6. II. Ferdinánd. (1619–1637.)
6. II. Ferdinánd. (1619–1637.)
Ferdinándnak Mátyás örökébe léptekor nem volt könnyű a helyzete. A monarchiának egyik legnagyobb országa: Csehország nyilt forradalomban volt. Okot erre az adott, hogy Mátyás király az 1609-iki fölséglevél ellenére többféleképen korlátozá a cseh protestánsok vallás-szabadságát, pedig ők tették Csehország lakosainak túlnyomó részét. Főleg II. Ferdinánd királylyá választása óta mérgesedtek el mindinkább a dolgok Csehországban. Egyik-másik királyi jószágon azt kivánták az alattvalóktól, hogy vagy térjenek át a katholikus vallásra, vagy költözzenek el. A városok élére is jobbára katholikus előljárókat állítottak, s az ország kormányát is hét katholikus és csak három protestáns helytartóra bízták.
A lázadás kitörésére közelebbi okul az szolgált, hogy a protestánsok két egyházi birtokon: Braunauban és Klostergrabon templomot kezdtek építeni, a mit földesuraik: a braunaui apát s a prágai érsek nem akartak megengedni. A kormány a két főpap kérésére meg is parancsolá, hogy az építést hagyják abban. De a protestáns lakosok csak építettek tovább s mikor elkészültek, az egyik templomot az apát becsukatta, a másikat pedig az érsek leromboltatta. A protestánsok erre követséget menesztettek Prágába, de követeiket nem hogy meghallgatták, hanem még fogságra is vetették. Nagy lett erre a forrongás: a protestáns papok a szószékről nyiltan hirdették, hogy a kormány meg akarja semmisíteni a felség-levelet, a vallás-szabadságot s a tartomány egyéb kiváltságait.
A protestánsok tudták, hogy lételök forog koczkán, azért el voltak határozva, hogy minden befolyásukat érvényesítve az ellenök irányzott terveknek lehetőleg kezdetben elejét veszik. Országgyűlést ez idő szerint nem tartottak, a melyen panaszaikat előhozhatták volna. Elhatározták tehát, hogy protestáns gyűlést tartanak, a milyennek tartására, egyházi ügyek intézése czéljából jogosítva valának. Itt a felett akartak tanácskozni: mit kelljen a fenforgó viszonyok között tenniök? Hogy a dolgok szabályos menetelének eleget tegyenek, elhatározták, hogy panaszaikat előadják a helytartóságnál. A válasz elutasító volt. Ekkor Mátyáshoz föllebezték ügyöket, de az is fenyegető hangon elutasítá őket, egyszersmind eltiltá az általok májusra kitűzött ujabb értekezlet megtartását. A protestáns vezérférfiak azonban nem voltak hajlandók engedni, okul adván, hogy a már kihirdetett gyűlést visszavonni nem lehet; sőt el voltak határozva arra, hogy ha a kormány nem enged legalább valamennyire, erőszakos eszközökhöz is nyúlnak.
De a kormány is el volt szánva a protestantismus elnyomására. Folytatta a templomok elkobzását, megkísérlé a protestánsokhoz csatlakozott utraquistákat – azokat a huszitákat nevezték így, a kik a baseli compactaták értelmében a két szín alatt kiszolgáltatandó vacsora s egyéb másodrendű engedmények alapján nagyjából visszatértek a katholikus egyházhoz – az azoktól való elszakadásra bírni; kizárták a protestánsokat a közösen használt temetőkből, a városokban erőszakos módon bizalmi feliratokat készíttettek: szóval oda törekedtek, hogy a protestánsokat valami lázadásra bírják, hogy aztán megnyirbálhassák a vallási s egyúttal a politikai szabadságot.
A cseh helytartók kidobása.
Gottfried „Historische Chronika” czímű művéből.
Ily körülmények között természetesen nem csekély volt az izgatottság, mikor a protestánsok gyülése május 21-ikén megnyilt. A helytartók kívánságára megjelentek előttük s ezek még egyszer tudtokra adták, hogy a irály gyűlésök megtartását tiltja. De a protestánsok el voltak határozva, hogy nem engednek, s most már valamely erősebb ténynyel kívánták ügyökhöz való tántoríthatlan ragaszkodásukat kitüntetni. Május 23-ikán előkelőik közül számosan megjelentek a helytartóságnál gróf Thurn Mátyás vezérlete alatt, s a helytartóság két leggyűlöltebb tagját: Martinitzet és Szlavatát megragadván, az ablakból kidobták, Fabritius nevű titkárukkal együtt. A ledobottak oly szerencsések voltak, hogy a tetemes magasság mellett is ép bőrrel menekültek meg, de azért kidobásuk nem volt hatás nélkül. Ez volt a jeladás oly háború kitörésére, a mely harmincz éven (1618–1648.) át tartott, Európa majdnem összes népeinek részvétele mellett.
A rendek egyelőre még igen hangsúlyozták hűségöket a király iránt, sőt a helytartók iránt is – az említett kettő kivételével – nagy tiszteletet tanúsítának, s névleg meghagyák őket a hatalomban; a tényleges uralmat azonban egy harmincz tagból álló bizottságra ruházták, a melynek tagjait igazgatóknak neveztek.
A protestánsok ily határozott föllépésére Bécsben nem számítottak. Nagy volt az ijedtség s a viszonyokkal szemben két párt alakult az udvarban: az egyik élén maga Mátyás állott, a másikén pedig az e közben (május 15.) Magyarországon is utódává választott Ferdinánd. Mátyás szerette volna békés uton elintézni a dolgot, ellenben Ferdinánd határozott lépések megtételét követelé. A császár gyönge volt s így történt, hogy nem az ő, hanem utódjának akarata teljesült. S abban is kénytelen volt megegyezni, hogy leghívebb tanácsadóját: Khleslt Tirolba, fogságba hurczolják.
Hogy ki lesz a Ferdinánd természeténél fogva kétségtelenül életre-halálra vívandó harczban a győztes? azt a külviszonyok dönthették csak el. Európa helyzete bizonyos, hogy nem volt a csehekre nézve kedvező. Ha Francziaország élén IV. Henrik szellemében működő kormány van, úgy a cseheknek bizonyosan sikerül felszabadulniok, sőt talán egészen vége szakad a Habsburgok kelet-európai uralmának. Azonban az akkori franczia kormány egészben véve jóindulatú volt az osztrák ház iránt s hajlandó volt a csehek lázadását a katholikus vallást veszélyeztető tény, a lázadás formáját pedig nemcsak Ferdinándon, hanem az összes uralkodókon esett sérelem gyanánt tekinteni. Francziaország magatartása igen akadályozá amaz országokat is mozgásukban, a melyek készek lettek volna a csehek mellett föllépni. Ilyenek voltak Hollandia, Savoya, Erdély, a német protestáns fejedelmek „unio” nevű szövetsége, a melyet azonban a katholikus „liga” meglehetősen ellensúlyozott. Angliában Jakab király uralkodott, a ki, bár veje a német protestánsok feje: pfalzi Frigyes volt, Spanyolország barátságát keresé, s így inkább hajlott Ferdinánd, mint a csehek pártjára. Ellenben Ferdinánd a már említett ligán kívül Spanyolországra s a pápára biztosan számíthatott, hogy tényleg is föllépnek érdekében, továbbá a lengyel királyra, ha Lengyelországra nem is.
II. Ferdinánd.
1619-ben, természet után készült metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Ekkép a csehek ügye egész Európában nem állt a legjobban: a velök rokonszenvező államok kevesen s nem valami kiváló erősek valának. Igen nagy súlylyal bírt azonban a Habsburg-ház többi országainak közvéleménye, a mely általában jóindulatú volt a csehek irányában.
A Habsburg-háznak e tekintetben is nagy szerencséje volt. Ha a cseh forradalom talán egy hónappal előbb tör ki, könnyen meglehet, hogy a magyarok nem választják meg Ferdinándot, a mi így nyolcz nappal a forradalom kitörése előtt megtörtént. Hátra volt ugyan még a koronázás, de ezt megakadályozni, mikor már minden rendbe volt hozva, nem ment volna könnyen. Az effélének a megérésre idő kell, a mi pedig nem volt, mert a csehek követe: Jessenius junius 26-ikán érkezett csak meg, mikor a koronázás már julius 1-ére ki volt tűzve. Így egyelőre be kellett érnie azzal, hogy a protestánsok között a csehek ügyének barátokat szerezzen s hogy Magyarország egyik felet sem segítve, bizonyos semleges állást foglaljon el. A monarchia többi országai is nagyjából hasonló eljárást követtek, azonban némileg kitüntették a csehek iránt való rokonszenvüket. Így a felső-ausztriaiak semmikép sem akarták a császári sereget országukon keresztül ereszteni. Még határozottabban megtagadták az átjárást a sziléziaiak, a mi pedig kiváló jelentőséggel bírt, mert Ferdinánd Lengyelországból segítséget remélt.
Ilyenek voltak Európa-szerte a viszonyok a cseh lázadás kitörésekor. Bécsben eleinte azt hitték, hogy a lázadást hamarosan elnyomhatják. Gyorsan küldtek tehát Ferdinánd kivánsága értelmében a Pázmány Péter által megtérített Bouquoi tábornok vezérlete alatt sereget a csehek ellen. De ezek erősebbek voltak és sikerrel álltak ellent, sőt vezérök: Thurn ez évben Ausztriába is benyomult. Azonban nemsokára mindkét fél kifogyott a pénzből s ez volt oka, hogy a télen át nem sokat tettek. Tavaszszal pedig meghalt Mátyás s ez az esemény némely tekintetben a helyzet tisztázásához járult.
* * *
Mátyás király halála, ámbár nem igen volt tevékeny uralkodó, mégis nagy hatással volt a monarchiára. Főleg azért, mert a helyzetet tisztábbá tette. A csehek eleinte úgy akarták magukat – a külfölddel való minden összeköttetéseik mellett is – feltüntetni, mintha Mátyás hűséges alattvalói volnának, a mi sok visszásságra adott alkalmat. Az osztrákok sem léphettek fel annak előtte nyiltan Mátyás ellen, de megtehették azt Ferdinánddal szemben, nem ismervén el érvényesnek Albert herczegnek, Mátyás öccsének lemondását. Őt akarták urokul, meg tudták, hogy kényelmes öreg úr, a ki sem jót, sem rosszat nem igen tesz, s brüsseli lakását sem hajlandó egykönnyen elhagyni. De másrészt Ferdinánd kezei is szabadabbakká lettek, mert Mátyás uralkodása alatt mindig készen kellett lennie arra, hogy e király a legválságosabb pillanatban saját békés hajlamainak enged s azzal mindazt veszélyezteti, a mit ő alkotott.
Ferdinánd előtt két út állott: vagy követi IV. Henrik franczia király példáját, s ha nem tér is át alattvalói többségének vallására, megadja annak a helyet, a mely természet szerint megilleti, vagy megkezdi a harczot életre-halálra.
Az első út elfogadása jelleménél fogva lehetetlen lévén, a másik útra szánta el magát. Ámbár tudta, hogy ez utat választva, csak vérpatakon át juthat el s akkor sem biztosan ahhoz az uralomhoz, a melyet az első úton könnyű szerrel elérhet vala.
Országai közül egyedül Magyarország iránt forgott fenn kétség. Nem mintha itt is nem lett volna határozott túlsúlyban – Pázmány minden térítgetései mellett is – a protestánsság, hanem mert Mátyás korában itt nem lévén vallási üldözés, nem volt a nép elkeseredve, mint a többi országokban. Ezenfelül a nádor katholikus volt s így nem volt lehetetlen, hogy az, a nagytehetségű esztergomi érsekkel egyetértve, képes lesz a nemzetet legalább semlegességében megtartani. Ezért sietett is Ferdinánd Pázmányt mindjárt Mátyás halála után magához Bécsbe hivni, hogy megkérdezze: mi volna a magyar nemzet hűségben tartása érdekében teendő? Különösen nagy gondot adott az udvari embereknek az országgyűlés tartása. Nem ok nélkül emelték ki, hogy az országgyűlésen okvetlenül igen sok protestáns középsorsú nemes jelenik meg, ezekre pedig bizonyára nagy hatást tesz egy-egy követség az osztrák vagy a cseh rendek részéről, mely vallásuk elnyomását panaszolja. Másrészt Pázmány felhozá, hogy ha a király országgyűlést nem hirdet, az magában is elég lesz arra, hogy a rendek a legnagyobb ingerültségbe jőjjenek. Végre az érsek kivánságához képest abban történt a megállapodás, hogy május 26-ikára csakugyan egybehívják az országgyűlést.
Míg Ferdinánd ekkép a magyarok megnyerésére törekedett, a csehek Thurn vezérlete alatt betörtek Ausztriába és Bécs külvárosait minden ellenállás nélkül megszállották. A városbeliek is nagy mozgásba jöttek s váltig kiabálták: „Kolostorba Ferdinánddal és gyermekeivel!” A rendek pedig követséggel jelentek meg előtte és meglehetősen fenyegető hangon a politikai- s a vallás-szabadságot kérték. Ferdinánd hívei már kétségbe voltak esve: nem tesz-e valamit az elkeseredett nép az uralkodó személye ellen? Még a jezsuiták is azt tanácsolták: engedjen valamit a nehéz viszonyok között. De Ferdinánd semmit sem akart engedni, készebb volt magát is Bécs romjai közé temetni. A város a legnagyobb izgatottságban volt. Egyszerre csak dobpergés hallatszik: a Bécs védelmére rendelt Dempierre seregének előcsapata megérkezett. Az egyetemi tanulók s a katholikus polgárok erre neki bátorodtak s elnémíták a városban zajongott ellenzéket, a mire a csehek is elvonultak.
Frigyes pfalzi választó.
A kép körirata: VERBUM DOMINI MANET IN AETERNUM. Azaz: Az Úr igéje mindörökké fennmarad.
Mierevelt festménye után készült egykorú metszetről.
E közben elérkezett a Ferdinánd részéről épúgy, mint a csehek és osztrák protestánsok részéről nagy reménynyel várt magyar országgyűlés. Az Forgách nádorra és Pázmányra, ezek a rendek többségére számítának. Az országgyűlésen sok volt a mérges vita, kevésbé a politikai kérdések körül, mert ezekben katholikus, protestáns egyetértett, de a vallásiak s az azokkal kapcsolatban lévők körül. E kérdések közé számítható a csehek és osztrákok ügye is. Ezek ugyanis a Magyarország és köztük fennálló szövetség alapján azt kivánták, hogy a magyarok hívják vissza a Ferdinánd seregében ellenök harczoló honfitársaikat. Forgách nádort már az országgyűlés előtt fölkérték: hívja vissza e csapatokat, de a nádor azzal elégíté ki őket, hogy Magyarország csakugan megteszi, a mivel mint szövetséges tartozik; nem is küldött csapatokat a csehek ellen: a kik ott vannak, azok Ferdinánd király zsoldosai, a kiknek ő, mint nádor nem parancsolhat. E válaszszal azonban nem akartak a csehek megelégedni s az országgyűlésen ismételték panaszukat, illetve kérelmöket. S a rendek nagy része csakugyan nem értett egyet Forgách-csal, a ki legjobb szerette volna a követeket letartóztatni s a csehek ellen a fölkelést kihirdetni. Sokan emlegették, hogy hozzák vissza a magyar legénységet s vigyék ki helyettök a végvárak német katonáit. Végre abban állapodtak meg, hogy fölajánlják közvetítésöket a két ellenséges félnek. Azok, hogy a magyaroknál rossz hangulatot ne keltsenek, elfogadták a közbenjárást, a mivel az országgyűlés Thurzó Szaniszlót és Balásfy Tamás boszniai czímzetes püspököt bízta meg. A közvetítés természetesen eredmény nélkül maradt. Az egyedüli eredmény az volt, hogy Thurzó ekkép hivatalos szín alatt beszélhetett Thurnnal, a cseh vezérrel, a teendők felől. Nemsokára azután – augusztus 13-ikán – kölcsönös vádak közepette s minden határozat nélkül feloszlott a magyar országgyűlés. Tíz napra reá Ferdinánd a németek által császárrá választatott. Ekkorra azonban már nem volt, legalább a cseh nép többségének szemében, Csehország királya. A csehek ugyanis letették a trónról s helyére a német protestánsok vezérét, a cseh mozgalommal eleitől fogva igen rokonszenvező Frigyes pfalzi választó-fejedelmet választották meg.
A csehek a hivatalos Magyarországgal ekkép nem érvén el czéljokat, nem tettek le a reményről, a melyet a magyar nemzet többségének csatlakozásába vetettek. Tudták, hogyha a magyar protestánsoknak vezérök akad, azok készek lesznek a magyar alkotmány s a protestáns vallás szabadságán esett sérelmeket megtorolni, s a velök egy ügyért küzdőket megsegíteni. E czélra senki sem látszott alkalmasabbnak Bethlen Gábornál, Erdély nagyeszű fejedelménél. Alakilag a Thurzók: Imre és Szaniszló, a kik ép oly buzgó protestánsok valának, mint Thurzó György, de mint ifjú emberek annál lelkesebbek, közvetíték az összeköttetést közte s a csehek között, a miért is Szaniszló Thurnnal való értekezése után személyesen utazott hozzá. Egyébiránt Bethlen maga kész volt erre, mert ha a nagykárolyi értekezleten Ferdinánd végre beleegyezett is fejedelmi czímébe, de azért tudta, hogy nem jóakarója. Azonkivül mint Bocskay tanítványa értette és érezte, hogy nem szabad, nem lehet elhagynia a magyar nemzet s a protestánsság ügyét. Mint óvatos ember azonban nem akart támadni elővigyázat nélkül. A föllépés elkerülhetetlen föltételéül tekinté, hogy a török szultán beleegyezését adja és pedig olykép, hogy szükség esetén a budai basától némi segítséget is nyerhessen. Ezt csakugyan el is nyeré. Az alkudozás azonban időt vett igénybe s e közben igyekezett szándékait eltakarni Ferdinánd elől. Hogy jobban elhigyjék békés szándékát, azt is ajánlá, hogy bizonyos föltételek alatt kész volna Ferdinándot a csehek ellen megsegíteni. De nem igen hittek neki s Dóczy Endre szathmári kapitány egész kém-rendszert alkalmazott ellene, s még egy bejárósát is megvesztegeté, hogy a fejedelem leveleinek tartalmát vele közölje. Végre megjött a szultán beleegyezése s már nem volt efféle színleges alkudozásokra szükség: Bethlen nyilt sisakkal léphetett föl a közös ügy védelmére. Hogy azonban még látszata se legyen, mintha a nemzet ellenére intézné támadását, kieszközlé, hogy számos magyar főúr, mint Thurzó Imre, Széchy György, Rákóczy György, meghívta a magyar nemzet szabadságai védelmére.
Ekkép minden el lévén intézve, Bethlen augusztus végén megindult Gyula-Fehérvárról. Néhány nappal előbb követet indított útnak a csehekhez, hogy őket segítségéről biztosítsa; viszont azt kívánta tőlük, hogy addig semmi alkudozásba ne ereszkedjenek. Bethlen föllépését a külföld előtt is kivánván igazolni, „Querela Hungariae” (Magyarország panasza) czímű röpiratot adott ki, a mely a magyar nemzet s protestáns vallás által egyaránt szenvedett sérelmeket előadja. A nagyhatású s magyar nyelven is megjelent dolgozat szerzője a kassai híres magyar lelkész Alvinczy Péter volt. Ennek ellenében Pázmány és Balásfy „Refutatio” (Visszautasítás) és „Apolgoia” (Védelem) czímű röpirataikkal léptek fel.
Mindazonáltal a nép Bethlen ügyét a legnagyobb rokonszenvvel fogadá, a miben nem kis részök volt a protestáns papoknak, a kik e mozgalmas időben az ellenzék fő apostolai valának. Így történt, hogy Bethlen több híve a polgárokkal összejátszva, szeptember 5-ikére bevette Kassát, s magát a semmi gonoszat nem sejtő Dóczyt is foglyul ejték. Bethlen szept. 20-ikán érkezett meg Felső-Magyarország fővárosába, a hol a polgárság örömriadással fogadta. Másnap az általa egybehívott gyülekezet, a mely a Tisza-vidék előkelőiből állott, fejedelemmé választá, a mi még inkább törvényes színt adott ügyének.
Ezentúl gyorsan haladt. A németek minden felé a várakba szorultak, és Bethlen még szeptemberben segítséget küldhetett a cseheknek, e hó 30-ikán pedig már Érsekujvár is kezébe esett, miután a magyar legénység kapitányát: Koháry Pétert megadásra kényszeríté. Érsekujvár példáját október 10-ikén követte Nagy-Szombat, 14-ikén Pozsony, a minek hírére Bécsben oly nagy volt a császáriak között az ijedtség, hogy sokan el is hagyták a várost, ellenben a protestánsok igen örültek Bethlen huszárainak, a kik most már Ausztriában is megjelentek. Ez eredmény nem magyarázható ki egyedül Bethlen hadvezéri tehetségéből és seregének vitézségéből. Ez csak abban leli magyarázatát, hogy vállalata a nemzet rokonszenvével találkozott, a mit az is bizonyít, hogy a buzgó Ferdinánd-párti Eszterházy Miklós tanusága szerint alig öt főúr volt, a ki vagy önkényt vagy a viszonyoknak engedve, nem csatlakozott hozzá.
A „Querela Hungariae” első lapja.
A Nemz. Muzeum könyvtárában levő eredeti példányról.
Pozsonynyal a korona is Bethlen kezébe került, úgyszintén a nádor is. Ez utóbbi semmikép sem rokonszenvezett vele, azonban gondolá: mégis jó lesz hozzá csatlakozni; egyrészt, hogy arra az esetre is biztosítva legyen, ha Bethlen csakugyan úr maradna az egész országban, másrészt, mert abban a nézetben volt, hogy így több hasznára lehet Ferdinándnak. De Bethlen is örült annak, hogy a nádor – habár csak színleg – hozzácsatlakozott. Általa törvényes formában hívhatott össze országgyűlést s egyéb alkalmakkor is nagy hasznára lehetett. Pár nap mulva csakugyan összehívatta az országgyűlést, november 18-ikára. A város bevételét követő vasárnap meg részt vett mindahárom felekezet isteni tiszteletén, ezzel is türelmességének adva tanujelét. Az országgyűlés a kihirdetett időre csakugyan egybegyűlt. Jelen volt 57 főúr, nem számítva azokat, a kik csak képviselve valának; továbbá képviselve volt minden megye, a szlavóniaiak, Mosony, Győr és Veszprém kivételével. Különösen szerette volna Bethlen, ha a katholikus papság nagyobb számban jelenik meg, s kivált Pázmányt akará a részvételre megnyerni. De ebbeli igyekezete nem volt sikeres: Pázmány tovább is ellenséges állást foglalt el irányában, de néhány előbbkelő pap mégis elment a pozsonyi gyűlésre.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.
Kilián L. egykorú metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Az országgyűlésnek két fő tárgya volt: az egyik a vallásszabadság életbe léptetése, a másik a békealkudozások. A mi az elsőt illeti, igen mérsékelt volt az eljárás. Ez Bethlen befolyásának volt a következménye, a ki ugyan a maga vallásának buzgó híve volt s a bibliát negyvenkétszer olvasta át, de a másét is tisztelé, elannyira, hogy megengedé a jezsuitáknak az Erdélyben való lakást. A templomok kérdésének eldöntésében nyilatkozott az országgyűlés mérséklete kiváltkép. Ugyanis azt fogadá el alapelvül, hogy minden helységben azé a felekezeté legyen a főtemplom, a mely ott többségben van, a kisebb felekezet pedig – ha általában képes egyház-község alkotására – valamely másodrendű egyházat nyerjen.
E határozat következménye volt, hogy Pozsony városának Szt. Mihályról nevezett főegyházát a lutheránusoknak adták át. De a protestánsok ellenében is érvényesült az említett határozat. Így a nagyszombati protestánsok, felekezetük túlsúlyába bízva, elfoglalták a város fő-egyházát. Bethlen meggyőződvén arról, hogy Nagszombatban a katholikusok vannak többségben, az egyház visszaadását rendelé el, a protestánsokat a volt jezsuita-templommal elégítvén ki.
Oly helyeken, a hol csak egy templom, de két felekezett volt, azt határozá az országgyűlés, hogy a templomot közösen használják, mint az addig is több helyt szokásban volt. A felekezetek között a méltányosság alapján létrehozott eme rend fentartására az ország minden vidékére mind a három felekezetből 4–4 védőt rendeltek. A jezsuitákat az országgyűlés az országból kitiltá. A protestáns papok ama kérelmét, hogy állítsanak fel Magyarországon oly egyetemet, a mely a külföldi felsőbb intézetek látogatását fölöslegessé teszi, nyugodtabb időkre halasztották.
Forgách Zsigmond nádor.
Sadeler E. egykorú metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.
Az országgyűlés másik főteendőjét a béke-alkudozások képezék. Ezek két irányban folytak: a csehekkel egy részről, más részről a császárral. A csehekkel való alkudozásra nézve számos nehézség forgott fenn. Bethlen kész volt érdekökben döntő sereggel föllépni, csak adjanak pénzt, a mivel seregét föntartsa. Ezért a csehektől a szövetség fejében néhány százezer forintnyi segélyt kívánt. De a csehek arra nem valának képesek – saját katonaságuk is már három hónap óta nem kapott zsoldot – s ezért minden kötelezettséget a nyakukról lerázni szerettek volna. Hogy tehát a határozat hozatalát húzzák-halaszszák, elküldték Hohenlohé-t a pozsonyi országgyűlésre követül, azzal a kéréssel: küldenének a magyar rendek Prágába megbízottakat, a kikkel aztán határozni lehessen. Ámde az országgyűlés erre nem volt hajlandó. Indokolása érdekes tanusága ama magas önérzetnek, a mely a magyarban még akkor is, a török elnyomás idejében, megvolt. Azt mondták ugyanis, hogy ez nem illik hozzájok, mert a magyar korona előbbvaló a cseh koronánál.
Ugyanakkor, mikor a csehekkel alkudoztak a rendek, Ferdinánddal is folytattak alkudozást, főleg Forgách közbenjárásával. Bethlent nem kábította el sem az, hogy az országgyűlés tartama alatt a Dunán-túli vidéket is hatalmába keríté, sem az, hogy a rendek minden áron királylyá akarták tenni. Több okból úgy találta, hogy helyzete Ferdinánddal szemben nem épen biztató. Az egyik az volt, hogy a csehek igen kevéssé bizonyultak hasznavehető szövetségesekül. Sem királyuknak: Frigyesnek, sem pártvezéreiknek vem volt fogalmuk államférfiui tevékenységről. Az elsőnek legfőbb dolga volt, hogy az isteni tisztelet külsőségeit a kálvinista elvekhez alkalmazza. A cseh sereg vezérei is képtelen emberek valának. Így tehát csak abban az esetben lettek volna hasznavehetők, ha pénzzel segítették volna Bethlent, de az maguknak sem volt. A másik ok az volt, hogy Homonnay György Lengyelországban szedett zsoldosaival beütött Felső-Magyarországba s a vigyázatlan Rákóczy Györgyöt Homonnánál legyőzte úgy, hogy alig pár emberével menekült meg. Ezután rabolva-dúlva bejárta a vidéket. Bethlen előtt nem volt ismeretlen a lengyel király rokonszenve Ferdinánd iránt, igen tarthatott tehát attól, hogy ha idejében elejét nem veszi Homonnay garázdálkodásának, könnyen rendes ellenség támadhat belőle; és pedig annál veszedelmesebb, mert elvághatja erejének főforrásától: Erdélytől. Ezért sietve el kellett küldenie egy hadosztályt Széchy György vezérlete alatt Homonnay kiűzésére, annak eltávoztával pedig nem maradt elég embere, hogy sikerrel támadólag lépjen föl. Pedig épen akkor már a legnagyobb szorultságba hozta Bethlen az ellenséget. Még egy ok volt, a mely Bethlen előtt a békét mindinkább kivánatossá tette. Tudta jól, hogy a spanyol király, a pápa, a bajor herczeg s a szász választó-fejedelem mind nyiltabban Ferdinándnak fogják a pártját. Azt is tudta, hogy tényleg segítségére készülnek. Minél tovább tart tehát a háború, annál inkább kellett félnie attól, hogy nem csak Ferdinánddal, hanem ezekkel is meg kell küzdenie. Erre pedig az általános európai helyzet mellett nem lehetett semmi kedve. Mert hiszen még pénzbeli segítségre is alig számíthatott. Végre még az is számba volt veendő, hogy Ferdinánd követei Konstantinápolyban ugyancsak dolgoztak Bethlen ellen s hogy némelyek ott rossz szemmel is nézték, mily erőt képes kifejteni Erdély fejedelme. Ez okból ujból előtérbe lépett a terv, a melynek alapján Erdély a három nemzet szerint három külön vajdaságra lett volna felosztandó.
Mindez okok közrehatása alatt Bethlen rászánta magát az alkudozásra és szándékától még akkor sem tért el, a mikor látta, hogy a Homonnay-ügyön segítve van. Az alkudozás menete érdekes tanujele a kor nem épen szép szokásainak. Igy Ferdinánd nem küldte el követeit Bethlenhez mindaddig, a míg helyettök ugyanannyi kezes Bécsbe nem ment. Az alkudozások kezdetén Ferdinánd követei igen nagy hangon szóltak, csak azért, mert remélték, hogy azzal hatást érnek el. Az alkudozásokkal kapcsolatban nagy ünnepélyek is folytak. Ujév táján Ferdinánd követei inkább hajoltak a békére, látván, mily nagy a hajlam a rendek között a király-választásra, hogy azt csak Bethlen akadályozhatja meg. Bethlen ennek következtében magát január 8-ikán teljhatalmú fejedelemmé választatá, január 16-ikán pedig megköté Ferdinánd követeivel a fegyverszünetet szeptember 23-ikáig.
E szerint Bethlen kormánya alatt maradnak az ország mindama részei, a melyek kezén valának. Ferdinánd beleegyezik Szathmár-, Szabolcs-, Bereg- és Ugocsa-megyéknek Erdélyhez csatolásába, továbbá abba, hogy Bethlen Szepest, Sárost, Abaujt, Gömört, Borsodot, Tornát, Zemplént és Ungot bírja élete fogytáig. Nyerje még el Opuliát és Ratibort is Sziléziában, azonkívül a római szent birodalmi herczegi czímet, a cseheknél való közbenjárása jutalmául pedig Csehországban 200,000 forint értékű birtokot. Május 31-ikére hívják össze az országgyűlést Beszterczebányára. Bethlen tartsa kötelességének, hogy az országnak kezébe esett részét mindenki ellen megoltalmazza s hogy az egyházat tényleges állapotában fentartja. Az alkudozásnak volt még egy pontja, mely kiválóan alkalmas volt a félremagyarázásra. Ferdinánd ugyanis megigérte, hogy a fegyverszünetet méltányos föltételek mellett a csehekre is kiterjeszti. Ez alatt pedig azt lehetett érteni, hogy e czélból külön alkudozás szükséges, de azt is, hogy nem.
De ha Bethlen Ferdinánddal megkötötte is az egyességet, el lehetett készülve arra, hogy mihelyt Ferdinándot nem szorongatják annyira, a vele kötött szerződést nem lesz hajlandó megtartani. Azért a csehekkel is minden esetre fenn akará tartani a jó viszonyt s így nem gördített semmi akadályt az elé, hogy a magyar rendek s a csehek között a szövetséget január 15-én megkössék.
Időközben Bethlen helyzete némileg javult. A Homonnay-féle mozgalom el volt nyomva, a töröknél a régi barátság biztosítva. Ellenben Frigyes cseh király ügye mind rosszabbra fordult. Az iránta jó indulatú országok nem mertek semmit sem tenni, még a német protestáns fejedelmek „unió”-ja sem, mert azt a katholikus „liga” ellensúlyozá. Frigyes ipa: II. Jakab angol király pedig az angol nép minden sürgetése mellett sem volt hajlandó, hogy vejeért valamit tegyen, sőt felosztási terveket szőtt. Spanyolországgal az iránta jó indulatú Hollandia ellen. Annál inkább gyülekeztek Ferdinánd hívei. Mind a bajor herczeg, mind a szász választó megkötötték vele a szövetséget, a spanyol király pedig segéd-sereget és 1,600.000 aranyat küldött. Bethlen helyzete nem volt könnyű. Akár fellép Ferdinánd ellen, akár nem, mindig kész lehetett arra, hogy a legrosszabb eredményhez jut. De mégis úgy tetszett neki, hogy talán mégis lehet kivinnie valamit, ha a csehekkel együtt küzd; míg arról körülbelül biztos lehetett, hogy magános küzdelem esetén elbukik, s vele együtt elbuknak azok is. Ezért kezdett ismét hajlani Frigyeshez, bár jobb szerette volna, ha az a küzdelem kitörését az övéhez hasonló békés politikával elfordította volna. Érintkezésre ujabb alkalmul szolgált, hogy Frigyesnek kis fia született s annak fő-keresztatyjául Bethlent hívta meg. A fejedelem helyetteséül Thurzó Imrét küldé el, a ki száz emberből álló fényes kísérettel márczius 30-ikán érkezett Prágába, pompás ajándékokat vivén a király, a királyné s az ujszülött számára. Egyszersmind a cseheknek a török elleni védelemben való részvétele tárgyában is történt megállapodás. A csehek ugyanis kötelezték magukat, hogy e czélra évenkint 103,000, Ausztria pedig 30,000 forintot fizet; egyszersmind megállapították azt is: mennyivel tartozik egyik ország segíteni a másikat, háború esetén. Magyarország 7200, Csehország 4200, Ausztria végül 3000 ember talpra állítását vállalta magára. Azonban a háború költségeihez való hozzájárulás iránt most sem tudott Thurzó a pénzügyi bukás szélén álló csehektől valamit kieszközölni. Bethlen ekkép ismét a csehek részére állván, Ferdinándot márczius 31-ikén felszólítá, hogy huszonöt nap alatt Frigyessel fegyverszünetet kössön.
Bethlen Gábor aranyforintja.
Előlapján a fejedelem arczképe, fején darutollas kucsmával. A körirat: GABRIEL D(ei) G(ratia) REGNORUM HUNGARIAE. Hátlapján négy felé hasított pajzs: első és harmadik negyedében Magyarország, második és negyedik negyedében a székelyek (a nap s a félhold), a szászok (a hét vár) czímerével; a szívpajzsban a fejedelem családi czímere. A folytatólagos körirat: TRANSYLVANIAE PRINCEPS AC SICVLORVM COM(es). Azaz: Gábor, Isten kegyelméből Magyar- és Erdélyország fejedelme s a székelyek grófja.
A nemz. Muzeum régiségtárában levő példányról.
Ferdinánd, a mint előre látható volt, nem tett eleget Bethlen eme kívánságának, a beszterczebányai országgyűlés tehát előre is izgatottnak igérkezék. Ez a kitűzött időben össze is ült és pedig igen nagy számú résztvevők mellett. Ezúttal általános volt a vágy, hogy kitegyenek magukért: Bethlennek 2000 emberből álló kísérete volt, a többi efféle nép pedig nem volt kevesebb tízezernél. Az országgyűlés az alkudozásokat tekinté fő-teendőül. A csehekkel végre csakugyan megkötötték az egyességet. A hadviselés alatt adandó segélyre nézve 300,000 forintban állapodtak meg, a melyből augusztus elején 100,000-et Jessenius és Plessen, a cseh követek első részletül meg is hoztak. Ez összeg Frigyes király asztali készletének s ékszereinek elzálogosításából folyt be. Bethlen másik kívánságát illetőleg, hogy t. i. a Ferdinándon aratandó győzelem esetén a keleti osztrák-német tartományok Magyarországhoz kapcsoltassanak, nem történt megegyezés. De alkalmasint Bethlen e kívánságának volt a következménye, hogy Frigyes az osztrák rendek részéről a nyárom felajánlott védnökséget visszautasítá.
Ilykép állván a dolgok Frigyessel, igen természetes, hogy a Ferdinánddal való alkudozások nem vezettek eredményre. A dolognak az lett a vége, hogy Bethlen még az utolsó kártyát is ki akarván játszani, elfogadta augusztus 25-ikén a királylyá választást, a koronázásba azonban nem egyezett bele. Bethlennek ez a tette roppant tüzbe hozta Ferdinándot. Januárban a fejedelem mérsékelt voltáról még dícsérőleg írt testvérének: Lipót passaui püspöknek; most haragjában azt mondá róla, hogy nem is nemes, nem is magyar, hanem csak oláh.
A királyválasztás után mindjárt eloszlott az országgyűlés. Végzéseit épúgy, mint a januárban befejezett pozsonyiét Bethlen erősíté meg. E gyűlésből indult útnak a magyarok, csehek és osztrákok követsége Konstantinápolyba, hogy a szultán támogatását megnyerje. Hogy kedvezőbb fogadtatásra találjanak; hetvenkét órát, ezüst sípú orgonát, ezüst halakat, sólymokat s egyéb ritkaságokat vittek magukkal. Csakugyan kieszközölték, hogy a szultán nagyjából azok alatt a föltételek alatt kötött velök szövetséget, a melyek a zsitvatoroki békében állapíttattak meg Rudolf és a porta között. Ennek értelmében a szövetségesek nem a szultán alattvalói, hanem öt évenként ajándékokat küldenek, a melyeket a szultán körülbelül egyenlő értékűvel viszonoz. Végre bele kellett egyezniök Vácznak átengedésébe. Mindez eredmények azonban már csak képzeletiek voltak, mert az alkudozás november 27-ikén történt megérkezésök után folyt csak, a közben pedig, mint látni fogjuk, egészen megváltoztak a viszonyok.
Bethlennek királylyá választása elkerülhetetlenné tette a harcz ujabb kitörését. Eleinte nem igen kedvezett neki a szerencse. Hainburgot nem tudta ostromló szerek hiányában bevenni, Lakompakot pedig Dampierre fölmentette, a hol Eszterházy Miklóst ostromolták a „választott magyar király” – így czímezé magát Bethlen II. János példájára – hadai. Nemsokára azonban a hadi szerencse kezdett megfordulni. Dampierre Pozsonyt akará megostromolni, de a város falai alatt elesett. Azonban ez a szerencse már későn jött. Bethlen hiába írt Frigyesnek az egyesülés iránt, a császári csapatok ezt már visszaszorították. Hogy tehát valamit segíthessen rajta, 8000 lovast küldött utána. Októberben a francziák készek voltak, hogy Bethlent elég kedvező föltételek alatt Ferdinánddal kibékítsék, de a terv nem sikerült. Bethlen ugyanis a cseheket be akarta foglalni a békébe, Ferdinánd pedig erre nem állott reá, mert seregei egyre győzelmesen nyomultak elő, nagy sikerrel harczolva Frigyes serege ellen. Sőt nemsokára a harminczéves háború első szakasza: a cseh háború befejeződött a november 8-ikán, a Prága mellett levő Fehér-hegyen vívott csatában, amelyben a liga csapatai teljesen tönkretették a cseh sereget. Maga Frigyes király menekülni volt kénytelen.
A fehérhegyi csata.
Egykorú metszet a „Theatrum Europaeum”-ból.
E csatavesztés, a mely a csehek nagy demoralizácziója mellett minden ellenállást egyszerre lehetetlenné tett, Bethlenre nézve is nagy csapás volt. Most már bizton várhatá, hogy Ferdinánd és szövetségesei egész erejöket Magyarországra vetik. Ily körülmények közepette igen természetes, hogy sokan hívei közül megrettenve, azzal igyekeztek magukat megmenteni, hogy őt elhagyva, a császár pártjára álltak. Ezek között legjelentékenyebb volt Széchy György, de maga Thurzó Imre is egyre sürgeté a békét. Ez sok keserűséget okozott Bethlennek s leveleiben a „hitetlenek” ellen gyakran kifakad. Pedig nem volt egészen igaza, mert a kik az osztrák határon voltak birtokosok, biztosak lehettek arról, hogy Ferdinánd uralma alá kerülnek. Az önfentartás ösztöne sarkalta őket, hogy oly béke kötését kívánják, a mely ha óhajaikat nem teljesíti is, de életöket, vagyonukat biztosítja s megengedi legalább a lehetőséget arra, hogy jövőben szerencsésebb föltételek mellett újra kezdhessék a harczot. Csakhogy Bethlen most nem igen hangsúlyozhatá a békét. Ferdinánd és hívei a nagy siker után igen elbizakodtak, a mi abból is kitünt, hogy a király deczember 10-iki oklevelében Bethlent, a ki iránt eddig elég tiszteletet tanusított, hitszegőnek nyilvánítá, a pozsonyi és beszterczebányai végzéseket pedig megsemmisíté. Bethlennek mindenképen oda kellett hatnia, hogy híveiben a nagy mértékben nyilvánuló békehajlamot elnyomja: hadd lássa Ferdinánd, hogy a fehérhegyi győzelem csak Csehországnak tette urává, nem egyszersmind Magyarországnak is. Csakugyan sikerült is pártja nagy részét, még Thurzó Imrét is a maga utjára vonnia.
De ha a minden áron való békének ellensége volt is, nem tagadta meg hozzájárulását a békealkudozásoktól. Az egyik januártól egész áprilisig elhuzódott Hainburgban, de eredmény nélkül végződött; mire Forgách nádor, a ki most már nem tartá szükségesnek, hogy Bethlen táborában legyen, átpártolt Ferdinándhoz. Péchy Simon kanczellár is úgy viselkedett, hogy felkölté a fejedelem gyanuját. Az eredmény az lőn, hogy foglyul Erdélybe vitték. A koronát, a melyet Bethlen már előbb Zólyomba vitetett, az ujabb harcz elől Ecsedre küldé.
Kezdetben nem kedvezett Bethlennek a szerencse, de nyáron megfordult a koczka. Egri István, a hajdúk derék hadnagya, a bányavárosok ellen indult, Bosnyák Tamás és Pálffy István seregét megverte s magát a két vezért is foglyul ejté. Ennél nagyobb szabású volt az érsekujvári diadal, a melyet Horváth István aratott a várat ostromló Bouquoi csapatain. Maga a vezér is fogságba került és miután az egész német tábor szabadítására indult, nehogy megszabaduljon, levágták. A németek csak futással menekültek meg. Pár napra ezután Forgách nádor szélütés következtében meghalt. Ugyanez időben Batthyányi Ferencz a Dunán-túli vidéket tisztítá meg a németektől, sőt Ausztriát is pusztítá, egész Bécsig.
Bethlen tudta, hogy akkor kell a békét keresnie, a mikor legszerencsésebb a harczban. Hajlandó volt tehát, hogy a nemzetben mind általánosabbá vált békevágynak engedjen. Október 11-ikén megkezdődtek ismét az alkudozások, a melyeket a fejedelem részéről Thurzó Imre, Ferdinándéról pedig Dietrichstein bíboros vezetett. Eleinte mindkét fél egész Magyarországot kívánta, nemsokára azonban engedni kezdtek. Az alkudozásoknak egyelőre véget vetett egy szomorú esemény: Thurzó Imrének, a magyar nemzet egyik reményének, október 19-ikén, alig 24 éves korában bekövetkezett halála. Csak novemberben kezdődött ujra az alkudozás, a melyet most az elhunyt rokona: Thurzó Szaniszló vezetett. Az alkudozás két hónapig tartott, végre 1621. január 6-ikán létrejött a megegyezés Nikolsburgban.
A nikolsburgi béke föltételei nem voltak oly kedvezők Bethlenre nézve, mint az 1620-i fegyverszünet alkalmával elfogadottak, de a változott viszonyokhoz képest mégis elfogadhatók. Ezek szerint Bethlen lemond a királyi czímről s visszaadja a szepesi kamara levéltárát. Erdélyhez semmit sem csatolnak, de Bethlen élet fogytáig bírjon hét megyét u.m. Abaújt, Borsodot, Szabolcsot, Szathmárt, Ugocsát, Bereget és Zemplént. Kinevezik római szent birodalmi herczegnek, elnyeri Opuliát és Ratibort, a maga és fogadott fia: Bethlen István – hasonló nevű testvérének a fia – részére. Elnyeri még Munkácsot, Ecsedet, Tokajt, Keresztúrt is örökösen, s a mennyiben ezek zálogban vannak, kiváltásukra Ferdinándtól 100,000 forintot kap. A végek ép karban tartására a német birodalmi segélyből évenként 30,000 forintot nyer. Adományai megvizsgálására bizottságot küldenek ki, az általa elzálogosított jószagokról a jövő országgyűlés intézkedik. Mindazok, a kik vele tartottak, teljes amnesztiát nyernek. A sérelmek orvoslására Ferdinánd hat hónap alatt országgyűlést hirdet, a bécsi békét, az 1608-i törvényeket s választásának föltételeit megerősíti és szentül megtartja.
Az országgyűlést májusban csakugyan megtartották Sopronban. A nikolsburgi békekötést az ország törvényei közé iktatták, s a Forgách halála által megürült nádori széket betöltötték Thurzó Szaniszlóval. Ez azonban csekély tehetségű ember lévén, a ki minden emelkedését csak családjának köszönheté, azzal akarta magát az udvar kegyeibe behízelegni, hogy Bethlennel való összeköttetése megtagadásaul nyilvánosan a legotrombább beszédeket tette róla, a mi a rendek között általános csodálkozást sőt megbotránykozást keltett.
* * *
Bethlen Gábor, mint általában ama kor protestánsai, sohasem bízott abban, hogy a Habsburg-család őszintén kész a protestánsokkal való békére. „A rettenetes nagy reputáczió és a természettől abban a familiában beoltatott szörnyű bosszúság nem engedi, hogy békesség legyen” írja egyik levelében. Ezért szükségesnek látta, hogy béke idején is akkép legyen elkészülve, hogy a Habsburgok támadását kikerülhesse, illetőleg annak elejét vehesse.
Esze ágában sem volt tehát, hogy a nikolsburgi békével lemondjon a Habsburg-ház ellenségeivel való összeköttetéseiről. Legelőször is a szultánnal igyekezett magát kimenteni, hogy a békét – hozzá még annak tudta nélkül – megkötötte. Sietett tehát követével fölkeresni az imént trónra lépett szultánt: Musztafát. Üdvözölé őt ez alkalomból s kijelenté, hogy csak a kedvezőtlen viszonyok kényszerítették a béke megkötésére; ha segítséget nyerne, kész volna akár ujra kezdeni a háborút. Ez természetesen csak szóbeszéd volt. A Habsburg-ház nyugoti ellenségeivel is szoros összeköttetésbe lépett. S erre oka is volt. Egyrészt a nikolsburgi béke végrehajtása igen egyoldalúan történt: Bethlen eleget tett annak, de Ferdinánd Opuliát, Ratibort nem adta át, elmulasztá a végvárak föntartására fordítandó 30,000 forint első részletének a megküldését, hasonlókép ama 100,000 forintét, a melyet a neki adományozott birtokok elzálogosított részének kiváltására akart fordítani. Az is fölötte sérté, hogy a soproni országgyűlés adományait megsemmisíté. Másrészt nem kis mértékben zavará az, mikor látta, mint gazdálkodik az urrá lett Ferdinánd Csehországban, Morvában és Ausztriában. A fő-fő-ellenzékiek lemészárlása ugyan megtörtént még 1621-ben, de ennek hatása kevésbé lehetett megrendítő, mert e korban azt igen természetesnek találták. Azonban nyilvános fenyegetés és veszedelem volt az, hogy Ferdinánd, kivált mióta Bethlennel megbékélt, egész nyiltan kitünteté, hogy Ausztriában és Csehországan is teljes mértékben helyre akarja állítani a katholikus vallás egyedüli uralmát. A fejedelemre az is kiválóan bosszantó lehetett, hogy a király a nikolsburgi egyesség létrejötte után s a béke-aláírással egyidejüleg bocsátja ki a rendeletet, a mely a lutheránusokat ugyan még nem, de igen a kálvinistákat kitiltja Csehországból.
Bethlen Gábor megerősíti a nikolsburgi békét.
Eredetije a bécsi állami levéltárban.
A nyugoti hatalmak is ellenséges hangulatot kezdtek tanusítani Ferdinánd irányában. Francziaország – a hol a cseh háború, mint nemcsak Ferdinándot s a Habsburg-házat, de a katholikus egyházat is veszélyeztető, nem keltett rokonszenvet – semmikép sem látta szívesen, hogy Spanyolország és Ausztria hatalma gyarapodjék. Az angol király sem igen állhatott ellent népe unszolásának, miután előbb maga is igérte, hogy öröklött birtokában vejét védelmezni fogja, míg azt most Spanyol- és Bajorország tarták elfoglalva; s ezen felül a spanyol királyi házzal tervelt házassági összeköttetés is – fiának spanyol herczegnőt akart feleségül szerezni – dugába dőlt. Dánia, Hollandia, Velencze eddig is készek lettek volna a föllépésre, csak valamely nagyobb hatalomra támaszkodhattak volna. Egyelőre ugyan nem léptek fel határozottan Ausztria ellen, de elhatározták, hogy Ferdinánd ellenségeit pénzzel fogják segíteni. Mansfeld Károly herczeg, Frigyes baden-durlachi őrgróf és Keresztély braunschweigi herczeg voltak azok, a kik seregeikkel veszélyeztették Ferdinándot s védték Frigyes ügyét Németországban; Szilézia birtokát pedig a Brnadenburg-házból származott jägerndorfi herczeg tette kétségessé. Ez volt a harminczéves háború második, módfelett szomorú korszaka.
Ferdinánd ellenségei Bethlent is óhajták megnyerni, remélvén, hogy az ő fellépésével a harcz nagyobb arányokat ölt. Bethlen, ámbár a maga erejét kevéslé, mégis elhatározá, hogy megkisérli: nem lehetne-e legalább annyit kivinni, hogy Frigyest saját birtokába – ettől is megfosztották 1623 elején – visszahelyezzék, Csehországban pedig olyforma helyzetet biztosítsanak a protestánsoknak, a minővel Magyarországon bírnak? Ily számítás alapján lépett öccse: István az ő nevében szövetségre Francziaországgal, Angliával, Németalfölddel és Velenczével, a melyben ezek a Ferdinánd elleni hadviselésre havonként 40,000 tallér segélyt igértek. A szövetséget Konstantinápolyban kötötték meg, a mely város akkoriban Európa diplomácziai központja volt.
Bethlen Gábor lovas képe.
A háttérben Pozsony városa, a melybe Bethlen hadai a Dunán át vert hajóhídon épen bevonulnak.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Miután Bethlen ekkép el volt határozva, hogy ujból megkezdi a harczot, egymásután írta a panaszos leveleket Ferdinándhoz, Pázmányhoz, Eszterházy országbiróhoz, követelvén, hogy tegyenek eleget a nikolsburgi béke föltételeinek. Különösen abba volt könnyű kapaszkodnia, hogy Opuliát és Ratibort nem adták át. Ezenkivül a nádor elleni személyes neheztelését, a melyet beszédeivel vont magára, igen előtérbe helyezé s annak fölakasztását kíváná. Panaszai ellenpanaszokra adtak alkalmat, a minek eredménye sok követjárás volt, a nélkül azonban, hogy a bajokat, melyek a viszályokat okozták, orvosolták volna.
E közben Bethlen fegyverkezésével elkészült. Véget vetett tehát az alkudozásnak s augusztus 15-ikén 80,000 ember élén Erdélyből megindult. Azonban Nagy-Váradon forró lázba esvén, három hétig kénytelen volt ott vesztegelni. Annál erélyesebben lépett föl felgyógyulása után. Szeptember 21-ikén már Szendrőről intézhetett kiáltványt a nemzethez, a melyben kijelenté, hogy miután Ferdinánd király a sok követségre sem tett eleget kötelezettségeinek, kénytelennek érzi magát az erélyesebb föllépésre.
Ferdinánd bár némileg elő lehetett készülve Bethlen támadására, mégis fő-figyelmét Németországra fordítá, a minek meg az volt a következménye, hogy Magyarország majdnem védtelenül állott s így Bethlen rövid időn kezébe keríté az egész országot a Dunáig; sőt csapatai Ausztriába és Morvaországba is beütöttek.
De míg Bethlen ily sikerrel dicsekedhetett, szövetségesei kevesebb szerencséről beszélhettek. Mert a katholikus liga vezére: Tilly, annyira megverte őket, hogy a komoly harcz megszüntnek volt tekinthető. Ily körülmények között Bethlen is belátta, hogy nagyobb dolgok kivívásának nincs itt az ideje. A török segéd-hadakkal is sok baja volt, mert azok az ősz beálltával nem akartak harczolni, Konstantinápolyban pedig előbb nagyvezér-, majd szultán-válság állott be. Ez okokból hajlandó volt a fegyverszünetre, a melyet a vele kibékült Thurzó Szaniszló közbenjárására a következő évi márczius 1-ig kötöttek meg; majd meghosszabbították, május 8-ikán pedig létre jött a bécsi béke. Ebben nagyjából a nikolsburgi békét állították helyre. A fejedelem lemondott Opuliáról és Ratiborról, s a helyett Ecsedet, Nagybányát és Felsőbányát nyeré örök birtokul.
Bethlen második hadjárata ilyképen úgyszólván nem vezetett eredményre. Mert németországi szövetségesei gyöngék valának, a nyugoti hatalmak pedig csak pénzzel, s azzal is nem valami rendesen segítették. Nagy szelleme azonban nem hagyta nyugodni. Ujabb tervet gondolt ki, az ő szemében legszentebb két ügynek: a magyar nemzet s a protestáns vallás ügyének biztosítására. Ugyanis lépéseket tett oly czélból, hogy Ferdinánddal szíves viszonyt hozzon létre. Az eszköz Bethlen házassága lett volna Ferdinánd egyik leányával – első felesége: Károlyi Zsuzsánna 1622. május 13-ikán halt el – a czél pedig, hogy Ferdinándot arra bírja: béküljön ki országaiban s a német birodalomban a protestánsokkal, és fordítsa erejét inkább a már hanyatló török uralom ellen. Bécsben Bethlen indítványa nem csekély fejtörésre adott okot. A jezsuiták, a kik iránt a fejedelem eddig is jóindulatúnak mutatkozott, nagyon mellette voltak, nem tartván lehetetlennek, hogy Bethlen még a katholikus hitre is áttér, a mit mint eshetőséget kilátásba is helyezett. De az csak a jóindulat megnyerésére számított fogás volt, a minthogy a diplomaták is leginkább csak annak vették. Pedig mennyit változtat vala Európa során, ha Bécsben elfogadják Bethlen föltételeit: a harminczéves háború nem tartott volna oly sokáig, mert a protestánsok üldözése elmaradt volna, s Magyarország már ekkor s pedig magyar ember vezetése alatt szabadult volna fel a török uralom alól! De Bécsben nem tudták legyőzni a Bethlen ellen való ellenszenvet. Még a kis herczegnő is bosszankodott, mikor atyja tréfából erdélyi fejedelemnőnek czímezé. Nem tudtak ugyan semmi különös balmagyarázatot adni Bethlen tervének, de mégis féltek tőle, hogy hinárba viszi őket. Hozzájárult még, hogy Bethlent mint „parvenu”-t lenézték s hogy az osztrák államférfiak nagy része Magyarországnak teljes felszabadulását a török uralomtól nem is tartotta kivánatosnak.
III. Ferdinánd ifjúkori arczképe.
A kép magyar ruhában ábrázolja a királyt.
Lochom M. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjt.
Bethlen látván, hogy a hazára oly hasznosnak igérkező eme terve sem tud megvalósulni, szokott ügyességével ismét megnyerte a törököket. Pedig az alkudozások megszünte után nem mulasztá el Bécsből értesíteni a portát Bethlen ajánlatai felől. A következő évben (1625.) ismét ő volt a Ferdinánd s a török között Gyarmatnál tárgyalt és meg is kötött békénél a közbenjáró.
Ez alkalommal tett jó szolgálataira támaszkodva még egyszer megkisérlé, hogy Ferdinánddal létre hozza a rokoni összeköttetést és szövetséget. Bécsben ismét sokat törték a fejöket azon, hogy mit tegyenek? Szerették volna a fejedelmet jóindulatban tartani s valami más rokon leánynyal a toscanai vagy modenai herczegi házból kielégíteni. Mert követei nyilván beszélték, hogy a fejedelem részéről meg vannak bízva, mikép kikosarazás esetén, menjenek egyenesen Brandenburgba s az ottani választó-fejedelem testvérének a kezét kérjék meg. De Bethlen házassági terve nem volt arra számítva, hogy Ferdinánddal valami távoli rokonságot hozzon létre, hanem arra, hogy ez uralkodónak egész politikáját megváltoztassa: az ajánlatra tehát természetesen nem állott reá. S az eredmény végre is az lett, hogy Bethlen követei hosszú várakozás után, bár a legkiméletesebb módon, de mégis kosarat kaptak.
Eszterházy Miklós nádor arczképe és aláírása.
A kép alatt a nádor jelmondata: IN VITA INVIDIA; azaz: Az életben irígység.
Az arczkép Wiedemann Illés egykorú metszetéről.
Lehet, hogy Bethlen maga sem számított komolyan utolsó házassági ajánlatának elfogadására s inkább csak azért tevé, hogy ezzel is több oka legyen az ellenséges föllépésre. Idő közben ismét úgy alakultak a viszonyok, hogy Ferdinánd még e házassági összeköttetés létrejövetele esetén sem léphetett volna fel a török ellen, mert az utolsó évben még erőszakosabban folytatta protestáns-írtó politikáját Csehországban, sőt Németországban is, annyira, hogy északi Németország egy része: az úgynevezett alsó-szász kerület szabadsága védelmére behívta a dán királyt: IV. Keresztélyt, a ki Francziaország, Angolország és Hollandia szövetségében késznek nyilatkozott, hogy hitsorsosainak védelmökre kel. A dán királynak az alsó-szász kerület kapitányává választása 1625. márczius 25-ikén történt s ez magyarázza meg, miért határozta el magát Bethlen, hogy a brandenburgi választó nővérét kéri meg, ha netalán kikosarazzák. Mert ez őt szorosabban a protestáns nemzetek szövetségéhez volt csatolandó.
Bethlen követei csakugyan nem jártak hiában a berlini udvarnál. A választófejedelem készséggel belegyezett húgának: Katalinnak házasságába. Az eljegyzés még az őszszel megtörtént, a házasság pedig nem sokkal ujév után. Hogy a fiatal herczegnő, mint a fejedelem felesége lépjen az országba, az esküvőt először Berlinben tartották meg, a mikor Rákóczy György viselé a fejedelem képét; azután pedig Kassán, márczius 2-ikán. A lakodalom nagy ünnepélyességekkel volt egybekötve, mely alkalommal nagyszámú külföldi követ forgolódott ott ura ajándékaival.
Ferdinánd felhasználta a Bethlennel való aránylag jó viszonyt arra, hogy hasonló nevű fiát 1625. november 26-án királylyá választassa. A választás a Pázmány és Eszterházy Miklóstól vezetett országgyűlésen elég simán folyt le. Csak a Bethlen birtokában volt megyék követei tiltakoztak ellene, mert nekik erre utasításuk nem volt s „mert sok urat tartani s uralni nem győznek, s vagy ölik vagy vágják őket, de sem nem választanak, sem nem koronáznak.” De Eszterházy megfenyegette őket, hogy „torkukra verik”, a mit szólanak, s utóbb is mint kisebbség kénytelenek voltak meghajolni a többség határozata előtt.
)
III. Ferdinánd koronázása.
Balról: 1) Ő Felsége az oltárhoz lép. 2) Ő Felsége esküje. 3) A fölkenés. 4) Ő Felsége átveszi a kardot, Jobbról: 1) Ő Felségének ujjára húzzák a gyűrűt. 2) Ő Felsége átveszi a királyi jogart s az ország almáját. 3) A rendek hódolata. 4) Ő Felsége kenyeret és bort áldoz. Fönt: a koronázás emlékére vert pénz. Középen: a koronázás.
Egykorú metszetről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
A király választását megelőzte a nádoré, mert ugyanez évben, május 1-én Thurzó Szaniszló elhunyt. Helyére a protestáns Nádasdy s a katholikus Eszterházy Miklós, az országbíró, versengtek. Végre az utóbbi nagy többséggel győzött. Ő is igen tekintélyes és tehetséges ember volt, Bethlen és Pázmány mellett a harmadik, a kinek már az akkori közvélemény megadá „a nagy magyar” nevet. Mint Pázmány, ő is protestáns szülőktől származott. Testvérei részben hívek is maradtak az öröklött hithez. Egyik bátyja: Tamás, mint protestáns vallási író is működött. Miklós azonban fiatal korában áttért s teljes buzgalommal látott uj hitének terjesztéséhez. Vagyonát kiválóan azzal gyarapítá, hogy egymásután gazdag özvegy asszonyokat vett nőül; először Mágócsyné, majd Thurzó Imréné volt a felesége, s minthogy ezeket protestáns vallásukból a katholikusra téríté, egyházának is sokat használt.
A királyválasztás megtörténtével az a kérdés is felmerült: vajjon a koronázás is megtörténjék-e? Ferdinánd király ugyanis nem akarta, hogy fia a protestáns vallás szabadságára megesküdjék. Azonban Eszterházy és Pázmány megmagyarázták, hogy a választás a koronázás nélkül semmit sem ér, s hogy ha a király és rendek a vallási törvények megváltoztatásában megegyeznek, az ily törvénynyel ellenkező törvényre tett eskü már magában érvénytelen. Így esett meg a koronázás deczember 8-ikán.
* * *
Hogy Bethlenhez visszatérjünk, ő nem sokáig élt a mézes hetek örömeinek, hanem élvén a lakodalma alkalmával hozott török felhatalmazással, ujra megkezdé fegyverkezését, hogy ismét megkisértse a szerencsét Ferdinánd ellen. A hadi terv szerint Keresztély király s az alsó-szász rendeknek a császár német birodalmi haderejét kellett foglalkoztatniok, Mansfeld herczegnek és Bethlennek pedig az örökös országokra kellett volna ütniök. De ismét az történt, a mi előbb: Bethlen kellő erővel lépvén fel, igen szép hadjáratot folytatott, ellenben szövetségesei ismét gyöngén készültek fel. Már ápril 25-ikén megtörtént a csata az Elba mellett, Dessau városánál, a melyben Mansfeld és Ernő weimari herczeg, a hatalmas császári vezér: a protestánsból katholikussá lett Waldstein, vagy mint közönségesen nevezik: Wallenstein Albert által teljesen megverettek. Azonban még lehetett valamit várni a dán királytól s így Bethlen sem szünt meg Ferdinándot sürgetni, hogy a nem teljesített békepontokat teljesítse, majd személyesen is föllépett ellene. Szeptember 7-én indult meg Gyulafehérvárról s oly gyorsan haladt, hogy 25-én már Füleknél állott. E közben elérkezett hozzá a szomorú hír, hogy még megindulása előtt – augusztus 28-ikán – a dánkirály seregét is tönkre tette Tilly, Lutter am Bahrenberg nevű helység mellett.
Mansfeld és Ernő herczeg vert haduk romjaival keresztül vágták magukat Szilézián s október 2-ikán egyesültek Bethlen hadával. Csapataik azonban egészen oda voltak, úgy hogy Bethlen majd semmit sem nyert bennök. Wallenstein diadalmas hadserege nyomon követte őket. Galgóczon a két nagy hadvezér szemben állott egymással. Mindenik megborzadt a gondolattól: mi lesz az általok képviselt ügyből, ha veszteni talál? S nem csaptak össze, hanem Wallenstein visszavonult. De ha Bethlenre nézve a közvetetlen veszély ekkép elmult is, tudta, hogy meg kell békélnie, mert a többi szövetségesek elbukván, minden ellenséges erőt magára zúdított volna, ha még ellentáll. Hozzájárult a török segély-had fegyelmezetlensége. Ezek ugyanis Sz. Demeter napja után nem akartak harczolni. Bethlen ezért Murtéza basa beleegyezésével egy dandárral közéjök rontott s kijelenté, hogy „nincsen a töröknek Sz. Demeter napja, hanem csak Bethlen Gábor napja, s mikor ő akarja, akkor lesz majd Sz. Demeter napja.” De természetes, hogy az ily kierőszakolt engedelmességre nem sokat lehetett számítani. Összeköttetésbe lépett tehát a Ferdinánd-párti előkelőkkel s hosszabb alkudozás után még ez év végnapjaiban megkötötte a békét Ferdinánddal. A nikolsburgi békét ismét helyreállították, a királyt fölmentvén a végvárak föntartására igért, de soha meg nem adott összeg fizetésétől. A következő évben szeptember 13-án Bethlen közbenjárására Szőny-ben a király s a szultán között is megkötötték a békét, megerősítvén a zsitvatoroki és gyarmati békekötéseket.
Mansfeld Ernő herczeg.
Delff-nek Miereveld festménye után készült metszetéről.
Bethlen Gábor életének még hátralevő napjaiban nem viselt több háborút, de folyton éber figyelemmel kísérte az eseményeket. Az a terv is foglalkoztatá, hogy sógora: Gusztáv Adolf svéd király szövetségével, a ki ez idő szerint Lengyelországgal viselt háborút, ez utóbbi ország koronáját megszerzi. De a császár iszonyatosságai Németországban – már úgy látszott, hogy a protestáns vallást bölcsőjében is sikerülni fog tönkretenni – rábírták a buzgó protestáns királyt, hogy a lengyelekkel fegyverszünetet kössön, hogy aztán németországi hitsorsosainak segítségére mehessen. Nyugoton tehát akkép alakultak a viszonyok, hogy Bethlennek ismét kiváló szerep jutott volna Európa sorsának eldöntésében. Ámde erre nem került a sor, mert a nagy fejedelem 1629. november 15-ikén meghalt.
Wallenstein,
A körirat: ILLVSTRISS(imus) ALBERTVS D(ei) G(ratia) DVX FRIDLANDIAE SA(crae) CAES(areae) MA(jestatis) CONSILIARIUS BELLIC(us) CAMERARI(us) SVPREM(us) COLONELL(us) PRAG(ensis) ET EIUSDEM MILITIAE GENERALIS. Azaz: Méltóságos Albert, Isten kegyelméből Friedland herczege, ő császári fölsége hadi tanácsosa, kamarása, prágai parancsnoka és seregének generálisa.
Kilian F. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Bethlen Gábor egyike volt kora legnagyobb fejedelmeinek. Ősnemes, de nem épen vagyonos családból származván, egyedül saját tehetségének köszönheté, hogy Erdély fejedelmi székére emelkedett. Nem osztozott abban a hibában, amely igen sok államférfiúban megvan, t. i. hogy minden tehetségöket az uralom elnyerésére fordítják, de nem bírnak azzal a tehetséggel, hogy helyt álljanak. Nagysága csak akkor tünt ki igazán, a mikkor fejedelem volt. Pedig országa csekély kiterjedésű s a sok harczban-háborúban elgyöngült vala. Mennyi nehézséggel kellett közdenie, hogy a Habsburg-ház terjeszkedő politikája s a nyugoti magyarok között meggyökeresedett nézet ellen, mely szerint Erdélynek Magyarországgal teljesen egyesülnie kell, meg tudja országát védelmezni, a melynek különállását ő is, mint Bocskay, szükségesnek tartá! De itt sem állott meg. Mihelyt a harmincz éves háború kitört, ő volt a protestantismus ügyének egyik kiváló oszlopa. Csekély országának erejét ügyességével és gyorsaságával akkép tudta érvényesíteni, hogy mindig első-rendű hatalmasság-számba vették s habár uralkodása a nagy háború ama korszakára esik, a mely az összes európai helyzet következtében a protestáns szabadság ügyére kedvezőtlen volt, mégis ki tudta vinni, hogy Magyarország politikai és vallási szabadsága fönmaradt. Sőt az összes népeknek is nagy szolgálatot tett azzal, hogy a harczot sohasem hagyta végkép szünetelni s hogy támadásaival folyton sarkában volt Ferdinándnak.
A szőnyi béke utolsó sorai.
Az aláírások: Stephanus Semsey, Episcopus Vaciensis, Gerardus a Questenberg, Daniel Eszterházy de Galantha, Koháry Péter. A többi török aláírás.
Eredetije a bécsi állami levéltárban. Fényképi fölvétel nyomán.
Egyéniségét illetőleg igen különböző jellemzésekkel találkozunk. Kortársai közül azok, a kik ellenségei valának, igyekeztek lehetőleg fekete színben feltüntetni őt, sőt számosan az ujabb történetírók közül is abba a hibába esnek, hogy vakon követik az egykorúak egyoldalú ítéletét. Ellenben azok, a kik hívei valának, a legnagyobb lelkesedéssel szólnak róla. A mi korunk tiszte rokon- és ellenszenven fölülemelkedve, hibáit és jó tulajdonait egyaránt kiemelni.
Leggyakoribb ellene a vád ravasz politikája miatt. E tekintetben csakugyan nem mondhatjuk, hogy nem lett volna nagy mester; de másrészt ismernünk kell az akkori diplomácziát, a mely épenséggel nem vonakodott a ravaszságtól s szinte bűnnek tartá az igazmondást. Bethlen olykép járt el e tekintetben, mint kortársai, s ha ellene nagyobb volt e miatt a gyűlölet ellenfeleinél, az csak azt tanusítja, hogy ügyesebb volt, mint ők.
Gyakran vetették szemére a törökkel való szövetséget is. De vajjon joggal-e? Mert csak ügyességének volt tanujele, hogy czéljaira azokat is felhasználta. Igaz ugyan, hogy kénytelen volt ennek fejében áldozatot hozni, t.i. Lippát átengedni, de erre is csak a bécsi udvartól segélyezett Homonnaynak Konstántinápolyban tett nagyobb ajánlatai miatt kényszerült. Hogy valóságban ő is azt szerette volna elérni, hogy a török Magyarországból kiűzessék, az beavatottab kortársai előtt ismeretes volt. Kemény János erre vonatkozólag például ezt írja róla emlékirataiban: „Noha igen színezett nekik, de keresztény gyomorból gyűlölte a pogányságot s reá is igérte magát, ha a császár felhagy az imperiumbeli hadakozással s hajlandó kiállítani a török háborúra szükséges eszközöket.” A diplomácziai alkudozásokról ismeretessé lett iratok, mint tudjuk, teljesen igazolják e sorokat. Ezzel szemben nevetséges volna hitelt adni amaz állításnak, hogy Bethlen Konstantinápolyban titkon törökké lett.
E váddal szemben kiemelhetjük kiváló vallásosságát. Több ízben elolvasta a bibliát, gyönyörűséget talált a vitatkozásban más felekezetek tudós férfiaival s azokkal szemben a protestáns vallás igazságának bizonyítgatásában. A papokról sem feledkezett meg. Erdély református papságát nemesi rangra emelte, számos egyházat alapított s élete legutolsó perczében is vallásos érzületéről tett tanuságot, midőn szólni nem tudván, papírost kért s arra ezt írá: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki nincsen, bizonyára nincsen!” de a mit a mai kor fia kiváló örömmel tapasztal benne, az a maga korában példátlannak nevezhető türelmessége volt. A hivatalok betöltésénél soha sem nézett a vallásra, hanem csak a tehetségre, s kanczellárjai közül az egyik szombatos, a másik katholikus volt. Sőt annyira ment türelmességében, hogy nem törődve az óriási ellenszenvvel, a melylyel a protestánsok a jezsuiták ellen mindenütt viselkedtek, megengedé nekik az Erdélybe való visszatérést, sőt segélyezte is őket, hogy iskoláikat felállíthassák. A ragaszkodás a maga hitéhez, bizalma Istenben s türelme a más hitűek iránt, oly jellemvonások a nagy fejedelemben, a melyek nem kis mértékben alkalmasak arra, hogy mint igazán nagy embert tiszteljük.
Bethlen Gábor tudósai körében.
Madarász Viktor festménye. A Nemzeti Muzeum képtárában. Eredeti fölvétel.
Mint hadvezér igyekezett kimélni az embervért, de ha harczra került a dolog, a magáét soha sem kimélte s nem kevesebb, mint negyvenkét csatában vett részt.
Mint fejedelem s mint magánember jó gazda volt. Nem hiányzott a pénze, ha szükséges volt; jutott arra is, hogy nagyobb szabású építkezéseket tegyen s iskolákat fejedelmi módon megadományozzon, mint azt a gyulafehérvári – később nagyenyedi – főiskolával tevé, a melyet egyetemi rangra kívánt emelni, s a melyre a protestáns világ leghíresebb tudósait hívta meg tanárokul. Jutott pénz arra, hogy magyar ifjakat külföldön fejedelmi bőkezűséggel taníttathasson, jutott arra is, hogy a fehérvári könyvtár fejedelmi díszszel ékeskedjék; s hogy Mátyás király könyvtárát a törököktől ki nem váltá, az csak az utóbbiakon mult. Mellőzve volt azonban udvarából az az ész nélküli, romlásra vezető pazarlás, a melyet a két ifjú Báthory: Zsigmond és Gábor kifejtett. Mindenüvé jó, gondos tisztviselőket állított s gazdálkodásukat pontosan ellenőrzé: egyrészt, hogy a fejedelmi jövedelmek ne csorbíttassanak, másrészt, hogy a nép se terheltessék azon túl, a mivel tartozik. A sóaknák, az arany-, ezüst-, higany- és rézbányák művelését rendbe hozta és jövedelmezővé tette. Uralkodása végén a végházak is rendben voltak s a fejedelmi épületek költséges díszszel ékeskedtek. Ezt vitte keresztül Bethlen tizenhatéves, majdnem folyton háborúban töltött uralkodás alatt!
Ily gazdától ki tételezne fel mást, mint a legnagyobb józanságot egyéni életmódjában s azok, a kik legközelebbről ismerték, csak ezt írják róla. Rágalmazói ugyan szerették részeges ember gyanánt feltüntetni, pedig maguk a külföldi követek is írják, hogy lakomáin mindenki lerészegedett ő kivüle. Az egészből csak annyi igaz, hogy nagy mennyiségű bort tudott inni, de józan maradt, vagyis, mint mondani szokás „leitta az egész társaságot”. S vajjon ki hinné el a részegeskedést arról, a ki egész nap a legkülönbözőbb teendőkkel elfoglalva, esténként oly leveleket ír – egészen sajátkezűleg – barátaihoz, sőt ellenfeleihez, a melyeknek mindegyike egy-egy remeke a levélbeli ékesszólásnak.
Igen sokat tartott rangjára, tekintélyére. Lakodalmára a török követ kevés és nem szép kaftánokat hozott ajándékul. Nem mulasztá el ezt kiemelni s hogy a szokás megtartassék, saját régibb kaftánjai közül osztatott ki az arra igényt tartó urak között. Más alkalommal a moldvai vajda silány lovat küldött neki ajándékul. Azonnal visszaküldte s e tiszteletlenségeért a vajdát keményen lehordta. A magánkörben, udvari emberei között kedélyes és nyájas volt. De ha valakire neheztelt, arra igazán haragudott s szinte kiüldözte a világból, mint az áruló Széchy Györgygyel tevé.
Ilyen volt Bethlen Gábor.
* * *
Feleségét Bethlen Gábor nem sokára házasságok megkötése után – 1626. május 24-ikén – utódává választatá. Ugyanaz az országgyűlés azonban azt a határozatot is hozta, hogy Katalin mellett a kormány teendőit Bethlen István, Gábor öccse, mint kormányzó végezze. Az volt a nagy fejedelemnek s kétségkívül az erdélyieknek is a reményök, hogy István úr beleélvén magát a fejdelem politikájába, azt minden zavar vagy megszakítás nélkül folytatni fogja, a fejedelemasszony névleges uralkodása mellett. A viszonyok azonban nem oly irányban fejlődtek. Katalin még férje életében titkon áttért a katholikus vallásra, annak halála után pedig egész határozottan a katholikus urak pártjához csatlakozott. Főtanácsadója s kegyencze a haszonleső Csáky István volt, a ki sok pénzt vett át tőle oly czímen, hogy a kormányzó ellen pártot gyűjthesen.
Ennek a politikának megvolt ugyan az a haszna, hogy Magyarországgal összeütközésre nem vezetett, mert az erdélyi katholikusok pártja a fejedelmek korában a Magyarországhoz való minél szorosabb csatlakozásnak volt a híve. Katalinnak is az volt a legelső teendője, hogy Kemény Jánost Bécsbe küldé, a férjének csak élete folytáig átengedett megyék viszsabocsátását igérvén, a mi csakugyan rövid idő alatt végre is hajtatott. Más irányban ellenben veszélyes volt az: egyrészt gyanakodóvá tette a törököt, mert Konstantinápolyban és Budán abban a hitben voltak, hogy az erdélyiek, ha akarják, módját tudják ejteni annak, hogy a kérdéses megyék továbbra is a Bethlen Gábor korabeli helyzetben maradjanak; másrészt felkölté az erdélyi protestáns többségnek is a gyanuját. E pártnak természetes vezére Katalin ellenében a kormányzó lőn, a kinek eltávolítását Csáky és barátai szükségesnek tekinték.
Bethlen István.
Egykorú metszetről, a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjt.
Ilykép Erdélyben oly pártvillongás kezdődött, a melyben az egyik fél vezére az elhunyt fejedelem özvegye, a másiké ugyanannak az öccse vala. A törökök egyelőre ugyan némi szünetet hoztak létre: intették a rendeket a fejedelem-asszony iránt való hűségre, azzal a föltétellel mégis, hogy a kormány Bethlen István kezében maradjon. Ily értelemben hozta határozatait az 1630-ik évi január 25-iki országgyűlés is, hozzátevén még, hogy csak addig ismerik el Katalint urokul, míg boldogult férjének nevét viseli. Attól tartottak nyilván, hogy a nagyon kegyébe jutott Csákynak találja kezét nyujtani. Arra is kötelezték a fejedelem-asszonyt, hogy ha az ország békéje érdekében más fejedelem választása lenne szükséges, Erdélyt békén elhagyni kész. Katalin tapasztalván, hogy sem adományai, melyeket a vesztegetésig osztogatott, sem Csáky működése nem képesek e gyűlésen a rendeket neki kedvező föltételekre bírni, a jezsuiták ellen hallatszó zúgás lecsendesítése czéljából jónak látta, hogy protestánsságát kitüntesse. S ezt akkép tevé, hogy az országgyűlés folyamán nyíltan két szín alatt vette magához az úrvacsorát.
A viszály azonban ezzel nem szünt meg, csak elhalasztották némileg. A fondorkodás állandó lőn s nemsokára odafejlődtek a viszonyok, hogy egyik fél sem igen bízott magában, a miért is ügyöknek másokat megnyerni igyekeztek. Katalin és Csáky Prépostvárynak kezdték szánni a fejedelemséget, a kinek támogatására – úgy látszott – Magyarország nádora: Eszterházy Miklós is nagy kedvet mutatott. Bethlen István, hogy a Tisza vidékéről várható eme támadást ellensúlyozza, az ottani emberét szólítá fel a fejedelemség elfogadására, fia: Bethlen István és veje: Zólyomi Dávid által. Rákóczy, a ki a homonnai mezőn heveskedésével oly szomorú nevezetességre jutott, már fontolgató ember kezdett lenni s nem nagy kedvet mutatott a kissé koczkáztatott vállalatra; sok unszolás és bíztatás után azonban mégis reáállott.
Míg ez irányban a tárgyalások folytak, addig az erdélyi országgyűlés szeptember végén összejövén, a fejedelem-asszonyt rábírta a lemondásra s helyébe Bethlen István-t választá fejedelmül. Katalin rövid időn Fogarasra vonult vissza; később kijött Magyarországba s Szombathelyen nyilván áttért a katholikus vallásra. Később a szász-lauenburgi herczeghez ment nőül.
A helyzet furcsa volt. Bethlen István szeretett volna fejedelem maradni, ha már reá esett a rendek egyező szavazata, másrészt azonban Rákóczy sem akart visszalépni és fegyverkezett. Még nehezebbé vált a helyzet annak következtében, hogy maga Bethlen léptette fel őt, s Bethlen fia és veje is az ő részén állottak. Nem akarván polgárháborúra okot adni, végre beleegyezett abba, hogy a fejedelemséget ujabb választással töltsék be. Ezt természetesen mindenki egyenlőnek vette a lemondással s november 26-án Rákóczy György (I.) minden ellenzés nélkül Erdély fejedelmévé lett. Katalin és pártja sem ellenezték megválasztását, sőt mintegy elégtételt találván Bethlen bukásában, Katalin követe az első szavazatot adta Rákóczyra, úrnője megbízásából.
Míg Erdély ügyei zavaros voltuk miatt majdnem külső beavatkozásra adtak okot, addig a harmincz éves háború ujabb stádiumba jutott. A hatalma tetőpontján állott Ferdinánd oly törekvésnek adta tanujeleit, hogy reformáczió-irtó politikáját még Németországban is fogja folytatni, sőt hogy hatalmát a keleti tengerre is kiterjeszti. Mindezek – mint fentebb említők – arra bírták Gusztáv Adolf svéd királyt, hogy a lengyelekkel békét kötvén, a császár ellen háborút indítson. 1630. junius 24-ikén lépett Németország partjára. Azt hitte, hogy az összes protestáns németség azonnal hozzácsatlakozik, azonban reményében igen csalatkozott. A Ferdinánd ellen való gyűlöletnél erősebb volt a félelem, hogy semmi áron sem akart a szövetségről tudni, s csak miután Gusztáv Adolf Berlin elhamvasztásával fenyegetődzött, volt erre kész.
Míg a protestánsok oly keveset bíztak Gusztáv Adolf 15,000 emberből álló seregében, addig a katholikusok semmit sem tartottak tőle. Ferdinánd egész nyugodtan mondá: „Egy ellenségecskével több, nem tesz semmit!” s a bécsi, müncheni, madridi udvarok léhűtői sokszor emlegették a „hó-királykát.” Igy nevezték Gusztáv Adolfot. Hasonlókép gondolkodott Eszterházy Miklós nádor is. Ő úgy vélekedett: a török kormány most semmi nagyobb vállalatra nem mutat hajlamot, Németországban kitünően állanak Ferdinánd dolgai, Erdélyben korán sincs Rákóczy helyzete biztosítva: ennél fogva legjobb az alkalom, hogy Erdélyt, ha Magyarországhoz vissza nem csatolják is, legalább függő helyzetbe hozzák tőle és katholikus fejedelemnek alávessék. Ezért elkezdett nagyban fegyverkezni, sőt a rendeket is fölkelésre hívta fel, a mi a határszélen néhány összecsapásra vezetett.
Gusztáv Adolf.
Soutman P. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Az egyedüli ember, a ki a viszonyokat kellőkép felfogta, Pázmány Péter esztergomi érsek volt. Ő is tudta, hogy a svéd király nem nagy erővel lépett föl Németországban, de meg volt róla győződve, hogy egy-két győzelem után az egész német protestánsság hozzá fog csatlakozni. Ezért Ferdinánd szempontjából mindent elkerülendőnek tartott, a mi Magyarországon zavart idézhetne elő s erre legczélszerűbbnek tartá – ismerve Rákóczy óvatos természetét – ha őt nem ingerlik, hanem békében hagyják. E felfogás ellentétbe hozta Eszterházyval, a kivel, bár hasonló czéljaik valának, hosszabb idő óta feszült viszonyban volt. A nádori és primási hivatalok elsősége felett nem tudtak megegyezni, az aranygyapjas rend vitéze (Eszterházy az volt) s a bíboros (t. i. Pázmány) szintén nem akartak engedni egymásnak. S e személyes viszony arra bírta Pázmányt, hogy nézetének erélyesebben adjon kifejezést s ennek érvényesítésére a király tekintélyét is igénybe vegye. Kieszközlé tehát, hogy a király megsemmmisíté a nádor rendeletét, a melylyel önhatalmulag fölkelést hirdetett. De nemcsak ebben győzött Pázmány, hanem abban is, hogy a kormány készségét nyilvánítá a Rákóczyval való békére, a kinek helyzete azzal is erősbödött, hogy Prépostvárynak Eszterháytól segített támadását szerencsésen visszaverte. Így jött létre 1631. április 3-ikán a kassai béke, a mely az eddigi állapotokat megerősíté s a melyben a fejedelem arra kötelezte magát, hogy a király ellenségeivel nem lép szövetségre; továbbá megállapítá, hogy mily viszonyban álljanak Rákóczy magán-birtokai a magyar kormányhoz.
I. Rákóczy György.
Aubry egykorú metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Mily államférfiui tapintat vezette Pázmányt, midőn a Rákóczyval való béke megkötését annyira sürgeté, az rövid időn kitünt. Ferdinánd király erőszakossága ama protestáns fejedelmeket is, a kik a szász választó-fejedelem vezetése alatt semlegesek akartak maradni, Gusztáv Adolf táborába hajtá s még ez évben szeptember 7-én megvívták a nagy csatát a Lipcse mellett elterülő Breitenfeld-nél, a mely Gusztáv Adolfot Németországban a helyzet urává tette. A Habsburg-házra a legveszedelmesebb korszakok egyike következett be s csak egy Bethlen Gáborra lett volna szükség, a ki Magyarország erejét is az ellenség serpenyőjébe vesse. S csakugyan nem hiányoztak hazánkban hangok, a melyek a nagy fejedelem halálával elejtett fonal fölvételét kivánták. Ez eszmének leglelkesebb apostolai voltak a nép között a protestáns papok, a kik meg voltak győződve, hogy Magyarország vallás-szabadsága csak a Habsburg-háztól való elszakadással biztosítható; a döntő körökben pedig ifjabb Bethlen István, a volt kormányzó lángeszű fia és Zólyomi Dávid kardoskodtak mellette. Ha a kassai békekötés nem jön létre, bizonyos, hogy sikerül nekik a nagyon is óvatos fejedelmet magukkal ragadni, de a békekötés után már nehezebb volt a helyzetök. A fejedelem inkább saját vagyona gyarapítására, mint Erdély szereplésére törekedvén, mindenkép huzódozott a svédekkel való szövetségtől. Így történt, hogy míg Németországon diadalmas volt Ferdinánd, addig Magyarországon fennen lobogott a protestánsság zászlaja; s most, hogy Németországon Ferdinánd hatalma már-már megtörött, Magyarország semlegesen viselte magát.
Az 1632-ik év volt a legszerencsésebb a svédekre nézve. A szász választó-fejedelem seregei elárasztották Csehországot. Gusztáv Adolf, a ki Erdély csatlakozása előtt nem akart úgy Bécsbe menni, hogy hátát ne biztosítsa, felszabadítá a Pfalzot, elfoglalá Bajorországot, miután Tillyt a Lech-mezőn – 1632. április 10. – teljesen megverte, a hol Tilly maga is halálosan megsebesült.
Tilly gróf.
Joden P. metszete, Van Dyk festménye után. Az Orsz. Képtár metszet-gyűjt.
Hogy Erdély nem lépett föl, egészen megzavarta Gusztáv Adolfot tervében. Más részről Ferdinánd erről az oldalról nem lévén igénybe véve, könnyebben talált módot arra, hogy Wallenstein által sereget állíttasson ki. Ez fölkészülvén, a szászokat Csehországból kiűzé s magát Szászországot megtámadá. A svéd király tapasztalván, hogy ezúttal Bécset nem támadhatja meg, a szász választónak segítségére sietett. Lützen mellett találkozott Wallenstein seregével, november 16-án. A csatban a svédek győztek, de Gusztáv Adolf elesett.
Halála nagyobb kárára volt az általa képviselt ügynek tíz vesztett csatánál, mindazonáltal a svéd sereg igen veszedelmes maradt Ferdinándra nézve, a derék Bernát weimari herczeg és Hoorn vezérlete alatt. Ily körülmények mellett még mindig igen veszedelmesnek látszott, ha Erdélylyel rossz viszonyban van Ferdinánd, azért készséggel beleegyezett, hogy 1633. február havában Eperjesen értekezletet tartsanak a kassai békekötés alkalmával függőben maradt kérdések tárgyalása czéljából. Az alkudozás egész őszig elhúzódott és törvények megerősítésén kívül nem volt egyéb, mint hogy a munkácsi uradalmat 200,000 forintért a Rákóczy-család birtokába bocsátották.
Magyarországon e korban általában igen kicsinyes politikát űztek. Erdélyben Rákóczy a háborúban tanusított tétlenségével, majd önzésre valló békekötésével még ellenségesebbé tette maga iránt a kapzsi birtokszerzése miatt úgy is rosszul hangolt közvéleményt, a mi egyik-másik főúrban felkölté a gondolatot: hátha elragadhatná a fejedelemséget tőle. Egyik versenytársa Székely Mózes udvarhelyszéki királybíró volt, fia a hasonló nevű fejedelemnek, aki igényeit részben arra alapítá, hogy a török atyját és utódait Erdély fejedelmi székén megerősíté. A temesvári basa adott is neki némi segélyt, de Rákóczy hamar oda tudta vinni a dolgot, hogy a fejedelemséget igénylő úr a héttorony valamely zúgában elmélkedhetett a nagyravágyás káros következményein. Jelentékenyebb versenytárs volt Zólyomi Dávid, kinek, mint láttuk, nagy része volt abban, hogy Rákóczy György Erdély fejedelmi székébe jutott. S ennek fejében azt vélte a fejedelemtől kivánhatni, hogy az minden garázdaságára szemet hunyjon. Addig csak fékezte magát némileg, míg az ifjú Bethlen jótékony befolyása alatt állott, de ennek 1633. elején bekövetkezett halála után épen nem ismert korlátot. Úgy kezdte viselni magát, mintha a fejedelem nem is volna már ura. Mióta félénk politikájával megismerkedett, igen kevésre becsülte őt, s az egész országból egybeszedett szép csapatai előtt gyakran hánytorgatá, hogy „a mely karral fölemelé Rákóczyt, azzal még le is szállíthatja.”
A fejedelem mindezért veszélyes ellenfélnek tekinté s 1634. április 4-ikén elfogatá, majd az országgyűlés által fő- és jószágvesztésre ítélteté. Mégis nem akarta az ítéletet egész szigorral végrehajtani, hanem kegyelemből élethossziglan való fogságra változtatá.
II. Ferdinánd arczképe és aláírása.
A körirat: SERENISS(imus) POTENTISS(imus) ET INVICTISS(imus) PRINC(eps) AC DOM(inus) FERDINANDVS II. ROM(anorum) IMP(erator) SEM(per) AUG(ustus) GERM(aniae) HUNGARI(ae) BOHEM(iae) ETC. REX ARCH(idux) AVSTR(iae) DVX BVRG(undiae) STYR(iae) CARIN(thiae) CARN(ioliae) WIRT(embergiae) COM(es) HABS(burgiae) FLAND(riae) TIROL(iae). Azaz: A fölséges, hatalmas és győzhetetlen fejedelem és úr, II. Ferdinánd, a rómaiak felséges császára, Németország, Magyarország, Csehország stb. királya, ausztriai főherczeg, Burgundia, Styria, Karinthia, Krajna és Würtemberg herczege, Habsburg, Flandria és Tirol grófja.
Az arczkép Kilian F. metszetéről, az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.
Később az öreg Bethlen Istvánnal is meggyűlt a baja Rákóczynak. Ez, hogy a fejedelemmel ne legyen alkalma összeütközésbe jönni, Szatmár-megyében, Ecsedre költözött, erdélyi birtokait pedig fiára: Péterre bizta. Ez indulatos ifjú lévén, egyik gazdatisztjét hirtelen haragból agyonütötte. Kész lett volna csakhamar a rokonokkal kiegyezni – azon korban ezt még nem tartották becstelen dolognak – de a fejedelem azokat rábeszélé: bízzák az ügyet az ő ügyigazgatójára. Bethlen Péter alig tudott az elítélés elől Magyarországra menekülni, de atyjának, a ki saját személyének a fejedelemségből kiszorítása, majd vejének: Zólyominak örökös fogságban tartása miatt már is rosszul volt hangulva a fejedelem iránt, megszakadt a türelme s a török segélyével Rákóczyt ki akarta szorítani a fejedelemségből. A budai basa csakugyan adott is neki segítséget s az öreg úr nagy bizalommal vezette hadát Erdély felé. Nagy-Szalontánál azonban Rákóczy sokkal kisebb hada oly rendetlenségbe hozta az ellenséget, hogy az alig tudott ismét összeszedelőzködni. Nemsokára ezután Böjti és Kemény Pankotánál verték meg a törököket. Rákóczy felhasználta a jó alkalmat: készséget tanusított a békére s azt oly kedvező föltételek mellett nyerte meg, hogy kedvezőbbeket nem is kívánhatott.
De nemcsak Erdélyben, hanem a tulajdonképi Magyarországon is ez a politika járta. Itt Eszterházy és Pázmány állottak örökös harczban egymással. A vita alapjául első sorban az szolgált, hogy a király általában többet látszott hallgatni Pázmányra, mint Eszterházyra. De mint egy uralkodó s egy politikai párt embereinek nem lévén más módjuk egymás iránti haragjuknak kifejezést adni, azt mindenféle kicsinységekben tették. A viszály oly fokra hágott, hogy Eszterházy más felekezetbeliek előtt is gyakran kikelt több előkelő egyházi férfiú ellen, Pázmány pedig kiátkozással fenyegeté. Ezen felül a püspöki kar együttes üléséből is küldött követet a nádorhoz, hogy megvigye neki az atyai intést.
Később az 1634-iki évben volt nagy viszály. A török ez évben háborút viselt Lengyelország ellen s felszólítá Rákóczyt a csatlakozásra. Ez színleg fegyverkezett is, de nem komolyan. Eszterházy azonban, a ki a tőle való félelemmel meg volt rontva, meg akarta támadni s e czélból nemesi fölkelést hirdetett; Pázmány ellenben, a ki megtudta Rákóczy jó szomszédságát becsülni, mindent elkövetett, hogy azt megakadályozza. A fölkelés ekkép nem is ment semmire, azonban a nádor és prímás a nyitrai káptalan előtt egymás ellen óvást óvásra halmoztak, a melyben egymás tetteit a legerősebb kifejezésekkel megtámadták.
Ez a viszály megérzett az 1634. deczember 22-ikén kezdődött s a következő évi február 15-ikéig elhúzódott országgyűlésen is. Abban ugyan Pázmány és Eszterházy egyetértőleg működtek, hogy a vallásügyi sérelmek tárgyalás alá ne kerüljenek, de egyebekben a papok annyira gátolták Eszterházyt, hogy ez jónak látta a legtöbb ügyben hallgatag szereppel beérni. Ez országgyűlésen is sok sérelmet soroltak fel, de azok leginkább másodrendűek valának. Egyike az érdekesebb határozatoknak: hogy legalább minden három évben országgyűlést tartsanak. A XVI-ik században oly gyakran hívták össze a rendeket, hogy inkább az volt terhökre; e korban azonban már megkezdődött a kormánynak az a törekvése, hogy mind ritkábban tartsanak országgyűlést.
Pázmány Péter czímere.
Baránski E. rajza.
Ilyen kisszerű politika folyt Magyarországon Bethlen Gábor halála óta s ily viszonyok között következett be az 1637-ik év. Ez azért érdemel kiválóan említést, mert ez évben február 15-én meghalt II. Ferdinánd, a kinek tetteit némileg menti az, hogy tiszta meggyőződésből követte el azokat. Nemsokára, márczius 19-én, követé őt a halálba Pázmány Péter, a kinek alakjánál megáll a szemlélő s nem tudja meghatározni, kit csodáljon inkább: a hittérítőt-e vagy az államférfiút, vagy az írót? Mint hittérítő oly működést fejtett ki, a mely a maga nemében páratlan. Ő meg tudta fontolni, kinél mily eszköz a leghatásosabb s egy kiváló protestáns megtérítése oly czél volt, a melyért sohasem restelte a fáradságot. Az ő korában kezdődik Magyarországon a vallásos elnyomás, de korán sem abban az alakban, a hogy azzal később meg fogunk ismerkedni. Nála alig ment az többre, minthogy a katholikus úr alattvalóit kényszerítették vagy urok hitének fölvételére, vagy arra, hogy földönfutóvá legyenek, meg hogy a főurak a katholikussá lételét némely kihágások jóvátételéül kezdték tekinteni. Mint író Pázmány kiváló helyet foglal el irodalmunkban. Stílje példányképe az igazi tőről metszett magyar stílnek, a szép és világos előadásnak. Államférfiúi belátását mutatja, hogy noha a katholikus vallás terjesztése mindenek felett feküdt a szívén, ha államférfiúi érdekek parancsolták, kész volt a protestáns fejedelem megmaradását is teljes buzgalommal elősegíteni. Mint Bethlen, ő is kiváló buzgalommal igyekezett a nemzeti tudományosságot emelni, meg lévén győződve, hogy csak művelt katholikus papság lesz képes föntartani és fejleszteni az ő művét. Ezért alkotta 1623-ban a bécsi egyetemen magyar papnövendékek számára a nevéről nevezett intézetet, a Pázmáneumot, a mely sajnos, még a mai változott körülmények mellett is Bécsben van; a következő évben pedig a nemes ifjak részére nevelő-intézetet alapított Nagy-Szombatban, 1635-ben pedig ugyanott az egyetemet, a melyből idővel a budapesti tudomány-egyetem keletkezett.
A nagy-szombati kollégium.
XVII. századi rajz.
