9. Műveltségi állapotok a Habsburg-házból s a Habsburg-lotharingiai-házból származott örökös királyok korában.
9. Műveltségi állapotok a Habsburg-házból s a Habsburg-lotharingiai-házból származott örökös királyok korában.
Anyagi műveltség. Telepítések. Közgazdasági intézkedések. Széchenyi fellépése és működése. Szellemi műveltség. Irodalmunk állapota. Bessenyei és társai működése. Dugonics és Gvadányi. A latinos műveltség térfoglalása. Előkelőink elnémetesedése. Mikes Kelemen és Faludi Ferencz. A német klasszikai iskola. Kazinczy Ferencz. Csokonai Vitéz Mihály. Kisfaludy Sándor. A hírlapirodalom fejlődése. A magyar színészet fejlődése. A nyelvujítás. Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferencz, Kisfaludy Károly, Katona József. Pest az irodalom középpontja. Az írók hatása a közéletre. Vörösmarti Mihály, Czuczor Gergely, Garay János. A regényirodalom és első művelői: Jósika Miklós báró, Kemény Zsigmond báró, Eötvös József báró. A népies irány fejlődése. Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály és Tóth Kálmán, A népies irány a regény- és drámairodalomban. Jókai Mór, Vas Gereben. Szigligeti Ede s a magyar népszínmű. Madách Imre. Tudományos irodalom. Latinul író történetírók: Bél Mátyás, Pray György, Katona István. Péterfy, Kovachich, Fejér György. Magyarul iró történetírók: Cserei Mihály és Apor Péter. Budai Ézsaiás, Virág Benedek, Horváth István, Jerney János, Horváth Mihály, Szalay László. Erdélyi történetírók: Kőváry László, Szilágyi Sándor. Monografusok: Teleki József, Salamon Ferencz. Németül iró történetírók: Gebhardi, Fessler, Engel és Majláth. Irodalomtörténetírók: Toldy Ferencz. Ipolyi Arnold, Hunfalvy Pál, Bolyai János és Farkas, Hunfalvy János. A hazai művészet fejlődése. Építészet, szobrászat, festészet és zene.
Minthogy az alkotmány fejlődését s a közállapotokat az eddigi fejezetek során elég bőven tárgyaltuk, e helyen csak a műveltség állapotáról akarunk röviden megemlékezni.
A Rákóczy-féle fölkelés lecsendesültével helyreállván az országban a béke, a nemzet lassanként tudatára jött annak, mennyire elmaradt a nyugati művelt államok mögött. Első sorban az anyagi állapotok nyomorúságos voltát érezte, s azért mindenek fölött azok javítására törekedett. Először az ország megritkult lakosságát kellett szaporítani. E végből külföldről gyarmatosokat édesgettek be, főleg déli Németországból, a kiket jelentékeny kedvezményekben (földmívelésre alkalmas terület és házhely átengedése, több évi adómentesség, anyagi támogatás stb.) részesítettek. Az uj telepek első sorban a kincstári birtokokon keletkeztek, nagyobb számmal az úgynevezett Bánságban és Bács-Bodrog-megyében, de egyes urak is alapítottak gyarmatokat, főleg Baranya-, Tolna-, Pest-, Békés- és Bereg-megyében. A telepítés mindjárt a szathmári békekötés után indult meg, nagyobb mértékben azonban csak Mária Terézia és II. József idejében folyt. Az uj gyarmatok alapításával nemcsak az volt a czél, hogy az elpusztult vidékeket benépesítsék s az adózók számát szaporítsák, hanem hogy a földművelést s az ipart is emeljék. Csakhamar érezhető volt a gyarmatosítás kedvező hatása, A földmívelés mindinkább lendületnek indult, az előbb puszta vidékek helyén gondosan művelt földek és szőlők keletkeztek. Uj gazdasági növények honosíttattak meg, mint a kukoricza, burgonya s a dohány. A burgonyát Mária Terézia uralkodásának vége felé kezdték ültetni nálunk, a dohányt pedig különösen az észak-amerikai szabadságharcz óta termelik nagyobb mértékben, mert a bevitel az említett háború következtében egyidőre megakadt. A Bánságban a rizszsel és indigóval is tettek kísérletet.
Az állattenyésztésre, főleg a juh-, marha- és lótenyésztésre is mind nagyobb gondot fordítottak, különösen a jelen században és pedig egyes urak részéről épúgy, mint az állam részéről. A juhtenyésztésre kitünő hatással volt a merinó-juhok behozatala Mária Terézia idejében, a lótenyésztésre pedig az állami ménesek felállítása, melyek közül a legrégibb, a mezőhegyesi, II. Józsefnek köszönheti keletkezését.
III. Károly és Mária Terézia a selyemtenyésztésre is fordítottak gondot. A selyemhernyót először a Bánságban, majd Szlavóniában honosították meg. A keszthelyi Georgikon s a magyar-óvári gazdasági iskola fellállítása is nagyon kedvező hatással volt mezőgazdaságunkra, melyet ezentúl okszerűbben űztek.
Az ipar csak lassan fejlődött. A XVIII. század elején állították az első gyárakat nálunk, de csak szórványosan. A legnagyobb gyártelep (posztó-, drót- és szeg-gyár) Temesvárott, a derék Mercy tábornok kormányzósága idején keletkezett. Iparunk állapotának kedvezőbbre fordulását azonban megakadályozták a fenállott czéhszabályok s a kormány intézkedései, a melyek nem a magyar, hanem az osztrák ipar érdekeit szolgálták.
Széchenyi fellépésével kezdődik egy uj, szerencsésebb korszak anyagi műveltségünk fejlődésében. Tudjuk, hogy Széchenyi főleg a nemzet anyagi erejének kifejtését tűzte ki czéljául. Fölébresztette a társulási szellemet; elhárítani törekedett az akadályokat, a melyek az anyagi fejlődésnek útjában állottak; hitelt igyekezett teremteni, javította a közlekedési eszközöket; fölépítette a lánczhidat, részt vett a dunai gőzhajózási társulat megalapításában, megkezdte folyóvizeink szabályozását stb. Fontos mozzanat közgazdasági életünkben a „Védegylet”, a „Pesti kereskedelmi bank” s az „Első hazai takarékpénztár” alapítása. Az 1848-iki törvényhozás nagy alkotásai szintén kedvező hatással voltak a földmívelésre, az iparra és a kereskedelemre. A szabadságharcz folyamán anyagi haladásunkban némi fenakadás állott be, de az azt követő, egyébképen nyomasztó években ismét megindul a fejlődés, főleg néhány 1848-iki vívmány életbeléptetésével: az urbéri viszonyok rendezésével, vasutak építésével, a távíró behozatalával, a posták szaporításával, a földhitelintézet, a biztosító társulatok, s a gazdasági egyesületek stb. alapításával, s e fejlődésnek a kiegyezés még nagyobb lendületet adott.
***
Az anyagi műveltség terén elért eredményeknél azonban sokkal nagyobbak azok, a melyeket szellemi téren mutathatunk fel. A rendkivüli haladás e tekintetben akkor látszik meg leginkább, hogy ha a jelent a mult század első felével hasonlítjuk össze. A szathmári békét követő félszázad alatt nemzeti költészetünk szinte elnémult. Csak a nép ajkán hangzottak a hol kesergő, hol gunyos kurucz-dalok, mint a letűnt Rákóczy-kor emléki. A viszonyok épen nem kedveztek az irodalom fejlődésének. Előkelőink a bécsi udvar légkörében mindinkább kivetkőztek nemzetiségökből, a hazai irodalommal nem törődtek, és lassanként még nyelvünket is elfelejtették. Az iskolák latinos műveltségnek voltak terjesztői. Nem is mutathatunk fel csak két kiváló irót a XVIII. század első feléből. Az egyik volt Zágoni Mikes Kelemen, II. Rákóczy Ferencz hű embere és társa a számkivetésben; a második Faludi Ferencz jezsuita. Mikes változatos tartalmú és hangu „Törökországi levelei”-ben megirta élményeit, tapasztalatait, hol komoly, hol tréfás történeteket szőve be előadásába. Faludi pedig Mikeséhez hasonló magyaros nyelven erkölcsi történeteket írt, jobbára idegen eredetiek után. („Nemes ember”, „Nemes úrfi”, „Udvari ember”, „Bölcs ember” stb.)
Irodalmunk nagyobb mértékű fejlődése Mária Terézia uralkodásának végső éveiben, a magyar királyi testőrök: Bessenyei és társainak föllépésével kezdődik, akik megismerkedvén a franczia klasszikusok műveivel, azokat utánozva akarták irodalmunkat emelni. Velök egyidőben több buzgó hazafi, jobbára papok, hasonló czélból a régi latin költőket utánozták. Ez iránynak követői közül Baróti Szabó Dávid, Révay Miklós tüntek ki, de leginkább kivált Virág Benedek, a „nemzeti lélek tüzes ébresztője”, a mint nevezték. Mind hárman klasszikus versformákban irták költeményeiket. A franczia iskola s az ó-klasszikus iskola követőitől eltérően Dugonics András piarista, Palóczi Horvát Ádám, Gvadányi József gróf és mások a régi magyar költőket vették mintául és nemzeti versformákban történetünkből s a magyar nép életéből vett tárgyakat dolgoztak fel. Különösen Dugonics és Gvadányi jutottak népszerűségre, az első magyar tárgyú regényeivel („Etelka”, „Az arany pereczek”), a második tréfás költői elbeszéléseivel („Egy falusi nótáriusnak budai utazása” és „Rontó Pál élete”), a melyek még most is kedves olvasmányai népünknek. A mult század vége felé irodalmunkban egy negyedik irány is tünt fel, a melynek követői főleg a német klasszikus költők nyomán indultak. Ez u. n. uj klasszikus iskolának Kazinczy Ferencz volt a vezére. Bár nem volt kiváló költői tehetséggel megáldva, de fogékony volt a költői szépségek iránt, finom izléssel birt s tele volt hévvel, buzgósággal. Élénk levelezést folytatott írótársaival, buzdította a kezdőket, serkentette az irodalom régibb munkásait, a kik között ő tartotta fenn az összeköttetést. Ilyképen irodalmunknak mozgató lelke, középpontja volt. Fájdalom, írói munkássága 1794-ben egyelőre megakadt, mert mint a Martinovics-féle összeesküvés részesét elfogták és börtönbe vetették. Sorsában osztozott több más írótársa is: Verseghy, Bacsányi és Szentjóbi, úgy hogy irodalmunk szinte árván maradt.
Szerencsére ekkor lépett fel egy nagy tehetségű fiatal költő, a debreczeni születésű Csokonai Vitéz Mihály, a ki idegen minták után írta ugyan dalait, ódáit és „Dorottya” czimű komikus époszát, de az idegen formák között is meg tudta őrizni eredetiségét és szellemének frisseségét. Költeményeit a hang változatossága, a képek és gondolatok gazdagsága, s a nyelv és verselés könnyedsége egyaránt kitünőkké teszik, úgy hogy Vörösmartyig egyetlen egy költőnk sem mérkőzhetik vele. Körülbelül egy időben Csokonaival lépett fel egy másik tehetséges költő: Kisfaludy Sándor, a kinek „Kesergő szerelem” czimű dalgyűjteménye, a melyet néhány évvel utóbb a „Boldog szerelem” czimű gyűjtemény követett, szokatlan népszerűségnek örvendett. E dalokat „Himfy” néven bocsátotta közre. Mindannyi sajátságos versformában, a tizenkét sorból álló Himfy-strófában van írva, s az egész gyűjtemény nem egyéb, mint a költő szerelmének dalokba öntött története. Népszerűségét emelték a „Regék a magyar előidőkből”, a melyekben egy-egy költött szerelmi történet keretében a régi magyar nemesi életet rajzolja, kevés változatossággal és plaszticzitással ugyan, de annál erősebb nemzeti érzéssel.
A mult század végső éveibe esik a magyar hírlapirodalom bölcsőkora is. Az első magyar hírlapot a „Magyar Hírmondót” 1780-ban Ráth Mátyás indította meg Pozsonyban. Néhány évvel utóbb követte e lapot a „Magyar Kurir”, majd a „Hadi és más nevezetes tudósítások” czimű hírlap, mely később az időközben megszünt „Magyar Hírmondó” czimét vette fel. A két utóbbi lap Bécsben jelent meg. Pesten 1788-ban jelent meg az első magyar hírlap „Magyar Merkurius” czimen, de ez néhány hónap mulva megszünt. Hosszabb életű volt az 1806-ban Kulcsár István szerkesztésében megindult „Hazai és külföldi tudósítások” czímű lap, a mely közel négy évtizeden át a legolvasottabb magyar ujság volt.
A hírlapirodalommal egy időben indul fejlődésnek a magyar szinészet is, a mely drámairodalmunk fejlődésére volt kedvező hatással és nagyban hozzájárult a magyar nemzetiség erősítéséhez és terjesztéséhez. Az első szintársulat, a mely magát 1790-ben Budán és Pesten produkálta, Kelemen László igazgatása alatt állott. Állandó otthona azonban a magyar szinészetnek még nem volt ekkor. Ezt csak később emelték, először Kolozsvárott, majd 1837-ben Pesten.
Kazinczy Ferencz ifjukori arczképe.
(Kininger V. 1803-iki rajza, John F. metszete. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Kazinczy Ferencz kiszabadulván a fogságból (1801.), nagy buzgósággal folytatta írói munkásságát. Iróink már a mult század végén kezdték érezni nyelvünk szegénységét, a költői előadásra kevésbbé alkalmas voltát s azért azt gazdagítani, szebbé, fordulatosabbá tenni törekedtek. Miután Révay Miklós megvetette a magyar nyelvtudomány alapját, Kazinczy Ferencz hozzáfogott a nyelv megújításához. Eredeti és fordított műveiben egyre-másra használta az uj szókat, inkább követve ízlését, mint a nyelv törvényeit. Ép azért sokan elitélték, sőt egyes írók erősen meg is támadták. Akadtak azonban, a kik védelmére keltek. Az elkeseredett harczból végre is Kazinczy került ki győztesként. A megujított nyelvet utóbb elfogadta az Akadémia, s a közéletben is mindinkább tért foglalt. A Kazinczyhoz csatlakozott és részben őt követő írók közül ki kell emelnünk Berzsenyi Dániel-t, a klasszikai óda nagy tehetségű művelőjét, a ki nagy hatással volt nemzetére, korholva, lelkesítve azt. Meg kell említenünk a szelíd lelkű, mint szónok, költő és kritikus egyaránt kiváló Kölcsey Ferencz-et, a kinek „Himnusz”-a nemzeti himnuszunkká vált, s ki a műballadát honosította meg költészetünkben.
Kazinczy vezéri szerepe még a mester életében Kisfaludy Károly-ra szállt, Sándor öccsére, a ki kalandos ifjúság után Pesten megtelepedvén, főleg mint drámaíró aratott nagy sikereket. Irt sikerült tragédiákat, melyeknek tárgyát a magyar történelemből szerette meríteni. Tragédiájánál még sikerültebbek vígjátékai. Ő írta az első magyar vígjátékot. Vígjátékai közül egyik-másik, mint például a „Kérők”, „Csalódások”, „Pártütők” czímű még most is színpadra kerül. A „Pártütők”-ben a magyar népélet tipikus alakjait szerepelteti, melyek utóbb a népszínműnek is állandó alakjaivá lettek. Írt tréfás elbeszéléseket is („Tollagi Jónás kalandjai”) s e tekintetben szintén úttörő volt. Lirai költeményei között egyik-másik az igazi népdal hatását teszi.
Ez időben egészen magában állva, sem Kazinczyval, sem Kisfaludyval nem érintkezve, írta drámáit Katona József, a kinek „Bánk-bán”-ját még ma is a legjobb magyar drámának kell tartanunk. Jellemrajz és korfestés tekintetében egyaránt kiváló mű. Érdekes, hogy megjelenése idején úgyszólván észre sem vették. Ez a mellőzés egyik főoka volt annak, hogy Katona, drámairodalmunk nagy kárára, idő előtt elnémult. „Bánk-bán” csak a költő halála után kerűlt színre. (1834).
Kisfaludy Károly.
(Barabás M. 1843-iki rajza, Mayer K. metszete. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Kisfaludy Károly a tehetségesebb ifjú költőket maga köré csoportosítva, Pestet irodalmi középponttá tette. Iróink ezentúl nem elszigetelve, hanem valóságos fálánkszszá tömörülve küzdöttek a magyar nyelv és költészet érdekében, és fejlődő közéletünkre mind nagyobb hatást gyakoroltak. Dicsőítették a nemzet multját, kiváló férfiait és eseményeit; lelkesültek és lelkesítettek; támogatták az ellenzéket hazafias törekvéseiben, szóval: elősegítették a reformok megvalósítását. A reform-korszak költőinek sorát Vörösmarti Mihály nyitja meg, a ki „Zalán futása” czímű eposzával tünt fel először, mely műve, mint a kor hangulatának hű kifejezése, rendkivüli hatást tett. Klasszikus versformában, hexameterben írta ugyan, de az idegen forma mellett nemzeti volt a tartalma és nyelve. Az igazi költői magyar nyelvet Vörösmarti Mihály teremtette meg. Zalán futásán kivül más nagyobb elbeszélő költeményeket is írt Vörösmarti, a melyek közül kiemeljük a „Cserhalom”, „Eger” s a „Két szomszédvár” czíműeket. A „Cserhalom”-ban Ozul kun vezér legyőzését és Szent László vitézségét, „Eger”-ben pedig Dobó hősiességét dicsőíti. Legsikerültebb a „Két szomszédvár”, a mely két család élet-halál harczát rajzolja megkapó erővel. Utóbb Vörösmarti drámaírásra adta magát, bár nem volt igazi drámairói tehetség. Drámai alkotásai között legsikerültebb a „Csongor és Tünde”, melynek tárgyát Árgirus királyfi históriájából merítette. Maradandó hatásúak Vörösmarti lírai költeményei, főleg a hazafias tárgyúak. Ezekben kifejezést adott a kor hangulatának, „mely a multon merengett s egy közel jövő nagyságának vagy pusztulásának hordozta sejtelmét.” E nemű költeményei közül a „Szózat” jutott legnagyobb népszerűségre, mert kifejezte azt, a mit az egész nemzet érzett. „Szép Ilonka” czímű költői elbeszélése a legbájosabb költői alkotások egyike. Vörösmartihoz hasonlóan Czuczor Gergely és Garay János is írtak nagyobb elbeszélő költeményeket klasszikus formában, de hatásra egyik sem versenyezhetett Vörösmartival. Czuczor inkább dalköltő volt. Érzelmeit a népdal hangján és formájában szerette elmondani. Ő volt első költőnk, a ki nagyobb számmal írt népdalokat. Garay történelmi tárgyú balladáival és „Obsitosá”-val érte el a legnagyobb hatást.
Vörösmarti Mihály.
(Barabás M. 1844-iki rajza, Preisel metszete. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Századunk harminczas éveiben az éposz mindinkább veszít érdekességéből. Helyébe lép a regény, melynek első nagyobb hatású művelője Jósika Miklós báró volt. Első regénye: „Abafi”, melyben Báthory Zsigmond fejedelem korát rajzolja. Általában szerette regényei tárgyát hazájának Erdélynek történetéből meríteni. Honfitársa: Kemény Zsigmond báró szintén Erdély történelmének kiválóbb alakjait választotta regényeinek hőseiül. Kiválóbb regényei: „Gyulai Pál”, „Zord idők” s a „Rajongók”. Regényei általában sötétek, komorak, de jellem- és korrajz tekintetében kitünőbbek, mint Jósikáéi. Míg e két író műveiben csak a multtal foglalkozik, addig Eötvös József báró történelmi regényeiben is azon eszmék mellett küzd, melyeket szónoklataiban és röpirataiban fejteget. A „Falu jegyzőjé”-ben például a megyei közigazgatás visszaéléseit tárja fel, s az emberi jogok mellett emel szót, „Magyarország 1514-ben” czimű regényében pedig a parasztlázadást rajzolva, az urakra akar hatni a jobbágyság érdekében. Legnépszerűbb regénye a „Karthauzi”, amelyben az általános európai eszme-áramlatnak ad kifejezést.
A mily mértékben hajlik politikai fejlődésünk a demokráczia felé, oly mértékben foglal helyet a népies elem is irodalmunkban. Nemcsak a politikában, az irodalomban is mind nagyobb figyelemmel kezdenek lenni a nép iránt. Összegyüjtik dalait, mondáit, meséit. Költőink népies hangon és formában kezdenek írni. Megindul a népies irány, a melyet teljes diadalra juttat egy ifjú költő, a ki 1842-ben lépett fel először s rövid idő alatt a legünnepeltebb magyar költővé lett. Ez volt Petőfi Sándor, a ki származásánál, nevelésénél, ifjúkori élményeinél fogva szinte predesztinálva volt arra, hogy a magyar nép költőjévé legyen. Költészete a magyar népköltészetben gyökerezik s minden izében magyar. Dalai legszebb népdalainkkal versenyeznek, sőt egyik-másik valóban a nép ajkára került, mintha igazi népdal volna. Egyszerűség, naiv őszinteség, igaz érzés nyilatkozik meg valamennyiben. Minden érzés, mely szivét betöltötte, változatos életének minden jelentősebb eseménye dallá változott nála. Népdalainál nem kevésbbé sikerültek azok a költeményei, a melyekben a magyar népéletet festi, főleg a juhász, a csikós s a betyár életét. Kitünők tájképei is, az alföldi puszta mesteri rajzai. Petőfi az elbeszélő s a drámai költészet terén is tett kisérletet. Elbeszélő költeményei között legsikerültebb „János vitéz”, melynek tárgya, hangja egyaránt népies. Hazafias költeményei leghívebben tükrözik vissza a kor politikai hangulatát, különösen azok, melyeket a szabadságharcz viharos napjaiban irt. Később a lantot karddal cserélte fel. Bem oldalán részt vett az erdélyi hadjáratban, mígnem az oroszokkal vívott segesvári csatában elesett. Költeményeit még életében német nyelvre kezdték fordítani, majd lefordították más nyelvekre is. Ma a világirodalom legjelesebb lirikusai közt említik őt.
Arany János.
(Barabás M. 1848-iki kőrajzáról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Költészetünk népies irányának másik kiváló képviselője Arany János, a ki Petőfi sikerein felbuzdulva, nagyobb népies elbeszélő költeményt írt Toldiról, melylyel a Kisfaludy-társaság pályázatán jutalmat nyert s egyszerre országos hírre emelkedett. Petőfi sietett őt üdvözölni, mint pályatársát, és benső barátságot kötött vele. Toldijában Arany a híres mondai alaknak ifjúkori hőstetteit beszéli el. Később feldolgozta hősének férfi- és aggkorát, „Toldi szerelme” és „Toldi estéje” czimű műveiben, úgy hogy e három mű trilógiát alkot. A Toldi-trilógián kivül Arany még egy nagyobb époszt írt „Buda halála” czímen, a melynek tárgyát a hun-mondából merítette. Arany az igazi műballadának is megalapítója volt irodalmunkban.
Harmadik kiváló népies költőnk Tompa Mihály, a ki nagyobb elbeszélő költeményekkel – közöttük nehány tréfás színezetű – s még inkább lírai költeményeivel tünt ki. Az utóbbiakban a szabadságharcz utáni korszak hangulatának adott megható módon kifejezést.
Kiváló lírikusaink közé tartozik még Tóth Kálmán, a kinek egyik-másik költeménye Petőfire emlékeztet.
A népies irányt regény- és drámairóink is követték, Amazok között Jókai Mór és Vas Gereben, emezek között pedig Szigligeti Ede tűnt ki leginkább. Jókai különösen a 40-es és 50-es évek társadalmi életét rajzolja regényeiben, bár vannak történeti tárgyú regényei is. Ő legnépszerűbb regényírónk. Műveit külföldön szintúgy ismerik, mint Petőfiéit, Szigligeti évtizedeken át eredeti darabokkal látta el színpadunkat. Irt történeti és társadalmi drámákat, de legkiválóbb érdeme, hogy megteremtette a népszínművet. Még egy kiváló költőről kell megemlékeznünk a kiegyezés előtti időkből: Madách Imré-ről, a ki egy nagyszerű drámai költeményben, az „Ember tragédiájá”-ban, megkapó erővel rajzolja az emberiség küzdelmét.
***
Tudományos irodalmunk a mult s a jelen század elején jobbára latin volt, középosztályunk latinos műveltségének megfelelően. Bár tudósaink többé-kevésbbé a tudomány minden ágával foglalkoztak, e helyen mégis csak inkább azokról az írókról szólunk, a kik főleg a nemzeti tudományokat, első sorban a történelmet művelték.
Latinul író történet-íróink között ki kell emelnünk Bél Mátyás-t († 1749.), a ki a magyar történelemre vonatkozó kútfők kiadásával szerzett kiváló érdemeket magának, s a ki egy nagy műben Magyarország részletes leírását akarta adni. E mű azonban közbejött halála miatt befejezetlen maradt. Csupán négy kötet s az ötödiknek eleje jelent meg belőle, a melyek Pozsony-, Túrócz-, Zólyom-, Liptó-, Pest-Pilis-Solt-, Nógrád-, Bars-, Nyitra-, Hont- és Moson-vármegyéket tárgyalják. Magyarország kritikai történetét először Pray György jezsuita írta meg († 1801.), hat nagy kötetben, a hunok föllépésétől I. Ferdinánd haláláig. Számos értekezésében a magyar történelem egyes kérdéseit fejtegeti. Általában alapvető munkásságot fejtett ki. Még terjedelmesebben, mint Pray – 42 kötetben – és egészen a maga koráig írta meg nemzetünk történetét egy másik tudós jezsuita: Katona István († 1811.), a kinek műve még ma is nélkülözhetetlen. Alapos művelői történet-tudományunknak voltak még: Péterfy, a ki a magyarországi zsinatok történetét írta meg; Palma jezsuita, a ki kisebb kézkönyvet adott ki; Kovachich Márton, a ki ismeretlen kútfők kiadásával s a magyar országgyülések történetének megírásával érdemelte ki az utókor elismerését. Hasonló szolgálatot tett a hazai történettudománynak Fejér György „Codex diplomaticus”-ával, a mely a magyar történelemre vonatkozó oklevelek gyüjteménye. Összesen negyven kötetből áll és Hunyady János koráig terjed.
E férfiak munkássága nyomán nagyszerű fejlődésnek indult a nemzeti történettudomány. De már előbb léptek fel egyes írók, a kik magyarul írták meg történetünk egy-egy korszakát. Cserei Mihály és Apor Péter voltak közöttük a legnevezetesebbek. Mindkettő erdélyi s főleg az ottani viszonyokkal foglalkozik. Az első „Erdély historiájá”-ban a maga korát (1601–1711-ig) festi, élénk tollal, keresetlen nyelven, apró részletességgel és pártatlanul. Apor Péter pedig „Metamorphosis Transsylvaniae” latin czímű, de magyarul írt művében Erdély régi szokásait a korabeliekkel állítja párhuzamba. A Rákóczy-korra nézve fő-fontosságú magának a fejedelemnek franczia nyelven írt emlékiratain kívül Károlyi Sándor önéletrajza és naplója, továbbá Pulay Jánosnak, Pálffy tábornok titkárának, a szatmári békekötésről írt munkája.
Egész történetünket magyar nyelven és kritikai szellemben Budai Ézsaiás, a debreczeni kollégium hírneves tanára írta meg először, három kötetben. Művének hátrányául szolgál, hogy nyelvezete kissé nehézkes. Forma tekintetében tökéletesebb, bár kevésbbé alapos Virág Benedek-nek „Magyar Századok” czímű műve, a mely a mohácsi vészig terjed. Budai Ézsaiás öccse, Ferencz „Polgári Lexikon”-ában kiváló férfiaink történetét írta meg.
A nagy tudományu Horvát István nemzetünk őstörténelmével foglalkozott, de hazafias lelkesedésében hiú ábrándokba tévedt. Hatással volt mégis, mert az oklevelek tanulmányozását sürgette és lelkesedést keltett a nemzeti mult iránt. Szintén nemzetünk legrégibb korszakát tette tanulmány tárgyává Jerney János, a ki felkereste a magyarok régi tanyáit Moldvában és déli Oroszországban, és tapasztalatait „Keleti utazás” czimű művében rakta le. (1851.) Horváth Mihály, a ki a szabadságharcz napjaiban csanádi püspökké és miniszterré lett, a 40-es évek elején nagyobb kézi könyvet írt nemzetünk történetéről, a melyet a számkivetés idején tetemesen megbővítve bocsátott közre. E műve nagyon elterjedt és ujabb kiadást is ért. Fontosabbak azonban Horváthnak azon munkái, a melyekben hazánk ujabb történetét tárgyalja. („Huszonöt év Magyarország ujabb történetéből” és „A függetlenségi harcz története”.) Ugyancsak számkivetése napjaiban fordította figyelmét a nemzet multja felé egy másik kiváló irónk: Szalay László, a ki főleg az ifjuságra akart hatni, hat kötetes, de csak a Rákóczy koráig terjedő munkájával. Erdély történetével különösen Kőváry László és Szilágyi Sándor foglalkozott, míg egyes korszakok történetét Jászay Pál („Magyarország napjai a mohácsi vész után”), Teleki József gróf („A Hunyadiak kora”), Salamon Ferencz (Magyarország a török hódoltság korában”, „Az első Zrinyiek”) foglalkoztak. Német nyelven is terjedelmes munkákban írták meg hazánk történetét a hannoverai Gebhardi Lajos, a magyarországi születésű Fessler Ignácz, Engel János Keresztély, és Majláth János gróf.
A kismartoni Eszterházy-kastély.
(Morelli metszete. Az „Osztr.-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű XIII. kötetéből.)
Az esztergomi bazilika.
(Háry Gyula rajza, Morelli G. metszete. – Az „Osztr.-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű XIII. kötetéből.)
Nemzeti irodalmunk történetét Zvittinger Dávid, Wallaszky Pál és Horányi Elek latin nyelvű, továbbá Bod Péter magyar nyelvű („Magyar Athenás”) kisérletei után, Toldy Ferencz, Kisfaludy Károlynak, Kazinczynak és Vörösmartinak barátja irta meg először németül (1828.), majd pedig magyarul, terjedelmes munkákban, a melyek közül a „Magyar költészet kézikönyve”, s a „Magyar írók élete” a legkiválóbbak. Specziális hazai tudósaink közül, a kik a tudomány más terén szereztek érdemeket, még ki kell emelnünk Ipolyi Arnold-ot, a „Magyar Mithologia” íróját, továbbá Hunfalvy Pál-t, a kiváló nyelvészt és ethnografust, Bolyai János-t és Farkas-t, a világhírű mathematikusokat, végül Hunfalvy János-t, Magyarország leiróját.
Busuló juhász.
Izsó M. szoborműve. – Morelli metszetéről, mely az „Osztr.-magyar monarchia irásban és képben” czimű mű IX. kötetében jelent meg.
Tudományos irodalmunk fejlődésére nagy hatással voltak közép és felsőbb iskoláink, első sorban a nagyszombati, utóbb pesti egyetem, a József-ipartanoda, továbbá a jelen század folyamán keletkezett tudományos társulatok, főleg az Akadémia, s a tudományos folyóiratok. (Tudományos Gyűjtemény, Tudománytár stb.) Szépirodalmunk fejlődését pedig lapjaink s az 1836-ban megalakult Kisfaludy-Társaság mozdították elő.
***
Még egy-két szót hazai művészetünkről. A törökök kiűzése után első sorban az építészet vett lendületet. Csakhogy a XVIII-ik században emelt épületek, templomok és kastélyok kivétel nélkül idegen: német és olasz művészek alkotásai, a kik a kor divatos stiljét: a barokk-stilt honosították meg nálunk. E stilnek legkiválóbb emlékei Magyarországon: a budai király palota, a pesti Károly-kaszárnya, a pesti egyetemi templom, a pápai plébánia-templom, az egri lyceum-épülete, végül az Esterháziak kismartoni, és Grassalkovics herczeg gödöllői palotája.
Tengeri tájkép.
(Id. Markó Károlytól. – Morelli G. metszetéről, mely az „Osztr.-magyar Monarchia írásban és képben” czimű mű IX. kötetében jelent meg.)
A jelen század első felében a kedvezőtlen anyagi viszonyok következtében megcsappant a kedv az építéshez. Mindazonáltal egyes kiváló, monumentális épületek keletkeztek e korszakban, melyek közül kiemeljük a régi pesti német szinházat, mely a 40-es évek végén leégett, továbbá a Nemzeti Muzeum nemes izlésű épületét.
Mindkettő tervét Pollák Mihály készítette. Kiválóbb alkotása még jelen századunk építészetének az esztergomi bazilika, a melyet Rudnay Sándor érsek kezdett építtetni 1822-ben, és Hild János tervezett. Az akadémia palotája a porosz Stüler-től s a pesti vigadó épülete Feszl-tőt szintén érdekes alkotások; az első renaissance-stilben, a második ugyanabban, némi magyar és arab motivumok felhasználásával.
Szobor-művekből a mult századból templomi szobrokon, Szentháromság- és Mária-szobrokon kivűl egyebet nem mutathatunk fel, s ezek is nem magyar kezek művei s nem is valami kiváló becsűek. Hazai szobrászatunk csak a 40-es években kezd fejlődni. Első képviselői a Rómában, Canovától tanul Ferenczy István, továbbá Engel József, Züllich Rudolf, Kugler Ferencz, végül a nagy tehetségű Izsó Miklós, a ki először készített magyar jellegű szoborműveket. Ismeretes alkotása a „Búsuló júhász”, a melyet képben is bemutatunk.
***
Liszt Ferencz.
(Kriehuber 1834-iki kőrajzáról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
A festészetet Magyarországon a XVIII-ik században szintén idegenek művelték. Idegen művészektől valók a nagyobb templomainkban található oltárképek, falfestmények s a főúri családok képtáraiban látható arczképek. Csak a jelen század közepe táján lépnek fel oly festőink, a kik nemzeti tárgyakat ábrázolnak. A festészet fellendülését elősegítette a „Pesti mű-egyesület” s a „Nemzeti képcsarnok-egyesület” keletkezése, továbbá a Marasztoni Jakabtól felállított első festő-akadémia. Régi festőink közül, a kiknek működése azonban részben a legujabb korba nyulik át, Barabás Miklós, Broczky Károly, id. Markó Károly és Ligeti Antal a kiválóbbak. Barabás közéletünk kiváló alakjait örökítette meg, a reform-korszak vezérembereit és költészetünk jeleseit. Broczky és Markó idegen földön arattak sikereket, az első mint arczkép-, az utóbbi mint tájkép-festő. Ligeti Antal szintén tájképeket festett. A nemzeti szellem fellendülésével, a 60-as évek elején, történelmi festészetünk indult virágzásnak, a mennyiben ifjú művészeink, követve hazafias érzésük sugallatát, örömest merültek a multba, s örökítették meg annak érdekesebb mozzanatait. Jelenleg élő kiváló festőművészeink: Székely Bertalan, Than Mór, Lotz Károly, Madarász Viktor, Wágner Sándor, Benczur Gyula s a nem rég elhunyt Lietzenmayer Sándor történeti képeikkel tüntek fel először és szereztek maguknak hirnevet. Legkiválóbb alkotásaikat előző köteteinkben volt alkalmunk bemutatni. Munkácsy Mihály szintén a 60-as években tünt fel a magyar népéletből merített hatásos képeivel; Zichy Mihály pedig illusztráczióival keltett feltünést.
***
Erkel Ferencz.
(Marastoni J. 1865-iki kőrajzáról. – Erededetije az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
A hazai zene a mult század végén s a jelen század első felében indul fejlődésnek. Czigányok (Czinka Panna, Bihari János) és külföldről ideszakadt zenészek (Lavotta, Csermák, Ruzsicska) ápolták, főleg tánczdarabokat írva. Ruzsicska írta az első magyar operát „Béla futásá”-t, a melyet 1823-ban adtak elő először. A nemzeti szinház megnyitásával még nagyobb mértékű lesz a fejlődés. Ekkor irta dalait Egressy Béni, akitől való a „Szózat” dallama is; ekkor jelenik meg legkiválóbb zeneköltőnk, a gyulai születésű Erkel Ferencz, a kinek operái („Hunyady László”, „Bánk-bán”) még most is legkiválóbb zenealkotásaink. Kivüle kitüntek még: Volkmann Róbert, Mosonyi Mihály, Doppler Ferencz és id. Ábrányi Kornél. Erkel zenésítette meg Kölcsey „Hymnuszát” is. Nem annyira mint zeneszerző, de mint előadó művész emelkedett világhírre: Liszt Ferencz, a „zongora királya”, mint kortársai nevezték, a ki első ismertette meg zenénket a külfölddel, remek „Rhapszódiái”-ban; világhírre jutottak továbbá Joachim, és Reményi Ede hegedűművészek.
