5. II. Mátyás. (1608–1619.)
5. II. Mátyás. (1608–1619.)
Az 1608-iki koronázás előtti és utáni törvény-czikkek, a mennyire lehetett, véget vetettek a kormányzás azon módjának, a mint az a XVI. században, nemzetünk nem csekély hátrányára fenállott. Oly korszak következett be, a melyben a nádor – legalább jelentékeny részben – csakugyan gyakorlá a törvény szerint őt megillető jogokat. A nemzet e méltóságra a bécsi béke létrehozóját: Illésházy Istvánt tartá a legalkalmasabbnak s épen azért emelé a nádori székre. De nem igen felelhetett meg a hozzáfűzött reményeknek, mert a derék férfiú 1609. május 5-ikén, 68 éves korában elhunyt.
Halálakor tűnt ki először nagyobb mértékben, hogy Mátyás a nemzet jogait, tisztán csak politikai kényszerűségből s nem holmi alkotmányos érzékből ismerte el. Mentségeül felhozhatjuk, hogy ama kor uralkodói és kormányférfiai általában abban a meggyőződésben voltak, hogy alkotmányos jogokkal bíró nemzetet nem lehet kormányozni. Még az angol királyok is ily nézetet vallottak s önkény-uralomra törekedtek. Az alkotmányos jogokat csak uralkodói jogaik ellenére tőlük kicsikart, s igy alkalom adtán visszakövetelendő engedményeknek tekintették. Mátyás, a ki épen nem volt lángész, nem emelkedett kora többi uralkodóinak felfogása fölé, s így ő is azon volt, hogy a magyar nemzetnek általa csak az imént szentül fogadott jogait lehetőleg korlátozhassa.
Az Illésházy halálával megüresedett nádori szék betöltése czéljából Mátyás november 1-ére országgyűlést hívott össze, amelyen legelőször azt a kérdést veté föl: nem lehetne-e a nádori méltóságot üresen hagyva, valamely világi előkelővel, mint helytartóval helyettesíteni? A nemzet erre természetesen nem volt hajlandó, s így más módot gondolt ki az udvar. Azon volt, hogy ha már be kell töltenie a szemeiben gyülöletes nádori hivatalt, legalább ne legyen az annyira független, mint a minőnek az 1608-iki törvények szerint lennie kell. Azzal álltak tehát elő, hogy miután az Albert király korában, a nádori méltóságról hozott törvény a választás módjáról nem intézkedik s az sem ismeretes: mily módon választották meg a nádorokat a XVI. században, ennélfogva az a módozat, amely a koronázás előtti törvényczikkekben van megállapítva, csupán arra az egy esetre értendő. A rendek tehát jelöljenek ki négy egyént, s a király majd kinevezi közülök azt, a kit legalkalmasabbnak lát.
Ámde a rendek semmit sem voltak a csak imént hozott törvényekből engedni hajlandók. Az udvar mindenféle fondorlatokat szőtt – mind hiába. Végre a király megegyezett a rendek kivánságában, de csodálkozását fejezte ki azon, hogy „némelyek – bátran mondhatta volna: „az összes rendek” – nem vévén tekintetve az ő kegyességét, a melylyel több kérelmeiket megadta, kivánságukhoz ily makacsul ragaszkodnak. Mintha a rendek hálával tartoztak volna azért, hogy csak egyik joguktól akarja őket megfosztani! Egyszersmind azt az óvást tevé Mátyás, hogy „ebből a királyi jognak csorbulása ne essék”, s hogy a nádorválasztás után ujabban tárgyalják annak módozatait. A király tehát ez egyszer kész volt megegyezni abban, hogy a koronázás előtti törvények értelmében járjanak el. De a rendeket az nem elégíté ki. Ismét panaszos felterjesztést tettek, hogy a király kétségbe vonja a mult országgyűlésen hozott törvény által biztosított jogukat. Mátyás utoljára mégis kénytelen volt megnyugodni a rendek kivánságában, ha csak nem akará a legnagyobb veszélynek kitenni trónját. Félt Rudolftól, a ki, mint kétségbeesett ember, kész volt ellene bárkivel és bármely áron szövetkezni. Deczember 7-ikén megtette a kijelölést. Protestáns részről Széchy Tamás és Thurzó György, katholikus részről pedig Erdődy Tamás, s a Pázmány által protestáns hitének elhagyására bírt Forgách Zsigmond voltak az ajánlottak. A választás eredménye, mint azt máskép nem is várták, az lőn, hogy Thurzó Györgyöt egyhangulag a nádori székre emelték.
Illésházy István nádor síremléke.
A pozsonyi székesegyházban. Eredeti fényképi fölvétel.
Az országgyűlés még több másodrendű fontosságú törvényt hozott. Így például elhalasztá a hajdúk ügyének tárgyalását, a végek őrségeire pedig az arra vonatkozó törvényt úgy magyarázá, hogy egyes külföldiek lehetnek a zsoldosok között, de magyar kapitányok vezetése alatt. Fontosabb ügy volt ennél az osztrák protestánsoké. Ezek a magyarok közbenjárását kérték ki, hogy tovább el nem nyomassanak. A rendek nem is mulaszták azt el, de Mátyás egész udvariasan tudtokra adá, hogy ahhoz semmi közük. Mindazonáltal készségét jelenté ki, hogy tekintettel lesz közbenjárásukra, ha majd Ausztriában tárgyalásra kerül a dolog. Ennek az ígéretnek természetesen semmi gyakorlati értéke nem volt. Thurzó nádor azonban, a ki nemcsak rendületlen hazafi, hanem a protestáns egyház érdekeinek az összes magyar államférfiak között legerősebb bajnoka volt, nem hagyta az osztrák protestánsok ügyét elaludni. S miután Mátyás semmi áron nem volt rábírható, hogy a városok és falvak protestáns lakóinak vallás-szabadságát úgy biztosítsa, mint a hogy a király előtte élőszóval kinyilatkoztatá, mikép eltökélt akarata, hogy vallása miatt senki ne üldöztessék, hivatalok betöltésénél el ne mellőztessék s hogy a városok és falvak népe is osztozzék az uraknak és nemeseknek adott vallás-szabadságban. Egyszersmind kieszközlé az engedélyt arra, hogy eme nyilatkozatot nem csak élőszóval terjeszthesse az osztrák protestánsok elé, hanem hogy arról oklevelet is állíthasson ki. Így történt, hogy az osztrák protestánsok szabadságának egyik fő-biztosító levele magyar nádori kiadvány.
Thurzó György arczképe és aláírása.
Az arczkép Sadeler E. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Mátyás uralma mindez ideig nem volt egészen biztos Rudolf miatt, csehországi örökösödése pedig épen veszélyben forgott bátyjának ama törekvése következtében, hogy örökösévé az ő mellőzésével unokaöccsét: Lipót passaui püspököt, Ferdinánd stíriai herczeg öccsét emelje. De épen ennek az ügynek hibás intézésével annyira fölingerlé maga ellen a cseh rendeket, hogy ezek az általok épen nem kedvelt Mátyást hívták be. S ez nem is tétovázott. 1611. márczius havában bevonult Prágába, a hol május 23-ikán cseh királylyá koronázták. Mátyás annyira kedvelte a fény és pompa kifejtésére kiválóan alkalmas magyar viseletet, hogy a cseh koronázás alkalmával is abban volt.
Miután Mátyás bátyjától megszabadult, elhatározá, hogy megházasodik; mert Rudolf még abban is meggátolá. Nőül unokatestvérét: Anna tiroli herczegnőt, atyja testvérének, Ferdinánd tiroli herczegnek második házasságából született huszonhat éves leányát szemelte ki az ötvennégy éves uralkodó, s deczember 4-ikén csakugyan oltárhoz is vezette.
Rudolf most már minden országait elvesztvén, nem volt egyéb, mint római császár, s a Mátyástól részére fizetendő évi nyudíjból volt életét föntartandó. De nem volt erre sokáig szüksége, mert 1612. január 20-ikán meghalt. Halála Mátyásra nézve valóban szerencse volt, mert Rudolf annyira kétségbe volt esve, hogy a legkalandosabb szövetségek létrehozásán fáradozott, csakhogy öccsét országaitól megfoszthassa. Halála után mind e veszélyek megszüntek, sőt Mátyást minden akadály nélkül a római császári székre is emelték.
Ezzel Mátyás elérvén élete törekvéseinek czélját, a semmit-tevés élvezetének adta magát, bár más módon, mint Rudolf. Az országos ügyek intézését tanácsosaira, első sorban kabinetje elnökére: Khlesi bíborosra bízá. De nem volt oly zárkózott, mint bátyja, sőt ebédelni számos udvaroncz jelenlétében szokott. Általában nagy gyönyörűsége telt a külsőségekben, s a fényes követségeket is sokkal nagyobb becsületben részesíté, mint a fontos ügyekben járó egyszerűeket. Kiváló gyönyörűsége telt a bátyja által gyüjtött műtárgyakban, ritkaságokban s miután azok egy részét Bécsbe hozatta, naponként pár órát töltött el azok nézegetésével, rakosgatásával. E mulatságaiban a királyné, a ki fiatalsága mellett is öreges természetű volt, rendesen részt vett. Szerettek mindketten jól enni – a királyné gyakran egész a túlságig – gyönyörködtek a zenében, a király a maga részéről még Nelli nevű udvari bolondjának sületlenségeiben is.
II. Mátyás király.
Egykorú metszetről. Tudtunkkal az első kép, amelyen Szt. István koronájával és palástjával van ábrázolva a király. Régibb királyaink arczképein sem a korona, sem a palást nem található. Az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Igy élt a magyar királyi pár. Thurzó nádor jórészt maga intézheté Magyrország ügyeit, de szerencsétlenségre a főhatalom mégis a király, illetőleg Khlesi kezében volt. Ez pedig sok dolgot ugyan igen ügyesen végzett, de az ura által a protestánsoknak tett igéretek nagy részét nem teljesíté. S ez volt oka, hogy ily kiválóan békés természetű uralkodó kormánya szolgáltatta az alkalmat a világ egyik legnagyobb háborújának kitörésére.
* * *
Ugyanakkor, amikor Magyarországon Rudolf kormánya a végét járta, Erdélyben sem volt olyan fejedelem, a kinek országlása nagyon biztosított lett volna. Rákóczy Zsigmond derék főúr volt, de nem volt alkalmas arra, hogy az akkori nehéz viszonyok között Erdély fejedelmi székén üljön. Először már maga Erdély állami létezése is kétségbe volt vonva, és pedig nemcsak a német udvari férfiak, hanem Magyarország legszabadabb irányú főurai, köztük Illésházy István által is. Azonfelül két trónkövetelővel is volt dolga. Az egyik volt veje: Homonnay Bálint, a ki ugyan nem erőszakoskodott, mindazonáltal úgy viselkedék, hogy állása fenyegetőnek látszott. A másik Báthory Gábor volt, Endre bíboros és Boldizsár testvéröknek: Istvánnak a fia. Ezek Zsigmond fejedelemmé választása után sem mondtak le arról a reményről, hogy az öreg úr – az volt már Rákóczy – helyét elfoglalhassák. A fejedelem végre megunta ezt az állapotot s Rudolfot megelőzve, 1508. márczius 3-ikán lemondott. Az erdélyi rendek még az nap Báthory Gábor-t emelték a helyére.
Khlesl Menyhért bíboros.
Sadeler E. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Több ok működött közre, hogy őt s nem Homonnayt választották meg: pedig ez a szabadság szolgálatában már bokros érdemeket szerzett. Legelőször is az erdélyiek még mindig attól tartottak, hogy szabad fejedelem-választó jogukat veszélyeztető példa lesz, ha Homonnayt fogadják el, mert Bocskay ajánlotta nekik végrendeletileg. Homonnay magyarországi nagybirtokos volta sem jött különösen számításba; mert Báthory Gábor, a ki az István országbiróban kihalt ecsedi Báthory családnak is örököse lőn, talán az egész országnak leggazdagabb főura volt. S ha rokonsága, összeköttetése kevesebb is volt Felső-Magyarországon: lengyelországi viszonyai azért bő kárpótlást látszának nyujtani. Ezenfelül maga a Báthory név, Zsigmond minden hibái mellett is, kiváló népszerűséggel birt Erdélyben, s ez maga is ajánlá viselőjét. De Báthory Gábort személyes tulajdonai is ajánlák, noha még csak 19-ik évében járt. Kiválóan szép, egészséges testalkotású ifjú volt, a mellett jó modorú, nyájas, kegyes, bőkezű s igen szép szellemi tehetségekkel is volt fölruházva. Már maga az az ügyessége, a melylyel a legtehetségesebb embereket, mint Bethlen Gábort, Imreffy Jánost meg tudta nyerni, nagy elismerésre méltó. Sőt a szellemi tehetségnek oly oldalát is kitünteté, a mely ifjú emberben igen szokatlan s nem is szép, t. i. a ravaszságot. Fegyverkezését mindenféle mentséggel úgy el tudta takarni, hogy Rákóczy mindvégig inkább félt Homonnaytól, mint tőle. S szándéka csak akkor lett nyilvánvalóvá, mikor már kész volt a föllépésre. A vallás-ügyben tanusított eljárásával kevésbé ügyesnek mutatta magát. Kétszinű szerepet játszott, mert családja: a somlyói Báthory család igen buzgó katholikus volt, a család ecsedi ágának utolsó sarja: István országbíró pedig azt a föltételt kötötte birtokainak örökléshez, hogy örököse a református vallásra térjen át. Báthory Gábor úgy látszik ezt nem tevé, s a magyar katholikus uraknak, különösen a két Forgáchnak – a kassai főkapitánynak ugyanis s az esztergomi érseknek – épen azzal nyeré meg pártfogásukat, hogy igéretet tett, mikép mint katholikus nem mulasztja el az egyház érdekeinek pártolását. S ez az igérete megszerzé neki az erdélyi katholikusok támogatását is. De ugyanakkor a hajdúknak azt igérte, hogy „az igaz, orthodox, református hit” fentartására fog törekedni, a mi viszont az alsóbb református nép előtt ajánlá őt.Végre, hogy a külső befolyásos hatalmak is az ő részén legyenek, Bethlen Gábort a szultánhoz küldé, hogy megszerezze annak támogatását, a még uralkodó Rudolfot, illetőleg az osztrák és magyarországi államférfiakat pedig azzal nyeré meg, hogy oly igéreteket tett, a melyeket ha teljesít, Rudolfnak, illetőleg Magyarországnak valóságos hűbéresévé válik.
Így történt, hogy általános öröm között választották meg. A nép e szavakkal üdvözlé: „Érje föl nagy tettekkel Istvánt, jósággal Kristófot, hazaszeretettel Endrét!” A hivatalok betöltésével is meg voltak elégedve: Imreffy és Bethlen fő-tanácsurakká lettek, Kornis Boldizsár pedig a székelyek főkapitánya.
De ha Báthory részben ravasz eljárásának köszönheté trónját, annak következményei sok nehézséget is idéztek föl. A Magyarországgal való viszony egész uralkodása alatt nem tudott rendbe jönni. Illésházy Istvánnal, mint Mátyás biztosával, létre jött ugyan még ez évi augusztus 20-ikán az egyesség, a melynek értelmében Erdély és Magyarország szövetségre léptek egymással, s Erdély segítséget igért bárki ellen, a szultán kivételével. Ez az egyesség ama kor viszonyai szerint a lehető legjobb volt s Erdély rendei nem késtek azt szeptember 18-ikán országgyűlésileg is helybenhagyni. Másként gondolkoztak azonban a Rudolf helyére lépett Mátyás udvarában. Itt abban a hitben voltak, hogy Erdély a török főhatósága mellett is lehet Magyarország tényleges része, a minek akkori lehetetlenségét pedig annyi esemény bizonyítá. Megtagadták tehát a szerződés elfogadását az alatt az ürügy alatt, hogy Illésházynak nem volt országos meghatalmazása, s így joga sem hasonló szerződés kötésére. S azt követelék: tekintse Báthory azokat az igéreteket, a melyeket Rudolf irányában tett olyanokul, amelyek Mátyás irányában is kötelezők. Kivánták: adjon Báthory a felsőség elismeréseül bizonyos évi tiszteletdíjat, lépjen be a török elleni szövetségbe s kötelezze magát arra, hogy török háború esetén a keresztényeket bizonyos meghatározott haderővel támogatni fogja. A fejedelmet megillető czímre nézve is forogtak fenn nehézségek.
Ekképen Mátyás és Báthory között új egyesség lett szükségessé. A czim-kérdésben azonban nem akartak az erdélyi rendek várakozni s a fejedelmet felruházták a „felséges” czímmel. Az alkudozás alkalmául most az 1609-ik évi november 1-én Pozsonyba egybehívott országgyűlés szolgált, s vitelével Betlen Gábor lőn megbízva, a ki a törökkel való alkudozásban is gyorsan a legjobb véghez vezette az ügyet. De Pozsonyban ő sem tudott eredményt fölmutatni. Csak abban egyeztek meg, hogy Thurzó nádor és Báthory személyesen találkozzanak, s úgy kísérték meg a béke létrehozását. A következő évi junius 8-ikán kellett ennek megtörténnie.
A fejedelem népével Tasnádnál ütött tábort, a nádor a magáéval, köztük igen sok előkelő főúrral, Szathmárt. A két tábor között addig jártak-keltek a biztosok, míg végre abban állapodtak meg, hogy a személyes találkozó a király-daróczi mezőn történjék. Végre megindultak. Először a nádor foglalá el népestül a számára vert sátrakat, azok mögött szép renddel felállítván hadi népét. Nemsokára megérkezett a fejedelem s az is hasonló módon helyezkedett el. Miután mind a fejedelem, mint a nádor kissé megtisztították a portól ruháikat, „szépen öltöztetett” lovaikra ültek, s a kapitányokat és hadnagyokat a seregnél hátrahagyva, a főurak kíséretében, a kik előttük és utánok gyalog mentek, lassú vontatott lépésekkel, egymást folytonosan szemmel kísérve közeledtek. Mikor összeértek, lassan üdvözölték egymást, ügyelvén arra, hogy egyik a másikat meg ne előzze; azután kezet fogtak és ujra lóra ültek. Mindenik ügyelt, nehogy valamivel a másiknak elsőségét önkénytelenül is elismerni látszassék. Innen a fejedelmi sátorba mentek.
Báthory Gábor aláírása.
A diplomatikus módon történt találkozó nem vezetett eredményre. Egyik kortárs azt írja, hogy „a nádor haragot vőn szívében, mert Báthory nem méne előbb hozzá.” De ily apróságon aligha mult volna a dolog; de igen azon, a min Bethlen alkudozása is megtörött: hogy egyik fél sem akart engedni. Nádor és fejedelem ingerülten váltak el egymástól. Már megkezdődött a fegyverkezés, s Báthory leghívebb népe: a békés foglalkozáshoz még nem szokott hajdúk a kis háborúhoz fogtak. Az előkelők az egész Tisza-vidékről Kassára futának. Imreffy János, a fejedelem főtanácsosa ez ijedelmet felhasználva, Kassára ment s ott augusztus 15-ikén tűrhető föltételek alatt ujabb egyességre lépett. Ez a fejedelem tudtán kívül esett meg, a ki már egészen rászánta magát a háborúra, s Imreffy tettét semmikép nem helyeslé. Mindazonáltal az lett az eredmény, hogy mind ő, mint az erdélyi rendek megerősíték a kassai egyességet, de Mátyás nem.
Hogy Imreffy Erdély szempontjából oly szükségesnek látta a békét ily sietve megkötni, annak magyarázatát Erdély akkori viszonyaiban találjuk. A roppant erejű Báthory igen korán emelkedvén a fejedelmi méltóságra, nem volt a maga korlátozásához szoktatva, s az az erkölcsi erő is, a mi erre önkénytelenül is kényszeríti az embert, hiányzott benne. Ő tehát a fejedelemség és roppant családi vagyon birtokában kicsapongó életre adta magát, nagy mértékben hódolva Bacchusnak, Venusnak egyaránt. Hogy szerelmi kalandjainak felesége: palocsai Horvát Anna útjában ne álljon, nem lakott vele, hanem többnyire Görgényen tartá, maga pedig számtalan szerelmi viszonyt folytatott épúgy a legelőkelőbb, mint a legalacsonyabb sorsú nőkkel. Egyik legbotrányosabb viszonya volt az Imreffynével való. Imreffy tehetségei és buzgalma által méltán megérdemlé azt az állást, a melyet elfoglalt s nem mondhatni, hogy azt másnak, mint saját érdemének köszönhette volna. De megtartására szükségesnek vélte, hogy szemet hunyjon arra, a mire az egész ország ujjal mutatott. Hasonlókép tettek Dengelegi Mihály, Kamuti Farkas és mások. Így nem egészen alaptalan, midőn egy Báthory iránt jóindulatú krónikás e szavakkal fordul az olvasóhoz: „Az urak kötötték rá feleségök, higyjed.” S ha a fejedelmet nem mondhatjuk is elcsábított ártatlanságnak – távol volt ettől – minden esetre némi mentségeül szolgál. Annál rosszabb világot vet a dolog az erdélyi előkelők erkölcseire, sőt nemcsak az erdélyiekére, hanem az egész koréra. Mert tudnunk kell, hogy hasonlók Francziaországban, Angliában s egyebütt sem tatoztak akkor a kivételek közé.
Báthory Gábor erdélyi fejdelem.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Báthorynak, mint gondolni lehet, nem volt valami nagy véleménye a családi élet szentségéről, s feljogosítottnak hitte magát, hogy kegyenczeitől nejeiket is kivánja. A többi között igen megtetszett neki a trónraléptekor a székelyek főkapitányává tett Kornis Boldizsárnak a felesége. De itt nem talált a szokott fogadtatásra. Az ügy botránynyal végződött. Kornis elhatározta, hogy családi békessége feldulóján bosszút áll, s ez nem is látszék oly nehéz dolognak. Báthory ellenében ugyanis az erdélyi katholikusok között nagy forrongás volt. Ezek abban a reményben csatlakoztak hozzá, mert vallásuk leendő védőjét látták benne. Eleinte nem is idegenkedett tőlök: Kendyt kanczellárrá, Kornist a székelyek főkapitányává nevezé ki, s az 1608-iki országgyűlésen nyilván katholikusnak vallván magát, templom-használatot is kötött ki magának. De úgy látszik, hogy most tevé azt, a mit fogadott atyja kívánsága szerint rég kellett volna tennie; legalább az a körülmény, hogy az 1609-iki országgyülés nem vette a katholikusok sérelmeit tárgyalás alá, erre mutat. Így tehát mind nagyobbá lőn a katholikus nemesség között az izgatottság. Hozzájárult ehhez a Kornison elkövetett gyalázat, a miért Kendy és Kornis megegyeztek abban, hogy nem tűrik tovább a fejdelem uralmát, hanem meggyilkolják őt. Erre azt az alkalmat választák, mikor a beszterczei országgyűlésre menet, Széken, Doboka-megyében, vadászgatott. De magyar emberben nincs hajlam az effélékre, azért az orgyilkosság kísérlete teljesen kudarczot vallott. Az, a kinek a gyilkosságot végre kellett volna hajtania, megijedt, mihelyt a fejedelmet meglátta, s töredelmesen bocsánatot kért; az urak pedig megfutamodtak. Kendy Magyarországba menekült, Kornis ellenben több társával elfogatott. A beszterczei országgyűlés hevenyében elmarasztalta a bűnrészeseket, mint hűtleneket. Kornist ez ítélet következtében kivégezték, Kendynek Kamuty nevű szolgáját ágyúból kilőtték, Kolosváry János közvádlót pedig már előbb minden törvényes forma mellőztével felakasztották. Az országgyűlés a hűtlenségi ítéleten kívül általában is megnehezíté a katholikusok dolgát. Egy czikk elrendelte, hogy a jezsuiták Erdélyből végkép kitiltassanak. Ezek különben megelőzték e törvényt s ekkor már Moldvában valának. Egy másik czikk kimondá, hogy szerzetes rendeknek nyilvános helyeken zárdájuk, templomuk nem lehet s nem bírhatnak nemesi jószágokat. Továbbá eltilták a katholikus főurakat attól, hogy jobbágyaikat a maguk hitére téríthessék vagy hogy misére kényszerítsék, megjegyezvén azonban, „ha maga akaratából megyen reá a jobbágy, szabad vele.” Elrendelték végre, hogy a katholikus urak az oly templomokat, a melyeket patronusi jogon a protestánsoktól elfoglaltak, visszaadják.
Ilyenek voltak Erdély belső állapotai az 1610-ik évben. A fejedelem ellen tervezett merénylet meghiúsult, de azért méltán lehetett belső zavaroktól tartani arra az esetre, ha Erdélynek valamely külső hatalommal baja lenne. Ezért sietett Imreffy úgy a békekötéssel. De épen ily zavarok reménye volt az is, a mi Mátyást annak el nem fogadására bátorítá.
A magyar ügyön kívül a moldvaiakkal és oláhokkal is többféle dolga volt Báthorynak. Moldva vajdáját mindjárt uralkodása elején felsőségének elismerésére s 8000 forint évi „tiszteletdíj” adására kötelezé. A moldvaiak azonban nem akarták e kötelezettséget teljesíteni, a miért a fejedelem megneheztelvén, 1609-ben visszaküldé a szövetségi hitlevelet s a magáét visszakövetelé. De azok ezt nem akarák kiadni, s bár a fejedelem követe a vajdától aláírt oklevelet ott hagyá, követséggel keresék föl Báthoryt, némi adót és ajándékokat hozván. Ezzel annyira-mennyire el volt ütve a dolog. De 1610-ben, mikor a háború Magyarországgal kitörő-félben volt, Báthory felszólítá az oláhokat és moldvaiakat, hogy csapataikat gyorsan rendelkezésére bocsássák. Ámde ezek nem igen tanusítának készséget: az oláhok épen nem, a moldvaiak csak későn érkeztek meg, mikor a béke már meg volt kötve. Azzal mentegetőztek, hogy a havasalföldi vajda gátolta őket. A moldvaiaknak ez okból Báthory megkegyelmezett, de elhatározá, hogy az oláh vajdát, a ki régóta mindig a németeknek volt a szövetségesök, leteszi s ezzel a maga hátát biztosítja.
Az oláhokon kívül azonban a szászokra is nagy haragja volt. Ezek a Báthory-család iránt való ellenséges s a németek iránt való jóindulatukat már addig is számos alkalommal kitüntették, most pedig, hogy a fejedelem a hadviselésre pénzt kért tőlök, a nevetségig csekély összeget adtak.
Ezen felül az Oláhország ellen indítandó háború esetére, az erdélyi sereg hátának biztosítása végett szükségesnek látszott oly intézkedések megtétele, a melyek a szászok hűségét biztosítják. Csellel bevette tehát Szebent és erősen megrakta őrséggel. A tanács tagjait halálra akarta ítélni, s az egész várost hűtlenségben elmarasztalni, utóbb azonban az országgyűlés közbenjárására jelentékeny sarcz fejében megkegyelmezett. Ugyanezzel az országgyűléssel elhatározta még – Erdélyben az országgyűlések nem sok önállósággal bírván, rendesen megtették a fejedelem kivánságát – hogy ezentúl Szeben legyen az ország fő- és székvárosa, legyen benne az uraknak, megyéknek, főembereknek és székelyeknek házok és szállások; legyen továbbá magyar isteni tisztelet a városban. Egyszersmind Szebent és vidékét a fejedelmi jószágok közé sorozták.
Szeben ügye ekkép el lévén rendezve, Báthory Gábor 1611-ben ujévkor oláh földre lépett. Az oláhokon, mint épen nem kitünő harczi népen, rövid idő alatt döntő diadalokat aratott s pár hét alatt ura lett egész országuknak. Ezután követeket küldött a török portára, hogy vádolják be a vajdát: Szerbán Radult, a némettel való czimborálása miatt, és kérjék a fejedelem öccsének: Endrének a vajdai székbe ültetését. A törökök nem bánták, hogy Szerbán kiszorult országából, de Báthory kivánságának nem voltak hajlandók eleget tenni. Attól tartottak, hogy igen hatalmassá talál válni, annál inkább, mert mint tudomásukra jutott, figyelmét már a lengyel korona elnyerésére is fordítá. Ez okból nem Báthory Endrét, hanem Michne Radult nevezték ki vajdává. Báthory nem ellenkezhetett, hanem bosszúsan visszafordult Erdélybe. Visszatértét az is sietteté, hogy a budai basa a hajdúságra törvén, a seregében lévő hajdúk otthonuk védelmére haza kivánkoztak. Az uj vajda fogadására a fejdelem Bethlen Gábort hagyá némi csapattal, de az maga is visszatért s bizonyos Lugosy nevű hadnagyára bízta az ügyet.
Báthory Erdélybe visszaérkezvén, ujból fegyverkezett s nem ok nélkül, mert most három ellenséggel volt dolga. Az egyik az oláh vajda, a ki ép oly gyorsan visszahódítá országát, mint a mily gyorsan elveszté; a második a szászok és pedig első sorban Brassó városa; végül a harmadik a magyarországiak. Itt különösen a Forgáchok dolgoztak ellene, a kik nem tudtak megnyugodni abban, hogy ők voltak, a kik a fejedelem igényeit a katholikus ügy pártolásának reményében leginkább támogatták s ime épen az ő korában következett be a katholikusok elnyomása. Ezek most az időközben elhunyt derék Homonnay Bálint katholikussá lett öccsét: Homonnay Györgyöt akarták Erdély fejedelmévé tenni.
Báthory érezte, hogy a szászokkal való baj, mint belső baj, a legnagyobb, azért azokkal szeretett volna első sorban készen lenni. Azonban tudta, hogy őket békére már nem bírhatja. Elhatározta tehát, hogy megvívja velök a harczot életre-halálra, s ha az sikerül, egységes állammá teszi Erdélyt. Mindenekelőtt a szász papi tizedet elkoboztatá a májusi országgyűléssel, az iránta jóindulatú Besztercze és Kőhalom kivételével, a mely utóbbi szék király-bírája: Weyrauch Dávid volt, a magyar-barát szászok vezére. Ugyanebben a hónapban némi magyar csapatokat küldött a Bárczaságra, a melyeket egy nagyobb hajdú-hadtest követett junius elején, Nagy András vezérlete alatt. Ez azonban megvesztegetteté magát s hogy a fejedelemmel ne találkozhassék, Udvarhelyszéken keresztül visszavonult. Majd Kolozsvárnak vette utját s azon át a Tiszán-túli vidékre.
E közben a fejedelem személyesen is a brassóiak ellen fordult, a kik Weiss Mihály nevű birájok vezérlete alatt a legvégsőre is készek valának s nem habozának behívni az oláh Szerbánt. A fejedelem e kettős ellenséggel szemben fölötte érzé az őt cserben hagyott hajdúk hiányát s ez okból Nagy Andrást mindenféle igéretekkel visszatérésre akarta bírni. De hiába. Igy történt, hogy az ütközet Báthoryra nézve szerencsétlen kimenetelű lőn. Maga is alig tudott Kőhalomba menekülni, Imreffy pedig elesett. De Szerbán sem vette sok hasznát a győzelemnek. Seregei annyira kimerültek a csatában, hogy nem voltak képesek a fejedelem vert hadát üldözni, távollétében pedig Michne ismét beült török segélylyel a vajdai székbe. Az egész harczczal csak Brassó nyert, de az is kénytelen volt beérni a védelemmel.
Alig szünt meg a Bárczaságon a harcz, ismét uj támadt az ország nyugoti részén. Forgách egész Szebenig hatolt, azonban főleg Bethlen működése következtében – a ki maga is vezérkedett a harczban, Zülfikár temesvári basát pedig segítségül jövetelre bírta – egészen kudarczot vallott a kísérlet, s a magyarországi hadnak csak romjai jutottak el Moldvába. Ennek eredménye volt aztán, hogy deczember 27-ikén a békét Erdély és Magyarország között a régi alapokon megkötötték.
Még ez év vége felé elküldé a fejedelem Ghyczy Andrást Konstantinápolyba, hogy a porta jóindulatát továbbra is biztosítsa magának. Ez Brassón keresztül vette útját, a hol a városba szorult német-párti urak a maguk részére nyerték. Rábírták, hogy ne mint Báthory, hanem mint a rendek képviselője lépjen fel, s a fejedelem által küldött ajándékot ezek nevében ossza ki. Adtak vele egy alázatos kérő levelet a portához, a melyben a Báthory Gábortól való megmentésért esedeztek. A portán igen jól fogadták Ghyczyt. Tudták, hogy Báthory általában zsarnoki módon kormányoz s igy igen valószínűnek találták a folyamodás dolgát. Azonfelül mindig szerettek ellenfejedelmeket felállítani, hogy az erdélyiektől ujabb és ujabb engedményeket csikarjanak ki. Kinevezték tehát Ghyczyt erdélyi fejedelemmé, az alatt a föltétel alatt, hogy ezentúl nem tíz, hanem tizenötezer forintot fizet adóul. Azután a szükséges levelekkel visszaküldték őt, az oláh vajdának pedig megparancsolták, hogy segítse be Ghyczyt Erdély fejedelemségébe. Az oláh vajda nem akart hinni az írásnak s ujabb intézkedésig felfüggeszté a parancs teljesítését. De ismét azt rendelték el. Tovább nem ellenkezhetvén, rendelkezésére adta csapatait, úgy azonban, hogy azok csak Brassóba kísérjék, négy nap mulva pedig visszatérjenek. Ez meg is történt s Ghyczynek uralma nem terjedt messzebb Brassónál. A város polgárai a fejedelmi csapatok támadásainak sikerrel ellent állottak, de mikor tovább akarván terjeszteni a harczot, kitörének, október 16-ikán (1612.) teljesen megverettek s maga Weisz is elesett. A város mindazonáltal folytatá az ismét védelmivé vált harczot.
Báthory kormánya ez időtájt egyre rosszabbodott. Az ellene elkövetett tömérdek árulás bizalmatlanná tette, s ennek meg szenvedélyességének összehatása alatt valóságos zsarnokká lett, úgy hogy az elégületlenség kormányával nőttön-nőt.
Ez évtől kezdve politikájának iránya is megváltozott. A török hűtlensége vérig sérté, s azon való, egyébiránt jogos fölháborodásában annyira ragadtatta magát, hogy egészen megfeledkezett a józan észről. Elfeledte, hogy az ellenjelöltek felbiztatása a töröknél rendes dolog, el azt, hogy a török, ha látja, hogy nincs pártja, ismét elejti. S a helyett, hogy a törökkel fenforgó nehézségeket elsimítani törekedett volna, végleg szakítani akart vele; ezért Mátyással, illetőleg a magyarországi előkelőkkel kezdett alkudozni. Ennek eredménye lőn a deczember 24-ikén kötött s a következő (1613.) évi február 24-ikén a magyar országgyűlés által is megerősített szerződés. Nyilvános pontjai ennek alig tértek el az eddigiektől, de a mi jelentőséget adott neki, azok a titkosak valának. Ezek egyike a nyilvános pontok ez iránt való határozatával egyenes ellentétben megszabja, hogy Erdély török háború esetén a magyar királylyal tartson; egy másik teljes bűnbocsánatot rendel Mátyás erdélyi híveinek, névszerint a jezsuitáknak s biztosítja ott a római katholikus vallás szabad gyakorlatát.
Báthory külügyi politikáját ekkép megváltoztatván, a belügyekben is rendszerváltozást hozott létre. Megbékélt Ghyczyvel, meg a szászokkal; visszaadta ezeknek az elkobzott tizedet s az ellenök tett intézkedéseket tévedésnek nyilvánítá.
De későn. Minden eddigieknél hatalmasabb ellensége támadt, ugyanaz, a ki leginkább eszközlé fejedelemségét s a ki annyi szolgálatot tett kormánya alatt: Bethlen Gábor. Ez mint szigorú erkölcsű s alkotmányos érzésű ember már régóta rossz szemmel nézte Gábor fejedelem ledérségét és zsarnoki kormányát, mindazonáltal eltűré, gondolván, hogy majd csak megjön magától is az esze. A mikor azonban a töröktől elfordulva Báthory a némethez akart csatlakozni, akkor Bethlen úgy találta, hogy bekövetkezett a cselekvés órája. Világos volt, hogy a török nem tűri meg, ha tőle elhajol: Erdély tehát, ha maga el nem űzi, kész lehetett a legborzasztóbbra. Bethlen ily körülmények között arra határozta el magát, hogy azzal a karral, a melylyel Báthoryt Erdély fejedelmi székébe ülteté, le is fogja tenni. Irt a temesvári basának a veszélyről, a mely a török felsőséget fenyegeti, egyszersmind tudósítá készségéről, hogy az országot török felsőség alatt megtartja. Azt is irá neki, hogy egyelőre bizton támaszkodhatnak a székelyekre, a kiknek Bethlen a főkapitányok vala, továbbá a szászokra, a kik Báthoryval élet-halálharczot folytatának.
Bethlen levele azonban nem a török, hanem a fejedelem kezébe került. Ez okból kénytelen volt a temesvári basánál keresni menedéket, sőt az 1612-ik évi novemberben tartott országgyűlés hűtlenségben elmarasztalá. Birtokaira a kormány rátette kezét, de Bethlennek már nem sokat ártottak: kivitte, hogy Konstantinápolyból nemsokára megjött a rendelet a temesvári basához, hogy vezesse őt be fejedelemül Erdélybe. Szeptember 24-ikén lépte át a Vaskapu-szorost, a mely Erdély határát képezi. E közben Brassó felől is nyomultak be törökök, oláhok és tatárok. Szeptember 25-ikén már megtörtént az egyesülés. A fejedelem képtelen volt az ellentállásra. Október 10-ikén Kolozsvárra vonult, onnan pedig udvari népe nagy részének hátrahagyásával Váradra szökött. Október 15-ikén már Bethlen érkezett Kolozsvárra s összehiván a rendeket, magát 23-ikán fejedelemmé választatá. 25-ikén kiment a tordai táborba. Itt foglaltak állást az ő szövetségesei, másnap az erdélyi rendek jelenlétében földiszítették a fejedelmi jelvényekkel, mire – ez is örvendetes esemény – sikerült segítőit a kivonulásra bírni. Csak hatezer török maradt vissza minden eshetőségre, mert nem lehetett tudni, hogy a Magyarországon óriás vagyonnal bíró s Erdélyben minden zsarnoksága mellett is tekintélyes pártra támaszkodható Báthory nem fog-e kísérletet tenni Erdély visszaszerzésére.
Pedig ettől már nem kellett tartani. Szilassy és Nadányi hajdú-hadnagyok egyetértve Ghyczyvel, a ki ekkép remélé Bethlen kegyét megnyerhetni, október 27-ikén Báthoryt meggyilkolták. Halála Erdélyt nagy veszélytől menté meg, mert ha életben marad, a polgárháború nem kerülhető el. Mindazonáltal Erdély akkori vezérférfiai megbotránykozással fogadták e tett hírét, valamint Ghyczynek tudósítását, a melyben egyebek közt így ír: „Az nagyhatalmú szent, véghetetlen irgalmú, felséges atya, mindenható Úristen az mi előbbi kegyelmes urunknak, fejedelmünknek, Báthory Gábornak sok mód nélkül való magaviseletét, cselekedeteit megelégelvén, az szegény hazának is ennyi sok kárvallásait, szörnyű inségét megszánván, ez mai nap, úgy mint októbernek 27-ik napján, délután három órakor, Váradon, Velencze-utczában, valami legények által életének véget vete.”
Báthory Gábor az utolsó fejedelem volt abból a családból, a melynek tagjai annyi dicsőséget s annyi nyomort hoztak Erdélyre. Családja nem halt ki benne: túlélte öccse Endre, a ki azonban igen jelentéktelen ember volt s idejének legnagyobb részét Lengyelországban tölté.
* * *
Bethlen Gábor, a mint csak teheté, sietett a török segítségnek még a fő-kivonuláskor ott hagyott részét is kiküldeni Erdélyből, természetesen úgy, hogy a törökkel való viszony fönmaradjon. Ez teljesen sikerült is és Bethlennek később nem egy alkalommal kiváló hasznára vált.
Hogy azonban országában biztos lehessen, fölötte szükséges volt, hogy Mátyás királylyal és kormányával jó viszonyt hozzon létre. Nem is késett követeivel fölkeresni a királyt, kérvén a Báthoryval legutóbb kötött nyilvános egyességnek a végrehajtását. A bécsi kormánynyal azonban semmit sem lehetett végezni. Az ottani befolyásos emberek Homonnay Györgyöt akarták Erdély fejedelmévé tenni s egyszersmind az alkalmat fölhasználni ara, hogy a magyar-erdélyi határon levő főbb várakat Erdélytől elszakítsák. Ez okból Bethlen követei nem találkoztak jóakarattal; sőt az udvarnál annyira mentek a nehézségek támasztásában, hogy a fejedelemnek még a czímét sem akarták megadni. Az alkudozásnak tehát semmi eredménye nem volt. Bécsben csak azt akarták elkerülni, hogy teljesen meg ne szakadjon az alkudozás fonala, ezért az egyik követet ott fogták, a másik kettőt meg haza bocsátották ujabb utasításokért.
Mialatt Bethlen Bécscsel alkudozott, mindent elkövetett, hogy Erdélyben rendes állapotokat teremtsen. E tekintetben nagy hasznára volt Báthory halála, mert párthívei: a magyar nemesség jelentékeny része, készséggel csatlakoztak most hozzá, annál is inkább, mert a Báthorytól élete utolsó szakában űzött politikát: a töröktől való elszakadást, annyi példán okulva, nem tarták kivihetőnek. A székelyeknél, mint volt főkapitányuk, Bethlen oly emléket hagyott hátra, hogy az elsőtől az utolsóig készséggel hozzászegődtek. Csupán a szászok csináltak nehézségeket, mert Báthory halálával ismét visszatérhettek eredeti politikájokra: a német szövetségre. Tudták, hogy Bethlennek a németektől kellvén tartani, mindent el fog követni arra, hogy őket is megnyerje. Elhatározták tehát, hogy a viszonyokat, amennyire lehet, fel fogják használni. De nem érték be azzal, hogy jogaikat egytől-egyig helyreállították. Annyi engedékenységet sem akartak a fejedelem iránt tanúsítani, a mennyit az illedelem megkívánt volna. Igy nem engedtek addig, míg a fejedelem, a ki Gyula-Fehérvár elpusztulása miatt Szebenben kívánta a telet tölteni, onnan télvíz idején el nem költözött, Segesvár városa pedig lehetetlenné tette az oda február 23-ikára egybehívott országgyűlés megtartását.
A fejedelem valóban ritka példáját adá a türelemnek. Az országgyűlést Segesvárt nem tarthatván meg, áttevé Medgyesre. Ott a rendek mindenféle sérelmeket orvosoltak, szabadságokat helyreállítottak s mindezt zaj nélkül. Egy más körülmény azonban némi zavart keltett: megjelentek Báthory Gábor gyilkosai, nem okulva Ghyczy sorsán, akit Balling fogarasi várnagy a gyilkosságban való részvétele miatt még az elmult évben lefejeztetett. Sőt nagy hetykén jutalmat követeltek azért, hogy a hazát a zsarnoktól megmentették. Ez a népet annyira fölizgatta, hogy üldözni kezdték őket, majd kegyetlenül legyilkolták.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.
A kép körirata: GABRIEL BETHLEN D(ei) G(ratia) TRANSSYLVANIAE PRINCEPS PARTIVM VNGARIAE REGNI D(omi)N(v)S ET SICVLORVM COMES. Anno aetat(is) XXXIX. a Ch(rist)o Nato MDCXX. Azaz: Bethlen Gábor, Isten kegyelméből Erdélyország fejedelme, Magyarország részeinek ura s a székelyek grófja. Életének 39-ik évében, Krisztus születése után 1620-ban.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Bethlen ezután is folytatá alkudozásait a bécsi kormánynyal, de eredménytelenül, mert a király mindenható tanácsosa: Khlesl, Homonnayt akarta Erdélybe vezetni, a mely czélból el is kezdték izgatni a szászokat s az erdélyi katholikusokat. Ez utóbbiaknál legtöbb eredményt mutathattak föl. Kendy István megfeledkezvén arról, hogy hasonló tetteért már földönfutóvá lett, továbbá arról, hogy Bethlen Gábor tanács-úrrá tette, nem habozott az összeesküvők közé állani. Szerencse volt a hazára, hogy Thurzó nádor, bár Bethelnnek nem volt barátja, határozottan ellenzett minden efféle kalandos politikát, a minek a nádorság akkori nagy hatalma mellett csakugyan az volt a következménye, hogy sem az egyik, sem a másik irányban nem történt semmi. A magyar nép is általában ellenzett minden Bethlen ellen irányuló törekvést s midőn 1614. julius havában Linzben a monarchia összes államainak képviselőit értekezletre hívták össze, a megjelent magyar képviselők annak hangsúlyozásával voltak megbízva, hogy Erdély rendei teljes joggal választották Bethlent fejedelmökké, s miután ő békét akar, nincs semmi ok a béke visszautasításával őt arra kényszeríteni, hogy egészen a törökök karjai közé vesse magát.
Bethlen mindenkép békét akarván kötni, felhasználta a törököknél való befolyását is, hogy némi hadi készülődéssel tüntessenek. Ennek folytán csakugyan oda fejlődtek a viszonyok, hogy Mátyás, Khlesl minden ellenzése mellett is, 1615. május 6-ikán Bethlennel a nagy-szombati egyességre lépett. Ebben helyreállították a zavarok előtti állapotokat, tehát Husztot és Kővárt mint Erdélyt illető erősségeket visszabocsátották. Fontosabbak voltak a titkos pontok, a melyekbe Bethlen szintén kénytelen volt beleegyezni. Ezek a pontok Erdélyt majdnem teljesen hűbéri helyzetbe hozták. Egyik pont ugyanis megszabja, hogy Erdély fejedelem-választó joga addig álljon fenn, míg Budát és Egert a töröktől vissza nem foglalják. Ennek megtörténtével a régi állapotok állnak helyre s Erdély kormányát királyi tisztviselők veszik át. A másik, hogy a magyar király s a török szultán között kiütendő háború esetén Erdély is köteles a keresztény rész érdekében működni. Ha azonban a Dunánál kisebb háború foly, nem kötelesek csatlakozni, hanem ott folytatják a harczot, a hol legjobban kezökre esik. Ismét más pontban elismeri az erdélyi fejedelem a császár-királyt a kereszténység fejének, Magyarország királyának, a maga fölebbvalójának és előljárójának, valamint Erdélyt a magyar korona elválhatatlan részének.
II. Mátyás mint római császár.
Az arczkép Kilian F. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Nem sokkal ezután a törökkel is megujították a zsitva-toroki békét, a mely alkalommal a budai basa azt kívánta Mátyástól, hogy ne magyarok legyenek a végbeli kapitányok, mint ezt a bécsi béke rendeli, hanem csehek és németek. A török eme kívánsága igen könnyen magyarázható abból a körülményből, hogy a magyar behódolt nép a határszéli viták alkalmával mindig a magyar kapitányokkal játszott össze, a minek következtében ily alkalmakkor a törökök mindig a rövidebbet húzták. A német végbeli tisztekkel efféle nem igen fordult elő. Épen ez okból minden áron meg kellett volna tartani a magyar kapitányokat, de a kormány örült, hogy a bécsi béke e pontjának megszegését a törökök kivánságával okolhatja meg.
De még most sem volt őszinte a bécsi udvar. Ismét Homonnay törekvéseit támogatta, ámbár a nádoron kívül most már Forgách főkapitány is ellenzé. Abban is megegyeztek, hogy Homonnay – épúgy mint egykor Békes – a török segélyét igyekezzék megnyerni, várak átadásának és adó-fölemelésnek igéretével. De ez ismét csak a töröknek szolgált hasznára. Bocskay óta ugyanis minden fejedelem kénytelen volt trónralépte előtt ígéretet tenni, hogy a Báthory Zsigmondtól visszafoglalt Lippát és Jenőt ujból a szultán kezébe bocsátja. Most tehát a törökök, támaszkodva Homonnay ajánlatára, elkezdték Bethlentől követelni e föltétel teljesítését. Hiába igyekezett ez a befolyásos embereket aranynyal elnémítani: addig-addig ismételték a követelést, míg utóbb is kénytelen volt legalább Lippát átadni. Homonnay csakugyan beütött, mindamellett hogy a nádor, Forgách és más főbb emberek határozottan ellenezték a dolgot, a megyék pedig már készen voltak, hogy fölkelnek ellene. Sőt most már az udvar is elhalasztást javasolt. De Homonnay nem akart várni s miután november 4-iki kiáltványában kihirdeté, hogy nem Erdély, hanem csak Bethlen Gábor ellen indít háborút, Gombos, a hajdúk hadnagya, Sármasági – ugyanaz, a ki Bethlen első bécsi követségének tagja volt, de árulóvá lett – és Jósika hadnagyaival együtt beütött. Bethlen fegyverre hívta a nemességet és Tasnádnál gyűjté táborba, egy csapatot pedig a Szamos völgyébe rendelt Török István és Deli Száva alatt, Homonnayék fogadására. A fejedelem csapatai az ellenséget Déesnél kelepczébe csalván, teljesen tönkre tették. Sármasági és Jósika is fogságba estek.
A király most látta csak be, mily esztelenség volt Homonnay pártolása s azonnal felszólítá a nádort: hirdesen fölkelést a nemesség között. Ez meg is történt, de Bethlen most, hogy annál biztosabb békéhez juthasson, úgy tett, mintha betörésre készülne. Alkudozásokat azonban mégis kezdettek, a melyek a bécsi kormány minden kötözködése mellett 1617. julius 17-ikén az ujabb nagyszombati békére vezettek. Ebben az előbbi béke föltételeit megujították, a kisebb vitás kérdések eldöntésére pedig Nagy-Károlyban, a következő szeptemberben értekezlet volt tartandó.
* * *
Ez időtájban egy kiváló szellemi mozgalom hazánkat is nem kis mértékben foglalkoztatá: a katholikus papságnak erélyes föllépése a reformáczió által elfoglalt tér visszahódítása érdekében. Történt ez kétféle úton: a hitviták s a tanítás útján, továbbá a katholikus egyház kezében, annak minden hanyatlása mellett megmaradt világi hatalom fölhasználásával. Sajnos, hogy főpapjaink a haza elnyomására törekvő bécsi kormány segítségét is gyakran felhasználták.
E mozgalom, mely akkoriban Európa többi részeiben is megkezdődött, hazánkban s a szomszéd országokban főleg két névhez van kötve: Pázmány Péter-éhez és II. Ferdinánd-éhoz.
Pázmány Péter református vallású, régi nemes család sarja. Szülei, a kik Bihar-vármegyében éltek, a Báthoryak által Kolozsvárott felállított jezsuita-főiskolába adták nevelés végett. Tanítói hamar fölfedezték benne a nem mindennapi tehetséget és kiváló figyelemben részesíték az „eretnek”-ifjút. S nem eredmény nélkül: a fiatal Pázmány elhagyta szülei vallását s az általa fölvett hitnek legbuzgóbb apostola lőn. Hogy az lehessen, a jezsuita-rendbe lépett s miután számos évet tanúlva és tanítva külföldön töltött, 1607-ben, harminczhét éves korában, mint a negyedik fogadalmat is letett jezsuita visszatért Magyarországba, valószínűleg a reformáczió ellen már évek óta nagy buzgalommal, bár nem nagy eredménynyel működő Forgách Ferencz esztergomi érsek meghívására.
Pázmány itthon három irányban fejtett ki nagyszabású működést: mint szónok az országgyűléseken és egyebütt, mint a protestáns irókkal vitázó író és mint hittérítő. Mint politikai szónok rendesen igen gyűlöletes ügyeket védett. Mindjárt 1608-ban a jezsuiták kitiltását czélzó törvény ellen küzdött s bár tetszésre nem talált, a szónoklatban való ügyessége mégis bámulatot keltett.
Mint térítő kiváló szerencsével működött. Nagy érzéke volt arra: kinél micsoda eszközök alkalmazhatók, hogy hitében megingattassék. Állítólag valami harmincz előkelő családot bírt hitök elhagyására. Kiválóan két esetét szokták kiemelni; hogy áttérítette Forgách Zsigmondot, a későbbi nádort, a kit testvére, az érsek hiába próbált református hitében megingatni, továbbá Veresmarty Mihály híres református papot. Egyébiránt ekkoriban mások is sikerrel működtek az ellen-reformáczió érdekében. A később mint nádor hiressé lett s a Pázmánynyal gyakorta együtt említett Eszterházy Miklós is ekkor tért át. Pedig buzgó protestáns családnak volt a tagja, sőt bátyja Tamás, mint egyházi író is föllépett.
Hogy tehetségét nagy körben is érvényesitse, Pázmány a vitázó irodalomban is nagy buzgalommal vett részt. Első ilynemű dolgozata, még Magyarországba visszajövetele előtt, felelet volt Magyari István egyik művére, a mely Magyarország romlásának okait tárgyalva, azt a kor protestánsainak szokása szerint a katholikus vallásnak tulajdonítja. Legtöbb vitája azonban Alvinczy Péterrel, a kassai magyar prédikátorral volt.
Mindkét férfiú a legőszintébb vallásos buzgalomtól sugalmazott munkáikban minden fegyvert felhasznált, a mit csak tudomány, ügyvédi furfang és gúny szolgáltatni képes. Mindenik igen szép tehetségnek adta tanujelét, mindeniknek dicséretet érdemel igazi zamatos magyarsága. Kivülök természetesen több kisebb tehetségű ember is részt vett a vitákban, akik, ha szellemben gyöngébbek voltak is vezéreiknél, gorombaságban nem maradtak mögöttük.
Mind e munkák tisztán irodalmi dolgozatok valának. De folytak oly viták is, a melyek gyakorlati jelleggel bírtak. Erre alkalmat szolgáltatott a többi közt az 1610-ben Thurzó nádor által a Duna-Tátra-közti megyék részére Zsolnára egybehívott zsinat. A lutheránusok ugyanis igen rendezetlen viszonyok között voltak s papjaik felett több helyt tényleg eltűrték a katholikus püspökök fenhatóságát. A bécsi békekötés ezen örökös harczra alkalmat szolgáltató szokást megszünteté, elrendelvén, hogy azontúl minden pap csak a saját egyháza felsősége alatt álljon. A nádor a törvény ezen rendeletének végrehajtása czéljából hívta össze a zsinatot, a mely az említett vidéket három szuperintendencziára osztá, a szuperintendenseknek oly fizetést rendelvén, a milyet a katholikusok a főespereseknek szoktak fizetni. Ezenfelül még számos egyéb egyházi ügyben is rendelkezett a zsinat, az egész azonban igen mérsékelt irányú volt s óvakodott minden támadástól a katholikusok ellen. Forgách érsek mégis föllépett a zsinat végzései s főleg a szuperintendensi intézmény ellen, a mi mérges vitára adott alkalmat. Thurzó nádor olvasván az érseknek írásban is közzétett tiltakozását, a mely egészen úgy volt tartva, mint ha a törvénybe iktatott bécsi béke nem is léteznék, első felindulásában az érseket béke-bontónak s az ország törvényei megszegőjének kivánta kihirdettetni, de utóbb beérte azzal, hogy kiadta Lányi Imre bicsei lelkész és szuperintendens védelmét. Erre ismét Pázmány válaszolt. Meggyőzve természetesen egyik fél sem lőn, már azért sem, mert mindegyik más alapon állott: Pázmány a katholikus egyház, Lányi Magyarország törvényei alapján.
Ez évek egyik nagyobb műve volt a jezsuiták ügyének rendezése. Az 1608-i országgyűlés alkalmával nem lehetett megakadályozni a protestánsok ama kivánságát, hogy a jezsuita-rend, ha ki nem tiltatik is, legalább ingatlant ne bírhasson. A király s a főpapság úgy intézték el a dolgot, hogy e törvény színleg csakugyan érvényesült a nélkül, hogy lényegileg valami változás történt volna. A jezsuiták által szerzett vagy nekik adományozott világi birtokokat olyanok kezébe adták, a kik kötelezték magukat azoknak visszaadására, mihelyt a jezsuiták birtoklásra ismét képesek lesznek; az általok bírt egyházi javadalmakat, mint prépostságokat, apátságokat pedig az alatt a föltétel alatt adományozták egyes főpapoknak, hogy ama birtokok összes jövedelmeit a jezsuita-rendnek átengedik.
Pázmány Péter arczképe és aláírása.
Az arczkép Rugendas J. G. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Forgách érsek 1615 őszén elhunyt. Halála után nagy volt a zavar az előkelő katholikus körökben, mert a magyarországi főpapok közül egy sem látszott elég alkalmasnak az ellenreformáczió eszközlésére. Igy történt, hogy a püspökök elmellőzésével s többnek igen nagy bosszúságára Pázmányt, az egyszerű jezsuitát emelték az ország első papi méltóságára.
Pázmánynak ez állásra jutása a protestánsok között igen rossz vért szült. Khlesl bíboros, Mátyás király főtanácsosa, szükségesnek is látta ennek lehető eloszlatása végett Thurzó nádorhoz levelet írni, a melyben biztosítá arról, hogy Pázmány érsek nem lesz Pázmány jezsuita. A nádort aligha nyugtatták meg a bíboros szavai s életét részint Pázmány fölemelkedése, részint a főurak között divatossá vált katholizálás következtében a protestáns vallás fenmaradása iránt való aggodalomban fejezé be. Hogy legalább a maga családját a protestáns hitben megtartsa, azt a pontot iktatá végrendeletébe, hogy a ki gyermekei közül katholikussá lesz, azt az örökségből kizárja. S mégis egyetlen fiának: Imrének halála után leányai közül többen hagyták el ősi hitöket. A nádor halála még ez évben, deczember 24-ikén következett be, a monarchia s a protestáns vallás nagy kárára.
A másik kiválóan fontos ügy volt a trón-következés kérdése, a mely az ellenreformáczióval is összefüggött. Mátyás király házassága ugyanis gyermektelen maradt s így a kérdés kissé nehezebben volt eldönthető, annál is inkább, mert a király öcséi nála csak kevéssel fiatalabbak s szintén gyermektelenek valának. Utódául tehát Mátyás unokaöccsét: Ferdinánd stíriai herczeget szemelték ki, a ki fiatal, családos és igen erélyes ember volt. A király öcséi nem is ütköztek meg azon, hogy elmellőzték őket: Miksa herczeg lelkesedéssel karolá fel Ferdinánd ügyét; Albert is szívesen lemondott, félvén az uralkodás terheitől s csak évdíjának fölemelését kérte. Ellenben nehézségeket támasztott a spanyol király, a ki ugyan csak második fokon volt unokatestvér Mátyással, de annak testvérét bírta feleségül. Neje pedig férjhez menetele alkalmával csak testvérei s azok utódai, nem pedig az egész osztrák Habsburg-ház javára mondott le a trónöröklés jogáról. A spanyol király tehát szerette volna kisebb fia számára megszerezni ez országok koronáját. Utóbb azonban mégis lemondott tervéről, a minek fejében Ferdinánd arra kötelezte magát, hogy mihelyt trónra lép, átengedi Spanyolországnak Elzászot, s a spanyol királynak fog adományozni minden, Olaszországban üresedésbe jövő császári hűbért. Ekkép az uralkodóház részéről biztosítva volt Ferdinánd jelöltsége, csak az volt hátra, hogy a választó országok: Magyar- és Csehország, valamint a német birodalom is elismerjék. Legelőször Csehországban választották meg 1617. junius 9-én, a protestánsok nagy ellenkezése mellett. S ez ellenkezésen nem csodálkozhatni, mert Ferdinándot úgy ismerték, mint a protestánsok halálos ellenségét. Nemcsak a protestáns papokat kergette ki országaiból, hanem azt a rendeletet is kibocsátá, hogy minden alattvalója vagy legyen katholikussá, vagy vándoroljon ki, vagyonának egy negyedét az adó-alapban szenvedett veszteség kárpótlásaul a fejedelmi kincstárba fizetvén. Csehországban és Ausztriában szintúgy, mint Magyarországon, ekkoriban a nemzet nagy része protestáns volt, s így nem csodálhatjuk, hogy Ferdinánd jelöltsége Csehországban nem csekély ellenszenvvel találkozott.
Thurzó György nádor.
Fönt balról a nádor jelszava: VIVIT POST FUNERA VIRTUS; azaz: Az erény a halált is túléli.
A kép kiválóan érdekes a viselet szempontjából.
Kiefer metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
A következő évben Magyarországon történt a királyválasztás. Sok vita előzte meg, mert Mátyás király nem akarta elismerni a nemzet szabad választó-jogát, hanem Ferdinándot csak királyul „elismerni, tisztelni és koronáztatni” kívánta. Hosszas vitatkozás után végre oly kifejezésekben állapodtak meg, a melyekből az uralkodó-ház az örökösödés elismerését, a nemzet a választás szabadságát magyarázá ki.
A választás föltételeinek tárgyalása közben a katholikusok és protestánsok között heves vallási vita tört ki. A protestánsok ugyanis a hitlevélbe a protestánsok szabad vallás-gyakorlatát kívánták fölvétetni a templomok használatával együtt, s e végből Mátyás királynak még mint főherczegnek a bécsi békekötés magyarázatául kiadott oklevelére támaszkodtak.
A templomok kérdése azért volt jelentékeny, mert a reformáczió kezdetén az oly községek, a melyek ahhoz csatlakoztak, a dolog természete szerint templomukat is protestáns templommá tették, s most azok az urak, a kik ismét katholikusokká lettek, igényt tartottak arra, hogy protestáns alattvalóik templomait visszavehessék. Ezt kivánták a protestánsok lehetetlenné tenni.
De a katholikusok ellenök szegültek s Pázmány kijelenté, hogy inkább látja minden birtokát elhagyva, elpusztulva, hogysem protestáns templomok legyenek azokban. A protestánsok utóbb is beleegyeztek ennek a pontnak a hitlevélből való kihagyásába, de május 5-ikén óvást tettek az országbíró előtt a vallás-szabadságnak bárminemű megsértése ellen. Ez ellen meg a katholikusok nyujtottak be ellenóvást.
A főbb nehézségeken kívül másodrendűek is valának. Így például sokan azt vitatták, hogy a nádori hivatalt, a mely Thurzó halála óta üresedésben volt, a királyválasztás előtt töltsék be. Utóbb azonban abban egyeztek meg, hogy a nádor-választás a király-választással ugyanegy ülésben történjék, de utána, mégis a jelöltek neveit előbb adják át. Így is történt. A választás május 15-ikén ment végbe. Ferdinándot szokás szerint egyhangúlag választották meg királylyá, nádorrá pedig a katholikus Forgách Zsigmondot. A hivatalokat is leginkább katholikusokkal töltötték be, így mindjárt a második országos hivatalt, a Forgách nádorsága folytán üresedésbe jött országbíróságot: Homonnay Györgygyel. A koronázás julius 1-én történt.
II. Mátyás király a ravatalon.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Ferdinándnak a trónkövetkezés biztosítva lévén, minden módon befolyást akart gyakorolni a mind rendetlenebbül folyt ügyekre. Egyik legelső dolga volt, hogy Khleslt megfosztá állásától, a császár akarata ellenére. S mindenkép érezteté, hogy a tehetetlen Mátyás útjában áll. A királyné előtt nem is maradt ez észrevétlenül s egy alkalommal nem tudta magát tartóztatni, hogy e gúnyos megjegyzéssel ne forduljon Ferdinándhoz: „A császár tovább él, mint Kedveltséged szeretné; a jámbor untatja Kedveltségedet.” De Mátyás nem is volt soká nagyratörő öccse útjában: a következő évben (1619.) március 20-ikán elhunyt.
* * *
