VÁROSI ÉLETÜNK EMLÉKEI.
VÁROSI ÉLETÜNK EMLÉKEI.
Irta: Dr. Schönherr Gyula
Irta: Dr. Schönherr Gyula
A régi Magyarország politikai életének tényezői között a városi polgárság egymaga képviseli a demokrata elemet. A nép, tudjuk, ki volt zárva az alkotmány bástyáiból. Verejtékes munkával művelte urai földjét; a közterhek oroszlánrésze az ő vállaira nehezedett; de nem voltak institucziói, a melyek részt juttattak volna neki a közügyekben. A polgári rend sem tekinthette magát az arisztokrata jellegű magyar alkotmány kedvencz gyermekének. A királyi hatalom kezdettől fogva felismerte és méltányolta a városok iparűző, kereskedést folytató lakói feladatainak hasznosságát, szerepének nélkülözhetetlen voltát az ország közgazdasági életében; nem is volt szűkmarkú a fejlődésükhöz, felvirágzásukhoz szükséges eszközök megadásában. De a kardforgató nemesség önmagát tekintette az ország, a hatalom kizárólagos birtokosának, s minden más elemet féltékenyen távol igyekezett tartani a politikai élet küzdőteréről. A magyarországi városi rend fontos közgazdasági hivatása daczára sem tudott arra a jelentőségre emelkedni, a mely a nyugat-európai városoknak hazájuk történelmében elsőrangú szerepet biztosított.
Maga a városi intézmény, a falak közé szorított polgároknak azonos érdekeken, egyforma életviszonyokon alapuló közössége, úgy, a mint az a latin és germán czivilizáczió talaján kifejlődött, idegen volt a hadban felnőtt magyar szemében. Olaszok, németek ültették el magyar földön, a királyság alapítása idején, ez intézmény csiráit; a jövevények, «vendégnépek», korábbi hazájuk szokásaihoz ragaszkodva, hazulról megszokott életmódjuk alapján illeszkedtek be új életviszonyaikba. A szent István alatt megkezdett telepítési folyamat az első királyok alatt szünet nélkül folyik és a XII. század derekán nagy arányokat ölt; a II. Géza alatt bevándorolt flandriaiak a felvidéken és Erdély bérczei között virágzó városoknak vetik meg alapját. Idegen életfelfogáson, idegen erkölcsökön alapuló, külföldről hozott jogszokások által szabályozott élet fejlődött ki a városok falai között, midőn a várszerkezet felbomlása, a XIII. század első felében, a várak aljában lakó szabad népeket arra indította, hogy a városokban keressenek eddig jogi állásuknak megfelelő otthont és hivatást. A magyar elem ekkor lép tömegesen a városi rend kötelékébe; de újból kisebbségben marad, mikor a mongolok által elpusztított ország szomorú helyzete újabb, az eddiginél nagyobb arányú telepítéseket tesz szükségessé. A városi rend tulajdonképeni megalapítója IV. Béla, első sorban a gazdasági élet szükségleteit tartja szem előtt, midőn az új települők jogviszonyait rendezi; kiváltságlevelei a virágzó fejlődés alapfeltételeit biztosították a városi polgárság számára, de meghagyva őket magukkal hozott szokásaikban, gátat emelnek a magyar szellem érvényesülésének. A küzdelem a városok magyar és német polgársága között évszázadokon át szakadatlanul folyik, még nagyobbá teszi az eredettől fennálló ellentétet, mely a nemesi osztályt a polgárságtól elválasztja, és hosszú ideig megakadályozza, hogy a városi intézmény szerves kapcsokkal illeszkedjék a magyar állami élet organizmusába.
288. ábra. Faragott tábla 1461-ből Kassa város czimerével. A kassai múzeumban.
Ez magyarázza meg, hogy az egyébként gazdag, virágzó polgárság, míg falai között a legrendezettebb jogi és személyi életet éli, kifelé, mint egységes rend, alig bír az ország politikai életében érvényesülni, s habár az Árpádokat követő korszak királyai elhalmozzák kiváltságokkal, a politikai jogok közül a legfontosabbat, a rendiség kritériumát, az országgyűlésen való részvételt csak Zsigmond alatt, 1405-ben tudja megszerezni.
Az az elszigeteltség, mely városaink helyzetét a közéletben az egész középkoron át jellemzi, teszi érthetővé, hogy kiállításunk történelmi emlékeinek sorában a régi városi élet emlékeit külön csoportban kivántuk bemutatni.
A város név a régi magyar közjogban tulajdonképen csak azoknak a polgároknak az egyetemét illette meg, a kik a királytól tulajdonul nyert, falakkal kerített területen, királyi kiváltságlevél alapján, a korona közvetlen földesúri hatósága alatt szervezkedtek önkormányzati jogokat élvező községekké.
Sem a keletkezés módja, sem a polgárok életviszonyainak alakulása tekintetében nincs nagy különbség a királyi városok és a magánföldesurak hatalma alatt élő többi községek között, de úgy közjogi, mint magánjogi szempontból sarkalatos ellentétek választották el a városok e két csoportját egymástól. A szabad királyi város helyhatósági jellege már az Árpádok alatt ki volt fejlődve s még jobban kidomborodott a XIV. és XV. században, a rendi alkotmány kialakulásának korszakában. Önkormányzati jogai, melyeket királyi kiváltságlevelek biztosítottak, eleve függetlenítették a vármegye biráskodása alól, s jogi állásának sarktétele, hogy területét örök tulajdonul bírja a királytól, a várost mint nemesi jogokat élvező testületet a magyar szent korona tagjai közé sorozta és első lépcsőül szolgált arra, hogy önálló rendként vegyen részt az ország sorsának intézésében.
A királyi oklevelek, melyek a városok polgárainak önkormányzati jogait biztosítják és egymáshoz s az ország többi politikai jogokkal bíró lakosaihoz való viszonyaikat szabályozták, minden város legféltettebb kincsei közé tartoznak. A legrégibb városi kiváltságlevél, melyet eredetiben ismerünk, Varasdnak II. Andrástól 1209-ben nyert privilégiuma; utána következik korra Szatmárnak ugyane királytól 1230-ban nyert kiváltságlevele, de ez csak későbbi átiratban maradt reánk, aminthogy az Árpád-kori városi privilégiumok eredeti példányai legnagyobb részben áldozatul estek a századok viharainak. A városoknak az a törekvése azonban, hogy kiváltságaikat minden új királylyal megerősíttessék, megmentette számunkra a középkori jogtörténet e becses forrásait.
Kiállításunkon a városi kiváltságlevelek két ilyen későbbi megerősítő oklevéllel, Pozsony és Sopron privilégiumaival voltak képviselve. Mindkettő Mátyás királytól származik, koronázási évéből, 1464-ből. A soproni kiváltságlevélnek különös érdeket ad az a körülmény, hogy a király azt kettős aranypecsétjével erősítette meg, s ez az egyetlen aranypecsét, melyet Mátyástól, s az utolsó, mit középkori királyi pecséteink sorozatában ismerünk.
289. ábra. Esztergom város XIII. századi pecsétjének előlapja. A Magyar Nemzeti Múzeumban.
A nemesi jogok külső kifejezésére, mint az egyes embernél, illetőleg a családoknál, úgy a testületeknél is a czímer szolgál. A városok, mint önkormányzati testületek, már a XIII. század második felében élnek az önálló pecsét használatának jogával. A legrégibb városi pecsétek egyike, melyet ismerünk, Esztergom város olasz polgárainak pecsétje (289. ábra), nemcsak XIII. és XIV. századi lenyomatokban maradt reánk; az eredeti, rézbe vésett pecsétnyomó is megvan a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárában. Ez a kettős pecsét előlapján az esztergomi vár stilizált rajzát viseli, kapuval és négy bástyatoronynyal; a vár falai felett csúcsíves épület emelkedik, mely láthatólag az esztergomi székesegyházat példázza. A hátlap közepét háromszögű paizs foglalja el, mezejében nyolczszoros vágással. A magyar királyi czímer vágásai itt kegyúri vagy oltalom-czímerül szerepelnek, talán éppen annak a pártfogásnak az emlékére, melyben IV. Béla az esztergomi érseki várba telepített olaszokat 1256-ban az érsek ellenében részesítette, megengedvén nekik, hogy a várból kiköltözzenek s a vár aljában szabadon élvezzék polgári jogaikat. A kettős pecsét motivumai: a vár és a magyar országos czimer vágásai váltak később, egy paizsba egyesítve, a város czimerévé, és így már e pecséten való alkalmazásukban a városi czimer előképének tekinthetjük azokat.
290. sz. ábra. Kassa város Nagy Lajostól 1369-ben kapott czimerlevele. A városi levéltárban.
A kegyúri motivumok alkalmazásával később is sürűen találkozunk a városi czimerekben. Az első városi czimerlevél, a hűbéri intézmények külsőségeit meghonosító Anjouk korából, I. Lajos 1369 május 7-ikén kelt czimeradománya Kassa részére (290. ábra), szintén a magyar országos czimerből veszi e város czimerének motivumát, megtoldva azt a paizsfőben a királyi család czimerének jelvényeivel, a liliomokkal. «Mi, Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya», – így hangzik ez oklevél szövege magyar fordításban – «emlékezetül adjuk jelen sorainkkal mindeneknek, a kiket illet, hogy kassai hű polgárainknak és vendégeinknek kényelme és haszna felett királyi nagylelkűséggel őrködni kivánván és őket kegyelmünk ajándékaival elárasztani óhajtván, alázatos és odaadó könyörgésükre ezen kassai polgárainknak különös kegyelemből megengedjük, hogy ezen város titkos és levelező pecsétjén és zászlaján mostantól fogva örök időkön át a mi királyi jelvényünkből kivett paizs formáját, és pedig felül három liliom ábrájával ékes sárga szinű huzást vagy vonalat, alul pedig négy vörös és ugyanannyi fehér vízszintes vonalat használhassanak. Kelt titkos pecsétünk alatt, ezen levelünk bizonyságával, melyet ezen pecsétünk alatt kiváltságlevél formájában is ki fogunk nevezett polgáraink részére állítani, mihelyt azt nekünk bemutatják, Diósgyőrött, az Úr mennybemenetele előtti hétfőn, 1369-ben».
A kassai armális, korra a harmadik helyet foglalja el a hazai czimeres-levelek sorában, s a legrégibb a városi czimeradományok között. Az első városi czimerlevél, mely a czimer festett képével is el van látva, szintén Kassának szól; ebben Zsigmond király 1423-ban a Nagy Lajos korabeli czimert a paizstartó angyallal egészíti ki. A kereskedelméről híres felsőmagyarországi város még kétszer kapott a középkorban armálist. V. László 1453-ban megerősítette a Zsigmond korabeli czimert, csupán a szinek sorrendjét változtatva meg, a mennyiben a vágások nála a Zsigmondféle czimertől eltérően, de a Nagy Lajos czimerlevelének szavait híven követve, vörössel kezdődnek. Végül II. Ulászló 1503 december 8-ikán saját családi czimerének, a Jagellók ezüst sasának felében hasított alakjával és a felesége Candalei Anna czimeréből vett motivumokkal gyarapítva a város czimerét, megállapította annak maig használatban levő alakját, mely az Árpádok, Anjouk és a Jagellók czimermotivumaiból összeállítva, a magyar történelem három nevezetes korszakának emlékét örökíti meg.
291. sz. ábra. Pozsony város Zsigmond királytól 1436-ban nyert czímerlevele. A városi levéltárban.
A városi czimerlevelek új fajtája közé tartozik Pozsony városának Zsigmondtól 1436 július 9-ikén nyert kiváltságlevele, mely a városnak az Árpádok ideje óta használt ősi jelvényét nem szorosan vett czímer, hanem pecsét alakjában erősíti meg (291. ábra).
A király a husziták által ostromolt város polgárainak hűségét és vitézségét kivánta jutalmazni, midőn háromtornyú, kapuzatos bástyát (az oklevél szavai szerint: «négyszögű fehér várost») ábrázoló régi pecsétüket birtokában megerősíti, s megengedi, hogy az e pecséten látható jelvényt «czímerül és czimernek jelvénye gyanánt» használhassák.
Bártfa városának 1453-ban V. Lászlótól nyert armálisát Kassáéhoz hasonlóan a régi városi czimernek kegyúri motivumokkal való bővítése teszi kiválóan érdekessé. A királyi oklevélben lefestett czimer közepén ketté osztott paizs felső kék mezejében, beszélő czimerül, keresztbe tett aranynyelű bárdokat ábrázol, melyek felett arany korona, alattuk arany liliom lebeg; az alsó mező vörössel és ezüsttel hétszer vágva, hazánk czimerének ismert motivumaival ékeskedik. A czimerkép alatt külön paizsocskában Hnyiczow Lénárt városi jegyzőnek, «a ki ezt a czimert hozta», zöld leveles és virágos makkgyümölcsöt ábrázoló jelvényét látjuk megörökítve.
A városi jelvények és czimerek első sorban a városok hivatalos pecsétein nyernek alkalmazást. Az eredetiben fenmaradt középkori városi pecsétnyomók és az oklevelek pecséteiről készült galván-másolatok gazdag sorozata sphragistikai emlékeink ez érdekes fajtájának minden változatával megismertet bennünket. A városi jelvények legrégibb tipusát, a tornyos, kapuzatos bástyát látjuk Pozsony már fentebb ismertetett pecsétjén kívül Székes-Fehérvár, Zágráb, Kolozsvár, Sopron pecsétjein; ez a motivum rendesen egyszerű pecsétjelvény gyanánt, tehát nem czimerpaizsba foglalva, nyer a pecséteken alkalmazást. Az ősi szimbolum szerepel annak a három városnak a pecsétjein is, a melyek egyesüléséből a mai virágzó székesfővárosunk alakult. Budának, az ország régi fővárosának legkorábbi pecsétje szerkezetre az esztergominak párja; a kettős pecsét előlapján háromtornyú várfal, közepén nyilt kapuval, a hátlapon az ország czimeréből a hétszer vágott paizs látható; a két motivum a XV. században egy paizsban egyesül akként, hogy a vágásokat hordozó paizsot korona gyanánt két bástyatorony ékíti. Pest pecsétjének a XIV. és a XV. századból fennmaradt változatai egytornyos bástyafalat tüntetnek fel, leeresztett rácsozatú kapuval, s a toronytól jobbra-balra félholddal és csillaggal. Ó-Buda Nagy Lajos korából származó pecsétjén nyitott kapuzatú várfallal körülvéve hármas épületcsoport látható, a középső, templomtorony-szerű épülettől jobbra a magyar Anjouk czimerét, balra a lengyel sast viselő paizsocskákkal. Kassa legrégibb pecsétjét nem az ősi czimer, hanem a város védőszentjének, magyarországi szent Erzsébetnek tiszteletreméltó alakja ékesíti. Brassó, latin nevén Corona beszélő jelvénye, a liliomos korona, és Nagy-Szombat szimbolikus szempontból érdekes jelvénye: nyolczküllős szerencsekerék, közepén Krisztus fejével, paizs nélkül jelennek meg a legrégibb pecséteken. A jeleneteket ábrázoló pecsétek legjellemzőbb darabjait a magyarországi bányavárosok pecsétjei szolgáltatják; közös motivumuk a bányász, a mint csákányával a sziklát vájja. Az egykor virágzó Telkibánya pecsétjén a bányászok jobbról és balról a város falait ütik szerszámaikkal; Nagybányának Nagy Lajos korából származó nagy pecsétje sziklás hegyet ábrázol, melynek csúcsán szent István király trónol; a hegy sziklájába nagy boltíves kapu nyilik, s abban térdelő bányász dolgozik, míg a kaputól jobbra látható alak taligát tol a bánya bejárása felé.
Ezek a pecsétek a XIV. századból és a XV. század elejéről valók; a későbbi városi pecsétek már paizsba foglalva, mint valóságos czimert tüntetik fel városuk jelvényét. Legérdekesebb közöttük Beszterczebánya régi pecsétje három liliommal, a magyar czimer vágásaival és koronás sisakjának oromdíszéül az Anjouk patkót rágó koronás struczczával, Szeged Mátyás korabeli kis pecsétje a magyar czimer vágásait viselő paizs közepén szívpaizsban a Hunyadiak hollójával, és a varasdi városi pecsét, melyen a magyar czímerből vett vágásokat a magasba nyuló bástytorony osztja kétfelé.
292. ábra. A királyi városoknak Hedvig herczegnő eljegyzését megerősítő oklevele 1381-ből. A bécsi cs. és kir. állami levéltárban.
A városi ügyek különfélesége révén a városoknál is kifejlődött a külömbség a nagy, közép, titkos és kis pecsétek között. A nagy függő pecsét használata az ügy jelentőségével teljes összhangban áll annál a nevezetes oklevélnél, melyben Buda, Visegrád, Székes-Fehérvár, Kassa, Trencsén, Zágráb, Nagyszombat, Pozsony és Sopron királyi városok a Nagy Lajos ifjabb leánya, Hedvig és Vilmos osztrák herczeg között kötött házassági szerződést Bécsújhelyt 1381. márczius 1-én megerősítették (292. ábra), s melyben úgyszólván először látjuk a királyi városokat politikai jelentőségű ügyekben önálló rendként szerepelni.
A városok önállósága és önkormányzati joga első sorban tisztviselőik szabad választásában és a törvénykezési hatalom gyakorlásában nyilvánult. A város közönsége maga választotta biráját, jegyzőjét és az esküdt polgárokat, s ezek együtt a városi tanácsot alkotva, teljesen önállóan kormányozták a várost és intézték a polgárság ügyeit. A biró – némely helyen polgármesternek nevezték – esküdttársaival a király nevében ítél a város lakóinak ügyeiben, a polgáriakban és a kisebb bűnügyekben mindenütt, a nagyobb városokban a főbenjáró bűnökben is. A város piaczán vagy a városháza udvarán fegyveres vitéz szobra, kivont pallossal, az úgynevezett Roland-szobor, a városháza kapuja felett pallost tartó kéz, vagy mint Libetbányán, czimerpaizs, melyen rézveretű pallos függ hüvelyében (294. ábra), hirdették a nagyobb szabadságú királyi városok pallosjogát, mely törvénykezési tekintetben egyenjogúvá tette őket a vármegyékkel és az ország többi birói hatóságával. A hóhérpallosok mellett, melyeket biróválasztáskor a megválasztott előtt hordoztak, a biráskodási hatalmat jelképezte a díszkard, mit a biró ünnepi alkalmakkor oldalán viselt s a kormánypálcza, mit beiktatásakor kezében tartott. E hatalmi jelvény viselésének szokása a középkorból az újabb időkig fenmaradt. A legszebb díszkardok egyike Szentgyörgy város birájáé a XVII. századból (295. ábra), finom aczélpenge, ezüsttel vert bársony hüvelyben, markolatán a város védőjének, a sárkányölő szent György lovagnak remekül kidolgozott alakjával. A brassai biró kardja 1549-ből (296. ábra) inkább hosszú tőr három éllel; Brassó város főbiráinak nevei, kik azt 1861-ig használták hatalmuk jelvényeűl, az évszámokkal együtt be vannak vésve a keresztvasba és a hüvely pántjaiba. A birói pálczának eredeti alakja a buzogány, minőt minden város őriz régi emlékei között; csak később vette fel a királyi pálczához hasonló alakját, melynek legjellemzőb tipusát a soproni polgármester vert ezüstből készült, aranyozással díszes 1642-iki pálczája (293. ábra) tünteti fel.
293. ábra. Sopron város polgármesteri pálczája 1642-ből. A városi múzeumban.
294. ábra. Libetbánya város pallosjogának jelvénye a XVIII. századból. A városi levéltárban.
295. ábra. Szentgyörgy város birájának diszkardja a XVII. századból. A városi levéltárban.
296. ábra. A brassai bíró díszkardja 1549-ből. A városi fegyvertárban.
A városi jelvények közé tartozik a kettős bányászkalapács (298. ábra), melylyel a bányavárosok polgársága jelképezi a többi királyi városok polgáraival szemközt elfoglalt sajátos jogállását. Az ősrégi bányászjelvényt, a keresztbe tett vésőt és kalapácsot, mely majdnem mindegyik bányaváros czimerében szerepel, aranyból vagy aranyozott ezüstből kiformálva ott találjuk e városok bányaművelő lakosainak klenodiumai között; a város és a bányák védőszentjeinek ünnepén díszmenetben viszik a templomba, s az a szokás, hogy Úrfelmutatáskor magasra emelve, szárainak összeütéséből származó hármas csattogással kisérik a csengettyűk hangját, tanuskodik a tiszteletről, melylyel a bányapolgárság ma is viseltetik ősi jelvénye iránt.
298. ábra. A selmeczbányai bányászkalapács 1538-ból. A városi múzeumban.
A középkorban, midőn egységes törvényhozási szerv még nincsen, minden város maga alkotja meg azokat a szabályokat, melyek polgárainak jogi életét szabályozzák, s az e szabályokat magukban foglaló városi jogkönyvek a legjellemzőbb bizonyítékait szolgáltatják annak a körültekintő gondosságnak, melylyel a városi polgárság az életközösség magasabb követelményeit az egyes polgárok érdekeivel összhangzásba hozni igyekszik. A polgárok életének és vagyonának védelme képezte a városi törvények kiindulási pontját, de e védelem fejében korlátlan beavatkozást követeltek azok a városi élet minden részletébe, szabályozták a közrend feltételeit, előírták a polgárság kötelességeit a közügyek szolgálata s város védelme tekintetében s őrködtek az erkölcsök tisztasága felett. A demokrata alapon felépült modern társadalom alapeszméi vannak kifejezve a városi jogszabályok szellemében, melyek a középkor szétdarabolt és egymással folyton harczban álló rendi társadalmával szemben először hangoztatták azt a nagy elvet, hogy az egyén érdeke a közérdeknek alá van rendelve. A magyarországi városi jogok között legrégibb Selmeczbánya város joga, melyet az ősi bányaváros polgárai IV. Béla alatt foglaltak írásba. Szövege csak későbbi, XV. századi másolatban maradt reánk, de díszes kötése, a város ezüstbe vert czímerével ékesítve (297. ábra) mutatja, hogy a polgárok akkor is kegyelettel őrizték jogéletük e tiszteletre méltó emlékét, midőn a tisztultabb jogi felfogás a Zsigmond király alatt létesült tárnoki jogot helyezte a külön városi jogok helyébe és ezzel egységes alapra fektette jogi életük szabályozását.
)
A városi közélet központja a városháza, hol a biró a tanácsbeliekkel a hét meghatározott napjain összeült, hogy a város ügyeit igazgassa és a polgárok ügyeiben törvényt lásson. A tanács határozatait, kezdetben csak a főbbeket, később válogatás nélkül, jegyzőkönyvbe írta a város jegyzője. A város könyve kezdetleges alakjában a város közügyeit érdeklő határozatokon, az ítéleteken, a tanács előtt tett végrendeletek, szerződések s egyéb jogügyletek feljegyzésein kívül a város számadásait is magában foglalta; de a városi háztartás sokoldalúsága csakhamar külön számadás-könyvek vezetését teszi szükségessé. A legrégibb városi könyvek közül Selmeczbányáé, mely 1364-től kezdődik, még kettős feladatot szolgál, de Pozsony ugyanez évben már önálló könyvben kezdi meg bevételei s kiadásai feljegyzését, s 1434-től e város számadásai rendszeres sorozatban maradtak reánk. Tőle bírjuk, 1439-ből, az első telekkönyvet (299. ábra), mely a városi terület összes köz- és magánépületeinek és szőlőinek összeírását tartalmazza, utczák és terek szerint, a tulajdonosok megnevezésével. Beszterczebányának az 1386–1399. évekből származó legrégibb számadáskönyve szintén jogi természetű feljegyzéseket is tartalmaz. Nagyszombat számadásai 1394-től kezdődnek. A pozsonyi számadások után Bártfa város levéltára mutatja fel a középkori városi számadások legteljesebb sorozatát. A legrégibb bártfai számadás, 1418-ból, az adózó polgárok összeírását foglalja magában; a város kiadásainak jegyzéke 1426-tól, a tartozásoké 1432-től kezdődik (az 1466–1483. évek kiadásai jegyzékének kötését, a város czimerével, a XLVII. táblán mutatjuk be), s külön könyvek vannak (1427-től) a város főiparága, a fehérneműgyártás és (1485-től) a város tulajdonát képező szántai, tállyai, ujhelyi szőlők számadásairól.
)
A városi polgár a város területén bírt földjének, szőlőjének művelésében bírja jövedelmének legbiztonságosabb forrását; a mellett mesterséget folytat és annak termékeit otthon és a város falain belül árúba bocsátja, kereskedést űz és hitelügyletekkel foglalkozik. A czéhek, melyek az egyes iparágak művelőit szövetkezetekbe egyesítik, a város oltalma alatt szervezkedtek érdekeik védelmére; a czéh alapítására a király adja meg az engedélyt, de szabályaikat legtöbb esetben maga a czéh állapítja meg és a városi hatóság foglalja írásba. Így látjuk ezt a nagybányai szűcsöknél, a kik 1479-ben Mátyás király kiváltságlevele alapján alakítva meg czéhüket, egy évvel később a várostól kérik, ennek nagyobb pecsétje alatt, statutumaik megerősítését. A czéhszabályok részletesen szabályozzák a mester, a segédek és a tanulók – mai kifejezéssel élve: a munkaadó és a munkás – egymáshoz való viszonyát, az árúczikkek minőségét, az árakat, de a testületi érdekek szempontjából a czéh tagjai magánéletére is kiterjeszkednek; az alapelv itt is az egyéni érdek alárendelése a közérdek követelményeinek. A város nemcsak bizos helyet nyujtott falai között iparűző polgárainak, de az árúmegállítás jogával megkönnyítette számukra a mesterségükhöz szükséges anyag beszerzésének lehetőségét, és a királyi kiváltságlevelekben gyökerező szabad utazás és vámmentesség előjogaival lehetővé tette, hogy árúczikkeiket az ország legtávolabbi vidékein, sőt a külföldön is forgalomba hozhassák.
A városi polgár mindazért a védelemért, melyben személye és vagyona a vám falain belül és azokon kívül részesült, föltétlenül alárendelte saját érdekeit a közönség érdekeinek s nemcsak rendes adójával vett részt a közterhek viselésében, hanem életével, vérével is adózott városa védelmére. A városi véderő czéhek szerint volt csoportosítva, minden czéhnek meg volt a maga bástyája, melyet az ellenség közeledtére tartozott azonnal elfoglalni.
Középkori történelmünk zavaros korszakaiban, főleg trónvillongások idején, a vagyonos polgárság sok zaklatásnak volt kitéve a hatalmaskodó főurak részéről, de az ellenük folytatott harcz kiválóan alkalmas volt ellenálló erejük fokozására, melyet külső ellenség – a XV. században főleg a husziták és a törökök – támadásai nem egyszer tettek kemény próbára. A kőfallal, árkokkal kerített, bástyákkal megerősített városok az ország védelmi rendszerében mind nagyobb jelentőségre tettek szert, és kiállításunk hadtörténelmi emlékeinek igen nagy része azokból a hadiszerekből került ki, melyekkel az ipar és kereskedelem békés foglalkozását űző polgárok veszély idején városuk s hazájuk védelmére keltek. A külföldről meghonosított, nyelvében, szokásaiban oly soká idegen városi polgárság, melyet eladdig csupán közgazdasági jelentősége sorozott az állami élet tényezői közé, éppen a védelmi harczban való részvételével vált a török uralom küszöbén a nemzeti társadalom igazi tagjává.
