2. III. Károly. (1711–1740.)

Teljes szövegű keresés

2. III. Károly. (1711–1740.)
A király Spanyolországból Bécsbe érkezik. Megerősíti a szathmári békét. Koronázó országgyűlést hirdet. Bizottsági javaslatok. Királyi hitlevél. Koronázás. A király jellemzése. A spanyol ügy. Az országgyűlés feloszlatása a döghalál miatt. Újból való összehivása. A királyné megkoronázása. Pálffy Miklós nádor. A szathmári béke beczikkelyezése. A vallásügy. A felségsértést és hűtlenséget tárgyazó törvény. Az állandó hadsereg felállítása. A porcziózás. Egyéb törvények. Háború Törökország és Velencze között. A törökök elfoglalják Moreát. Készülődés a háborúra. Savoyai Jenő levele a portához. Ausztria és Velencze védő és támadó szövetséget kötnek. A nagyvezér levele. Jenő herczeg tábort üt Futaknál. A törökök a Száván átkelnek. A péterváradi győzelem. Temesvár ostroma és megvétele. XI. Kelemen pápa Jenő herczegnek diszkardot küld. Mercy beveszi Pancsovát és Uj-Palánkát. Steinville beüt Oláhországba és Moldvába. A békekisérletek meghiusulása. Újabb hadjárat. Jenő herczeg körülzárja Nándor-Fejérvárt. A nándor-fejérvári győzelem. A vár feladása. A tatárok betörése. Kiüzésök. Eszterházy és Splényi sikeres működése az Al-Dunánál. Splényi elfoglalja Orsovát. A pozsareváczi béke. Országgyűlési bizottságok működése 1719-ben. A vallás ügye. Az 1721-iki vegyes bizottság tanácskozásai. A papság megadóztatásának ügye. Adóügyi tárgyalások. Az 1722-iki országgyűlés. A trónörökösödés kiterjesztése az uralkodóház nő-ágára. I. Lipot örökösödési rendje. A horvát és tót rendek kezdeményezése. A magyar tanácsosok véleménye. Az 1713-iki családi törvény. (Pragmatica sanctio.) Erdély elfogadja a női ág örökösödését. Az 1722-iki pozsonyi országgyűlés. A helytartótanács felállitása. A rendek a terület épségének helyreállítását sikertelenül kérik. Igazságszolgáltatás. Kerületi táblák felállitása. Adóügy. A protestánsok ügye. Az országgyűlés a protestánsok sérelmeit elveti. A király leirata a nádorhoz. 1723-iki rendelete a megyékhez. Az országgyűlés bezárása. A reformok életbe léptetése. A helytartótanács. A hétszemélyes tábla s a kerületi táblák. Eszterházy Imre esztergomi érsek. A közgazdaság föllendülése. Telepítések. Harrukern megkapja Békés-megyét. A Károly-kaszárnya építése. Az 1723–29-iki országgyűlés. Az adó fölemelése. A vallás ügye. Katona és Zsemberi követek kiutasítása. Az udvari bizottság határozatai. A Carolina Resolutio. Althan Mihály Frigyes váczi püspök tiltaltozása és bűnhődése. A Carolina Resolutio következményei. A protestánsok zaklatása. Egyházuk szervezkedése. A ráczok ügye. Külön tartományt kivánnak. A rácz katonai területek. A rácz vallás elnyomása. Károly király megerősíti a ráczok kiváltságait. Az 1729-iki declatorium s az 1734-iki rendelet. A Peró-féle lázadás. A lázadás elfojtása. A birodalom általános helyzete. A gazdasági helyzet, Károly király nemzetgazdasági ujításai. A „keletindiai társaság”. Károly király leányának örökösödését a külhatalmakkal is elismertetni törekszik. A lengyel örökösödési háború. Az 1735-iki bécsi béke. Mária Terézia házassága Ferencz István lotharingiai herczeggel. Jenő herczeg halála. Jellemzése. Török-orosz háború. Osztrák-orosz szövetség. Károly békekisérleteinek meghiusulása. Hadüzenet. A ráczok és albánok föllázítása. Wallis Oláhországban. A törökök visszaszorítják. Hildburghausen Banjalukánál vereséget szenved. Usicza ostroma és megvétele. Seckendorf visszahivása. A törökök sikerei. Az oroszok elpusztítják a tatárok földjét. A nimirovi kongresszus eredménytelensége. Königseck gróf hadvezér. A törökök ismételt sikerei. Békealkudozások. Szerződés a szultán és Rákóczy József között. Rákóczy kiáltványa. Halála. A kroczkai vereség. Wallist és Neipperget haditörvényszék elé állitják. A nándorfejérvári béke. III. Károly halála. Uralkodása, jellemrajza.
I. József halála a legválságosabb állapotban találta a Habsburg-házat s annak országait. Spanyolországban, Belgiumban s a Rajnánál egyre folyt a harcz a spanyol örökségért; Magyarországon pedig még mindig nem szünt meg, sőt ujabb erővel való kitöréssel fenyegetett a Rákóczy-féle fölkelés. Károly, az összes országok és igények örököse, a távol eső Spanyolországban, Barcellonában tartotta udvarát. De ismert szerencséje most sem hagyá el az uralkodó-házat. Eleonóra császárné, József anyja, a ki a kormány vezetését átvette, Savoyai Jenő tanácsára első sorban Magyarország megnyugtatásán fáradozott. E végből megerősíté a szatmári békét, egyszersmind fogadta, hogy fia is hasonlókép fog cselekedni.
Ezzel a legfontosabb ügy el volt intézve. Egyebekben fentartottak mindent, a hogy József idejében volt és sürgető leveleket írtak Károlynak; siessen haza, hogy átvegye a kormányt.
A fiatal, 27 éves uralkodó azonban kérette magát. Még egész ifjan ment el Spanyolországba, éveken át abban a reményben élt, hogy II. Fülöp koronáját fogja viselni s ösztönszerűleg érezte, hogy ha Spanyolországot elhagyja, soha sem tér oda vissza. Pedig egészen meghonosodott ott. Hizelgett neki az a külsőségekben majdnem a bálványozásig menő tisztelet, a melyet a spanyolok iránta, mint uralkodójok iránt tanusítottak s a mely annyira megfelelt ama nagy véleménynek, melyet az uralkodói méltóságról atyja példájára táplált. A katalóniaiak s egyéb párthíveinek hűsége sem téveszté el hatását, a melylyel iránta a sors minden fordulatai közepette viseltettek. Végre mégis rászánta magát arra, hogy kedves spanyoljaitól megváljék, de feleségét nálok hagyta helytartójául. Szeptemberben indult útnak s deczemberben megérkezett Frankfurtban, a hol római német császárrá választották és megkoronázták. Mint ilyen VI-ik Károly, mint Magyar- s előbb Spanyolország királya ellenben a III-ik Károly nevet viselte.
1712 elején Bécsbe érkezett. Legelső dolgainak egyike volt Magyarország teljes kibékítése. Már február 2-án kihirdette a koronázó országgyűlést ápril 3-ikára. Majd Károlyi Sándor tanácsára márczius 30-ikán megerősítette a szatmári békekötést; meg ama pótlékát is, a melyet Pálffy elfogadni nem mert, de a melyhez Eleonóra királyné már hozzájárult. E szerint a békekötésben megszabott megerősítés az összes javakban azokra is érvényes, a kik a háború alatt hűségre térve, csak személyökre nézve nyertek kegyelmet; a háború alatt gyermekek nélkül elhunytak javai az osztályos rokonokra voltak szállandók.
Károlyi teljesen megnyerte az uralkodó kegyét. Ez megerősítette őt altábornagyi és főispáni méltóságában, a szatmári békekötésben kárpótlásul igért 50,000 forint fejében pedig beírta neki Erdődöt, Husztot, Tarczalt és Hódmező-Vásárhelyt. Az ország kormányzására nézve emlékiratot is kívánt tőle.
Ez események híre nagy örömet idézett elő a rendek között. Mindazonáltal a kényelem szeretete s a rossz utak következtében csak lassacskán szállingóztak a követek Pozsonyba, úgy hogy az első rendes ülést csak május 2-ikán lehetett megtartani. A közben bizottságok tanakodtak a legelső és legszükségesebb teendőkön s a következőkben állapodtak meg: Szükséges, hogy az országtól idő folytával elszakadt, ujabban a király hatalma alá jutott, de vissza nem kapcsolt területeket bekebelezzék; ilyenek: Erdély a Részekkel, továbbá Pozsega-, Verőcze-, Valkó-, Szerém-, Bács-, Bodrog-, Csongrád-, Békés-, Arad-, Zaránd- és – tévedésből – Torontál-megyék, a jászok és kunok földje, az osztrák kamara alá vetett bányavárosok és bányakamarák, végül a varasdi generálisságtól s a gráczi kamarától elfoglalt horvát- és szlavonországi jószágok. Az adót mérsékeljék, és inkább természetben, mint pénzül szedjék be. Az elpusztult vidékeket népesítsék be; a kereskedelmet mozdítsák elő s a kivitel elé gördített gátakat távolítsák el. Állítsanak fel egyetemet vagy legalább akadémiát; végül rendezzék a közigazgatást, törvénykezést, közgazdaságot s a hadügyet. A sereg felében honfiakból, felében idegenekből álljon. Zsolddal Ausztria, élelemmel pedig Magyarország lássa el; s hogy a népnek ne legyen terhére, béke idején helyezzék el határszéli laktanyákban és várakban. A hadügyet vezesse egy országos biztos s egy magyarokból álló hadi-tanács.
Míg ez ügyeket meghányták-vetették, apránként az ország tulsó végéről is megérkeztek a követek. Ekkor a koronázó hitlevelen kezdtek vitatkozni, a melybe némelyek a főbb sérelmek orvoslását is kívánták fölvenni. Utóbb attól elálltak és csekély módosítással azt fogadták el, a melyet I. József adott ki. E szerint a király az ország összes jogait, szabadságait, kiváltságait, törvényeit és szokásait megerősíti, azokat mind maga megtartja, mind másokkal megtartatja, a mire az esküt az I. Ferdinánd által használt forma szerint, az 1687-iki törvények által eszközölt változtatás tekintetbe vételével, fogja letenni; a szent koronát az országban őrizteti; az országnak visszafoglalt s idővel visszacsatolandó részeit a törvények értelmében az országba kebelezi; ha az uralkodóház férfi-ágon kihal, föléled a nemzet szabad választó-joga. E hitlevelet a király utódai koronázáskor szintén kötelesek kiállítani s annak megtartását esküvel fogadni.
Ekkép semmi sem állván a koronázásnak útjában, Károly május 18-ikán leérkezett Bécsből. Másnap felolvasták a királyi előadásokat, harmadnap pedig megkoronázták Károlyt. Ő volt az első király, a kinek koronázásakor nem kérdezte a nádor „Akarjátok-e királytokul?”
Károlynak nagyjából olyan természete volt, mint atyjának, mégis sokkal kellemesebb. Nagyobb alakjánál s élénkebb véralkatánál fogva atyjánál erélyesebbnek és elevenebbnek tűnt fel. Barna hajával, sötét arczszinével nem volt csunya külsejű ember. Fiatal létére oly jelentékeny életiskolán menvén keresztül, érettebbnek, higgadtabbnak látszott. Jól beszélt latinul, foglalkozott a jogtudománynyal, de nem a német tanárok túlságos rendszerességével. Mindoly tulajdonságok, a melyek alkalmasak valának a magyar előkelők megnyerésére.

III. Károly.
(Weigel Kristóf metszetéről. – Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
De a király, úgylátszik, kevésbbé találta magát jól nálunk s miután a nádor nem tudott kívánatos feleletet adni ama kérdésére: nem lehetne-e hamarosan véget vetni az országgyűlésnek? elhatározta, hogy nem várja be annak befejeztét, hanem két biztost hagyva maga helyett, visszatért Bécsbe.
A mi sietségét leginkább okozta, az a spanyol-ügy volt. Károly nemcsak hogy nehéz szívvel hagyta el Spanyolországot, hanem a német udvarban nem érezvén jól magát, mind jobban és jobban visszakivánkozott. Spanyol tanácsadói: Folchy Cardona Antal, valenciai érsek, Romeo Antal és Perlas Ramon, továbbá Althan Mihály gróf, a kikből „a spanyol tanácsot” szervezte s a kikre leginkább hallgatott, mindent elkövettek, hogy Spanyolországhoz való vonzalmában megerősítsék. Csakugyan kijelenté nem egyszer, hogy atyai örökös birtokait szívesen feláldozza, csak Spanyolországot tarthassa meg.

III. Károly koronázására vert emlékérem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Előlapján a király, a mint megteszi a kardvágást. A körirat: HVNG(ariae) ET HISP(aniae) RFX CAROLE TERTIVS AVDIS HVNG(ariae) ET HISP(aniae) CREDO SECVNDVS ERIS. Azaz: Mint Magyarország és Spanyolország királyát, Károly, harmadiknak mondanak, de azt hiszem, hogy mint Magyarország és Spanyolország királya második lészsz. Lent: CORONAT(us) IN REG(em) HVNG(ariae) POSONII 1712. Azaz: Magyarország királyává koronázták Pozsonyban, 1712-ben. A kép alatt Ovid „Metamorphosisai”-ból e vers FerrVMqVE tenebat hoC Ipse AeaCIDes. Azaz: És ezt a vasat maga Aeakides tartá. A nagy betük együttvéve az évszámot (1712) adják. – Hátlapján dicssugaraktól és koronáktól körülvéve a király nevének kezdőbetüje; alatta földgömb, melyet felhők öveznek. A felhők körül Károly jelmondata: Constantia et fortitudine; azaz: Állhatatossággal és bátorsággal. Fönt e chronostichon: Non oCCIDIT VsqVaM. Azaz: Sohasem nyugszik le. Lent Ovidiusból e mondat: CirCVMfVso penDebat In aere. Azaz: Körülárasztva függött a levegőben. Mindkettőben az évszám: 1712.
Ez iránt folytak a magyar koronázás idején is a tárgyalások s ez volt oka annak, hogy Károly nem akart székvárosától távol lenni. Azonban fáradozásai nem sok eredményre vezettek. Még 1713-ban elhagyták szövetségesei s nélküle, bár róla is gondoskodva, megkötötték az utrechti békét. Nemsokára azután ki kellett vonnia csapatait Spanyolországból, 1714-ben pedig ő is kénytelen volt Rastadtban elfogadni az utrechti béke határozatait, a melyek értelmében a spanyol monarchia melléktartományait nyeré.
Míg Károly a Spanyolországért való alkudozásokkal volt elfoglalva, addig az országgyűlés folytatta működését egész 1712. augusztusáig. Ekkor döghalál ütvén ki, a követek rendre eltávoztak Pozsonyból. Károly tehát felfüggesztette az országgyűlés tárgyalásait. Deczemberre ujból összehívta a rendeket, hogy a törvényeket megszerkeszszék. Azonban ismét kiütvén a betegség, a király kénytelen volt az országgyűlést összeülése előtt feloszlatni. Csak a rastadti béke megkötése után hívta ujból össze 1714. szeptember 8-ikára. Ezúttal egész a következő évi junius 15-ikéig maradt együtt és 136 törvényczikket alkotott.
Az országgyűlés ujabb együttlétének a törvény-alkotáson kívül egyéb teendője is volt, t. i. a királynénak, Erzsébet braunschweigi herczegnőnek, megkoronázása s az Eszterházy Pál halálával megürült nádori szék betöltése. Ez alkalommal a kanczellária azt javasolta a királynak: térjen el az addigi törvénytől, mely szerint a nádori tisztre két protestáns és két katholikus hozandó javaslatba, hanem ajánljon három katholikust. Okul azt hozta fel, hogy a protestánsok között nincs, aki alkalmas volna e tisztre. A király ellenben kijelenté, hogy a törvényhez ragaszkodik s megmarad a régi eljárás mellett. A választás Pálffy Miklós grófra esett.
A legnagyobb figyelmet keltő tárgyak egyike volt: a szatmári béke beczikkelyezése. Mindazok, a kik egykor Rákóczyval tartottak, élükön Károlyi Sándorral és Pálffy János gróffal, határozottan követelték ezt, ezzel is tanúsítván, hogy a béke létrehozásánál valódi hazafiság, a nemzet békességének visszaszerzésérc irányult vágy vezette őket. De az udvari párt, a mely a Károly részéről történt megerősítés után nem léphetett fel egyenesen ellene, azon volt, hogy legalább részben érvényteleníthesse. Sikerült is kivivniok azt, hogy a békét nem igtatták teljesen törvénybe, mint egykor a bécsi békét, hanem csak egyes határozatai szolgáltak törvények alapjául. Ezek átdolgozásánál pedig lényeges változtatásokat is tettek. Különösen fontos az, a mely elrendeli, hogy az addig elkövetett jószág-elkobzások érvényben maradjanak, fenmaradván a per útja annak részére, a ki magát ez által sértve érzi. Rákóczyt, Bercsényit s a többieket, a kik nem fogadták el idejében a kegyelmet, a haza ellenségeivé nyilvánították.
Még ennél is több zavart okozott a vallás-ügy. A Rákóczy-féle fölkelés legyőzésével vége szakadt a szép egyetértésnek, a mely a fejedelem vezetése alatt a szécsényi gyűlésen létrejött. Katholikus egyházi és világi urak elkezdték protestáns jobbágyaikat sanyargatni s őket vallásuk szabad gyakorlatában gátolni, sőt még a nemességet is. A protestánsok – a kiknek Körtvélyesi nevű követük a békealkudozások idején Utrechtben volt, hogy hitsorsosai ügyét képviselje, a hol Anglia, Hollandia és Poroszország határozottan követelték a vallás szabadságának a linzi béke értelmében való megtartását – igyekeztek a helyzetet felhasználni s mindjárt Károly koronázásakor panaszszal álltak elő, azt mondván, hogy a vallásnak a szatmári békében biztosított szabadságát nem tartják meg; kérték továbbá, hogy az 1681-iki 26-ik törvényczikknek sokfélekép elcsavart pontját, a mely csak a végvárakban engedi meg a protestáns vallás gyakorlását, az előbbi törvényekkel megegyezőleg módosítsák. A katholikusok azonban ellenezték ezt. A király 1712-ik évi junius 11-ikén kibocsátott rendeletében azzal akart a vitának véget vetni, hogy elrendelte, mikép a protestánsokra nézve az 1681-iki és 1687-iki határozatok teljes érvényben maradjanak; a mit azok megengednek, azontúl is meg van engedve, a mi nincs, azt hiába követelik.
Az utrechti és rastadti békekötések létrejöttek a nélkül, hogy a magyar protestánsok érdekeiről gondoskodtak volna. Most már a katholikusok vélték elérkezettnek az időt arra, hogy panaszaikkal előálljanak. A püspöki karnak – élén a primással – beterjesztett panaszai közül a legjelentékenyebbek a következők valának: A protestánsok oly helyeken is gyakorolják vallásukat, papot, iskolát, tanítót tartva, a melyek az 1681-iki törvénybe nincsenek fölvéve; a protestáns nemesek udvarházaikban isteni tiszteletet tartanak s abban nemcsak maguk vesznek részt, hanem az egész vidék protestáns lakossága is; azokon a helyeken, a melyeken a vallás gyakorlata meg van engedve, több papot tartanak, a kik nem maradnak ott, hanem világi öltözetben bejárják a vidéket, prédikálva, keresztelve, esketve, mi által a plébánosok jövedelmükben csorbulást szenvednek (a vallásgyakorlás szabadságával nem biró helyeken ugyanis a protestánsok gyermekeit katholikus papok kereszteltél, eskették stb.); iskoláikat szaporítják s azokat még a legfelsőbb szakokkal is ellátják, a katholikus ünnepeket nem tartják meg, nagybőjtben házasságot kötnek stb.
A király erre rendeletet adott ki, a mely szerint a protestánsok jövőre efféle „kihágásoktól” tartózkodjanak, különben példás büntetés éri őket.
A protestáns rendeket mindez nem volt képes elrettenteni. Alig ült ujra össze az országgyűlés, ujból megkezdték a vitákat Ráday Pál, Vay László, Szirmay Miklós és Okolicsányi Pál vezérlete alatt. Mindkét fél nagy tűzzel védte a maga álláspontja helyességét, mindkét fél teljesen meggyőzte a maga hitsorsosait, de nem az ellenfelet. Az egész vitának oly törvény lett a vége, a mely megujítja ugyan az 1681-ik és 1687-ik évi törvényeket, de nem örök időkre, hanem „csak egyelőre”. Ugyanakkor elrendelték, hogy minden vallási panaszt a vallás-ügyek tárgyalására kiküldendő bizottság elé vigyenek, a mely előtt azonban senki se merjen felekezete, hanem csakis a maga nevében felszólalni. Ennek következtében lett szokássá a reformátusoknál a gondnokok, a lutheránusoknál a felügyelők választása a legelőbbkelő világiak közül, a kik a maguk nevében adják elő egyházkerületök vagy megyéjök panaszát.
A volt udvaripárti urak iszonyuknak a fölkelések iránt abban a törvényben is adtak kifejezést, a mely a felségsértést és hűtlenséget tárgyalja. Míg általában a haladó kor az efféle rendszabályokat szelidíteni szokta, az 1712–15-i országgyűlés a régi jogszokást szigorúbbá téve azt végezé, hogy „a felségsértő atyának minden ingó és ingatlan javai, bármilyen korú gyermekeinek és rokonainak kizárásával, a királyi fiscus által elkoboztassanak”, az atya bűnében nem részes gyermekre nézve egyedül a kegyelem útja maradván nyitva.
A legjelentősebb ujítások egyike, a melyet az 1712–15. országgyűlésen behoztak, az állandó hadsereg felállítása. Kimondták azonban, hogy e mellett a nemesség személyes fölkelése s a főurak bandériumai továbbra is érvényben maradnak. A rendes katonaság az addigi telek- vagy portális-katonaságot, a királyi bandériumot s a várak védelmére tartott csapatokat volt helyettesítendő.
Tulajdonképen nem is nevezhető e törvény az állandó hadsereg felállításának. Hiszen egy szó sincs benne arról, hogy magyar hadsereg alkottassék. Az uralkodó addig is szedhetett Magyarországon rendes hadserege számára katonát. A valódi ujítás az volt, hogy a magyar nemzeti katonai elemek megszüntek s hogy Magyarország magára vállalta, hogy hadi adó czímen bizonyos összeggel járul az uralkodó hadseregének fentartásához. A magyar pénzen fentartandó had magyar voltára nézve, sajnos, semmi intézkedést nem tettek a rendek. Nem biztosítottak semmi befolyást maguknak e pénz miként történendő elköltésére; az az egy, a mit kérelem alakjában kifejeztek, az volt: fogadjon ő felsége e seregbe minél nagyobb számmal magyarokat is. Ebben az időben t. i, a katonai szolgálatot a kis nemesség s a volt hajdúk számára jövedelmes kereset-forrásnak tekintették.
Az állandó hadsereg felállítása vagy inkább a magyar nemzetnek a császári és királyi hadsereg költségeihez járulása, csak a paraszt-osztály terheit növelte. Míg a Kollonics-féle javaslatok idejében a főurak készeknek nyilatkoztak, hogy az adónak bizonyos részét viselik; míg az ónodi gyűlésen a nemesség igen jelentékeny adót vetett magára: most az állandó hadsereg terheinek viselését kizárólag a jobbágy-osztály vállaira rakták azon a czímen, hogy a nemesség s a főuri rend a régi módon fog eleget tenni honvédelmi kötelezettségének. Pedig ebben az időben már igen kevés volt a fölkelő had értéke s így nem igen volt értelme, hogy ennek a ritkán igényelt kötelességnek a czímén az urak adómentesen óriási jószágokat élvezzenek.
Sok tárgyalásra szolgáltatott okot a katonaság ellátása, az úgynevezett „porcziózás”; eldöntésre azonban mindvégig nem jutott a dolog.
A többi törvények közül a következőket emeljük ki: Ujabban biztosították az ország hatóságainak önállását és pedig úgy a kanczelláriáét, mint a kamaráét. Az utóbbit illetőleg azonban úgy intézkedtek, hogy az ügykezelés könnyebbsége okáért a bécsi kamarával „összeköttetésben” maradjon s a király rendeleteit ennek az útján kapja. Mindenesetre különös faja az önállásnak! Elhatározták továbbá, hogy minden fontos országos ügyet a király magyar tanácsadóival vitasson meg. Ezek között különösen kiemelték a törökkel kötendő béke ügyét.
Kimondták, hogy adót, a mint azt a régi törvények is megszabták, csakis az országgyűlés vethet ki, mindazonáltal elfogadták, hogy rendkívüli esetben néhány előkelőből álló „concursus” is kivethesse azt: ismét oly törvény, a mely az uralkodó önkényének nyit utat. Az országtól elszakadva levő területek visszakebelezésének jogosságát a király is elismerte elvben, de tényleg ezt az ügyet is a bizottságokhoz utalták. Szegedet, Debreczent és Szatmár-Németit ujból elismerték királyi városokul; mind a három város megnyerte a követküldés jogát az országgyűlésre. Országrendiséget nyertek még a premontreiek s a jezsuiták is; a kegyes-rendet pedig befogadottnak nyilvánították.
Elhatározták továbbá a jászok és kunok kiváltását a német rend kezéből, a melyeknek Lipót elzálogosította volt. A váltság felét a királyi kamara, felét az ország rendei voltak fizetendők. Látni fogjuk, hogy ebből nem lett semmi, mígnem e derék nép saját erején váltotta meg magát. Megerősítették helyhatósági jogaikban a horvátokat és szlavóniaiakat, a kik a Rákóczy-féle fölkelés alatt tanusított s újabban is fitogtatott hűségökre támaszkodva, nagyon elbizakodtak; tulajdonkép csak az utóbbiakat, mert az a terület, a melyen a bán parancsolt, mondhatni egy darabot sem foglalt magában Horvátországból; mert ez részint a határőrvidékbe volt bekebelezve, részint Törökországhoz tartozott. A horvátságból csak annyi volt, hogy a bán Horvát- és Tótország bánjának, a rendek Horvát- és Tótország rendeinek nevezték magukat amaz idők emlékeül, mikor még a két tartomány együvé tartozott.
Végül bizottságot állítottak fel a vallási, közigazgatási, hadügyi, törvénykezési, közgazdasági ügyeknek, valamint a „neoaquistica commissio” által zavarba hozott volt hódoltsági birtokviszonyoknak rendbe hozatala végett.
***

Szavójai Jenő herczeg.
(Picart B. metszetéről, mely 1722-ben, Jaques van Schuppen festménye után készült. Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A karlóczai békekötés alkalmával oly dolog esett meg a törökkel, a mely történetében addig példátlan vala: nagy területek, felsőségi igények átengedésével váltotta meg a békét. Ez azonban nem törte meg, csak óvatosabbá tevé. A porta ugyanis arra fordítá azon túl minden igyekezetét, hogy addigi ellenségein külön-külön állhasson bosszút. A sors kedvezni látszott neki. XII. Károly svéd király ösztönzésére harczba keveredett Oroszországgal s ha a nagyvezér ostobasága és hűtlensége következtében elmaradt is a helyzet kellő kihasználása, Azovot mégis sikerült visszaszereznie. Az Oroszországgal viselt háború ujból fölébresztette a törökök önbizalmát ujabb háborúra készültek, a melyben Velenczén akartak bosszút állani s elszakítani tőle a karlóczai békében elfoglalt Morea félszigetet, az ó-kor Peloponnesusát.
Semmi sem lévén könnyebb, mint háborúra ürügyet találni, a porta rövid időn „okokat” talált a neheztelésre Velencze irányában. A montenegróiak ugyanis török földön egyikét tették szokott rablásaiknak. A törökök hazájokban is üldözték a rablókat, mire egy részök a vladikával – így nevezték a montenegróiak főnökét, a ki világi és egyházi fő volt egy személyben – a Velencze birtokában levő Cattaróba menekült. Ezzel megindult a diplomácziai alkudozások folyama, a melynek a vége az lőn, hogy 1714 végén a porta Velenczének hadat izent.
A köztársaság nagyon jól tudta, hogy egymagában nem bír a törökkel. Mindenkép azon volt tehát, hogy Károlyt megnyerje szövetségesül. Ez meg is tett annyit, hogy Fleischmann nevű konstantinápolyi követét a közbenjárással megbízta. A porta azonban nem hallgatott reá, ámbár nagyon hánytorgatta a követ, hogy a császár nem hagyja el szövetségesét. Többet azonban Károly nem tett, egyrészt mert a háború a spanyol örökségért még alig szűnvén meg, nem volt készen ujabb harczra, másrészt, mert szívesen hagyta Velenczét egy ideig rettegésben, minthogy az elmult háborúban a köztársaság kissé kétértelműen viselte magát. Velencze követei hiába igyekeztek Bécsben valamit kieszközölni: rövid időn a török elárasztotta Moreát, úgy hogy néhány vár kivételével alig maradt valami a velenczeiek kezében. A törökök sikereit igen előmozdítá az a körülmény is, hogy Moreának görög lakossága a török uralmat jobban szerette a velenczeinél, a konstantinápolyi patriarka pedig épen az egyházból való kizárással fenyegetett minden görögöt, a ki Velencze részén harczol.
De ép az a körülmény, hogy a törökök az első évi hadjáratban ily jelentékeny sikert arattak, volt hátrányos reájok nézve. A keresztény világ fölriadt a török győzelmek hallatára. A bécsi udvart nagy aggodalom szállta meg: hátha ujból elborítja a török Magyarországot; annál is inkább, mert Savoyai Jenő azt a rémképet rajzolta, hogy a török Morea után Korfut is elfoglalja a velenczeiektől, azután Nápolyt keríti hatalmába s így egyrészt Olaszországot, másrészt Magyarországot elárasztva, két oldalról fogja megtámadni Bécset. Mindez igen elősegíté Bécsben a harczi pártot, a melyet a külső viszonyok is támogattak. Sikerült ugyanis minden, a spanyol örökösödési háborúval kapcsolatban levő ügyet lebonyolítani. 1715. szeptember 1-én meghalt a Habsburgok elkeseredett ellensége XIV. Lajos is, az orleansi herczeg pedig, a ki az elhalt király kiskorú dédunokája: XV. Lajos nevében a kormányt átvette, a császári házzal való kibékülésnek volt barátja, már csak azért is, mert rokonával, a spanyol királylyal nem volt jó viszonyban.
Mind e körülmények összehatásának volt következménye, hogy a bécsi kormány Törökország iránt mind ellenségesebb indulatot tanusított, pedig májusban még igen jól fogadta volt annak Ibrahim nevű követét. Októberben már Magyarország uj nádorával tette magát Károly érintkezésbe a háború érdekében. Határozattá lőn, hogy ennek költségei megszavazására nem hívják ujból össze a csak imént eloszlatott országgyűlést, hanem „concursus”-t tartanak. Ez csakugyan el is fogadta, bár nem vonakodás nélkül, hogy három millió forintnyi porcziót szedjenek be. Az egyháziakat is bizonyos adóra kötelezték, valamint az egytelkes nemeseket is.
A fegyverkezés mind nagyobb lőn. A török kormány ennek következtében jónak látta Fleischmann követhez ez iránt kérdést intézni, a ki nem lévén utasítással ellátva, azt a képtelen választ adta, hogy két év óta hazulról nem vett értesítést. A választ Savoyai Jenőnek 1716. május havában írt levele adta meg, a melyben a török kormányt felszólítá: adjon teljes elégtételt Velenczének, tartsa magát a karlóczai béke határozataihoz, különben a császár, mint a köztársaság szövetségese, kénytelen lesz teljesíteni kötelességét. Egyszersmind utasítá Fleischmannt, hogy ha ez a fenyegetés sem használ, hagyja el Konstantinápolyt. E közben ugyanis – április 13-ikán – Károly és Velencze megkötötték a védő- és támadó-szövetséget.
A török kormány azonban nem hagyta magát Jenő herczeg levelétől megfélemlíteni. A nagyvezér sajátkezűleg válaszolt a herczegnek, kijelentvén, hogy a császárnak Jenőtől tolmácsolt nyilatkozata nem egyéb csalékony békeszegésnél s oly megvetendő tény, a melynél gyalázatosabbat egy uralkodó sem vitt véghez. „Tehát veletek szemben is harcztér fog felállíttatni – így szól végül a nagyvezér – és fejetekre száll a vér, a melyet mindkét részről ki fognak ontani; fejetekre az átok az alattvalók megrablásáért, az ebből származó nyomorúság- és kínszenvedésért. Az ozmán birodalom, a melytől a békeszegés és elbizakodás teljesen távol van, dicsőséget és győzelmet remélhet, a ti gyalázatos vállalatotok pedig nemcsak reátok, hanem gyermekeitekre és unokáitokra is gyalázatos vereséget, kárt és átkot fog hozni!”
Mindez természetesen csak azért volt írva, hogy el lehessen mondani, mikép a békét nem a török szegte meg. Mindkét fél megfeszítette erejét. Julius elején 70,000 emberből álló sereg volt együtt Futaknál, a hol e hó 9-ikén Jenő herczeg maga is megjelent a vezérlet átvétele végett. Nem sokkal később a törököknek körülbelül 200,000 főre menő serege is összegyűlt Péterváradnál. A törökök eleinte annyira ki akarták tüntetni békés hajlamukat, hogy nem is akartak támadólag föllépni. Később másra szánták el magukat. Julius 26-ikán és 27-ikén átkeltek a Száván s Panovcze mellett, három mérföldre Szalánkemen alatt, tábort ütöttek.

A péterváradi csata.
Huchtenburg metszete.
Míg a törökök a Száván átkeltek s onnan Karlóczáig nyomultak elő, addig Jenő herczeg csapataival folyvást Futaknál táborozott. Alvezérei közül a legjelentékenyebb állásokat Pálffy János gróf és Heister Szigbert – mindketten ismerőseink a Rákóczy-féle háborúból – töltötték be. A magyar vezér a lovasság parancsnoka volt, a német a gyalogságé. Az utóbbival nem rokonszenvezett a herczeg, azért a mennyire lehetséges vala, mindig más sereghez tette, nem a magáéhoz. Ezúttal azonban kénytelenségből elfogadá. Pálffyt ellenben katonai s egyéb tulajdonaiért igen becsülte s nagyon szívesen látta magas állásában. Mellettök említésre méltó egyéniségek voltak: Sándor württembergi herczeg; Ferdinánd Albert braunschweig-beverni herczeg, a királyné testvére; Mercy Kolozs Florimund gróf, egy már nemzedékeken át a császári seregben szolgáló család szülötte; Ebergényi László báró; Löffelholz, a ki Munkács bevételével befejezte a harczot Rákóczyék ellen; Battée, a belga születésű lovassági tábornok és Starhemberg Miksa gróf.
A két tábor egész közel állott egymáshoz. Alig volt köztük egyéb válaszfal a Dunánál. A legelső összeütközés augusztus 2-án abból az alkalomból támadt, hogy Pálffy nem egész másfélezer emberrel szemlére indult. Látván a törökök közelgését, még két ezredet kért, de alig értek ezek hozzá, 20,000 főre menő ellenséges lovasság megtámadta. Sikerült azonban magát azzal szemben fentartania s minden nagyobb veszteség nélkül visszatérnie a táborba.

A péterváradi csata tervrajza.
(Dumont „Hist. militaire du Prince Eugéne” czimü, 1729-ben megjelent művéből.)
A) Belső sánczok Pétervárad mellett. B) Külső sánczok. Mindkettőt császári gyalogség védte. C) A törökök táborozása Karlócza mellett, aug. 2-án, amely napon történt az összeütközés Pálffyval. D) A törökök futóárkai, melyeket aug. 3-án és 4-én készitettek s melyekkel a császáriak régi sánczait 30-40 lépésnyire megközelítették. E) A császári lovasság a balszárnyon. F) Az ellenség üldözése táboráig. G) Az ellenség megtámadása a sánczok között. H) Császári gyalogság Sándor württembergi herczeg vezérlete alatt. I) Császári gyalogság, melyet az ellenség a futóárkokból kiűzött és üldözött, mig a lovasság (K) meg nem állította. Erre ujabb megrohanással az ellenséget a völgybe (L) üzték. M) Császári lovasság a jobb szárnyon, mely a hegységig nyomult elő, ahol (N) az ellenség állást foglalt volt, de ahonnan elűzetett. O) A törökök teljes veresége Karlócza mellett. P) Mikép foglalta el a császári lovasság a török tábort. Q) Mikép helyezkedett el a gyalogság maradványa a csata után, R) A császáriak állása aug. 6-án, a főhadiszállás mögött, ahol aug. 7-én a „Te deum”-ot tartották.
A török sereg oly közel nyomult most Péterváradhoz, hogy néhány ágyúlövést tehetett ellene. Ekkor, török szokás szerint, mindjárt felszólíták a parancsnokot a vár feladására, a mit az természetesen visszautasított. Sőt Jenő herczeg ép azon gondolkozott, hogy Pétervárad alatt támadólag lép föl az ellenség ellen, mielőtt az rendbe jön. Átvitte tehát egész hadát a Dunán s azt a hadtestet is magához vonta, a mely Szeged alatt állott volt. Miután ez augusztus 4-ikén megérkezett, a következő napra kitűzte a csatát.

Temesvár ostroma. (1716.)
(Egykoru metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A) Mellvéd. B) A Nagy-Palánka nevü külváros. C) A Kis-Palánka, a vár-kastély körül. D) A várkastély. E) A vár vagy város. Bent a városban a basa palotája, – a mostani városháza helyén. F) Zikzak és ároknyilás. G) Roham és futó-árkok. H) Ütegek. I) Nyilás, áz ágyuk átvitelére. K) Vizi árok. L) Lippai kapu. M) Karánsebesi kapu. N) Fahid. O) Közlekedő vonal. P) Mecsetek. o–> Leégett házak. – Lent a középen a basa kertje, a mostani úgynevezett elnöki kert. (Igy nevezik, mert később a tartományi kormány elnökének szolgált mulatóhelyül). Itt volt Jenő herczeg főhadiszállása. Nyugot és dél felé terült el a császáriak tábora. Fönt, balról, az ostromlott város látképe.
A csatát augusztus 5-én csakugyan megvívták. Jenő támogatva főleg Pálffytól, Ebergényitől, Nádasdytól s a würtembergi herczegtől, teljes diadalt aratott. Mikor a nagyvezér látta, hogy csapatai semmi áron sem akarnak az ellenség ellen fordulni s hogy tönkre vannak téve, jobbnak látta a harczban veszni el, mint selyem-zsinór által. Agái élén az előnyomuló ellenségre rohant s rövid idő alatt velök együtt elesett. E körülmény végkép megzavarta a már a nélkül is hátráló hadat, a mely minden podgyászt, fegyvert hátrahagyva futott, hogy Nándor-Fehérvár falai alatt keressen védelmet. A péterváradi csata különben korán sem volt oly véres, mint a zentai: a törökök veszteségét hatezer emberre teszik, a császáriakét háromezerre. Az elveszett császáriak közül említésre méltó Breunern Szigfrid grófon kívül – a kit az első összecsapásnál elfogtak s a visszavonuláskor bosszúból legyilkoltak – Lancken és Wallenstein altábornagyok, több ezredes és Pálffy Iván gróf adjutáns.

Temesvár visszavételére vert emlékérem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Előlapján Károly király mellképe. A körirat: IMPERAT(or) CAES(ar) AVG(ustus) CAROLVS VI. Azaz VI. Károly császár. Hátlapján női alak (Hungária?) egyik kezében koronát tartva a kettős kereszttel ékesített pajzs felett, másik kezében póznára tűzött lófejet (Dáczia czimere). Lábainál borona. A háttérben Temesvár látképe. A körirat: TEMESWARO EXPVGNATO. Lent: R(egni) HVNG(ariae) TERMIN(os) DECVMAN(os) PRIMVM RESTITVTVS. MDCCXVI. Azaz: Temesvár bevételével. Magyarország határait első állítá helyre, 1716-ban.
Jenő herczeg felhasználni kívánván a rémületet, a mely a törökök között támadt, Temesvár ostromát is a hadjárat teendői közé sorozta. Pálffyt tehát mindjárt átküldte a Tiszán, hogy a híres várat körülvegye s annak akár élelemmel, akár hadi szerrel, akár katonával való ellátását megakadályozza. Nemsokára maga is megindult a fősereggel. A Dunán átkelve, a Tisza jobb partján fölfelé haladt egész Zentáig, ott átkelt a Tiszán s augusztus 26-án Temesvár alá érkezett.
A várban 18,000 emberből álló őrség volt a vitéz Mehmed aga alatt. Az erősség ugyan még a régi módon volt építve, a hogy a magyarok idejében, de a körülvevő mocsarak következtében mégis igen erős vala. A herczeg egész rendszeres ostromot kezdett, a melyet a vitéz őrség a lehetőség szerint gátolni igyekezett. Három heti munkálatok után Jenő felszólítást intézett a parancsnokhoz a vár feladása iránt. Ez azonban a következőleg válaszolt: „Nagyon jól tudom, hogy herczegséged nagyobb és erősebb várakat vett be Temesvárnál. Nekem az a feladatom, hogy védelmezzem a végsőig s ekképen a szultán becsületének megfelelőleg járjak el. Vissza kell tehát utasítanom minden ajánlatot a föladás iránt.”
Nemsokára vette a herczeg a hírt, hogy egy török hadosztály átkelvén a Dunán, Temesvár felé nyomul, hogy azt, ha föl nem mentheti is, legalább friss csapatokkal, élelmi és hadi szerekkel elláthassa. De hiába való volt a kísérlet: az egész vállalat kudarczot vallott. A császáriak most már a várbeliek lehangoltságára is számítva, kettőzött buzgalommal folytatták munkálataikat. Október 1-jén a külvárost – a nagy palánkát – vették be rohammal. A harcz azonban tovább folyt egész 12-ikéig. Ekkor a parancsnok készségét jelenté ki az alkudozásra. Másnap megkötötték az egyességet, melynek értelmében a törököknek szabad elvonulást engedtek Nándor-Fehérvárra. Velök mehettek az ott tartózkodó magyar menekültek is, a város egyéb nem török lakóinak pedig tetszésökre bízták, hogy menjenek vagy maradjanak.
Jenő herczeg ezzel bevégezte a hadjáratot s visszaindult Bécsbe. Útközben Győrött nagy ünnepélyességgel átvette a díszkalapot és kardot, a melyet XI. Kelemen pápa küldött neki.

Diszkalap, melyet Jenő herczeg XI. Kelemen pápától kapott.
A „Hung. u. venetianisches Kriegs-Theatrum” czimű, 1718-ban megjelent müből.)

Díszkard, melyet Jenő herczeg XI-ik Kelemen pápától kapott.
(A „Hung u. venetianisches Kriegs-Theatrum” czimű, 1718-ban megjelent műből.)
A télen még folytak a kisebb harczok. Mercy, a kire Jenő herczeg a Duna-, Tisza-. és Marosköz kormányát bízta, bevette Pancsovát és Uj-Palánkát majdnem ellenállás nélkül. Orsovát is meg akará szerezni, de az őrség ellenállásra készült. Jobbnak látta tehát nem erőltetni a dolgot, hanem beérni Mehádiának megerősítésével. E közben Steinville, Erdély főparancsnoka, beütéseket tétetett Oláhországba és Moldvába. Az első teljesen sikerült: Dettin kapitány saját fővárosában elfogta a törökpárti vajdát s foglyul Erdélybe vitte. A moldvai becsapás is eleinte szerencsésnek ígérkezett: Jászvásárt bevették, de azután a tatárok a betört csapatot levágták.
Mercy mindjárt most megkezdé a kormányára bízott vidék rendbehozását. Első dolga volt a biztonság helyreállítása s a bizalom fölébresztése a csekély számú lakosokban. Jenő herczeg egészben véve szabad kezet engedett neki, csak azt az egyet szabta meg, hogy Temesvárt a várban csak katholikus németeknek engedje meg a letelepedést. Folytatása volt ez amaz eljárásnak, a melyet a bécsi kormány Buda bevétele óta folyvást követett, s a melynek következtében sikerült a városokat jó darab időre idegenekké tenni.
A törököknek az egyévi sikertelen hadjárat után igen megcsappant elbizakodottságuk, szerettek volna tehát békét kötni. A közvetítésre az angol kormányt kérték fel, de ennek még alkudozás sem lett az eredménye, mert a bécsi kormány túlságos követelésekkel állott elő, a törökök ellenben semmi engedményre sem voltak hajlandók s még Temesvárt is visszakövetelték. Ilyképen ujból a fegyvereknek kellett igazságot tenniök.

Pancsova vára.
(A „Hong. u. venetianisches Kriegs-Theatrum” czimű, 1718-ban megjelent műből.
Jenő herczeg a hadjárat második évére Nándor-Fehérvárt tűzvén ki a harcz czéljául, seregének gyülekező helyeül Pancsovát rendelé. Junius derekán maga is megjelent ott és seregét átvitte a Dunán. Nándor-Fehérvárt nemsokára minden oldalról körülkerítette, miután Zimonyból rövid idő alatt sikerült a törököt kivetnie.
Még nem fejezték be a körülzárást, mikor nagy veszély fenyegeté a császári sereget. Chalil nagyvezér Nisnél tetemes haderőt vont össze, hogy azzal az ostromlott várat megsegítse s hogy a várbeliekkel összeműködve, az ellenséget tönkre tegye. De Jenőnek a véletlen kezére játszott. A nagyvezér egy Vékony János nevű magyar menekültre bízta levelét, a melyet a vár parancsnokának küldött. Ez azonban Pálffynak mutatá be. Pálffy utasítá, hogy vigye el rendeltetése helyére, a válaszszal pedig jöjjön ő hozzá. Vékony tiszte szerint járt el s így a várból hiteles tudósításokat hozva, nem kis mértékben járult a fővezér eljárásának megkönnyítéséhez. Tette elismeréseül kegyelmet s a császári seregben tiszti állást nyert.
A nagyvezér azonban, noha nem kapta meg a kivárt értesítést, közel Nándor-Fehérvárhoz nyomult elő. Igy aztán a török kézben levő várnak mondhatni a tövében vítták a csatát, a melyben a nagyvezér serege augusztus 16-án majdnem tönkre tétetett. Halottainak számát 20–22,000-re teszik, mig a császári had vesztesége mindössze 1500 halottból s 3500 sebesültből állott.
A győzők zsákmánya tömérdek volt. Kezökbe esett 200 ágyú, 50 zászló, 9 lófark, 3000 társzekér, nagy számú marha, ló és teve. Az utóbbiakból egy forinton hármat is lehetett venni.
A csata kimenetele teljesen elvette a vár őrségének bátorságát. Mindjárt azután követek jelentek meg Jenő előtt, hogy az őrség készségét jelentsék a feladásra. Rövid időn meg is egyeztek abban, hogy az őrség mindenestül szabadon elvonulhat.
A mi ez év mellék-eseményeit illeti: leginkább figyelemre méltók voltak a bujdosó magyarok mozgalmai.

Nándorfehérvár a XVIII. század elején.
(A „Hung. u. venetianisches Kriegs-Theatrum” czimű, 1718-ban megjelent műből. – 1. A várkastély. 2. A vár. 3. A vizi város. 4. Külön bezárt terület. 5. Börtönök. 6. A parancsnok háza. 7. A főmecset. 8. A Száva. 9. A Duna. – Jobbról Nándorfehérvár czimere.
Ezek a viszonyokat arra kívánták fölhasználni, hogy Magyarországon újból kibonthassák a fölkelés zászlaját. A porta is szívesen látván, ha a császári erő ekképen megoszlik, a bujdosók iránt tanúsított figyelemmel az országban lázadást akart előidézni. A Tisza-melléki részeken a nép csakugyan mozgolódott. Az a hír járt, hogy Bercsényi, Eszterházy s mások Lengyelország felől be fognak ütni. Ellenök tehát Károlyi Sándort nevezték ki a vidék főkapitányává, a ki tudván, hogy a megyék csapatai szétszórva semmi nagyobb dologra nem képesek, azt kívánta, hogy azok összevonassanak. Ebbe azonban a hadi tanács nem egyezett, mert attól tartott: hátha a bujdosók beütése esetén mindenestül átáll a magyar sereg. Ilykép Károlyi alig tehetett egyebet, minthogy az utakat bevágatta. Ez azonban nem volt elégséges, nem ugyan a bujdosók ellen – mert ezek nem tettek becsapást, miután a török kormány nem volt kész Rákóczy föltételeinek teljesítésére – hanem a tatárok ellen, a kik különösen a Szamos mellékét és Ugocsát kegyetlenül elpusztították.

A belgrádi csata. (1717.)
Huchtenburg metszetéről, a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.

A nándorfehérvári csata tervrajza.
(Dumont „Hist. militaire du Prince Eugčne” czimű, 1729-ben megjelent művéből.)
Jenő herczeg értesülvén e dologról, Viard és Martigny alatt segédcsapatokat küldött. E közben Bagossy Pál, a visszavonuló tatárokon ütve, nagy részöket kiűzte s 300 rabot megszabadított. A küldött segédcsapatokkal azután egészen ki lehetett őket verni.
Eszterházy József és Splényi az alsó Dunánál működtek sikerrel – az utóbbi Orsovát foglalta el – csakis a horvát határon volt a hadviselés eredménytelen.
Ekkép állván a dolgok, a török kormány teljesen meggyőződhetett a béke szükségéről. De minden győzelmei mellett elég sok ok volt, a mi a bécsi udvart is békülékenynyé tehette. Az egyik, hogy Olaszországban az Alberoni bíborostól kormányzott Spanyolország megkezdte a harczot az utrechti békekötésben elveszített mellék-tartományok visszafoglalására; a másik, hogy Rákóczy Ferencz az év őszén Törökországba érkezett. Igaz ugyan, hogy a magyar menekültek tényleg nem léptek fel, de ennek csak az volt oka, hogy a török kormánynyal nem tudtak megegyezni a föltételek iránt. Mégis készen kellett lennie a bécsi kormánynak arra, hogy a porta nagyobb szorultság idején a bujdosó fejedelem kívánságához járul. Ilykép mind békésebb lett a hangulat, minek következtében az angol kormány nem késett közvetítői javaslataival előállani. A legnehezebb dolog volt: elfogadtatni az alkudozás alapjául a tényleges birtok-állományt. Ezután már könnyen ment a dolog. Chalil 1718. május 9-ikén megbukott s helyét a nagyvezéri polczon Ibrahim kajmakám, a békepárt feje foglalta el. Miután az alkudozások fegyverszünet kötése nélkül folytak, a törökök tekintélyes sereget gyűjtöttek össze, de csak azért, hogy követeik helyzetét némileg megkönnyítsék.

A nándorfehérvári diadal emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Előlapján Szavójai Jenő herczeg mellképe. A körirat: EVGENIVS FRANC(iscus) DVX SABAVD(iae) S(acrae) MAJEST(atis) GENER(alis) LOCVM(tenens). Azaz: Jenő Ferencz, Szavója herczege, ő császári felsége fővezére. Hátlapján ugyanő lóháton, övéit győzelemre vezetve. A körirat: Non est heIC aLIVD nIsI gLaDIVs gIDeonIs IVDIC(vm) VII. Azaz: Nincs itt más, hacsak nem Gideon kardja. Birák könyve, VII. A nagy betűk együttvéve az évszámot (1717) adják. Lent: TVRCIS FVSIS CASTRIS OCCVPATIS BELGRADO RECEPTO. A törökök szétszórva, táboruk elfoglalva, Belgrád visszavéve.
Julius 21-én kötötték meg a békét Pozsárevácz nevű rácz falu mellett. A közvetítők angol részről lord Sutton Róbert, hollandiról Collier Jakab valának; a török kormányt Ibrahim szilihdár, Mohamed effendi, a tűzérség parancsnoka és Maurocordato János, havasalföldi vajda, mint tolmács; Velenczét Ruzzini Károly lovag – ugyanaz, a ki a karlóczai békekötésnél is megbizottja volt honának; – Károlyt, Jenő herczeg fővezetése alatt, Virmond gróf és Talman udvari tanácsos képviselték. Hogy a magyarok ne neheztelhessenek, a miért a békekötés nélkülök jött létre, a tanácskozásokban – pro forma – részt vettek Sándor Gáspár báró és Antolovich János is. A békekötés értelmében nemcsak a Duna-, Tisza-, Marosköze került a császár-király birtokába – a melyből azonban Szavójai Jenő fonák tanácsára „Temesvári Bánság” minden történeti alapot nélkülöző néven, külön tartományt alakítottak, – hanem Oláhországnak az Olt jobb partján levő része – az egykori szörényi bánság – Szerbiának éjszaki fele, a Szerémségnek a karlóczai békekötéskor török kézben maradt sarka s Boszniából is egy keskeny szalag a Száva mellett. Velencze nem tudta visszanyerni a háború elején elvesztett Moreát; mindössze Cerigo szigetét kapta kárpótlásul nehány albániai helységgel.
***
Az 1712–15-iki országgyűlés törvényeiben ujból megerősítették az elvet, hogy az országgyűlés legalább is minden három évben egybehívandó, de úgy látszik csak azért, hogy Károly uralkodása alatt époly kevéssé tartsák meg, mint elődei idejében. S ebben az elmult országgyűlés is igen megkönnyítette a dolgot, megengedvén rendkívüli esetekben az adónak „concursus”-ok útján való megajánlását, valamint azzal, hogy bizottságokat állítottak fel a létesítendő reformok ügyében. Miután ezekben a bizottságokban a befolyásosabbaknak módjukban volt, hogy véleményöket a teendőkről kimondják, az ujítások ügyében elégségesnek látszott csak a kész munkálat elfogadására hívni össze országgyűlést.

A hol a pozsáreváczi békét megkötötték.
(A „Hung, u. venetianisches Kriegs-Theatrum” czimü, 1718-ban megjelent műből.)
A) Pozsárevácz, a hol a császári követek tartozkodtak. B) A császári követek útja a gyűlés sátorába. C) Császári lovas csapatok. D) Gyalogság. K) Sátor, ahova a követek visszavonultak. F) Kisebb sátor a török követek részére. G) A nagy császári sátor, négy bejárattal, ahol a gyüléseket tartották. H) Az angol követek tartozkodó helye. I) Kisebb sátor az angol követek részére. K) A hollandi követek tartozkodó helye. L) Kisebb sátor a hollandi követek részére. M) Janicsárok. N) Szpáhik. O) A török követek tartozkodó helye. P) Út a sátorba a török követek részére. Q) Szpáhik. R) Janicsárok.
A török háború ugyan a bizottságok munkálkodását is lehetetlenné tette egy időre, de 1719-ben már tanácskoztak az udvari államtanácsban a teendőkről. Három dolog volt, a mit első sorban figyelemre méltónak találtak: a vallás ügye, a papság megadóztatása s az adórendszer.
A vallás kérdése leginkább elkeseríté a hangulatot. Az 1681-iki törvény – mint tudjuk – a végvárakban megengedte a protestáns vallás szabad gyakorlatát. Ezt már Lipót idejében akként magyarázták, hogy az országnak a török uralom alól való fölszabadulása után az illető helyek megszűnvén végvárak lenni, megszűnik bennök a protestáns vallás gyakorlásának szabadsága is. Sok helyt tényleg meg is szűntették a protestánsok vallás-gyakorlatát, néhol azonban nem volt erre idő, másutt meg Rákóczy idejében ujra helyre állott, úgy hogy a XVIII. század második tizedének derekán sok helyen tényleg fenállott még. Most ezek ellen indítottak keresztes-hadat s például Pápán, Tatán, Léván elkobozták a templomokat. Azt az elvet is fölállították még Lipót korában, hogy a töröktől visszahódított területen a protestánsoknak nincs joguk vallásuk gyakorlatára. Csakhogy ezt végrehajtani nem volt könnyű, mert az említett területen a lakosság majdnem kizárólag református vala; azonban alapul szolgálhatott ujabb vallás-háborításoknak.

A pozsáreváczi béke emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Előlapján e felirat: OB INDVCIAS TVRCIS CONCESSAS. MDCCXVIII. PASSAROVIZI D(ia) XXI. JULII. Azaz A törököknek engedett fegyverszünetért 1718-ban, Pozsareváczon, julius 21-ik napján. Hátlapján Konstantinápoly látképe, fölötte repülő sas, karmaiban egy felől kardot, más felől pálmaágat – a béke s a háboru szimbolumait – tartva, e körirattal: ELIGE ALTERVTRVM. Azaz: Válaszd egyiket vagy a másikat!
Pedig akkoriban az udvarnál már mérsékeltebb volt a hangulat. Maga a király is szeretett volna véget vetni az örökös harcznak, a folytonos panaszoknak, s e tekintetben sokat remélt a vegyes bizottságtól, a melyet 1721-ben Pestre hivott volt össze. De hiú volt az ebbe vetett remény. Öt hónapig ülésezett a bizottság, eredmény nélkül. Károly tehát 1721-ben augusztus 10-ikén kelt rendeletével feloszlatta, meghagyván, hogy minden úgy maradjon, a hogy azelőtt volt.
Hasonlókép nem jutottak eredményre a papság megadóztatásának ügyében sem. A török háború idején a kormány a papság részéről segélyben részesült. Ezt a segélyt a háború befejeztével állandóvá kívánta tenni azon czím alatt, hogy azt a török ellen védelmül szolgáló végvárak fentartására fordítják. Úgy volt ugyanis a kormány meggyőződve, hogy méltán várhat némi segítséget a főpapságtól, a melynek óriási javait visszaadta s a mely az állandó hadsereg behozatalával tényleg megmenekült régi tartozása alól, mely szerint egyik-másik végvárat saját bandériumával, saját pénzén kellett fentartania. De a papság nem akart elmaradni a főuraktól. Makacsul védte ügyét, kijelentvén, hogy mint az ország első rende, nem is jogosult arra, hogy külön valami terhet vegyen magára. Még a pápát is belevonta a dologba, a ki aztán ki is mondta az egyházi törvények alapján, hogy a papság megadóztatása meg nem engedhető. A dolog ezzel abban maradt, mert az udvar minden összekoczczanást kerülni igyekezett.
Eredménytelenek voltak az adóügyi tárgyalások is, a melyeknél Pálffy Miklós nádor és Csáky biboros-kalocsai érsek vitték a szót. A végső eredmény némi csekély javításokat eredményezett ugyan, de ez korán sem nyugtatta meg az országot.
Némi eredményt csakis az igazságszolgáltatás javítására egyrészről, másrészről a politikai, hadi és közgazdasági közigazgatás javítására kiküldött bizottságok mutathattak fel. Elnökük a tevékeny Csáky Imre gróf érsek volt, majd ennek elbetegesedése után Eszterházy Imre gróf veszprémi püspök. Az irányt egy udvari értekezlet szabta meg. Eme bizottságok határozatai néhány törvénynek szolgáltak alapul, mint látni fogjuk.
A király még egyszer kísérletet tett a vallás kérdésében: 1722-ben ujabb értekezletet hívott össze ez ügyben Pozsonyba, de ismét eredmény nélkül, mert az ellentétek még erősebbek valának, mint az előző évben.

Csáky Imre gróf kalocsai érsek.
(Kolb J. Kristóf metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.).
– A kép alatt: EMERICUS CZAKI HUNGARUS, ARCHIEPISCOPUS COLOCENSIS S(anctae) R(omanae) E(cclesiae) PRESBYTER CARDINALIS, CREATUS A S(anctissi)MO D(omi)NO N(ost)RO CLEMENTE PAPA XI. IN CONSISTORIO SECRETO DIE 12. JULII 1717 ET PUBLICATUS IN SIMILII CONSISTORIO DIE 1. OCTOBRIS EIUSDEM ANNI. Azaz: Csáky Imre, magyar, kalocsai érsek, a római szentegyház biborosa, kineveztetett ő szentségétől XI. Kelemen pápától 1717. julius 12-én a titkos konzisztoriumban, kihirdettetett ugyanebben a konzisztoriumban, ugyanazon évi október 1-én. – Fönt balról Csáky biboros czimere, jobbról a családi czimer.
Az országgyűlést hét évi szünet után, 1722 május 1-én hirdették ki ugyanazon évi junius 20-ikára. Hogy ez megtörtént, annak nem annyira az volt oka, hogy a bizottságok munkái alapján törvényeket kívántak alkotni, hanem mert egy az uralkodó házat igen közelről érdeklő dologra nézve kívánták a nemzet megegyezését kinyerni. S ez nem volt kevesebb, mint a trónörökösödés kiterjesztése az uralkodóház női ágára.
Magában az uralkodóházban sem volt semmi határozottabb intézkedés arra az esetre, ha fiágon kihalna. Fenállott ugyan I. Ferdinánd végrendeletében oly pont, a mely szerint ha fiutódai kihalnak, öröklött országainak birtoka leányára Annára, Albert bajor herczeg feleségére, illetőleg ennek utódaira száll. Azonban hosszú idő telvén el ezóta, a rokoni összeköttetés emléke meglazult s I. Lipót király semmiképen sem volt abban a véleményben, hogy tetteire befolyást gyakorolhasson ősének amaz intézkedése. Ki is tüntette azt 1703-ban, a mikor – nem akarván, hogy öröksége egykor szintoly vita tárgya legyen, mint ugyanekkor a spanyol – országaiban az örökösödést megállapította. E szerint Józsefnek jutott volna az atyai örökség, Károlynak pedig Spanyolország. Ha az első utódok nélkül talál kimulni, az utóbbira száll az örökség, ha azonban mindketten fiutódok nélkül maradnak, első sorban József leányaira fog az örökség szállani s csak ezek után Károlyéira. Ez a határozat azonban csak magánjellegű volt; sehol sem tették közzé s így Károly, a kinek semmikép sem volt ínyére, nem is érezte magát megtartására kötelezve. Így történt, hogy noha még nem voltak gyermekei, már intézkedéseket kívánt tenni, hogy halálával nem a bátyja, hanem az ő leányainak fejére szálljanak országainak a koronái.
Azonban bármennyire óhajtá is Károly megtenni ez intézkedést, a mig gyermekei nincsenek, nem látszott czélszerűnek az örökös tartományokban sem az 1703-iki, különben is titokban tartott egyezmény megváltoztatása, Még kevésbbé Magyarországon, a hol határozottan fenállott a fiág kihalása esetére a szabad királyválasztás joga.
Mindazonáltal az örökösödés kérdését legelőször Magyarországon pendítették meg. Hazánk ama melléktartománya, a mely az utolsó években is annyira kitűnt az uralkodóházhoz való ragaszkodás fitogtatásával: Horvát- és Tótország ugyanis ujabb érdemeket kívánt szerezni, hogy annak fejében az udvar pártfogását megnyerje némely helyhatósági kiváltságok részére, a melyek tárgyalását a koronázó országgyűlésen volt kérendő. Ez okból már az 1712. márczius 9-ikén tartott tartományi gyűlésen, a mely a magyar országgyűlésre küldendő követek választásával s a nekik adandó utasítással foglalkozott, Horvát- és Tótország rendei, Eszterházy Imre gróf, akkor még zágrábi püspök indítványára elhatározták, hogy az uralkodóhoz üdvözlő követséget küldenek s ez alkalommal kijelentik, hogy az uralkodóháznak fi-ágon való kihalása esetére készek a leány-ágból fogadni el királyt, csak Belső-Ausztria is azé legyen, mert az azzal való összeköttetés a török támadásai miatt rájok nézve életkérdés.
A horvátok nem terjesztették ki az örökösödés jogát a leány-ágra, a minthogy az nem is volt a tartományi gyűlésnek, hanem a magyar országgyűlésnek a joga. Csak készségöket jelentették ki arra az esetre, ha ez ekkép nyilatkoznék. Határozatuknak nem volt több értelme, mint ha valamely népgyűlés kijelenti, hogy a polgárság szívesen magára vállalja ezt vagy azt a terhet, csak indítson a kormány ez irányban akcziót.

Eszterházy Imre esztergomi érsek.
(Bolco F. festménye, Rugendas J. G. metszete. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében)
S bizony a horvátok buzgalma mellett az ügy nyomtalanul eltűnt volna a közélet horizontjáról, ha a kérdésnek az udvarnál történt fölvetése nem költötte volna fel a nemzet figyelmét. Az „örvendetes” eseményről Bécsbe az első hír az esztergomi érsektől érkezett, a ki arról tudósítá az uralkodót, hogy a magyar előkelők között rossz vért szült az, hogy hű magyarjai mellőzésével a horvát tartományi gyűlés kerülő útján tünteti ki szándékát. Azt is írta az érsek, hogy a rendek előtt kijelentette, mikép az csak a horvátok tűntetése, a melyben az uralkodónak semmi része. Az udvar helyeselte a prímás eljárását, mindazonáltal igen fontosnak tekinté a tartomány-gyűlés határozatát. A titkos tanács meghányta-vetette a dolgot, végre elhatározta, hogy nem lehet ez ügygyel egyenesen az országgyűléshez fordulni, hanem meg kell azt előbb bizalmasan beszélni a legkiválóbb főurakkal.
E közben haladt az idő. 1712. május első felében elkészült a koronázó hitlevél, a mely – mint annak helyén elmondottuk – az uralkodóház fi-ága kihalásának esetére a nemzet részére a szabad királyválasztást biztosítja; május 20-ikán megkoronázták a királyt, a ki fölesküdött e pontra is, a melynek megszüntetésén előzőleg annyit tanácskoztak. Úgy látszik azonban: attól a gondolattól sem volt idegen, hogy a kérdést esetleg még a koronázó országgyűlésen föl lehetne vetni. Legalább a magyar tanácsosok véleményét is kikérte rövid időn, úgy hogy ezek, élükön Eszterházy Pál nádorral, már julius 8-án válaszolhattak.
Válaszukban készségöket jelentették ki a leányági örökösödés elfogadásása, de kinyilatkoztatták, hogy miután Magyarország egészen uj engedményt tesz, azt az uralkodóház is viszonozza megfelelőleg. S e viszonzást első sorban abban találták: állapítsák meg, mennyivel tartoznak az uralkodóház többi országai – Eszterházyék határozottan kívánták, hogy Magyarországon a család ama tagja uralkodjék, a ki az osztrák-német tartományokat, Csehországot s a spanyol birodalomból megmaradandó részt fogja bírni – hazánknak a török ellen való védelméhez járulni. Kívánták továbbá, hogy miután az említett országok feloszthatatlanul együvé fognak tartozni, tisztázzák egymáshoz való viszonyukat, hogy gondoskodva legyen arról, mikép az esetleg kiskorú leányörökös nevében ne külföldiek vigyék a kormányt, hanem a nádor; továbbá, hogy a nőutód a maga és utódai nevében köteles legyen oklevelet kiadni amaz igérettel, hogy Magyarországot mindenkor saját törvényei és szokásai, nem pedig az örökös tartományok mintájára fogják kormányozni; végül kivánták, hogy az uralkodónő csakis Magyarország s a többi országok megkérdezésével mehessen férjhez, még pedig csakis katholikushoz. Minde kívánságok olyanok valának, a melyeket legfölebb aprólékos változtatásokkal elfogadhatott az udvar. De volt egy pont, a mely Károly részére a javaslatot elfogadhatlanná tette. Ugyanis a magyar tanácsosok semmi készséget sem mutattak az örökségnek az egész női utódságra való kiterjesztésére, hanem csak a király-választás nehézségei és alkalmatlanságai elhárítása czéljából igérkeztek az uralkodóház egyik meghatározott nő-tagját mintegy fiasítani, a kinek javára a többi női tagok kötelesek volnának mindnyájan lemondani. Miután Károlynak ez idő szerint épen nem voltak gyermekei, ez esetben még a reménységtől is el lett volna vágva, hogy saját utódaira szállíthatja koronáit. Elhatározta tehát, hogy az ügyet a magyar országgyűlésen nem hozza szóba.
E helyett czélszerűbbnek látszott családi törvénynyel szabni meg az örökösödés rendjét az uralkodóház többi országaiban, azután várni, míg Magyarország, a mely ekkoriban még igen félt a töröktől s ezért igen ragaszkodott az Ausztriával való együtt-maradáshoz, abba kénytelen-kelletlen bele fog nyugodni. Ilyképen történt, hogy 1713-ban április 19-én Károly egybe hívta az egész titkos tanácsot. Tagjai közt valának: Pálffy Miklós gróf országbiró, Illésházy Miklós gróf magyar kanczellár és Kornis gróf erdélyi alkanczellár; Eszterházy nádor időközben elhúnyván, nem lehetett jelen. Az egybegyültek előtt aztán Károly uralkodói hatalmának teljességéből kijelenté, hogy véglegesen szabályozza az örökösödés rendjét és pedig olyképen, hogy ha fiutódok nélkül múlnék ki, utána nem mint I. Lipót rendelte, Józsefnek, hanem az ő leányai következnének, csak ezek után Józseféi, azután Lipótéi s így tovább. A jelen volt tanácsosok pedig megfogadták, hogy minden erejökből azon fognak munkálni, mikép ez a rendelkezés megálljon, s hogy ezt jobban eszközölhessék, az uralkodó a titoktartás kötelezettsége alól fölmentette őket.
A dolog természetéből következik, hogy ez az intézkedés, a melyet, mint sok más jelentékeny állami rendelést, pragmatica sanctio-nak neveztek el, Magyarországra nézve semmi jogi erővel nem bírt, a mennyiben Magyarországnak csak nem régiben is biztosították ama jogát, mely szerint az uralkodó-háznak fiágon való kihalása esetén koronájáról szabadon rendelkezhetik. A jelen volt Pálffy és Illésházy voltaképen nem igértek s nem is igérhettek többet, mint azt, hogy ily intézkedést Magyarországon támogatni fognak.
Lehetett volna az országgyűlésnek ujabb összejövetelekor ismét szóba hozni a dolgot, de úgy látták, hogy a kedélyek nincsenek még kellőleg előkészítve. Jelentékeny érv volt az uralkodóház mellett az a körülmény, hogy a legutóbbi török háború oly dicsőséges véget ért s hogy Temesvár, Zimony és Nándor-Fehérvár ismét a magyar király hatalma alá került. Az a fölött érzett örömet nem semmisítette meg a neheztelés a miatt, hogy a visszahódított országrészeket nem kebelezték Magyarországba, hanem magyar hatóságoktól függetlenül kormányozták; és pedig a Temesközre azzal a határozott, bár a magyarok előtt nem nyilvánított szándékkal, hogy különálló német tartománynyá alakuljon.
Visszatérve a női örökösödés ügyére, 1718-ban Károly egy nemzetközi szerződésben úgy nyilatkozik spanyol birtokairól, mint a melyek házának úgy fi-, mint leányágon birtokát képezik. Ez az első eset, hogy a nőági örökösödést legalább hallgatólag, külföldiek is elismerték. Két év mulva Károly rendeletileg közölte a pragmatica sanctio-t Alsó-Ausztria és Szilézia rendeivel, a melyek azt hódoló tisztelettel tudomásul vették.
De még ekkor sem mert a kormány egyenesen neki menni a dolognak Magyarországon, hanem előbb kerülőt tett Erdély felé. Siralmas volt ez időben eme tartomány állapota. Ott a hol nem régiben tisztán fenállott a szabadság, ugyanazon Erdélyben, a mely nem régiben még úgy szerepelt, mint a magyar nemzet szabadítója, sőt a mely a világtörténelem kerekébe is belekapott, ugyanabban az Erdélyben ekkor teljes hanyatlást, valóságos szolgalelkűséget találunk. A tartományban elszállásolt katonaság parancsnoka diktátori hatalommal rendelkezék, s a mit ő nem eszközölhetett, azt kieszközlé a Bécsben volt erdélyi udvari kanczellária, a mely eredetileg csak a kormányszék képviselete lett volna, de attól független, sőt föléje rendelt hatósággá nőtte ki magát. A tartományt a fölfelé minden befolyását elvesztett kormányszék nyomta ólomsúlylyal, támogatva a főúri családok egész körétől, a kiket grófi, bárói czímekkel, zsíros hivatalokkal és adományokkal tartottak hűségben. A Lipót-féle hitlevélben biztosított választhatóságát a kormányszéki hivataloknak egyszerű javaslat-tételre szorították. A vallási viszonyok is kezdének mind zavarosabbakká lenni: a protestánsok mindinkább háttérbe szorultak, sőt üldözést is szenvedtek. Erdély alkotmányos élete, mondhatni, szünetelt; a kormány rendeleti uton intézkedett. Az országgyűlések elvesztették jelentőségöket; törvényeik csak napi érdekűek lévén, Károly uralkodása alatt csak két ízben – 1714-ben és 1733-ban – czikkelyeztettek be. A hódolati esküformából kihagyták azt a főfontosságú pontot, a mely szerint az erdélyi ember hűséggel tartozik, ha ő nagysága (t. i. a fejedelem) is az ehhez adott föltételek szerint bir és igazgat. Az uralkodó pedig épen nem tett esküt a törvényekre. A székelyeket adó alá vetették; ez ellen ugyan évenként tiltakoztak, de hiába.
Ilyen lévén Erdélyben nagyjából a helyzet, igen természetes, hogy ott a kormány könnyen keresztül vihette bármely kívánságát. S a helyzetet felhasználni is akarta. Azt vélte ugyanis, hogy a magyar országgyűlésre befolyással lesz, ha Erdély példájára hivatkozhatik, ámbár jól tudta, hogy Erdély ilynemű határozatának semmi jogi értéke nincsen, mivel a magyar király, mint ilyen uralkodója e tartománynak. A kormány szándékának keresztül vitele czéljából Virmond gróf tábornok 1722, február 19-ikére Szebenbe országgyűlést hirdetett, amely aztán márczius 30-án nagy lelkesedéssel elfogadta a női ág örökösödését. Úgy látszik azonban, érezte, hogy nem áll teljesen jogi alapon, mert semmi formába nem öntötte a dolgot. Az egész csak az elvi elfogadás, nem pedig az örökösödésről való gyakorlati intézkedés színével bir.

Virmond gróf.
Driesch Kristóf Konrád „Hint. Beschreibung der letzten Gesandschaft an den Sultan etc.” czimű, 1722- ben megjelent művéből.)
Természetes azonban, hogy az erdélyi országgyűlés eme lelkesedése nem volt minden alap nélkül s ha Erdély, az ország, nem tűzött is ki föltételehet, szabtak ilyeneket az előkelők, a kik az alkalmat saját érdekökben felhasználták.
Csak ily kerülő után mert a kormány Magyarországhoz fordulni. A király – a kinek időközben még inkább fogyott a reménye, hogy fiutódnak nézhessen eléje, (egyetlen fia az 1715-ben született Lipót még abban az évben elhalt) de két leányt születvén, még abban az esetben sem volt utódsága az örökösödésből kizárva, ha a magyar országgyűlés a magyar tanács 1712-iki véleménye értelmében határoz a női ág örökössége felett, – 1722 május 1-én kiadta a meghívót a junius 20-ikán Pozsonyban összeülendő országgyűlésre. A meghívóban csak homályos szavakban történik utalás az országgyűlés tulajdonképeni czéljára. Mert az udvar azt akarta, hogy ne a kormány kérje, hanem a nemzet önként ajánlja fel a női ág örökösödését. Hogy e szándék valóban érvényesülhessen, természetesen jóval az országgyűlés előtt megkezdték kéz alatt a puhatolódzást és befolyásolást. Különösen buzgóan jártak az udvar kezére: az Erdődyek, Károlyi Sándor és Sándor Gáspár báró, az ujból egybehívott országos bizottságokon pedig Managatta igyekezett a rendeket az ujítás eszméjének megnyerni. S ez nem volt könnyű dolog. Alig volt ugyan valaki, a ki elszakadni kívánt volna: hisz a Rákóczy-féle fölkelés sikertelensége még mindenkinek szája ízében volt. De nem akarták a női ág örökösségét elfogadni, mert attól tartottak, hogy Magyarországon is úgy megszünik a szabadság, mint az osztrák örökös tartományokban. Sokan mondogatták, hogy mely napon azt behozzák, az lesz a magyar szabadság utolsó napja; hogy Magyarország tartománynyá sülyed, a kis osztrák herczegség tartományává, s az országnak csak árnyéka marad.
Mindazonáltal annyira erős volt ekkor az uralkodó hatalma, hogy előkelőink még gondolni sem mertek arra, hogy az uralkodó kívánságát, ha tétetni fog, esetleg megtagadják, hanem mindjárt eleitől fogva azt az állást foglalták el, hogy a nemzet járuljon hozzá a király kívánságahoz, de használja fel az alkalmat és szabjon föltételeket.
Ilyen volt a hangulat a befolyásosabb emberek között. A nagy közönségre a püspökök, főispánok és káptalanok útján hatottak, úgy hogy mire az országgyűlés összejött, mindenki tisztában volt azzal, hogy az 1687-iki határozatokat ki fogják terjeszteni. A követek elég jókor jöttek. Már junius 27-ikén meg lehetett tartani a megnyitó isteni tiszteletet, 30-ikán pedig megtartották az első érdemleges gyűlést. Az alsó ház elnöke székén Nagy István alnádor ült a gyöngélkedő személynök helyett. Magyarul üdvözölte a rendeket s megemlítette, hogy illő volna a főrendeket küldöttségileg üdvözölni. E végből tizenkét tagot küldtek ki. A főrendek azonnal viszonozták az üdvözletet és felszólították a rendeket, hogy miután „tudva van előttök, mi végből hívta egybe ő felsége a jelen országgyűlést, tudassák véleményöket a kérdés iránt.” Ekkoriban ugyan a főrendi háznak nem az volt egyedüli teendője, hogy fölülvizsgálja a rendek határozatait, hanem maga is akárhányszor föllépett kezdeményezőül; mindazonáltal – úgy látszik – nem akarták az örökösödés elfogadásának felelősségét magukra vállalni és mint 1687-ben, úgy most is a rendekre bízták a kezdeményezést. Pedig most nem is volt a dolog oly gyűlöletes, mint Lipót idejében. Nyoma sincs, hogy erőszakolni kellett volna, mint akkor, s az az állítás, hogy az országgyűlés épületére ágyúkat szegeztek volna, teljesen alaptalan.

Az 1722–23-iki országgyülés törvényczikkeinek czimlapja.
(Az Orsz. Levéltárban levö egykoru nyomtatott példányról.)
Így állván a helyzet, az alnádor röviden megmagyarázta a helyzetet. Arra fektette a súlyt, hogy az uralkodók sorrendjének megszakadása sok bajjal járván, érdekökben áll a rendeknek azt lehetőleg kikerülni. Legszélszerűbb tehát még a király életében gondoskodni utódjáról, arra az esetre, ha fiutódot nem hagyna maga után. Végre figyelmökbe ajánlá, a mit Szluha Ferencz itélőmester fog előadni. Erre Szluha állott fel s hosszú, czikornyás latin beszédben fejtegette az általa ajánlott ügy helyességét és czélszerűségét.
Alig fejezte be szavait, a rendek harsány: „Vivát”-kiáltásban törtek ki – e latin felkiáltás ekkoriban kezdte a magyar „éljen”-t kiszorítani-s ezzel elvileg elfogadták a női ág örökösödését. Ezután küldöttséget választottak, a mely Acsády Ádám kanonok vezetése alatt a főrendekhez menvén, azokat a rendek határozatáról értesíté. Ott hasonlókép egyszerű felkiáltással döntötték el a dolgot.
Szluha indítványára aztán elhatározta az országgyűlés, hogy a királyt még lejövetele előtt küldöttségileg értesíti a határozatról.
Ekkép minden rendben lévén, a küldöttségek felutaztak Bécsbe, megjelentek a király előtt, a kihez Csáky Imre gróf érsek tartott beszédet. Utána kézcsókolásra bocsáttattak, a mit abban az időben az uralkodók különös kegy jeléül küldöttségeknek, gyűléseknek meg szoktak engedni.
Julius 6-ikán a király elindult Bécsből; 7-ikén Farkasfalván fogadták a rendek; 8-án volt az országgyűlés ünnepélyes megnyitása, mikor felolvasták a királyi előadásokat; 12-ikén volt az első érdemleges ülés. Nagy István ekkor terjesztette elő a rendeknek amaz okmányokat, a melyek tanúságot tesznek arról, mikép van szabályozva az örökösödés rendje; az uralkodóház többi országaiban szükséges ugyanis, hogy akkép legyen Magyarországon is. Julius 16-án vették a rendek tárgyalás alá az örökösödésre vonatkozó, Szluha Ferencztől készített, két czikkből álló javaslatot, s aznap el is fogadták. Ebben a nemzet elismeri a női ág örökösödését és pedig a Pragmatica Sanctio határozatait követve: első sorban Károly, második sorban József, azután Lipót leányait kívánván abban részesíteni. Ha azonban mindez ágak kihalnának, Magyarország koronája nem száll tovább is a rokonságra, hanem visszaáll a választás szabadsága. Ez gyakorlatilag kevés jelentőségű határozat volt ugyan, mégis feltünteté az elvi különbséget a családi birtokot képező országok és Magyarország között, a mely ura önmagának. Azt is kimondták a rendek, hogy az uralkodó kötelezi magát és minden utódait Magyarország összes hozott és hozandó törvényeinek megtartására, továbbá, hogy az uralkodó római katholikus vallású legyen. Még az nap hozzájárultak eme javaslatokhoz a főrendek is, másnap fogadta a király a bucsútisztelgéseket és elutazott.
Ilyképen minden ellenkezés és vita nélkül fogadták el egyikét legfontosabb törvényeinknek. Pedig alig mult el egy évtized azóta, hogy az uralkodóház s a nemzet többsége egymással harczban álltak s Rákóczy, a fölkelés vezére, még mindig figyelt minden mozgalomra, a mely a Habsburgok trónját megrázhatná.
A női ág örökösödését tárgyaló két törvényczikket a német államférfiak a törvények sorából kivéve, különös szerződés gyanánt kívánták törvénybe iktatni, a rendek azonban elmellőzték e kívánságot, nem ismervén alkotmányos országban magasabb szentesítést, mintha valami törvénybe van iktatva. De ha e két törvényczikk nem is foglal el külön helyet a törvénykönyvben, mégis divatossá lett azokat külön néven nevezni és pedig Pragmatica Sanctio-nak ama rokonságnál fogva, a melyben az osztrák ház „Pragmatica Sanctio” nevű családi törvényével állanak. Pedig ez az elnevezés alapjában hibás, mert a Pragmatica Sanctio-t nálunk soha sem ismerték el törvényül, az 1723-ik évi I. és II. törvényczikk pedig különbözik attól.
Az országgyűlés deczember 2-dikára készült el a törvényalkotással. Elhatározták a helytartó-tanács felállítását, a mely mint a régi királyi tanács utóda az ország egész közigazgatását volt intézendő, a pénz- és hadügy kivételével. Mint ilyen elméletileg csak a királynak volt alárendelve s minden más hatóságtól független, tényleg azonban függésbe jutott nemcsak a magyar kanczelláriától, hanem még az udvari tanácstól is.
A rendek ama kívánságának érvényesítése, hogy a nemzet megkapja az uralkodóház iránt tanúsított szolgálatkészségeért a legfőbb biztosítékok egyikét: a területi épséget, nem sikerült. Ezt a deczember 2-ikán fölterjesztett feliratban kérelmezték. Az uralkodó azt válaszolá, hogy bekebelezést nem lehet úgy egyszerűen elrendelni: terjeszszenek elő a rendek a módozat iránt részletes javaslatot, akkor szólhat csak hozzá.
Márczius 21-iki fölterjesztésökben azt válaszolták a rendek, hogy itt egyébről nem lehet szó, mint a törvény végrehajtásáról, a mint az a király koronázó esküjében is foglaltatik. Mindazonáltal hat osztályba sorozták a visszacsatolandó területeket, hogy így könnyebben lehessen megállapítani az eljárást. De az udvar utóbb is úgy kihúzta a dolgot, hogy ez ügyben semmi sem történt. Ugyanis nem akarta, hogy az egész Magyarország egyesülten oly hatalmat gyakoroljon, amely esetleg akadályul szolgálhasson. Inkább azon volt, hogy a katonailag kormányzott és leginkább ráczoktól lakott végvidék, továbbá az absolutismus járószalagára került Erdély, végül a Jenő herczeg kívánsága szerint német tartománynyá szervezett Temesköz segítségével, támaszkodva a horvátok helyhatósági különállására is, ellensúlyozza az ország erejét. Ezért nem adták meg az engedélyt eme részek visszacsatolására, engedélyt, amit az országgyűlés, a bécsi kormánynak mondhatni tetőpontján álló hatalmától félve, sajnos, nem követelt elég erélylyel.



A Habsburg-ház női ágának örökösödéséröl szóló törvényczikk.
(Az Orsz. Levéltárban örzött egykoru nyomtatott példányról.)
A ország területi épségének kérdésénél nem kisebb viszály támadt az igazságszolgáltatás kérdése felett. Az udvarnál ugyanis határozattá vált négy kerületi táblának a felállítása, a rendek azonban ellenezték ezt, mert nagyrészt az itélőmesterek befolyása alatt állottak, a kik meg azért viseltettek ellenszenvvel az ujítás iránt, mert jogkörüket korlátozta volna az uj intézmény. Úgy esett a dolog, hogy az alsóház elvetette a javaslatot, s a főrendiház is, Csáky bíboros pártoló beszéde ellenére s követve Pálffy Miklós nádort és Koháry országbírót, csatlakozott a rendek végzéséhez. A mai korban ily esetben elmaradna a törvény, akkor más volt az eljárás. A király dorgáló levelett intézett a nádorhoz s az országbíróhoz, ellenben megdicsérte Csákyt és Pálffy János tábornokot, a kik a javaslatot támogatták. Ezek után aztán amazok sem mertek ellenkezni s a kerületi táblákat elfogadták.
Sok vitát keltett az adó ügye is. A rendeknek az volt óhajtásuk, hogy a népet két évre mentsék fel az adó fizetésétől, hogy magához jőjjön, de hiába. Vita tárgyát képezte az a kérdés is: mi legyen az adó alapja? Az udvar azt kívánta, hogy a jobbágyok földjét, a rendek, hogy azok személyét tekintsék annak. Ez abban találta magyarázatát, hogy az udvar elve szerint a jobbágyi birtokon lakó nemesek is tartoztak volna adóval, a mit a rendek mindenkép meg akartak akadályozni. Az udvarnak különben csak az volt a czélja, hogy követelésétől való elállása fejében a rendeket engedékenyebbé tegye a jobbágyokon beszedendő adóra nézve. S ez a taktika csakugyan sikerült: az országgyűlés 2,040.000 forintot szavazott meg.
Mig az ország területi épségének ügyében méltán nehezedik a könnyelműség vádja az 1722–23-ki országgyűlésre, más oldalról, mint erőszakoskodó is megrovást érdemel. Mint említettük, a protestánsok az utóbbi időben sok üldözést szenvedtek s ez okból számos panaszszal járultak az országgyűlés elé. E panaszokat a sérelmek lajstromát szerkesztő bizottság a sérelmek 27-ik pontjában foglalta össze. Mikor azonban az országgyűlésen tárgyalásukra került volna a sor, a katholikus többség az emlitett pontot felolvasatlanul kihagyni határozta. Ez a protestánsokra annál sérelmesebb volt, mert a következő pontban az 1550-ik évi 12-ik törvényczikkre hivatkoztak, a mely minden, a katholikus egyházzal ellenkező „eretnekséget” kiirtatni kíván. Első sorban tehát az országgyűléshez intéztek ez ügyben folyamodványt, de miután ott meghallgatásra sem találtak, a királyhoz fordultak.
Az uralkodó félt, hogy a vele eddig szövetségben volt protestáns fejedelmek barátságát elveszti. Azért november 1-én leírt a nádornak, kívánván, hogy a protestánsok sérelmeit is tárgyalják. De az egyébként oly engedékeny rendek ezúttal ugyancsak megmutatták bátorságukat: a királyi rendeletre nem hallgattak, sőt a főpapság megujította mindama tiltakozásait, a melyeket a különböző időkben tett, valahányszor arról volt szó, hogy a magyar protestánsoknak vallásszabadságuk legyen.
Károly király erre 1723. junius 12-ikén rendeletet bocsátott a megyékhez, a melyben megtiltotta a protestánsok zaklatását. A püspöki kar ez ellen tiltakozott, a protestánsok meg ellentiltakozással álltak elő. A tényleges állapot aztán az volt, hogy a hol a protestánsok elég erősek voltak arra, hogy magukat védelmezni tudják, ott fenállottak jogaik, a hol nem, ott nem.
E királyi rendelet, valamint az azt követett tiltakozások azonban már az országgyűlés vége után történtek. Április 19-ikén tárgyalásainak végök szakadt: a király a fölterjesztett 145 törvényczikkelyből 129-et megerősített.
***
Az 1722–3-ik évi országgyűlés bevégeztével életbe léptették a reformokat. A legjelentékenyebb volt köztük a helytartótanács szervezése. A nádor elnöklete alatt huszonkét tanácsost neveztek ki: négy főpapot, tiz fűurat és nyolcz nemest. Az új kormányszéket 1724. évi márczius 21-én iktatták hivatalába. Az ünnepélyes alkalomnál a királyt Sinzendorf Lajos gróf udvari kanczellár képviselte. Ő adta át a király utasításait, az ő kezébe tették le az esküt a tanácsosok ezek megtartására. A rendek az „aprólékosságra” nem terjesztvén ki figyelmöket, azt érték el, hogy a helytartótanács, a névleg teljesen független kormányszék, tényleg a bécsi miniszterek rendeleteinek végrehajtójává sülyedt. Sinzendorf eltávoztakor Pozsonyban hagyott egy német udvari tanácsost, a kinek a helytartótanács minden ülésén jelen kellett lennie, az ő távoztakor nem volt szabad tanácskozni. Bécsben ugyanis attól tartottak, hogy a helytartótanács az udvar érdekeivel ellenkező állást talál elfoglalni, mint a nemzet képviselője.
A helytartótanács különben eleinte egyáltalában alig volt képes valamire. Tagjai mind hivatallal bőven ellátott előkelők lévén, nem igen találtak rá módot, hogy a hivataloskodás apróbb teendőire ráérjenek. Az alsóbb személyzet pedig elég kevés volt a titkárok száma nem ment többre háromnál, a mi a tanácsosok nagy számával szemben aránytalanul csekély.
A helytartótanács mellé négy kerületi főbiztost választottak; ujra szervezték a hétszemélyes táblát, ugyancsak a nádor elnöklete alatt; felállították a kerületi táblákat Kőszegen, Nagyszombaton, Eperjesen és Nagyváradon. Az utóbbit nemsokára áthelyezték Debreczenbe, hogy ennek tagjaival erősítsék az ottani ujonnan alkotott katholikus egyházat.
Ugyanez időtájban személyváltozás állott be a legfőbb egyházi méltóságban. Az esztergomi érsek Keresztély Ágost szász-seizi herczeg 1725. aug. 27-ikén elhunyt, helyébe szeptember 1-én Eszterházy Imre veszprémi püspök neveztetett ki. Ez kétségtelenül egyike volt a tevékenyebb főpapoknak, de minden államférfiúi itélő tehetség nélkül, a minek fényes példáját adta 1712-ben, a mikor, mint zágrábi püspök, ő vitte a nagy szót a horvát-tót rendek között a Magyarország érdekeivel ellenkező tartományi külön jogok követelésében.
A helytartótanács feladatai közé azt is fölvették a rendek, hogy igyekezzék az ország anyagi jólétének előmozdításán munkálkodni. Erre kétségkivül meg is lett volna a kedv, mert ekkoriban mindenfelé nagy divata volt a kormányoktól kezdeményezett vagy legalább segélyzett közgazdasági vállalatoknak. Maga az uralkodó is érdeklődött az effélék iránt, csakhogy minden dolgok mozgató rugója a pénz, s ez hiányzott. Valami mégis történt: Károly király Károlyváros és Fiume között országútat építtetett, itt-ott selyemtenyésztéssel és selyemfestéssel tettek kísérletet stb.
Mindenek előtt azonban az alföld elpusztult vidékeinek betelepítése látszott szükségesnek, a hol annyira el volt minden hagyatva, hogy az udvari kamara igen jó vásárnak találta, hogy Harucker nevű szállítója fél Békés-megyét elfogadta 70,000 forintnyi követelése fejében. Ez, számítani tudván, késznek nyilatkozott, hogy a megye másik felét is megveszi, a mit ujabb 70,000 forintért s a budai császármalomért csakugyan meg is kapott. Hogy az idegenek nagyobb kedvet kapjanak a betelepülésre, Németországban kihirdették, hogy a protestáns bevándorlók szabadon fogják vallásukat gyakorolhatni; a Karinthiában és Stiriában az üldözések ellenére magukat fentartott protestánsokat meg épen kényszerítenék a Magyarországon való megtelepülésre.
E korszak alkotásainak egyike a budapesti Károly-kaszárnya, a mely eredetileg a rokkantak palotájaul volt szánva. Mondhatni ez az első építmény hazánkban, a mely Habsburg-házból származott uralkodónak köszöni létrejöttét.
Az országgyűlés ujabb egybehívásának ideje, törvény szerint, 1726-ban lett volna, de csak némi késedelem után, 1728. május 17-ikére hirdették ki. Okul a király az európai bonyodalmakat állítá. Spanyolországnak olaszországi törekvései következtében ugyanis a főbb udvarok között folytonos volt a cselszövés, a nélkül mégis, hogy háború támadt vagy egyéb jelentékeny dolog történt volna.
Az 1728-9-iki országgyűlés nem alkotott semmi nagyot. Az udvar fel akarta emelni az adót. Tudván azonban, hogy a követek nem szívesen rakják e terhet a nép vállára, ujból ahhoz az eszközhöz nyult, a mely már előbb is sikeresnek bizonyult: ujból fölvetette az adó-alap kérdését. A rendeket ez nagy izgalomba hozta. Gúnyos röpiratok keringtek a főurak és a követek között, a melyek nemcsak a német minisztereket, hanem magát az uralkodót is megtámadták; és pedig oly erősen, hogy az országgyűlésre küldött királyi biztosok – maga Károly sem a megnyitásra, sem a bezárásra nem jelent meg – azt javasolták: tűzzenek ki 300 arany jutalmat a gúnyiratok szerzőink fölfedezésére, a található példányokat pedig égessék el bitófa alatt.
Az ellenzék vezérei gróf Eszterházy József és Zichy Ádám nádori itélőmester valának. A nagy izgatottsággal folytatott vitának különben igen szelíd vége lőn: a kormány lemondott az adó-alap kimutatásáról, a rendek pedig az adót fölemelték harmadfél millió forintra.
Alig hogy az egyik mérges vitának vége szakadt, kezdődött a másik. Ennek tárgya ismét a vallás ügye volt. Az alkalmat ezuttal az a körülmény szolgáltatta, hogy az adónak a megyék között való felosztására országos bizottságot választottak, a melynek tagjai kötelesek voltak esküt tenni arra, hogy lelkiismeretesen fognak eljárni tisztökben.
Ebbe a bizottmányba beválasztottak a katholikusokon kívül egy reformátust: Katona Pál Borsod-megyei, s egy evangélikust: Zsembery Antal Turócz-megyei követ személyében. A protestáns követek vallásuk elve szerint nem tehettek esküt „Szűz Máriára és Istennek minden szentire”, azért csak eme helyek kihagyásával akarták azt letenni. Ámde a katholikusok nem akarták ezt megengedni, mire a protestánsok arra az eredetileg ellenök hozott törvényre hivatkoztak, mely szerint vallási kérdés nem lehet országgyűlés tárgya, azért vigyék az ügyet a király elé. Mindkét fél tehát megtette fölterjesztését a királyi biztosokhoz. Ezek mérsékletre intették őket s azt tanácsolták várják be békén a király intézkedését. De a katholikusok fel akarták a többség jogát használni: elmellőzték az engesztelő javaslatot, el Jeszenák Pálnak, Szavójai Jenő követének – a herczeg mint honfiúsított főúr szintén képviselteté magát az országgyűlésen – tiltakozását s kivezettették Katonát és Zsemberyt a helytartótanács ajtónállójával az országházból, egyszersmind birságban is el marasztalták őket az eskü le nem tétele czímén.
Alig hogy ez megtörtént, a rendek Veszprém, Közép-Szolnok és Kraszna követeit idézték maguk elé, szintén az eskü megtagadása miatt. Ezek azonban még az nap Bécsbe siettek s a királytól rendeletet eszközöltek ki, a mely megtiltá a katholikus rendeknek az erőszakoskodást s oda utasitá a követeket, hogy az eskü kérdését félre téve, az adó felosztásával foglalkozzanak. Erre csakugyan engedtek is, a protestánsokat azonban gúnyosan „az ország feladói” czímével tisztelték meg. Ezenfelül mindkét fél még egy végső fölterjesztést intézett a királyhoz.
A többi ügyet elég símán intézték el. Megváltották 24,000 forinton a jobbágyoknak a várak körül teljesített ingyen közmunkáját, több, az igazságszolgáltatás ügyét tárgyaló törvényt hoztak, végül megbízták a helytartótanácsot uj vámrendszer kidolgozásával, a czéhek szabályozásával s egyéb kisebb ügyek elintézésével.
Miután a vallás-ügyet az országgyűlésen nem intézték el, annak rendbehozatala a királyra maradt. Elméletileg az ügyet magyar tanácsosaival kellett volna eldöntenie, de miután épen azoknak erőszakoskodása vott oka, hogy a viták annyira elmérgesedtek, igen jó alkalom kínálkozott ennek tárgyalását is egy udvari bizottmányra bízni. A bizottmány elnöke Jenő herczeg volt, tagjai pedig Dietrichstein, Kinszky, Nesselrode, Sinzendorf, Starhemberg s a magyar kanczellár: Batthyányi Lajos gróf. Alapul az 1723-iki pesti bizottság munkálatai szolgáltak. A miniszteri bizottság munkálkodásának eredménye lőn aztán az úgynevezett „Carolina Resolutio” (Károly-féle rendelet), a melyet 1731. márczius 21-én küldtek le a helytartótanácshoz.
Főbb pontjai a következők: Az 1681-iki 25-ik és 26-ik, s az 1687-iki 21-ik törvényczikkek értelmében a protestánsoknak az egész országban megengedett szabad vallásgyakorlat, a Lipót királynak 1691-ik évi április 2-án kelt rendeletében foglat magyarázattal öszhangzóan akkép értendő, hogy ez csakis a vallásnak magán-gyakorlatát jelenti; nyilvános gyakorlatának csak azokban a városokban és falvakban van helye, a melyek az 1681-ik évi 26-ik törvényczikkben név szerint fel vannak sorolva. Ezeken a helyeken annyi lelkészt tarthatnak, a hányra szükség van, de a szükséglet előlegesen igazolandó s jóváhagyás végett a király elé terjesztendő. Más helyeken lelkészi foglalkozás tekintetében a protestánsok is alá vannak vetve a katholikus plébánosoknak, de ezek a rendesnél nagyobb díjat nem vehetnek rajtuk. A földesurak joga továbbra is fenmarad, de ha a vallás dolgában valamit változtatni akarnak, azt előbb kellő megokolással a király elé kell terjeszteniök. Mindkét protestáns felekezet választhat szuperintendenseket, azonban előbb a királyhoz fölterjesztést kell tenniök, hogy hány ily elöljárót kívánnak választani s hol. A szuperintendenseknek tisztök leszen hogy az alattok álló lelkészek erkölcseire felügyeljenek, s hogy a vétkeseket megbüntessék. Világi ügyekben azonban a protestáns papok a világi hatóságoknak lesznek alávetve. Hogy megtudhassák: vajjon a protestáns lelkészek kellő módon keresztelnek-e s általában, hogy van-e elég tanultságuk? a katholikus főesperesek vizsgálatának is alá lesznek vetve. A házassági pörök, régi hazai törvények értelmében, a katholikus püspökök törvényszéke elé tartoznak, de ezek az itélet-hozatalban az illető protestáns felekezet elvei szerint kötelesek eljárni. A fölebbvitel a püspököktől az érsekekhez történik. A hitehagyott katholikusok, kivált ha előbb protestánsok valának, a világi hatóságok által szigorúan büntetendők, de az itélet, végrehajtás előtt, a király elé terjesztendő. Vegyes házasságokat szabad kötni, de csak katholikus lelkész előtt. A protestánsok a katholikus ünnepeket külsőleg megtartani kötelesek; a kik valamely czéh tagjai, azok társaikkal az egyházi körmenetekben is tartoznak részt venni. Ha protestáns ember biró, tisztviselő, ügyvéd lesz, köteles esküjét a Boldogságos szűzre s a szentekre is letenni, mint tanútól azonban csak a közönséges eskü kivánandó, nehogy az igazságszolgáltatás kárt valljon. Ha valaki magát vallása ügyében sértve érzi, csak a maga, nem pedig felekezete nevében folyamodhatik orvoslásért.
A királyi rendelet, bár épen nem mondható türelmesnek, tulságos engedékenysége miatt mégis visszatetszést keltett a katholikus papságban.
Althan Mihály Frigyes bíboros-, váczi püspök, rendje meggyőződésének nyiltan is adott kifejezést. Pestmegye 1731. május 23-án tartott gyűlésén tiltakozott a királyi rendelet ellen s kijelenté, hogy ez egy megyéjebeli katholikust sem kötelez, azért is ne tartsák meg. Ily nyilvános ellenkezés a királyi parancscsal mégis több volt annál, a mit a kormány eltűrhetett volna. A püspököt Bécsbe idézték, de mivel a második meghívásra sem jelent meg, a tiltakozást azzal a meghagyással küldték vissza a megyéhez, hogy tépje szét, továbbá foglalja le a püspök világi javait. A rendeletet szeptember elején csakugyan végrehajtották. A püspök utoljára könyörgésre fogta a dolgot, de csak a pápa közbenjárására bocsátott meg neki egy év mulva a király.

Althan Mihály Frigyes biboros.
(Kolb J. Kristóf metszetéről, a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
– A kép aláirása: MICHAEL FRIDERICUS EX CONITATIBUS DE ALTHAN GERMANUS EPISCOPUS VACIENSIS, S(acrae) R(omanae) E(cclesia e) PRESBYTER CARDINALIiS CREATUS DIE XXIX. NOVEMBIS, MDCCXIX. Azaz: Althan Mihály Frigyes gróf, német, váci püspök, a római szentegyház bíborosa, kineveztetett november 29-én, 1719-ben.
Hogy a „Carolina Resolutio” nem hogy szabadságot, de nyugalmat sem szerzett a protestánsoknak, képzelhető. A helytartótanács a rendelet első pontja értelmében elrendelte a templomok elfoglalását mindazokon a helyeken, a melyek az 1681: 26-ik törvényczikkben nincsenek fölemlítve.
Ez sok keserűséget okozott. Barsban még lázongás jelei is mutatkoztak, úgy hogy a helytartó-tanács munkáját egy időre felfüggeszteni volt kénytelen. Deczember 5-ikén azonban ujabb rendeletet bocsátott ki, minek következtében a sok protestáns papi családot a téli hideg időben kényszerítették tűzhelyének elhagyására.
Különös gondot fordítottak a városokra. Számos városból teljesen ki voltak a protestánsok zárva, így Budából, Pestből, Székes-Fehérvárból, Pécsből stb. A mely városokból azonban nem voltak egykönnyen elűzhetők, azokban is sok zaklatást kellett szenvedniök. Pozsonyban, Selmeczen például csak akkor lehetett protestáns ember önálló iparos, ha katholikus nem akadt. Győrött és Zsolnán 200 frt bírság volt vetve arra a mesteremberre, a ki protestáns vallásút inasnak fogadott fel.
A földesuraknak jogukban állván protestáns jobbágyaikat elűzni, gyakran valóságos népvándorlást támasztottak. Így Csáky érsek sok protestánst elűzvén Kalocsa vidékéről, ezek a Vértes-aljára vonultak, protestáns földesurak védelme alá; mikor pedig e tájékon elhatalmasodtak a barátok, ismét tovább kellett vándorolniok.
Nagy megyékben is alig lévén egy-két helyen szabad a vallásgyakorlat, a nép messziről volt kénytelen ily kiváltságos helyekre zarándokolni, isteni tisztelet kedveért. A Károly-féle rendeletnek azonban megvolt az a jó haszna, hogy ujból szervezkedhetett a protestáns egyház, mely az üldözések alatt szinte szétzülleni látszott. Mindkét felekezet négy-négy püspökséggé vagy egyházkerületté alakult, Erdély kivételével. A reformátusok baranyai és dunamelléki püspökségei egyesültek, a majdnem teljesen kiirtott felsődunai püspökség a dunántúlihoz csatlakozott, a felsővidéki presbiterianus esperességek a tiszáninneni szuperintendencziává szervezkedtek. A lutheránusoknál az öt felföldi város nem alkotott többé külön püspökséget: mint egyházmegyét bekebelezték a tiszai kerületbe. A világiak is ez időben nyertek nagyobb befolyást a protestáns egyházak igazgatásában. Az 1734-ben tartott bodrogkeresztúri konvent ugyanis megállapította, hogy minden egyházkerületnek legyen egy főgondnoka, minden egyházmegyének segédgondnoka, a lehető legbefolyásosabb egyháztagok közül, a kik a kormánynál s általában kifelé alkalmasabbak az egyház képviseletére a szegény papoknál.
***
Ugyancsak az 1728–9-iki országgyűlés tárgyai között előfordult a ráczok ügye is, a kik szabadságaikat országos törvényül beczikkelyeztetni óhajták.
E népet, mint említők, Lipót király vendégül fogadá be addig, míg hazájok a török uralom alól felszabadul. A karlóczai békekötés után azonban itt rekedtek.
Csakhamar gyűlöletesekké lettek a nemzet minden osztálya előtt: a katholikus papság előtt, mert idegenhitűek voltak s dézsmát nem fizettek; a nemesek előtt, mert úri szolgálatokat nem teljesítettek; a polgárok előtt, mert a városokban nem akartak adót fizetni, de azért kalmáraik minden, a városi polgárokat megillető kedvezményt igényeltek. A köznép sem szereté őket: rettegett eme sátrakban, putrikban tanyázó s az övétől annyira eltérő szokású néptől, amely mindig fegyverben járt, rablásra s a baromcsordák elhajtására készen. Az meg épen írigységet keltett, hogy idegen létökre a kormány nagyobb védelemben részesíti őket, mint a honfiakat. A nemzeti ellenszenvet is felköltötték ellenök azzal, hogy a magyar katonaság mellőzésével reájok bízták a végek őrizetét, valamint azzal, hogy a négy milliós adót ők hajtották be. Növelte az ellenök való gyűlöletet, hogy a Rákóczy-féle fölkelés idején mindig a nemzet ellen harczoltak, de azért a labancz magyarokon csak úgy kegyetlenkedtek, mint a kuruczokon.
Helyzetök folyton bizonytalan vala. A hatóságok eljárását két ellentétes szempont vezette. A magyarok úgy fogták fel a dolgot, hogy a ráczok nálunk csakis mint a földesuraknak alávetett jobbágyok lakhatnak: függjenek tehát azoktól más jobbágyok módjára, továbbá a megyétől, a helytartótanácstól s a magyar kanczelláriától. Jogi szempontból ez lett volna a helyes, s a magyar állam érdeke szempontjából is a legczélszerűbb. De más szempont is vala. A bécsi kormánykörök a ráczokat kegyelték, mert jelentékeny fegyveres erőt nyertek bennök, még inkább, mert ellensúlyul használhatták a magyarokkal szemben. S miután nem volt szorosan megszabva: ki illetékes a ráczok ügyeiben? az egyik hatóság ebből, a másik abból a szempontból itélt ügyeikben. A főhatalom azonban a bécsi kormány kezében lévén, ügyeik elbirálásánál rend szerint nem a magyar, hanem a magyar-ellenes szempont lett uralkodóvá.
Mindazonáltal minden felső pártfogás mellett sem érezhették magukat kényelmesen. Nagyon jól tudták, hogy helyzetök abban az alakban, a melyben ekkoriban fenállott, tarthatatlan. Elő is álltak minduntalan azzal a követeléssel, hogy állásukat szabatosabban határozzák meg. Különösen meggyőződtek arról, hogy szétszórt lakásuk alkalmassá teheti ugyan őket a kormány iránt való szolgálatokra, de épen nem alkalmas arra, hogy külön nemzeti életet folytassanak. Azt kívánták tehát, hogy az ország déli részén külön tartományt hasítsanak ki számukra. De ennyire a kormány nem mert menni, mert félt a nemzet ellenszegülésétől. A középutat választotta tehát: nagy kiterjedésű vidékeket adott át a ráczoknak katonai területekül. Ily katonai területek voltak a határőrvidéken kivül, a XVIII. század elején határt képező Tisza és Maros folyók mellett.
Más ok is volt, a mely a ráczokat nem igen tette helyzetökkel megelégedettekké: ellenök is megkezdték a vallási elnyomást. 1701-ben elrendelték, hogy a patriárka a határszélhez közel fekvő Krusedolból az ország közepére: Szent-Endrére tegye át székhelyét. Aztán megakadályozták a püspöki hatóság gyakorlását, s erővel is térítgették vagy – mint hivatalosan mondták – „egyesítették, unióra bírták” a népet. Mindez folytonos panaszokra szolgált alkalmul. A mint azonban a Rákóczy-féle fölkelés idején szükség volt a ráczokra, mindjárt némi eredményt értek el: a pátriárka például elnyerte a dályai uradalmat, egyuttal megengedték neki, hogy lakását is oda tegye át, az üldözést pedig felfüggesztették.
A külön terület s a vallásszabadság követelésén kívül még egyéb óhajtásaik is voltak a ráczoknak; ilyen volt a többi között, hogy kiváltságaikat a magyar országgyűlés törvénybe igtassa. Józan ösztönnel felfogták ugyanis, hogy csak abban az esetben számíthatnak szabadságaiknak a magyar hatóságok részéről való elismerésére, ha azok nem mint egyszerű császári privilegiumok, hanem mint törvényeken sarkaló jogok szerepelnek. E kivánsággal az I. József alatt 1708-ban és 1709-ben tartott országgyűlésen, majd az 1722–3-iki s az 1728–9-iki országgyűléseken álltak elő; de a rendek úgy találván, hogy kívánságuk az országos törvényekkel össze nem egyeztethető, mindig kitértek meghallgatása elől. Azt is kívánták a ráczok, hogy ismerjék el a szerb nemzetet mint nemes testületet; hogy ha nem is az egész nemzet, legalább a nemesség s a papság részt vehessen az országgyűlésen: hogy vegyes lakosságú városokban rácz tanácsosokat is válaszszanak, – Pesten ezt 1705-ben kanezelláriai rendelettel csakugyan megengedték nekik, tekintettel a fölkelés alatt szerzett érdemeikre, – hogy két, általuk választott tanácsos legyen a magyar udvari kanczelláriánál, hogy tiltsák el a zsidókat és törököket a kereskedéstől stb.
A ráczok kiváltságainak nagy részét különben a patriárka folyamodására, országgyűlési határozatot be nem várva, József 1706-ban megerősítette, tekintet nélkül arra, hogy azokat Lipóttól nem mint országlakosok nyerték. Ugyanezt cselekedte Károly is 1713-ban és 1715-ben. Az időpont mutatja, hogy mindig oly alkalommal történt ez, mikor a kormánynak érdekében állott – most a Rákóczy-féle fölkelés, majd a török háború miatt, – hogy biztosítsa magának a ráczok támogatását.
Ilyképen a ráczok igen sok kiváltsággal bírtak, de azért helyzetök még mindig ideiglenes volt, a melyet sem a nemzet, sem ők maguk nem találtak kielégítőnek.
A kormány az országgyűléseken pártolta a ráczok ügyének rendezését, abból indulván ki, hogy miután maga a józan ész nem engedi, hogy a kiváltságokat a határőrvidékké szervezett vidéken kívül is egész teljességökben fentartsák, ezen ügynek a ráczok szemében mindenesetre kedvezőtlen elintézésével a közöttük támadó rossz indulat inkább a magyar országgyűlés ellen forduljon, mint a kormány ellen, a melynek meglegyen velök szemben az a mentsége, hogy nem tehet róla: a magyarok nem akarták máskép. A kormány terve azonban nem sikerült, mert a magyarok épen semmi engedményre sem lévén hajlandók, a ráczokra is egyszerűen a fenálló törvényeket akarták alkalmazni. Ilyképen a kormány kénytelen volt a ráczok ügyét legalább a legfőbb kérdésekben szabályozni, az 1729-iki deklaratoriummal s az 1734-iki magyarázó rendelettel.
Ezeknek főbb intézkedései a következők: A rácz patriárkák, illetőleg metropoliták – a kormány nem engedte meg ez időben a patriárkai czím használatát – világi ügyekben nem biráskodhatnak, de megmarad az a joguk, hogy mint a szerb nép szószólói, azt a hatóságoknál képviselhetik. Szabályozták a háramlási jogot is. Lipót király ugyanis elrendelte, hogy minden, örökösök és végrendelet nélkül elhaló szerbnek vagyona a patriárkára szálljon. A világi hatóságok hamar átlátták, hogy a rácz főpap e jog élvezetében óriási hatalomra tesz szert, azért azt már régóta megakadályozni igyekeztek. Az 1729-iki deklaratorium azt rendelé ennek következtében, hogy a világiak hagyatéka ily esetben a kincstárra szálljon, a püspökökét pedig oszszák három részre és pedig egy rész jusson a kincstárnak, egy a patriárkának, egy meg a saját egyházának. Az 1734-iki pótrendeletben azonban a kincstárt kihagyták a püspökök örökösei közül.
Továbbá elrendelték, a ráczok minden ellenkező felterjesztései ellenére, hogy papjaik a polgári és bűnvádi ügyekben a világi hatóságtól s ne a patriárkától függjenek. Korlátozták a patriárkától gyakorlott püspök-kinevező jogot olyképen, hogy három jelöltnek a királyhoz leendő fölterjesztését megengedték, de a kinevezést az uralkodó magának tartotta fenn. A szabad vallásgyakorlat szempontjából is korlátozták őket. Püspökeik csak a világi hatóságtól kinyert engedély esetén látogathatták meg a megyéjökben levő egyházakat, templomok építésére a királytól kellett engedélyt kérniök, a három fő-ünnep első napján és úrnapkor a más vallásúakkal vegyesen lakott helységekben a zajos munkától tartózkodniok kellett stb. A tizednek végleges tisztába hozatalát későbbre halasztották. Hogy a ráczokat egyébként is elnyomták némely vidéken, igen természetes. Különösen nagy volt az elnyomás a mult század 30-as éveiben, a Tiszán-túli vidéken.
Így történt, hogy a ráczok követeket küldöztek Rákóczyhoz: jőjjön be az országba, most már ők is szíves készséggel hozzá csatlakoznak: Rákóczy ugyan nem bocsátkozott ilyen kilátás nélkül való vállalatba, de megtörtént az a sajátságos dolog, hogy 1734-ben a Tiszán-túl együttesen lázadtak fel azok, a kik egy negyed század előtt egymásnak legádázabb ellenségei voltak: a magyar református parasztok s a rácz határőrök. Az utóbbiak vezérei valának: Szegedinecz Péter vagy ráczosan Péró, a kiről a lázadást Péró-félének is szokták nevezni, a Maros-melléki határőrök parancsnoka, Zákó ezredes, Szévics alezredes, Strba őrnagy, Tököli Rankó százados; az előbbiekéi pedig: Vértesy János szent-andrási (Békés-megyében) biró, Sebestyén János, Szilasi István, Matulai Pál, Nyulak Mihály, Pásztor András és mások.
A terv az volt, hogy kézre kerítik a Tisza- és Maros-melléki várakat, a melyeknek őrsége majdnem kizárólag szerbekből állott, s velök egyesül aztán az egész vidéken: Békésben, Zarándban, Aradban, Hevesben és Biharban a fölkelő nép. De a vezetés ügyetlen lévén, a csekély számmal összecsődült parasztságot szétverte Szévics és Strba, akik a dolog kitudásakor magukat hűség-tanúsítással megmenteni kivánták, s akiknek Orczy hevesi főispánt, Beleznay János és Halász Péter ezredeseket, meg Podhradszky Györgyöt, a jászok és kunok kapitányát, küldték segítségökre.
A csirájában elfojtott lázadás egyedüli eredménye hetvenhat ember elfogatása lőn. Ezek közül Pérót, Szilasit, Sebestyént és Pásztort kerékbe törték, felnégyelt tetemeiket pedig másoknak elrettentő példájára Arad, Nagy-Várad, Sarkad és Szt-András mellett bitófára tűzték. Más tizenkettőt pallosra itéltek, de ezek azt a kegyelmet nyerték, hogy csak négyöket végezzék ki tényleg, a vesztőhelyen történő koczkavetés eredménye szerint. A sors Bartára, Matulaira, Szabóra és Szántóra esett, kiken az itéletet végre is hajtották. A többi nyolcz halálra itélt, valamint hatvan társuk, hosszabb-rövidebb ideig várfogságot szenvedtek, azután katonákul sorozták be őket.
***
III. Károly birodalma a pozsáreváczi békekötés után hatalma tetőpontján állott. Legfélelmesebb ellenségét: a törököt nemcsak a tulajdonképeni Magyarországból űzte ki végkép, hanem a melléktartományok egy részéből is. Az oly sok időn át folyton háborgott Magyarország – legalább a mi a befolyásos köröket illeti – megnyugodott. A nyugot-európai államokkal is jók voltak a viszonyok, elannyira, hogy még Francziaország sem segíté Spanyolországot Szavójával megkísérlett törekvésében, hogy a Habsburgokat Olaszországból kiszorítsa. Különben ennek egyéb eredménye nem lőn, mint az, hogy Szavója kénytelen lőn az utrechti békében nyert Szicziliát az annál sokkal kevesebbet érő Szardiniáért átengedni. Ekkor volt egyszersmind legnagyobb kiterjedésű a Habsburg-ház birtoka. S mindezekrc ráadásul Magyarország elfogadta a női ág örökösödését.
De a dicső napok után nemsokára rossz napok következtek. A legfőbb bajok egyike volt, hogy a sok háború kimerítette a népeket, úgy hogy csak igen csekély adót fizethettek, pcdig az összes monarchia háztartása igen sok pénzt nyelt el. Különösen az udvartartás volt roppant költséges, mert Károly egészen spanyol módra rendezte be s benne több ezer ember nyert ellátást. A hadsereg is nagyon sokba került, mert a monarchia szétszórt volta kövctkeztében sokkal több katonára volt szükség, mint a mennyit hasonló kiterjedésű és lakosságú, de egy tagban levő ország kivánt volna. A dicsőséges török háború után a hadsereg mindinkább hanyatlásnak indúlt, mivel a monarchia egyetlen nagy hadvezére: Jenő herczeg elöregedvén, minden haladásnak ellenségévé lett, fiatalabb erő pedig, a ki helyét pótolhatta volna, nem találkozott.

III. Ágost szász választó és lengyel király.
(Sysang metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
Károly király látta, hogy tovább így nem mehet, igyekezett tehát – a többi kormányok példájára – nemzetgazdasági ujításokkal növelni országai vagyonosságát és adóképességét. Minden e nemű alkotásai közül legkedvesebb volt előtte az ostendei „keletindiai társaság”, a melynek az volt a czélja, hogy az osztrák Németalföld (Belgium) is részt vegyen a németalföldi köztársaság módjára Kelet-India jövedelmes kereskedésében. A társaságnak vállalatai szerencsésen kezdtek folyni, de ez csak politikai kellemetlenségekre vezetett. Károlynak a spanyol örökségért folytatott háborújában volt főszövetségesei: Nagy-Brittánia és Hollandia ugyanis, mint kereskedö államok, féltékenykedni kezdtek az uj versenytársra, s Károlyt utóbb – a pragmatica sanctio elfogadása fejében – a keletindiai társaság feloszlatására kényszerítették.
Miután örökös tartományaiban a pragmatica sanctiót kihirdette, hazánkban pedig ahhoz tartalmilag hasonló örökösödési törvényt fogadtatott el, Károlynak az volt főtörekvése, hogy leányának örökösödését a külhatalmakkal is elismertesse. Ennek érdekében mindenre kész volt s részben ennek volt a következménye, hogy a pozsáreváczi békét követő tizenöt év alatt fölváltva; Európának majd minden államával közelebbi szövetségi viszonyban állott, és hogy folytonosan ki volt téve a háborús kilátásoknak.

Lesczinszky Szaniszló.
(Roy K. metszeteről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
Valóságos harczra azonban csak II. Ágost lengyel király halálával került a dolog. Lengyelországnak már ez időben igen ingadozó trónján III. Ágost, az elhunyt király fia és Lesczinsky Szaniszló, a XII. Károly svéd királytól egy időre a lengyel királyi székre emelt lengyel főúr versengének. III. Károlynak egyik sem volt ínye szerint: egyrészt nem szerette, hogy német választófejedelem, kivált szomszédjában nagyon hatalmassá legyen – III. Ágost szász választó volt s mint ilyen is elég hatalmas – másrészt Lesczinsky Szaniszlót, a ki leginkább Francziaországban lakott, csak franczia helytartónak tekintette, kivált miután leánya XV. Lajosnak, Francziaország királyának nejévé lett. Szeretett volna egy portugáliai herczeget emelni a lengyel trónra, de rövid időn meggyőződött arról, hogy az lehetetlen s hogy Lesczinszky ellenében csak III. Ágost győzhet. Hogy tehát a nagyobb bajt elhárítsa, önként elfogadta a kisebbet s Oroszország társaságában elhatározta, hogy minden áron megakadályozzák Szaniszló királyságát, a kinek ügyét viszont a két, egymással kibékült Bourbon-udvar: a franczia s a spanyol karolá fel.

Ferencz lotharingiai herczeg és Mária Terézia esküvője.
(Egykoru metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében. – Fönt az esküvő, lent a nászlakoma.)
Lengyelországban, mind a mellett, hogy a nemzet többsége Lesczinsky pártján állott, csakugyan sikerült kivinni, a mit Károly akart, de azt nem tudta megakadályozni, hogy hadai mind a német határokon, mind Olaszországban vereséget ne szenvedjenek. Sőt azt sem tudta megakadályozni, hogy Don Carlos, a spanyol király ifjabb fia és Párma herczege – a sok alkudozás alatt ennek birtokát már elnyerte volt a spanyol udvar – csekély sereggel útra kelve, Nápolyt és Szicziliát majdnem kardcsapás nélkül el ne foglalja. Maga Jenő herczeg is hiába jelent meg a harcztéren: ő sem tudta a kétfejű sasok dicsőségét visszaszerezni.
Ily előzmények után természetesen nem valami előnyös föltételek alatt jött létre 1735-ben a bécsi béke. Azt ugyan elérte Károly, hogy Lesczinsky Szaniszló lemondott a lengyel királyságról, de ennek fejében Nápolyt és Szicziliát el kellett cserélnie Don Carlosszal a csekély pármai örökségért. Az uj nápolyi király ezenfelül lemondott Toscanára való trónörökösi igényéről. Eme nagyherczegségben ugyanis akkoriban az utolsó Medici uralkodott, a kinek örökségéről a nagyhatalmak megkérdezése nélkül rendelkeztek, pár év előtt Don Carlos addigi pármai herczegnek igérve azt. Most ezt a jogot Ferencz lotharingiai herczegre ruházták, a ki viszont kénytelen volt Bar herczegségét azonnal, Lotharingiát pedig Toscana birtokba vétele után Lesczinsky Szaniszlónak átengedni, Lesczinszky halálával mindkét herczegség Francziaországhoz volt csatolandó. Az egyedüli, a mi Károlyt vigasztalá, az vala, hogy mind e hatalmak elismerték leányát örököseül.
A lengyel örökösödési háború befejeztével trónját teljesen biztosítva vélte s most már nem késlelteté elsőszülött leánya házasságát, a kinek kezeért éveken át ostromolták a spanyol, a szárd, a szász s a bajor udvarok. Károly az uralkodóházzal rokon és iránta érdemeket szerzett lotharingiai herczegnek: Ferencz Istvánnak adta leányát, a ki iránt ez is nagy vonzalommal viseltetett. Az esküvőt 1736. február 12-ikén tartották meg.

Ferencz lotharingiai herczeg és Mária Terézia esküvőjének emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
(Előlapján a fiatal pár mellképe e fölirattal: TERESIA ET FRANCISCUS SPONSI. Azaz: Terézia és Ferencz jegyesek. Hátlapján oltáron égő két szív, e körirattal: CONNUBIUM ILLUSTRAT FATUM. A(nno) CH(risti) MDCCXXXVI. Azaz: A házasság a sorsot példázza, Krisztus szütetésének 1736-ik évében.
Nemsokára ez örvendetes esemény után szomorú következett: április 20-ikán elhunyt Jenő herczeg. Kétségtelen, hogy úgy a hadvezérletben, mint a politikában a Habsburgháznak kiváló szolgálatokat tett. Sajnos azonban, hogy ámbár több ízben hangsúlyozá, mikép a monarchia súlypontját Magyarországba kell áthelyezni, szintén nem bírta felfogni, hogy az uralkodóháznak egy nagy és erős Magyarország a legbiztosabb támasza. Ellenkezőleg épen ő volt az, a ki a leghatározottabban működött azon, hogy a Temesközt „Bánság” névvel, továbbá a drávántúli részeket Szlavóniává változtatva, Magyarországtól elszakítva kormányozzák.
***
Alig hogy elnémult az ágyúk dübörgése, csakhamar megszólalt ismét. Ugyanis az utolsó években Perzsiával sokat háborúskodott Törökország, s az Azovra éhes Oroszország között 1736-ban kitört a háború. Károly 1726-ban az utóbbival védő és támadó szövetséget kötött volt, s ennek alapján a két háborúskodó hatalmasság között elkezdett közvetíteni, természetesen az orosz javára, a melyet szerződése értelmében 30.000 emberrel segíteni volt köteles. A török kormány ismerte a helyzetet. Tudta, hogy ha Károly a semlegességből kilép, azt az orosz javára teszi, de másrészt nem lévén semmi engedményre kész, azon volt, hogy Károlyt kitérő feleletekkel elhatározásában feltartóztassa. Ez csakugyan sikerült is annyira, hogy 1736-ban, az oroszszal való szövetség ellenére, egyetlen egy császári katona sem ment segítségére, pedig elkeltek volna, mert a nagy szerencsével kezdett hadjáratnak nem volt egyéb eredménye, minthogy 30.000 ember árán néhány várat leromboltak s hogy Krim tetemes részét földulták.

Jenő, szavójai herczeg.
(Vogel Bernátnak Kupeczky J. festménye után készült metszetéről. – Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
E közben Bécsben, a hol az utóbbi török háborúban aratott diadalok után a törököt már nem tartották komoly ellenfélnek, mindinkább túlsúlyra vergődött a harczias felfogás. Ennek volt a következménye, hogy a török kormány ama kérdésére: vajjon barát-e, vagy ellenség? Königseck a hadi tanács elnöke, deczember hó 5-ikén némi kitérő és kétes kifejezések után, azt írta a nagyvezérnek, hogy ha azt hiszi, mikép fel tudja oldani ama kötelékeket, a melyek a szövetségeseket egymáshoz fűzik, nagyon téved; mert a két hatalmasság annál szorosabban fog egymáshoz ragaszkodni, minél inkább kiviláglik, hogy a porta szándéka nem más, mint hadi erejét hol az egyik, hol a másik keresztény szomszéd ellen fordítani. Egyuttal kilátásba helyezé, hogy uralkodója az oroszoknak nyújt segítséget, azonban még mindig lehetségesnek mondá a békés kiegyezést, ha t. i. a török kormány Oroszországnak kész „elégtételt” adni.

III. Károly király idősbkori arczképe.
(Vernerins festménye után 1737-ben készült metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A portán most is kétes válaszokkal kivánták az időt kihúzni. De mikor Károly követe határozott választ kívánt, a nagyvezér kijött a sodrából s kijelenté, hogy nem törődik vele, akármely részre áll is a császár, mert Törökország mindkét szövetségessel is megmérkőzni kész.
E határozott szavak meglepő hatással voltak Bécsben. Ott ugyanis azt képzelték, hogy a töröktől a békéltetés czímén egy darab földet zsarolhatnak ki, s ime egyenesen fölvetették a béke és harcz kérdését.
Nagy haditanácsot tartottak tehát, hogy miután bele kell menni a harczba, mi lenne czélszerűbb: az-e, ha a monarchia az orosznak a szerződésileg biztosított 30.000 embert adja segítségül, vagy pedig, ha a maga nevében egész erejével lép fel. Pálffy János és Seckendorf azt tartották, hogy a monarchiának kevés a pénze s elégtelen a serege arra, hogy önálló vállalatba bocsátkozzék. Bartenstein, Károly királynak Althan után legbefolyásosabb kegyencze, továbbá Schmettau és Szász-Hildburghausen herczcge is úgy vélekedének, hogy akármely alakban vesznek is részt a harczban, az mindenkép a háború terheivel jár: jobb ennélfogva, ha ezeket magukra vevén, annak remélhető előnyeiről sem mondanak le. A vitának az vetett véget, hogy az uralkodó nem várva be a tanácskozások eredményét, igéretet tett, hogy egész erejével föllép.
Szövetségesekül a bécsi udvar Velenczét és Lengyelországot meg akarta nyerni s ekkép helyreállítani a Bécs ostromakor kötött Szent szövetséget. De azóta nagyot változtak a viszonyok. Lengyelország egyrészt jelentékenyen meggyöngült, másrészt semmit sem kellvén Törökországtól tartania, nem talált okot, hogy Oroszország és Károly érdekében háborúskodjék. Velencze pedig okult a mult háborúból, mert a pozsáreváczi béke, szövetségesének minden győzedelme mellett is, reá nézve jelentékeny területi veszteséget eredményezett; ennél fogva nem kívánta ujból megpróbálni a háborút.

Ferencz István lotharingiai herczeg.
(Egykoru franczia metszetről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Ekkép meghiusult a reménység, hogy a szent szövetséget helyreállítani sikerül, de azért még mindig ketten voltak az egy török ellen. Károly junius 6-án izente meg a háborút. Készületeit nagyon megkönnyíté az a körülmény, hogy Magyarország, Csehország, Alsó-Ausztria és Szilézia jelentékeny összegeket bocsátottak rendelkezésére. Csak Erdély rendei nyilatkoztatták ki azt, hogy nekik a rendes adó is oly teher, hogy nem bírják meg, nem hogy rendkívüli terheket vchetnének magukra. Ezen felül a pápa s a német birodalom is segítették Károlyt, néhány svájczi kanton pedig 3.000,000 forintot kölcsönzött, de a tiroli sóbányákat el kellett zálogosítani nekik.
Összesen mintegy 120,000 rendes katonát, 50,000 határőrt s egyéb rendetlen katonaságot állítottak talpra. Azonban baj volt, hogy a sereget igen szerencsétlen rendszer szerint állították fel. A főhadsereg Szerbiában működött; névleges fővezére Lotharingiai Ferencz, a király veje vala, valóságos fővezére pedig Seckendorf, a kinek hadi tudományára az elhunyt Jenő herczeg is igen sokat adott. Szó volt Pálffy Jánosról is, a ki korábban kitünő vezérnek bizonyult, de őt mellőzték azon a czímen, hogy már öreg. Egy másik hadsereg Boszniában foglalt állást a hildburghauseni herczeg vezérlete alatt, a kit könnyű csapatokkal Eszterházy József gróf horvát bán támogatott. A harmadik sereg végre Erdélyben állott, Wallis gróffal az élén.
A hadsereg ilyetén szétforgácsolása már magában véve kevés sikerre nyujtott kilátást, annál inkább, mert a hadvezérlet is rosz volt. Eredetileg azt tervezték, hogy mind a fősereg, mind Wallis hadai az alsó Dunánál összeműködnek s első sorban Viddin ostromát kisérlik meg. A hadviselés folyamán azonban ez egészen elmaradt. A mint ugyanis julius 14-ikén átlépték a határt, az előhad vezére: Philippi tábornok értesülvén arról, hogy Nis nincs kellőkép ellátva, sietett azt mellékes hadi vállalatként megtámadni. A meglepett őrség julius 23-án gyáván fel is adta az erősséget. Hogy a fővezér ne féltékenykedjék, Philippi írt neki: jőjjön el maga és vegye át a vár kulcsait. Ez azonban, a helyett, hogy néhány ezreddel ment volna oda, egész hadseregével tette meg az utat és pedig oly gyorsan, hogy serege valóságos vert hadul érkezett Nisbe.
A hadat egy darabig pihentetni kellett, azért Seckendorf Khevenhüller vezérlete alatt csak egy hadtestet küldött Viddin ellen, igérvén, hogy rövid időn egész hadseregével fogja követni. E közben a ráczokkal és albánokkal lépett összeköttetésbe. Ezek ugyanis igérték, hogy fölkelnek, ha csak némi császári csapatokat küldenek közéjök. Sechendorf nem gondolt arra: mikép illik ez a hadjárat tervébe, hanem csak arra, hogy derék dolog volna e népek föllázítása. Megigérte tehát, hogy csapatokat küld közéjök. Lentulus a császári sereg jövetelének hírével csakugyan föllázítá őket, nemsokára azonban a törökök sarokba szorították. Egész csapatával veszedelemben forgott, úgy hogy megmentése végett a fővezér Schmettaut volt kénytelen hozzáküldeni.
Míg Seckendorf a szerencsés kezdet mellett nem tudott helyéből mozdulni, addig a másik két hadseregnek még rosszabbul folyt a dolga. Wallis ugyan jó messzire előnyomult Oláhországban, de azután visszaszorították, Hildburghausen meg Banjalukánál szenvedett vereséget. Az utóbbi, a ki a királynak kiváló kegyében állott, úgy ért fel Bécsbe, mintha az ő állasa volna a legjelentékenyebb. Ugyanis azzal rémítgette a bécsieket, hogy ha a török a nyugoti harcztéren győz, az örökös tartományokon keresztül könnyen Bécs alá nyomulhat. Mindezek alapján tehát elérte azt, hogy Seckendorfot segítségére küldték, aki a viddini vállalatot teljesen elejté. Khevenhüller hiába várta a sereg jövetelét s alig tudta kikerülni a teljes szétszóratást.
Seckendorf hada most visszafelé tette meg az utat a Morava völgyén, hogy Boszniába nyomulhasson. Útba esett egy Usicza nevű kis erősség, a melynek ártalmatlanná tételére igen csekély erő is elégséges lett volna. A fővezér azonban úgy gondolkozott: minek kisebbítse az folyton az ő erejét, inkább rászán néhány napot a megostromlására. Az erősség azonban nehezen volt hozzáférhető s az őrség vitéz. Igy esett, hogy heteket eltöltött az egész sereg Usicza ostromával, a mely csak október 18-án adta fel magát. Seckendorfot időközben, október 14-én, visszahívták.
Mialatt a császári hadak ekkép pazarolták erejöket, az alatt a törökök is felkészültek s támadólag léptek fel. Visszafoglalták Nist, bevették a Grabovácz táján felhányt sánczokat s Fetiszlámot. Elfogták s felégették a császáriaknak óriás költséggel épített két hadi hajóját is: Sz. Erzsébetet és Sz. Károlyt.
Bécsben a szerencsétlen hadjáratért Seckendorfot okozták. Azt vitatták, hogy oly hibákat, a minőket elkövetett, csak áruló követhet el. Készen is voltak a magyarázattal, hogy mint porosz születésű és protestáns vallású meg van vesztegetve, hogy a császári hadat tönkre tegye. Elfogták tehát és vizsgálat elé állították. De kitünt, hogy az árulás vádja alaptalan. Mert a hibákat Seckendorf nem rossz akaratból, hanem részben tudatlanságból követte el, részben meg azért, mert nem volt elég tekintélye arra, hogy a bécsi hadi tanács fonák rendeleteinek ellentállhatott volna. Mindazonáltal Károly haláláig fogva maradt.
Az oroszok több szerencsével harczoltak, de ismét kevés eredménynyel. Csak a tatárok földjét sikerült elpusztítaniuk.

Seckendorf T. tábornok.
(Hecker festménye után készült metszetről, Bellamintes „Leben des kays. General-Feldmarschalls Seckendorf” czímű, 1738-ban megjelent művéből.)
A hadjárat alatt nem szünetelt az ellenséges felek között a diplomácziai összeköttetés. A lengyelországi főleg Lengyelország közbenjárására kongresszus ült össze Nimirovban, a mely a háborúskodó felek kibékítésére czélzott. De siker nélkül. A törökök a pozsáreváczi béke megsértése czímén a császártól nem kevesebbet kívántak, mint Nándorfehérvár és Temesvár visszaadását, azonfelül tiz millió forintot hadi kárpótlásul, Oroszországtól pedig a háború előtti állapot helyreállítását. A császáriak viszont Viddin átengedését, az oroszok pedig nemcsak Azovot kívánták más Fekete-tengermelléki várakkal egyetemben, hanem még a Moldva és Oláhország felett való védő uraságot is. Látszik, hogy nem igen vették komolyan a dolgot. Mindazonáltal mindenik fél igyekezett békeszeretőnek tünni fel. Így történt, hogy augusztus derekától október derekáig együtt maradtak, a mikor a kongressus végre feloszlott.
A következő évre Pálffynak ajánlották fel a vezérséget, de az visszautasítá, gúnyosan arra emlékeztetvén a kormányt, hogy egy évvel ismét öregebb. A vezérletet erre Königseck grófra, a hadi tanács elnökére bízták. Nagyobb hadi művelet ez évben nem történt, a törökök azonban elfoglalták Usiczát, Mehádiát, Szendrőt és Orsovát.
Kevéssel a nimirovi kongresszus eloszlása után a békealkuvások ujból megkezdődtek Francziaország közvetítése mellett, a mely érdemeket kívánt szerezni a porta iránt, hogy aztán azok fejében kedvező kereskedelmi szerződéshez juthasson. Ezuttal a bécsi udvar lemondott már ama tervéről, hogy területi nagyobbodást nyerjen, de a török kormány csinált nehézségeket. Eleinte a karlóczai béke helyreállítását kívánta, azután kész volt a pozsáreváczi békét is alapul elfogadni, de a tényleges birtok-állapotnak megfelelő kiigazítással. Mindennél nagyobb nehézség volt az a körülmény, hogy a porta azt kívánta, mikép Erdélyt Rákóczy Józsefnek engedjék át s Magyarország szabadságait állítsák helyre.

Königseck József Lothár gróf tábornok.
(Egykoru metszetről, a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében )
A török kormány ugyanis abban a nézetben lévén, hogy a magyar menekültek jó szolgálatokat tehetnek neki, nem hagyta el a fejedelem halálával őket, hanem kérdést intézett hozzájok: akarnak-e továbbra is a szultán védelme alatt maradni s óhajtják-e, hogy Rákóczy Józsefet, Ferencz fejedelem fiát közéjök hozzák? A herczegnek ugyanis sikerült 1734-ben megszöknie Bécsből. Először Rómába ment, a hol a pápa jól fogadta, azután Nápolyba. Mindkét helyen odaműködött a franczia és spanyol követeknél s a nápolyi királynál, hogy ismerjék el erdélyi fejedelmül. Nápolyból vitette a porta Rodosztóba, a hová 1736. deczember 5-ikén érkezett meg. Megjelent Konstantinápolyban is, de mivel akkoriban nem látszott lehetetlennek, hogy a török s a bécsi kormány között fenmarad a béke, nehogy botrány-kövül szolgáljon, fogadás nélkül visszaküldték.
A szegény menekültek igen jól fogadták az ifjú „fejedelmet”. Azt hitték, hogy olyan lesz, mint volt az atyja. De csalódtak. Hamar észrevették, hogy nincs benne nemzetéhez való szeretet. Különben sem volt szeretetre méltó. Megérkeztéig Mikes híven megőrizte mindenét, mégis egy köszönő szót sem kapott tőle jutalmul. Nem csoda, ha már márczius 3-án ezt írja róla: „Vigasztalásunkra vártuk az ifjú fejedelmet, de szomorúságunkra jött. Az eddigi szép rendet felbontotta. Harmincz esztendőtől való bujdosásunk nem tetszett oly súlyosnak, mint ez a három hónap.”
De ha nem tetszett is nekik semmi az ifjú Rákóczyn a nevén kívül, mégis hűségesen megmaradtak mellette. Vele együtt figyelték az európai helyzetet, s a háború fejlődését a szultán meg a császár között. A háború javában folyt, végre a török kormány elérkezettnek látta az időt arra, hogy a magyar menekültek fölkarolásával kijátszsza utolsó kártyáját.

Rákóczy József.
(Egykoru németalföldi metszetről; az Orsz. képtár metszet-gyűjteményében.)
Rákóczy a szultán hívására szeptember 20-án jelent meg Konstantinápolyban, hívei élén. A szultán fejedelmi fénynyel fogadta, pompás palotát rendelt lakásul, saját istállóiból szép lovakat adott neki, azon kivül tizenkét erszény aranyat bocsátott rendelkezésére, hogy berendezkedhessék. A következő év elején egész formaszerű szerződés jött létre a szultán és Rákóczy között. Ennek értelmében a porta a rendek szabad választásának fentartásával elismeri Rákóczyt Magyarország herczegeül és Erdély fejedelmeül, olyképen, hogy minden helység Magyarországon az ő birtokába jusson, habár egykor török birtok volt is. Rákóczy viszont köteles a szultánt hadjárataiban segíteni s ezenfelül az Erdély részéről fizetett évi 40,000 piaszter adót továbbra is beszolgáltatni. A szultán a herczeg országainak védelmére 80,000 embert ad, a kiknek ellátásáról a két fél „arányosan” gondoskodik. Sőt mindjárt ad csapatokat Rákóczy rendelkezésére, hogy azokkal mint önálló parancsnok megkezdhesse működését. Ha Erdély visszafoglalása nem sikerül, a szultán a békekötésnél ki fogja eszközölni legalább azt, hogy Rákóczy és hívei jószágaikat visszanyerjék. Egyszersmind arra is kötelezi magát, hogy továbbra is vendégszerető menhelyet nyujt nekik s annyit fizet fentartásukra, a mennyit Rákóczy Ferencz fejedelem idejében adott. Más pontok kereskedelmi s egyéb kérdéseket is szabályoznak Magyarországnak Rákóczy József alatt leendő „fölszabadulása” esetére. „Elkezdők a komédiát – jegyzi meg Mikes mindezekre – mert a törökök azt tarták, hogy mentül nagyobb becsületet tesznek nekünk, a német annál inkább megijed.”
Két nappal az ünnepélyes szerződés aláírása után – január 27-én – a fejedelem elhagyta Konstantinápolyt. Viddinbe készült, a hol a rendelkezésére bocsátandó csapatokat kellett volna átvennie. Egyik hívét a török fővárosban hagyta diplomácziai ügynökül. Ennek kötelességévé tevé: közölje a szerződést a hatalmak követeivel, hogy meggyőződjenek arról, mikép nem lett a törökök szolgája, hanem tisztességes szövetségi viszonyba lépett velök. De a követek közül egy sem fogadta el. Különben is meg voltak győződve arról, hogy a szövetség csak arra van számítva, hogy vele a világ szemébe port hintsenek.
Alig érkezett meg Rákóczy József Viddinbe, nagy hangú kiáltványt bocsátott a nemzethez, a melyben fejtegeté Magyarország hivatását, hogy válaszfalat képezzen a két császár országai között. Említé, hogy a török teljes biztosítékot nyujt neki arról, hogy az országot szabadságában meghagyja; hogy nem akarja magát a nemzetre uralkodóul feltolni, hanem aláveti magát a nemzet szabad választásának. Hiszen föllépésének egyik főoka, hogy az ország legrégibb jogai ellenére a trónt örökössé nyilvánították, s általában az a szándéka, hogy a nemzet sérelmeit orvosolja. Mert minden törekvésének czélja Magyarországnak régi fényében való helyreállítása.
Pár nap mulva más szózatot is bocsátott ki, a mely a magyar határszéli katonákhoz volt intézve. Ebben felszólítá őket: hagyják el a császári zászlót, jelentkezzenek a viddini basánál, a ki őket összegyüjti a végből, hogy azután a haza érdekében harczolhassanak. Mellékesen 40 tallér beszerezkedési díjat ígért mindegyiknek.
Azonban rövid időn mindkét fél csalódott egymásban. A törökök nemcsak az ígért nagy sereget, hanem kisebbet sem bocsátottak Rákóczy rendelkezésére; ez viszont semmi eredményt sem tudott felmutatni. A nemzetben pedig, ha nem volt is valami nagy elégültség, mégis sokkal nagyobb volt az uralkodóhoz való ragaszkodás, mint huszonöt év előtt, a török iránt ellenben még mindig nagy volt a bizalmatlanság. Minő volt az általános vélekedés a török barátságról, legvilágosabb tanujele az, hogy maga a Rákóczy táborában levő Mikes, a ki hazáját csak a török győzelem esetén láthatta volna meg, akkép nyilatkozik: „Hogy hozzánk jőjjön valaki, Isten ne adja.” S mikor augusztusban megszünteté a török kormány a harczot, hálát ad Istennek, a miért „megoltalmazta édes hazánkat a rablástól”.
A fejedelem egészsége is egyre hanyatlott. Megérkezésétől fogva folyton kínozta a láz s a hadjárat a Duna mocsaras vidékein még inkább megviselte. Bizalmatlanság is gyötré, mióta a bécsi udvar 10,000 forintnyi jutalmat hirdetett annak, a ki élve, 6000-et pedig annak, a ki halva beszolgáltatja, azon kivül teljes bűnbocsánatot, ha a menekültek közül való. Válaszul a török kormány ugyanakkora díjat tűzött ki annak a javára, a ki Károly vejét: a lotharingiai herczeget elejti. Mint buzgó katholikus, Rákóczy József azt is nehéz szívvel viselé, hogy a pápa, mint a hitetlenekkel szövetkezőt, egyházi átok alá vetette. November 9-ikén elhunyt Csernavodán, s ugyanott el is temettetett, mert Konstantinápolyba vitelét nem engedé meg a török kormány. Később azonban mégis odavitték s atyja mellé temették.
Ennyiből állott Rákóczy Józsefnek Mikestől találóan szalmatűzhöz hasonlított szereplése. Látni való, hogy a török kormány soha nem vette komolyan s csak eszköznek tekintette arra, hogy vele Károlyra nyomást gyakoroljon. Mikor tehát elhunyt, a közvetítő franczia követ egy főnehézség elhárítását emlegette a török kormánynak. Ez azonban nem akarván alkudni, kijelenté, hogy nem Rákóczy személyével, hanem a magyar nemzettel volt szövetsége s mig ez jogait vissza nem nyeri, nem léphet békére a szultán. S ennek tanuságául Csáky Mihály grófot, az egyetlent, a ki Rákóczy tábornokai közül Törökországban még élt, a magyarok fejéül ismerte el.
Ilykép nem tudván a béke létrejönni, az uj esztendőben ismét megkezdődött a harcz. A császári seregek vezérletét Königseck jónak látta nem vállalni el ujból. Helyét Wallis gróf pótolta Szerbiában, a tartalékkal Neipperg gróf Temesvárnál foglalt állást, egy kisebb osztálynak Erdélyben Lobkovitz parancsolt, másnak meg Eszterházy József a horvát határon.
Azonban a hadjárat még szerencsétlenebbül folyt, mint két év előtt. Julius 23-án Kroczkánál a császáriak teljes vereséget szenvedtek. 20,000 embernél többet vesztettek s majdnem 16,000 elesett közülök. Ez a csapás annyira megrémíté a császári vezéreket, hogy minden áron megkötendőnek tartották a békét. Szeptember 1-én már meg is egyezett Neipperg oly föltételekben, a melyek mindenesetre igen szégyenletesek voltak, szemben a pozsáreváczi béke pontjaival. Mert a monarchia mindazt viszszabocsátotta, a mit Oláhországból, Szerbiából és Boszniából birt, Orsovával s az ellenség kezébe esett Nándor-Fehérvárral együtt.
A bécsi udvar, nem érezvén magát képesnek az ellenállásra, elfogadta a békét. De hogy a nép előtt a vereségnek bűnbakja legyen: Wallist és Neipperget, mint utasításaik ellen cselekvőket tünteté fel, őket elzáratta s hadi törvényszék elé állíttatta. Mindketten fogságban maradtak Károly haláláig.
A békét szeptember 18-ikán Nándor-Fehérvártt írták alá ünnepélyesen, s ugyanekkor Orosz- és Törökország között is létrejött az. E szerint Azovot elpusztították, de megengedték, hogy közelében mindkét fél erősséget állíthasson.
A nándorfehérvári béke nevezetes arról, hogy ez az utolsó szerencsés békekötés, a melyet a török birodalom kötött.
Károly királyt a kötött béke igen lehangolta. Addig soha nem volt beteg, most búsulni kezdett s egy meghülés a következő évben, október 20-ikán véget vetett életének.
Uralkodása nevezetes korszak nemzetünk történetében. A Rákóczy-féle fölkelés fölött kivívott diadalt ügyesen felhasználta, a mennyiben az alkotmányt legalább a külsőségekben megtartván, sikerült a nemzetet kiengesztelnie s az ország igazgatását reformok szine alatt nagy mértékben hasonlóvá tenni Ausztriáéhoz. Sikerült a viszonyok ügyes felhasználásával a dolgot odavinnie, hogy a magyar előkelők, a kik eddig csakis a magyar érdeket ismerték állami érdeknek, most már legalább részben a névtelen monarchia érdekeire is kezdtek tekintettel lenni. Mert már Károly megkezdte azt az irányt, a melyet Mária Terézia oly ügyesen folytatott, s a mely szép módjával annyira aláásta a nemzet erejét. Mennyire sikerült ez neki, annak érdekes tanusága az, hogy midőn Pálffy Miklós nádor 1732. márczius 20. elhunyt, leendő vejét: Ferencz István lotharingiai herczeget nevezhette ki helytartóvá a nélkül, hogy a nemzet ez alkotmány-ellenes tett ellen fölzúdult volna.

III. Károly a ravatalon.
(Göz és Klauber K. egykoru metszetéről, a cs. és kir. családi hitbizomanyi könyvtár metszet-gyüjteményében. – A király spanyol diszruhában vánkoson fekszik, fején háromszögü kalap, kezében olvasó, lábán harisnya és csattos czipő. Mellette párnákon országainak koronái: fejtől jobbra Magyarország és Csehország, balról Sziczilia és Nápoly, lábtól jobbra a német birodalom, balról Ausztria koronája. A német birodalmi korona mellett ott vannak a koronázási jelvények is. A ravatal alján égő gyertyák között feszület, balról szentelt viz-tartó. Fönt a kétfejü sas, körülvéve a király jelmondatával: „Constantia et fortitudine.” Az óramutató a halál óráját mutatja, mig az év, hó és nap a barokk-izlésü keret diszítésén olvasható (1740. okt. 20-án, csütörtökön); lent az életkor (50) van megjelölve.
Benne férfi-ágon kihalt a Habsburg-ház, a mely fél ezred-éven át oly kiváló szerepet játszott Európa történetében.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages