3. I. Ferencz. (1792–1835.)

Teljes szövegű keresés

3. I. Ferencz. (1792–1835.)
Francziaországi állapotok. Francziaország Ferencznek háborút üzen. A király Budára koronázó országgyűlést hirdet. Elfogadja a rendek által két év előtt kívánt hitlevelet. A rendek köszönete. Ferencz és nejének megkoronázása. Királyi leirat. A rendek a franczia háborúra segélyt szavaznak meg. A rendek fölterjesztése az illyr kanczellária eltörlése iránt. Az uralkodó kedvező leirata. A rácz-ügy rendezése. A magyar nyelvnek az iskolába kötelezővé tétele. A reformok elhalasztása. Az országgyűlés berekesztése. Ferencz német császárrá választása és koronázása. A cseh koronázás. Erdély rendei szintén segélyt szavaznak meg a franczia háborúra. Az osztrák-porosz-franczia háború. A francziák sikerei. A párisi lázadás. A „convent” kikiáltja a köztársaságot. XVI. Lajos és Mária Antoinette kivégzése, A francziák Angliának háborút üzennek. A bécsi események. Thugut főkanczellár. Lengyelország második felosztása. Uj kormányzati rendszer. A bécsi kormány tervei. Az 1794-iki hadjárat. A francziák teljes diadala az osztrákok fölött. A franczia forradalom hatása Magyarországon. A sajtószabadság. A „Magyar Kurir” működése. Politikai munkák tömeges megjelenése. A magyar radikális párt. Martinovics Ignácz. A Martinovics-féle összeesküvés. Nyilt levele Ferencz királyhoz. A „Reformatorok társasága”. A „Szabadság és egyenlőség társasága.” Laczkovics nyilt levele. Az összeesküvés fölfedezése. Az összeesküvők Bécsbe hurczolása. A megyék tiltakozása. Az összeesküvők elleni pör. Martinovics és társainak kivégzése. Az itélet hatása. Belállapotok. Változások a kormányban. Sándor Lipót főherczeg-nádor halála. József főherczeg helytartó. Az 1796-ik évi háború. Az osztrákok németországi, Bonaparte olaszországi sikerei. Ferencz a nádor tanácsára országgyűlést hív össze Pozsonyba. Pálffy Károly kanczellar beszéde. A rendek lelkesedése. A rendek József főherczeget nádorrá választják. Megajánlják a segélyt a háborúra. A reformok elhalasztása. Az országgyűlés feloszlatása. Bonaparte sikerei. A magyar nemesi fölkelés kihirdetése. A leobeni előzetes béke. A campoformioi béke. A háború pénzügyi következményei. Külviszonyok. A svájczi, liguriai s a római köztársaságok. A francziák egyptomi hadjárata. Angol-osztrák-nápolyi és szardiniai szövetség. A francziák sikerei. A szövetségesek sikerei 1798-ban. A francziák győzelmei 1800-ban. Magyar nemesi fölkelés. Az országgyűlés feloszlatása. Napoleon császár Bécsben. A pozsonyi béke. Belállapotok. Kormányváltozás Ausztriában. Irányváltozás a belpolitikában. A rajnai szövetség megalakulása. Ferencz leteszi a római császári czímet. A porosz-orosz-franczia háború. Napoleon sikerei. A franczia császár ajánlata. Ferencz visszautasítja. Franczia-orosz szövetség megalakulása. A bécsi kormány ujításai. A „Landwehr” megalapítása. Országgyűlés Budán. A felirati vita. Az országgyűlés megajánlja az ujonczokat. Az adó-ügy. A nemzeti nyelv ügye. A kormány elutasító magatartása. A bánya-ügy. A vámrendszer kérdése. A nemzeti muzeum megalapítása. Ujítások a közgazdaság terén. Vay Miklós báró esete. Az országgyűlés feloszlása. Az 1808-ik évi háború. A spanyol viszonyok. Készülődés a Napoleón elleni háborúra. Az országgyűlés nagy segélyt ajánl meg a királynak. Az országgyűlés szétoszlása. A nemesi fölkelés. Az Aspern melletti ütközet. Napoleon proklamácziója a magyarokhoz. A győri szerencsétlen ütközet. A francziák bevonulnak Győrbe. Napoleon diadala Wagram mellett. A bécsi béke. Napoleón nőül veszi Mária Lujzát. Napoleon veresége. Lipcse mellett. Napoleont a szövetségesek leteszik a császárságról. A párisi béke. A bécsi kongresszus. Napoleon visszatérése. Veresége Waterloo-nál. A párisi béke. Uralkodók Bécsben. A reakczió. A „szent szövetség”. A pénzügy és közigazgatás czentralizácziója. A karlsbadi konferenczia. A reakczió Magyarországon. A megyék felszólalása. Bars-megye fölirata. A papirpénzzel való könnyelmű gazdálkodás. Uj pénzjegyek kibocsátása. Az „Osztrák-Nemzeti Bank” felállítása. Pénzügyi pátens. Az országgyűlés s a megyék tiltakozása. A közgazdasági állapot jellemzése. A bécsi kormány alkotmánysértő politikája. Olasz forradalom. A laibachi kongresszus. A bécsi kormány elhatározza az ujonczozást és a hadi adó felemelését. A kanczellária felszólalása. Ferencz király elrendeli az ujoncz-szedést, az adóemelést elhalasztja. Elégületlenség. A megyék feliratai. A bécsi kormány erőszakoskodásai. A megyék ujabb feliratai. A király leirata. Királyi biztosok kiküldése. Nyitra-, Bars-, Zemplén- és Nógrád-megyék ellenállása. A kormány ujabb erőszakoskodásai. A kormánypártiak kitüntetése. Fiume és Horvátország egy részének visszacsatolása. Országgyűlés Pozsonyban. A királynő megkoronázása. Királyi előadások. A magánosok pénzviszonyainak szabályozása. A király megnyitó beszéde. A rendek hálafelirata. A király válasza. A sérelmek tárgyalása. Az első sérelmi felirat. A király válasza. Általános ingerültség. Ujabb leirat. A rendek hálafelirata. Vélemény-eltérés a két tábla között. Az adó-ügy. A nemzetiség s a nemzeti nyelv ügye. A praeferencziális sérelmek. A nádor közbenjárása az adó ügyében. A rendek megajánlják az adóösszeget. A „Magyar-Tudós-Társaság” megalapítása. Széchenyi István gróf. Az urbér szabályozása. A reformbizottság működése. Közgazdasági reformok. Széchenyi István gróf működése. Ifjúkora. Megalakítja a „Pályafuttatási-Társulat”-ot. A lovakról írt munkája. A lótenyésztő egyesület, az állattenyésztő társaság, a magyar gazdák egyesülete s a pesti kaszinó megalapítása. A „Hitel”. Dessewffy József „Taglalat”-a. A „Világ”. A „Dunagőzhajózási-Társaság” megalapítása. Országgyűlés egybehívása. A juliusi forradalom, Ferdinánd trónörökös koronázása. A rendek felirata. A király kedvező válasza. Az ujonczok megajánlása. Az ujonczállításra vonatkozó szabályzat. A király kedvezőtlen válasza. A rendek felirata. Az adó megállapítása. A rendszeres munkálatok kinyomatása. A nemzeti nyelv ügye. Somsich Miklós indítványa. A vallási sérelmek ügye. Az országgyűlés bezárása. Külállapotok. A belga és a lengyel forradalom. A kolera-járvány. Lázadás a felső megyékben. A „Stádium”. A lánczhid építése. Követválasztás. A korteskedés lábrakapása. Az országgyűlés megnyitása. Kossuth Lajos első szereplése. Az „Országgyűlési Tudósítások”. A nemzeti nyelv ügyének tárgyalása. A főrendek ellenkezése. Vallási sérelmek. Tagen nagyprépost esete. A vallásügy elhalasztása. A lengyel ügy. Balogh János inditványa. Deák Ferencz első beszéde. A Részek ügye. Kölcsey felirata. A Részek viszszakapcsolása. Az „Unió” meghiusulása. A jobbágy nép helyzete. Uj úrbéri szabályzat. Vita a király válasza felett. Kölcsey és Deák beszéde. A főrendek ellenkezése. A jobbágy személyének felszabadítása. A tizedre vonatkozó törvényjavaslat. A jobbágytelken lakó nemesek megadóztatása. Az országgyűlés költségeit a nemesség viseli. A főrendiház népszerűtlenné válása. A rendek állásfoglalása a főrendek ellen. A hitbizományok megszüntetése. Erdélyi állapotok. A közszellem ébredése. Az ujonczállítás megtagadása. Az alkotmány felfüggesztése. Wlassich bán királyi biztos. Országgyűlés egybehívása. Királyi előadások. A királyi biztos erőszakoskodásai. A rendek Nemes Ádám grófot elnökké választják és mindenek előtt a sérelmek orvoslását kívánják. A király Nopcsa Eleket nevezi ki elnökké. A rendek küldöttsége a királyhoz. Ujabb királyi leirat. Wesselényi beszéde. A rendek ujabb felirata. Wesselényi nyomdája és naplója. A nyomdát a kormány zár alá veszi. Az országgyűlés feloszlatása. Az alkotmány felfüggesztése. Wesselényi perbe fogása. I. Ferencz király halála. Családi viszonyai. Jellemrajza.
Összes uralkodóink közül II. Lipót volt legtöbb gyermekkel megáldva: tizenkét fia és három leánya lévén. S ezek közül csak két fiú halt el kicsi korában, többi gyermekei mind felnőttek. A legidősebb: Ferencz, atyja halálakor 28 éves volt. A második fiú volt Ferdinánd, Toscana nagyherczege, a harmadik Károly, a később nagy hírre jutott hadvezér, a negyedik Sándor Lipót, a kit 1791-ben nádorrá választottak. Többi férfi-tagjai a családnak Lipót halálakor még gyermek-sorban valának. A legelső volt köztük József, a ki később mint nádor oly népszerűvé lett, mint házának előtte egy tagja sem. Aztán jött Antal, később a német rend nagymestere, azután János, majdan az osztrák-német tartományok legnépszerűbb főherczege s az 1848-iki forradalmi világban Németország kormányzója. János után jött Rájner, azután Lajos, a kit e század második negyedében az abszolutizmus főoszlopának tekintettek s egyformán gyűlöltek Lajtán innen és túl; végül az atyja halálakor még csak négy éves Rudolf, a ki 1818-ben almóczi herczeg-érsekké lett s tizenkét évvel később mint bíboros halt meg. Lipót leányai közül a legidősebb: Mária Terézia már 1787 óta neje volt Frigyes Ágost szász választó fejedelemnek, később Szászország első királyának. Második leánya: Mária Anna a kolostori életre adta magát s mint apátnő halt meg. A harmadik Klementina még otthon volt s később I. Ferencz szicziliai királynak nyujtotta kezét.
Az apai örökség természetesen a legidősebb fiúra: Ferenczre szállott. Miután nagybátyjának: II. Józsefnek kétszeri házassága fiúgyermek nélkül maradt, Ferenczet már kora ifjuságában Ausztria és Magyarország trónjának örököseül jelölték ki. Ennek következtében tizenhat éves korában elhagyta a művészetek városát, az Arno partján elterülő szép Firenzét, el a szülei házat, hogy felsőbb kiképzését nagybátyja szeme alatt, jövendő székvárosában, Bécsben nyerje.
József nem volt megelégedve öccsével. Úgy találta, hogy nagyon elkényeztetett, „anyás gyermek”. Természetét is igen ellentétesnek tapasztalta a maga természetével, a mi legkevésbbé sem tetszett neki. Önzőnek és apathikusnak találta s nem alaptalanul. Jellemvonásai közé tartozott még rendkívüli hideg természete. Életében soha sem lelkesült eszmékért, mindig csak a hasznost tartotta szem előtt. A világot mindig bizonyos hideg józansággal tekinté, a mi gyakran valóságos czinismussá vált. Az uralkodó hatalmát a társadalmi rend palládiumának tartotta. Azért alig volt valaki jobban meggyőződve nála a fejedelmeknek „Istentől nyert jogáról”. Eme nézetének nyilvánulását azonban némileg mérsékelte bizonyos patriarkális vonás, a melyet az általa gyakorlott zsarnokságba vegyített. Nem volt kötelességérzet hijjával. Mint a házából származott uralkodók legtöbbje, ő is nagy lelkiismeretességgel foglalkozott az állami ügyekkel s büszke volt arra, hogy jól betöltethetné egy kisebb tisztviselő helyét.
De nemcsak ez egyéni jellemvonások adják meg uralkodásának jellemét: lényeges részök van abban a viszonyoknak is. Hogy atyja és nagybátyja példájával szakítva, oly roppant ellensége lett minden ujításnak, nemcsak saját nehézkes természete okozta, hanem az európai helyzet is, a melyet trónraléptekor maga előtt talált.

II. Lipót családja körében.
1. II. Lipót király nejével. 2. A nápolyi király nejével. 3. Albert herczeg nejével. 4. Antal szász herczeg nejével. 5. Ferencz főherczeg-trónörökös nejével. 6. Ferdinánd toszkánai nagyherczeg nejével. 7. Károly Lajos főherczeg. 8. Sándor Lipót főherczeg, Magyarország nádora. 9. József Antal főherczeg, a későbbi nádor. 10. Antal főherczeg. 11. János főherczeg. 12. Rájner főherczeg. 13. Lajos József főherczeg. 14. Rudolf főherczeg. 15. Mária Anna főherczegnő. 16. Mária Klementina főherczegnő. 17. Mária Amália főherczegnő. – Adam Jakab metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.
Látta, mennyi nyomort és bajt idéztek elő nagybátyjának ujításai; látta, mivé vált a franczia mozgalom, a mely kezdetben egyszerűen reformáló volt. Trónra léptekor látta nagynénjének férjét: XVI. Lajost az úton a vesztőhely felé; tapasztalta, hogy a franczia mozgalom nem szorítkozik csupán Francziaországra, hanem nagy erővel terjed el a szomszéd országokban. Látta, hogy a Rajnán túl levő németek, megfeledkezve minden ősi gyűlölségről a francziák iránt, követeket küldenek Párisba, hogy Francziaországba való bekebelezésöket kieszközöljék; látta, mint támad mindenfelé oly közhangulat, a mely mellett egy trón se látszik biztosnak.
Olyanok voltak mindenfelé a közállapotok, hogy a megrettent uralkodók, a kik eddigelé – legalább a kiváltságos osztályok s a szabadalmak meggyöngítése, illetőleg megszüntetése czéljából – szívesen léptek föl mint ujítók, most már a legártatlanabb reformban is felforgatást láttak. Ez lévén Európa összes udvaraiban az uralkodó áramlat: ki csodálkozhatnék azon, hogy Ferencz önző természete s a fejedelmek isteni jogában való hite mellett, teljesen eltelt a reakcziónárius iránynyal?
Uralkodása kezdetén ez természetesen még nem tünt ki egész határozottsággal. Még mindig Kaunitz volt az udvari főkanczellár, bár befolyásából sokat vesztett; s Kaunitz még mindig a régi mérsékelten haladó elveknek volt az emberök. A mellette nagyobb befolyásra jutott Cobenzl Fülöp és Spielmann Antal szintén nem voltak még teljesen reakczionáriusok. A bécsi kormánynál mindig roppant hatalmat képviselő bürokraczia is még sok dologban a mérsékelten haladó irányzatba élte bele magát. S aztán nem lehetett még tudni: nem fog-e szerencsés megoldást nyerni a francziaországi veszedelem?
Annyi azonban már bizonyos volt, hogy Ferencz és Francziaország között háborúra kerül a dolog, a melyben Ferencz nem annyira országai érdekében, hanem a régi Európa képviselőjeként fog szerepelni. A kezdet Francziaország válasza volt Lipót király utolsó jegyzékére. Erre ujabb jegyzékváltások és nyilatkozatok következtek. S a vége a dolognak az lett, hogy április 20-ikán XVI. Lajos megjelent az alkotmányozó gyűlésen, csupa köztársaságiakból álló minisztériuma élén, s azt indítványozta, hogy a franczia nemzet üzenjen háborút Ferencznek, „Magyarország és Csehország királyá”-nak.
Lajos király indítványa általános és hangos tetszésben részesült. De igen tévedne, a ki ebből az általános tetszésből a franczia közvélemény egységére vonna következtetést. A köztársaságiaknak azért tetszett az indítvány, mert meg voltak győződve arról, hogy az uralkodó bizonyára oly dolgokat fog elkövetni e háború alatt, a melyek módot nyujtanak az ellene való föllépésre, s így a köztársaság kikiáltására. A régi rend barátai pedig azért örültek, mert meg voltak győződve arról, hogy a támadó ellenség segélyével helyreállíthatják a régi Francziaországot.
Ilyen lévén a helyzet, nagy szükség volt arra, hogy a monarchia népeit áldozatra kész hangulatba hozzák. Mindenek fölött azonban a magyarok jó indulatára volt szükség, mert a különböző osztrák tartományokra az adót egyszerűen ki lehetett vetni, Magyarországtól azonban csak annak beleegyezésével lehetett bővebb segélyt nyerni. Ferencz király tehát azon volt, hogy a magyar nemzet előtt megnyerő színben tünjék fel.
Első lépése ez iránt a koronázó országgyűlés gyors kihirdetése volt. Az országgyűlést május 20-ikára hirdette ki és pedig nem Pozsonyba, hanem Budára. De nem maradt ennyiben. A mint az összegyűlt rendek követei megjelentek előtte, hogy meghívják, megragadta az alkalmat a nemzet iránt való bizalmának tüntető kifejezésére. „Kedvesen fogadom – így szólt – a hű Karok és Rendek meghívását. Sietni fogok körükbe, mert atyám és anyám halála miatt – Mária Lujza királyné, Lipót özvegye, ugyanis férjét május 15-ikén követte a sírba – bús keblem vigasztalást keres s azt az ország rendeinek szívében reméli megtalálni. Sorsom az, a mi az övéké: ők is, én is az elvesztett atyát siratjuk. Igen örvendek az urak, a Karok és Rendek belém helyezett bizalmának, bár az nekem, a ki a nemzet jellemét ismerem, nem volt váratlan. Szándékaim tisztaságából és öntudatomból eredő nyiltszívűséggel őszintén kijelentem, hogy e nagylelkű nemzet sohasem fogja megbánni belém helyezett bizalmát, és hogy sohasem hagyom magamat általa a kölcsönös bizalom bármely nemében is felülmúlatni. Ha visszatérnek hívségtek polgártársaik körébe, mondják meg nekik, hogy én leszek az alkotmány legbuzgóbb őre; hogy oly őszinte indulattal viseltetem iránta, hogy akaratomat mindig a törvény, szívemet az őszinteség s a nép iránt való bizalom fogja vezérleni.”

I. Ferencz koronázása Budán, 1792. junius 6-án.
(Egykoru metszet nyomán készült fametszetről.) – A kép azt a jelenetet ábrázolja, mikor a király leteszi az esküt. A jelenet szinhelye a mai Corvin-tér, a kapuczinusok temploma mellett. A képen látható egyes épületek ma is megvannak még, így különösen a várban a kamara épülete – ma a pénzügy-miniszterium van elhelyezve benne – továbbá a csonka-torony, az iskola stb. A bástya alatt jobbról levő két emeletes épület szintén áll még. A teret jobbkéz felől beszegő kincstári épületet most bontják.
Nemsokára ezután útnak indult az országgyűlés megnyitása végett. Az udvar a kettős haláleset miatt gyászban volt ugyan, de azért a szokásos fény nem maradt el. Junius 3-ikán volt az országgyűlés ünnepélyes megnyitása, a mely alkalommal Ferencz szintén bizalomtól áradozó beszédet tartott. De tényekkel is akarta tanúsítani őszinte jó indulatát. Erre pedig legalkalmasabb volt a hitlevél ügye. Lipót koronázásakor hiába követelték a rendek némely homályosabb pontoknak megigazítását: Ferencz magától késznek nyilatkozott a rendek két év előtt nyilvánított kívánságának teljesítésére.

I. Ferencz koronázásának emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Előlapján a szt. korona, melyet angyalok tartanak. A felirat: FRANCISCVS D(ei) G(ratia) HVN(gariae) BOH(emiae) REX ARCHID(ux) AVSTRIAE CORONATVS BVDAE VI. IVN(ii) MDCCXCII. Azaz: Ferencz, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország királya, Ausztria főherczege, megkoronáztatott Budán, junius 6-án, 1792-ben. Hátlapján a cseh oroszlán, jobb lábával a kettős keresztet, bal lábával Ausztria czimerpajzsát tartva. A felirat: LEGE ET FIDE; azaz: Törvénynyel és hűséggel.
Ez a kijelentés nagy lelkesedést keltett. A rendek a leirat vételekor a prímás vezérlete alatt tömegesen siettek a királyhoz, hogy köszönetüket fejezzék ki és segélyöket igérjék, a mikor csak szükség lesz reá. A király kétségtelenül számított arra, hogy válaszul legutóbbi határozatára a rendek a francziák ellen segélyt ajánlanak, de ily meglepetésre nem volt elkészülve, úgy hogy a prímás szavai egészen zavarba hozták. „Legkedvesebb rendek – így válaszolt – nincsenek szavaim örömöm kifejezésére. Irásban fogom azt tenni.”
Junius 6-ikán koronázták meg Ferenczet, 10-ikén pedig feleségét: Mária Teréziát. E nápolyi születésű herczegnővel 1790-ben, szeptember havában kelt össze, miután első neje: Erzsébet württembergi herczegnő ugyanazon évben február 18-ikán, két nappal II. József előtt, elhunyt. Mária Teréziával való házassága azért emelendő ki, mert uralkodóházunk idősebb ága, jelenleg uralkodó felséges királyunkkal az élén, ebből a házasságból származik.
A koronázó ünnepélyek után megjött a leirat, a melyben a király a rendek legutóbbi tömeges tisztelgésére válaszol. Ez még hizelgőbb a nemzetre, mint előző nyilatkozatai Ferencznek. „Királyi gondjaim és fáradságaim jutalmául és kárpótlásaul – így szól a leirat – nem keres szívem egyebet, mint a szabad nemzet arczáról lesugárzó örömet. Hogy ezt jobban érezhessem, eltávolítottam magamtól a trón fényét, a Karoknak és Rendeknek ezzel is tudtul akarván adni, hogy nem a királyi felség méltóságához, hanem nemzetök legbuzgóbb barátjához jöttek.” Folytatólag azon való örömének ad kifejezést, hogy a nemzet vele érez a francziákkal szemben. Nem volt ugyan szándéka – úgymond – hogy a háborúra segélyt kérjen tőle, de mivel magától ajánlkozik annak nyujtására, azt a legbensőbb hála érzetével fogadja. A mennyiség iránt nem akar javaslatot tenni, mert nagyon jól tudja, hogy a szükséges segélynek nincs jobb mértéke a magyar nemzet nagylelkűségénél.
Hogy azonban a rendek mégis ne legyenek a segély mennyisége iránt egyedül nagylelkűségökre utalva, hanem a szükségről is nyerjenek tudomást, a kellő fölvilágosítások megadása végett hozzájuk küldték Spielmann államtanácsost.
Az eredmény teljesen megérdemlé az udvar fáradságát. A rendek junius 16-iki feliratukban a magyar ezredek pótlására 5000 ujonczot ajánlottak meg, továbbá négy millió forintnyi rendkívüli segélyt és ezer lovat. A rendes adót a Mária Terézia-féle pótlékkal továbbra is megszavazták. Ezeken kívül a nemesség saját s a tisztesebb rendiek – azaz a hivatalnokok, papok, ügyvédek stb. – erszényéből a királynak 50,000, a királynénak 25,000 aranyat ajánlott meg koronázási ajándékul.
Az udvar iránt való engedékenység mellett nem feledkeztek meg teljesen a nemzet érdekeiről sem a rendek. Két nappal a segélyajánlat megtétele után fölterjesztést tettek az illir kanczellária eltörlése iránt. S az uralkodó ez idő szerint a ráczoknak nem lévén lekötelezve, már junius 22-ikén kedvező leiratot intézett a rendekhez. Kijelenté, hogy az illir kanczellária működése megszünik, minden iratait köteles átadni a magyar kanczelláriának, semmi előtte levő ügyben nem intézkedhetik, sőt a már elintézett, de rendeltetésök helyére még el nem küldött ügydarabokat sem bocsáthatja ki, hanem azok is még egyszer a magyar kanczellária elbírálása alá vetendők. A ráczok érdekeinek képviselőiül Petrovics püspököt és Tököly Száva csanádi követet, a ki a Lipót idejében tartott rácz kongresszuson mint görög-keleti hite mellett is igaz magyar hazafi tüntette ki magát, az udvari kanczelláriához nevezték ki. Ezen felül a rácz püspökök tényleg helyet nyertek a felsőházban. Ezt, valamint az illir kanczellária eltörlését törvénybe is iktatták.
Ily módon fejezték be a rácz ügyet, a mely több mint egy századon át egyike volt a legégetőbb kérdéseknek.
Az illir kanczellária eltörlése volt az országgyűlés egyetlen nagy alkotása. Azon felül a magyar nyelvnek az iskolákban kötelezővé tétele, Erdély szorosabb egyesítésének kimondása s az úrbéri panaszok gyorsabb elintézését czélzó intézkedések érdémelnek említést. A rendszeres munkálatoknak fölvételét elhalasztották, pedig ezeken a mult országgyűléstől kiküldött bizottságok oly szép buzgalommal s nem eredmény nélkül fáradoztak. Az udvar a segély megajánlásával elérte czélját, nem állott tehát érdekében a tanácskozások folytatása. A rendek között pedig sokan voltak, a kik jobbnak látták, ha a munkálatokat még több oldalról megvitatják. Ezenfelül nemcsak a kormánynál, hanem a rendeknél is érezhető volt már ekkor a reakczionárius irány, a mely a legártatlanabb ujításban is forradalmat látott.

I. Ferencz király koronázási díszben.
(Adam Jakab metszetéről, mely Posch L.-nak természetről festett képe után készült; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Igy esett, hogy az országgyűlés junius 26-ikán a királynak s a rendeknek kölcsönös megelégedésére, a reformok elhalasztásával ért véget.
Ferencz most többi országaiban is hozzálátott trónfoglalásának ünnepélyes nyilvánításához. Elsőben a német birodalmi gyűlésre utazott Frankfurtba, a hol julius 5-én császárrá választották, 14-ikén pedig megkoronázták. Augusztus 11-ikén volt a cseh koronázás. Októberben tették le Erdély rendei a hódolati esküt s a tulajdonképi Magyarország rendeinek példáján föllelkesülve, hadisegélyül 500,000 forintot, ezer ujonczot és négyszáz lovat, tiszteletdíjul pedig a királynak 40,000, s a királynénak 20,000 aranyat ajánlottak.
***
Az április 20-iki hadüzenet után ujabbak következtek. A párisi porosz követ bejelenté, hogy uralkodója, mint a „magyar király” szövetségese, szintén kénytelen megkezdeni Francziaország ellen a harczot. Példáját követte a szárd király, a ki mint Francziaország szomszédja, nem ok nélkül tartott attól, hogy tartományaiban a franczia elvek lábra kapnak.
A háború még tavaszszal kezdődött mind Belgiumban, a hol Brüssel még Lipót életében osztrák kézbe került, mind a közép Rajna mellett. De a főháború csak a nyáron indult meg, a magyar országgyűlés befejezése után.
Mind a belgiumi, mind a szavójai harczteret mellékesnek tekintvén a szövetségesek, a fősúlyt a közép-rajnai hadviselésre fektették. Ennek vezéreül a jeles tábornok hírében álló braunschweigi herczeget: Ferdinándot nyerték meg, hogy ilyképen elkerüljék az osztrák és porosz főtisztek közt a versengést.
A főhadsereg működéséhez nagy reményeket kötöttek. Az európai udvarok általában meg voltak győződve arról, hogy a franczia seregek teljességgel képtelenek az ellentállásra. Kezdetben csakugyan oly gyöngén forgatták magukat a csak félig-meddig szervezett csapatok, hogy Ferdinánd herczeg a Champagne-ba nyomulhatott. Ez még inkább táplálta az elbizakodást, a mely aztán a fővezérrel igen szerencsétlen kiáltványt iratott. Ebben a hatóságokat, a törvényhozó gyűlést s a nemzetőrséget a király iránt való engedelmességre szólítja fel s biztonságáért felelőssé teszi; mindenkit halállal fenyeget, a kit fegyveres kézzel fognak el, sőt Páris városának teljes lerombolását helyezi kilátásba, ha a királyi családot bántalmazni engedi. De az eredmény nem felelt meg e nagy hangú szavaknak. Julius első napjaiban a törvényhozó gyűlés kimondta, hogy „a haza veszélyben van” s erre páratlan erőfeszítéseket tettek. A hatóságok versenyeztek a legénység kiállításában, s az uj csapatok oly lelkesültek valának, hogy vezéreik a legnagyobb véráldozatot követelő mozdulatokra vállalkozhattak. Igy esett, hogy Ferdinánd herczeg hadai október folyamán minden eredmény nélkül visszavonulni voltak kénytelenek.
A mellék-harcztereken csak ezután aratták diadalaikat a francziák. November 6-ikán Dumouriez Jemappes mellett teljesen tönkre tette a belgiumi osztrák hadakat, s ennek a győzelemnek a következménye volt, hogy e tartomány franczia kézbe esett. Ugyancsak novemberben Montesquieu elfoglalta a szárd király birtokához tartozó Szavóját és Nizzát.
A szövetségesek hadviselésének főleg a szerencsétlen franczia király vallotta kárát. Már junius 20-ikán nagyobb lázadás tört ki Párisban, mely alkalommal a tömeg a Tuilleriákba is benyomult. Ennél azonban sokkal jelentősebb volt az augusztus 10-iki lázadás, a mely szoros összefüggésben állott a braunschweigi herczeg kiáltványával. A felizgatott tömeg oly erővel rohanta meg a királyi palotát, hogy az uralkodó és családja kénytelenek voltak a törvényhozó gyűlésbe menekülni. Ez épen ekkor vitatta meg a sok felől beérkezett feliratokat, a melyek a király letételét kérelmezték. Végül magának a királynak jelenlétében hozták a királyi hatalmat felfüggesztő határozatot.
Ez természetesen csak ideiglenes jellegű intézkedés volt. A törvényhozó gyűlés azt találta, hogy az alkotmányozó gyűlés hozta alkotmány nem felel meg a czélnak, azért uj országgyűlést hívtak egybe szeptember 21-ikére, ujabb alkotmány alkotására. Ez volt a hirhedt „convent national”. Az uj választások még a törvényhozó gyűlésnél is tulzóbb elemeket hoztak össze, a melyeknek első dolguk volt, hogy eltöröljék a királyságot s kimondják a köztársaságot. Nemsokára a szerencsétlen király ellen megindították a pört s 1793-ban január 21-én kivégezték őt. A királyt utóbb neje: Mária Antoinette és huga: Erzsébet követték.
Kevéssel a király kivégzése után, február 8-án, a köztársaság Angliának is megizente a háborút. Anglia titkon eddig is nagy részt vett a háborúban, ezentúl pedig összetartó kapcsuk lett a köztársaság-ellenes hatalmaknak, s állandóan pénzzel segítette őket.
Az 1793-iki hadviselés kezdetben szépen sikerült az osztrák és magyar hadaknak. Koburg Józiás herczeg vezérlete alatt nagy győzelmeket arattak Neerwinden-nél és Louvain-nél, a melyek a folyton urat változtató Belgiumot ismét osztrák kézbe juttatták. A szövetségesek bevették még Mainzot, sőt franczia területen is előmeneteleket tettek. De az év későbbi részében ismét a francziák felé hajolt a szerencse: Belgiumban Houchard és Jourdan, a Rajna mellett pedig Hoche és Pichegru visszavetették a szövetségeseket.
A háború tehát ez évben körülbelül úgy folyt, hogy mindegyik fél ott volt a végén, a hol a kezdetén. Ezért a bécsi események inkább megérdemlik a figyelmet, mint a harcz részletei. Kaunitz – a ki 1792-ben lemondott a főkanczellárságról – szintúgy, mint befolyásra nézve utódai: Spielmann és Cobenzl, kezdetben a mérsékelt iránynak voltak hívei. De a mint Ferencz lelkében a viszonyok összehatása, különösen XVI. Lajos kivégzése következtében a forradalom ellen való undor s az attól való félelem mind nagyobbá lett, oly államférfiúnak kellett a helyzet emberévé válnia, a ki épúgy mint maga az uralkodó, az uj eszmék ellen való harczot tartotta minden monarchia, első sorban pedig a Habsburgok monarchiája legfőbb teendőjeül. Ez a helyzet volt az, a mely Thugut-ot tette Ferencz király legbefolyásosabb miniszterévé.

I. Ferencz.
(Adam J.-nak Kreutzinger J. rajza után 1792-ben készült metszetéről; eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)

Cobenzl Károly gróf.
(Egykoru metszetről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Már márczius végén „a külügyek fő igazgatója” czímet viseli s tényleg gyakorolja a hatalmat, az év vége felé pedig a főkanczellári díszes állásra lép elő. Emelkedését a mondott általános okon kívül még egy különös körülmény mozdítá elő. Elődei ugyanis annyira kijátszatták a monarchiát, hogy Porosz- és Oroszország Ausztria kizárásával egész nyugalommal foghattak Lengyelország második felosztásához. Ezt április 9-ikén hajtották ugyan végre, de márcziusban, a mikor Thugut a külügyek vezetését átvette, a felosztás már bevégzett tény volt.
A mi Thugut egyéniségét illeti, alacsony sorsból fölemelkedett bürokrata volt, a bürokrata minden hibájával. Nélkülözött minden magasabb szempontot; czéljaira semmi eszközt sem talált rossznak s annyira minden tekintet nélkül való egyéniség volt, hogy kortársai azt tartották róla, hogy Francziaországban ő lett volna a legvadabb jakobinus. Jó tulajdona volt a határozottság, a kitartás, azonban ezzel igen nagy mértékű lomhaság volt összekötve. Mikor évek multán állásától megvált, egész halmazát a felbontatlan sürgönyöknek s egyéb leveleknek találták nála.
Miután politikája a forradalom s az uj eszmék ellen való harcz volt, megkezdődött Ausztriában, sőt Magyarországon is – a hol az osztrák minisztereknek névleg és közvetetlenül ugyan semmi hatalmuk nem volt, de a melyre azok a király személyisége révén tényleg mégis igen nagy befolyást gyakoroltak – a feladások rendszere, a monarchiának szellemi zárvonallal való körülvétele. Ferencz és minisztere ugyanis abban a hitben valának, hogy annak segítségével az osztrákokat s a magyarokat minden külföldi szellem behatásától s ezzel minden szabadabb irányú mozgalomtól meg lehet óvni.
A külügyek terén ennek megfelelően a franczia forradalom ellen való harczot tekintették a monarchia legfőbb czéljául, s erre való segédeszközül a minél bensőbb szövetkezést Angliával és Oroszországgal. Poroszországot ellenben, felhagyva a Lipót-féle szövetkezéssel, lehetőleg mellőzni kívánták, attól tartván, hogy úgy Német-, mint Lengyelországban Ausztria nyakára nő. Szükségesnek tartották, hogy Keleti-Európára is figyelmet fordítsanak. Mert abban a meggyőződésben voltak, hogy okvetetlenül szükséges, hogy Lengyelország végleges felosztásakor Ausztriát ne mellőzzék ujból.
A franczia forradalom lenyügözésének reményével kapcsolatban is voltak mindenféle területi változásokra irányuló, de nem ily határozott s azért egymásnak gyakran ellent mondó tervek. Ilyen volt például, hogy Francziaországot alaposan meg kell csonkítani; az osztrák Németalföld (Belgium) megnagyobbítandó, Elzász-Lotharingiából pedig külön ország alakítandó egyik főherczeg alatt, s Ausztria és Magyarország védelme mellett. A belga-bajor csere eszméje ujból kezdett kísérteni, végül Velenczének meghódítását is kombináczióba vették.
Az 1794-ik évben két irányban indult meg a hadi működés. A második felosztás után fegyvert fogott lengyelek ellen megkezdődött az utolsó harcz, s hogy Ausztria részét biztosítsák, osztrák csapatok a Galicziával határos vajdaságokba nyomultak. Forma szerint csak a következő évi október 24-én történt meg Lengyelország utolsó felosztása. A másik irányban folyt hadi működés a Francziaország ellen való háború volt. Ez évben a poroszokkal kezdődő egyenetlenség következtében a főharcztér Belgiumban volt, a hova maga Ferencz király is elutazott.
A sereget ismét Koburg Józiás vezette. Kezdetben szép sikereket vívott ki, de később megfordult a koczka s junius 26-ikán Fleurus-nél a francziák teljes diadalt arattak. Koburg e kudarczra letette a vezéri botot, de utóda Clerfait sem volt képes a helyzeten változtatni. Az osztrák csapatok kénytelenek voltak Belgiumot elhagyni s ezzel végkép megszünt ott a Habsburgok uralma. A Rajna mellett is szépen sikerültek a francziák vállalatai, úgy hogy októberre a Rajnán túl fekvő vidékek néhány vár kivételével teljesen franczia kézben valának.
***
Magyarország a XVIII. században nem tartozott amaz országok sorába, a melyekben a viszonyok demokratikus irányú mozgalmakra kedvezők valának. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a század ujító áramlata hazánkat sem hagyta érintetlenül, már csak a szellemi közösségnél fogva sem, a mely nemzetünk s nyugoti Európa között mindig fenállott. Államférfiaink részint az ujabb államtani elméletekkel, részint a külföld ujabb intézményeivel megismerkedve, szükségkép arra a meggyőződésre jutottak, hogy ha a magyar alkotmány lényegében és egészében helyes is, részleteiben sok tekintetben javításra szorul. E javítások megtétele azonban az utóbbi időben a kormány s a nemzet kölcsönös féltékenysége következtében évről-évre elmaradt, miért is közintézményeinkben mind több és több anachronismus mutatkozott.

Thugut Ferencz.
(Ecker A.-nak természetről készült rajza után – A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
A franczia irodalom is közvetítette az uj társadalmi és politikai eszméket. A kor szellemét kifejező munkákat nemcsak olvasták, de fordítgatták is nálunk. A Voltaire-kultusz általános volt.
Ezen az uton hozzánk is beférkőzött a nép idealizálása, a „humanismus” neve alatt bizonyos egyelőre nem praktikus irányú, hanem inkább érzelgős demokráczia, a melynek különösen Orczy László báró, a költői hajlamú főispán adott kifejezést. Egyik költeményében például így aposztrofálja a köznépet: „ Te vagy országoknak, ki súlyát viseled, Bőség s dicsőségét egyedül te hinted.” Érzelgősebb s egyenesen beteges irányú volt ama nyilatkozata, a melyet az abauji megyeház felavatásakor tett. Kijelenté ugyanis, hogy nem számítja a megyeház létrejöttét kormányzása büszkeségei közé, mert a fényes czímeres épületre sok ezer szegény véres verítéke tapad.
József ujításai is, habár törvénytelen eredetöknél fogva visszataszítók valának, egyben-másban gondolkozásra indítottak s fölkeltették egy vagy más irányban a közönség figyelmét. Különösen nagy hatása volt annak, hogy a sajtó, ha nem is teljesen, de szabaddá lett.
Lényegesen változott a helyzet József uralkodásának végső éveiben; nem ugyan József működése következtében, hanem attól teljesen függetlenül. A mint ugyanis a franczia szellemi mozgalom politikai térre ment át, Európaszerte hatványozódott azoknak a működésök, a kik a reformok barátai valának. Azt képzelték, hogy beköszöntött a tökéletes alkotmányok kora, a minőket a XVIII. századi állambölcsészeti és szépirodalmi művek kilátásba helyezének. Megérzett ez Magyarországon is. Különösen kiváló e téren a magyar időszaki sajtónak, első sorban az 1787 óta Szacsvay Sándor szerkesztése alatt Bécsben megjelent „Magyar Kurir” czímű politikai lapnak és irodalmi mellékletének, a „Magyar Múzsá”-nak működése.
Egy czikksorozatában például – „Bécsnek tüköre” czím alatt – megismerteti e város nevezetességeit. De a társadalmi állapotokat sem hagyja figyelmen kívül. Elmondja, hogy letüntek az idők, a melyekben „a legaranyosabb öltözet s a legfényesebb libéria” tette az érdemet. „A régi pergamének s az uj köntösök nem nyerik meg többé a monarcha előtt való kedvességet – így szól – nem formálnak just a tisztségekhez, és nem támasztanak a köznépben fölborzasztó tiszteletet.”
Egy másik czikkben a nemes embert teszi vizsgálat tárgyává. Fölveti a kérdést: mit hisz, mit remél és mit szeret a nemes ember? A felelet: a nemesek hiszik, hogy az ő ereikben másforma vér foly, mint a közönséges emberekében; remélik, hogy ha a jószágaikban levő parasztoknak bőrüket lehúzzák, ismét más nő helyébe; szeretik az oly tiszttartókat, a kik jószágaikban a parasztokkal minden könyörületesség nélkül bánnak, és jobban szeretik paripájukat, mint szolgájukat. Mint látjuk, a túlzók részéről ez iratban a nemesség, mig másokban a papság szolgál a legerősebb megtámadás czéltáblájául.
Fontos esemény volt a forradalmi irány szempontjából II. József halála is s a nemzetnek lázadásra kész hangulata. A radikális reformot óhajtók megegyeztek a nemzet többségével az iránt, hogy az országgyűlés mindenek fölött szükséges. Azt hitték, hogy ez is, épúgy mint a franczia nemzetgyülés, hozzá fog látni a történelmi jogok félretevéséhez s a helyett a „társadalmi ős szerződés” alapján való szervezkedéshez. Irtak is az egybegyűlt honatyák számára több munkát, a melyekkel hatni kívántak rájok. De mint láttuk, sikertelenül. Az 1790–91-iki országgyűlés határozottan a történelmi jog terén maradt szinte a túlságig, úgy hogy a mérsékelt reformhoz hajló arisztokraták csak a bizottságokban tudtak hatást gyakorolni. Mindamellett egyre-másra adtak ki oly munkákat, a melyek a nemzetnek a radikális irányba terelésére voltak számítva, remélvén és bízván a következő országgyűlésben.
Az országgyűlés előtt, alatt s az azután megjelent politikai munkák legjellemzőbb vonása, hogy történelmi jogról, történelmi előzményekről mondhatni semmit sem tudnak. Ennek természetes következményeül nem is egy bizonyos országot tartanak javaslataik megtételénél szem előtt, hanem valamely képzelt államot. Harczolnak minden ellen, a mi szerintök a nép boldogságának akadályozója. Korlátozni vagy épen eltörölni kívánják a királyságot, a papságot s a nemességet. Még a legmérsékeltebbek, mint Batthyányi Alajos gróf is, úgy nyilatkoznak, hogy a fejedelmet ugyan nem lehet felelősségre vonni, de a népnek módjában kell lennie, hogy túlkapásai ellen védekezhessék. E végből a sereg ne a fejedelemnek, hanem a népnek esküdjék hűséget. A hivatalok betöltésénél a szerinte kiválóan magyar nemzeti választási rendszert kívánja alkalmazni Batthyányi. Sokkal izgatóbb hangon, de hasonló szellemben írtak Trenk és Laczkovics. Általános ez iratokban a nézet, hogy a földbirtoknak föl kell daraboltatnia. Közös vonásuk az egyházellenes hangulat is. De mint említettük, sem egyik, sem másik nem igen szól Magyarországról, hanem csak az államról általában.

Martinovics Ignácz állítólagos arczképe.
A Vas. Ujság 1881-iki évfolyamában egy arczkép jelent meg, mely Fraknói Vilmostól, a Martinovics-féle összeesküvés történetirójától beküldött fénykép nyomán készült. A fényképet Fraknói K. Papp Miklós kolozsvári irótól kapta, kinek állitása szerint az egy olajfestésü eredetinek a másolata és Martinovicsot ábrázolja. Az eredeti festmény hollétéről K. Papp Miklósnak nem volt tudomása. A szerkesztőség remélte, hogy a közlött kép felkölti majd a tulajdonos figyelmét és jelentkezni fog. De ez nem történt. Tizenhat évvel későbben – 1897 tavaszán – véletlenül rá akadtam az eredeti képre, Strobl Alajos szobrász műtermében. Strobl nem tudta, hogy a kép Martinovicsot ábrázolja. A kép korábbi tulajdonosa hasonlóképen nem tud róla. Az arczképen sincs semmi följegyzés, melyről a festőre, vagy az ábrázolt személyre lehetne következtetni. Annyi bizonyos, hogy nagyon hasonlít a Martinovics fejét feltüntető képhez. De az is igaz, hogy régibb festő művének látszik s hogy a pallium nem lila-, hanem vörös színű. Az ujabb velenczei iskola modorában festett kép kétségkivül művész-ember munkája. Szélessége 40, magassága 55 czentiméter.
A franczia forradalom előmenetele és arisztokrata- meg királyírtó iránya megoszlást idézett elő azok között, a kik örömmel üdvözölték kitörését. A kik csak reformokat akartak – ide tartozott az arisztokraták nagy része – jobbnak látták minden mozgalomtól visszavonulni, nehogy úgy elmérgesedjenek, mint Francziaországban. A radikálisok ellenben a franczia forradalmat további fejlődésében is követni kívánták. Ezeknek költői valának: Bacsányi János és Verseghy Ferencz. Az utóbbi lefordította a franczia forradalom indulóját, a „Marseillaise”-t, továbbá számos eredeti dalt írt és ezekhez dallamokat is szerzett; az előbbi pedig így üdvözölte a „Francziaországi változások”-at:
„Nemzetek, országok, kik ma kelepczében,
Nyögtök a rabságnak kínos kötelékében;
S gyászos koporsóba döntő vas igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhattátok;
Ti is kiknek vérét a természet kéri,
Hiv jobbágyitoknak fölszentelt hóhéri,
Jertek s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párisra vessétek.”
A magyar radikálisok mindinkább elvesztették az összefüggést a magyar közvéleménynyel. Innen van, hogy eljárásuk kapkodássá vált. Ez idő állította élökre azt az embert, a kinek neve általánosan ismertté lett: Martinovics Ignácz-ot.
E férfiú 1755-ben Pesten született, szerb eredetű, de katholizált és megmagyarosodott családból. Rácz eredetéből már annyira kivetkőzött volt, hogy a magyar nemzet kiváló jó tulajdonai közé számítja, hogy „üldözi az álnok ráczot s a tótot alig nézi embernek.” Kora gyermekségében kolostorba adták a ritka szellemi tehetségekkel felruházott, de az önmegtagadás, a szerény félrevonulás adományaival a legkevésbbé sem megáldott gyermeket, s tizennyolcz éves korában már letette a szerzetesi fogadalmat. De a kolostor falai között sehogy sem érezte jól magát s a mint József trónraléptével jó idő támadt a kolostorból szabadulni kívánók számára, ott hagyta szerzetét s egyelőre tábori pap lett. (1781.) Azután mint Lemberg egyházmegyei világi pap és egyetemi tanár teljesen belevegyült a világi életbe. Megkedveltette magát Potocky gróffal a ki Európa főbb államaiban tett két évi körútjára magával vitte. Tudománya is nem csekély elismerésre talált. Természeténél fogva nem volt ugyan teremtve a mélyre ható, alapos buvárlatokra, de értett ahhoz, mint kell tudományát tetszetős formában előadni. Ennek köszönheté, hogy már 1783-ban a harlemi akadémia tagjává választotta, s hogy tudományos czikkeit, a melyek a mennyiségtan és természettan különböző ágait ölelték fel, Európa legkülönbözőbb országainak tudományos folyóirataiban szívesen látták.
Martinovics mozgékony természete azonban nem engedte, hogy a gyakorlati életben is meg ne próbálkozzék. Már egyetemi tanári beszédeiben ismételten kimutatta, hogy egészen a korszellemmel haladó ember. 1790-ben pedig nagyobb szabású két kötetes politikai művet írt, franczia nyelven, melynek „II. József császár politikai végrendelete” volt a czíme.
E munka még inkább reá terelte a közfigyelmet. Tehetségeivel nem csekély önérzetet is párosítván, ezután lehetetlennek találta, hogy a pesti egyetem ne tartsa szerencséjének, ha a természet-tudományok ekkoriban megüresedett tanszékére meghívhatja. Annyira bízott ebben, hogy folyamodása eredményét be sem várva, lemondott lembergi tanszékéről. A pesti egyetemen azonban nem jó szemmel nézték a szabadszellemű ex-francziskánust s addig-addig mozgattak meg minden követ, a míg Martinovics kinevezését meggátolniok sikerült.
De ezzel előmenetele nem volt elvágva. Az uralkodó meggyőződvén fényes tehetségeiről és sokoldalú alkalmazhatóságáról, udvari vegyészévé nevezte ki s ezen felül politikai ügynöknek is használta.
Ebben az állapotban volt Martinovics, a mikor a magyar radikálisok kezdtek kiábrándulni abból a hitből, mintha czéljaikat az országgyűlésen s a nemzeti közvéleménynyel elérhetnék. Martinovics részint ennélfogva, részint az udvarral való összeköttetései szempontjából legczélszerűbbnek találta, ha ez idő szerint az uralkodóval szövetkeznek a kiváltságos osztályok hatalmának megtörésére. A királyi hatalom bukása nézete szerint magától fog bekövetkezni.
A radikálisoknak az uralkodóval való szövetkezésének eredménye több ily irányú irodalmi munka volt. Martinovics két röpiratot adott ki. Az elsőnek czíme: „Oratio ad Proceres et Nobiles Regni Hungariae” („Beszéd Magyarország előkelőihez és nemeseihez”), a másodiké: „Oratio pro Leopoldo rege” („Beszéd Lipót király mellett”). Ezekben fékezi a királyok ellen való gyűlöletét, hogy annál szabadabban fordulhasson a kiváltságosok ellen. „Minden kiváltság szörnyűség”; – „semmire való papok”; – „ha mentesek volnátok a jezsuita méregtől, úgy Lipótot nem vádolnátok, hanem országunk legjobb atyjának neveznétek”; – „Lipótot oly törvényszék elé kell állítanunk, a melyben nem a római szentszék, a papok és nemesek, hanem a józan ész s a művelt Európa közvéleménye mond ítéletet”; – ilyen kitételek fordulnak elő röpiratában. Ő is minden államintézményt a Rousseau-féle társadalmi szerződésre visz vissza s minden azzal ellentétes törvényt nemcsak helytelennek, hanem magában véve érvénytelennek tekint. A kiváltságokat magukra a kiváltságosokra nézve is károsoknak tartja, azon felül felhozza egész sorát az oly eseményeknek, a melyekből szerinte kitünik: mennyi kárt és bajt idéztek már elő a papok s a nemesek. A példák kikeresésében nem épen válogatós. Egymásután hibáztatja az arisztokratákat, hogy I. Mátyás halála után nem ismerték el az osztrák Frigyest uralkodónak s Báthory Istvánt, hogy pártot ütött a megválasztott és megkoronázott Szapolyai János ellen.

Martinovics aláirása.
(Jakosics Józsefhez, a Ferencz-rendiek provincziálisához Lembergből, 1782, január 16-án intézett leveléről, melyet a budai Ferencz-rendieknél őriznek. Amberger Gyula rendfőnök szivességéből. A Dominicus-név Martinovics szerzetesi neve volt.)
Martinovics mindkét munkája latinul volt írva. Magyarra fordításukra ifjukori barátja: Laczkovics János vállalkozott. Ő egyike volt azoknak a tiszteknek, kik az 1790-iki országgyűlés alkalmával a magyar ezredeknek magyar lábra állítását kérték. Az országgyűlésnek ügyökben tanusított magatartásával a legkevésbbé sem volt megelégedve s most egész szenvedélyével és gyűlöletével, a melyet eddig leginkább az idegenek iránt érzett, az arisztokráczia ellen fordult. E lelki állapotát használta fel Martinovics arra, hogy őt is összeköttetésbe hozza az udvarral. Laczkovics végezte az „Oratio pro Leopoldo rege” magyarra fordítását, de magától is tett hozzá. És toldásai szenvedélyes természeténél fogva sokkal erőszakosabb hangon írottá teszik a röpiratot, mint a minő az valóban volt.
Lipót halála megingatta a radikálisok helyzetét. Ők ugyan rajta voltak, hogy Ferenczet ügyöknek megnyerjék, de ez nem sikerült. Eleinte még meghagyták őket állásaikban, sőt Martinovics megkapta a szászvári apátságot, melyet már Lipót szánt neki. Ennek fejében folytatták is királypárti és arisztokráczia-ellenes irodalmi működésöket. Ide sorolandó Martinovics „Status Regni Hungariae” („Magyarország állapota”) czímű röpirata és Laczkovicsnak „Magyar Története”, a melyet – mint gondolhatni – igen tendencziózusan ad elő. II. Józsefet és Lipótot valósággal dicsőiti. „Csak sűrű könyhullatással lehet emlékeznünk II. Leopoldnak elvesztéről – úgymond – valamint II. Józseféről, mindkettőjökről, az emberi nemzetnek gyönyörűségéről, kik védelmezői voltak!”
Ferencz uralkodása alatt csak rövid ideig tartott a radikálisok ama reménysége, hogy a kormánynyal vállvetve működhetnek. Oly szövetségesek, mint Martinovics és Laczkovics, a legszabadabb elvű kormánynak is alkalmatlanok lettek volna, még inkább Ferenczének, a mely – mint már említők – csakhamar a leghatározottabb reakczionárius irányt követé. Már 1792-ben megkezdődött a szabadelvű munkák eltiltása és szerzőik üldözése. Az első, a melyet üldözőbe vettek, Martinovicsnak „Oratio ad proceres” czímű röpirata volt. Sorban követte az „Oratio pro Leopoldo” s a „Status Regni Hungariae”. Martinovics azonban oly szerencsés volt, hogy még gyanúba sem vették. Verseghyt is üldözték a Millot-féle világtörténet fordítása- és egyházellenes bővítéseért. Bacsányi elvesztette hivatalát. Hasonlókép üldözték Hajnóczy József higgadt, tudományos, de szabadelvű irányú munkáit „A királyi hatalomnak korlátairól Magyarországon” s „A magyar országgyűlésnek szervezetéről”. Ellenben hasonló szellemben írt művét „Az adózási viszonyokról” nem találták veszedelmesnek, mert nem a kormánynyal, hanem a nemességgel szemben foglal állást. Ezt pedig a támadások ellen védelmezni a kormány soha sem tekinté feladatának. Sőt a nemességet a kormány örökös ellenségének tekintvén, mindennek örült, a mi annak kárára válhatott.
***
A radikális íróknak és politikusoknak rövid időn be kellett látniok, hogy reájok nézve immár teljesen vége II. Lipót korának, s hogy törekvéseikben már nem számithatnak az udvar támogatására. De másrészt maguk sem nagyon vágyódtak már arra. Nekik is fejökbe szállott XVI. Lajos király vére, ők is harczolni kívántak az uralkodók ellen. S annál inkább képesnek hitték magukat e harcz vívására, mert a franczia köztársaságiak Európaszerte propagandát szerveztek az uralkodók ellen, s annak Magyarországon meg Ausztriában való vezetésével Martinovicsot bízták meg, „Democrite la Montagne” néven. Azonfelül a franczia convent mindama népeknek, a melyek szabadságukat kivívni akarják, felajánlotta segélyét. Ennek következtében mint egyebütt, úgy hazánkban is mutatkoztak oly tünetek, a melyekből azok, a kik óhajtották, könnyen kimagyarázhatták, hogy a forradalmi szellem rövid időn diadalt ül. Hiszen nálunk is divat volt a radikális irányú beszélgetés, itt is, ott is szabadságfákat állítottak, sőt itt-ott feltüntek a nyaktilók rajzai is, az „arisztokratákat” fenyegető szavak kiséretében.
(Fordítás.)
Kedves barátom! Ebben a pillanatban vettem az Ön utolsó levelét, és miképen a körülmények kivánják, hogy Önnek a szükséges felvilágosításokat megadjam az udvarral való dolgait illetőleg, nem mulaszthatom el, hogy Önnek azokról a leghatározottabban számot ne adjak. Tudom, hogy M. G. írt Önnek, hogy legyen nyugodt, mig a király Pestre érkezik; hogy azt tanácsolta Önnek a minisztertől nyert felvilágosítás alapján, hogy menjen akkor a királyhoz, hogy Önt alkalmazza érdemei szerint. Azonban tudja barátom, hogy én Önt elvből sokkal jobban szeretem, hogysem eltitkoljam mindazt, amit Önnek tudnia kell. Ez a vén csaló (a minisztert értem), a kit a bigotteria félénkké tett, mindamellett, hogy gyenge eszü, el van telve kiváltságával, születésével. Voltaképen ez a király, kinek az igazi király csak képmása. Gyűlöli a boldogult Lipótot, Józsefet, sőt magának az igazságnak is minden hivét. Ő diktálta Telemakjának e jelmondatot: „Fide et Lege”, azaz fanatizmussal, törvényszékekkel, politikai üldözéssel akarja kormányozni népeit. Óh mily szomorú kilátás számunkra, mikor látjuk, hogy a törvényeket eltörlik, megsemmisítik, melyeket II. József annyi fáradsággal alkotott. Ő volt az, aki engem úgy tekintett, mint szükséges rosszat. Tudja, hogy ismerem a kabinet összes titkait, melyek az európai fejedelmeknek a franczia nemzet ellen kötött szövetségére vonatkoznak, azért kimél. Teteti, mintha szeretne, pedig megsemmisíteni óhajt, Attól tart, hogy Francziaországba megyek s ott köztudomásra hozom az ármányokat, amelyeknek az a czéljok, hogy a zsarnokság uj bilincseit kovácsolják a franczia nemzet számára. Jőjjön csak kedves barátom G. tilalma ellenére és intézze el ügyét a királylyal. Ne kivánjon katonai szolgálatot, hogy kardot ránthasson oly nemzet ellen, mely diadalmaskodott a tudatlan papokon s az arisztokratákon. Jőjjön minél előbb és könyveimen kivül hozzon nekem egy példányt fizikámból, melyet Köpfnél, a Kigyó-utczában árulnak. Árát majd megfizetem. Lakni nálam fog s így lakásra nem kell költenie. Majd csinálunk itt tervet, a mely szerint igazítjuk politikai iránytűnket a jövőre nézve. Üdvözölje testvéremet és unokaöcsémet. Várom Önt a kitűzött napon, ha csak nem akarja elmulasztania kedvező időpontot alkalmaztatása iránt. Jól tudom, hogy az udvar ismeri az Ön becsét ós szolgálatait, miket az udvarnak tett. Nem engedhető meg, hogy Ön idegen országba távozzék. Dolgozom az uj magyar alkotmányon, mely nagy feltünést fog kelteni. Ölelem ezerszer, azzal lévén elfoglalva, hogy szobát rendezzek be Ön számára, és vagyok híve
M.
Ilyen lévén a helyzet, Martinovics szükségesnek vélte, hogy Ferencz király ellen forduljon, szükségesnek azt, hogy a forradalmi elemek, a melyeket ő elfogultságában a valóságnál sokkal számosabbaknak és sokkal jelentékenyebbeknek képzelt, megtudják, mikép a forradalom immár Ferenczczel nemcsak a Rajnánál, hanem a Duna partjain is meg akar mérkőzni. A hadizenet megtételére a levél formáját választá. Levelét félrevezetés kedveért 1792. október 7-ikéről keltezé s nem a maga, hanem bizonyos Gorani gróf nevében írta. Ez a Gorani ugyanis 1793 elején a „Moniteur”-ben számos európai uralkodóhoz intézett nyilt leveleket.
A mű nagy szónoki hévvel és politikai éles látással van írva. Teljes mértékben becsületére válik szerzője eszének. Az uralkodók iránt való jó indulatból azonban, a melyet Martinovics előbbi dolgozataiban tanusított, semmi sincs benne. Ő akkor sem volt barátjuk s hogy mellettök nyilatkozott, azt csak taktikából tette, remélvén, hogy ilyképen eszközeivé teheti őket. De most már egyrészt fölöslegesnek, másrészt lehetetlennek mutatkozván az együttes működés, nem talált semmi okot arra, hogy gyűlöletét magába fojtsa.
Nyilt levelében éles birálat alá veszi a Habsburg-ház magyarországi százados politikáját. Vitatja, hogy Miksa és Ferdinánd a Jagellók idejében még a törököt is segítségül hívták a magyarok ellen. Rokonszenvvel és részvéttel szól azokról, a kiket I. Lipót kormánya a vérpadra hurczolt, nemkülönben Thökölyről, Rákóczyról és Bercsényiről, a kik „a haza iránt tanusított hűségök áldozataivá lettek.” Mária Teréziáról azt mondja, hogy tudott a nemzetnek hizelegni s ezzel elhárította magáról a veszedelmet. Józsefről pedig, hogy elfeledte a nemzet szolgálatait és vesztére tört az arisztokrácziának, hogy a jobbágyok felszabadításával minden néposztályt a maga hatalmának vessen alá. „Ügyes tervet gondolt ki – úgymond – a humanitás neve alatt orosz zsarnokságot kívánt meghonosítani, a hol bot helyettesíti a törvényeket. Törekvései meghiusúltak. Az elnyomott nemesség kilencz évi tétlenség után feltámadott és fenyegető magatartásával kényszeríté Lipótot az ősi jogok helyreállítására. A megalázott király álnok utakon készíté elő a nemzet vesztét, de ő sem dicsekedhetett sikerrel.”
Másutt jóltevőjének, Lipótnak eljárását a következőkép jellemzi: „A legaljasabb színlelést és machiavellismust gyakorlá, titkos kémkedést űzött oly czélból, hogy igája alá visszavezesse az arisztokratákat és elaltassa a fölingerelt papságot.” Elmondja azután, hogy segédeszközökben szűkölködve, Ferencz is a nemzet udvarlására adta magát. „A magyaroknak négy millió forinttal s egy egész hadsereggel kellett megfizetniök a te alázatosságodat – így aposztrofálja Ferenczet – nőd pedig azzal, hogy megkoronáztatta magát és fehér kezeit csókra nyujtá a bajuszos magyaroknak, 24,000 aranyat koldult ki.” Mindezek ellenére a király úgy bánik Magyarországgal, mint gyarmattal; de figyelmezteti, hogy a nemzet immár figyelmes szemmel tekint reá s trónja épen nem mondható biztosnak.
Még élesebb birálatban részesül Ferencz külügyi politikája s ennek tárgyalásánál is kijut az egyéniségét sértő kitételekből. „Mit cselekedtél, Sire, atyád halála után, a ki a legrosszabb zsarnok emlékét hagyva maga után múlt ki” – kérdi s a válaszban elmondja, hogy egészen atyja nyomdokaiba lépett, magát tudatlan miniszterek karjaiba vetette, azok pedig trónjának ássák meg sírját. Hibáztatja a porosz és orosz szövetséget s a lengyelek elhagyását, helyesen, sőt valóságos jós lélekkel következtetve arra, hogy ama szövetségesek egykor a bécsi udvar nyakára nőnek. Hibáztatja, hogy a franczia forradalom iránt való ellenszenvből Ferencz felhagyott a franczia barátsággal, és nevetségesnek találja azt, hogy ő akarja Francziaországban a rendet helyreállítani. „Te és a rend! – kiált föl – te, kinek szóról-szóra be kell tanulnod, a mit a folyamodóknak válaszolni fogsz, te, ki az államtitkokat szolgáid és feleséged előtt kifecseged!.... Térj eszedre! Tudd meg, hogy hadsereged sohasem fog Párisba jutni.” A francziák, úgy véli, diadalmaskodnak ellenségeiken s felszabadítják a többi népeket... „Alaposan ismerem kabineted titkait – folytatja alább. Behatottam a legmélyebb titkokba, és épen azért bátran kinyilatkoztathatom, hogy terveid korcsszülöttek; az előnyök, a melyeket vársz, képzeletiek; kormányrendszered a legrosszabb a világon; hadsereged a francziák leigázására elégtelen; kincstárad ki van merülve; eszközeid gyermekesek; Francziaországba küldött ügynökeid a franczia nemzet felvilágosodott többségének félrevezetésére képtelenek.”

Martinovics és társainak titkos jeleik.
(Martinovics, Laczkovics és Hajnóczy vallomásai alapján. Az első a szabadságot, a második a (guillotine) a zsarnokság megszüntetését, a harmadik és negyedik a testvériséget, az ötödik az egyenlőséget jelenti.)
Bővebben tárgyalja azután, mint fog Poroszország Ausztria nyakára nőni, mint fog a Habsburgok monarchiájának helyzete mind rosszabbá válni, s mindezekben oly éles látást tanusít, hogy mindenki beláthatja, hogy benne kiváló tehetségű államférfiú veszett el. Jellemére az igaz nem valami hízelgő az eljárás, hogy ugyanazokat az uralkodókat gyalázza, a kiket nem rég követendő mintaképek gyanánt tüntetett fel. Ezt azonban némileg enyhíti az a körülmény, hogy politikai dolgokban mindenki hozzá van szokva megengedetteknek tekinteni oly tényeket, a melyeket a magán életben jellemtelenségnek nevezne. Martinovics műve, a melyet Hajnóczy magyarra, latinra és németre fordított, szintén fölkeltette a figyelmet, de üldözést nem eredményezett, mivel szerzőjét még csak gyanúba sem vették.
Martinovics azt vélte, hogy a franczia köztársaságtól reábízott feladat érdekében egyelőre csak irodalmi uton izgathat. A köztársaság azonban jobban szerette volna, ha valami mozgalom jön létre. Azért 1794. áprilisban Martinovicshoz küldte Moreaut, a közjólét-bizottmány tagját, azzal a felhívással, hogy haladéktalanul lásson a szervezkedéshez.
Martinovics engedett a felhívásnak s a kor szokása szerint két titkos társulatot szervezett. Az egyiknek a „Reformátorok Társasága”, a másiknak a „Szabadság és egyenlőség társasága” volt a czíme. Martinovics elvei tulajdonkép csak az utóbbiban voltak határozottan kitűzve. A reformátorok társaságának csak az volt a feladata, hogy azokat, a kik nem értenek mindenben egyet a franczia forradalom elveivel, szintén felhasználják a „magyar köztársaság” megalapításának nagy művében. Ezért azok tulajdonkép oly szerepet játszottak a szabadság és egyenlőség társaságával szemben, mint a szabadkőműveseknél a be nem avatottak a beavatottakkal szemben.
Mindkét társaság minden tagjának esküt kellett tennie arra, hogy a társaság elveit óvatosan, de folyton terjeszteni fogja. Ennek megkönnyítésére szolgáltak az illető társaságok hitelveit magukban foglaló káték. A reformátorok társasága kátéjánál az volt a kiindulás, hogy József önkényes kormánya megszakította az uralkodóház örökösödésének jogát s mivel azóta uj kötés nem jött létre, a Habsburg-ház uralkodása nem tekinthető érvényesnek. A szabadság és egyenlőség társaságának kátéjában – czíme volt: „Az ember és polgár katekizmusa” – pedig minden az észjogra van alapítva. Csak oly törvényeket ismer el, a melyeket minden polgár hozzájárulásával hoztak létre. Az emberi jogot bármely tételes joggal sem tartja elévülhetőnek, sőt egyenesen hirdeti, hogy a szolga köteles fölzendülni és szabadságát „visszaszerezni” mihelyt módjában áll. A király, nemesség és papság e tanok értelmében nem egyéb, mint „az emberi nem hármas ostora.” Arra a kérdésre, hogy van-e valamely nemzetnek joga letaszítani uralkodóját a trónról? azt feleli: hogy ez nemcsak joga, de egyenesen kötelessége. Abban különben mindkét társaság megegyez, hogy mindegyiknél a monarchiai kormány eltörlése nyiltan ki van tűzve czélul.
Martinovics, a ki egyszersmind az ausztriai összeesküvést is szervezte, magának csak a fővezetést tartotta fen. A társulatok tényleges vezetésével négy igazgatót bízott meg. Egyik volt régi barátja Laczkovics, a másik Hajnóczy József, kamarai titkár, egyike a legképzettebb férfiaknak, a kiből kitünő történetíró válhatott volna, a harmadik Szentmarjay, a negyedik Sigray Jakab gróf. A Martinovicstól francziául fogalmazott katekizmust ezek tették a közönség számára hozzáférhetővé, mert Laczkovics lefordítá magyarra, Hajnóczy pedig németre.

Hajnóczy József aláirása.
(Kovachich Mártonhoz intézett egyik leveléről, melyet a Magyar Nemzeti Muzeum könyvtárában őriznek.)
A társulatokba kívülök a nemzetnek számos kitünősége lépett be. A legelsők között kell említenünk az irodalomtörténetünkben oly fényes nevű Kazinczy Ferenczet, a szintén költő Szentjóbi Szabó Lászlót, a volt paulinus Verseghyt, a ki a forradalmároknak nemcsak költőjük, de zeneszerzőjük is volt, Abaffy Ferenczet, az 1790/91-iki országgyűlésen Árva-megye követét. Tagok voltak még Szulyovszky Menyhért, tekintélyes zemplénmegyei birtokos, Ambrózy Gábor királyi ügyész és mások.
Elérkezettnek vélvén az időt a tényleges föllépésre, kimondták elvül, hogy a politikai nyilvános működést abban kell hagyni, hogy így a hatóságok figyelmét elkerüljék. Ennek következtében mind Martinovics, mind Hajnóczy felhagytak irodalmi munkásságukkal, ellenben a heves Laczkovics nem tudott csendben maradni. Nyilt levelet írt „Piskót, 1794. május 14”-iki kelettel „Zemplén vármegyének egybegyűlt tündöklő tagjaihoz”, természetesen névtelenül.
Felhívása oda irányul, hogy a magyar nemzet vesse le „az ausztriai deszpotaháznak súlyos igáját.” Elmondja, hogy e ház I. Ferdinándtól mindig csak a nemzet romlására igyekezett, már pedig – folytatja igazi Peturi hangon – „megegyez-e az igazsággal, hogy ilyen körmös ház egy igaz úton járó magyar nemzetnek parancsoljon?” Kiemeli, hogy magyar embernek sem a katonaságnál, sem a királyi uradalmakban nincs előmenetele. „Csak azon iparkodik az ausztriai ház – úgymond – hogy kezeinket, lábainkat megkötöztesse, a szánkra pedig erős lakatot veressen, valamint az olasz előbb kemény zabolát teszen a medve szájára, azután tánczoltatja.” A köztársaság felállítását e levélben is czélul tűzi ki Laczkovics, állítván, hogy az a megyék szövetkezésével létrehozható, különösen ez idő szerint, a mikor Ausztria Francziaországgal van elfoglalva.

A budai francziskánus-kolostor (ma Orsz. Levéltár) földszintje.
A Martinovics-féle összeeesküvés legtöbb részese itt volt elzárva. Igy Kazinczy Ferencz is, akinek rajza után készült e tervrajz. Kazinczy rajzához a következő magyarázatot fűzi: 1. Udvar és kert. 2–6. Felvigyázóink. 7. Abaffy Ferencz. 8. Szulyovszky deczembertől–márcziusig. 9. Szulyovszky 1795. márcziustól fogva 10. Refectorium. 11. Favágó udvarka. 13. Verseghy. 14. Kazinczy Ferencz. 15. Torony. 16. Templom. Itt koronáztatott meg Ferencz 1792. junius 6-án. – (A templom a mai helyőrségi templom. Itt történt Martinovics exsecrálása. A refectóriumban volt a kihallgatás s ugyanitt hirdették ki az ítéleteket.)

A budai francziskánus-kolostor (ma Orsz. Levéltár) emelete.
Kazinczy rajza után. – Magyarázat Kazinczy szerint: 1. Udvar és kert. 2. Depositorium. 3. Szlávy János. 4. Szulyovszky Menyhért. 5. Pruzsinszky József. 6. Lukács Pál. 7. Rosti Pál. 8. Kopasz János. 9. Favágó. (A 4-ik és 5-ik számmal jelzett börtönök közt levő helyiségben lehetett Őz Pál, a Kopasz János börtöne mellett levő helyiségben pedig Verhovszky Sámuel.)
Némelyek izgató magyar verseket bocsátottak közre. Egyik, a mely alá „a jakobinusok klubja” van írva, azt vitatja, hogy „jobb az anarchia, mint az átkozott monarchia.” Egy másikban ily hely fordul elő: „Reszkess gyilkos zsarnok, a leszámolás napja felvirradt. Sok vért ontottál, most saját véreddel fogsz adózni.” (E verseknek csak német fordításuk maradván fenn, szószerinti szövegüket nem adhatjuk.)
Az összeesküvésnek nem Magyarországon jöttek nyomára. Először az osztrák összeesküvőket fedezték fel. Ezeket az akkor Bécsben tartózkodó Martinovicscsal együtt julius 24-én fogták el. A magyar összeesküvés vallomásaikból tudódott ki s így történtek meg nálunk is az elfogatások, augusztus 16-án és 17-ikén. A foglyokat Bécsbe vitték.

Martinovics családfája.
(Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
(A kép, melynek több változata ismeretes, az összeesküvés keletkezését és elágazását tünteti föl. Martinovicsból indul ki. Ő nyerte meg Fodort, Kráhlt és Bacsányit. Tőle kapta megbizatását a négy igazgató: Laczkovics, Hajnóczy, Szentmarjay és Zsigray, akik közvetve vagy közvetetlenül ismét másokat toborzottak. A törzsöt pallos vágja ketté, rajta e fölirat: Ofen, den 20. Mai 1795. A pallos az igazi pallost akarja ábrázolni. A kivégzettek neve mellé keresztbe tett lábszárcsontok fölött halálfej van rajzolva. A kiknek a nevök alá van húzva, azokat fölmentették. A többieknek hosszabb-rövidebb fogságot kellett szenvedniök.
A közvélemény nem ismerte Martinovics és társai vétkét, de annyira borzadt az Ausztriában való elitéltetéstől, hogy a ki annak ki volt téve, már magában véve megnyerte a közönség rokonszenvét. Ezen felül épen az 1790–91-iki országgyűlés megsemmisíté ama gyalázatos törvényt, a melyet a szatmári béke után hoztak s amely megengedte, hogy fölségsértéssel vádlottak felett a király az országon kívül is láthasson törvényt. A megyék a foglyoknak Bécsbe hurczolásából arra következtettek, hogy a kormány az első adott alkalommal megsérti e fontos törvényt. Ezért siettek is fölírni. A kormány tiltakozott eme föltevés ellen, azt vitatván, hogy csak tanuknak vitette fel a foglyokat. Egyszersmind igérte, hogy mihelyt Bécsben nem lesz reájok szükség, azonnal leküldi őket s a királyi táblánál indítja meg ellenök a pört.
Csakugyan leküldték őket, de nem volt sok köszönet benne. Németh János királyi ügyész egész életére meg akarta magát szedni ezzel a pörrel. Majd szelidebb bánás igéretével, majd fenyegetéssel ajándékokat igyekezett kicsikarni a foglyoktól, s mivel számos elfogatás csak ezután történt, az azzal való fenyegetés is kitünő jövedelmi forrássá vált reá nézve.
A pör elég szabálytalanul folyt. A vádlottaknak nem volt szabad tetszés szerint ügyvédet választaniok. A megengedett ügyvédek csak különös eskü letétele után járhattak el tisztökben; a replikázás egy válaszra s egy viszonválaszra szoríttatott. A kormány oly rendszabályokat léptetett életbe, mintha attól lehetett volna tartani, hogy különben fölmentő lesz a biróság határozata. Pedig békésebb időben is elitélték volna Martinovicsékat. A bírák inkább a vádlottak ellen voltak elfogultak, s még a liberális, sőt a köztársasági hírében álló Ürményi József személynök is oda nyilatkozott, hogy a pört lehetőleg siettetni kell.

A pallos, melylyel Martinovicsot és társait kivégezték.
(Baránsky E. rajza)
(A pallos jelenleg a Nemzeti Muzeum régiségtárában van. A markolat alatt a kővetkező felirat olvasható: Wann ich das schwert thu' erheben, gib gott dem sünder das ewige leben. Azaz: Ha fölemelem e kardot, Isten a bűnösnek adjon örök üdvösséget.
Németh 46 fogoly ellen indítványozott felségsértésben marasztalást, de a királyi tábla csak tizennégy ellen mondta ezt ki. Fő- és jószágvesztésre itélte a négy igazgatót és Martinovicsot. Egyszerűen halálra: a három költőt u. m. Kazinczyt, Verseghyt és Szentjóbi Szabó Lászlót, továbbá Szolárcsikot, Őzet, Szlávy Jánost, Szént, Verhovszky és Szulyovszky Menyhértet – az utóbbit nem tetteiért, hanem magatartása és védelmére mondott forradalmi nyilatkozataiért. Néhányat több-kevesebb évre itéltek el, másokat fölmentettek, mint Bacsányit.
A királyi tábla után még a hétszemélyes tábla elé került az ügy. Ennek birái igyekezvén az udvar jó indulatát kiérdemelni, a nádor útján kérdést intéztek a királyhoz: vajjon a bevett szokás ellenére súlyosbbíthatják-e az itéleteket? A válasz igenlő volt. A hétszemélyes tábla bőven élt az engedélylyel. 46 itélet közül csak 4-et enyhített, 16-ot pedig szigorúbbá tett. A halálos itéleteket mind megerősítette s még négyre mondta ki pótlólag: Hirgeisztra, Landererre, Szmetanovicsra és Uzára. A költő Bacsányit is elitélte egy évi fogságra.
Az öt főelitéltet – Martinovicsnak mint papnak előzetes kivetkőztetése vagy exsecrálása után – május 20-ikán végezték ki, óriási tömeg jelenlétében. A többi tizenhárom közül csak Őzet és Szolárcsikot fejezték le junius 3-án, míg a többiek büntetését határozatlan idejű fogságra változtatták át, a honnan csak néhány év mulva szabadultak ki. Utolsónak maradt Verseghy, a kit 1803-ban bocsátottak el.
Az itélet igen vegyes hatást keltett. A megrémült emberek, a kik mindenütt jakobinusokat, nyaktilót és vérpadot láttak, örültek, hogy elhárították a vészt, mely szerintök Magyarországot fenyegeté. Mások ellenben a szabadság vértanúit látták a kivégzettekben, annál is inkább, mert Németh gyalázatos eljárása köztudomásra jutván, a közönség nagy része hajlandó volt nemcsak az ő eljárását, hanem magukat az itéleteket is aljasságnak tekinteni. Igy esett, hogy mindjárt másnap Martinovics és társai kivégzése után a vesztőhelyen rózsák virítottak; így, hogy a magyar közönség azt a helyet azóta „Vérmező”-nek nevezi, a hova a fanatikus szabadságbarátok, mint valami Golgotára járogattak; így, hogy midőn hazánkban a szabadabb mozgalom megindult, például 1848 napjaiban, a közönség érdeklődése kiváló mértékben fordult Martinovics és társai felé.
***
A budai vérmezőn csak néhány túlzónak feje gördült a porba, csak a jakobinusok voltak ezzel elnémítva. Ez azonban a reakczionárius áramlatnak épen nem volt elegendő. Fontosabbnak látszott amaz elemek elnémítása, a melyek a mérsékelt haladásnak s a nemzeti szabadságnak voltak hívei, azoknak az elemeknek, a melyek ez idő szerint Magyarországon a legfőbb állásokat töltötték be.

Martinovics feje.
(Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében. – Van egy másik hasonló képe Martinovicsnak, melyen jobbra néz, s amely kevésbbé torzképszerü. Különösen az orr nem oly erősen hajlott.)
Csakhamar Zichy Károly országbirót, Hallert, a helytartótanács alelnökét, Ürményi József személynököt egymásután fölmentették állásaiktól. Pálffy megmaradt ugyan kanczellárnak, de befolyásából sokat veszített s mellette Csáky gróf alkanczellár tett nagyobb hatalomra szert. S mintha a sors is azon lett volna, hogy az eddigi főtisztviselői karból senki se maradjon helyén: Sándor Lipót főherczeg, a nádor, julius 11-ikén tüzijátékhoz való szerek fölrobbanása következtében meghalt.
A nemzet nagy részvéttel fogadta az ifjú nádor halálának hírét. Pár év alatt egészen beleélte magát viszonyainkba, megismerte és megszerette a magyarokat, anynyira, hogy Bécsben már azzal gyanusították, hogy a franczia háborút fel akarja használni arra, hogy Magyarország királyává választassa magát. A magyarok között ennél fogva az a hír volt elterjedve, hogy az udvar erőszakkal tette el láb alól.
Ferencz király látván, mily jó hatással volt az uralkodó és nemzet közt fenforgó viszonyra az uralkodóházból való nádor, elhatározta, hogy a magyar kormány élére ismét egyik öccsét állítja. Hitte, hogy mint az uralkodóház tagja, teljes erejéből a bécsi kormányt fogja képviselni, de azt is, hogy a nemzet e választást iránta tanusított bizalom jelének veszi. Igy esett, hogy Lipót helyett már julius 10-én kinevezte József főherczeget helytartónak.
Hogy Ferencz király ennyire igyekezett a nemzet bizalmát a maga részére biztosítani, azért történt, hogy a nemzetnek az elmozdítások következtében támadt neheztelését eloszlassa. Legfőbb oka azonban az volt, hogy a franczia háború még nem ért véget, sőt kilátás volt arra, hogy az abból reá eső teher növekedni fog. Voltak ugyanis államok, a melyek immár ráuntak a háborúra s ez évben békére léptek a franczia köztársasággal, így Toscana, majd Poroszország, végül Spanyolország.

A vérhely Budán, a hol Martinovicsot és társait lefejezték.
Kazinczy Ferencz vázlata után. – 1. A várhegy. 2. A Duna. 3. A vesztőhely. 5. A gárda-épület (a mai Ferdinánd-kaszárnya helyén), a hol Martinovics és főbb társai fogva valának. 6. A francziskánus templom és kolostor.
A következő 1796-ik évben az eddiginél nagyobb erőfeszítéssel folyt a harcz Francziaország és Ferencz között. A francziák három oldalról intéztek támadást. Két sereget Németországba küldtek Jourdan és Moreau alatt, egyet pedig Olaszországba Bonaparte Napoleonnal az élén. A francziák németországi vállalatát a Károly főherczeg vezérlete alatt álló osztrákok és magyarok teljesen meghiusították, ellenben Beaulieu, Wurmser és Alvinczy sehogysem voltak képesek Bonaparteval megmérkőzni. Az olasz fejedelmek rövid időn kénytelenek valának egymásután megválni a franczia-ellenes szövetségtől, és hadisarcz fizetésével, műkincsek átengedésével váltani meg a semlegességet.
Ez természetesen nehezebbé tette a bécsi kormány helyzetét. Minden pénzforrást igénybe kellett venni. A kormány egyesektől „önkéntes” ajánlatokat kezdett gyüjteni, természetesen csekély eredménynyel. Sokkal nagyobb mennyiségű pénzhez juthatott volna, ha országgyűlést hív össze s a rendeket nagy ajánlatra tudja birni.
De Bécsben fáztak a gondolattól, hogy a magyar országgyűlést összehívják. Az után a kemény ellenzéki hangulat után, a melyet a budai országgyűlésen tapasztaltak, s a mely nagyon hasonlított ahhoz, a mely kezdetben a franczia nemzetgyűlésben uralkodott, nem tartották valószínűtlennek, hogy egy ujabb magyar országgyűlés a franczia nemzetgyűlés, sőt a convent hangulatával fog bírni. Ezért akarták minden áron elkerülni annak összehívását.
Pedig nagy tévedésben voltak. A magyar nemzetnek a franczia forradalomról táplált véleménye nagy változáson ment át. Míg csak a korona és nemzet közt lévő viszony tisztázásáról, és pedig monarchiai alapon való tisztázásáról volt szó, s míg a forradalom nem látszott egyébnek, mint a nemzet természetes jogai számon kérésének, igen tetszett a magyaroknak. De más szemmel nézték, mikor a monarchiai elvvel teljesen szakított, különösen pedig, – mikor hadat izent az öszszes fenálló társadalmi intézményeknek, mikor irtó háborút kezdett a nemesség s a papság ellen. Lehetett-e arra gondolni, hogy egy majdnem egészen nemesekből és papokból álló testület, a minő a magyar országgyűlés volt, ezt példányképül fogja venni

Bonaparte Napoleon.
(Herhan E. G. 1798-iki metszetéről, mely Guerin J. rajza után készült. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Sőt a magyar közvélemény, épúgy mint a kormányok közvéleménye, abba a tulságba esett, hogy minden ujítás már csak azért, mert ujítás, gyanusnak kezdett feltünni előtte s utoljára a legártatlanabb mozgalmat is egy-egy jakobinus mozgalom kezdeteül tekinté.
A mit a bécsi kormányférfiak nem láttak át, azt teljesen megérté József főherczeg, Magyarország helytartója, a ki fiatalsága daczára már ekkor számos jelét adta annak, hogy azok közé fog tartozni, a kik lépesek nemzetünket megérteni s a mi azzal egy jelentőségű: meg is szeretni. Ő tehát teljes erejéből azon volt, hogy a törvénytelen „önkéntes adománygyűjtés” véget érjen s a helyett a kormány, annak rendje és módja szerint, országgyűlésen kérjen a magyar nemzettől segítséget a nagy háborúra.
Ferencz király végre meghallgatta öccse tanácsát és november 6-ikára egybehívta az országgyűlést. A meghívók bizalmat feltüntető hangon és hizelgő kifejezésekben voltak szerkesztve. A felség – így szóltak a meghívók – tanácskozni kíván a magyar rendekkel, a kiknek elei hősiességökkel és nagylelkűségökkel Mária Terézia korában megmentették a monarchiát. Tanácskozni kíván velök amaz eszközökről, a melyek a trónnak, az ősi alkotmánynak, a nemesi jogoknak s a vallásnak biztosítására, a franczia elvek s a franczia fegyverek ellen, szükségesek. Látszik, hogy az udvarnál tekintettel voltak a rendek említett hangulatára, azért igyekszik a meghívó annyira kitüntetni, hogy a franczia forradalom közös ellensége trónnak, oltárnak, nemességnek, s a magyaroktól mindenek fölé helyezett történeti alkotmánynak.
Az országgyűlést ezúttal is Pozsonyban tartották meg. Hogy a nemzetet jó hangulatba hozzák, az udvar minden lehető alkalommal igyekezett magyarságát előtérbe tolni. A király az országgyűlést huszárezrede egyenruhájában nyitotta meg, a tulajdonképi megnyitó beszédet pedig Pálffy Károly kanczellár a szokásnak megfelelően magyarul tartotta. Nem is kell mondanunk, hogy e beszédben a magyar nemzet lehetőleg ki volt dicsérve, s hogy a franczia háború úgy volt feltüntetve, mint a mely különösen Magyarországot fenyegeti. A jól szerkesztett beszéd oly hatást tett a rendekre, hogy mint Mária Terézia idejében, ismét felhangzott az ismert felkiáltás: „Életünket és vérünket! ”

Alvinczy báró tábornok.
(Ecker A.-nak természetről készült festménye, Perger S. rajza után. – A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
A király tudván, mily nagy súlyt fektet a nemzet arra, hogy kormánya élén választott nádor álljon, tudván azt is, hogy öccse hasonlókép kívánja, hogy állását biztosítsák, megtette előterjesztését a nádori méltóság betöltése iránt. A rendek a primás indítványára ugyanazt az eljárást követték, a melyet Sándor főherczeg megválasztásakor: felbontatlanul hagyták az ajánló leveleket és egyhangúlag megválasztották nádornak József főherczeget.
Ezután megtörténtek az előterjesztések a hadi szükséglet tárgyában. A rendek nem sokat vitatkoztak, hanem gyorsan megtették ajánlataikat. A háború szükségletére felajánlottak, 50,000 ujonczot, 10,000 lovat, 20,000 ökröt, 2.400,000 mérő gabonát, 3.660,000 mérő zabot. Egyszersmind kijelentették, hogy készek saját személyökben is fölkelni. A rendes adót előbbi mennyiségében ajánlották meg a következő országgyűlésig.
Az országgyűlés teendője lett volna a rendszeres munkálatok tárgyalása is. De sem a kormány, sem a rendek nem óhajtottak ez idő szerint reformokat s így hallgatólagos megegyezéssel „jobb időkre” halasztották az említett munkálatok tárgyalását. Néhány követ volt ugyan, a ki kissé erélyesebben sürgette némely épen nem alkotmányba vágó, de gyakorlatilag fontos ügy elintézését. De a többség nem igen követte őket. Az illető követeket is elnémították azzal, hogy az udvar a főispánok útján kieszközölte a megyéknél, hogy visszahívják őket.

József főherczeg-nádor ifjukori arczképe.
(Blaschke metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Igy esett, hogy az országgyűlés minden nagyobb vita nélkül deczember 10-én véget ért. A király igyekezett is, hogy búcsuzó trónbeszédében kifejezést adjon megelégedésének. Hangsúlyozta, hogy Magyarország neki is hazája, s azzal az izenettel bocsátotta el a rendeket: „Vigyétek meg polgártársaitoknak is, a kikhez visszatérendők vagytok, királytok és barátotok üdvözletét. Mondjátok meg nekik, hogy az igazságnak, a mi minden erények koronája, mindig hűséges ápolója leszek.”
Az országgyűlés azt a határozatot is hozta, hogy a németországi harcztéren vitézkedő Károly főherczeget küldöttségileg üdvözölni fogja. A megbízottak Kehl ostromával találták őt elfoglalva. De nem sokáig maradhatott ott, mert a Bonaparte tábornok vezetése alatt álló olaszországi hadsereg mind jobban nyomult elő. 1797 február 2-ikán Bonaparte bevette Mantuát. Ezzel 15,000 császári és királyi katona esett fogságba s Ausztriának olaszországi birtokai teljesen a francziák hatalmába kerültek.
Bonaparte most Bécs elfoglalását tűzte ki czélul. A bécsi kormány Károly főherczeget állította vele szembe, de hiába, Be kellett látnia, hogy Ausztriának lehetetlen a franczia köztársasággal való kibékülést elkerülnie, csak az volt a kérdés: mily föltételek alatt? Hogy tehát a francziákat zavarba hozzák, Tirolban népfölkelést szerveztek, valamint az ezen háború idején gyöngesége érzetében oly nyomorúságos szerepet játszott velenczei köztársaságban. Nagyobb jelentősége volt annak, hogy április 8-ikán kihirdették a magyar nemesi fölkelést.
Rendeink nem tudva, hogy fölkeltésük csak szinteges manőver, nagy buzgalmat tanusítottak. Mintegy 40,000 nemes ragadott fegyvert. Költőink is hallatták buzdító szavukat, különösen Berzsenyi Dániel, a ki „A fölkelt nemességhez” czímű ódájában visszaveszi vádjait, a melyeket pár év előtt intézett nemzete ellen, a melyet akkor „romlásnak indult”-nak s „rút sybarita váz”-nak nevezett. Most a teljes bizalom és megelégedés hangján mondja: „Él még nemzetem Istene” s meg van győződve arról, hogy ily szép „spártai had” nem szállott Troja alá, „sem Hunyadink kevély zászlóit nem lengette volt rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.”
De bizony a magyar nemesség lóra ültetése csak arra való volt, hogy a francziákat emlékeztessék, mikép Ferencz királynak még harczra képes elemek állanak használatlanul rendelkezésére, nem pedig arra, hogy velök valami komolyat kezdjenek. Ez kitünik abból, hogy tíz nappal a magyar nemesi fölkelés kihirdetése után – 1797 április 18-ikán – már megkötötték a leobeni előzetes békét. Az alkudozások a végleges béke megkötése végett egész őszig elhúzódtak. Közben folytatták a magyar nemesség fölfegyverzését, hogy abban az esetben, ha az alkudozások megszakadnának, teljes harczképességgel léphessen föl. De ez nem következett be s október 17-ikén megkötötték a campoformioi békét. Ferencz ebben elvesztette Belgiumot, a melyet Francziaországhoz csatoltak, el Lombardiát, a melyből a cisalpini köztársaság alakult. Ezek helyett a velenczei köztársaság olasz, dalmát és isztriai birtokaival kárpótolták.
A békekötés Ausztriára nézve épen nem volt kedvező eredményűnek nevezhető. Különösen erkölcsi tekintetben, mert nem hogy megbuktatta volna a franczia köztársaságot, hanem még inkább alkalmat adott arra, hogy addigi olasz birtokai is köztársasággá alakuljanak. Ezen felül a háború iszonyúan megviselte a monarchiát. A jövedelmek és kiadások közti egyensúly – mind a mellett, hogy Anglia roppant összegekkel támogatta szövetségesét – megzavartatott és pedig nemcsak egy-két évre.
A pénzügyi veszteségben hazánknak is volt része. Épen nem tulságosak azoknak a számításai, a kik legkevesebb 40 millió forintra becsülik, a mi akkori viszonyaink között óriási összeg. Ezenfelül már ekkor megkezdődött a bécsi bank jegyeinek – a melyek minden törvény nélkül, az uralkodó parancsára, tényleg hazánkban is érvényesek valának – nagymértékű értékcsökkenése, a mi ismét jelentékeny veszteséggel járt. S hogy a véráldozat sem volt csekély, abból láthatni, hogy több mint 160,000 ujonczot adtunk a háború megkezdése óta, s azonfelül volt a nemesi fölkelés.
S mindez áldozatok fejében csak annyit értünk el, hogy az uralkodó október 29-iki rendeletével hazabocsátván, a nemesi fölkelést, teljes elismerését fejezte ki szolgálatai iránt s kijelenté, hogy a fölkelés tiszteit kész hasonló ranggal a rendes hadseregbe átvenni. Ezenfelül a bécsi „Teréziánum” nevű nevelő-intézetben tizenöt helyet alapított, magyar nemes ifjak számára.
***
A békének nem sokáig örültek Európa népei. A sebek távolról sem hegedtek még be, a viszonyok még nem bontakoztak ki s már ismét elkezdődött az általános harcz.

Károly főherczeg.
(Mansfeld J. G.-nak Kreutzinger J. festménye után készült metszetéről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
A franczia köztársaság a béke alatt folytatta megkezdett munkáját: az elaggott szomszéd államokat demokrácziai köztársaságokká alakította át. Igy lett Svájczból egységes helvét köztársaság, Genuából liguriai-, a pápai birtokból római köztársaság. De nem hagyták ennyiben. Belátták, hogy az európai szárazföldön kivívott diadalaik mind nem elégségesek arra, hogy Angliát megtörjék. Már pedig ez volt, a mi annyi éven át képessé tette Ausztriát, hogy Francziaország ellen háborút viseljen. Belátták, hogy Angliát csak úgy győzhetik le, ha erejének forrását: kereskedelmét elnyomják. Igy támadt a gondolat Egyptom meghódítására, hogy innen Anglia indiai uralmát és kereskedelmét megbuktassák.
A mozgékony köztársaságnál a gondolatot csakhamar követte a kivitel. Mindjárt 1798-ban megkezdődött az egyptomi vállalat. De Anglia sem volt rest. Jól tudván, hogy kereskedelmére Egyptom birtoka fontosabb kérdés, mint egy olasz tartomány hovatartozása, Francziaország ellen ujabb szövetséget hozott létre. Ausztria, Nápoly, Szardinia eltelve haraggal a köztársaság iránt s remélve, hogy az egyptomi vállalatba bele bukik, készek voltak ujra elkezdeni a harczot. A két olasz királyságban oly nagy volt a harczvágy, hogy be sem várták Ausztria fölfegyverkezését, hanem menten megindították a háborút. A francziák azonban gyorsan elbántak velök Szardinia szárazföldi birtokait Francziaországba kebelezték, Nápolyból pedig a parthenopéi köztársaságot alakították.
De a francziák 1798-iki sikerei csak mulandók valának. A következő év tavaszán Ausztria és Oroszország megkezdték a nagy háborút, a mely ez évben egészben véve reájok nézve volt kedvező. De nemsokára visszatért Bonaparte Egyptomból, megbuktatta a direktóriumot s a maga vezetése alatt konzulság néven uj kormányt állított fel. Ezután békealkudozásokat kezdett a szövetségesekkel. Oroszországgal sikerült is, de Ausztriában Thugut miniszteré volt a döntő szó, ez pedig teljesen híve volt – állítólag megvesztegetés következtében – az angol szövetségnek s a háborúnak. Hiába emelte fel Károly főherczeg intő szavát a kedvező föltételeket tartalmazó békeajánlat mellett: elhatározták a háború folytatását.
Az 1800-iki hadjárat nem volt oly kedvező Ferencz király fegyvereire, mint az előző évi. Junius 14-ikén Marengónál Bonaparte Napoleon döntő csatában megverte a Melastól vezetett osztrák és magyar hadat, pár nappal később pedig Moreau tette tönkre Hochstädtnél a németországi osztrák-magyar hadat. A békekötés szüksége ismét egész határozottsággal lépett előtérbe. De Angolország 62.000,000 frankot ajánlott fel arra az esetre, ha Ausztria február 1-éig nem köt békét, s Ferencz király elfogadta az ajánlatot.
A háború tehát tovább folyt. Szeptember 14-ikén kihirdette az uralkodó a nemesi fölkelést. Mintegy 45,000-en gyültek össze, Eszterházy Miklós herczeg, tovább Benyovszky, Mészáros és Splényi kerületi főparancsnokok vezérlete alatt.
De már ez nem segíthetett. Moreau deczember 3-ikán teljes győzelmet aratott Hohenlindennél, mire már Bécs elfoglalásától lehetett tartani. Az uralkodó ekkor felszólítá a nemességet, hogy siessen Bécs oltalmára. Ez késznek is nyilatkozott, noha csak a hazán belül tartozott szolgálni. A király nem is mulasztá el deczember 28-iki leiratában a fölkelőket dicsérettel halmozni el. „Várakozáson felül jól begyakorolva s oly szellemtől lelkesítve találtuk általunk személyesen szemle alá vett hadaitokat – úgymond – hogy bízva hűségök- és vitézségökbe, nem habozánk királyi személyünk védelmét is reájok bízni. S hogy e reményünk nem volt hiú, legujabban is kitüntettétek, midőn a veszély növekedtével tőlünk meghíva, gyorsan és buzgón, a mint a veszély nagysága kívánta, fővárosunk alá röpültetek. Személyünk és fölséges házunk iránt tanusított hűségtek joggal kívánja királyi megelégedésünk nyilvánítását, a mit ezennel, leggyöngédebb indulatunk és hálánk bizonyítványaul, atyailag kijelenteni kivánunk, nem kételkedvén, hogy ha az ellenséggel ujabb ütközetre kerül a dolog, várakozásunknak megfelelve, a magyar névnek ujabb halhatatlan emlékét szállítjátok a késő utódokra.”
Erre azonban nem nyilt alkalom. Az ekkor folyt háborúban a magyar névnek csak egyes rendes hadseregbeli csapatok, nem pedig a fölkelés szerzett és szerezhetett elismerést, mert február 9-ikén Luneville-ban már aláírták a békét. Ebben nagyjából a campoformiói békekötés pontjait erősítették meg, különösen azt is, a mely Német- és Francziaország határául a Rajnát állapítja meg. Ezen nem teljesen rendezett pont tisztázásául elhatározták, hogy a német fejedelmeket Rajnán túl levő birtokaikért a Rajna jobb partján levő egyházi birtokokkal és szabad birodalmi városokkal fogják kárpótolni. Különben, hogy a bécsi udvarra aránylag ennyire is kedvező béke jött létre, abban mindenesetre nagy része van annak, hogy a kész fölkelésre mutathatott.

Magyar insurgensek a franczia háborúk idejéből.
(Kimnach L.-nak Bikkesy vázlata után készült rajzáról; Morelli metszetéről.)
A békekötésnek az volt a következménye, hogy a magyar fölkelést április 15-én hazabocsátották. Az ezt elrendelő királyi leirat ismét tele volt elismeréssel. Az uralkodó kijelenté benne, hogy „dicsőséges császári és királyi kormányzása alatt soha nem lesz előtte semmi kellemesebb és kedvesebb, mint szeretett Magyarországa dicsőségének, javának, gyarapodásának előmozdítása.”
A béke megkötésének másik, bennünket csak közvetve érdeklő következménye volt Thugut fölmentése a főminiszterségtől, a kinek helyét némi átmeneti intézkedések után Cobenzl Lajos foglalta el.
A legutóbb folyt háború alatt nem tartottak országgyűlést, pedig a szabályszerű háromévi időköz immár letelt volt. Az uralkodó ezért a béke helyreállta után kötelességének tekinté, hogy a mulasztást pótolja, s 1802. május 2-ikára egybehívta a rendeket.
Az országgyűlést május 13-ikán nyitotta meg. Előadásai két pontra szorítkoztak: tartsák a magyar ezredeket béke idején is hadi létszámban s ezek eltartása végett emeljék föl a hadi adót. A rendek nem voltak ettől idegenek, s ez a körülmény, valamint az, hogy a királyné rendesen eljárt a gyűlésekre, nagy mértékben mérséklő hatással volt a felszólalókra. A rendek általában készeknek nyilatkoztak, hogy hozzájárulnak a kivánalmakhoz, csak azt kötötték ki, hogy az ország közgazdasági nyomorain némileg segítsenek. Ily értelemben kellett volna a feliratot megszerkeszteni, de Aczél István itélő-mester felhasználva a rendek udvariasságát, olykép fogalmazta azt meg, mintha a nemzet nem föltételül tűzte volna ki némely kívánságai teljesítését, hanem csak óhajtáskép említené azokat. Ennek következménye volt, hogy az uralkodó leiratában olykép nyilatkozott, mintha a kívánalmak csakugyan el volnának fogadva; a föltételeket pedig jónak látta néhány üres frázissal elütni.
Az országgyűlés hangulatát ez lényegesen megváltoztatta. Sokan voltak, a kik most már arra törekedtek, hogy egyáltalában semmi törvényt se hozzanak s így a kormány kívánságait se teljesítsék. Ez ugyan nem valósult meg, de a magyar ezredeknek ujonczokkal való pótlását csak a jövő országgyűlésig ajánlották meg. Az állandó ujonczozás terhét az országgyűlés nem volt hajlandó magára vállalni és pedig főleg azért nem, mert így az ujoncz-megajánlás mindig eszköz volt arra, hogy némely kívánságai teljesítését a kormánynál kieszközölje.
Az országgyűlés idejének nagy részét a pénzügyi helyzeten való viták vették igénybe. Különösen a tizenkét krajczárosok értékének tízre történt leszállítása idézett elő keserű vitákat. Sokat foglalkoztak a rendek azzal is, hogy a koronázó eskü értelmében Galicziát, a mely tartományra épen a magyar korona igényei czímén tette kezét Mária Terézia, továbbá a minap megszerzett Dalmácziát visszakapcsolják. Igen mérges vitát keltett még a só kérdése is. Mikor t. i. a rendek az adó fölemelésére reá álltak, elhatározták, hogy annak nagy részét a só árának mázsánkint egy forinttal való fölemeléséből állítsák elő. A kormány ennek elejét vette azzal, hogy a só árát önhatalmúlag 1 forint 6 krajczárral fölemelte, a mi a rendeknél nem csekély megütközést keltett, mert a só árának megszabását az országgyűlés jogai közé számították.

I. Ferencz.
(Phillips G. H. metszetéről, mely Lawrence T. festménye után készült; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Az országgyűlés különben, ha nem volt is oly engedékeny, mint az utolsó, egyébként annak nyomdokán haladva, nagyon konzervativ irányúnak mutatkozott. Igy törvénybe iktatták, hogy a katholikus ifjúság nevelését egészen egyháziak eszközöljék, sőt még a jezsuita-rend helyreállítását is kívánták. Nem csoda, hogy ily hangulat mellett a közczélok előmozdítására alkotandó „országos pénztár” tervéből nem lett semmi, különösen mivel a rendek arra hivatkozhattak, hogy ily czélra már 1792-ben a só árának egy részét rendelték s azt sem tudják, mi lett vele. A leghatározottabban tüntettek rendeink a „nem adózunk” elve mellett. Azt kivánták ugyanis, hogy a birtoktalan nemesek is teljesen adómentesek legyenek, hogy a nemes cselédje se tartozzék adóval s hogy a nemesek a városokban se fizessenek adót. De e mellett a demokráczia felé is történt egy lépés: törvénynyé lett, hogy azok a nem nemesek, a kik nem urak alattvalói – első sorban tehát a honorácziorok – a világos örökösödési és szerződési ügyekben a maguk személyében felperesekül perelhetnek. A jobbágyság érdekeiben pedig azt a törvényt hozták, a mely szerint, hogy ha a földesúr a kilenczedet s a rendesen általa kezelt tizedet nyolcz nap alatt a tett jelentés után el nem viszi a jobbágy földjéről, a jobbágynak tovább nem kell várakoznia, hanem behordhatja a maga részét. Ezenfelül a vadászat szabályozására is alkottak törvényt. A vadászás joga a kiváltságos rendekre szorítkozott ezután is, s egy akkori szatira bemutatja, a mint a nyulak küldöttsége hálatisztelgést tesz az országgyűlésnél, hogy nem engedte meg vadászásukat a parasztoknak.
Mint láthatni, hasznot keveset hajtott az 1802-iki országgyűlés. De mégis örvendetes, hogy legalább a kormánynyal szemben szabadabb gondolkozást tanusított. Ez kitünik abból a határozatból is, hogy a nem tetsző követeket nem lehet már egyszerűen visszaküldeni, hanem elnémításukhoz a lekenyerezésre is van szükség.
A luneville-i békekötés után következett pár évi nyugalom sem volt nagy események nélkül. Egész Európát leginkább érdekelte, hogy Bonaparte 1804-ben véget vetett a köztársaságnak s Francziaországot császársággá változtatta, azon évi május 18-ikán fölvevén I. Napoleon néven a „francziák császárja” czímet. Ez Bécsben is nagy hatást tett. A burgban gondolkozóba estek: vajjon nem fog-e a franczia császár örökös méltósága nagyobbnak tetszeni a római-német császár választott rangjánál? Elhatározták tehát, hogy a Habsburg-háznak is örökös császárságra kell szert tennie.
Igen, de mikép? Hiszen országai nem képeznek egységes államot. Szóba jött, hogy legfőbb országa után „Magyarország császárja” czímet vegyen föl Ferencz, szóba jött egyéb is, végre azonban abból indulván ki, hogy az uralkodó házat osztrák-háznak volt szokás nevezni, sőt hogy birtokait is közbeszédben Ausztriának mondották; augusztus 11-én az lett határozattá, hogy Ferencz az „ausztriai császár” czimet veszi föl. A magyar kormányszékek felszólalására azonban a fölvételt közzé tevő rendeletben kijelenté az uralkodó, hogy uj méltósága Magyarország jogain a legkevesebbet sem változtat. Még határozottabb ez irányban Ferencz királynak ama nyilatkozata, a melyet az 1807-iki országgyűlésen tett. „A császári méltóság czíme – úgymond – a melyet a felség háza dísze végett vett föl, valamint semmi változást nem hozott és nem hozhatott létre ama viszonyban, a mely közte s az ország között van, úgy az ország jogainak sem lehet semmi néven nevezendő sérelmére.”
Az osztrák császári czímnek ugyan akkor sem lehetett volna hazánkban semmi jogi hatálya, ha ezeket a nyilatkozatokat nem teszik is, mert kétoldalú kötéseket egyoldalúan megváltoztatni nem lehet. Azonban szükség volt e nyilatkozatokra azért, hogy a külföld is tudja meg, mikép hazánk nem olvadt bele a legujabb birodalomba; továbbá azért, hogy a hazánkat hatalmuk alá hajtani vágyó német miniszterek ne hivatkozhassanak, habár csak hallgatólagos beolvadásra is.
Nem telt bele egy év, hogy Napoleon fölvette a császári czímet, lankadni nem tudó ellensége: Anglia ujból szövetséget toborzott ellene. Áprilisban Oroszországgal szövetségre lépett, melyhez augusztusban Ferencz is csatlakozott. Ez megtörténvén, a király ismét szükségét látta a magyar rendek egybehívásának, illetőleg annak, hogy a magyar nemzet áldozatkészségét igénybe vegye s még e hó 30-ikán kiadta a meghívókat október 13-ikára.

I. Napoleon császár.
(Audouin metszetéről, mely Chatillon K. festménye után készült; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
Mire az országgyűlés egybegyült, bekövetkezett a katasztrófa: az ellenség Ferencznek Mack vezérlete alatt állott főseregét Ulmnál október 17-én elfogta, a Ferdinánd főherczeg alatt állott osztály pedig oly állapotba jutott, hogy maga a főherczeg is csak néhány huszár kíséretében menekülhetett meg.
Ferencz király rémülten ment Pozsonyba az országgyűlés megnyitására. Ismét lelkesítő hangon szólt a nemzethez. „Magyarok! – így aposztrofálta a rendeket – ti mind nemesség, mind vitézség által dicső s előttünk kedves nemzet.... Már rég fölülmultátok őseiteknek 1741-iki tetteit, melyek által azok maguknak mind a történelemben, mind a felséges ausztriai ház fejedelmeinek szívében halhatatlan nevet érdemeltek ki. Most azt fogjátok bebizonyítani, hogy ily nagy lelkekben az irántunk s hazátok iránt való hűség és buzgalom meg nem ernyedhet.”
Másnap a nádor beszélt, nemcsak a szívhez, hanem az észhez is. Kiemelte, hogy Napoleon nemcsak a trónoknak, hanem a nemzeteknek is ellenségök s hogy az ő „agyarkodó szándékai a legsúlyosabb veszedelemmel fenyegetik alkotmányunkat, sőt Magyarország politikai fönmaradását is.”

A pozsonyi béke emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
(Előlapján Napoleon arczképe, e körirattal: NAPOLEON EMP(ereur)ET ROI. Azaz: Napoleon császár és király. Hátlapján: TEMPLVM JANI. Azaz: Janus temploma. Lent: PAIX DE PRESBOURG XXVI. DECEMBRE MDCCCV. Azaz: Pozsonyi béke, 1805. deczember 26-án.
De a rendek kevésbbé hallgattak most a szép szavakra. Azt tartották, hogy mind igaz lehet, a mit hallottak, de még sincs szükség a háborúra. Hangsúlyozták a nemzet kimerültségét s bizony elég kedvetlenül ajánlották meg a fölkelést, s annak támogatására a jobbágyságból a telekkatonaságot. Az ellenzéki hang különben is növekedett. Különösen a nemzeti nyelv érdekében sürgettek a rendek intézkedéseket, továbbá kívánták, hogy az utóbbi abszolutisztikus irányú időben igen elterjedt névtelen feladás rendszerének végét szakítsák. Az országgyűlésnek különben alig volt ideje egy-két törvény alkotására, mert az ellenség gyorsan közeledett Bécs, s így az ahhoz közel fekvő Pozsony felé. Az országgyűlést tehát november 7-ikén feloszlatta a király. Öt nappal későbben, november 12-ikén már Bécsben volt Napoleon.
A király november 7-ikén Magyarországon teljes hatalommal ruházta fel a nádort. Ez hazánkat a dúlástól megkímélendő, semlegessé akarta tenni, a mit Napoleon is hajlandó volt elfogadni. Mert ő, nem ismerve azt a hatalmas családi szellemet, a mely a habsburg-lotharingiai-háznak egyik legszebb tulajdona, azt hitte, hogy ezen az uton rábírhatja a nádor-főherczeget, hogy fellépjen bátyja ellen s elfoglalja Magyarország trónját. De a bécsi államférfiak nem értették vagy nem akarták érteni József eljárását s így semmi sem lett a magyar semlegességből.
Különben a háborúból már nem volt sok hátra. Napoleon deczember 2-ikán Austerlitz mellett a híres „három császár csatájá”-ban teljesen megverte az orosz és osztrák-magyar csapatokat, úgy hogy ellenfeleinek okvetetlenül békére kellett lépniök. Még ez évben csakugyan megkötötték a pozsonyi békét, amely Ausztriának az imént megszerzett Velenczébe, Dalmácziával és Isztriával, továbbá Tirolba és még meglevő svábföldi birtokaiba került. Mindezekért Salzburggal kárpótolták. Ezen felül Napoleonnak németországi uj alkotásait: a bajor és württenbergi királyságokat el kellett ismernie.
***
Nem példátlan eset a világtörténetben, hogy vesztett háború után a vesztes fél valósággal uj életre kel. Ily jelenségnek vagyunk tanui Ausztriában is a pozsonyi békekötés után. Legelőször is személyváltozás állott be a kormány élén: Cobenzlt fölmentették hivatalától, helyébe Stadion lépett, a hadügyet pedig az 1800 óta háttérbe szorított Károly főherczegre bízták.
Az uj emberek uj szellemet hoztak az egész kormányba. Láttuk, hogy a franczia forradalom annyira elijeszté a bécsi udvart, hogy felhagyott minden oly intézkedéssel, a mi csak távolról is hasonlított reformhoz. A népek legcsekélyebb s legártatlanabb mozgalmaiban már forradalmat látott. Ez volt oka, hogy a Thugut-féle kormány kezdete óta a hirlapok apró-cseprő ujdonságokon kívül alig közölhettek valamit, s hogy még a viszonylag szabad Magyarországban is nagyban üldözték amaz embereket, a kiktől a társadalmat féltették. 1802-ben például két ifjú: Zsarnóczy ügyvéd és Mikola jurátus került vérpadra, némi egyház- és kormányellenes, különben jelentőség nélkül való gúnyoló iratokért.
Stadion és Károly főherczeg nagyon tökéletlennek találták ezt a rendszert. Oda hatottak tehát, hogy a kormány a népeknek szabad mozgást engedjen. Meg voltak győződve arról, hogy a kormány czéljaira sokkal előnyösebb, ha a rendelkezésére álló erőket felhasználva, maga ragadja kezébe a közvélemény vezetését, habár itt-ott némi ellenzéki hang is volna hallható. Az uj irány az irodalomban is érvényesült. A fölvilágosodottak tudták, hogy a nép minden akadály mellett is olvassa a tiltott könyveket. Jobbnak látták tehát nem ezek kizárására fektetni a súlyt, hanem arra, hogy a kormány maga is nyerjen meg ügyes művelt írókat. Ilyen volt Gentz, a ki szellemesen és magvasan írt politikai dolgozataival szinte felvillanyozó hatással volt a közönségre, a mely addig komolyabb, okosabb hangot csak franczia részről hallott.
De ha a kormány eljárása a belügyekben a pozsonyi békekötés után megváltozott Ausztriában s némileg Magyarországon is: a külpolitikában nem történt változás. A bécsi kormányférfiak ezentúl is a monarchia legfőbb feladatának a francziák ellen való háborút tekintették, s a legkevesebb hajlandóságot sem tanusították arra, hogy Napoleonnal barátságosabb viszonyokat hozzanak létre. Pedig Napoleon ez idő szerint Oroszországot tekinté legfőbb vetélytársának a szárazföldön, s ezért nagyon hajlandó volt arra, hogy a bécsi udvarral barátságosabb viszonyba lépjen.
A francziák ellen való gyűlölet mellett azonban most már óvatosabb eljárást találunk. A bécsi kormányférfiak belátják, hogy a vakon nekirohanás nem vezethet czélhoz. Azért el voltak határozva, hogy addig, míg a viszonyokat ujból nem rendezik, nem lépnek ki a tartózkodó helyzetből. Pedig hamar történtek oly dolgok, a melyek a bécsi udvarra szörnyű kellemetlenek valának. 1805-ben és 1806-ban megalakult a rajnai szövetség német fejedelmekből, Dalberg, Németország volt prímása, most „frankfurti nagyherczeg” vezetése alatt. A szövetség Napoleont ismerte el protektorául. Tagjai független fejedelmek gyanánt viselkedtek s kimondták, hogy nem tekintik magukat a császár s a birodalom alattvalóinak. Ennek következménye volt, hogy Bacher franczia ügyvivő augusztus 1-én a regensburgi birodalmi gyűlésen kijelenté, hogy Francziaország ezentul a német birodalmat nem hajlandó elismerni, hanem annak minden egyes részét teljesen független államnak tekinti. E nyilatkozatra Ferencz király pár évvel ezelőtt talán háborút indított volna, most egész nyugalommal tudomásúl vette s augusztus 6-ikán már letette a római császári czímet. Igy szünt meg minden nagyobb feltünés nélkül a német vagy hivatalos nevén: „a német nemzetiségű római szent birodalom”. Egyedüli, ma is élő emléke a feketesárga szín, a mely azelőtt a német császárok színe volt s melyet Ferencz az osztrák császárok színévé tett.

Stadion János gróf.
(Perger rajzáról, mely Schopper festménye után készült. – A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
A Habsburg- és Habsburg-Lotharingiai-ház eddigelé német voltát, német birtokai jelentőségét s német császári méltóságát, a melyet bár nem örökösen, de tényleg majdnem négy századon át viselt, folyton előtérbe tolta. Ezért kormánya mindig német volt s többi országaiban is mindenütt mint germanizátor lépett fel. Most azonban fölmerült a kérdés hogy melyik tulajdonképen a monarchia főországa s mely ország az, a melyet a monarchiának természetes fejlődése érdekében előtérbe kell helyezni?
Talleyrand, a nagy franczia államférfiú, ama nézetének adott kifejezést, hogy miután az osztrák-magyar-monarchia súlypontja keleten van, azon kell lennie, hogy felhagyva nyugoti törekvéseivel, minden figyelmét keleti gyarapodására fordítsa. Ennél még világosabb és szabatosabb Gentz egyik nyilatkozata. Szerinte a Habsburg-háznak Német- és Olaszországot illetőleg minden szereplési vágyról le kell mondania.
Bécs nem lehet többé főváros, a német tartományok nem lehetnek a monarchia szíve. A kormányt Budára kell áttenni s Magyarországnak kell a monarchia főországává válnia. De a megszokás nagy hatalom. Noha az uralkodóház megszünt a német birodalmi koronát viselni, a bécsi udvari politika a régi csapáson haladt és Magyarország továbbra is háttérbe szorult a német-cseh tartományok mellett.
Hogy Ferencz s a bécsi udvar nem hajlandó az idő előtt való háborúra, kimutatta egy még inkább kísértetbe hozó alkalommal. Ugyanis ez évben ujból kitört a háború Francziaország ellen. Porosz- és Oroszország voltak főrészesei. A sikerre való kilátás Ferencz csatlakozása esetén jelentékenyen nagyobb lett volna. De ez most nem látta elérkezettnek az időt a támadásra. Bécs némán nézte, mint töri össze Napoleon Poroszországot, mint nyomul diadalmas hadaival a Niemenig, mint tűzi ki jelszó gyanánt az Ausztriára is veszedelmessé válható igét: Lengyelország helyreállítását.
De ha rendületlenül meg is maradt a béke mellett, semmi hajlamot sem mutatott arra, hogy Napoleon szövetségese legyen. A franczia császár valóban helyre akarván állítani Lengyelországot, Ausztria lengyel birtokaira okvetetlenül szüksége volt. S hogy ezeket megkaphassa, ajánlatot tett Galicziának Porosz-Sziléziáért való elcserélése iránt. Azonban Ferencz az ajánlatot visszautasítá.
Ez a visszautasítás Napoleon politikájára nagy hatással volt. Abban a meggyőződésben, hogy neki keleti Európában szövetségesre okvetetlenül szüksége van, s látva, hogy Ausztria e szerepre nem hajlandó, egyet fordított politikáján s a rendes békealkudozások mellett Oroszországgal titkos alkudozásokba kezdett. Mire a tilsiti béke létrejött, már el volt határozva Franczia- és Oroszország szövetsége, a melynek értelmében megosztoznak az Európa fölötti hatalmon: Francziaországé legyen a földrész nyugoti, Oroszországé pedig annak keleti fele.
Míg ezek történtek, a bécsi kormány a legnagyobb buzgalommal folytatta az ujjáalkotás munkáját. Figyelmét mindenekelőtt a hadügy ujjáalakítására s arra fordítá, hogy a pénzügyet legalább némileg rendbe hozza. A hadügy terén elég jelentékeny volt a siker: egészen uj alapra állították s a rendes hadsereg mellett kiváló jelentőségű uj intézményt hoztak létre „honvédség” (Landwehr) néven.
Az említett két ügyben azonban csak úgy véltek eredményt elérhetni, ha azokat nemcsak Ausztriában, hanem a viszonyoknak megfelelő módosításokkal Magyarországon is életbe léptetik. De a kormány tartott a rendektől. Előbb tehát konkurzust hívott össze, s csak midőn ez kijelenté, hogy ily ügyek megszavazására magát nem érzi jogosítottnak, határozta el magát arra, hogy országgyűlést hí össze, és pedig, hogy kedvezőbb hangulatot ébreszszen: Budára. Az országgyűlést 1807. évi április 5-ikére hirdették ki. A királyi előadásokban azt kívánta az uralkodó, hogy az 1802-ben megajánlott, de immár megszünt hadpótlást tegyék állandóvá, a nemesi fölkelést pedig szervezzék ujjá. Kívánta még, hogy a rendek a megdrágult viszonyok következtében nagyobb hadi adót ajánljanak; azonfelül rendkivüli segélyt is nyujtsanak, hogy a pénzügy rendbe jöjjön. Reformokul az országos bizottságok rendszeres munkálatai közül a törvényszékek szabályozására s a váltótörvényszékekre vonatkozókat kívánta fölvétetni.
A rendek korán sem voltak oly engedékeny hangulatban, mint az előbbi országgyűléseken. Vay József, Nagy Pál és Perényi Zsigmond erélyes vezetése alatt nagyon kevés hajlandóságot tanusítottak az előterjesztések elfogadására, hacsak a kormány a Magyarországot terhelő vámrendszer ügyében nem alkalmazkodik a mult országgyűlésen kifejezett kivánalmakhoz. Ezen felül kifejezést adtak annak is, hogy a nemzet a háborúba beleunt. Ugyanis fölvették a föliratba a nemzet amaz óhajtását, hogy a békét ezentul állandóan tartsák meg, s hogy a béke s a háború jogát a király a törvény értelmében a nemzet befolyásával gyakorolja.
De a főrendek teljesen beleélték magukat a Thugut-féle szellembe. Innen kezdve két irányt követnek: minden néven nevezendő ujítást lehetetlenné igyekeznek tenni, s aggodalmasan kerülik a lecsekélyebb összekoczczanást a bécsi kormánynyal, attól tartva, hogy minden kormány-ellenes mozgalomból épúgy arisztokráczia-ellenes támad, mint a hogy Francziaországban történt. Azért minden áron azon voltak, hogy a rendeket hajlandókká tegyék az udvar kivánságainak teljesítésére.
A két tábla ellenkező felfogása sok meddő vitára adott alkalmat. Végre az országgyűlés ajánlott ugyan ujonczokat, de a rendes ujonczozó rendszert nem, fogadta el. A nemesi fölkelés szabályozása is elmaradt, mert e kérdésben megegyezés nem tudott létrejönni a kormány és rendek között. Az előbbi ugyanis a nemesi fölkelést is meg akarta fosztani minden nemzeti sajátságától és különállásától, esetleg pedig eltörülni. A rendek ellenben csak arra voltak hajlandók, hogy a nemesség gyakrabban legyen köteles fegyvergyakorlatot tartani, hogy képesebb legyen a harczra. Erre azonban a kormány semmi szín alatt sem volt hajlandó, nehogy a nemesség jól begyakorlott volta a kormány és nemzet közt támadható összekoczczanás esetén lázadásra bátorítson. A rendes adót sem emelték föl, ellenben a nem-jobbágyok terhére nagy ajánlatot tettek a pénzügy rendbehozatala érdekében. Minden nemjobbágy-föld jövedelmének hatodát ajánlották meg, továbbá minden ingóság értékének századát, a tőkepénzesek tőkéjének, a tisztviselők és nyugdíjasok járandóságának századrészét, a többi honorácziorok és kereskedők, iparosok és bérlők jövedelmének pedig egy hatodát.
A többi ügyben is elég meddő volt az országgyűlés. A nemzeti nyelv érdekében Nagy Pál szólalt fel, határozottan kiemelvén, hogy az még az alkotmánynál is becsesebb kincs, mert ezt, ha elvették is, vissza lehet szerezni, míg a nyelv, ha elvesztik, örökre oda van. Nagy volt erre a lelkesedés, de a kormány elutasító magatartást tanusított, mindenek felett ellenezvén, hogy a nemzeti nyelv a hadseregnél is azt az állást foglalja el, a mely megilleti. Igérte ugyan, hogy a magyar csapatoknál magyarokat neveznek ki tisztekül s hogy fel fogja állíttatni a magyar katonai akadémiát, a melynek költségére egyes magyarok jelentékeny összegeket adtak. Ellenben határozottan megtagadta azt a kívánságot, hogy a magyar ezredeknél magyar legyen a vezénylet s az ügykezelés nyelve.
Némi eredményt sikerült elérni abban, hogy a bányaügyet, a mely annyi időn át törvényeink ellenére a bécsi udvari kamarának volt alávetve, most a magyar kamara alá rendelték. Ellenben a vámrendszert illető kívánságot teljesen elutasították. Az uralkodó válaszában nyiltan kijelenté, hogy ezen a téren a viszonosság nem egyezik meg a monarchia rendszerével. Ebből az a baj is származott, hogy a magyar közvélemény hozzászokott, hogy minden baj okául a vámrendszert tekintse s csöndes megnyugvással, összedugott kézzel várja ennek a kérdésnek kedvező elintézését, s azzal Magyarország sorsának jobbra fordultát.
Legörvendetesebb jelensége az 1807-iki országgyűlésnek az a törvény, a mely Széchenyi Ferencz gróf érdemét ismeri el. Ő ugyanis gazdag könyv- és régiség-gyüjteményével megvetette a nemzeti muzeum alapját, a mely intézet azóta nemzeti műveltségünknek oly sok szolgálatot tett. De nemcsak ezért kell e törvényt örvendetes eseménynek tekintenünk, hanem azért is, mert tanuságot tesz arról, hogy a „Segíts magadon, akkor Isten is megsegít” elve mindinkább tért foglalt. Ekkoriban történt a dunántúli vizek nagy részének, a három nagy tónak, továbbá a Siónak, Sárvíznek, és Kaposnak szabályozása; akkor alapította Festetich György gróf Keszthelyen a „Georgikon” nevű gazdasági felsőbb iskolát; akkor tettek előkelőink a kereskedelmi és ipari vállalkozás terén figyelemre méltó kísérleteket; ekkor épült a Ferencz-csatorna s a Károlyvárostól Fiuméba vezető Lujza-út.
Az országgyűlés a mellett, hogy a kormány irányában szabadelvű volt, épen nem volt az az alsóbb néposztálylyal szemben. Mikor Nagy Pál a nép szükségleteit és bizonyos mértékig jogait emlegette, azt kiáltották feléje: „Ne bolondozzék!” (Ne stultiset!)
A kormány s a nemzet közt való jó viszonyt az 1807-iki országgyűlés nem mozdította elő. A rendek között oly hangok emelkedtek, a melyek megtámadták a francziák irányában folyton kihivó, de vereségnél egyebet nem arató politikát. A kölcsönös rossz hangulat abban is nyilvánult, hogy a kormány s az országgyülés részéről tett nyilatkozatok meglehetős ingerült hangon voltak tartva.
Erről tesz tanúságot Vay Miklós báró tábornok esete is. Ő a főrendiházban erősen kikelt ama szokás ellen, hogy egyesek a kormány felszólítására az országgyűlés ajánlatán felül is adnak segélyt. „Megérhetnők – úgymond – hogy a pénz szűkében levő kormány a legmagasabb állásokat minden érdem nélkül szűkölködő embereknek adná.” Ezért a nádor megdorgálta, a kormány pedig megfosztá tiszti rangjától. A rendek azonban ügyét a szólásszabadság ügyének tekintvén, erélyesen fölszólaltak s minden áron feliratot akartak intézni a királyhoz. Mire a személynök halasztást eszközölt annak kijelentésével, hogy a nádor épen most jár közben. Csakugyan visszaadták Vaynák tiszti rangját. A rendek azonban ezzel nem voltak megelégedve, azt tartván, hogy nem elég, ha Vay visszanyeri állását, mert általában biztosítva kell lenni hasonló esetek ismétlődése ellen. A nádor ujból közbenjárt s a király kijelenté, hogy semmi olyast nem rendelt s nem is fog rendelni, a mi az országgyűlésen a szólás-szabadságot gátolhatná.
Más jele a kölcsönös rossz hangulatnak volt, hogy a kormány a hírlapokat nagyon megczenzuráztatta s nem engedte, hogy az országgyűlésről a szertartásos üléseken s a véglegesen megerősített határozatokon kívül egyebet is irhassanak.
Az elég rosszúl folyt országgyűlés deczember 15-ikén ért véget.
***
Az 1808-ik évben Napoleon végzetes háborúba bonyolódott. Elűzte Spanyolországból a Bourbonokat s bátyját: Józsefet, az addigi nápolyi királyt, tette királylyá. A spanyol nép azonban nem akarta ezt tűrni s Angliától segítve, kemény harczot kezdett az idegenek ellen. E harcz folytonosan óriási mennyiségű erőt vett igénybe s ezzel megkönnyíté Napoleon ellenségeinek támadó föllépését. De nem csak ennyiben ártott ez a harcz Napoleonnak. A népek közvéleményét még inkább ellene hangolta. S az uralkodók most már arra hivatkozhattak, hogy Napoleon nemcsak a trónoknak ellensége, hanem a népeknek is.

Széchenyi Ferencz gróf.
Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.
Körirata: COM(es) FRANC(iscus) SZÉCHÉNYI DE SÁRVÁR ET F. VIDÉK, S(acrae) C(aesareae) ET R(egiae) A(postolicae) M(ajestatis) CAM(erarius) ET INT(imus) STAT(us) CONS(iliarius) ORD(inis) S(ancti) JANUAR(II) M(agnae) CRUC(is) EQUES. Azaz: Sárvári és f. vidéki Széchényi Ferencz gróf, ő csász. és kir. apostoli felsége kamarása és titkos tanácsosa, a Szt. Január-rend nagykeresztjének lovagja.
Különösen felvillanyozó hatást tettek a spanyol viszonyok a bécsi udvarra, a mely Angliával együtt hivatásának tekinté a franczia forradalom ellen való harczot, s a mely viszonyait annyira a mennyire rendbe szedvén, most már csak az alkalomra várt, hogy Napoleon ellen támadhasson. Azt hitték, itt az idő, annál is inkább, mert most lehetségesnek látszott Magyarország megnyerése. Ennek rendei ugyan 1796-iki buzgalmokból már igen alább hagytak s mint láttuk: a legutóbbi országgyűlésen határozottan megtámadták a bécsi kormány harczias politikáját. De a spanyol háború nagyon megbotránykoztatta lelkületöket, mely a történelmi jogot mindenek fölé helyezte. A kormány nem is mulasztá el a nemzet kedvező hangulatát fokozni, megengedvén, sőt odahatván, hogy a magyar hírlapok bőven írjanak a spanyol nép mellett, a mely „ősi jogaiért” küzd. Még Verseghy is, a kit annak idején franczia rokonszenveért halálra ítéltek s a ki a megkegyelmezés után nyolcz esztendőn át hordta a bilincset, szintén föllép a népek ellenségévé vált „első consul-polgár” – „citoyen premier-consul” ez volt a köztársaság idejében Napoleon hivatalos czíme – ellen.
Ennek az iránynak a felhasználását nagyon fontosnak találta a bécsi udvar. Hogy a magyar népet jó hangulatba hozzák, elhatározták, hogy a király harmadik feleségét: Mária Ludovikát megkoronázzák.
A király csakugyan egybehívta a koronázó országgyűlést augusztus 8-ikára, és szeptember 7-ikén megtörtént a koronázás. Tudván, mily hő kívánsága a magyar nemzetnek a magyar tiszti akadémia, a királyné a koronázási ajándékból 50,000 frtot adott erre a czélra, a király pedig házat. De nem is volt ez hiában. Az országgyűlés felhatalmazta a királyt, hogy három év alatt, ha szükséges lenne, kihirdetheti a nemesi fölkelést, azon felül megajánlott 20,000 ujonczot. Szükség esetén kész volt még többet is megajánlani, de csak e végből egybehívandó országgyűlésen. A nemzeti kívánalmak teljesítését csak formalitásból kívánták, kijelentvén, hogy ez idő szerint nem igénylik azok teljesítését. Az országgyűlés kéthavi működés után november 5-én oszlott szét. Hogy ily készséges eszköze volt az udvarnak, nagyrészt onnan eredt, hogy a mult országgyűlés ellenzéki főszónokait, mint felsőbüki Nagy Pált, szép módjával rábírták, hogy ne foglaljanak el követi állást.
Az uj esztendő ismét meghozta a háborút. Ferencz király február 19-ikén és ápril 1-én nyilt levélben tudtul adta népeinek, hogy ujra elkezdődik a harcz. Április 11-ikén kihirdették a nemesi fölkelést. József főherczeg-nádor és Károly Ambrus főherezeg-prímás – az utóbbi a királyné testvére volt, az uralkodó család esztei ágából – beutazták az országot, hogy a népet föllelkesítsék. S fáradozásuk nem volt hiábavaló. Oly nagy volt a harczias buzgalom, hogy a fölkelésben olyanok is vettek részt, a kiknek nem is kellett volna, mások meg jelentékeny önkéntes adományokat tettek. A lelkesedés még a köznépre is elragadt, mely gabonát adott.
De Napoleon sem volt rest. Hiller hadtestét, mielőtt egyesülhetett volna a Károly főherczeg vezérlete alatt álló fősereggel, Landshutnál megverte s ily módon útat nyitott Bécshez, a mely város már május 13-án kezébe esett. Ezután átkelt a Dunán, a Morva mezejére, a hol Károly főherczeg összegyüjtötte a monarchia haderejének nagy részét. Május 21-ikén csapott össze a két sereg Aspern mellett. A csata eldöntetlen maradt, s így ha Napoleon nem volt is vesztesnek mondható, győzhetetlenségének varázsa megszünt.
Május elején kezdett a magyar nemzeti hadsereg is nagyobb mértékben összegyűlni a táborhelyül kitűzött Győrött. A vezetést a törvények értelmében József főherczeg nádor vette kezébe, a kinek Kisfaludy Sándor, a hírneves költő volt adjutánsa. A közhangulat mellett természetesen kopár talajra talált Napoleonnak május 15-ikén kiadott proklamácziója, a melyben a magyar nemzetet felszólítja: szakadjon el az uralkodó háztól, gyűljön össze a Rákoson s válaszszon nemzeti királyt.

Napoleon császár proklamácziója a magyarokhoz.
(Egykoru nyomtatvány kisebbitett másolata.)
A fölkelt nemességnek nemsokára tettel is meg kellett mutatnia vitézségét s az uralkodóházhoz való ragaszkodását. A János főherczeg vezérlete alatt Olaszországban működött hadsereg Győr felé vonult vissza, maga után hozva Jenő olasz alkirály seregét. Győr mellett ujból csatára került a dolog, a melyben a magyar fölkelőknek már Győrbe érkezett része is részt vett. A csata János főherczeg táborkarának rossz intézkedései következtében elveszett. A helyzetet a magyar fölkelő sereg sem tudta jobbá tenni, mert vezényletét – törvény ellenére – János főherczegnek rendelték alá; továbbá, mert a fölkelő sereg a főhadi parancsnokság hiányos intézkedései következtében igen rosszul volt fölszerelve, végül, mert vitézsége nem volt képes a hiányos begyakorlás mellett érvényesülni. Mindazonáltal épen a fölkelt nemességnek köszönhető, hogy a vesztett csata után a visszavonulás nem vált nagyon veszedelmessé.
Junius 14-ikén volt a csata, tíz nap mulva a francziák bevonultak Győrbe.
E városnak Narbonne lett a parancsnoka, kinek főfeladata volt, hogy a magyarok között a Napoleon-féle proklamácziónak híveket szerezzen. Azonban ez nem sikerült.

János főherczeg.
(Jahn 1808-iki metszetéről, mely Lumnitzer J. G. rajza után készült. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Az asperni csata után hat héten át szünet volt a fő-harcztéren. Az alatt Ferencz király óriási erőfeszítéseket tett, hogy nagyobb erővel léphessen fel. Minden megmozdítható erőt megmozdított, azonkívül a megyékhez körrendeletet írt, a melyben még 40,000 ujonczot kívánt. A megyék a világos törvény ellenére nem tehettek eleget Ferencz kívánságának, de buzgón segédkeztek az önkéntesek gyűjtésében.
Julius 6-ikán döntő ütközetre került a dolog, Wagram mellett. Napoleon teljes diadalt aratott, úgy hogy öt nap mulva fegyverszünetet kellett kötni. Károly főherczeg lemondott a főparancsnokságról s átadta Liechtenstein János herczegnek. Az összes hadsereg Magyarországba vonult vissza.
A fegyverszünet alatt a bécsi kormány minden erejével arra törekedett, hogy Angliát és Poroszországot rábírja a francziák ellen való föllépésre, s hogy Oroszországot a maga pártjára térítse. Ez a hatalom a tilsiti béke, s még inkább az 1808-iki erfurti találkozó óta Francziaország szövetségese volt, de az utóbbi háború alatt magát meglehetősen kétszinűen viselte. Ámde a bécsi kormány törekvései nem sikerültek. Ezért október 14-ikén megkötötték a békét, a mely Ausztriát ismét több tartománytól fosztotta meg. A veszteségben Magyarország is részes volt, a mennyiben a Száván túl fekvő birtokait a franczia illir-tartománynak kellett átengednie.
A béke kiegészítése volt Napoléonnak a Habsburg-Lotharingiai-házzal való családi összeköttetésbe lépése. A franczia császár ugyanis teljesen tagjává kívánván lenni az európai uralkodók családjának, 1810. április 2-ikán nőül vette Mária Lujzát, Ferencz legidősebb leányát.

Mária Lujza.
(Rahl K. metszetéről, mely Krafft P. rajza után készült. – A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
A magyar fölkelést a király november 24-iki rendeletével bocsátotta haza. Szolgálatairól a legteljesebb elismerés hangján emlékezett meg. De ez nem volt képes elfojtani a nemzet neheztelését a háborúnak szerencsétlen kimenetelén. Különösen fájlalták, hogy a magyar területet megcsonkították s hogy erről a magyarok meghallgatása nélkül történt intézkedés.
De a közjogi sérelmen való fájdalmat nemsokára más váltotta fel, mely minden egyest nagy mértékben érintett. A pénzügyi viszonyok a folytonos háborúskodás következtében mind rosszabbakká lettek. Már 1802-ben oly nehéz volt szert tenni érczpénzre, hogy a kormány csak arany-ezüst sorsjáték útján bírta a közpénztárba vándoroltatni. A bajok orvoslására sokféle kísérletet tettek. Végre is a kormány sehogy sem lévén képes segíteni, a legegyszerűbb, de legveszedelmesebb eszközhöz nyúlt: leszállította a forgalomban levő papiros-pénzt névleges értékének egy ötödére, az államadósságok kamatait pedig felényire. Óriási áradata a fölterjesztéseknek indult most meg. Az 1810. február 21-iki rendelettel megszabott „devalvatio” („értékleszállítás”) úgy a polgárok károsítása, mint a közjog szempontjából élesnél élesebb támadásoknak volt kitéve.
Hogy valamikép elintézzék az ügyet, az uralkodó augusztus 25-ikére egybehívta a magyar országgyűlést. Ismervén a közvélemény ingerült voltát, a kormány meghagyta a főispánoknak, hogy a hevesebb ellenzékiek megválasztását gátolják meg; meghagyták továbbá a naplónak nagymértékű megczenzurálását, a hírlapoknak pedig megtiltották minden oly fölterjesztés közlését, a mely a kormány devalváló jogát kétségbe vonja.
Az országgyűlést az uralkodó személyesen nyitotta meg. Beszédében utalt arra, hogy a királyi előadásokban nem csekély áldozatokat kíván a nemzettől, de a nemzet fönmaradása – úgymond – nem eszközölhető csekély áldozatok árán. A rendek nevében József nádor-főherczeg válaszolt. „Súlyos a baj – így szólt – de a nemzet meg van győződve, hogy királya nem kiván egyebet, mint a mi az alkotmánynyal megegyezik s a mi nem haladja felül az ország erejét. Erről meg lévén győződve, a rendek igyekezni fognak, hogy a felség várakozásainak megfeleljenek.
A királyi előadások kívánták, hogy a magyar nemzet vegyen részt az uj bankjegyeknek érczlappal való ellátásában. E czélból fizessen évenként két millió forintot mindaddig, míg a bankjegyek részint a magyarok, részint az osztrákok hozzájárulásával biztosítva nincsenek. Adjon a nemzet a rendes hadi adón kívül segedelmet. Szokás szerint hozzátették, hogy ez lehetőleg az adozó nép megterhelése nélkül történjék. Az összeg az előadásokban nem volt kitéve, de a bizottság előtt a kormány tizenkét millió forintnyi rendkívüli adószükségletről szólott. Az előadások harmadik pontjában azt kívánta a kormány, hogy a magánosok pénzviszonyainak a devalvátió által szükségessé vált szabályozását ama skála értelmében határozzák el, a melyet a kormány Ausztria részére rendeletileg megállapított. Vigasztalásul még hozzátette a kormány, hogy ezen felül még egyéb közügyekről is tanácskozhatnak a rendek, s ha azokkal nem végeznek, a következő országgyűlés idejét eleve meghatározhatják.
A rendek azonban József nádor nyilatkozatai ellenére is teljesen visszautasító hangulatban valának. Legelőször is azt kívánták, hogy a kormány vonja vissza február 20-iki rendeletét. Nem hitték ugyan, hogy ez valósággal megtörténjék, hanem csak a jog fentartása szempontjából álltak elő vele. A visszavonás különben már fizikailag is lehetetlen volt, mivel majdnem mindenütt végrehajtották. Ezenfelül még azzal a kívánsággal is álltak elő, hogy vonják vissza azt a kormányrendeletet, a mely megparancsolja, hogy az adót ezentul vagy uj bankjegygyel, vagy a réginek ötszörös összegével fizessék.

Bécs városi bankjegy 1800-ból.
Eredetije a Magyar Nemzeti Muzeum régiségtárában. – A legrégibb 1762-ben kiadott Bécs városi bankjegy épen ilyen volt.)
A bankó-alaphoz való ajánlást teljesen elutasították. Arra sem voltak hajlandók, hogy a magánosok pénzügyei szabályozásánál a már is jelentékeny disagiót szenvedett uj papirpénzt vegyék alapul, mint az előterjesztett skálában volt. A legnagyobb készséget a rendkivüli segély ajánlásában tanusították a rendek. Megajánlották a só árának mázsánként 2 frttal való fölemelését, s készeknek nyilatkoztak, hogy a nemesség saját magtáraiból egy millió mérő rozsot és másfél millió mérő zabot ad.
Míg a rendek fölirata Bécsben járt, egyéb ügyekkel foglalkoztak. Különösen a szólás- és sajtószabadságon esett sérelmeket panaszolták, valamint azt, hogy noha czenzura van, mégis szabadon jelenhetnek meg oly munkák, a melyek a magyar alkotmányt gyalázzák, például Gustermann híres dolgozata a magyar közjogról, a melyben a legerőszakosabb csűréssel-csavarással azt igyekszik kimutatni, hogy Magyarország soha sem volt alkotmányos állam, ennélfogva minden alapot nélkülöző követelés, ha a rendek alkotmányos jogokat kívánnak. S az ily röpiratok annál bosszantóbban hatottak, mivel a czáfolatul írt dolgozatokat nem engedték kiadni.

Valtó czédula 1811-ből.
(Eredetije a Magyar Nemzeti Muzeum régiségtárában.)
A nemzeti nyelv ügye is foglalkoztatta az ország rendeit. Láttuk, hogy 1790-ben hazánkfiai nagy része azon volt, hogy a magyar nyelvet őt megillető jogaiba helyezze. Ez nem történt ugyan meg, de a közvélemény ettől kezdve többé-kevésbbé szüntelenül foglalkozott ez ügygyel. Az 1811-iki országgyűlés erre nézve a következő pontokat kívánta törvénybe iktatni: A törvényhatóságok kebelökben ezentúl mindent magyarul tárgyaljanak, s velök a helytartótanács is magyarul levelezzen. A törvényeket mind latin, mind magyar szöveggel, hiteles alakban küldjék meg a törvényhatóságoknak. 1815. január 1-től kezdve a szentszékek kivételével minden törvényszék magyarul adja ki ítéleteit. Az iskolákban és nevelő-intézetekben a nemzeti nyelvet rendes tárgyként tanítsák. A jövő 1812-ik évtől kezdve az iskolákba egyéb tantárgyak előadó nyelvéül is fokozatosan behozzák, úgy hogy nyolcz év mulva – esetleg némely bölcsészeti tárgyak kivételével – mindent magyarul adjanak elő. A pesti színházban német színészekkel fölváltva magyarok is játszhassanak.
Az országgyűlés nem a legjobban végződött. A rendek az ujabb királyi leiratok ellenére megmaradtak a pénzügyi kérdésben addig elfoglalt állásuk mellett, csak azt a királyi rendeletet fogadták el hallgatólag – bár elég sokat írtak föl ellene – hogy a só árát ne két, hanem négy forinttal emeljék fel. Ellenben az udvar a nemzet kivánalmaiból nem teljesített semmit. A szólás- és sajtószabadság ügyében történtek ugyan igéretek, de hogy mennyit értek azok, arról tanuságot tesz az az eset, mely az országgyűlés alatt történt. Ugyanis Dessewffy grófnál, a kormány rendeletéből házmotozást tartottak, noha mint az országgyűlés tagja sérthetetlen lett volna. A nemzeti nyelv érdekében tett kívánalmak pedig teljesen kielégítetlenül maradtak. A királyi leirat kijelenté, hogy ez irányban már elég történvén, további intézkedés szüksége nem forog fenn. Ily módon gátolta a kormány nemzeti nyelvünk elterjedését és megerősödését. Mert Bécsben épúgy mint régebben, ekkor is uralkodó elvnek tekintették, hogy ha egyenes harczot nem is lehet vívni a magyar nemzet és alkotmány ellen, minden alkalmat meg kell ragadni, a hol gyöngíteni lehet s telhetőleg gátolni kell előmenetelében. Hasonlóan jártak a rendek ama kívánsággal, hogy a magyar nemesi fölkelés hadi fejlettségének előmozdítása végett rendes gyakorlatokat tartsanak. Az udvar ezt is elutasította, nehogy a fölkelés a nemzeti erő forrásává váljék.
Igy viseltetvén a rendek s az uralkodó egymás iránt, a junius 1.-én történt berekesztésnél még külsőleg sem óvták meg az egyetértés látszatát. Antal főherczeg-királyi biztos éles szavakkal bocsátotta el a rendeket: „Vigyék hírül honfitársaiknak – így szólt – hogy alkotmány és nemzeti jogok a királylyal való egyetértés nélkül meg nem állhattak s nem is állanak fenn sehol, ha a polgárok a szükséges áldozatok meghozására nem hajlandók. Ehhez alkalmazkodva igyekezzenek magukat a király kegyeire méltókká tenni.” A rendek nevében a nádor válaszolt. Elmondta, hogy mindent igyekeztek megtenni, a mi az alkotmánynyal nem ellenkezik. Egyáltalában nem szándékoznak elválasztani sorsukat a királyétól, a kinek méltóságát fentartani az alkotmány is parancsolja, habár nem mindig s nem mindenben teljesíthetik kívánságát.
Az országgyűlés befejezte után a magánosok pénzviszonyait csakugyan szabályozta a kormány, augusztus 1-én kiadott önkényes rendelettel, julius 4-ikén pedig uj s az addiginál terhesebb vámszabályzat lépett életbe.
***
Napoleon egymásután legyőzte az európai államokat: sokat megsemmisített, másokat megnyirbált s valamennyit meggyöngíté. Csak egy állam volt a szárazföldön, a mely kivételt tett: Oroszország. Ez is szenvedett ugyan számos vereséget a franczia háborúk folytán, de épen nem gyöngült meg, sőt ellenkezőleg a nyugot-európai zavarokat, majd a franczia szövetséget nagy mértékű területszerzésre használta föl. Érezte Napoleon, hogy az a mindenhatóság, a melyet Európa szárazföldén a maga számára biztosítani akar, nem valóság, a míg Oroszország meggyöngítetlenül áll. Különben Oroszország az osztrák háború idején igen kétes szövetségesnek bizonyult. Azzal is magára vonta Napoleon neheztelését, hogy I. Sándor czár kitérőleg nyilatkozott, mikor Napoleon orosz herczegnőt akart nőül venni. Mindezért Napoleon 1810 óta mindinkább ellenséges magatartást tanusított volt szövetségese irányában. Oroszország is elérvén azt, a mit Napoleon révén elérni akart, szintén kezdett állást változtatni.
Megkezdődtek tehát a kölcsönös sérelmek: Francziaország elfoglalta Oldenburgot, a melynek herczege az orosz czárnak közeli rokona volt; Oroszország pedig megszüntette a szárazföldi zárat, mivel Napoleon Angliát akarta tönkre tenni; szabad bemenetet engedett az angol gyártmányoknak és gyarmati czikkeknek, ellenben kizárta a franczia készítményeket.
Ekképen telt el az 1810-ik és 1811-ik esztendő. A következő év elején már el volt határozva a harcz. Májusban volt a drezdai kongresszus, a melyet Napoleon az alárendelt fejedelmekkel tartott. A kongresszuson képviselve voltak követeik által Ferencz s a porosz király is. Megállapították, hogy az előbbi 30,000, az utóbbi pedig 20,000 emberrel fog a hadsereghez járulni.
A nagy hadsereg még az év nyarán teljesen együtt volt. Mintegy 450,000 embert számlált s képviselve volt benne Európa majd minden népe: franczia, német, olasz és lengyel nagy számmal, de a magyar, spanyol, portugál, hollandi, belga, svájczi stb. sem hiányzott.

I. Sándor czár.
(Andonin-nak Bourbon festménye után készült metszetéről)
Mindazonáltal már a háború előtt két elutasítást szenvedett Napoleon, a melyek mindegyike fölért egy csatavesztéssel. Ugyanis egész biztosan számított az Oroszország ellen való háborúban Svéd- és Törökország szövetségére, a mely országok jelentékeny területeket voltak kénytelenek Oroszországnak átengedni. Azonban mindkét országban nagy volt a harag Francziaország ellen, és pedig azért, mert épen Napoleon volt az, a ki az utolsó években szabad kezet engedett Oroszországnak ellenök. Neheztelésök oly nagy volt, hogy Törökország közvetetlenül a franczia-orosz háború kitörése előtt békét kötött Oroszországgal, Svédország pedig nyiltan kijelenté, hogy csak azzal a hatalommal fog szövetkezni, a mely módot nyújt neki arra, hogy keleti veszteségeiért magát Norvégiával kárpótolhassa. Ez pedig csak Napoleon ellensége: Anglia lehetett.
De azért megindult a harcz. Napoleon nem számolt az orosz klimával s elég merész volt késő nyáron kezdeni meg a háborút, holott Oroszországban a tél igen korán s igen erősen szokott bekövetkezni. Első ténye volt, hogy kiáltványt bocsátott a lengyel nemzethez, a melyben kijelenté, hogy Lengyelországot helyre akarja állítani. Ennek következtében azokon a területeken, a melyeket Oroszország Lengyelországtól nyert, mindenütt rokonszenves fogadtatásra talált s a lengyelek tömegesen siettek zászlai alá.
Nem szándékunk a nagy hadsereg hadi műveleteit e helyen bőven előadni. Mert ha volt is benne magyar csapat, nem a mi ügyünkért folyt a harcz. Napoleon a szmolenszki és borodino-i csaták után bevonult az orosz birodalom régi fővárosába: Moszkvába. Az orosz kormány fegyverrel nem tudván győzni, Moszkvából kivonta a lakosságot s felgyujtatta a várost.
Az élelemből s minden egyébből kifogyott franczia hadsereg kénytelen volt a legnagyobb hidegben, iszonyú nélkülözések között visszavonulni, miközben folytonosan üldözték. A Berezina folyó hídján való átkelés november 26–27-én különösen borzasztó küzdelem között ment végbe. Igy esett, hogy mire a hadsereg Varsóba érkezett, csak romja volt meg.
Napoleon Párisba visszatérve, semmiből uj seregeket teremtett ugyan, de az uj csapatokba nem volt könnyű bevinni azt az ügyességet és szellemet, a mely a régi sereget jellemzé. Ezenfelül mintegy varázsütésre feltámadt Európa különböző népeiben a vágy, hogy a rettegett diktátor ellen ujra megkezdjék a harczot.
Poroszország legelőször nekivágott. Csapatai már a visszavonulás idején igen kétes szerepet játszottak. Február 27-ikén pedig már forma szerint is létrejött Kalisban a szövetség III. Frigyes Vilmos király és I. Sándor czár között, a melyben az utóbbi biztosította az előbbit, hogy szerencsés hadviselés esetén 1806-iki birtokállapota fog helyreállíttatni. Poroszország föllépése jelszó volt arra, hogy éjszaki Németországban „a szabadságharcz” kezdődjék. Lelkes emberek nagyszámú önkénteseket toborzottak a francziák ellen való harczra; a franczia kézben levő városok népe pedig lázongani kezdett.

III. Frigyes Vilmos porosz király.
(Buchhorn L. metszetéről, mely Gerard festménye után készült.)
Nemsokára az európai közvélemény egészen Napoleon s a francziák ellen fordult. A francziák császára azonban nem volt az az ember, a kivel könnyen lehetett elbánni. Az 1813-iki év egész tavaszán erősen tartotta magát az Elba mellett elfoglalt hadállásaiban. Legtöbb fejtörést okozott neki az, hogy a bécsi kormány nagy mértékben fegyverkezik s igen kétszínű magatartást tanusít.
Ferencz király tulajdonkép már akkor hozzáfogott a fegyverkezéshez, mikor beleegyezett, hogy 30,000 embere részt vegyen az orosz hadjáratban. Erre ugyan rendkívüli csapatok nem voltak szükségesek, de már akkor gondolt arra: hátha az események a viszonyokon változtatnak. 1812. junius 29-ikén már rendelet ment a a magyar megyékhez, a melyben tőlök ujonczokat kívántak. Hasonló rendeletet adtak ki 1813 február 23-ikán. E rendeletek ujabb alkotmánysérelmet képeztek, mert az ujoncz- és egyéb segély megajánlása csakis az országgyűlés joga. S a sérelem nagyságát még az a körülmény is növelé, hogy az előző év derekától ujesztendő utánig bőven lett volna alkalom az országgyűlés megtartására. De rendeink igen engedékeny hangulatban valának. Azt ugyan kijelentették a megyék, hogy a segélyajánlás az országgyűlés joga lévén, adónak és ujoncznak kirovására nem érzik magukat jogosítva, de készeknek nyilatkoztak az önkéntes ajánlatok elfogadására. S az „önkéntes” ajánlatok gyűjtése jórészt oly szinű volt, mintha nem önkéntes adományokról, hanem adó- és ujonczbehajtásról lett volna szó. A kormányra nézve különben kielégítő volt az eredmény: ujoncz, gabona és bor bőven érkezett.
Ferenczet Napoleon mindenkép meg akarta a maga részére, vagy legalább a semlegességnek nyerni. De a kormányférfiak felfogása Bécsben mind határozottabban oda irányult, hogy egy házasság nem lehet ok arra, hogy a Habsburg-ház hagyományos politikájával szakítson.
E politika kezdetben persze csak álczázva tünt elő. A bécsi kormány azon buzgólkodott, hogy az ellenfelek között fegyverszünetet hozzon létre. Ez sikerült is. A közben volt a prágai béketanácskozás, a mely alatt Ferencz király megbizottai mindinkább a porosz-orosz rész mellett foglaltak állást. Ez nem kerülte el Napoleon figyelmét. Ajánlatot tett tehát Ferencznek, hogy semlegessége fejében hajlandó neki visszaadni Illyriát – vagyis az Adriai-tenger keleti partján fekvő, Ausztriától és Magyarországtól elszakított területeket. De Ferencznek már egészen más volt az agyában. Míg nyiltan közvetítőkép szerepelt, titkon megkötötte julius 9-ikén a trachenbergi szerződést, a melynek értelmében belépett a Napoleon-ellenes szövetségbe, azzal a föltétellel, hogy Angolország havi tizenhárom millió forintnyi segélyt ad. A szerződést oly jól sikerült eltitkolni, hogy Napoleon beleegyezett, mikép a fegyverszünetet, a melyre a szövetségeseknek jobban szükségök volt, mint neki, egész augusztus 10-ikéig meghosszabbítsák.
Ferencz országaiban nyomban a titkos szerződés megkötése után kettőzött erővel láttak a készületekhez. Ausztriában egyszerűen el lehetett rendelni mindent, de Magyarországon az ügynek meg kellett nyerni a nemzetet. Országgyűlést azonban a kormány nem akart tartani. Hogy tehát jobb színe legyen a dolognak, julius 13-án a népszerű nádorral körlevelet irattak. Ebben el van mondva, hogy a király legfőbb törekvése a béke helyreállítására irányul. Már is szép eredményt ért el, mert Prágában a hatalmak kongresszusra jöttek össze, de épen a béke megszerzése érdekében szükséges, hogy a monarchia teljesen fölfegyverkezzék. A magyarokhoz azért fordul a király, mert kívánja, hogy a béke megszerzésének, s ha még veszedelmek fenyegetnének: a monarchia megmentésének dicsőségében ők is részesüljenek. Ezt országgyűlésen kívánta ugyan tenni, de az események oly gyorsan követelik a segedelmet, hogy arra nincs idő. Kijelenti azonban, hogy ebből jövőre nem vonnak következtetést. Még a nemességet is figyelmeztették honvédelmi tiszte teljesítésének esetleg szükséges voltára.
A megyék most is elmondták, hogy a segélykérés egyedüli módja az országgyűlés, de azért készeknek nyilatkoztak a király óhajának teljesülését magán uton telhetőleg előmozdítani. S tényleg oly nagy volt a buzgalom, mintha valami igazán nemzeti ügyről lett volna szó. Rövid idő alatt tizenhatezer könnyű lovas állott fegyverben, a kiket a huszár-ezredekbe osztottak be, hogy könnyebben begyakorolják őket.

I. Ferencz.
(Tielker F. K. metszetéről, mely Stembucchi P. G. festménye után készült.)
Augusztus 12-én Ferencz is föllépett Francziaország ellenségeül. A másik ellenfél Svédország volt, a melynek Norvégiát kellett kiérdemelnie. A svédeket trónörökösük vezette, ugyanaz, a ki Bernadotte néven egyike volt Francziaország legismertebb és legjelesebb tábornokainak.
Napoleon egy ideig felszaporodott ellenségeivel szemben is fenn tudta tartani magát. Hol az egyik, hol a másik ellen fordult. De végre is kikerülhetetlenné vált a döntő ütközet. Lipcse mellett vívták, október 16-tól 18-ig. A német csapatok nagy része már a harcz folytán átment a szövetségesekhez, utána pedig rendre elhagyták Napoleont azok, a kiket ő tett urakká s a kik eddig a legszolgaiabban viselkedtek irányában.
Azonban még a lipcsei „népcsata” sem vetett véget a háborúnak. Napoleon a Rajnán át visszavonult, a szövetségesek pedig elhatározták, hogy követni fogják. E határozatnak természetes következménye volt, hogy a lipcsei csatára következő télen egész Európaszerte folyt a harczra készülődés, s így Magyarországnak is meg kellett minden erejét feszítenie. Október 18-án, tehát épen a lipcsei csata utolsó napján, ujabb segélyt kívánt a király. November 16-án pedig rendeletet bocsátott ki, a melyben nem kevesebb mint 60,000 ujoncz kiállítására hívta fel a megyéket. Ezek mindjárt az október 18-iki rendelet vétele után kifejtették előbb is kinyilatkoztatott álláspontjukat, a mi a királyt annyira aggasztá, hogy ujabb rendeletet is bocsátott ki, mondván, hogy mivel már kijelentette, mikép rendeletei nem fognak praecedensül szolgálni, a megyék a kívánt segélyt bátran beszedhetik hatóságilag. Ezek ezt most sem tették, de oly nagy buzgóságot tanusítottak az „önkéntes hozzájárulás” előteremtésében, hogy gyakran nagyobb volt az eredmény, mint a mennyit az uralkodó kívánt.
A november 16-iki rendelet valósítása már nagy akadályokba ütközött, mert a sokszoros ujonczozás után annyi fegyverképes embert alig lehetett találni. De nem is volt rá szükség, mert a háború már végét járta. Márczius 31-én Párisban voltak a szövetségesek, április 2-án Napoleont letették a császári székről, május végén pedig megkötötték a párisi békét.
Általános volt a nézet, hogy a franczia háborúk előtt fönállott állapotokat kell helyreállítani. De miután ezt nem lehetett egyszerűen véghez vinni, különösen mivel sok dolog helyreállítása abszolute lehetetlen volt, szükségesnek látszott, hogy az összes hatalmak részvételével kongresszust tartsanak, a melyen a kérdéses ügyeket véglegesen elintézzék. A kongresszus már össze is ült, tanácskozott, sőt viszálykodott is Bécsben, mikor híre jött, hogy Napoleon 1815. márczius 5-én elhagyta Elba szigetét, a melyet lemondása után adtak neki. Minden nagyobb akadály nélkül Párisba érkezett s ott a kormányt könnyű szerrel kiragadta a visszahelyezett Bourbonok kezéből. E hírek lecsillapították a már viszálykodni kezdő kongresszusi hatalmakat. Elhatározták, hogy Napoleont mint a világ békebontóját minden áron ártalmatlanná teszik. Csakhamar megkezdték a seregek a Francziaország felé nyomulást. Napoleon az éjszakról közeledő angolok és poroszok ellen fordult, de tőlük Waterloonál junius 18-án teljesen megveretett. Aztán Amerikába akart vitorlázni, de az angolok Szt. Ilona szigetére vitték s ott őrizték haláláig. A szövetségesek ismét benyomultak Párisba s ujabb, az előbbinél terhesebb békére kényszerítették Francziaországot. Azután folytatták az abban hagyott kongresszust.

A bécsi kongresszus.
Godefroy metszetéről, mely Isabey festménye után készült. A balról látható csoportban: Wellington (Anglia), Lobo gróf (Portugália), Saldana (Portugália), és Löwenhielm (Svédország). A középső csoportban: De Noailles Elek gróf (Francziaország), Metternich Kelemen herczeg (Ausztria), De Latour Dupin gróf (Francziaország), Nesselrode gróf (Oroszország), Palmella gróf (Portugália), Castelreagh gróf (Angolország), Wessenberg báró (Ausztria), Rasumovszky herczeg (Oroszország), Stewart lord (Angolország). A jobboldali csoportban: Labrador Gomez (Spanyolország), Clancarty gróf (Angolország), Wacken (?), Gentz, a kongresszus főtitkára, Humboldt Vilmos (Poroszország), Cathcart tábornok (Angolország), Talleyrand herczeg (Francziaország), Hardenberg herczeg (Poroszország). A balról ülő alak: Stackelberg gróf (Oroszország).
Volt nagy alkudozás. Előhoztak minden régi jogot, minden érvényesítetlen igényt. Mértékadónak tekintették a franczia háborúk előtt fönállott viszonyokat. A dinasztiák kölcsönös egyensúlya szempontjából a népek nem igen jöttek számba. Oly országokat, a melyeknek nem volt uralkodó házuk, nem tekintették helyreállítandóknak, hanem csak kiegyenlítő anyagnak. Igy például Lengyelország helyreállítása elmaradt, sőt még azt a kis Lengyelországot sem hagyták meg, a melyet Napoleon „Varsói herczegség” néven állított fel az elszakított osztrák és porosz részekből, hanem legnagyobb részben Oroszországnak engedték át. Hasonlókép nem jutott senkinek eszébe a velenczei s a genuai köztársaságok helyreállítása.
A mi az osztrák monarchiát illeti, az külsőleg elég szerencsésen lépett ki a kongresszusból. Belgium elszakítva maradt, hasonlókép a svábföldi apró birtokok; a lengyel osztályrészből is kevesebb került vissza, mint a mennyi az osztozáskor jutott neki, ellenben megkapta Velenczét, Isztriával és Dalmácziával, továbbá Salzburgot s az osztrák területen volt egyházi fejedelmi birtokokat. Népesség szempontjából ugyan csekélyebb volt e terület, mint a régebbi, de jobban kikerekített.
Az általános visszaállításnál Magyarországot mellőzték. Az uralkodóház visszakapta ugyan Magyarországnak Száván-tuli birtokait, de nem Magyarország. Az a körülmény, hogy azokat Napoleon elszakította, a bécsi kormánynak jó alkalomnak látszott a végleges elszakításra. A kérdéses országrészt Isztriával egyesítették, mely osztrák tartománytól csak több év után kapcsolták vissza, az országgyűlés sürgetésére.
A kongresszus alatt Bécsben nagy ünnepeket tartottak, a devalvácziótól sujtott népeknek nem épen nagy örömére. Az ünnepélyekből a kormány kívánsága szerint Magyarországnak is kijutott. Ferencz elhozta vendégeit: az orosz czárt s a porosz királyt Budapest megtekintésére.
A magyar fővárosok, bár ekkor ugyancsak hátra voltak még, igyekeztek kitenni magukért. Különösen a kivilágítás kapta meg az egykoruakat. A Dunán két diadalív volt felállítva, magán a vízen pedig sajkák uszkáltak. Minden ilyen sajkán egy-egy betű látszott s úgy sorakoztak egymás mellé, hogy hol az egyik, hol a másik uralkodó nevét tüntették föl. S a mint a sajkák ilyképen sorakoztak, azonnal megdördültek az ágyúk a jelzett uralkodó tiszteletére. A hegyeket is kivilágították.
De nemcsak ezzel akart a magyar főváros s a fejedelmi vendégek gazdája: József nádor tündökölni. Naponként tánczvigalom volt, a melyekben a liberálisságot affektáló orosz czár is részt vett. Az összes ünnepélyek oly nagyszabásúak voltak, hogy Kisfaludy Sándor szerint „minden tekintetből felülhaladák” a Bécsben tartottakat.
***
Az utolsó nagy franczia háború, mely Napoleon teljes vereségével végződött, nagy hatalmat és szerepet szerzett a Habsburg-háznak mind Német-, mind Olaszországban. Az osztrák-cseh tartományokat főországul tekintő politika diadalt aratott s így 1815 után ismét teljes fényében találjuk a régi osztrák politikát.
Már ez is elég ok arra, hogy a párisi békét s a bécsi kongresszust, mindamellett, hogy hazánkat közvetetlenül nem érintették, Magyarországra nézve is korszakalkotónak tekintsük. De volt még más ok is erre. Azok a fejedelmek, a kik az utolsó nagy háborúban annyi szépet igértek népeiknek, s a kik a Lipcsénél zsákmányul esett ágyúkból emlékpénzt verettek e fölirattal: „Europa libertate asserta” („A szabadságnak visszaadott Európa”), megkötötték az úgynevezett „szent szövetség”-et, a mely inkább az uralkodók kölcsönös biztosító társaságának volt nevezhető. Czélja volt minden népmozgalom megakadályozása.
A fejedelmek kezdetben beváltották igéretöket s alkotmányt adtak népeiknek; azonban csakhamar megbánták s az adott alkotmányt visszavették ismét.
Ferencz maga gondosan óvakodott attól, hogy 1813-ban tett igéretét teljesítse. Ő annyira ellensége volt minden alkotmánynak, hogy irtózott magától a szótól is. Egy ízben, midőn makacs hurutban szenvedvén, orvosa azzal vigasztalta, hogy szerencsés konstitucziója le fogja győzni a bajt, Ferencz ingerülten válaszolá: „Ezt a szót ne halljam többé! Mondja Ön, hogy szívós természet, vagy – ha úgy tetszik – jó szervezet, de konstituczióról ne beszéljen.” Mikép a császár, úgy gondolkodott minisztere: Metternich herczeg is. A rendet, a békét csak úgy vélte biztosíthatni, ha minden szabadabb törekvésnek útját állja. Ő Ausztria különböző tartományait egyesíteni akarta, de nem egybeolvasztással, hanem erős központi kormány felállításával. A birodalom egységét első sorban a császár személyisége képviselte. Amellett Metternich herczeg szükségesnek tartotta a pénzügy és közigazgatás czentralizáczióját. A császár mindehhez hozzájárult, de a birodalmi gyűlés alakítására vonatkozó tervét Metternichnek, a melylyel a törvényhozás terén is egységet akart, nem fogadta el.

Buda és Pest kivilágítása 1815-ben.
(Egykoru akvarell-képről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében. – A három első sajkán látható betük a három fejedelem: Ferencz király, Sándor czár és III. Frigyes Vilmos porosz király neveinek kezdőbetűi. A többi betűk e mondatot adják: IN SALUTEM POPULORUM; azaz: A népek üdvére.)
A szent szövetség tagjainak reakczionárius czélzatai az 1819-ben tartott karlsbadi konferenczia alkalmával lettek nyilvánvalókká. A karlsbadi tanácskozást Németországban, különösen az egyetemi ifjúság körében mutatkozott mozgalmak miatt tartották a német szövetséges fejedelmek képviselői. Metternich herczeg javaslatára elhatározták, hogy az egyetemeket felügyelet alá helyezik, a sajtót szigorú czenzurának vetik alá, s Mainzban központi bizottságot szerveznek, melynek feladatává teszik a forradalmi mozgalmak kipuhatolását.

Metternich Kelemen herczeg.
(Lawrence festménye után rajzolta Kriehuber, kőre rajzolta Delpech J. – Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
A reakczió nyomását Magyarország sem kerülte el. Törvényben annyiszor biztosított függetlenségét, önállóságát semmibe sem véve, alárendelték az 1814-ben visszaállított államtanácsnak, a melynek a kanczellária s a helytartótanács csak végrehajtó eszközei valának. A sajtószabadságot is megszorították, behozván az 1810-ben kiadott czenzurai rendeletet, a mihez egyébiránt az 1811–12-iki országgyűlés is hozzájárult. A szigorú czenzura mellett természetesen sem a tudományos-, sem a szépirodalom nem fejlődhetett. Hogy a forradalmi eszmék kivülről be ne szivároghassanak, 1820-ban megtiltották a külföldi lapok behozatalát. Az iskola-ügy vezetését is kivették az akkori központi hatóságok kezéből s a bécsi udvari tanulmányi bizottságnak rendelték alá. Uj tanulmányi rendszert is hoztak be. Megállapították, hogy az egyetemen s az akadémiákon milyen tankönyvek és milyen módszer szerint kell tanitani. Ez a békóba szorítása a tanítás ügyének természetesen nem válhatott előnyére. Szomorú volt a közép- és elemi oktatás állapota is. Csupán a protestáns iskolákban voltak egészségesebbek a viszonyok s ennek következtében nagyobb mértékű volt a haladás is, mert ezeknek autonómiáját meghagyták.
Mindez intézkedései a bécsi kormánynak, bár alkotmányba ütközők valának, ha itt-ott elégületlenséget keltettek is, de nyilt ellenállást nem provokáltak. Csupán a külföldi hirlapok behozatalát tiltó rendelet bírt rá a megyék közül nehányat, hogy felszólaljanak. Ezek között különösen Bars-megye érdemel említést. Ez a megye 1820. márczius 6-án kelt feliratában erélyes hangon adott kifejezést a közhangulatnak. Sajnálattal panaszolta fel a külföldi lapok eltiltását, mert a szomszéd államokkal élénkebb kereskedelem által nem lévén összekötve, egyedül ez az eszköz áll a nemzet rendelkezésére, hogy más népeket megismerjen és általok megismertessék, s hogy az ő haladásuk példája szerint haladjon a czivilizáczióban. Felpanaszolja, hogy az örökös tartományok írói bennünket folyton gyaláznak, törvényeinket kigúnyolják és mégis ezek számára a sajtó szabad, ezeket a czenzura tűri, sőt kedveli, mig a külföldi folyóiratokat, melyek a műveltség forrásai gyanánt szolgálhatnak, nagy gonddal eltiltják. „És mit vétettünk mi magyarok – így kérdezik – hogy irántunk ily sértő bizalmatlansággal viseltetnek? Nem tűrtük-e állhatatosan vagyonunk fokonként való megfogyatkozását s a számos háborút? Ingadozott-e a nemzet hűsége a veszélyek és csábítások idején? A szellemet, melyet a kormány annyira üldöz, nem a hirlapok keltették fel s a hirlapok tilalma nem is fogja lelánczolni. Fáj szívünknek, hogy annyi áldozatért, hűségünk annyi bizonyítványáért nem nyertünk egyebet a naponként növekedő bizalmatlanságnál és ilyféle erkölcsi korlátozásnál, melyeknek csak kölcsönös bizalmatlanság lehet eredménye.” Kérik tehát a nádort s a helytartótanácsot, hogy feliratukat terjeszszék a felség elé, mert jogosan követelhetik, hogy gondolat-szabadságukat önkényesen ne korlátozzák, hogy a többi népektől, kikben testvéreiket tekintik, számüzöttek gyanánt el ne zárassanak, s hogy a művelődés leghatékonyabb eszközeitől meg ne fosztassanak. Csakhogy, fájdalom, e lépésnek nem volt semmi sikere.
De nemcsak szellemi, hanem anyagi téren is mind súlyosabban érezte a nemzet a bécsi kormány nyomását. Pénzügyi hatóságaink is egytől egyig lassanként a bécsi udvari kamara alá kerülnek, még a kamarai tiszteket is ez jelöli. Ez köti meg a szerződéseket, ez adja bérbe a kincstári jószágokat, ez ügyel fel a bányákra. A legsúlyosabb visszaéléseket követik el: a bányák jövedelmeit a papirpénz-adósság biztosítékául lekötik és kiviszik Ausztriába; a só árát az országgyűlés mellőzésével felemelik stb.
De leginkább károsította az országot a papirpénzzel való könnyelmű és észszerűtlen gazdálkodás. A franczia háborúk idején tömérdek pénzre lévén szükség; egyre-másra bocsátották ki a bankjegyeket, úgy hogy 1811-ben ezer milliónál több volt forgalomban. Ennek természetesen az volt a következménye, hogy az árúk hihtetlenül megdrágultak s hogy az érczpénz mindinkább kiment a forgalomból. A kormány, hogy segítsen a bajon, 1811. február 20-án kelt pátensével leszállította a papirpénz értékét névértékének ötöd-részére. De ezt sem igérte pengő pénzen beváltani, hanem váltó-czédulákkal, a melyeket egyedül érvényes papirpénznek jelentett ki. A devalváczió hosszú időre tönkretette Ausztria hitelét és tömérdek ember vagyoni bukását eredményezte. Mert mindenki, a kinek vagyona papirpénzből állott, vagy a kinek az utóbbi évekből nagyobb követelései voltak, az említett pátens következtében vagyonának négy ötöd részét elvesztette.

Öt forintos bankjegy 1816-ból.
(A Nemzett Muzeum régiségtárában lévő eredetiről.)
De még ezután is bocsátottak ki ujabb pénzjegyeket, noha megigérték, hogy ezt tenni nem fogják. Hogy a kormányt ne vádolhassák adott igéreteinek megszegésével, az uj papirpénzt „előlegjegy”-nek, „Anticipations-Schein”-nak nevezték. Ezekből 1816-ig 45 millió frt értékű került forgalomba. Az utóbbi évben uj pátens jelent meg, melynek értelmében a kormány elrendelte a papirpénz beváltását olyformán, hogy 140 frt papirpénzért 100 frt értékű 1 %-os állami kötvényt, 40 frtért pedig bankjegyet adtak, a melyet minden pillanatban pengő-pénzre lehetett beváltani. A beváltást az akkor felállított „Osztrák Nemzeti Bank” vállalta magára. Súlyosabbá tette ez intézkedéseket az 1816. május 28-án kiadott királyi rendelet, mely szerint a vámok, továbbá az igazságszolgáltatás és közigazgatás révén, valamint a kamara útján befolyó díjakat jövőre pengő-pénzben vagy az ujabban kibocsátandó bankjegyekben kellett leróni.
Azonban az ujabb intézkedések sem javítottak a pénzügyi helyzeten. A közönség annyira megrohanta a bankot – egész éjjeleken át vártak az emberek a pénztár előtt – hogy érczkészlete rövid idő mulva fogytán volt. S minthogy az ezüst értéke folyton emelkedett, a papirpénzé pedig azonképen sülyedt, a bank augusztus 18-án beszüntette a beváltást.
Október 29-én ujabb pénzügyi pátens jelent meg, a mely önkényes kölcsön fölvételét rendeli el. Régi 100 frtos kölcsönkötvényért meg száz frt papirpénzért egy uj száz frtos kötvényt lehetett kapni, a mely 5%-ot hozott pengő-pénzben. Ily módon azután sikerült ugyan a papirpénznek nagy részét bevonni, úgy hogy 1820–27 között 449 millióról 99 millióra olvadt le. De ugyanakkor az államadósság s az évi kamat-teher nagyobbodott. A pénzügyi intézkedések ellen hasztalan szólalt fel az 1811–12-iki országgyűlés és hasztalan írtak fel ellene a megyék is.
Egyébképen is szomorú volt hazánk közgazdasági állapota a jelen század első két tizedében. Ebben a szerencsétlen pénzügyi műveleteken kivül főrésze van a kormány szűkkeblű közgazdasági politikájának, melynek az volt legfőbb törekvése, hogy Magyarországot Ausztriától függésbe hozza. A földművelést és állattenyésztést felkarolta ugyan, de az iparral és kereskedelemmel Ausztria érdekében annál mostohábban bánt. Magyarországot úgy tekinté, mint Ausztria gyarmatát, melynek nyers terményeit Ausztria olcsón vette és melyre iparkészítményeit drága pénzen tukmálta rá.
***
Miután 1811-től kezdve nem híttak össze országgyűlést, a nemzet tulajdonképen csak a megyei gyűléseken adhatott kifejezést sérelmeinek és szállhatott síkra a kormány központosító iránya ellen. Ezért a bécsi kormány azon volt, hogy a megyék önállóságát lassanként megszüntesse s az abszolut hatalom végrehajtó eszközeivé változtassa át azokat.
Első beavatkozása a megyei közigazgatás javítását, nehány visszás állapot megszüntetését czélozták, így például a mi a pénzkezelést és igazságszolgáltatást stb. illeti. Később azonban már határozottabban támadta meg a megyék autonomiáját. 1817. deczember 23-án elrendelte, hogy a díjazott táblabírák a központi tisztviselőkkel együtt állandóan a megye székhelyén lakjanak, hogy mintegy örökös kisgyűlést képezvén, a felső rendeleteket haladéktalanul végrehajthassák. Ez intézkedésekkel a szokásos évnegyedes közgyűléseket akarja feleslegesekké tenni a bécsi kormány. Azonban a megyék óvást tettek a tervezett ujítás ellen, az országgyűlésre utasítván azt. Ekkor a kormány más eszközhöz nyúlt. A gyűlésekre a bocskoros nemességet kezdte becsődíteni, melyet etetéssel, itatással a maga részére iparkodott megnyerni. Pedig a bocskoros nemesség azelőtt csak a tisztujítások alkalmával szavazott, vitatkozó gyűléseken soha. Azután főispánokká vagy főispáni helytartókká oly embereket neveztek ki, a kikről feltették, hogy a kormány rendeleteinek engedelmeskednek. Ha nem ért czélt velök, akkor királyi biztosokat küldött a megyékbe az ellenzék elnémítása czéljából; tisztviselőknek pedig a főispán csak olyanokat kandidált, a kikről tudta, hogy nem makacskodnak, hanem végrehajtják, a mit parancsolnak nekik.
A kormány ekként a megyékben megvetvén a lábát, elérkezettnek vélte az időt arra, hogy nagyobb csapást mérjen az alkotmányra. Olaszország több államaiban forradalom ütött ki. A szent szövetség tagjai ennek következtében Troppauban kongresszusra gyültek össze a teendők megbeszélése végett. A kongresszus, mely utóbb Laibachba költözött át, elhatározta, hogy a forradalmi mozgalmakat erőszakkal fojtja el s a határozat végrehajtásával Ausztriát bízta meg. Ausztriának katonákra és pénzre lévén szüksége, a bécsi kormány elhatározta az ujonczozást s a hadi adó felemelését. Azt akarta, hogy Magyarország adjon 35,000 ujonczot s az 1812-iki országgyűléstől papirpénzben megszavazott 5,200,000 forintnyi hadi adót 1821. november elsejétől fizesse pengő pénzben.
A kanczellária, melynek élén Koháry Ferencz állott, törvényszerű kötelességénél fogva felszólalt a tervezett intézkedések ellen, utalván arra, hogy az országgyűlésen kívül való ujoncz-kivetés ellenkezik az alkotmánynyal s a törvényekkel, melyek iránt való tiszteletet a felség a nemzet előtt több ízben bevallotta.
Még élénk emlékezetben voltak a szavak, melyeket a király 1820-ban mondott az őt üdvözlő küldöttségnek Pesten: „Ismét veszélyek fenyegetnek. Az egész világ eszelősködik és mellék czélokból ábrándos alkotmányokat hajhász, nem tudván, hogy mit kiván. Szerencsések ti, kiknek őseitektől öröklött alkotmánytok van, melyet, hogy szeressetek, akarom, mert én is szeretem azt és valamint eddig megtartottam, úgy ezentúl is megőrizem s a maga épségében szállítom maradékaimra.”

Koháry Ferencz herczeg kanczellár.
(Ehrenreich A. metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Igaz ugyan – irja a kanczellária – hogy az utóbbi években ujonczot és subsidiumot több ízben kivánt a kormány országgyűlésen kívül is, de mentségeül felhozhatta a fenforgó veszedelmet s az idő rövidségét. Most azonban mások a körülmények s azért kanczellária nem hitte, hogy csak egy megye is találkozzék, a mely a szándékolt ujoncz-kivetés és adófelemelés ellen fel ne írjon s az országgyűlés megtartását ne sürgesse. A megyék felirataira ujabban és szigorúbban lehet válaszolni – úgymond – s ha ez nem használ, királyi biztosokat küldhetnek a megyékre; sőt végső esetben rendkívüli eszközöket is lehet alkalmazni. De mindez aligha történhetik jelentékenyebb zavarok nélkül. Ép azért a királynak az országgyűlés egybehívását tanácsolta.
Ezt az előterjesztést azonban nem vették figyelembe. Ferencz király 1821. április 4-én Laibachból kelt parancsával elrendelte az ujoncz-szedést, de csak az utolsó franczia háborúk idejéből fenmaradt hátralékok kiállítását követelte, a mi körülbelül 28,000 ujonczot tett ki. Az adóemelést két évvel elhalasztotta.
A királyi leirat általános elégületlenséget keltett. A megyék kevés kivétellel felírtak a tervezett ujonczozás ellen és az országgyűlés egybehívását követelték. Ámde felirataikra nem vetettek ügyet. Ujabb és szigorúbb parancsot küldtek rájok, minek hövetkeztében számos megye megijedve, a király akaratának eleget tett. Növelte az általános ingerültséget az 1822. augusztus 13-ikán kibocsátott másik rendelet, mely az adónak pengő pénzben leendő fizetését követelte. Tekintve, hogy 100 pengő forintnak 250 frt papirpénz felelt meg, az adóösszeg három és félszeresen emelkedett. Hasztalan írtak fel a megyék ez ellen is. Az ujabb királyi leirat határozottan kijelenté, hogy mind az ujoncz-hátralék kiállítása, mind az adófelemelés a felség változhatatlan akarata. A nádor s a trónörökös közbenjárását is hiába vették igénybe a megyék, és hiába intéztek ujabb feliratokat a királyhoz: a király hajthatatlan maradt és utasította a kanczelláriát, hogy a megyefőnökök utján rendeleteit hajtsa végre.
Egyes megyéket azonban a király ujabb parancsa sem birhatott rá a törvénytelen rendeletek végrehajtására. Ezekbe azután királyi biztosokat küldöttek, a kik hallatlan erőszakoskodással a királyi akaratnak érvényt szereztek. A biztosok között különösen Eötvös Ignácz báró koronaőr, Lónyai Gábor és Wenckheim József báró tettek szert szomorú hírnévre. Viszont a megyék közül különösen Bars, Nyitra, Nógrád, Sopron, Trencsén, Varasd, Veszprém, Zala és Zemplén, mint az alkotmány rendületlen védői tüntették ki magokat.
Nyitrában Eötvös királyi biztos csak katonaság segítségével ért czélt. Parancsára a renitens megyei tisztviselők magánlakását katonák szállották meg, mig meg nem puhultak s azután a katonaság segítségével fogott hozzá az ujonczozáshoz.
Erőszakoskodásainak hírére a szomszéd Bars-megye rendei megtették a szükséges intézkedéseket, nehogy törvénytelen kiküldetésében eljárhasson. A Szent-Benedeken május 2-án hozott határozat értelmében a tisztikar lemondott, a hivatalos pecsétet a megye levéltárába tették le, a levéltár kulcsát pedig a szent-benedeki konvent levéltárában helyezték el. Azután a táblabirákból bizottságot alakítottak, hogy a legszükségesebb közigazgatási teendőket végezze, míg a királyi biztos a megyébe nem jön. Elhatározták, hogy a királyi biztostól netalán hirdetendő gyűlésre senki se menjen el s ha mégis akadnának, a kik elmennek, a gyűlés végzéseit, mint törvényteleneket, előre is érvényteleneknek nyilvánították. Egyszersmind erélyes feliratot intéztek a királyhoz, melyet Platthy Mihály jegyző szerkesztett. A felirat egyaránt kitünik bátor hangjával, hazafias érzésével és ékesszóló stilusával. „Megujulnak nemzetünk régi sebei – így kiált fel – a törvények tekintélye lerombolva, a nemesi udvarok és megyeházak fegyveresektől megsértve, az ország szabadsága elfojtva, tisztviselői bebörtönözve és maga alkotmányos létünk is végveszélyre juttatva!” Pedig a nemzet ismételve adta tanujelét az uralkodóházhoz való ragaszkodásának, hűségének. A trónt, sőt magát a királyt és családját veszély fenyegeti; de az ellenségek nem idegen országban keresendők, hanem a trón közelében. Ezek tanácsolják a kormány részéről elkövetett törvénytelenségeket. Azért kérik a királyt, hallgassa meg valahára a hatóságok előterjesztéseit és távolítsa el magától a rossz tanácsosokat, az ujonczállítást és adószedést pedig eszközölje törvényes módon. Kijelentik végül, hogy mint a felség hű alattvalói s az alkotmány védői megmaradnak előbbi nyilatkozataik mellett, és sem a biztosok hatalmaskodásától, sem némely hatóságok törvénysértő példájától indíttatva, nem engedik, hogy az ujonczállítás és adókivetés országgyűlésen kívül történjék. Kijelentik továbbá, hogy a királyi biztostól hirdetendő gyűlésen nem fognak megjelenni, egyszersmind tudtára adják a királynak, hogy tisztviselőik hivatalaikról lemondottak s hogy a megyei hatóság működését felfüggesztette. Ugyanakkor a királyné közbenjárását is kikérték. Dörgedelmes királyi leirat volt erre a válasz. Nemsokára megjelent a királyi biztos, de miután még előfogatot sem kaphatott, kénytelen volt eredmény nélkül visszafordulni. Erre a tisztikar egyelőre ismét hivatalba lépett, addigra t. i., míg a királyi biztos a megyébe nem jön. A királyi biztos csakugyan nem mutatkozott többé. Helyette az adminisztrátornak hosszas huza-vona után sikerült kivinnie azt, hogy a kiszabott ujoncz-illetményt toborzás utján állítsák elő.
Heves ellenállást tanusított Zemplén- és Nógrád-megye is. Zemplénben az erélytelen Malonyai Jánost, mint királyi biztos, Lónyai Gábor váltotta fel, a ki az általa augusztus 18-ára hirdetett közgyűlésen sem székhez, sem szóhoz nem juthatott. A deczember 15-iki közgyűlésen kirendelt katonaság segítségével mégis keresztülvitte az ujonczozást s az adóbehajtást. Nógrádban Wenckheim József báró arra vetemedett, hogy az általa hirdetett közgyülés napján a megyeházát katonasággal vetette körül, sőt katonatisztek kíséretében ment be a gyűlésterembe, a gyűlésen résztvenni vonakodó tisztviselőket pedig egy alezredessel vezettette be. Az ujonczozást erre toborzás útján megkezdtek, de az adókivetést magának a biztosnak kellett elvégeznie, mivel az adószedők az adókönyvecskéknek a községektől való beszerzését megtagadták.

Németh János.
(Ehrenreich A. metszetérről, mely Schmid J.-nek természetről festett képe után készült. – Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Hogy az ellenzéki szellem nyilvánítását és terjedését megakadályozza, a kormány megtiltotta, hogy a megyék előleges engedély nélkül közgyűléseket tartsanak s hogy egymás között levelezzenek. Majd a nemzet megfélemlítése czéljából az ellenzék vezéreinek megbüntetését határozta el. E végből Németh Jánost, a királyi ügyek igazgatóját megbízták, hogy hűtlenségi keresetet indítson azok ellen, akik az udvari rendeletek s a királyi biztosok ellen merészebben kikeltek. A derék férfiú azonban kijelenté, hogy hűtlenséget a fenforgó esetben nem állapíthat meg, mert a Corpus juris-ban nincs törvény, a melyet a törvénytelen királyi rendeletek el nem fogadói ellen lehetne fordítani. De mivel a vádirat elkészítését a kanczellária mégis követelte, Németh azt olyformán szerkesztette meg, hogy a vád alapjául szolgáló törvények szokott idézését mellőzte, illetőleg az idézendő törvényczikkek helyét üresen hagyta, azzal okolván meg eljárását, hogy nem ismer törvényt, a melyet a jelen esetben alkalmazhatna s így azt nem is idézhette. A hézagot töltsék be azok, a kik a pert sürgetik. Állítólag Ferencz király e miatt haragra lobbanva, megfenyegette Némethet, a ki azt felelte: „Tudom, hogy felséged kezében van életem, de hazám joga és királyom becsülete drágább előttem az életnél.” Nem maradt tehát más hátra, mint Németh tanácsát követve, az ellenzék vezéreit „ad audiendum verbum” Bécsbe czitálni, a hol a király egyenként megdorgálta őket. Platthyhoz többek között így szólt: „Olvastam észszel, de epébe mártott tollal készült felirataidat. Vigyázz magadra: ifjú életed kezemben van! Annak idején azonban gondom lesz rád.”
Míg az alkotmány védelmében magukat kitüntetteket a király megdorgálta, kegyeivel elhalmozta azokat, a kik buzgólkodtak törvénytelen rendeleteinek végrehajtásában. Eötvös Ignácz bárót főpohárnokká nevezte ki és 3000 forint évdíjat rendelt számára a királyi kincstárból. Almássy Ignácz alkanczellár főkanczellárrá, Zichy Ferencz gróf, Gömör-megye administrátora és Veszprémben királyi biztos, szeptemvirré és Biharba főispánná neveztetett ki. Mások, mint Cziráky Antal gróf és Szőgyény Zsigmond magas érdemjeleket kaptak.
A kormány törvénytelen rendeleteit erőszakos úton tehát végrehajtotta. De a megyék ellenállásának mégis megvolt az az eredménye, hogy az eddigi kormányrendszert jónak látták megváltoztatni. Kéz alatt ugyanis tudtára adták a megyéknek, hogy a király legközelebb országgyűlést hív össze, egyszersmind visszacsatolták Fiumét és Horvátország Száván túli részeit, melyeket Napoleon elszakított volt. A kormány emez intézkedéseinek tulajdonítható, hogy a megyék mindinkább felhagytak ellenállásukkal, sőt belenyugodtak abba, hogy az adót az országgyűlés egybehívásáig ezüstben szedjék.
1825. junius 3-án Bergamoból csakugyan kihirdette Ferencz király az országgyűlést, szeptember 11-ikére, Pozsonyba. Képzelhetni, hogy fogadták a királyi meghívót. A hatás, melyet tett, hasonló volt ahhoz, melyet II. Józsefnek utolsó rendelete keltett.
Az országgyűlés a kitűzött időben tényleg egybegyült. Hogy az indulatok kitörését megakadályozza s a rendek figyelmét másfelé terelje, Ferencz negyedik feleségének: Karolina Augusztának megkoronázását tűzte ki első sorban az országgyűlés teendőjeül. A királyi előadások az 1790–91-iki országgyűlés megbízásából készült reform-munkálatokat is felvették az országgyűlés teendőinek sorába, továbbá a magánosok pénzviszonyainak a devalváczió folytán szükségessé vált szabályozását.
Az országgyűlést szeptember 15-én nyitotta meg a király s ez alkalommal atyai jóakaratot színlelő beszédet mondott: „Semmi egyebet nem kivánunk tőletek – így szólt – önboldogságtok gyarapítását czélzó buzgalomnál. Bensőleg kívánjuk megérhetni és élvezni azt a lelki örömet, hogy mind a ti boldogságtoknak a gondos intézkedésekből származandó gyarapodását, mind pedig azt is elégülten szemlélhessük, hogy az ország alkotmánya a törvények bölcsesége által mindinkább és inkább körülbástyázva és megszilárdulva szálljon át felséges utódainkra s a magyarokra, a kiket mi szeretett fiaink gyanánt tekintünk.”
Természetesen ezek a szavak igen jó hatást tettek, a minek a rendek a királyhoz intézett hálafeliratukban kifejezést is adtak. Mégis a királyi előadások tárgyalásánál előbbrevalónak tartották az alkotmány helyreállítását s a sérelmek tárgyalását.
A királyné koronázása szeptember 25-én szokott fénynyel történt, mely alkalommal a rendek 25,000 aranyat ajánlottak fel. Pár nap mulva leérkezett a király válasza a rendek hálafeliratára, melyben inti őket, hogy minél előbb fogjanak hozzá a királyi előadások tárgyalásához, egyuttal felszólítja, hogy őszinte fiúi bizalommal öntsék atyai kebelébe mindazt, a mi szívükön fekszik s a mi az ország javának előmozdítására szolgálhat.
Mindamellett a rendek első sorban a sérelmeket vették tárgyalás alá. Ezek felett egy egész hónapig folyt a vita hevesen, szenvedélyesen, miközben némely követek a „hazaáruló” királyi biztosok megbüntetését is kivánták. Gáncsolták a kormány politikáját és megrótták hálátlanságát, melylyel a nemzetnek a háborúk idején tett súlyos áldozatait viszonozta, megtámadván legdrágább nemzeti kincsét: alkotmányát.

Karolina Auguszta királyné koronázása.
(Egykorú rajzról; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Az első sérelmi feliratot, melynek szerkesztésében Nagy Pál, Sopron-megye követe, az ellenzék vezérférfia, kiváló részt vett, október 22-én küldötték fel a királyhoz. Ebben felsorolják a szenvedett sérelmeket, nevezetesen: hogy az 1791: 10. t.-cz. ellenére az országot pátensekkel kormányozták; hogy az ujonczszedést s az adóbehajtást országgyűlés nélkül rendelték el s ezek végrehajtására királyi biztosokat küldtek a megyékre; hogy tizenhárom éven át nem hirdettek országgyűlést stb. Kivánták tehát, hogy a megsértett törvényeket ujból szentesítse ő felsége, az adónak ezüst pénzben való behajtását, az ujoncz-szedést s a királyi biztosságokat pedig haladék nélkül szüntesse meg. Különösen a következőkre nézve kívántak biztosítást. Ezentúl a király minden három évben hirdessen országgyűlést s idejét az előző országgyűlésen előre határozza meg; a tisztviselők ne csak a királynak, hanem a törvényeknek s az alkotmánynak is fogadjanak hűséget; a helytartó-tanácsot törvényes hatáskörébe helyezzék vissza; ha pedig a helytartótanács vagy egyes hivatalnokok törvénytelen rendeletek kibocsátását javasolnák, vagy azok végrehajtását eszközölnék, az országgyűlés határozata alapján a királyi tábla előtt perbe idézendők s a hétszemélyes tábla által megbüntetendők; a megyék egymás közt való levelezését semmiképen ne gátolják. Végül kivánták, hogy míg a reform-munkálatok fölött tanácskoznak, az imént felsorolt kivánságokra nézve ő felsége kegyelmes választ adjon.
A király válasza november 9-én érkezett meg, de nem sok köszönet volt benne. Ő felsége szemrehányást tett a rendeknek, hogy a királyi előadások tárgyalását mindeddig elhalasztották. Fájdalommal látja – úgymond – hogy sokat felemlítenek, a mit inkább feledni illett volna. Bevallja, hogy az alkotmánynyal ellenkező intézkedéseket tett, de mentségeül felhozza a rendkívüli körülményeket. Védelmébe veszi azokat, a kik parancsait teljesítették, azokat pedig, a kik hevüktől elragadtatva, a korlátokat áthágták, a rendek kérelmére kegyelemben fogja részesíteni. Az ujonczszedést felfüggeszti, de az adóra nézve kijelenti, hogy azt ezután is ezüstben kivánja, sőt az 1802-iki adópótlékra nézve is elvárja a rendek fölterjesztését. Ezentúl az ország szükségleteire való tekintettel a rendeket pontosabban fogja egybehívni. Szavát adja, hogy ha a jelen országgyűlés folyamán nem lehetne mindazt elvégezni, a mit a királyi előadások kitűznek, három évnél előbb hirdet országgyűlést. A királyi helytartótanács hatáskörét az 1791: 11. t.-cz. már meghatározván, erre vonatkozólag ujabb intézkedés szükségét nem látja. Viszont a hivatalnokok esküjének tartalmára nézve, s a megyék levelezéseit illetőleg az 1792-ben és 1812-ben tett kijelentésekhez tartja magát. A megyék feliratait figyelembe veszi, mert meg van győződve – úgymond – hogy a trón s az ország boldogsága a törvényeken alapszik, s ha ezeken csorba esik, az alkotmány forog veszélyben.
A király eme leirata nem csekély ingerültséget keltett, mely csak akkor csillapodott le, mikor a nádor a rendek kérésére közbevetvén magát, az előbbinél mérsékeltebb, több garancziát nyujtó leiratot eszközölt ki. Az uj leirat november 28-án kelt. Ebben a király azon való fájdalmának ad kifejezést, hogy előbbi leiratának némely kifejezéseit félremagyarázták. De kész azokat felvilágosítani, mert el van határozva, hogy minden kisebb-nagyobb sérelmet orvosoljon. Távol volt tőle a szándék, hogy előbbi leiratában az elmult eseményeket,. a melyek a rendek október 22-iki feliratára okul szolgáltak, s a melyek atyai szívének szintúgy kellemetlenek, a jövőre nézve például hozza fel, továbbá, hogy az elmult események elbeszélésével uj jogot formáljon, vagy hogy az ujonczok és subsidiumok szedésének jogát rendkivüli események ürügye alatt az országgyűléstől elvonja. Megnyugtatja a rendeket, hogy a helytartótanácsot törvényes jogaiban fenn akarja tartani s hogy feliratait kellő figyelembe veszi. Beleegyezik abba, hogy a megyék egymás között való levelezésének szabadságát törvénynyel biztosítsák, az országgyűlésekre nézve pedig megengedi, hogy a folyó országgyűlés végén felterjeszthessék a jövő országgyűlés egybehívásának idejére vonatkozó kivánságaikat. Most már megnyugodtak a rendek és elragadtatásukban azonnal elhatározták, hogy őfelségéhez hálafeliratot intéznek, a melyhez hozzákapcsolják ama törvényeket, a melyeket a királyi leiratban foglalt tárgyakról alkotnak.
Azonban a feliratra s a törvényjavaslatokra nézve a két tábla nem volt egy véleményen. A tulságosan lojális főrendek különösen hangoztatni kívánták a királyi kegyelmet, mely ama leiratot sugalmazta, mig a rendek azt vitatták, hogy itt nem annyira kegyelemről, mint igazságszolgáltatásról és elégtételről lehet csak szó. Még nagyobb volt a véleményeltérés a két tábla közt a felküldendő törvényjavaslatokra nézve, különösen az adó s az országgyűlés kihirdetésének kérdésében. A mi az elsőt illeti, a rendek az elmult években a megállapított adómennyiségen felül szedett, mintegy hat millió váltó frtnyi adót a következő három évi adóba beszámíttatni kivánták; az országgyűlést illetőleg pedig azt akarták törvénybe iktatni, hogy a király a következő országgyűlés megnyitásának napját a folyó országgyűlésen meghatározni köteles. A főrendek mind a két törvényjavaslatot ellenezték s azt a különös elvet állították fel, hogy csak az olyan ügyekre vonatkozólag küldjenek fel törvényjavaslatokat a királyhoz, melyekre nézve mind a két tábla megegyezett. Ez ellen természetesen a rendek tiltakoztak. Sokan közölök hangsúlyozták, hogy miután ők az összes nemességnek, sőt az egész népnek képviselői, a törvény alkotásában több súlylyal birnak, mint a főrendek, a kik csak a maguk nevében vannak jelen és csak a nagy birtokot képviselik.
A hosszú vitáknak végre az lett az eredményök, hogy a hála-feliratot csak magában, minden törvényjavaslat hozzáfüzése nélkül küldötték fel a királyhoz 1826. január 20-án. Ebben kérik a királyt, hogy az alkotmányra nézve előbbi leiratában tett biztosítékokat engedje törvénybe iktatni. Az adó beszámítására vonatkozó kérésöket ismétlik. A jövő országgyűlés egybehívásának idejét szintén törvénybe kívánják iktatni. Végül igérvén, hogy a reform-munkálatokat tárgyalni fogják, kérik a király beleegyezését, hogy az alkotandó törvények ne csak latin, hanem magyar nyelven is szerkesztessenek, s hogy mindkét szövegre adja királyi szentesítését. Április 9-én kelt válaszában a király beleegyezett abba, hogy az 1791: 10., 12., és 19. törvényczikkek felett uj törvényt alkossanak. Elismeri, hogy az adó meghatározása csak az országgyűlés joga; de kijelenti, hogy az adótöbblet beszámítását a kincstár körülményei nem engedik meg; beleegyezik oly törvény alkotásába, mely szerint az országgyűlés minden három évben egybehivandó, de hogy a következő országgyűlés határnapját már az előző gyűlésen kimondják, nem tartja szükségesnek; végre beleegyezik abba is, hogy a megyék egymás közt való levelezésének jogát törvényileg biztosítsák.
Az országgyűlés azután különösen a praeferentiális sérelmeket, továbbá a nemzetiség s a nemzeti nyelv ügyét, az adóügyet, a magánosok pénzviszonyainak szabályozását s a reform-munkálatokat tárgyalták.
A praeferentiális sérelmek közé sorozták mindazokat, a melyek az egész országot érdekelték, s a melyek nem foglaltattak az október 22-iki feliratban. Ide tartoztak Erdély egyesítése az anyaországgal, addig pedig a Részeknek haladéktalan visszakapcsolása; a magyar királyi hamarának függetlenítése a bécsi udvari kamarától; a bánya- és sóügy; a sóár meghatározásának joga; a papirpénz; a magánosok pénzügyi viszonyainak szabályozására 1812-ben kibocsátott provizorium; az ipar- és kereskedelem akadályai; a vámügy stb. 1826. januárban fogtak a sérelmek tárgyalásához és hosszas viták és üzenetek után végre április közepén fölterjesztették ezekre vonatkozó feliratukat, a melyben a bajok kútforrásául a fenálló kormányrendszert jelölik meg, s azért megváltoztatását sürgetik. Ez természetesen nem sikerült, de annyit mégis elértek, hogy a kormány engedett alkotmánysértő politikájából. Különösen heves vitára adott okot az adó ügye. Hogy a szegény nép terhén könnyítsenek, némelyek a rendek közül azt kívánták, hogy az urbéri telkeken lakó nemesek szintén adózzanak. Különösen Nagy Pál, Sopronmegye követe tűnt ki most is, mint a nép szószólója, s bár sokan ingerülten hallgatták fejtegetéseit, midőn „nemcsak a császárnak kivánta megadni, a mi a császáré és Istennek, a mi Istené, hanem a népnek is, a mi a népé,” a jobbágy-telken lakó nemesek adózására nézve a többség mégis abban állapodott meg, hogy az országgyűlés befejeztével egy bizottmány terjeszsze elő a nemesektől használt jobbágytelkek összeírását, s három év alatt minden nemes határozza el magát: vajjon akar-e megmaradni a jobbágytelken és adót fizetni, vagy nem? Mert ezentúl minden jobbágytelek haszonélvezője adót köteles fizetni. Erre nézve azonban nem törvényt, hanem csak végzést hoztak. E végzésnek nagy fontosságú következménye volt, amennyiben a nagyszámú úrbéri nemesség az adómentességtől elesvén, ezentúl a többi adózóval egyesült s a közteherviselés elvét diadalra juttatni segíté.
Az imént említett végzést augusztus 12-én terjesztették fel a királyhoz és ugyanazon napon érkezett le ő felsége válasza az adó tárgyában. A király most sem akart engedni, sőt egy ujabb feliratra is hajthatatlan maradt. Végül a rendek a nádor közbenjárását kérték ki arra nézve, hogy a király ismerje el, hogy a törvénytelenül kivetett adót be kellene számítani, és hogy törölje el a fenálló adóhátralékot. Ha ez megtörténik, elállanak attól a követeléstől, hogy az adót tényleg beszámítsák. De az adóösszeget nem akarták felemelni most sem, tekintettel a nép nagy szegénységére. A nádor szívesen járt el közbenjárói tisztében s már deczember 5-én meghozta a király válaszát. A király teljesítette a rendek kívánságait, de az adóösszeg felemelését tovább is sürgette, igérvén különben, hogy mindent megtesz a nép adóképességének emelésére. A rendek végre csakugyan megajánlották az 1790-iki adóösszeget 4,395,000 frtot, remélvén, hogy a praeferentiális sérelmek tárgyában kegyes választ nyernek, s hogy különösen a vámügyet méltányosabban fogják rendezni.
Sokat foglalkozott az országgyűlés még a nyelv s a nemzetiség ügyével, melyet némelyek még a szabadságnál is fontosabbnak tartottak. Ennek érdekében kívánták, a mit már fentebb érintettünk, hogy a törvények necsak latinul, hanem magyarul szerkesztessenek, s hogy a közigazgatás- és közoktatásban többé- kevésbbé kötelező legyen a magyar nyelv. De e méltányos kívánságot a kormány – támogatva a főrendektől s a horvát követektől – nem teljesítette.
A nyelvről folyó viták közben felmerült a Magyar Tudós-Társaság eszméje is, melyet már Révay Miklós, a magyar nyelvtudomány megalapítója, pendített meg az 1790-iki országgyűlés alkalmával. Ez a tárgy a november 2-án tartott kerületi ülésen került szőnyegre. Még a következő napon is erről folyt a vita. Végre felállott Nagy Pál s élénk színekkel ecsetelvén a nemzetiség ügyének szomorú állapotát, az ország nagyjainak hazafiságára appellált; mert: „A Magyar Tudós-Társaság megalapításához három fődolog szükséges – úgymond – pénz, pénz és megint csak pénz.”
S erre következett az a lélekemelő jelenet, melyet már annyiszor leírtak, első fellépése annak a nagy férfiúnak, a ki vezérszerepre volt hivatva Magyarország újjászületésének korszakában. A hallgatóság közül felállott Széchenyi István gróf és rövid szavakkal kijelenté, hogy a felállítandó Magyar Tudós-Társaságnak felajánlja egy évi jövedelmét (60,000 frt). Szavai határtalan lelkesedést keltettek. Nemes példáját nyomban követték Vay Ábrahám, a ki 8,000, Andrássy György gróf, a ki 10,000, Károlyi György gróf, a ki félévi jövedelmét: 40,000 frtot, azonkívül élete fogytáig évente 1000 frtot ajánlott fel. Ezzel meg volt vetve a Magyar Tudományos Akadémia alapja, melynek pártfogását a nádor vállalta magára, s melynek tervét és szabályait a jövő országgyűlésen kellett bemutatni.
A magánosok pénzviszonyainak szabályozását illetőleg a kormánynyal nem lehetett megegyezésre jutni. Mindössze annyit igért, hogy a jövő országgyűlésig igyekezni fog a régi papirpénzt egészen kivonni a forgalomból, s akkor azután könynyebben lehet határozni e tárgyban. A reform-munkálatok tárgyalását is a jövő országgyűlésre halasztották. A rendek egyébként sem igen lelkesedtek a reformokért. Azt határozták tehát, hogy az említett munkálatokat, melyek nagy részben úgyis idejöket multák, egy kiküldendő bizottság tárgyalja s ez véleményét terjessze a következő országgyűlés elé. A bizottságba, a mely a nádor elnöklete alatt kilencz albizottságból állott, a főrendiház tagjai közül 25-öt, a rendek közül pedig 52-öt választottak, a kikhez járult még három helytartósági tanácsos és a tanulmányi bizottság. Az úrbér szabályozása szintén a jövő országgyűlésre maradt.

Fetsőbüki Nagy Pál.
(Torsch metszetéről, mely 1836-ban, a „Rajzolatok” mellékleteképen jelent meg.)
Az országgyűlés tizenkilencz hónapon keresztül tárgyalt. Végre 1827. márczius 19-én a király kitűzte bezárását május 19-ére. De minthogy az országgyűlés feladatát kellő eredménynyel nem fejezhette volna be, a király utóbb augusztus 18-ára halasztotta a bezárást. Az alkotott törvény-czikkek közül kiemeljük a következőket: Ő felsége legfőbb gondjai közé sorozza, hogy az országnak esküvel megerősített alkotmányát mindenkor megoltalmazza és megtartsa. Ép azért az 1790–91: 10-ik, 12-ik és 19-ik törvény-czikkeket mind maga állandóan megtartja, mind másokkal is megtartatja. Az adózás, ujonczozás és bárminemű más subsidiumok felett az 1715: 8-ik s az 1790–91: 19-ik törvény-czikkek értelmében csak az országgyűlés határozhat, mely határozatot a kormány országgyűlésen kivül meg nem változtathatja. A király biztosítja a rendeket, hogy ama régi törvényeket, a melyek az országgyűlésnek minden három évben leendő egybehívása és miként tartása felől intézkednek, különösen az 1790–91: 13-ik törvény-czikket mulhatatlanul végrehajtja.
Alkotmányunk történetében az 1825-iki országgyűlés nagy fontosságú. Uj vívmányt ugyan nem igen mutathat fel, de biztosította az alkotmányt s a kormányt addig követett rendszerének megváltoztatására kényszerítette. A kormányrendszer változásának legelső jele volt, hogy a kanczellária élére a király a hazafias Reviczky Ádámot nevezte ki. Főleg az ő befolyásának tulajdonították, hogy a király a törvény utjára lépett.
Az országgyűlést augusztus 18-án Ferencz király személyesen oszlatta fel. Ez alkalommal megelégedését fejezte ki az országgyűlés eredményes működése felett, bár – tette hozzá – az országgyűlésen oly dolgok is történtek, melyek benne a fájdalom érzetét gerjesztették. Igérte, hogy ezentúl is mindent el fog követni, hogy a bizalom közte s a nemzet között fenmaradjon, s hogy az ország alkotmánya érintetlenül megtartassék.
***

A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása.
(Holló B. reliefképéről, mely az Akadémia palotájának falába van illesztve. – Morelli metszetéről.)
Alig oszlott szét az országgyűlés, a reform-munkálatok tárgyalására kiküldött bizottság munkához fogott. Főfigyelmét a közgazdasági reformokra fordította. Különösen közgazdasági életünk egyoldalúságát akarta megszüntetni, s a földmívelésen kívül az ipart és kereskedelmet magasabb fokra emelni. Mindezt azonban a fenálló társadalmi intézmények, különösen a nemesi kiváltságok sérelme nélkül óhajtotta elérni. A bizottság munkálatai, a melyek 1830-ban láttak napvilágot, kétségtelenül sok gyakorlati eszmét foglaltak magukban, melyeknek megvalósítása hasznára vált volna az országnak. De a létező bajok kútforrását a bizottság tagjai vagy nem látták, vagy nem akarták látni. Csak egy ember volt Magyarországon, a ki tisztában volt a teendőkkel, s a ki el volt határozva, hogy mindent el fog követni azoknak megvalósitása érdekében, hogy a régi Magyarország helyébe egy uj, gazdag, művelt és szabad Magyarországot teremtsen.
E férfiú volt: Széchenyi István gróf.
Mielőtt reformátori működését részletesebben elbeszélnők, röviden el kell mondanunk életrajzát, születésétől első nyilvános föllépéséig. 1791. szeptember 2l-én született, mint harmadik és legifjabb fia a nagynevű Széchenyi Ferencz grófnak Atyja hazáját hőn szerető, magas műveltségű férfiú volt, a ki szeretettel csüggött a tudomány és művelődés érdekein. Ennek a Nemzeti Muzeum alapításáaval fényes tanujelét is adta. Az ő felügyelete alatt, minden szépért és nemesért lelkesülő anyja oldalán nyerte első nevelését Széchenyi István gróf. 1809-ben, mikor Napoleon Ausztriát harmad ízben megtámadta, két bátyjával ő is a felkelő nemességhez csatlakozott. Csakhamar mint főhadnagy átlépett a rendes hadsereghez. Részt vett a Napoleon ellen vívott fölszabadító harczokban. Ott volt a lipcsei népcsatában, Schwarzenberg herczeg környezetében, a szövetségesek hadaival együtt bevonult Párisba, s jelen volt Bécsben, a kongresszus napjaiban. Azután Nápolyba ment, a hol részt vett a Murat ellen viselt hadjáratban.

Reviczky Ádám kanczellár.
(Egykorú metszetről; Hofbauer-nek természetről készült rajza után. Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Utazott Angliában, Olaszországban, majd szabadsággal Bécsbe ment. Életének e korszakát maga az „ízetlenségek korszaká”-nak nevezi. 1819-ben kezd magába szállni. Belátva tudatlanságát és könnyelműségét, hozzáfog önműveléséhez, keblét nemesebb vágyak töltik be és elhatározza, hogy életét embertársainak és különösen hazájának fogja szentelni. 1821 nyarán parancsot kapott, hogy tényleges szolgálatra vonuljon be ezredéhez. Kedvetlenül követte a parancsot és ment Debreczenbe, a hol ezrede – a Hessen-Homburg huszárezred – feküdt. Debreczeni tartózkodása nagy hatással volt rá. Közelebbről itt ismerte és szerette meg a magyar fajt. A szegény nép sok baját és hátramaradottságát látva, meleg rokonszenvre ébredt iránta. Hogy mily erős volt fajszeretete, mutatja következő nyilatkozata: „Annyira elérzékenyülök, midőn valami hazait látok, hogy egy hegedű, vagy czimbalom, sőt egy duda is elégséges, hogy búskomorrá tegyen és megríkasson.” Debreczenben ismerkedett meg Wesselényi Miklós báróval is, a kivel mint rokonlelkü ifjúval csakhamar benső barátságot kötött. Együtt tanulnak, együtt utazzák be Angolországot és Francziaországot. Mintán nem bírta előléptetését kieszközölni, 1822-ben beadta lemondását, de egyelőre nem fogadták el. Ugyanebben az évben már egy lóverseny-társulat alakításán fáradozik. Az 1825-iki országgyűlésen mint a főrendiház tagja, ő is megjelenik s egy klubbot alakít, hogy ott a haza dolgait megbeszéljék. A katonaságtól 1826-ban vált meg végkép.
Széchenyi már első nyilvános föllépésekor eszméinek terjesztésére azt a módszert használta, a melyre egész politikai pályája alatt leginkább támaszkodott: a szellemi összpontosítást a társulás terén. November 3-iki föllépéséről már szólottunk.
E föllépésével nagyobb mértékben vonta magára a figyelmet. Az országgyűlés befejeztével több barátjával egyesülve, megalakítja a Pályafuttatási Társulatot. Ezzel nemcsak az a czélja, hogy lóversenyek rendezésével a lótenyésztés fejlődését elősegítse, hanem főleg az, hogy előkelőinknek itthon nyujtson szórakozást s így megakadályozza, hogy idejök nagy részét külföldön töltsék; továbbá, hogy közelebbi érintkezésbe hozza a nemzet különböző osztályait. 1828-ban adta ki első művét: „A lovakról”, melynek következménye volt, hogy indítványára még ugyanabban az évben megalakult a Lótenyésztő Egyesület. Ebből lett az Állattenyésztő Társaság s ebből fejlődött néhány évvel később a Magyar Gazdasági Egyesület. Ugyancsak az erők összpontosítása végett alapítja a pesti kaszinót, melyben a kártya és egyéb szórakozások mellett komoly dolgokról is esik szó, s melynek mintájára országszerte hasonló egyesületek keletkeznek.
1830-ban megjelent „Hitel” czímű munkája, a melyben kifejté államférfiúi programmját. E műhöz hatás tekintetében nincs fogható irodalmunkban. Kiméletlenül feltárja benne az ország sebeit, egyuttal rámutat az orvos-szerekre is. A nemzeti hátramaradás okát önmagunkban keresi. Helyteleníti a meddő sérelmi politikát, bár az oppozicziót szükségesnek tartja. Sürgeti, hogy az örökös panasz után végre lássunk a munkához. Kiméletlenül megtámadja a fenálló birtokrendszert, mely ellenkezik a tulajdon fogalmával. Megtámadja az adóssági törvényeket s a perrendszert, a mely csak a rossz fizetőknek s a csalóknak kedvez; a robot-rendszert, a közlekedési eszközök rendszerét, mely szerint az országos utakat jobbágyok ingyen-munkával készítik. Kárhoztatja azokat, a kik mindig a múlt dicsőségén rágódnak s kimondja a prófétai szót: „Sokan azt gondolják: Magyarország volt; én azt szeretem hinni: lesz!”
Különböző volt a hatás, mit Széchenyi e művével elért. Sokakat megdöbbentett, s ezek íróját parasztlázítással, birtokrablással vádolták. Másokat – különösen a fiatalabb nemzedéket és mindazokat, kik a haladásnak voltak barátai – magával ragadott. Általában élénk vitára adott okot nemcsak a társas életben, hanem az irodalomban is. Visszhangjául számos röpirat jelent meg, melyek között legnevezetesebb Dessewffy József gróf „Taglalat”-a. A gróf helyesnek tartotta, hogy Széchenyi a fátyolt lerántotta a nemzet sebeiről, de azt már nem, hogy e sebeket „a külfölddel nagyító üveggel nézeti”, s hogy „lanczetta helyett bárddal forog körülöttük.”
Dessewffy czáfolata Széchenyinek alkalmul szolgált arra, hogy a Hitel-ben megpendített eszméket bővebben kifejtse. E végből írta „Világ” czímű második munkáját, melyben nem elégszik meg azzal, hogy bírálóját czáfolja, hanem őt nevetségessé, sőt gyűlöletessé igyekszik tenni. Ez ujabb művében az egyesületi szellem terjesztése, a magyar nyelv jogkörének kiszélesítése, a szellemi- és anyagi erők központosítása mellett agitál. Jellemző, hogy közjogi kérdéseket sem a Hitel-ben, sem a Világ-ban nem tárgyal, bár az alkotmány-reformokat ő is szükségesnek tartá. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy ezek a reformok maguktól bekövetkeznek, mihelyt a tőle sürgetett anyagi és közművelődési reformok megvalósulnak. Eszméinek kivehetőségét tényekkel is akarván igazolni, folytatta már előbb megkezdett működését az erők összpontosítása érdekében. Részt vett a Dunagőzhajózási-Társaság megalapításában, 1830 nyarán pedig beutazta az Al-Dunát, hogy tanulmányozza az akadályokat, a melyek a hajózásnak útjában állanak.
***
E közben a király 1830. szeptember 8-ikára ismét egybehívta az országgyűlést. Okot erre az adott, hogy julius hóban Párisban kitört a forradalom, a mely elűzte a Bourbonokat és Lajos Fülöp-öt ültette a franczia királyi székbe. Attól lehetett tartani, hogy a párisi forradalom példájára másutt is keletkezhetnek forradalmi mozgalmak, a melyek a fenálló rendszert veszélyeztethetnék. Azért kellő védelmi eszközökről kellett gondoskodni. A kormányrendszer szilárdságának dokumentálása czéljából Ferdinánd trónörökös megkoronázását is elhatározták.

Széchenyi István gróf.
(Egykorú kőrajzról, mely Trentsensky és Társa pesti nyomdájából került ki. – Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Az országgyűlést a király szeptember 14-én nyitotta meg. A királyi előadások első pontja volt a trónörökös koronázása.
A rendek erre vonatkozó feliratukban ama reményüket fejezik ki, hogy a trónörökös az alkotmány hű őre és védelmezője lesz. Hangsúlyozzák a hitlevél megváltoztatásának jogát, ámbár a király kívánságára megnyugszanak az 1792-iki hitlevélben. Kívánják, hogy a király tegyen igéretet az országtól elszakított és még vissza nem került Részek-nek a koronázás előtt leendő visszakapcsolása iránt; továbbá, hogy a megkoronázandó király a kormányt átvevén, hat hónap alatt az országgyűlést egybehívni tartozik. Ha pedig atyja életében a kormány valamely ágát átvenné, ez csak a rendek hozzájárulásával történhessék. Kívánják még, hogy a király az évnek legalább egy részét közöttük töltse, a megkoronázott trónörökös pedig állandóan a országban lakjék. A feliratra a rendek kedvező választ nyervén, V. Ferdinándot szeptember 28-án megkoronázták. Az ifjú király a neki felajánlott koronázási ajándék – 50,000 arany – egy részét a felvidéki inségesek fölsegélésére, másik részét pedig a Magyar Tudós Társaság javára ajánlotta fel, a mely tettét az országgyűlés nem csak rokonszenvvel, de hálával is fogadta.

Ferdinánd trónörökös.
(Mansfeld J. G. metszetéről, mely Krafft 1816-iki festményéről készült. – A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
A megnyílt országgyűlésen korán sem nyilatkozott az a heves ellenzéki szellem, a melynek 1825-ben volt tanuja a nemzet. Még az ellenzék vezére: Nagy Pál is békülékeny szellemben szólt és bizalmat hirdetett a kormány iránt. A közös veszély érzete az előbb ellenzékieskedő rendeket a kormány szövetségesévé tette.

V. Ferdinánd koronázása.
(Gurk E.-nek természet után készült rajzáról, az „Erinnerungst lätter an die Krönnug Sr. kais. Hoheit des Erzherz. Kronprinzen Ferdinand's zum König von Ungarn” czimű díszműből.)
Az országgyűlés második főtárgya volt az ujonczajánlás. A rendek mindenekelőtt az ujonczállítás szükségének megokolását kívánták és miután ez az országgyűlésnek e végből kiküldött bizottsága előtt, az általános forrongásra való utalással megtörtént, az ország rendei a kívánt 50,000 ujoncz helyett megszavaztak 48,000-et, a kik közül 28,000-nek az ezredek pótlásául azonnal, a többinek pedig csak szükség esetére kellett bevonulnia. Ugyanakkor lelkes szavakkal hangsúlyozták a rendek, hogy nem engedik magukat túlszárnyalni őseiktől, a kik Mária Terézia idejében a monarchiát megmentették. Kijelentik, hogy „legjobb királyukkal szeretet és hűség által feloldhatatlanul egybeköttetvén, a nyolcz század óta boldogító alkotmány oltalma alatt, félelem nélkül, nyugodtan néznek a fegyverekben és véleményekben rejlő veszély elé.” Megajánlották tehát a kivánt ujonczokat, de kikötötték, hogy a magyar ezredekben a fő- és altisztek magyarok legyenek; hogy a tisztek csak magyar ezredekből vétessenek, s hogy a hadi érdemek nemesség és jószágok adományozásával jutalmaztassanak. Hogy a katonáskodás terhe arányosabban megosztassék, e végből uj kulcsot dolgoztak ki s uj ujonczállító szabályzatot készítettek, melynek egyik legfontosabb ujítása, hogy a szokásos katonafogdosás helyébe a sorshuzás lép. E humánus intézkedés Nagy Pál kezdeményezésére történt. Az ujonczajánlásra leérkezett királyi válaszban a rendek nem látván a kellő biztosítékot arra nézve, hogy jövőre a magyar ezredekben kellő számban magyar tiszteket alkalmaznak, ujabb feliratot intéztek Ferencz királyhoz. De miután erre csak néhány nappal az országgyűlés berekesztése előtt érkezett le a válasz, a rendek a nádor kérésére a dologba kénytelen-kelletlen belenyugodtak.
A törvények szövegének megállapításánál a kanczellária több módosítást csúsztatott be, a melyek a rendeknek épen nem voltak ínyökre. De ezekben is meg kellett nyugodniok. Az adót 4,395,244 frtban állapították meg. Azonban kérték a kormányt, tegye lehetővé, hogy a megajánlott adót be is lehessen hajtani. A nádor e végből a só árának leszállítását, vagy az adó egy részének elengedését sürgette. De közbenjárásának nem volt sikere. A rendszeres munkálatokat illetőleg a királyi előadások megengedték azok kinyomatását, egyuttal a király igéretet tett, hogy a munkálatok tárgyalása végett 1831. október 2-ára Pozsonyba országgyűlést hív egybe. S minthogy a jövő országgyűlés előreláthatólag hosszabb ideig fog tartani, olyan végzést kívánt hozatni, melynél fogva az országgyűlés tartama alatt a törvénykezés ne szüneteljen. A. rendszeres munkálatok fölvételéig a folyó országgyűlés hosszabb tanácskozást nem igénylő ügyekben végezzen, például a világos örökösödés kérdésében. Azt is igérte a király propoziczióiban, hogy a mult országgyűléstől felterjesztett sérelmekre nemsokára válaszolni fog. Azonban ezeket a kormány vagy agyonhallgatta, vagy lealkudott belőlük; némelyek orvoslását pedig későbbre halasztotta, vagy egyszerűen megtagadta. A rendek kérésére a király megígérte, hogy a legközelebbi országgyűlést Pestre fogja egybehívni. A magyar nyelv ellen elkövetett sérelmek egy része szintén orvoslást nyert. Igy törvényül mondták ki, hogy az országgyűlés jegyzőkönyveit ezentúl külön magyar és külön latin kiadásban bocsátják közre. Elhatározták, hogy jövőben minden a főrendekhez intézendő üzenet magyar nyelven szerkesztessék; magyar nyelven kell levelezni a helytartótanácsnak azokkal a törvényhatóságokkal, a melyek magyarul írnak fel hozzá, rendeleteit magyarul kell kibocsátania; a főtörvényszékek magyar nyelven hozzák meg ítéleteiket olyan apellácziókra, melyeket magyarul intéztek hozzá; a táblánál, valamint a vármegyei és városi biróságok előtt, továbbá a szentszékeknél magyarul lehet perelni; a ki magyarul nem tud, közhivatalra nem alkalmazható, 1834 elejétől kezdve pedig ügyvédi vizsgára sem bocsátható; végül kimondták, hogy a magyar ezredek magyar irományokat elfogadni tartozzanak.
Az országgyűlés vége felé érdekes indítvány merült fel. Somsich Miklós, Somogy-megye követe t. i. azt inditványozta, hogy az országgyűlés költségeit a nemesség viselje. Nagy Pál erre kijelentette, hogy hozzájárulna az indítványhoz, de küldőire terhet nem róhat. Mégis megjegyezte, hogy „alávaló, piszkos dolog”-nak tartja, hogy a nemes testőröket a parasztok költségén képezik ki, hogy az országgyűlés költségeit az adózó nép fizeti, s ugyanez fizeti a nemesek pereiben ítélő bírák napidíjait is. Az országgyűlés indítványára elhatározta, hogy az országgyűlés költségeinek a nemesség részéről leendő fedezésére vonatkozólag a követek a jövő országgyűlésre utasítást hozzanak magukkal.
Meg kell emlékeznünk a vallási sérelmekről is, a melyeknek orvoslását szintén sürgette az országgyűlés. Nevezetesen törvénybe akarták iktatni, hogy a protestánsok Horvát-Szlavonországban birtokot szerezhessenek, továbbá, hogy töröljék el a reverzálisokat, melyek szerint protestáns férfi katholikus nővel házasságra lépvén, kötelező igéretet tett, hogy gyermekeit katholikusokká neveli; végül módosítani akarták az 1791-iki törvény ama rendelkezését, mely szerint a katholikus, ha más vallásra akar áttérni, hat heti oktatásnak kénytelen alávetni magát. Azonban a katholikus főpapság és Horvátország rendeinek ellenkezése miatt ezuttal nem létesülhetett oly törvény, mely e sérelmeket orvosolja.
Ezek voltak legfontosabb mozzanatai az 1830-iki országgyűlésnek, a melyet deczember 20-án a király képviselője, Károly főherczeg zárt be.
***
A párisi juliusi forradalom hatásául 1831-ben Belgiumban, majd Lengyelországban szintén forradalom tört ki. A belgák, támogatva a francziáktól és angoloktól, kivívták függetlenségöket, míg a lengyel fölkelést az oroszok vérbe fojtották. A szerencsétlen nemzet iránt általános volt Magyarországon a részvét, a mi nemcsak abban nyilatkozott, hogy egyesek segélyére siettek a lengyeleknek, hanem abban is, hogy a megyék a királyhoz feliratokat intéztek, a melyekben arra kérték, hogy lépjen közbe a szerencsétlen ország fenmaradása érdekében. Az osztrák kormány rokonszenvvel viseltetett a lengyelek iránt, sőt az angol és franczia kormányoknál a régi független Lengyelország helyreállítását is indítványozta. Azonban az indítvány Angolország határozott ellenkezésén hajótörést szenvedett. Ennélfogva nem maradt más hátra, mint magán uton segíteni szerencsétlen szomszédainkat. De ez is csakhamar lehetetlenné vált a kitört u. n. ázsiai kolera-járvány miatt.
E rettenetes, addig ismeretlen betegséget közhit szerint a Lengyelországba küldött tatár-csapatok hurczolták be, a honnan Galicziába, majd hozzánk is eljutott. A Galicziával határos megyékben: Zemplénben, Sárosban és Szepesben tört ki először.
Csakhamar elterjedt az egész országban, a melynek lakosai közül majdnem félmilliót ragadott el. Terjedését kordonok felállításával akarták megakadályozni, de hiába. A helytartótanács bismuthot ajánlott a betegség ellen, a melyet több megye a községekben ki is osztatott. Azok közül, kik az orvosságot használták, többen meghaltak, mások pedig, a kik nem éltek vele, fölépültek. Ennek következtében a felvidéki nép között, különösen Zemplén- és Sáros-megyében az a hit kapott lábra, hogy az urak a parasztokat meg akarják mérgezni; s minthogy a kolerát a viz is terjeszté, a tudatlan nép az urakat a kutak megmérgezésével is gyanusította. Csakhamar Zemplénben, Sárosban és Abaujban nyilt lázadás tört ki. Az elvakult parasztság iszonyú kegyetlenségeket követett el a földesurak, orvosok és megyei tisztviselők ellen. A lázadás elfojtása végett a király ifj. Eötvös Ignácz bárót, Sárosmegye főispánját királyi biztosul küldte ki, a ki azután katonaság segítségével s a főbűnösök kivégeztetése után a mozgalomnak véget vetett.
A kolera-járvány megszüntével a megyék hozzáláttak a reform-munkálatok megvitatásához. Hogy ezeket mindenki megismerje és hozzájok szólhasson, a megvizsgálásukra kiküldött megyei bizottságok nyilt ajtóknál tárgyaltak. Ily módon pótolták a sajtószabadság hiányát, egyuttal mindinkább növelték a reformok iránt való érdeklődést. A bizottságok munkálatai alapján készültek azután a követi utasítások, a melyek jobbára szabadelvű szellemben voltak szerkesztve. A megyei utasítások a nyár végére elkészültek, mégis a kormány, tekintettel a kolera-járványra, jónak látta az országgyűlést a következő évre halasztani. Ez azonban a reformok ügyének csak hasznára vált, mert még jobban lehetett azokat megvitatni; főleg a kaszinókban, a melyek szinte versenyeztek a megyékkel a közügyek iránt való érdeklődés tekintetében.
Széchenyi a megyei vitatkozásokban nem igen vett részt, nehogy elrontsa dolgát a kormánynyal mely úgyis gyanús szemmel nézte őt. De mivel szükségét látta annak, hogy a tervbe vett reformokhoz hozzá szóljon, ujabb könyvet írt „Stádium” czímen. Ennek kiadását a czenzura megengedte ugyan, de a kormány nyomás közben betiltotta. Széchenyi ennélfogva kénytelen volt művét külföldön nyomatni, a miért csak 1833-ban jelenhetett meg. Azonban tartalmáról a kinyomott ívekből némileg mégis értesült a közönség.
A Stádium-ban Széchenyi „tizenkét törvényt” tűz ki első teendőül, nevezetesen sürgeti a váltótörvény behozatalát, az ősiség és fiscálitás eltörlését; kimondatni kivánja a nem-nemesek birtokjogát, a törvény előtt való egyenlőséget, a regálék (húsvágási és italmérési jog), a czéhek és limitácziók megszüntetését; továbbá, hogy a házi pénztár s az országgyűlési költségek terheiben birtoka arányában mindenki osztozzék, szintúgy a fő-közlekedési vonalak létesítésének és fentartásának terheiben; végül, hogy a nem-nemesek megyei pártvédet választhatnak maguknak, a ki a tagosítási és arányosítási perekben érdekeiket a földesúr ellen megvédhesse. Mindez ujításokat úgy mutatta be Széchenyi, hogy azok életbe léptetésével épen a kiváltságos osztály nyer legtöbbet. Közjogi ujításokat most sem pendített meg, nehogy összeütközésbe jőjjön a kormánynyal.
Hogy a nemességet lassanként az adózáshoz szoktassa, Széchenyi nagyszerű tervvel lépett fel. Össze akarta kötni Budát és Pestet állandó híddal, a mely míg egyrészt a kereskedelem s a főváros emelésére szolgál, másrészt előkészíti a nemesség adómentességének megszüntetését, a mennyiben Széchenyi terve szerint a hídon mindenkinek vámot kellett volna fizetnie. A híd tervének megvalósítása végett Széchenyi egyesületet alakított s pártfogóul megnyerte a nádort. Aztán Andrássy György gróffal Angliába utazott, hogy az ottani legkiválóbb vízmérnökökkel értekezzék. Visszatérése után rábírta Pest-megye rendeit, hogy a hídépítést követei által az országgyűlésen sürgesse, s hogy a többi megyéket is pártfogásra szólítsa fel. Majd röpiratot adott ki, a melyben ismerteti a hídépítés tervét s egyuttal figyelmeztet arra, hogy miután a tervezett híd több millióba fog kerülni, csak részvénytársaság építheti, az pedig csak úgy fog arra vállalkozni, ha mindenki fizet vámot.
***
A követválasztások alkalmával mind a kormány-párt, mind a reform-párt azon volt, hogy a maga legkitünőbb embereit küldje fel az országgyűlésre. A kormánypárt e végből nem riadt vissza a vesztegetésektől sem, csakhogy a maga jelöltjeinek többséget szerezzen. Ezóta mindjobban lábra kapott a korteskedés, annál is inkább, mert a kormány-párt példáját a reform-párt is követni volt kénytelen. A megválasztott megyei követek többsége azonban mégis a reform-pártnak volt a híve, s közöttük Kölcsey Ferencz, Nagy Pál, Balogh János, Beőthy Ödön, Bezerédy István és Deák Antal voltak a legkiválóbbak. A főrendiház tagjai között csekély számú volt az ellenzék, s ennek vezére: Wesselényi Miklós gróf.
Az országgyűlést Ferencz király 1832. deczember 20-án nyitotta meg, átnyujtván a királyi előadásokat. A rendek az első kerületi ülésekben egy hirlap kiadását sürgették, a melyben az országgyűlési tárgyalások kivonatban közöltetnének, minden kommentár nélkül. Erre vonatkozólag többféle indítvány merült fel, míg végre abban történt a megállapodás, hogy a kerületi ülések naplóját kézirati másolatban küldjék meg a megyéknek, s e naplónak Kölcsey Ferencz, Szathmár-megye követe, a kiváló író és szónok legyen a szerkesztője. Azonban Kölcsey a szerkesztést nem vállalta magára s így a rendek Kossuth Lajosra, egy távollevő főrendűnek követére és Orosz József nevű íróra bízták azt. Igy indultak meg azután az „Országgyűlési Tudósítások”, melyekből hetenként két szám jelent meg. Kossuth neve ettől fogva mind jobban ismeretessé lett. Lapja révén a reformügy barátainak száma is egyre gyarapodott, mert oly ügyesen szerkesztette azt, hogy a kivonatban közölt beszédek olykor nagyobb hatást tettek, mint az elmondottak.
Hetekig tartó válaszfelirati viták után megkezdődtek a tulajdonképeni tárgyalások, még pedig a sérelmek fölött. A rendek mindenek előtt azt kívánták a főrendektől, hogy üzeneteiket magyarul küldjék hozzájok, a királyhoz pedig feliratot akartak intézni az iránt, hogy a feliratok s a törvények ezentul magyarul szerkesztessenek. Az első ellen a főrendeknek nem volt kifogásuk, de a másodikat visszavetették. Üzenetök nagy elkeseredést szült a rendek között. Ál-érveiket megczáfolták s kiméletlenül megtámadták őket, hogy a legszentebb nemzeti jog érvényre jutását meggátolják. Végre egy harmadik üzenetet küldöttek át hozzájuk, melyet Kölcsey szerkesztett s ennek azután megvolt az a hatása, hogy megengedték a rendek kívánságainak felterjesztését.

I. Ferencz öregkori arczképe.
(Benedetti-nek Amerling festménye után készült metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A vallási sérelmek tárgyalása közben Beőthy Ödön indítványára elhatározták a lelkiismeret szabadságát biztosító törvényjavaslatnak szerkesztését, a melylyel egy bizottságot bíztak meg. A törvényjavaslat tizenkét pontot foglalt magában, melyek közül a fontosabbak a következők: Minden törvényesen bevett vallás gyakorlata teljesen szabad; az áttérést egyik vallásról a másikra megakadályozni nem szabad; a hat heti oktatás s a vegyes házasságoknál szokásos reverzálisok a multra nézve érvényteleneknek nyilváníttatnak és eltöröltetnek; szintúgy az 1791: 2-ik törvényczikknek az a pontja, a mely szerint a protestánsok Horvátországban nem lakhatnak és birtokot nem szerezhetnek; a protestáns ifjúság szabadon látogathatja a külföldi egyetemeket; katholikus szülők gyermekeiket protestáns iskolába járathatják; minden magyar ezrednél protestáns papot is kell alkalmazni; a protestáns czéhbeliek a katholikus ünnepeket megtartani nem kötelesek stb. A kerületi ülés elfogadta a törvényjavaslatot, noha a káptalani követek ellenezték. Az országos ülésben is csak kevesen szólaltak fel ellene.
A február 21-én tartott országos ülésben érdekes eset történt. Beőthy Ödön a vallás-oktatással való visszaélés példájaként a többi között felhozta azt az esetet, hogy valakit, a ki áttérni kívánt, ifjúságától kezdve hetven éves koráig folyton leczkézés alatt tartottak, s midőn hetven éves korában meghalt, mint meg nem tértet nem engedték eltemetni. Ekkor felállott a váradi nagyprépost Tagen s a Beőthy részéről felhozott eset igaz voltát kereken tagadta. A sértő szavakra felzúdultak a követek. Beőthy szólani akart, de Mérey személynök bezárta az ülést és elment. A következő napon Beőthy, kezében megyéje utasításával, követi méltóságának megsértéseért elégtételt követelt, mire a rendek általános felkiáltással actió-t sürgettek Tagen ellen. Mérey az actió megindítására fel is szólította a királyi ügyek igazgatóját. Tagen erre szót kért, de nem engedték beszélni, sőt Majthényi barsi követ, hivatkozással arra, hogy ha egy táblabiró ellen keresetet indítanak, megyei közgyűléseken a per lefolyásáig ülnöki jogát nem gyakorolhatja, azt követelte, kogy a személynök Tagent utasítsa ki a gyűlésből. Mérey habozott, de midőn Majthényi felkiáltott: „Vagy ő, vagy mi!” s a követek nagy zajjal a termet elhagyni készültek, Mérey ijedtében engedett a követek kívánságának és Tagent kiutasította. E törvénytelen tett veszélyes következményeket vonhatott volna maga után. Maguk a rendek is belátták ezt s azért mindjárt másnap végzést hoztak, hogy Tagen székét elfoglalhatja ismét. Azonban ezt nem tette, hanem hazament, Ez esetnek volt a következménye, hogy Mérey, a kit a rendek a titkos rendőrség magyarországi fejének tartottak s különben is gyűlöltek, márcziusban fölmentetett hivatalától.
A február 27-iki ülésen heves vita folyt a vallási törvényjavaslat ama pontja felett, a mely a protestánsoknak Horvátországban lakást és birtokot enged. Ez ellen különösen a horvátok s a káptalani követek szólaltak fel. A személynök, hogy a vitának véget vessen, a törvényjavaslat elfogadását kierőszakolta s az üzenetet átküldötte a főrendekhez. De a főrendek a törvényjavaslat felolvasását sem engedték meg, hanem a sérelmi bizottsághoz utasították. A sérelmi bizottság jelentését azután elküldötték a rendekhez. A rendek azonban pár nap mulva visszaküldték a törvényjavaslatot és tárgyalását kivánták. Erre azután egy bizottságot küldöttek ki azzal, hogy a rendek üzenetének pontjai felett mondjon véleményt s azt terjeszsze a főrendek elé. A bizottság véleményével ugyan sem az ellenzék, sem a főpapság nem volt megelégedve, mindazonáltal elfogadták és válaszul a rendekhez küldötték. Hónapokon keresztül folytak a tárgyalások és üzenet-váltások a vallási törvényjavaslat felett a nélkül, hogy csak a főpontokban is megegyezésre jutottak volna. Végre hat hónapi vita után a főrendek elfogadták a következő pontokat: A vegyes házasságoknál szokásos reverzálisok megszünnek, de a már kiadottak érvényesek; a temetőket, a hol nincsenek elkülönítve, mind a két felekezet használhatja; az ezredekben protestáns tábori papokat is alkalmaznak. A rendek természetesen ez engedményekkel nem voltak megelégedve. Azért elhatározták, hogy a vallási kérdéseket egészen leveszik a napirendről és kedvezőbb időkre halasztják. Ez meg is történt.

Kölcsey Ferencz
(Schwerdgeburth metszetéről, mely Einsle festménye és Ender rajza nyomán készült. – Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
A sérelmek során a lengyel nemzet ügye is szóba került. Balogh János barsi követ azt indítványozta: intézzenek feliratot a királyhoz, hogy diplomácziai úton igyekezzék elégtételt szolgáltatni a szerencsétlen nemzetnek és alkotmányát helyreállíttatni. A követek közül többen lelkesülten szólottak a lengyelek mellett. Különösen kitünt Kölcsey Ferencz, a ki két ízben is emelt szót a lengyelek érdekében. „Európa hatalmasabb népei hallgattak – mondá – szóljunk mi! Illő a királyi felség előtt kijelenteni, hogy a részvétünket oly mértékben biró lengyelekért magas tekintélyét vesse közbe. A kétségbeesésig kínzott emberiség, a meggyilkolt alkotmányos szabadság, az eltaposott emberi jogok nevében szólítom fel a rendeket: nyissák fel kebleiket a szánakozásnak, s a szerencsétlenekért e kicsiny, fáradságtalan lépést megtenni ne késsenek!” De a kormánypárt ellenezte a feliratot. Egyik szónokuk, Andrássy József esztergomi követ, természetesnek találta, hogy nemzetek vesznek. De megfelelt neki Deák Ferencz, a ki bátyját: Antalt a követségben fölváltván, 1833 tavaszán jelent meg először az országgyűlésen és aratta első szónoki babérait. Elismerte Esztergom követe szavainak igazságát, hogy nemzetek vesznek, nemzetek lesznek; hisz a világtörténet évkönyvei is tanítják ezt. „De – tette hozzá – a világtörténet nem tanítja, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet némán és hidegen nézve, a lehetőségig ne segítsük. Mert hiszen egyes emberek is lesznek és vesznek; kötelesség mégis veszélyben forgó, vagy ínségre jutott embertársainkat tehetségünk szerint a veszélyből kimenteni... Iszonyú valóság lett abból, a mit Kázmér János lengyel király 1616 julius 6-án tartott beszédében könnyek közt jövendölt; mert le van tiporva e nemzet egykori nagysága, összezúzva hevernek a hajdani szabadság feldúlt emlékei s a Visztulának lengyel vérrel áztatott partjain nem szabad lengyelek tűzhelye füstölög többé! S növeli fájdalmunkat annak érzése, hogy szánakozásnál és kérelemnél nincs hatalmunkban egyéb, mit az elnyomottakért tehetnénk. Nyujtsuk tehát nekik e csekély enyhülést, ha már több nem áll hatalmunkban; de nyujtsuk azt tüstént s halasztás nélkül. Vagy talán részvétünk könnycseppjeit s a kérelem elkészítésére szükséges pár órai munkát sem kívánnánk áldozni azokért, a kiknek ősei vért s életet áldoztak érettünk?!” Már akkor Deák Ferenczet a reform-párt vezérének tekintették. Miután a nádornak nem sikerült Baloghot rávenni arra, hogy indítványát visszavonja, arra törekedett mindenképen, hogy az indítványt az országos gyűlés ne fogadja el s ez sikerült is neki.
Szerencsésebbek voltak a rendek a Részek ügyében. Ezeknek visszakapcsolását már az 1715-iki, az 1723-iki s az 1729-iki országgyűlések sürgették. III. Károly király azonban 1732-ben Erdélyhez kapcsolta azokat. Az 1741-iki országgyűlésen Mária Terézia elismerte Magyarországhoz való tartozásukat s igéretet tett, hogy vissza is kapcsolja, de erre nézve előbb az erdélyieket kívánta meghallgatni. 1751-ben az erdélyi rendek a Részeket Erdélyhez tartozóknak mondották, 1790-ben pedig maguk a Részek kérték a visszakapcsolást. II. Lipót el is rendelte azt, de ismét az erdélyiek megkérdezésétől tette függővé. Hasztalan sürgették a visszakapcsolást a rendek 1825-ben és 1830-ban is. Végre Kölcsey remek feliratára, a melyben kimutatta. hogy a Részek visszakapcsolását Erdély megkérdezésétől függővé tenni nem lehet, hanem a törvényeket haladéktalanul végre kell hajtani, a király beleegyezését adta, s így a Részek visszakapcsolását törvénybe iktatták. Az országgyűlésen Erdély egyesülése Magyarországgal, vagy a mint közönségesen mondták: az „Unió” szintén szóba került. Különösen Wesselényinek volt ez kedvencz eszméje, mert szerinte csak a Magyarországgal való egyesülés segíthetett Erdély reménytelen helyzetén és szüntethette meg az ottani kényuralmat. Azonban az uniót még az erdélyiek közül is sokan ellenezték s ellenezte a kormány is, úgy hogy ezuttal nem valósulhatott meg.
A sérelmek tárgyalásának befejezése után a királyi előadásokban kijelölt ügyeket vették tárgyalás alá a rendek, és pedig elsősorban az úrbéri munkálatokat. Hogy milyen álláspontot foglalt el e kérdésben a kormány és milyent a rendek többsége, kitünik Kölcsey naplójának eme szavaiból: „A kormány urbárium által urbáriumot akar; nekünk urbárium által nemzetet kell akarnunk; azaz: feladatunk úgy intézni az urbárium tárgyait, hogy a nép egyszer tulajdoni és politikai jogokat nyerjen s ezáltal a polgári alkotmány hétszázezer puhaság és szegénység által elaljasodott lélek helyett tiz milliom felemelkedhetőt nyerjen.”
A jobbágy-nép még mindig abban az állapotban volt, a melybe a Mária Terézia-féle urbárium helyezte. Polgári és politikai jogai nem voltak. Bár az urbárium megszabta kötelességeit s a földesurak jogait, az utóbbiak mégis számos visszaélést követtek el. Az uj úrbéri szabályzat számos engedményeket tesz a népnek mind politikai, mind anyagi tekintetben. S ez annál nagyobb dicsőségére válik a nemességnek, mert az engedményeket kényszerítés nélkül, egyedül méltányosságból s a haza érdekében tette. Azonban a rendek tábláján még sokan voltak, a kik görcsösen ragaszkodtak a nemesi kiváltságaikhoz; azért az eredeti törvény javaslat csak hosszú küzdelem után s akkor is csak részben mehetett keresztül. Igy például a kilenczed-váltságba nem egyezett bele a rendek többsége, de abba igen, hogy földesura megegyezésével a jobbágy minden terheit örökre megválthassa. A mi a jobbágyok személyes szabadságát illeti, a rendek a kerületi ülésen kimondták, hogy jobbágyot ezentúl birói itélet nélkül sem személyében, sem vagyonában büntetni nem lehet; továbbá, hogy ezentúl saját nevében is perelhet ura ellen; de az országos ülésben a kormány, szövetkezve a kiváltságaikhoz ragaszkodó rendekkel, e tekintetben is többféle megszorítást tétetett a törvényjavaslaton. A főrendek is főleg azokat a pontokat támadták meg, a melyek a jobbágyságnak polgári és személyi jogokat biztosítottak. Mindamellett a reform-párt hívei győztek, úgy hogy a törvényjavaslatot, bár egy és más tekintetben megnyirbálva, végre mégis fölterjesztették a királyhoz szentesítés végett. A fölterjesztett törvényjavaslat még mindig jelentékeny engedményeket foglalt magában mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben. Ami az anyagi engedményeket illeti, eltörölték az u. n. kis tizedet, melyet a jobbágy a borjú, bárány és baromfi után volt köteles adni urának; a robot-munkát is leszállították, vagy akként szabályozták, hogy a jobbágy könnyebben végezhette. Az anyagi engedményeknél azonban még fontosabbak voltak az erkölcsiek, a melyek közül kiemeljük a következőket: A jobbágy minden úri adózás és szolgálat alól örökre megválthatja magát s telkét szabadon bírhatja, ha eziránt földesurával megegyezésre jut; az úri székek ezentúl csak a jobbágyoknak egymás közt való ügyeiben ítélhetnek, de úrbéri perekben, mikor a jobbágy áll a földesurral szemben, csak a megyei törvényszékek mondhatnak ítéletet; a jobbágyok csak törvényes vizsgálat és ítélet után támadhatók meg személyökben vagy birtokukban; előleges vizsgálat és ítélet nélkül sem elfogni, sem testi büntetéssel illetni őket nem lehet; a jobbágy a maga személyében perlekedhet bárki ellen.
A király a fölterjesztett törvényjavaslatra csak kilenez hónap mulva küldte le válaszát, a mely szerint a törvényjavaslatnak csak ama pontjait hagyta jóvá, a melyek anyagi engedményeket tartalmaznak; a politikai engedményeket magukban foglaló pontjait a törvényjavaslatnak visszavetette azzal, hogy ezek a reformok nem tartoznak az úrbéri szabályzatba, hanem máskor tárgyalandók. A rendek ülésein heves vita indult meg a királyi válasz felett, a melyben a legkitünőbb követek: Deák Ferencz, Kölcsey, Beöthy, Klauzál, Bezerédy és mások vettek részt.
Kölcsey ez alkalommal egyik leghatásosabb beszédét mondta el. „A kormány mindig a nép pártfogójának tüntette fel magát – mondá – a nemességet pedig elnyomójának; s mégis: mikor a nemesség az adózó népnek tulajdon szerezhetésre utat nyitni szándékozik, a kormány az, a mely ezen jótékony szándéknak ellene veti magát.” Kifejté azután, hogy a királyi válasz értelmében a jobbágy ugyanabban az állapotban marad, a melyben II. József előtt sinylődött. „Eltöröltetett az örökös jobbágyság? – kérdé. Miként? Az adózó elhagyhatja urát. Való! de hova mehet? Más úrhoz? És mi feltétel alatt? A különbség csak ez: eddig szolgált folyvást egy urat; most már szolgálhat egymásután többeket. De szolgálnia folyvást kell, azaz örökösen kell. Örökös jobbágy lenni meg nem szünt; s bizonyosan nem is szün meg, csak akkor, midőn a tulajdonszerezhetés örökös megváltásnál fogva neki megadatván, szolgaságból szabadságba saját erejével felemelkedhetik. A királyi válasz mellett ott vagyunk, hogy Magyarországon, a szabad városi polgáron kívül, csak két emberosztály lesz szabad: a földesúr, ki a helységet bírja s a koldus, ki a helység utczáin hajadon fővel és mezitláb, irgalom és kenyér után kiáltozik!”
Deák Ferencz nem kevésbbé hatásos beszédében kimutatta, hogy az intézkedés, melyet a rendek követelnek, nem uj és nem szokatlan; mert örökös megváltások, egyes esetekben, az előtt is divatoztak, miként azt számos szabad mezővárosunk és örökösen megváltott községeink létezése bizonyítja. Kimutatta, hogy ezek az örökös megváltások hasznára váltak a földesúrnak épúgy, mint a jobbágynak, de hasznára váltak a közjónak is, a mit a szabad községek virágzó állapota fényesen igazol. Mert – tevé hozzá – csak ott igazán boldog és virágzó a haza, hol a földet szabad kezek művelik; ott erős a nemzet, hol a tulajdont és függetlenséget szabad kezek védik.”
Hogy így történt, főleg a főrendek ellenkezésének volt tulajdonítható. Ezért ingerült szavak is voltak hallhatók ellenök. „Gondolják meg a politikai régiségek szeretői – így szólt a többi között Balogh János barsi követ – hogy minden nemzetben a nagy többség áll velök szemközt, melynek türelmével visszaélni messzebb vezetne, mint a meddig a reform-párt századunk szelíd intéseinek engedelmeskedve jutni akarna. És így talán tanácsosabb volna nekik, míg idő van, egy eszélyes capitulatióról gondoskodniok, mintsem az ostromnak, melyet sokáig ki nem tarthatnak, ellentállva, mindent koczkáztatniok.”
Hogy a jobbágy személyét az önkény ellen némileg biztosítsák, a rendek Deák Ferencz indítványára törvénybe kivánták iktatni a királyi leiratnak ama pontját, mely szerint ő felsége kivánja, hogy „alattvalóinak mindegyike, tehát a parasztok nagyszámú osztálya is, mind összesen, mind egyenként, nemcsak földesuraik iránt való viszonyaikban, de minden más részről is minden önkény ellen védve, személyökben és vagyonukban kellő biztosságban éljenek.” Ehhez a főrendek is hozzájárultak. Tényleg is nyert a jobbágyság némi előnyöket a királytól szentesített anyagi engedményeken kívül. Igy például törvénynyé lett, hogy ha a jobbágy költözni akar, nemcsak házát s a javításokat, hanem haszonvételi jogát is eladhatja; továbbá, hogy földesurával akár ideiglenes, akár örök szerződést köthet adózásainak és szolgálatainak évenként fizetendő összeggel leendő megváltására, a nélkül azonban, hogy a jobbágyi viszonyból egészen kibontakozhassék; végül, hogy az urával eddig közösen használt legelő a földesúr vagy jobbágyok többségének kívánságára elkülöníthető. Az uri-széket is ujolag szabályozták a rendek oly módon, hogy urbéri perben a földesúr vagy annak tisztje a bíráskodó széknek elnöke, vagy ülnöke nem lehet, hanem egy megyei táblabiró elnöklete alatt két törvénytudó egyén biráskodik. Elvették a földesúrtól a botoztatás jogát is s azt rendőri kihágás, vagy úrbéri vétség esetén egytől három napig terjedő börtönbüntetéssel helyettesítették.
A reform-pártiakat mindez nem elégítvén ki, az úrbéri munkálat tárgyalásának befejeztével azon voltak, hogy a jobbágynak az úrbéri terheken kívül egyéb terheit is lehetőleg megkönnyítsék. E végből fölvetették a papi tized eltörlésének, továbbá a jobbágytelken lakó nemesek adózásának kérdését, valamint azt, hogy az országgyűlés költségeit kizárólag a nemesek fizessék. Az utóbbi – miként említettük – már az 1830-iki országgyűlésen is szőnyegre került. Kölcsey a tized teljes megszüntetését indítványozta, de mivel indítványát csak tizenhat megye pártolta, határozatul a kényszerítő megváltást mondották ki. A protestánsokat is fölmenteni kivánta a rendek többsége a tized fizetése alól, de nem a királyi városokat. Azonban a főrendek a tizedre vonatkozó törvényjavaslatot elvetették. A jobbágytelken lakó nemesek megadóztatása törvénynyé lett, úgy szintén az, hogy az országgyűlés költségeit ezentúl a nemesség s a nemesi előjogokkal felruházott papság fizesse.
Az úrbéri törvényjavaslat tárgyalása alkalmával tanusított magatartása következtében a főrendiház teljesen népszerűtlenné lett. A rendek tábláján hangok hallatszottak, hogy a főrendi tábla nem tekintendő a törvényalkotás nélkülözhetetlen elemének, mert a főrendek maguk nem választottjai a nemzetnek és táblájuk nem alapul törvényen; ép azért a főrendiházat az alkotmány csorbítása nélkül egy tollvonással meg lehet semmisíteni. A fenyegetett főrendek a kormányhoz fordultak védelemért, mire a király külön leiratban szigorúan megrótta Tarnóczy barsi követet, a ki a fönt idézett szavakat mondotta.
Az országgyűlés foglalkozott a polgári törvénykönyv s a törvényszékek rendezésének kérdésével is; de minthogy az elsőt a rendek tábláján csak kevesen pártolták, a törvényszékek rendezését pedig a főrendek visszavetették, az érintett kérdésekben tényleges eredményt nem lehetett elérni. Nem jött még meg az ősiség eltörlésének ideje sem. De Kölcsey és mások szónoklatainak következtében legalább elvként kimondták, hogy a hitbizományok kiváltságos természete a jelenleg birtokban lévők halálával megszünjék. Azonban erre nézve sem sikerült törvényt alkotni, csak végzésképen mondotta ki az alsó tábla.
***
Míg Pozsonyban az ország rendei a reformok mellett küzdöttek, Erdély ügyei mindinkább bonyolódtak és mind nagyobb mértékben vonták magukra a figyelmet. A közügyek századunk első tizedeiben ott még szomorúbb állapotban voltak, mint nálunk. Miután 1811 óta a kormány nem hívott egybe országgyűlést, a kormányszéki hivatalokat csupa kinevezett tisztviselővel töltötték be, a kik a hatalom kész eszközei valának. A megyékben nem tartottak tisztujításokat s ott is a választás alá eső hivatalokat a kormányszéktől helyettesített tisztviselők foglalták el. Nyomasztó bürokratizmus súlya alatt nyögött tehát Erdély. Végre Magyarország példájára s egyes hazafiak, különösen Wesselényi Miklós báró, Bethlen János gróf és Kemény Dénes báró, valamint Szász Károly marosvásárhelyi tanár izgatásaira itt is fölébredt a közszellem és növekedett az érdeklődés a közügyek iránt. Az ellenzék mind hangosabban kezdte követelni a törvények végrehajtását, az alkotmányos hatóságok helyreállítását s az országgyűlés egybehívását. Hogy a kormányt engedékenységre kényszerítsék az erdélyiek, ők is a passiv ellenálláshoz folyamodtak. Megtagadták az ujonczállítást, sőt megtagadták az engedelmességet a törvénytelen kormányszéknek is. Ennek következtében Erdélyben valóságos fejetlenség uralkodott. A kormány a helyett, hogy segített volna a bajokon azzal, hogy az országgyűlést egybehívja, ujabb sérelmet követett el, a mennyiben felfüggesztette az alkotmányt és Wlassich horvát bánt királyi biztosul a tartományba küldé. Ámde az erdélyiek nem hagyták magukat, hanem továbbra is sürgették az országgyűlés egybehívását, a miben egyébiránt a magyar országgyűlés is támogatta őket. Wlassich maga is tanácsolván az országgyűlés egybehívását, a kormány végre engedett s az országgyűlést 1834. május 26-ára csakugyan kihirdette, királyi biztosul Esztei Ferdinánd főherczeget nevezvén ki.
A királyi előadások a főkormány-hivatalok törvényszerű betöltését, az 1791-iki országos bizottmányok reform-munkálatainak megvitatását s a változott körülményekhez alkalmazását, mindenek előtt pedig az úrbéri szabályzat tervének tárgyalását tűzték ki az országgyűlés tárgyául. Az országgyűlésre a magyar és székely törvényhatóságok, sőt a vármegyék nagy része is ellenzéki követeket választott, a kiknek a Pozsonyból hazasiető Wesselényi Miklós báró volt a vezérök. Mindjárt az országgyűlés kezdetén nagy nehézségeket okozott az elnök, a jegyzők s a napló kérdése. A rendek a kormányszéket törvénytelennek s így nem létezőnek tekintvén, nem várták meg, hogy az küldjön számukra elnököt, hanem a törvényes elnök megválasztásáig nemzeti közgyűlésükön – a magyar, székely és szász nemzet külön gyűlésén – akartak elnököt választani. Ámde a királyi biztos elzárta a tanácskozó termet, mire a rendek a református templomban tartották meg gyűlésöket s azon Nemes Ádám grófot kiáltották ki ideiglenes elnöknek. Nemes elfoglalván az elnöki széket, kijelenté, hogy miután ő felsége meghagyása értelmében a kormányszék ideiglenes elnökévé ő neveztetett ki, hivatásának annál nagyobb örömmel felel meg, mivel a rendek bizalma is benne összpontosul. Azonban a rendek tiltakoztak a kormányszék intézkedése ellen s csak akkor nyugodtak meg, mikor Nemes kijelentette, hogy egyedül a rendek választása folytán ül ideiglenesen az elnöki székbe.

Wesselényi Miklós báró.
(Edler János rajza, Schwerdgeburth metszete; az Országos Képtár metszet- gyűjteményében.)
Az országgyűlés megnyilván, a rendek kijelentették, hogy a királyi előadásokat mindaddig nem tárgyalják, míg a királyhoz fölterjesztett sérelmek orvosolva nincsenek. Csak az országos elnökségre s az itélőmesteri hivatalokra nézve ejtették meg a választást. A király megerősítette a választott hivatalnokokat, de elnökké nem a legtöbb szavazatot nyert és első helyen ajánlott egyént, hanem Nopcsa Eleket, a harmadik helyen és csak kevés szavazatot nyert követet nevezte ki, a sérelmekről pedig említést sem tett leiratában. A rendek feliratukban ezen való fájdalmuknak adtak kifejezést; de a dolgon változtatni nem lehetett. Ezért az elnöknek s a megválasztott itélőmestereknek uj esküformát szabtak, hogy alkotmányos eljárásuk felől biztosítsák magukat. A királyi biztos azonban megtiltotta a választottaknak, hagy az uj esküforma szerint foglalják el hivatalaikat. Erre aztán a rendek a királyi biztos tudta és beleegyezése nélkül küldöttséget menesztettek a királyhoz, hogy sérelmeiket ujabb feliratban terjeszsze elő. A király Brünnben október 3-án fogadta a küldöttséget, de nem mint ilyent, hanem csak mint hű alattvalóit. Átvette a feliratot és kijelentette, hogy arra válaszolni fog. A királyi leirat nemsokára leérkezett. Ez az uj esküformát elvetvén, elrendelte, hogy a megválasztott főtisztviselők a régi forma szerint tegyék le az esküt, egyuttal lázítással, az indulatok felgerjesztésével, ujításvágygyal és munkátlansággal vádolta a rendeket. Heves vita után a rendek az elnököt s az itélőmestereket a régi esküforma szerint csakugyan megeskették. Nemsokára ujabb királyi leirat érkezett Kolozsvárra, a mely még nagyobb ingerültséget keltett. A leirat a többi választások megejtését s a királyi előadások többi pontjainak tárgyalását sürgette, végül azzal vádolta a rendeket, hogy „a törvényes szabadság bitangolt neve alatt annak megfertőztetésére és minden jó rend felforgatására mellékutakon törekszenek.” A rendek elkeseredésének legerélyesebben Wesselényi adott kifejezést január 17-én tartott beszédében. „Ha a kormány állítása szerint léteznek oly veszedelmes emberek – úgymond – kötelessége a kormánynak az ilyeneket a törvény lángfegyverével üldözni. Álljon elő a kormány törvényes bizonyítványokkal, s ha csak egy van közülünk, kit azon fekete vádak legkisebbike is igazán érhet, készek vagyunk érte mindnyájan lakolni. De e vád nem néhányat, hanem az egész majoritást és magát az országgyűlést éri. Már pedig – tevé hozzá – a jó rend felforgatása szándékával, vagyis pártosság és revolutio szándékával vádolni országgyűlést szintoly képtelenség, mint sértő és nem szabad.” A királyi leirat fenyegetéseire pedig kijelenté, hogy „szentnek tartja és tiszteli ugyan a fejedelem törvényes hatalmát és elismeri azt egyes személyek és testületek felett, de nem az országgyűlés felett; mert nem felette áll a fejedelem az országgyűlésnek, hanem mellette; nem fejedelem adott a nemzetnek és országgyűlésnek létet, hanem ezek ő neki.” Többek hasonló szellemű felszólalása után végre a rendek elhatározták, hogy ujból intéznek feliratot a királyhoz, a melyben „kérik és fiúi bizodalommal várják, hogy az országgyűlésben a törvénytevő hatalom részesét s az által önmagát tisztelvén, annak reája nem illhető vádaktól való kegyes megkimélésével önméltóságát fentartani és öregbíteni méltóztassék.” Egyuttal kérték, hogy távolítsa el magától rossz tanácsadóit és legyen bizalommal hozzájuk.
Még nagyobb ellenkezésbe jött a kormánynyal az országgyűlés a napló kérdésében. Ugyanis mindjárt az országgyűlés kezdetén a többség elrendelte a napló kinyomását, sőt azt meg is kezdette. De a királyi biztos előleges czenzura nélkül semmiféle országgyűlési iromány kinyomását nem engedte meg, s így a napló félbeszakadt. A rendek több ízben tiltakoztak ez önkény ellen, de hasztalan. Végre Wesselényi maga vett egy kőnyomdát, felállította lakásán s megkezdvén a napló nyomását, a nyomdát az országgyűlésnek ajándékozta. A rendek ajánlatát köszönettel fogadták s a napló kiadását egy választmányra bízták. E merész lépésnek aztán az volt a következménye, hogy a nyomdát zár alá vették s az országgyűlést február 6-án királyi leirattal feloszlatták. Az utolsó ülés kezdetén Wesselényi nem sejtvén a történendőket, szenvedélyesen kikelt a kormány ellen a nyomda zár alá vétele miatt, midőn megjelent Ferdinánd főherczeg kiséretével és felolvastatta a királyi leiratot. Ebben a király a rendeket szigorúan megdorgálja, a hozott végzéseket megsemmisíti s az országgyűlést feloszlatja. Ennek következtében az alkotmányt felfüggesztették s a polgári és katonai hatalmat a királyi biztos vette kezébe.
A történtekért a kormány Wesselényit okolta s azért elhatározta, hogy föllép ellene. Különben Bécsben már régóta gyanus szemmel nézték őt. Már 1831-ben el akarták fogni, mikor a katona-fogdosásnak ellene szegült. Az 1832-36-iki országgyűlés kezdetén is folyton szemmel tartotta a titkos rendőrség. Most végre elérkezettnek látta a kormány az időt, hogy Wesselényit ártalmatlanná tegye. 1835. márczius 18-án az erdélyi királyi tábla kereset alá vonta rendzavaró törekvései és más vétségei miatt, s minthogy nem jelent meg, a biróság elmarasztalta és elrendelte letartóztatását. Wesselényi ugyanis mindjárt az országgyűlés bezárása napján Pozsonyba ment, hogy mint a felsőház tagja folytassa működését. 1835. május 5-én a magyarországi királyi tábla is hűtlenségi perbe fogta a Szatmár-megyei közgyűlésen 1834. deczember 9-én mondott beszéde miatt. Ez alkalommal t. i. Wesselényi a jobbágyok örök-váltsága és személyes jogai mellett tartván beszédet, hevesen kikelt a kormány és pártja ellen, a miért az üdvös reformok megbuktatására törekszik. Azzal is vádolták, hogy az országgyűlési ifjak társulatával, továbbá Kossuth Lajos és társaival összeköttetésben áll.

I. Ferencz király a halottas ágyon.
(Két órával halála után lefestette Ender J. – Stöber F. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Az erdélyi országgyűlés feloszlatása és Wesselényi perbe fogatása mind Erdélyben, mind Magyarországban nagy nyugtalanságot keltett, mert ezekben kétségtelen jeleit látták a kormány önkény-uralmi törekvéseinek. A hazafiak aggodalommal néztek a jövőbe, melytől nem sok jót lehetett remélni. Az izgalom e napjaiban érkezett Pozsonyba a hír, hogy I. Ferencz király 1835. márczius 2-án meghalt.
Ferencz király jelleméről s ennek uralkodására való lefolyásáról már előbb lévén szó, e helyen csupán családi viszonyairól akarunk megemlékezni. A király négyszer házasodott s e tekintetben túltett minden uralkodónkon. Első felesége, Erzsébet, Frigyes Jenő würtembergi herczegnek volt a lánya E nőt II. József igen szerette. Mikor a császár haldoklott, a herczegnő bement hozzá, hogy elbucsúzzék tőle. De alig lépett a szobába, ájulásba esett. Utóbb magához térvén, a haldokló megáldotta őt. Ez a jelenet annyira felizgatta a lebetegedés előtt álló nőt, hogy harmadnapra leánygyermeket szült, néhány órával későbben pedig meghalt, két nappal a császár halála előtt. Az ujszülött anyját másfél évvel élte túl. Hét hónapi özvegység után Ferencz második házasságra lépett, nőül vévén unokahugát: Mária Teréziát, I. Ferdinánd szicziliai király leányát. Ebből a házasságból, a mely tizenhét évig tartott, hét gyermek született és pedig: Mária Lujza, a ki később I. Napoleon neje lett; aztán Ferdinánd, a ki atyját követte a trónon, továbbá Mária Leopoldina, Mária Klementina, Mária Karolina és Mária Anna főherczegnők, végül Ferencz Károly főherczeg, dicsőn uralkodó királyunk édes atyja. Második neje Ferencz királynak 1807 tavaszán elhunyván, a király 1808 elején harmadszor nősült. Harmadik felesége szintén unokatestvére volt: Ferdinánd főherczegnek, Lombardia kormányzójának, Mária Ludovika nevű leánya. Ennek a tiszteletére nevezték el a Pesten felállított katonai iskolát, a mely most honvédtiszteket nevel a hazának. Mária Ludovika királynéval Ferencz király 1816 tavaszáig élt együtt s még ugyanazon év őszén oltárhoz vezette negyedik feleségét: Karolina Augusztát, Miksa bajor királynak a leányát, a ki aztán túlélte őt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages