, ha pedig ennek lovát megöli, akkor tartozik neki azon lovat átadni, a melyen épen aznap lovagolt.
220. ábra. Torna-ló szájkosara. Wilczek János gr. tulajdona.
BONFINI beszéli, hogy Mátyás udvarában oroszlánvadászatok és gladiatori viadalok is estek olykor-olykor s bennök a királynak nagy gyönyörűsége telt.
De főleg a vadászat volt az, a mely e korban őseinket megedzette. Ebben Mátyás és neje egyaránt örömüket találták. Alkalom bőven kinálkozott. Rengetegekkel borított hazánk gazdag volt a vadak minden nemében. E mellett a királyi várak és nyaralók: Buda, Visegrád, Tata, Zólyom és Diósgyőr körül, valamint Csepel szigetén is nagyszerű királyi vadaskertek terültek el. A peczérek, lovak, kutyák Budáról kerülnek aztán e helyekre. S a sólymok is. Mert a kitanított sólymokkal való vadászat Mátyás udvarában is ép oly otthonos, mint általában az egész Európában s legközelebb Olaszországban. Ott a hírneves LORENZO MEDICI írt róla épen ez időben hangulatteljes költeményt; nálunk JANUS PANNONIUS énekelte meg. A sólymok Erdélyből és Kis-Oroszországból kerültek hozzánk s belőlük a királyi udvarban egész falka volt állandóan. E sólymok azonban más fajhoz tartoztak, mint az olaszországiak s Beatrix e részben is csereviszonyba lépett sógorával: Hercules herczeggel, kit kora egyik legnagyobb sólyomvadászának tartottak.
Mátyás király halálával a daliás kedvtelések és viadalok kora is hanyatlásnak indul, de mégis közel másfél századig folyton meg-megújuló nyomai vannak.
II. LAJOS király udvarában a lakomák, tánczvigalmak, álarczos menetek és fegyverjátékok egymást követték. 1522-ben BATTHYÁNY FERENCZ főlovászmester Szlavóniából küldöttet menetszett a királyhoz Prágába, azon kérdéssel: vajjon kivánja-e, hogy ő is a harczjátékokra felkészülve jelenjék meg. A király erre felhívja Batthyányt, hogy a harczjátékokban használt lovát és fegyvereit mindenesetre hozza magával.
Maga II. Lajos király 1521. január közepén tartott menyegzője alkalmával rendezett ünnepélyes harczjátékban szintén résztvett és BRANDENBURGI GYÖRGYGYEL mérkőzött meg és ő, a tanítvány, mestere felett győzelmet aratott. 1523. őszén pedig Pozsonyban a császár és a lengyel király követeinek tiszteletére rendezett tornán UNGNÁD JÁNOS báróval küzdött meg. Paizsát a lengyel követ, ellenfeléét Vilmos brandenburgi őrgróf vitte. Győztes ismét Lajos király lett, Ungnádot nyergéből kiemelvén.
Brandenburgi György II. Lajos királynak 1519-ben tartott egyik tornájáról írja, hogy ott «először Stibitz és Zettvitz hat ízben gyalog összecsaptak, azután ő maga (Brandenburgi György) és Krabat lóháton vívtak egymással, Krabat ördög volt és én meg – úgymond – vadember; az ördög lefordult lováról és arczára esett.»
Mint látjuk tehát a daliás mérkőzések helyébe az allegórikus szinezetű látványosságok kezdenek lépni.
Teljesség okáért – bár a következő adatok már a habsburg-házi királyok idejéből valók – felemlítjük, hogy I. Miksa megkoronáztatását Pozsonyban 1563. évi szept. 12-én szintén tornával volt megünneplendő, annak megtartását azonban tűzvész akadályozta meg, mely a pályatér állványait elhamvasztotta, mely alkalommal számos emberélet odaveszett.
BÁTHORY ZSIGMOND erdélyi fejedelem udvarában találkozunk utoljára a harczjátékokkal.
A torna-fegyverzeteket illetőleg, sajnálattal kell megemlítenünk, hogy daczára annak, miszerint e korszakon végig oklevélileg kimutatható a tornák nálunk való nagy divatja, egyetlen torna-vértezetünk sem maradt fenn Magyarországon; ellenben számos példány van Ő Felsége ambrasi várkastélyában és bécsi fegyvergyűjteményében. Megnyugvással állíthatjuk azonban, hogy ezen korban nálunk is ugyanilyeneket használtak, mert ha a harczi fegyver is teljesen egyforma volt a nyugotiakkal, az a tornáról, melynek nemzetközi szabályai voltak, még inkább föltehető.
A tornák mellett meg kell említenünk a harczi fejlődésre szintén befolyással volt kora-középkori szokást, az istenítéletet s ennek egyik formáját, a perdöntő bajvívást. Épen e tárgynál vannak bizonyítékaink a fentebb elmondottakra. Ugyanis több oklevelünkben meg van határozva, hogy a perdöntő bajvívást mily fegyverzetben szabad vívni. Egyik helyen például e czélra a szász torna-öltözet jelöltetik meg.
A perdöntő bajvívás Magyarországon, okmányi adatink szerint a XIII. században már széltében divatban volt. Súlyos jogi esetekben, midőn a perlekedő felek között különben nem volt igazság tehető, azokat istenítéletre, vagyis egymással vívandó harczra utasították. A kihívó fél, ellenfelének a bajra való fölhivás jeléül faczöveket nyujtott át, melyet ha az elfogadott, a biró kitűzte a harcz napját, melyen a felek magukat a birónak fölfegyverkezve bemutatták.
Bajvívó fegyverek voltak a dárda, kard, bot, tőr, továbbá nyilak, bunkó és kelevéz. Védszerül szolgált a paizs. A vívók mindegyike két-két karddal élhetett. Súlyos esetekben mindkét félnek meztelenül vagy egyik félnek vértezett ellenfelével meztelenül kellett vívnia. A harcz eldöntöttnek nyilváníttatott, ha az egyik fél harczképtelenné tétetett vagy vére kicsordult. Főbenjáró esetekben azonban egyik félnek el kellett esnie. Így NAGY LAJOS király egy honárulási esetben a feleket bajvívásra ítélvén, elrendeli, hogy mindkettő legnagyobb élességű két karddal jelenjék meg a küzdtéren, életre-halálra küzdvén egymással.
A viadal komolyságát jellemzik az intézkedések, melyeket ily alkalomra a hatóságok tettek. A város kapuit bezáratták, minden erőd, torony és sáncz megszállatott, az utczák vaslánczokkal elrekesztettek. Minden nőszemély és 13 éven aluli fiú a nézéstől eltiltatott, a közönség pedig komolyan megintetett, hogy minden mozgástól, jeladástól, zajtól óvakodjék, az e tekintetben vétkezőkre szigorú büntetés, sőt halál is várakozott, ha hibájuk miatt a küzdelem eredménye megzavartatott. Bajhelyül egyenlő lapályos térség választatott, mely a pornak, szélnek ki nem volt téve. A nap világítása egyformán osztatott meg a vívók között.
A fegyverekre nézve IV. BÉLA 1255-ben a beszterczei polgároknak oly kiváltságot ad, hogy ha a vívók beszterczei emberek, minden pörben a bajt szász módra, kerek paizszsal és karddal vívhassák. Hogy lovas perdöntő bajvívások is tartattak, azt több adatból tudjuk. Így MÁTYÁS király 1477-ben DEBRENTHEY MIHÁLY és VESE MIKLÓS közt bajvívást rendelvén, a felek fegyvereikkel együtt lovaikat is köteleztettek a birónak bemutatni.
A bajvívó az esti harang megszólalásáig volt kénytelen bevárni ellenfelét, a mely rész a kitűzött óráig meg nem jelent, ügyvesztettnek nyilatkoztatott ki, viszont a vívás is csak alkonyatig folyhatott s a ki addig ellenfelének ellenállt, győzelmesnek tekintetett. Rendesen a vádló lépett legelőször a sorompóba. Ha földbirtokért vagy látható tárgyért folyt a viszály, a pörös tárgy vagy annak némely része a küzdtér közepére tétetett ki. A vívók megjelenvén, mindenik kardja élével először is a pör ezen jelképét érintette meg és a mellett Istenre hivatkozott, kérvén, hogy annak nyujtsa a győzelmet, kinek ügye igazságos.
Mint PESTHY FRIGYES fáradhatatlan kutatásai kimutatták, utóbb Magyarországon is divatba jött, hogy a perlekedő felek maguk helyett fölfogadott viadorokkal vívatták meg a bajt, a mely azonban már bizonyára az intézmény hanyatlását jelentette.
A perdöntő bajvíváshoz sokban hasonló intézménye a középkornak a daliás párviadal, melyben nem valamely magánpör eldöntése, hanem a megsértett lovagi becsület vagy a harczi dicsőség eldöntése czéljából hívják ki egymást a vitézek, a mely tehát már tulajdonképen párbajnak tekinthető.
Történetünkben erre is számos és pedig nagyérdekű példa van.
A lengyelek és pomeránok egymás elleni háborújában a két nemzet arra határozta el magát, hogy jobb lesz, ha a két sereg vezére vív meg egymással s ez által döntetik el a két nemzet között fenforgó ügy. Meskó lengyel király és fiai azonban nem voltak hajlandók kiállani. Helyettük vendégük Béla, magyar királyi herczeg, később I. BÉLA király fogadta el a párviadalt, melyben a pomáron vezérét gerelyével lováról leszúrta és hőstetteért a lengyel király leányát és a «levente» melléknevet nyerte.
De a középkor lovagi fölfogására legélénkebb világot vetnek NAGY LAJOS és I. MÁTYÁS királyaink hasonló esetei.
Tarentói Lajos 1350-ben Nagy Lajost a következő levélben hívja ki párviadalra: «Titeket, Magyarország fenséges királyát, ki országunkat ellenségesen megtámadtátok, mi Isten kegyelméből Jerusalem és Sicilia királya párviadalra kérjük fel. Tudjuk pedig, hogy a kúnok és más pogányok személyeivel, melyeket háborúba vezéreltek, ha el is vesznek, csak oly kevéssé, mint a kutyákkal gondolkodtok; mi ellenben, kik vitézeink és harczosaink kárától tartunk, nehogy az összeütközésben megfogyjanak, jobbnak találtuk a háború gyorsabb befejezésének és az ország nyugalmának érdekében veletek személyesen viaskodni olyformán, hogy egyike közülünk a küzdtéren elesvén, a másik ezen ország ura és királya maradjon. És hogy e bajvívás biztosan véghez mehessen, találkozás helyül ajánljuk Páris városát, a franczia király szeme előtt, Perusiát, Avignont vagy Nápolyt. E négy város közül válaszszátok azt, mely tetszik és feleljetek erre illendően». Nagy Lajos erre következőleg felelt: «Láttuk és olvastuk leveledet nagy király, melyek velünk közöltettek a jelen válasz vivője által és a párviadalra szólítás igen megtetszett nekünk, de nem a felajánlott találkozási helyek, melyek ellen sokféle bizalmatlanságunk van. Mert a franczia király a ti anyai nagybátyátok, noha nekünk is, de csak távolról névrokonunk. Avignon ugyan a pápa városának neveztetik, de a Provance fővárosa és benne a ti uralkodástok érvényes. Perusia gyanús előttünk és a ti befolyástok alatt áll, a polgárság ott lázadásban van, nem illendő tehát, hogy arra bízzuk királyi felségünket. Hogy pedig Nápolyt el kell vetnünk, levélben magyarázni fölösleges; e város tőlünk elpártolt és annak most ti parancsoltok. Ha csakugyan kedvetek van velünk bajvívásra kelni, történjék ez a német császár előtt, ki rangban mindkettőnk felett áll, vagy az angol király, közös barátunk jelenlétében vagy legalább a teljesen részrehajlatlan és jó katholikus Bertrand aquilejai patriarcha előtt. Azonban, ha az ajánlottunk helyek nem tetszenének és szavainkat csak üres halogatásnak vennétek, tudjátok, hogy minden határidő késedelmének megszüntetésére rövid idő alatt hadseregünkkel nálatok leszünk, ott majd együtt tanácskozunk a párviadalról, és hogy érvényesen tehessük, minden akadályoztatás nélkül seregünk részéről».
Egy más alkalommal 1361-ben IV. Károly császár a magyar követek előtt sértőleg nyilatkozott Nagy Lajos anyjáról. A magyar követek azonnal keményen visszatorolták a sérelmet és noha IV. Károly mentegetni kezdé hevében ejtett szavait, a császárt párviadalra hívták ki, egyetemben mindazokkal, a kik e bántalomban azonosítanák vele magukat. Egyúttal pedig Németországnak és Csehországnak hadat üzentek. Mondanunk sem kell, hogy Nagy Lajos követeinek eljárását mindenben helybenhagyta.
Midőn I. MÁTYÁS király 1470-ben Morvaországban állott hadseregével, Podiebrad cseh király követeinek egy Kremsierből kelt levele érkezett hozzá, mely panaszolván, hogy ő és hadserege az országot pusztítja, egyszersmind tudtul adja, hogy Podiebrád kész a magyar királylyal életét veszélyeztetni és vele párviadalban mérkőzni illendő helyen és egyenlő fegyverrel; mivel azonban urok elnehezedett testű, egy körül korlátozott mezőt javasol, hogy így egymást ki ne kerülhessék. A ki így az Isten szent akaratja szerint megőriztetik, azzal bánjék a diadalmas tetszése szerint.
Mátyás válasza a következő volt: «A nekünk ajánlott párviadalt rég óhajtottuk és annak örülünk. Bár mi, mint igazhitű keresztény fejedelem, egészen más állásban vagyunk, mint ti, átokba vetett és koronájától ítéletesen megfosztott uratok és így becsületünk sérelme nélkül utasíthatnók el ezen ajánlást, úgy mégis ezt tenni nem akarjuk, egész bizodalommal lévén az iránt, hogy az Isten, kinek szent ügyét folytatjuk, az igazságnak engedi a diadalt. Igenis, készek vagyunk tehát vele megvívni, de nem szűk és korlátozott helyen, hanem mint keresztény fejedelemhez illik, lovag módjára: szabad helyen és illő fegyverrel».
De hogy az ilyen kihívás a későbbi századokban is dívott, annak érdekes példáját találjuk feljegyezve az 1546-iki országgyűlés alkalmából. Ekkor történt Pozsonyban, hogy Don Francesco Lasso, ki már Ferdinánd király ellen több tiszteletellenes vétket követett el, a város négy kapujára titkosan kihívásokat szegeztetett fel a király szolgálatában álló Balassa János ellen, melyekben őt az ország határain kívül vívandó párviadalra szólítja fel, becsmérlő szavakat nem kimélvén. Ekkor Balassa engedélyt kért a királytól, hogy e kihívást elfogadhassa. A király meg is adta arra az engedélyt, azonban csak oly kikötéssel, hogy az ország határán belül tartassék meg, a melyre is a király Don Francesco Lassónak szabad jövet- és menetet ad s ugyan ő fogja kitűzni a párviadal napját.
I. MÁTYÁS király alatt, a hadiviszonyok általános fejlődésével várrendszerünk és tüzérségünk is nagy haladást tesz. Erre mutatnak Mátyás hires várostromai. 1464-ben maga indul Bosnyákországba, hol a bevehetetlennek tartott Jaczát elfoglalta, miután előbb a magyar lövegek annak falait teljesen összerombolták. 1475-ben, midőn a török ellen indult, oly nagy arányú ostromgépeket és ágyúkat készíttetett, hogy azok a pápai követ csodálatát keltik fel.
1476. január első napjaiban kezdte meg Szabács várának ostrommunkálatait; saját találmányú ostromgépeket alkalmazott, ágyúkkal és katonákkal rakott hajókat vonatott a vár árkába és február 15-én már bevette a várat.
1482-ben Frigyes császár elleni hadjárata közben Haimburgot ostromolva, ágyúi között oly óriási nagyok említtetnek, melyeknek egyikét, a «Varga» nevű mozsarat nyolczan, folyton váltott ló húzta. Ugyanez évben 17 roppant ágyút küldött Budáról Pozsonyba.
És az ostromműveknek e magas szinvonalra emelése, kétségtelen Mátyás érdeme, mert hiszen tudjuk, hogy 1444-ben a várnai csatában a magyaroknak még kevés és kicsiny ágyúi voltak s először Belgrád 1456-iki ostrománál jutottak nagyobb mennyiségű török löveg birtokába. Ezeket még Mátyás is használta. A törökök szerették az óriási lövegeket. Tudjuk, hogy Mátyás halála után maradt hátra egy ilyen óriási török löveg Bécsben, mely szintén még Nándorfehérvárról került oda.
A várak védelmére és ostromára külön mérnökkart szerezett, melynek olyan híre volt, hogy az orosz nagyfejedelem kölcsön kért tőle ilyen mérnököket. Az ágyúk mellett még a régi, de tökéletesített egyéb ostromgépeket is használta. E mellett azonban ő szervezte nálunk először a könnyen mozgó tábori tüzérséget is.
Midőn 1468-ban Csehország ellen indul, ötven nagy ágyút visz magával. Tüzérségét mindig a városok műveltebb elemeiből sorozza, kik ezek állítása fejében minden más hadi szolgálattól mentve voltak. Hydruntum ostroma alkalmából Mátyás levelet intézvén az egri püspökhöz, abból az ő ostromműveletei és felszerelésére nézve jellemző következő részt ide iktatjuk: «Tanácsom az volna, hogy a nagyobb parittyagépek alkalmaztassanak az ostromlásra. Nekünk ugyan van nyolcz Segniában, a melyeket ha tetszik, szivesen oda küldünk, ha Ő Felségétől erre fölkéretünk; küldeni fogunk egyszersmind kötelekkel kezelt parittyagépeket és más ily gépekhez szükséges szerszámokat. Mert ezek a mi véleményünk szerint az ostromlásra alkalmasabbak lesznek, mint a bombardák; különösen, ha ez a város köves talajú, mert a felülről hulló kövek többet rombolnak, mint a bombardák lövedékei. És kevesebb költségbe kerülnek a lőpor miatt, a melynek megszerzése sokba kerül. A parittyagépekhez semmi egyéb nem szükséges, mint kő. És ezek egyike három bombardával is fölér a kőhajításban».
A várak emelkedésével lépést tart hazánkban a tüzérség s a lövegtan fejlődése is. Már 1417-ben írja meg, rajzokkal kisérve, Nagyszebenben HASENWEIN JÁNOS, a lövegek kezeléséről szóló tüzérségi könyvét és hogy általában a tüzérség már a XV. században mily magas fokon állott Magyarországon, csakazon egyetlen adatból is megítélhetjük, hogy az egykorú DUKAS értesítése szerint ORBÁN nevű magyar mester volt az, a ki Mohammed szultán számára azt a világraszóló óriási ágyút öntette, a mely 1453-ban Konstantinápoly falainak egy részét ledöntötte. A feljegyzések szerint az ágyú csövének átmérője 12 arasznyi volt és 600 fontos kőgolyókat dobált.
1440-ben pedig Pozsony városának már saját, minden szükségletekkel fölszerelt ágyúöntődéje volt, a mikor is ott egy ágyúöntő mester 24 legénynyel dolgozott, a kik mozsarakat s vörös rézből ágyúgolyókat és bombákat öntöttek, 1442-ben pedig már kartácsokat is készíttetett a tanács. 1454-ben a város HUNYADI JÁNOS kormányzónak egy nagy «Csóka» nevű ágyút szállít keletre, melynek súlya rézben 1171 font volt.
A védművek hadi felszerelését, a királyi hadak és várakon kívül magas fokra emelték még felsőmagyarországi városaink. Így Pozsony, Beszterczebánya, Bártfa, Eperjes, Nagyszombat, Sopron, Körmöczbánya, Nagy-Szeben és Brassó városok régi számadáskönyvei tanuskodnak róla, hogy már a XV. század elejétől kezdve mily sokat áldoztak védműveik fentartására s ágyúk öntésére.
Most tárgyalt korszakunk végén s részben a XVI. század elején, nem ritkán még az őskori földvárak vagy a római castrumok alapzatain épülnek fel s részben újra végváraink, Árva, Lengyelország és Szilézia felé, Dévény, Pozsony, Sopron, Moson, Ausztria ellenében; Németujvár, Styria, Belgrád a törökkel, Tersat és Clissa pedig az adriai tengerrel szemben; így továbbá a volt rablóvárak: Vöröskő, Beczkó, Bolondócz; a királyi mulató várak, mint Vajda-Hunyad, Visegrád, Zólyom, Véghles, Tata, Tihany, Tátika, Csobáncz, Diós-Győr; folyamvölgyi váraink: Murány, Munkács, Torna, Vinna, Znió s végül sziklaváraink: Somoskő, Salgó, Zagyva, Buják, Fülek, Nógrád, Kékkő, Eger, Hollókő, Szanda, Revistye, Szászkő, Trencsén, Sáros, Dédes, Kapi, Huszt, Kis-Sebes, Szarvaskő, Fraknó, Ghymes, Ajnácskő, Lietava stb.
A magyarországi várak, építészeti styljök s erődítési rendszerök tekintetében, bátran mondhatjuk, hogy Európa valamennyi várstyljét kifejezésre juttatták. És ennek már fentebb okát adtuk, midőn kimutattuk hadtörténetünk főbb mozzanatait és ott említők, hogy a Kelet és Nyugot csaknem minden nemzetiségű hadi népe megfordul hazánk földjén. A középkori régi várak építői nálunk leginkább benczés papok; később olasz, majd német mesterek. Román stylű műemlékek ma már e nemben kevés (pl. Visegrád), csúcsíves azonban nagyobb számban maradt fenn. Hogy különben e stylek, mint építészeti kormeghatározó adatok várainkon oly ritkán mutathatók ki, annak oka főleg abban keresendő, hogy nincs építmény, mely annyi átépítésen és változtatáson menne keresztül, mint épen egy vár s különösen a mi váraink, melyek között egy sincs, a mely egy vagy több ostromot ne állott volna ki.
E korszak kiállítva volt számos hadi emléke közül kiemeljük TARCZAY TAMÁS sírkövét, melynek eredetije a sárosmegyei Héthárs mezőváros csúcsíves temploma déli kápolnájának keleti falába álló helyzetben van beillesztve. Anyaga vörös márvány, magassága 1˙90 méter, szélessége 1 méter, keretén lapidaris betűkkel vésett fölirata következő: HIC SEPULTVS EST – GENEROSUS ET STRENUUS MILES DOMINUS – THOMAS TARCZAY – ANNO MILESIMO CCCC NONAGESIMO TERTIO.
E sírkő egyike legszebb, legplasztikusabb alakos sírköveinknek, mely úgy egészben, mint részleteiben a legszigorúbb csúcsíves ízlésnek hódol. A kereten belől, a bemélyített képes mezőből, erőteljes, emelt plastikával domborodik ki a pánczélos alak, álló (nem a szokott fekvő) helyzetben, mi azt mutatja, hogy e sírkő eredetileg sem volt sírláda (tumba) fedelül szánva, hanem a templom falába volt befalazva. Az alak plastikája kifogástalan, erőteljes, zömök, középtermetet mutat, a művész ügyesen töltötte be vele a rendelkezésére álló lapot, a mennyiben csak a két könyökvas s a két vassarú csúcsos vége nyulik ki a kereten, de az erőteljes dombormű itt is erősen kiemelkedik a kereten felül.
Az alak arcza férfias, fiatalos, bajusz és szakálltalan, miként az azon korban szokásos volt, mint ezt több síremlékünkön látjuk, ezzel hódolva mintegy a Mátyás királyunk által követett szokásnak, kit reánk maradt nagyszámú arczképei szintén bajusz és szakáll nélkül ábrázolnak. Fejét a vértre erősített szakállvédővel (Barthaube) ellátott vassipka (Salade) fedi, rajta az ötszörös liliom ékítéssel (melyből csak három látszik), diszített vízirről a szokásos látó hasíték hiányzik. A lovag termetét teljesen csúcsíves ízlésű vértezet takarja, mely mintája az ezen korbeli legszebb vértezeteknek. Ezek tekinthetők az első teljes sima lapokból álló vértezeteknek, melyek az egész testet vasba burkolták, mert ezeket megelőzőleg azok egy részét a sima vasak mellett sodrony és bőrrészletek képezték. A vállvédők simák, a felső karvédek lemezesek, az alsók bordázottak, a könyökvasak hegyesek, a kezek fedetlenek. A mellvért két lemezből áll s az alsó, mely a felsőt részben takarja, felső karimáján, középen csúcsívben kimagasló ékítést mutat, felül egy gyürűvel egybefoglalt három liliommal. A lándzsa támpontjául egy a mellvért jobb oldalára erősített hatszögű vaspánt szolgál. A derékvédő lemezes, alján csipkés nyújtványokkal (tuiles), az ágyékvédőt vassodrony képezi. A lemezes térdvasak fölött és alatt a lábszárvasak simák, alól a lábakat lemezes vassarúk takarják s a reájuk erősített hosszú, egyenes nyakú, csillagos tarajú sarkantyúk egymást keresztezik.
A lovag derekára hatalmas egyenes pallos van csatolva, melynek markolatán balkeze nyugszik, jobbjában zászlónyelet tart, melynek lándzsás vége a feliratos keretbe nyúlik, maga a zászló pedig, a lovag feje mögött kecses hajlásban a hátteret tölti ki. A természetes s nem túlterhelt reődzetekben lecsüngő köpenyt a sírkő két felső sarkában ügyesen alkalmazott két lebegő angyal tartja.
E sírkő kétségtelenül német mester műve. E mellett bizonyít szívós ragaszkodása a csúcsíves ízléshez, mely az egész művön feltünő, sőt szembeszökő, holott ugyanezen korból olasz mesterektől már nem ritkák az átmeneti, sőt tiszta renaissance alkotások is. De mutatja a jobb kézt alul levő czímer is. E czímer szabatos stílje a paizs és csőrsisak kifogástalan alakja, a sisakdísz helyes aránya a paizsalakhoz, a lombszerű ízlésesen alkalmazott takarók, mind heraldikai érzékkel bíró német mesterre vallanak, de arra vall különösen a czímerképben alkalmazott párna, mely a magyar heraldikában ismeretlen, de a német sisakdíszeknél gyakrabban előfordul. A Tarczayak egyéb ránk maradt czímerein a párnát sehol sem találjuk. Magában a czímerben két fa között egy mókus áll.
A kihalt tarkői Tarczay család egyike Sáros vármegye legrégibb nemzetiségeinek. Ősi fészkük a tarkői sziklavár volt. Törzsük RUTKER (RÜDIGER) comes, ki a XIII. század első éveiben költözött Tyrolból Magyarországba. Ezen Rüdiger utódai két különböző családot alkottak, az idősebbik ág BERZEVICZY név alatt ma is él és kiterjedt, az ifjabbik ág tarkői várától előbb a Tarkői, majd valószinűleg a Tarcza-folyótól a TARCZAY nevet vette föl. A család fénykorát a XV. században érte el. Ekkor élt TARCZAY GYÖRGY erdélyi alvajda és TARCZAY TAMÁS, Mátyás király jeles hadvezére, sírkövünk pánczélos alakja.
Tarczay Tamás mint «aulae familiaris» kezdte pályáját Mátyás udvarában. 1474-ben 6000 főnyi csapattal Lengyelország pusztítására küldte őt a király, hol Zmigrod városát éjjel megrohanva, hatalmába keríté. Innen megostromolta a várat is s azt elfoglalva, portyázásainak központjává tette s felpusztítván közel kétszáz falut, nagy zsákánynyal tért vissza.
1478-ban ismét rabló hadjáratra küldte őt a király ugyancsak Lengyelországba, Ausztriába és Karinthiába, hadjárataiba kisérte a királyt. 1480-ban bevette Radkersburgot (Regede) s ostromolta Gráczot.
Tamás ez érdemeit a király adományokkal jutalmazta s mivel a Tarczayak kihalt ágainak birtokai is az ő kezében összpontosultak, családját anyagi téren is fényre emelte. Meghalt 1493-ban. Fia MIKLÓS már az ország bárói sorába emelkedett, II. ULÁSZLÓ főkamarása volt. Mohácsnál, mint a magyar lovasság vezére, hősi halált halt. Egyetlen fia, a kalandos életű GYÖRGY, 1557-ben Nagy-Szőllősnél esett el s vele az az ősrégi tarkői Tarczay nemzetség fiú ágon sírba szállott.
E sírkő egyike azoknak hazánkban, melyről a nép ajkán monda él. E monda szerint a köpenyt tartó két angyal Tarczay Tamás két iker-fia, kik apjok féltékenységből eredő dühének áldozataivá lettek.
Hasonló nagyérdekű síremlék volt a SZAPOLYAI IMRÉ-é (XXXII. tábla), melyet szintén hű gipsz másolatban mutattunk be.
Az eredeti a szepeshelyi székesegyház szentélyének oldalfalába van befalazva s vörös márványból készült. A nevezett egyház megújítása után ma a Szapolyai-kápolna szentélyében, Szapolyai István nádor sírkövével szemben van elhelyezve.
Magassága 2˙73., szélessége 1˙41 m. Keretén a lapidáris betűkkel vésett körirat a következő: HIC JACET ILLUSTRIS | AC EXCELLENS DO(M)I(N)US EMERICUS COMES PERP.(ETUUS) SEPE | SIENSIS ET PALLATINUS | REGNI PANNONIE QUI OBIIT MCCCC LXXXVII.
«A kereten belől a képes mező alakját egy sugár oszlopokon nyugvó hat ívbehajlású csúcsíves keret képezi, mely fölött a két felső sarkot díszes akanthus-levelek töltik ki. Az ívezet alatt áll az elhunyt pánczélos alakja. Arcza bajusz- és szakáltalan, szemei hunyvák, fejét kicsiny tollforgóval diszített vassapka födi, melyet alól egy a nyakvashoz erősített állvédő egészít ki. Termetét teljes középkori vért födi, jobbja mellén pihen, balját a bal oldaláról lecsüngő egyenes pallos markolatának keresztvasán nyugtatja, lábait hosszú, egyenes sarkantyúkkal ellátott, lemezes csőrsarúk födik, zsámolya nyugvó oroszlán, melynek füleit egy-egy rosetta képezi. A pánczélos alak háta mögött két lebegő angyal szőnyeget tart, ennek szegélyét váltakozva dülények s pontozatokból alkotott diszítés képezi, bélése a csúcsíves korban kedvelt és gyakran alkalmazott virág ornamentikát mutat. Jobb hóna alatt tornazászló nyelét tartja. A kettős szárnyú zászló diszítése a köpeny béléséhez hasonló, a rajta levő czímer paizs alakja: hegyekből növekedő farkas. A lovag lábszáraival egy magasságban, mindkét oldalt ismét egy-egy bő tunikába öltözött angyal áll s magok előtt egy-egy renaissance czímerpaizsot tartanak. E czímerpaizsok közül: a czímertanilag jobb oldalon levő, hármas halomból növekvő farkast mutat, jobbról fölülről egy befelé fordult holdsarlótól, balra alól egy nyolczágú csillagtól kisérve. A baloldali paizs czímeralakja: egyszarvú. Az emlék egészen jó föntartású.
Érdekesek a sírkövön elhelyezett czímerpaizsok. Fölül a tornalándzsa lobogóján a családi czímer foglal helyet: (kékben) hármas halomból növekvő természetes farkas – a jobboldali paizson ennek ismétlése, az atya czímere a baloldali paizson; (veresben, ezüst) egyszarvú: az anyáé. Ez a középkori sírköveken a czímerek rendszeres, szabályos elhelyezése».
A Szapolyai család, mely Jánosban a magyar királyi székre emelkedett, ősrégi család, de csak a XV. században kezd szerepelni. Emelkedésüket főleg Mátyásnak köszönhetik, ki Imrét és testvérét Istvánt magas polczra emelte.
Imrét, mint kiválóan tanult embert kartársai litteratus (deák) melléknévvel tisztelték meg. Fiatal korában HUNYADI JÁNOS alatt tanulta a fegyverforgatást, ennek halála után már 1459-ben az öszes sókamrák grófja (Comes) volt. Öt évvel utóbb 1464-ben már a bosnyákországi kormányzóságban és a horvát báni méltóságban találjuk, valamint ekkor már szepesi örökös gróf és főispán is volt. 1465-ben – úgy látszik – a boszniai kormányzóságtól megfosztatott. Nőül a pelsőczi Bebek családból Imrének leányát, Orsolyát vevén, ez által is tetemes vagyonhoz jutott és ez úton sógorának, Pelsőczy Pálnak örökségét is igyekezett megszerezni. Azonban, miután 1468 táján a szép jövedelmű harminczad főigazgatói tisztet is a király rendeleténél fogva Csáktornyai Hampónak volt kénytelen átengedni és nevezett sógora utáni örökség megszerzésére nézve is némi nehézségeket gördítettek elébe, Mátyás királylyal, jóltevőjével feszes viszonyba jutott. Utóbb azonban ismét visszanyerte a király kegyét és több hadjáratban és békeszerződésekben vett részt. 1485-ben nádorrá választatott. Életének utolsó éveiben még Tokaj várát és a hozzá tartozó uradalmakat is adományul nyerte. Meghalt 1487-ben. Ő, ki 1459-ben még csak egyszerű vitéz volt, emelte családját a főrendek közé.
A XV. század fegyverzeti emlékei közül különösen kiváltak a bécsi cs. udvari fegyvergyűjtemény magyar tárcsa-paizsai, melyekből egész sorozatot voltunk szerencsések kiállíthatni. Ezek egyike (lásd alább a 238. ábrát) fából készült. Fölülete pergamenttel bevont és gipszszerű anyaggal beborított, melybe csúcsíves stílű diszítmények vannak bepréselve és azután vastagon aranyozva. A paizs fölületének közepén az András-kereszt, melyen egy mondatszalag fonódik át, a mértékletességi egylet jelmondásával: HALT | MASS | IN | ALLN | DINGN. Négy sarkában az egylet betűjelvénye. Keretét szépen fonódó akanthus levéldísz képezi. Teknője erősen, csaknem félkörben meghajlott, miáltal igen kecses formát nyer. Belső felülete szintén pergamenttel bevont és barnára festett. A paizs külső részén még öt nagy gömbölyű fejű szög látható, a melyekhez belül a tartó szijazat volt erősítve. A tárcsa felső széle félkörben lekanyarított és a kopja számára kis vágással bír.
A másik tárcsa-paizs (239. ábra) szintén magyar forma. Fából. Felülete előbb bőrrel s azután gipszanyaggal van bevonva, melybe szabad kézzel vannak benyomva a középkori csúcsíves stylre jellemző diszítmények. Az egész gazdagon van aranyozva. Az ornamentika, makkokkal rakott cserfalombok között, nyulat kergető agarat, majmot és alul két vadászeb között ülő szarvast ábrázol. A paizs felső széle ferdén, balról jobbra van levágva. Jobb sarkán a kopjának helye van kikanyarítva. Alsó sarkai kigömbölyítvék. A paizs belseje vörösre van festve. Belül a tartószíjak lógnak. I. Miksa magyar testőrei viseltek hasonló paizsokat. Hasonló példányok fordulnak elő a Theuerdankban és Weisskunigban is, valamint ilyeneket viseltek a középkori játékokban is (Mummereien).
236. ábra. Gyalogsági álló pajzs. Armeria Reale, Turin.
Különösen érdekes azonban az az álló paizs (236. ábra), melyet a turini armeria reale olasz királyi fegyver múzeum engedett át kiállításunkra. Ez is fából készült, hosszúkás, fölül lekerekített négyzetalakkal, közepén háromszögű széles bordával, a mely felső végén kiugró csúcsos orrt képez. A paizs fölülete kívül durva vászonnal, belül erős bőrrel bevont és tempera festékkel vastagon festett. Külső felületén ezüst alapon a paizs közepén, ennek felső részében stilizált felhők között egy csúcsíves stílű vértbe öltözött vitéz alakja, baljában háromszögletű lobogót, melyen a sugárzó felkelő nap látszik s jobbjában czímerpaizsot tartva, látható. A vértes alatt egy haránt szalagon rozetták által elválasztott minusculás felirat, ez alatt pedig egy monogramm van festve. A paizs szélén mondatszalag fut körül, szintén minusculás felirattal.
A lovag által tartott czímerpaizs vörös mezejében három arany csőrű és lábú ezüst hattyú áll, még pedig úgy, hogy kettő fönt s egy alant áll. Ez a SCHWANEN német és a DOUNIN lengyel nemesi család czímere.
A vitéz alakja alatti keresztül vonuló egyenközű szalagon a következő cseh nyelvű fölirat áll minuscula-betűkkel: Domoz. mily. pan.
A paizs körületén pedig ugyanolyan tipussal:
Pan huali. vzgdie Ti. a. iminio. (Ma iminio) ty. zlavna. timi. neyczo zyzn. Teit. nafuietie (maf métie) wineczno. puinut. pomnit.
A középső vízszintes fölirat alatt majuskulás W. monogramm áll, mely bizonyára Szent Wenczelnek, Cseh- és Lengyelország védszentjének monogrammja.
A föliratok Gilles-nek a bécsi udvari múzeum őrének megfejtése szerint: Az úr segélyével. Ismerd a dicsőség istenét, dicsőséges nevedre emlékezve, miért is életed legyen mindig tisztelt. Létezz lovagiasan és őrizd meg mindig emlékedben jó hírnevedet.
Wenczel neve cseh nyelven annyit tesz: «a dicsőség koronája».
E fölirat e szerint tulajdonképen e szenthez van intézve.
A hosszukás alakú paizs belső oldalán erős szíjból fonott keresztalakú fogantyú van alkalmazva, a mely mellett egy-egy vas fül áll ki. Ez utóbbihoz valószinűleg még valamely fogókészülék volt eredetileg erősítve. E paizsot 1843-ban Frigyes porosz herczeg ajándékozta Carlo Albertónak s így került az a turini kir. fegyvergyűjteménybe.
E paizsot bátran tekinthetjük Mátyás király fekete gyalogsága paizsának. Tudjuk, hogy e fegyvernemnek első magvát cseh és lengyel zsoldosok képezték, kiknek egyelőre meghagyta fegyverzetüket, tisztjeiket és vezénynyelvüket is. Az álló paizs ezen formáját tehát a csehek hozták divatba nálunk.
A német császárral folytatott háborukban azután könnyen kerülhetett mint hadi zsákmány paizsunk Németországba s utóbb a porosz királyi gyűjteménybe.
Történelmi ereklye számba megy továbbá az a másik gyalogsági álló paizs, melyet a Bécs városi történelmi múzeum állított ki, s a mely szintén vászonnal bevont fából készült.
Alakja hosszúkás négyzet és kevéssé teknősen hajlott. Közepén az egészen ékalakban végig futó borda emelkedik ki. A festés alapszine ezüst, melyen a széles keretben fekete színnel csúcsíves lomb-ékítmény van festve. Fönt két oldalt kerek medaillonban két czímer, jobbra nem paizsba zárva hármas halmon kettős kereszt (Magyarország czímere) és balra paizsba zárva faágon álló s szájában aranygyűrűt tartó fekete holló (Mátyás király czímere) látható. A két czímer között a bordán sugarak között angyalfő. A paizs középtere egy nagyobb és egy kisebb festett mezőre van osztva. A nagyobbikban, egy XV. századbeli pánczélos lovag öltözetében, Szent György áll gyalogosan s a kezében levő lándzsával a lábai alatt levő sárkányt öli meg. Jobbra egy vár tornyai, balra pedig a térdelő szűz Kleodolinda alakja látható. Az alsó kisebbik mezőben, csúcsíves medaillonban a IHS betűk olvashatók (Jézus nevének monogrammja, melyet közönségesen így szoktak olvasni: «Jesus hominum Salvator». Jézus az emberiség megváltója). A paizs belseje barnára festett s a közepén bőrrel átvont fogantyú van megerősítve, az alján pedig egy léczdarab felszögelve.
Paizsunk lehetett ugyan Mátyás királyé is, de tekintettel kevésbbé művészi kivitelére, s arra, hogy gyalogsági paizs volt, míg a nagy király mindig lovon harczolt; valószinűbb, hogy úgy ezen családi czímerével ékített, mint a m. n. múzeumban s ugyancsak a bécsvárosi múzeumban levő s monogrammjával ellátott paizsok is gyalogtestőr csapatának vitézei által hordattak s azon időben kerültek a városi Zeughausba, midőn Mátyás király 1485. június 1-étől 1490 április 7-éig Bécsben is tartott udvart.
A XV. századbeli hadtörténelmi emlékek sorozatából kiemeljük a következőket:
Harczi csákány vasból (234. ábra), csőr alakú, négyélű vassal, melynek nyaka bordázott. A csákány fokát egy hegyes kúpban végződő gerezdes kis buzogány képezi, melynek kilencz gerezdje S alakra hajtott vasakból van. A nyél bordázatokkal tagolt vaspálcza, mely csavarmenettel a hengeralakú és közepén magas bordával két részre osztott üres vasfogantyúba van becsavarva. A nyél alsó végét egy félgömb-alakú vas zárja be. A csákányon átdugott nyélre kétfülű csavarral egy lefelé álló vastüske van erősítve, mely a nyeregkápa-szíjazatba való beakasztásra szolgált.
234. ábra. Harczi csákány. Wilczek János gr.
Kiállította: WILCZEK JÁNOS GRÓF.
Emberfogó (225. ábra), vasból, patkó alakban előre hajtott villával, melynek két száráról befelé véggel egymáshoz érő vasnyelv van csuklóvassal erősítve, melyek a nykra történő tolásnál a szárakra behajlanak és az alattuk levő aczélrugók által helyükre visszalöketnek. A vasnyéltokból két hosszú vasfül nyúlik be a fogó rúdjára s ahhoz le van szögezve. A nyél vége vas körpánttal szegett s alul egy erős vastüske áll ki.
225. ábra. Emberforgó. Wilczek János gr.
Kiállította: WILCZEK JÁNOS GRÓF.
Csatavilla (XXXV. tábla) botban, mely vashengerben elrejtett három szuronyból áll, melyek ütésnél a hengerből három felé kiugranak. A bot alakú, fekete bőrrel bevont vashenger feje vésett és áttört vasbordák közt a görög mythologiából vett és rézből kivésett jelenetekkel van ékítve. Tetején egy oroszlánfejben végződő rugó egy vasajtócskát fog le, mely a szuronyok nyílását zárja el. A bot alsó végén egy áttört művű, körte alakú vasgömb van koptató gyanánt alkalmazva. A szuronyok négyélűek s lapjaik homorítottak. A középső szuronyon STOGHO (CREMA), másik oldalon pedig a spanyol fegyverkovács neve GIO (BATISTA) van bevésve.
Kiállította WILCZEK JÁNOS GRÓF.
Tornavértezet (227. ábra), teljes lovas tornaalakon, csiszolt vasból. Áll sisakból, mell-, hát-, kar- és lábvértből. A nehéz sisaknak elől élben kiszögellő arcz- és állvértje, mely egy darabból a bordázott sisaksapkához és az alul kiszélesedő nyakvérthez, a mely a hátvértre támaszkodó széles vastüskével bír, sárgarézfejű szegekkel van szögecselve. Rendkívül keskeny látónyilása az állvértnek a sapkához való szögecselésénél van áttörve. Az arczvértnek a tarkóvérthez való szögecselésénél egy kettes levél és három hosszegyközény-alakú légzőnyilás van kivágva.
A bordázott hátvérthez egy keskeny nyakú, két oldalán bőrlemezes derékvért van körítve. A balkarvért nyolcz lemezből áll, melyek közül a második csipkés szélű bordázott lapoczkavértet képez. A könyökvértet négy lemez képezi, a melyek közül az egyik csipkézett kagylóalakú. Az alkar és kézvért egy darabból készült. A jobbkar vértezete eltérő a balkarétől, a mennyiben a bordázott csipkés kagyló az alkarsínre is átterjed.
A lágyékvértet nyolcz egymásra szögecselt, sima csiszolt lemez alkotja. A czombvért az alsó lábszárra is átterjedő s egyik oldalán lekerekített, felül bordázott, alól sima vaslemezből készült, a mely a térdnél bordázott diszítésű.
A mellvért jobboldalán s egyik végén horogszerűen meggörbített gerelytartó vasrúd, a baloldalához pedig egy kissé hajlott, bőrrel bevont paizs van erősítve. Ez utóbbinak megerősítéséhez egy fonott kötél szolgál, a melynek végei a paizs előtt lógnak le.
Az érdekes bordázott vértezet I. Miksa császár találmánya, s az a czélja, hogy könnyebb vasszerkezet mellett mégis elegendő ellenállást legyen képes kifejteni. Az e fajta vértezetek a XV. század végén jelennek meg, de már 1530. végén le is tünnek.
E lovasvértezet egyes részei még a következők voltak:
Lóhomlokvért csizolt sima vasból, a mely a ló fejének egész felső részét borítja és a szemek és fülek táján kidomborodik. Közepén magas, négyélű tüske nyulik ki, alapjain két négyszögalakú felhajló lemezzel. A vért szélein sárgarézfejű szegekkel diszített.
Tornanyereg fából, bőrrel bevonva. Magas, félköralakú támlája, valamint a kápa erős, sima, csiszolt vaslemezzel borított. A kemény tehénbőr felső részét szarvasbőr födi.
A nyergen két vaskengyel és lenzsinórból készült farmatring van. A kengyel szárai laposak, hosszúkás háromszögalakúak és három széles borda fut rajtuk végig; a talpallót négy csavartalakú vasláncz képezi. A kengyelen czínezés nyomai láthatók.
219. ábra. Kengyel. XV. század. A bécsi cs. és kir. udvari gyűjteményből.
Az ambrasi várkastélyből kiállította Ő CSÁSZÁRI ÉS APOSTOLI KIR. FELSÉGE.
Lóvértezet fekete, bordázott és szélein kikanyarított, kovácsolt vaspléhből. Az egész vértezet kilencz részből áll, úgymint: két nyakvértből, két lapoczka-, egy mell-, két derék-, két gerincz- és farvértből. A nyakvért mellső része hat darab lemezből rákfarkszerűen szögecselt, s alsó lemeze nagyobb s kiszélesedő, felületén félkörös bordázattal bír. A mellvért sima. A két lapoczkavért kagylóalakú s két részből van összeszögecselve, szélein pedig átlyukasztott. A gerincz- és farvért egy darabból készült.
Kiállította AZ ERDÉLYI MÚZEUM RÉGISÉGTÁRA.
Tornagerely, hengerdedalakúvá gyalult vastag fenyőfa-rúd, csavarszerűen felfutó sárga-fekete festett csíkkal, melynek végére egy gúlaalakú, hosszú, tokos hüvelylyel ellátott vascsúcs van ráhúzva. Súlya 4 kiló 590 gramm.
Kiállította WILCZEK JÁNOS GRÓF.
Gerelyrúd-paizs, csiszolt vasból, sárgarézpitykékkel kiverve, alul a széle pirosbársony-czafrangokkal van diszítve.
Ezen alakban, valamint a vele szemben álló lovas alakban is a középkori tornáról akartunk a nagy közönségnek némi tájékozást nyujtani. Ezen czél menti azt, hogy több különböző fajtájú, nemű és származású részletből állítottuk azt össze. És annyival kevésbbé tehettünk másként, mert, fájdalom, teljes tornavértezetek a legnagyobb és elsőrangú gyűjteményekben is a ritkaságok közé tartoznak.
Sisak (XXI. tábla), félgömbalakú sapkával, a melynek közepén éles borda fut végig. A sisaksapka szélén sárgarézgömbfejű szegekkel megerősített fehér bőrszijazat újabb keletű. A sisakormon vert és aranyozott művű kétszarvú kecskefő-, mint czímerrészlettel. A sisakföveget vert és vésett művű vörösrézszalag futja körül, melybe góthikus minuskulás betűkkel fölirat van vésve akként, hogy minden két betűt egy díszes rozetta szakít meg. E fölirat:
in * pe * ra * to * re bt.
A mi W. BOEHEIM szerint annyit jelentene, mint «Ihesus Nazarenus + Principi Emathiae + Regni Albaniae + Terrori Osmanorum + Regi Epiri + Benedicat».
Súlya három kiló. E sisak CASTRIOTA GYÖRGY, másként SKANDERBEG albániai herczegé volt, a ki 1403–1467-ig élt.
Skanderbég rettenhetetlen hős és nemesszivű fejedelem, HUNYADI JÁNOS fegyvertársa, a török hatalom megtörésében hazánk történetében is szerepet játszik. Ő is egyike azoknak, kik Ulászlót a törökkel kötött béke megszegésére ösztönözték, segélysereget igérve. 1444-ben november 10-én, a szerencsétlen várnai csata napján, már későn érkezik, de még jókor, hogy a menekülő szerencsétlen magyarok jelentékeny részét oltalma alá vegye s mindennel ellátva, hajókon Ragusába szállíttassa. Mindezekért a reá tartozó hadi emlékeket szintén magyar vonatkozású hadtörténelmi emlékeink közé sorolandónak tartjuk.
Sisakunk oly kicsiny, hogy a fejre nem megy reá. Állrész nélkül a fejen meg sem maradhatna s az arczra annyira reá nyomulna, hogy a látást teljesen megakadályozná, annyival inkább, miután a meglevő részen visir nincsen. Mindezek folytán részünkről azt hiszszük, hogy sisakunk czímer vagy halotti sisak volt.
Kiállította: Ő CSÁSZ. ÉS APOSTOLI KIRÁLYI FELSÉGE.
Lóhomlokdísz czímer paizsalakban, ezüstből, külső felületén tűzben aranyozva. A homlokdísz XV. század végéről való csúcsives áttört művű ezüst lombdíszítéssel van ékítve, a melyen doboló, hegedülő, dudáló, tilinkózó, zenélő alakok vannak; a lombok között pedig állatok vannak kiöntve. Egyes virágokon a zománczozás nyomai láthatók. A hármas bordájú szegélyt, chrysopras, gránát, türkisz ékkövek rekeszes foglalványokban veszik körül, valamint a lombdiszítmény ágai között is hasonló fél ékkövek és három nagyobb hegyi jegecz látható. Az ékkövek egy része hiányzik.
A középen szívalakú vért közepén tolltartóhüvely van megerősítve, a melyen szintén ezüstből készített virágok láthatók, melyeket közepükön apró gránátok diszítenek.
A hüvely alatt kerek carneol van befoglalva, melynek égetett fehér felületén koszorúban IHS | MARIEF | ILIVS felirat olvasható. A carneol alatt zöld zománczos kerek lapon 1565 évszám IB betűk és egy nyilazó oroszlán alakja domborodik ki, a hüvely felett pedig ugyancsak zöld zománcz alapon két ezüstbe vésett czímerpaizs van felforrasztva, a melyek közül az egyikben RASKAI és hármas halmon álló gyűrűt tartó holló, a másikban BODO név és néhány virág látható. Az egész mű úgy látszik, hogy különböző rendeltetésű ötvösművek darabjaiból lett összeállítva.
Az egész homlokdísznek a fejkantárhoz való megerősítésére négy kis karika szolgált.
A három czímerpaizs közül a nyilazó oroszlán ismeretlen ugyan előttünk, de ez határozza meg műtárgyunk korát az 1565 évszámmal. Miután pedig másik két czímerpaizsunk ugyanegy munkájú az előbbenivel, így kétségtelen, hogy szintén azon korból származik. És ezt a történelmi adatok is bizonyítják. Két czímerpaizsunk közül egyik a ráskai Ráskay, a másik pedig a györgyi Bodó családé. A két czímer egymás mellett a férj és nő czímere kell, hogy legyen. És csakugyan mint egy 1511 augusztus 15-ikén kelt oklevélből kitünik RÁSKAY ERZSÉBET BODÓ FERENCZ neje volt.
A Ráskay család ma már kihalt, a Guth-Keled nemzetségből ered és egyes tagjai már a XIII. században zászlós urak. Erzsébetünk atyja Balázs, Mátyás király budai várnagya, később pedig 1518-ig tárnokmester volt.
Férje Bodó Ferencz szintén neves nemesi családból származik, mely ugyancsak Mátyás király alatt szerepel és emelkedik, Gergely szintén ép úgy mint Ráskay ezt megelőzőleg budai várnagy és utóbb kir. tárnokmester volt. Gáspár, Ferenczünk atyja, Mátyásnak gyermekségétől hive. 1457-ben vele együtt volt bebörtönözve, utóbb a királyné főajtónállója, és ő volt az, a ki a nagy király holttestét Bécsből a Dunán Budára kisérte.
Ferencz a XVI. század egyik kimagasló törökverő hőse. 1518-ban II. Lajos király tanácsosa. A mohácsi vész után Szapolyai tántoríthatlan híve és hadvezére. Mint ilyen folyton Ferdinánd ellen harczolt, mígnem Eger mellett csatát vesztvén, elfogatott és Bécsbe vitetett. Ekkor kétszáz magyar úr vállalt érte felelősséget, de ő maga visszautasította, mert nem akart Szapolyaitól Ferdinánd pártjára állani. Bécsi fogságában halt is meg.
E történelmi adatok bizonyára csak becsesebbé teszik előttünk ez ötvösművet. A melyet, tekintve a két családnak szerepét Mátyás udvarában, egyes részeiben az ő hires ötvöseitől is származhatóknak joggal gondolhatunk.
Kiállította JURIE LAVANDAL GUSZTÁV DR. Bécsből.
Nyereg (231. ábra) fából faragva, kívül alak, szalag és lombvésetekkel gazdagon födött elefántcsonttal teljesen borítva. Belseje nyers bőrrel s ezenfölül nyirfa héjával van beragasztva. A nyereg felső lapján az elefántcsonttal nem borított farészek, valamint az egyes mezőket elválasztó gerincz-pántok és a nyereg szegélypántja czinóber-vörösre vannak festve. Az elefántcsont borításon XV. századbeli viseletű férfi és női alakok, szárnyas griffek s a sárkányt ölő szent György alakja van kivésve. A nyereg támlapja kettes körlap. A nyeregkápa pedig kos orr alakban görbülő és végén két lapra oszlott. Egyik oldalán mozsarat irányzó két majom van kivésve. Az alakok közti tért kitöltő fák és stilizált virágok közt szalagok futnak, melyek bevésett és feketére festett betűkkel és jelmondatokkal vannak díszítve. A nyereg előrészén ily jelmondat: Gedensch und halt mindkét oldalon s ennek előrésze a kápán és második része a közép lapon ismételten előfordul, míg a hátsó lapokon a szalagokon K, G, L és S betűk különböző távolságokban többszörösen fordulnak elő. A hullámos alakban faragott éles, magas gerinczű nyeregbe két oldalt a hasalló és kengyelszíj részére két-két hosszú négyszögű nyílás van kivésve, míg a nyeregszárak négy csúcsában páros lyuk van fúrva. Az egyik sarokban paizsba vésve kereszt, † valószinűleg a készítő mester jegye látható. A körmendi várkastélyból kiállította BATTHYÁNY STRATTMANN ÖDÖN HG.
)
Kard, egyenes, kétélű széles pengével, a melynek markolat felüli részén mindkét oldalát aranyozott beétetett arabeszkek diszítik. Az arabeszk végén négyzetes keretben a készítő fegyverkovács neve, illetve bélyege olvasható.
Amel-i Mohammed el anszari (a medinai Mohammed műve).
A bélyeg felett a penge közepén mintegy ctm. széles szalagon a 48. szura «A győzelem» bekezdése van aranyozott betűkkel beétetve. A mondat vége már nagyon lekopott. Ide iktatjuk e szurát eredetiben és fordításban, miután az a legtöbb török fegyveren olvasható.
A «győzelmi» szura első verse: «Inna fatahna laka, fathan mubinan li-jaghfira laka allahn ma takka-el dama min dzanbika va ma ta akkára va jutimma nimatu ha aleika va jadijaka szirathan musztakhiman»; magyarul: «Valóban mi nyilvános győzelemre segítettünk téged, hogy lásd, miként az Isten megbocsátja bűneidet és kegyelmet gyakorol veled, és az igazak útján vezet».
A kard keresztvasa egyenes, végén kis gombbal s közepén rövid tüskével ellátott aranyozott ezüstből készült. A markolat farészét piros selyem borítja, kupakja pedig tojásdad alakú és aranyozott ezüst.
A hüvely, barnapiros bársonynyal bevont és négy hordkarikával bír; csúsztatója széles s külső oldalán arabeszkekkel díszített. A hüvely foglalványai aranyozott ezüstből valók.
A kard súlya hüvelyestól 2 kiló 100 gramm.
A császári gyűjtemény leltára kardunkat THURY GYÖRGY kapitánynak tulajdonítja.
A kard maga a XV. század végéről való s csak később juthatott Thury György birtokába, valószinűleg mint török hadizsákmány.
A közép-thúri «Thúry» család okmányainkban a XV. században kezd szerepelni. 1422-ben éltek Hont megyében Mihály és Imre. János 1464-ben királyi ember, Miklós pedig Mátyás király alatt szerepel. De a család legnevesebb tagja a vitéz THÚRY GYÖRGY kapitány. Ferdinánd és Maximilian királyok alatt harczolt folyton a török ellen s azoknak valódi réme volt. 1544-ben a sági várban lakott, innen sietett ő Balassa Menyhért védelmére Lévára, meghallván a törökök ágyúzását. Jelen volt 1552-ben Eördögh Mátyás vezérsége alatt, a palásti mezőn esett szerencsétlen harczban. Ott ő szabadította meg az olaszokat a török kezéből. Lévai kapitány volt 1558-ig, a mikor Lévát a király Dobó Istvánnak ajándékozta. Innen Palotára ment kapitánynak. Innen ment ő 1563-ban Maximilian koronázására Pozsonyba, hol az ünnepélyek alatt régi szokás szerint Gyulaffy Lászlóval sok néző előtt bajt vívott. Mint palotai kapitány 1566-ban, míg Zrinyi Szigetvárban hősi halált halt, Arszlán budai pasa ellenében hősileg megvédte a gondjaira bizott várat.
Eck gróffal, Győr parancsnokával, Palotáról Veszprém és onnan Tata alá sietett, résztvevén azok felmentésében. Majd százhúsz huszárjával Maximilián győri táborába vonult. Itt a kémszemlére jött Mohammed székesfehérvári béget megvervén és elfogván, Maximilián ezen hőstettéért őt az egész tábor előtt lovaggá ütötte és nagy aranylánczot függesztett nyakába.
Itt bemutatott kardja arabs felírása szerint régi arabs pallos lévén, ezt is bizonyára a török elleni harczaiban zsákmányolta.
Valódi ostora lévén a töröknek, ezek mindent elkövettek megejtésére, a mi végre sikerült is. Thúry 1571-ben kanizsai kapitány volt. A törökök valami ürügy alatt kicsalták a várból s hősi küzdelem után megölték. Fejét levágva Konstantinápolyba küldték. Testét pedig Zrinyi György temettette el Kanizsán.
A bécsi udvari fegyvergyűjteményből kiállította Ő CS. ÉS APOST. KIR. FELSÉGE.
Kard, egyenes, kétélű pengével, a melynek egyik oldalán reczézett alapon aranynyal kivert virágdiszítés, egy négyzetben, valamint egy nagyobb körben összekuszált török betűkkel bevert fölirat van diszítés gyanánt beverve.
A markolat hengerded, fekete bőrrel bevont, s végén ferdén leszegett vörösréz kupakkal ellátott. Az egyenes keresztvas feketére befuttatott és közepén négy elődomborodással bír. Hüvelye chagrinbőrrel bevont fából van és külső oldalán préselt arabeszk diszítéssel bír. A három hordkarika széles vasfoglalványnyal ellátott. A foglalványpántok bordázottak s áttört művűek. A hüvely széle elefántcsont lemezzel van beszegve.
E kard állítólag CASTRIOTA GYÖRGY más néven SKANDERBÉG tulajdona volt.
A bécsi cs. és kir. udvari fegyvergyűjteményből kiállította Ő CSÁSZ. ÉS APOST. KIR. FELSÉGE.
228. ábra. Mátyás király kardja. A bécsi cs. és kir. udvari fegyvergyűjteményből.
Mátyás király kardja (228. ábra). Egyenes kétélű pengével, a melynek alakja a XV. századra vall. A pengén a következő felirat (229. és 230. ábra) van nagy majuskulás betűkkel beétetve, a mely eredetileg aranyozva lehetett. Az egyik oldalon: MATIAS CORVINUS REX VNGARIĆ, a másikon (P)RO REG(E) DIVINA LEGE:ET GREGE.
229. és 230. ábra. Feliratok Mátyás király kardjáról. Bécs.
E föliratot két vastag vonal határolja, a melyek mellett egyszerű kacskaringós vonalak, mint az egykori diszítés nyomai láthatók. A markolat keresztvasa ízléstelen, s nehéz, nagy, több szögletű hosszúkás markolatgombbal bír s vastagon van aranyozva. Fogantyúja hosszában bordázott és aranyozott huzallal van körülvéve. Az egyenes XV. századbeli pengéhez ezen gyűrűs keresztvasmarkolat a XVII. században alkalmaztatott. Súlya 1 kiló és 100 gramm.
A penge valódi eredetét már többször kétségbevonták, s a nagy király testőrségének valamely tisztjéé is lehetett, a mint a fölirat második részéből lehetne gyanítani. Szokatlan a fölirat első részében Mátyás nevének MATIAS formában H nélkül való írása, mely teljesen ellene mond az akkori gyakorlatnak. Valódiságát azonban BOEHEIM szerint I. Miksa császárnak tiroli Zsigmond főherczeghez intézett s Linczben 1491 január 16-án kelt irata bizonyítja, a melyben említi, hogy Mátyás király kardját küldi s hogy még egy ágyúját is el fogja küldeni. A kard tényleg Innsbruckból származik.
A bécsi cs. és kir. udvari fegyvergyűjteményből kiállította Ő CSÁSZ. ÉS APOST. KIR. FELSÉGE.
Tárcsa-paizs, lovassági, fából, pergamenttel és gipszanyaggal bevonva, ezüstözve és festve. A tárcsapaizs közepén virágok között álló nő alakja látható, a ki jobb kezében egy lobogó mondatszalagot tart, melyen minuskulás betűkkel
i . . w . . i . . m . . R . t . n .
(ich wart im Garten) rövidített felirat olvasható.
A paizs szélén csúcsíves stilizált levéldísz fut körül, mintegy 3 ctm. szalagon. Valószinű, hogy ezen lovassági paizs I. Miksa magyar király lovasgárdájának fölszereléséhez tartozott, a mint azt egyes részleteiben a «Theuerdankból» ismerjük.
A gyöngén hajlott paizs felső széle lekanyarított s a dárda számára kimetszéssel bír. 1490-ből való.
A bécsi cs. és kir. udvari fegyvergyűjteményéből kiállította: Ő CSÁSZ. ÉS APOST. KIR. FELSÉGE.
211. ábra. Csőrsisak a XV. század első feléből. Wilczek János gr.
A XV. századi sisakok közül jellegzetes az ú. n. csőrsisak (211. ábra), mely kovácsolt, csiszolt vasból készült. Csúcsos sipkájára elől a szögeken és csuklóvasakon mozgó arczvéd borul és csőr alakjában előre nyúlik. A csőr felett középen megszakított ívalakban két hosszú látólyuk van kivágva s a csőr kiindulásával a vas körül hármasan alkalmazott lélegzőlyukkal van áttörve. A sisak-sipka alja-széle is hasonló, de kisebb lyukakkal van szegélyezve. A két kiló és 400 gramm súlyú sisak a XV. század első feléből való.
Kiállította WILCZEK JÁNOS GR.
212. ábra. Sisak az Erdélyi múzeum-egylet régiségtárából.
Nem kevésbbé érdekes azon XV. századi vassisak is (212. ábra), mely gömbölyű sisak-sipkából s ehhez erősített, hátul kiegyenesedő rákfarkas nyakvértből áll. A nyakvédő szélein nyolcz darab nagyfejű szegekkel egymásra szögecselt vaslemezből készült, a melyeket alul két sor szeggel megerősített erős, fekete bőrszíj tart össze. A közepén alig kiemelkedőn, bordázott sapka alsó szélét egy sor nagyfejű rovátkolt szög diszíti; előrészének erősítésére pedig a sapka elején egy csigavonalakkal és rovátkokkal ékített mozdíthatlan homloklemez szolgál. Az állazó hiányzik róla. Az ERDÉLYI MÚZEUM-EGYLET engedte át kiállításunkra kolozsvári régiségtárából. – A 214. ábrán látható igen súlyos (3 kiló 950 gramm) sisak WILCZEK JÁNOS GR. tárgyai közül való.
214. ábra. Sisak a XV. század első feléből. Wilczek János gr.
A tornasisakok közül szintén WILCZEK JÁNOS GR. gazdag gyűjteményéből mutatunk be egyet (213. ábra), mely kovácsolt, csiszolt vasból négy külön részből, sárgaréz fejű szögekkel van összeszögecselve. A hátsó részen az előrészhez való illesztésnél, két oldalt, közepén szívalakú és alul-felül négyesével alkalmazott, áttörtmívű lélegzőlyukakat látunk. A sisak teteje négyszeresen bordázott és körül párosan alkalmazott nyolcz lyukkal s közepén egy nagyobb négyszögű lyukkal van áttörve. Látórése kiterjedt szívalakban kivájt idomú; a mellvért két oldalt négy-négy sárgaréz fejű szöggel volt a sisak vállához szögecselve s alsó részén négy nagy kerek lyukkal áttört. A hátsó rész alján a hátvért részére (mely hiányzik) csuklóvas van alkalmazva. A XV. század végén készült sisak súlya 11 kiló 30 gramm.
213. ábra. Tornasisak, a XV. század végéről. Wilczek János gr.
Ugyancsak WILCZEK JÁNOS GR. régiségei közül három igen becses számszeríjat mutatunk be fénykép után készült ábrában. A legdíszesebbet (221. ábra) halászati és vadászjelenetekkel vésett elefántcsont borítja. A kurta, vastag íj aczélból készült, vastag pattintó húrja czérnasodrattal van körülcsavarva. Hátán czímerpaizs van, mezejében egy küllős kerékkel. A paizsfedő sisak felett a sisak oromdíszt vadászkürtök közé állított négy küllős kerék képezi. Ez alatt N. 4. van bevésve. Számszeríjunk a XVI. század elejéről való.
221. ábra. Számszerij. Wilczek János gr.
A második számszeríj (222. ábra) sokkal egyszerűbb és régibb a most leírtnál. Ez diófából készült, elefántcsonttal borítva, a pattintó szerkezetnél virágos lombvésetekkel ékítve. A kifelé hajló íj halcsontból van és a számszeríj végéhez czérnasodratú zsineggel van lekötözve. Az íj végéhez vaskengyel van szíjjal hozzáerősítve; pattintó húrja hiányzik. A kengyel arra szolgált, hogy a ballistarius azt földre letámasztva, beletaposott s így szorította le az íjat addig, míg a felhúzó készülékkel azt megfeszítette s a húrt a dióba megakasztotta. Ezen számszeríj még a XV. századból való.
222. ábra. Számszerij. Wilczek János gr.
A harmadik számszeríj (223. ábra) szintén a XV. században készült, nehéz fegyver, aczél ívvel, angol kerekes feszítő-szerkezettel és taposó kengyellel. Az ív két vaskapocscsal van a faágyhoz erősítve.
223. ábra. Számszeríj. XV. század. Wilczek János gr.
Egy érdekes számszeríjfelhúzó-készüléket 224. ábránkban mutatunk be, mely kecskebakhoz hasonló úgynevezett «német szerkezet» vasból. A készüléken paizsban sólymászó alak, fölötte V. H. betűk vannak bevésve. A vasrúd végén 1625. évszámot látunk újabban beütve, mert e készülék még XV. századi munka.
224. ábra. Számszeríj-felhuzó készülék. Wilczek János gr.
Kiállította WILCZEK JÁNOS GR.
226. ábra. Alabárd. Wilczek János gr.
A XV. században használt alabárdok közül két érdekes példányt mutatunk be, melyek szintén WILCZEK JÁNOS GR. gyűjteményéből valók. Az egyiknél (226. ábra) a csiszolt vas, levélalakú széles bárdlap kétélű és felső végén egy kétélű horog és szintén kétélű szurony-fokából pedig egy éles kurta tüske áll ki. A hüvelytokról kétfelé vízszintes irányban szintén két hegyes tüske nő ki. Az összenyomott hengerded alakú nyéltokból a nyolczszögű bikkfarúdra két hosszú vasfül nyúlik le, mely reá van szögezve. A nyél alul tokos, durva vastüskében végződik. Ezen alabárd olasz eredetű, de ilyenek nálunk is használatban voltak.
233. ábra. Alabárd. Wilczek János gr.
A másik alabárd (233. ábra) svájczi forma, csiszolt vasból, kifelé karajolt élű széles bárdlappal, melyből fölfelé keskeny szurony, hátrafelé pedig egy lapos tüske áll ki. A bárd fokát egy hosszú, négyszögletű, hegyezett erős vastüske képezi. A bárd nyakából villa alakban két igen hosszú vasfül nyúlik le, melyek közé a rúd van illesztve s négy küllős sárgaréz csillagokon áttörő vastag szögekkel a fülekhez szögecselve. A bárdlapon lyukak, makkalakú áttörés és minusculás O betűk sora képezi a diszítést. Érdekes a rajta levő fegyverkovács-bélyeg, mely paizs-alakban M idomú jegyből s e fölött három golyóból áll.
232. ábra. Kürt, hársfából. XV. század, Wilczek János gr.
A harczi czélokra szolgáló XV. századi híradó kürtök egyik ritka példányát 232. ábránk tünteti elénk. Anyaga hársfa, melynek ívalakban hajló hangcsöve két részből van egybeállítva és hétszer bordázott fekete bőrrel bevonva. A kürt szája kelyhes, egy darabból esztergályozott fa és a hangcsőre reá van húzva. A kürt felső végén elefántcsont- és szaruból több bordájú tok van a fuvócső befogására, mely azonban ma hiányzik. A hangcső közepén nagy vasgyűrű van a vállzsinórra való beakasztás czéljából alkalmazva.
Kiállította WILCZEK JÁNOS GR.
235. ábra. Buzogány. Wilczek János gr.
Buzogány (235. lap), gerezdes, edzett vasból, csúcsíves ízlésben megalkotva. Hat lapra alakított vasnyele két magas bordával három részre van osztva, melyek közül az alsó rész csavarmenetes csappal van a középső részbe becsavarva, mely a csavarmeneten fölül négyélű nyárssá alakul s a buzogány nyelének felső részében van elrejtve. A buzogány feje csúcsíves stílben vésett és áttört hat gerezdből áll, mely gerezdek a nyéllapokra derékszög alatt vannak vörösrézzel átforrasztva. A nyél alsó végét sárgarézből vésett rosetta födi. E XV. századi buzogányt szintén WILCZEK JÁNOS GR. engedte át kiállításunkra.
A budai királyi palota, Mátyás király korában (l. fennebb a 106. lapon adott 135. ábrát). Szinezett gipszmodell. Készítette STEPHANIE ADOLF cs. és kir. ny. százados. Nagysága 1 -méter.
Stephanie munkálatai közben úgy a fenmaradt összes képeket, mint a létező történelmi forrásokat felhasználta.
Kiválóan segítségére voltak: a Schedel-féle nürnbergi krónikában 1493-ban megjelent ismert rajz és RABATTA tábornok által 1687-ben készített alaprajz.
A budai királyi palotáról fenmaradt történeti adatok szerint azt a mai helyen IV. Béla király építtette. Korábbi időkben Ó-Budán állott a királyi palota. Annak kiépítését az Anjouk folytatták. Nagy Lajos úgylátszik teljesen befejezte. Zsigmond már csak belsőleg diszítette és hatalmas körfalakkal, bástyákkal és árkokkal vette körül.
Fényének tetőpontjára azonban Mátyás emelte. Ő építette ünnepélyek számára az új palotát, a könyvtárt, a csillagdát, a papok házát, fedett erkélyeket, több saroktornyot és az istállókat, ugyancsak ő ékesítette fel a kapukat és tereket kutakkal és szobrokkal.
A törökök elfoglalván Budát 1529-ben, a királyi palotát újabb erődítményekkel vették körül. Nemsokára azonban egy tűzvész az egész királyi várat elhamvasztotta. Ekkori helyreállításánál már csak erődjellegére voltak tekintettel. Midőn pedig 1686-ban az egyesült keresztényhadak Budavárát bevették, a királyi palota csaknem romhalmazba lőve hevert, úgy hogy a hajdani fényes épületekből egyetlen egy sem maradt fenn. Az utóbbi eltakarított romokból töltötték be azt a nagy és mély árkot is, mely a mai Szentgyörgy-tér felől a királyi várpalotát a budai vártól elválasztotta.
Midőn Mária Terézia királynő a mai királyi palotát építtetni kezdte, a réginek már alapfalait is alig találta ott.
Mátyás király szobra (l. fönnebb a 107. lapon adott 136. ábrát), gipszmásolat. Az eredeti a Szászfejedelemségben levő Budiszin (Bautzen) városában a kaputoronyban van befalazva.
Mátyás, mint történelmünkből tudjuk, 1468-tól kezdve diadalmas háborút folytatott előbb Podjebrád Györgygyel, utóbb pedig Jagello Ulászlóval a cseh koronáért, melyet végre 1479-ben az Ulászlóval kötött olmützi béke által úgy fejezett be, hogy ő Morvaországot, Siléziát és a két Luzácziát nyerte. Mátyás a háború lezajlása után e tartományaiban azonnal a rend helyreállítására gondolt s Luzáczia számára, melynek egyik fővárosa Budiszin volt, előbb János nagyváradi püspököt, 1481. okt. 29-én pedig STEIN GYÖRGYÖT nevezte ki kormányzónak.
Mátyás fölismerve Budiszin fontosságát, annak emelésére mindent megtett. Miután 1469-ben meghódolt Mátyásnak, még ugyanazon évben nyerte a pénzverési jogot és a vörös pecsét használatának kiváltságát, 1470-ben megerősítette összes régi privilegiumait, 1471-ben municzipális statutumainak szabadságát, 1474-ben szabad bormérést s 1481-ben jószágaira vonatkozólag adományozott nekik privilegiumokat. Ez idő alatt a város rohamosan fejlődött. Számos középület emelkedett. De mindezeknél nevezetesebb volt a budiszini Ortenburg nevű várnak újból való fölépítése, melyet 1483-ban Mátyás rendeletéből Stein György kormányzó kezdett meg s melyet három év alatt fejezett be.
Ezen vár tornyát, melyben a főkapu van, ékesíti Mátyás király itt bemutatott szobra. E torony magassága 74 1/4 szász láb. Belsejében még megvan a régi csúcsíves kápolna.
Szobrunk kemény homokkőből készült s magassága 23 1/3 száz láb, miből a király alakjára öt láb esik.
Az egész úgy tünteti föl a nagy királyt, mintha egy csúcsíves templom kapujában trónján ülne. Közepén gazdag csúcsíves tagolatú négy oszlop között a kapuzat belsejét ábrázoló fülkében áll a trón, melyen Mátyás ül, lábait egy előtte nyugvó oroszlánon tartva. Feje fedetlen, leomló dús hajzattal. Testét díszes csúcsíves teljes vértezet fedi, külön darabból álló nyakvérttel s két kerek vállvérttel. A mell kettős csipkés tagolatú vértből van összetolva, melyek középen stilizált liliomban végződnek. A csipővért rákfarkszerűleg egymásra tolt három csipkézett lemezből áll. Balvállát és ölét gazdag redőzetű palást takarja. Jobbjában kormánypálczát és baljában birodalmi almát tart. Arcza szakál- és bajusztalan, mint azt az olasz divatnak megfelelően minden egykorú képén látjuk. A mint mintegy előre tekint, arczán a nyugalom mellett erély és szellem kifejezése ül. A costüm teljesen megfelel a kornak, ilyen vértezetet látunk vezéreink, Tarcaynak és Szapolyainak sírkövein s ugyanígy van ő maga is ábrázolva a bécsi Philostratus Corvin-codex miniaturjén.
De a legfontosabb ez esetben az, hogy mint a budiszini annálisok följegyzik, Stein György kormányzó különösen gondoskodott arról, hogy a szobor a királyhoz tökéletesen hasonlítson. Ezért már befalaztatása után is háromszor volt ismét levéve a király alakja s végre még Budára is küldve, hogy a művész Mátyás arczvonásait híven eltalálja. Vagy helyesebben mondva, a szobron a király arczvonásait a király budai udvarában levő olasz szobrászok dolgozták át a valóságnak megfelelően s csak miután ez már megtörtént, állíttatott az föl véglegesen. És tényleg ez a része a szobornak a legművészibb és leggondosabb kivitelű. És ez műtörténetünknek egyik legérdekesebb lapja.
A király alakja fölött a kapuboltozatot mesterileg vésett redők osztják kétfelé s alattuk kétoldalt egy-egy angyal lebeg, nyitott koronát tartva Mátyás feje fölé; baljában egyik angyal kormánypálczát s a másik pallost tart.
A kapuboltozat feletti keresztpárkányon egyszerű négyszögletű keretbe zárva olvassuk még majuskulás betűkkel: § MATHIAS § REX §.
E prákány fölött háromszögű tympanon emelkedik, karcsú csúcsíves fialába végződve. Közepén művészileg áttört akatnhus- és lombvésetek között, nyitott korona alatt két tárcsaalakú czímerpaizs látható, az egyken Magyarország és Dalmáczia s a másikon Csehország czímerével.
A király alakja mellett két oldalt, a mai lapos falmezőkön hajdan Szerbiának, Boszniának, Bulgáriának, Ausztriának, Sziléziának és Luzácziának, Luxemburgnak és végül Mátyás királynak czímerei voltak domborúan kivésve, a melyek azonban azóta tönkre mentek.
A kiugró csúcsíves párkányzat alatt a hosszúkás négyzetalakú alapzaton olvasható a műemlék készítésének éve:
ANNO § MCCCCLXXXVI § SALV(TIS).
Szobrunkban tehát nagy királyunknak nemcsak 1486-ból származó leghitelesebb arczképét, hanem viselt hadi costümjének is hű mását bírjuk, miért is az reánk nézve hadtörténelmi szempontból is becses ereklye.
Ha műtörténelmi szempontból vizsgáljuk ez alkotást, hű képét nyerjük az azon korbeli magyar szobrászatnak. A még csúcsíves befolyás alatt álló olasz renaissance-művészet első behatása alatt áll az.
Szembeötlik tympanonunkon a két czímer felett a korona, hogy miért nem a magyar szent korona az miért hasonlít az inkább a német császári koronához.
A feleletet megtaláljuk reá a budai királyi palota ormáról származó nagy vörös márványból faragott s a budiszini czímerhez műkezelésére nézve teljesen hasonló czímeren, mely Mátyás királynak, mint magyar és cseh királynak ábrázolja czímerét s a mely szintén ilyen koronával van takarva. Az olasz művésznek nem volt nemzeti érzéke, hogy a magyar koronát faragja ki, hanem a helyett egy csúcsíves művű áttört stílszerű koronát vésett.
Mindenesetre nagy államférfiúi belátás volt, birodalma idegen nyelv és nemzetiségű tartományaiban, neve és kormányzása emlékezetét ily művészi alkotásokkal megörökíteni.
Szobrunkról még csak annyit jegyzünk meg, hogy az újabban némileg restaurálva lett. Így mind a két korona le volt törve s a király jobbkarja is. Ez utóbbi helytelenül is restauráltatott, mert GROSZERN SAMU 1714-ben megjelent munkájában az emlék rajzát úgy adja, hogy a király jobbjában pallosszerű egyenes kardot tart, mely kardnak hegye töredékben, a trón mellett függönyön ma is megvan; holott emlékünk mai állapotában, a jobb kézben kormánypálczát látunk.
E kor emlékei között volt végül kiállítva Nándorfehérvár 1456-iki ostromának és felmentésének hadtörténelmi térképe, melyet BÁRCZAY OSZKÁR készített s a melyen Hunyadi Jánosnak és Capistránnak e világra szóló hadi ténye szemléltető módon van feltüntetve.
