3. Nagy Lajos. (1342–1382.) | A magyar nemzet története

3. Nagy Lajos. (1342–1382.)

Lajos király koronázása. Gyászünnepélyek Károly királyért. Lajos Nagyváradra zarándokol. Fogadalma Erzsébet királyné befolyása. A rendetlenség megszüntetése. A nápolyi ügyek. Endre és Johanna egybekelnek. Róbert király halála. Végrendelete. Nagy Lajos a pápát s a nápolyi urakat megnyerni iparkodik. Valoisi Katalin és Ágnes herczegnék ármánykodása. Johanna jelleme. Erzsébet királyné Nápolyba megy. A pápa vonakodása. Végre beleegyezik Endre koronázásába. Erzsébet királyné hazatérése. A pápa rendeletének nincs sikere. Johanna férje nélkül koronáztatja meg magát. Összeesküvés Endre ellen. A herczeget Aversában megölik. A véres esemény hatása. Lajos bosszut esküszik. Szövetségre lép Bajor Lajossal s az osztrák herczegekkel. Levele a pápához. A pápa válasza és nyilt levele. Vizsgálat a gyilkosság ügyében. Johanna fiat szül. Viszály a nápolyi királyi család tagjai közt. Alkudozások a szentszék s a magyar udvar között. Lajos király hadjáratra készül. A pápa védelmi intézkedései. Lajos 1347. őszén megindítja hadait. Utja. Johanna férjével Tarenti Lajossal a Provenca-ba menekül. Lajos Durazzói Károly herczeget kivégezteti, a többi herczegeket pedig foglyokul Magyarországba küldi. Felveszi a Jeruzsálem és Sziczilia királya czimét. 1348 tavaszán hazatér. A fekete halál. A nápolyiak Johannához pártolnak. Lajos Laczkfi Istvánt uj sereggel Nápolyba küldi. Fegyverszünet. Alkudozások a pápai udvarral. Lajos király ujabb hadjárata. Canosa ostroma. Somma bevétele. Aversa ostroma. Nápoly meghódolása. Lajos Rómába s onnan hazaindul. Fegyverszünet Tarenti Lajossal. Alkudozás Johannával. Lajos nagylelküsége. Béke. Johanna fölmentése. A nápolyi hadjáratok eredménye. E hadjáratok főczélja: Dalmáczia visszafoglalása és biztosítása. Lajos 1344–45-ben a hűtelen horvát urak ellen hadat indít. Zára hódoló küldöttséget meneszt hozzá. E miatt a velenczeiek Zárát megtámadják. A záraiak Lajoshoz fordulnak segítségért. Kotromanics és Lindvai Miklós árulása. Lajos 1346-ban Zára fölmentésére siet. Sikertelen ostrom julius 1-én. Lajos elvonul. Zára hosszas ellenállás után a velenczeieknek meghódol. Lajos 1348-ban Velenczével nyolcz évre fegyverszünetet köt. A velenczeiek a fegyverszünetet megszegik. Lajos szövetségre lép Génuával. Sikertelen békealkudozások. Lajos 1356-ban megtámadja Velencze szárazföldi birtokait. Treviso ostroma. Fegyverszünet. A háború Dalmácziában dől el. Zára eleste. A zárai béke. Velencze álnoksága. Lajos mint Carrarai Ferencz, Pádua urának szövetségese 1373-ban újból hadat indít Velencze ellen. Béke Pádua és Velencze között. Velencze háborúja Ausztriával. Az ágyuk első használata. Lajos 1378-ban mint Génua szövetségese Velenczével ismét háborúba keveredik. Harcz szárazon és tengeren. Chioggia elfoglalása. Békealkudozások. A velenczeiek védelmi intézkedései. Pisani a génuai hajóhadat megadásra kényszeríti. A turini béke. A nápolyi viszonyok továbbfejlődése. Johanna háromszori házassága. Lajos Nápolyhoz való jogát biztosítani akarja. Házassági terv a magyar s a franczia királyi család között. Johanna ki akarja játszani Lajos terveit. Egyházi szakadás. Johanna az ellenpápával tart. VI. Orbán trónjától megfosztja s Lajost bízza meg az ítélet végrehajtásával. Lajos Szicziliához való jogait Durazzói Károlyra ruházza. Durazzói Károly magyar segítséggel Nápoly birtokába jut és Johannát megfojtatja. Lajos király s a melléktartományok. Havasalföldet fenhatósága alá veti. Bazarába Sándor. Lengyel viszonyok. Háború a lithvánokkal. Lubar és Kieystut. Béke. Kieystut álnoksága. Lajos ujabb hadjárata. Belcz ostroma. Fegyverszünet. Szerződés Kázmérral Galicziát és Lodomériát illetőleg. Harczok a tatárokkal. Lajos igényt támaszt Moldvaországra. A milkói püspökség megujítása. Térítgetés. Bogdán vajda hatalmába keríti Moldvát. Boszniai viszonyok. Kotromanics István. Leányát Lajos nőül veszi. Tvartkó István bán. Harcz a boszniai eretnekek ellen. Tvartkó elismeri Lajos fönhatóságát. Szerbia ellenséges magatartása. Milutin Uros és Dusán István „czár”. Lajos Dusánt ismételten megtámadja. Dusán halála. Lajos utódját hódolatra kényszeríti. Bolgár viszonyok. Dobrotics, Sztraczimir János és Sziszman János. Lajos elfoglalja Viddint és Sztraczimirt foglyul ejti. A viddini bánság. Straczimir visszanyeri szabadságát, de hűséget fogad. A törökök feltünése. Korábbi történetök. I. Murád székhelyét Drinápolyba teszi át. Sziszman elismeri fenhatóságát. A pápa keresztes háborút hirdet a törökök ellen. Sziszman V. János császárt álnokul letartóztatja. Lajos király ezért háborúra készül ellene. VI. Amadé savoyai gróf hadjárata. Harczolt-e Lajos a törökök ellen? A mária-czelli kép. Lajos király erőszakos térítgetései. Lajk vajda ismételt lázadása. Tvartkó elszakadása. Lajos viszonya Ausztriához és Lengyelországhoz. Lajos Kázmér halála után elnyeri a lengyel koronát. Erzsébet királyné Lengyelország kormányzója. A lengyelek elégületlensége. A kassai tanácskozmány. A lengyelek Fehér Ulászlót akarják trónjokra emelni. Erzsébet odahagyja Lengyelországot, majd ismét visszatér. A krakkói vérengzés. Erzsébet halála. Lajos Oppelni Ulászlót rendeli Lengyelország kormányzójául. A lengyelek ujabb elégületlensége. A budai tanácskozmány. A zólyomi gyülés. A lengyelek Lajos király lányát Máriát és jegyesét Zsigmondot leendő uraikul ismerik el. Lajos halála. Uralkodásának jellemzése. Az 1351-iki országgyülés. Az arany bulla megerősítése. Az ősiség. A kilenczed behozatala. Az ipar s kereskedés felvirágzása. A czéhek. A szellemi műveltség gyarapítása. Kolostorok alapítása. Lajos vallásos buzgósága. A csúcsíves stil meghonosítása. A kassai dóm. A pécsi egyetem felállítása.

Kezdő „L” betű Nagy Lajos 1365-iki oklevelén.
Az Orsz. Levéltárban őrzött oklevélről másolta Tull Ö.

Lajos még nem volt 17 éves, midőn atyja halála után hatodnapra, az egybegyűlt főpapok, főurak és nemesek egyhangú választása folytán, elfoglalta a királyi széket.

A nemzet nagy várakozással volt ifjú uralkodója iránt. Tudta, hogy kitünő és magyar nevelésben részesült, a mellett atyja oldalán korán beavattatott a politika szövevényeibe is. De személyes tulajdonságainál: vallásosságánál, férfias komolyságánál, lovagias jelleménél és kora érettségénél fogva is csak jót lehetett várni tőle. Innen magyarázható az az öröm és lelkesedés, a melylyel őt koronázása alkalmával üdvözölték.

A koronázás után néhány hét mulva, augusztus 14-én az elhunyt Károly királyért országszerte megtartották a gyászünnepélyeket. Ez alkalommal megjelentek Visegrádon egykori szövetségesei: Kázmér lengyel király és Károly morva őrgróf is, valamint a szász fejedelmek követei, hogy kifejezést adjanak iránta való tiszteletöknek, s egyuttal üdvözöljék utódját: Lajos királyt.

Ugyanakkor Lajos és Károly őrgróf között szóba jött az utóbbi leányával tervezett házasság is, a melynek megkötését a herczegnő fiatalsága miatt négy évre elhalasztották.

A koronázás után Lajos király elzarándokolt Nagyváradra, Szent-László sírjához. Őt választá példányképül; ő hozzá folyamodott, hogy közbenjárásával az ég áldja meg uralkodását. Egyuttal fogadalmat tett, hogy követni fogja az ő s mindazok példáját, a kik a hazáért, ha kellett, véröket onták s dicsőségben állanak az utódok előtt. Megfogadta továbbá, hogy mindenkor a jog, az igazság s a dicsőség útján fog haladni s hogy országának jogait és épségét Isten segítségével kivívja és megvédi.

Uralkodása elején az ország ügyeire anyja: Erzsébet királyné nagy befolyást gyakorolt. Mintha fia nagykorúságaig kormánytársul vagy kormányzóul választották volna meg; a király távollétében ő a helytartója, a külfejedelmekhez küldött követségek az ő és fia nevében indulnak útnak s az idegen fejedelmek mindkettőjükhöz intézik leveleiket.

Mindjárt uralkodása elején Lajos király az atyja halála alkalmával itt-ott támadt rendetlenségek megszüntetésén fáradozott. E végből rendeletet bocsátott ki a megyékhez, hogy tartsanak gyűléseket, nyomozzák ki a rablókat, tolvajokat és hatalmaskodókat s ezek jegyzékét terjesszék föl hozzája.

Nemsokára azonban az ország belső ügyeitől elterelték figyelmét a nápolyi ügyek. Azóta, hogy Endre herczeget atyja Nápolyba vitte s hogy Johannával eljegyezték, tíz esztendő telt el. Endre és Johanna elérték tizenhatodik évöket s egybekeltek. Nemsokára 1343. január 19-én meghalt Róbert király. Végrendeletében a Károly királylyal kötött szerződés ellenére úgy intézkedett, hogy míg Endre és Johanna huszonötödik életévöket be nem töltik, Sancia özvegy királyné vigye a kormányt, egy kormánytanács élén; ha Johanna gyermektelenül hunyna el, ne Endre, hanem Mária, Johanna huga, legyen utoda, a kit István magyar herczegnek adjanak nőül, Endre pedig ez esetben a salernói herczegséget nyerje hűbér gyanánt, a melyre, mint láttuk, már Károly király is tartott igényt.

Lajos, a ki testvérét gyöngéden szerette, mindenkép azon fáradozott, hogy ezt az igazságtalan végrendeletet megsemmisítse s hogy öccsét a neki biztosított trónra segítse. E végből a pápát, VI. Kelement kellett megnyernie mindenek előtt. Kérelmére Károly őrgróf, leendő apósa, a kinek a pápa valamikor nevelője volt, járt közben a szentszéknél. Ugyanakkor Lajos király a nápolyi urakat iparkodott megnyerni, hogy Endre herczegnek meghódoljanak.

Hogy az öreg Róbert király megváltoztatta korábbi elhatározását, az főleg asszonyok műve volt. Nevezetesen Valoisi Kataliné, a tarenti herczegnek: Róbert Fülöp és Lajos anyjáé, ki magát konstantinápolyi császárnének is nevezte, továbbá Ágnesé, a durazzói herczegek: Károly Lajos és Róbert anyjáé. Mindketten azon mesterkedtek, hogy a nápolyi tróntól Endrét elütve, arra fiaik egyikét ültessék. E czélból Katalin azon fondorkodott, hogy Johannával meggyűlöltesse férjét, hogy attól elválva, az ő fiának: Róbertnek nyujtsa kezét. Ágnes herczegné viszont Máriát, Johanna hugát akarta ifjabb fiának, Lajosnak nőül szerezni. Johannánál Katalin könnyen czélba ért, mert Johanna könnyelmű, pazarló, a mellett kicsapongásra hajló asszony volt. Mindig ünnepeken, mulatságokon és szerelmi kalandokon járt az esze; s míg maga tele kézzel szórta az ország jövedelmét, férjét, a kit megvetett, oly szűken tartotta, hogy, mint a krónika mondja, engedelme nélkül, még ruhát sem csináltathatott magának.

Erzsébet királyné és fia Lajos, az Endre mellett lévő magyar urak révén értesülvén a herczeg ellen szőtt ármányokról, Erzsébet királyné elhatározta, hogy személyesen megy Nápolyba.

1343. junius 8-án fényes kísérettel indult útnak. Kíséretében találjuk Geletfia (Gilét) Miklós nádort, Nagymartoni Pál országbirót, Vid nyitrai, Miklós egri püspököket, több főispánt és főpapot. Hogy útjában semmi hiányt ne szenvedjen, s hogy Endre ügyét, ha kell, pénzzel is támogassa, Lajos király bőven ellátta költséggel: tizenhétezer márka aranyat, huszonhétezer márka finom ezüstöt, fél köböl vert aranyforintot s elegendő apró pénzt adott vele. Utóbb ez összeget még négy ezer márka aranynyal toldotta meg, a mi mai pénzértékben összesen harmadfél millió forintnak felel meg. Zengből zárai hajókon Manfredóniába vitorlázott Erzsébet, a hol fia és menye a parton várták és nagy ünnepélyességgel Nápolyba kisérték.

A mit itt tapasztalt, anyai szívének nem szolgált örömére. Hogy fia helyzetén segítsen, mindenek előtt a pápát iparkodott megnyerni, a ki elfogadta volt Johanna hódolati esküjét, s így mintegy jóváhagyta a végrendelet intézkedéseit. Követséget küldött tehát Avignonba, a pápák akkori székhelyére, hogy kivigye azt, a mit a morva őrgrófnak kivinnie nem sikerült, t. i. hogy Endrét ruházza fel a királyi czímmel s nejével együtt koronáztassa meg. A követséghez Sancia, az özvegy királyné és Johanna főemberei is csatlakoztak. Azonban Johanna áskálódásai következtében a követek csak hosszú alkudozások után, s akkor is csak kevés eredményt bírtak elérni.

Míg követei Avignonban jártak, a jámbor királyné elzarándokolt Rómába. Három napot töltött ott. Sorra látogatta a templomokat s valamennyit fejedelmileg megajándékozta.

Nápolyba visszatérvén, követeitől nem jó híreket vett. A pápa ugyanis attól tartott, hogy ha az Anjou-család ugyanazon ága uralkodik Nápolyban és Magyarországon, az nem lesz a szentszék javára; azért nem akart beleegyezni Endre koronázásába. A pápa vonakodása, valamint a Nápolyban szerzett tapasztalatai végre arra az elhatározásra birták a fiáért aggódó királynét, hogy Endrét hazaviszi magával Magyarországba. Utóbb azonban elállt szándékától, mert Johanna botránytól tartva, minden jót ígért s mert tervét Endre jóakarói is ellenezték.

E közben a királyné követei látván, hogy szép szóval semmire sem mennek, Lajos király és Erzsébet királyné tudtán kivül negyvenezer márkát ígértek a pápának, ha Endre a nápolyi trónt elnyeri. Ez hatott. 1344. február 22-én VI. Kelemen pápa elrendelé, hogy tekintetbe véve Endre ősei érdemeit, mint Johanna férje, királyi czímmel felruháztassék és nejével együtt megkoronáztassék, feltéve, hogy Aimerik bíborosnak, a ki Sziczilia kormányzójául volt kinevezve, engedelmeskedni fog. Erzsébet királyné ezután elhagyta Nápolyt és visszautazott Magyarországba.

Lajos király megütközéssel értesült arról, hogy öccsének, Endre herczegnek Nápoly trónjához való jogát pénzen kellett megvásárolni; mindazonáltal megfizette a kikötött összeget.

A pápa levelének azonban nem volt sikere, Johanna 1344. augusztus 31-én férje nélkül koronáztatta meg magát, s tette le a hűbéri esküt Aimerik bíboros kezébe. Endre helyzete anyjának távozása s nejének koronázása után mind sulyosabbá lőn. A krónika szerint úgy volt szegény, mint a bárány a farkasok között. VI. Kelemen pápa ugyan megdorgálta Johanna királynőt és figyelmezteté, hogy férje, mint ura, de jeles tulajdonságainál fogva is tiszteletet érdemel. Majd 1345 elején Vilmos chartresi püspököt követül küldé Nápolyba, azzal az utasítással, hogy a Johanna s férje közötti visszavonás okozóit az udvarból távolítsa el, szükség esetén egyházi büntetéssel is sujtva őket. Mind hasztalan. Johanna maga akart uralkodni, azért minden áron megakadályozta férje megkoronázását. E czélból az országos méltóságokat is uj emberekkel, Endre ellenségeivel töltötte be. Aimerik bíboros is elhagyta Nápolyt, miután Johanna nem engedte, hogy kormányzói tisztében eljárjon. A királyné egészen elmerült a mulatságok zajába, mely udvarát betölté és megfeledkezve magáról, Artus Károly kincstartó fiával: Bertranddal folytatott szerelmi viszonyt.

Endre mindezt némán tűrte. Tűrte azt is, hogy Durazzói Károly, anyjának: Ágnes herczegnőnek segítségével megszöktette és nőül vette felesége hugát: Mária herczegnőt, a ki pedig testvérének volt szánva. Gondolta, hogy majd elérkezik a bosszúllás napja. Lajos király is megint föllépett érdekében. 1345 őszének elején ujabb követséget menesztett Avignonba, a mely nevében Endre ügyének elintézését sürgette. A pápa végre engedett s kitűzte a napot, a melyen Endrét megkoronázzák.

Endre ennek hírére bátrabban mert föllépni. Egy torna alkalmával zászlajára a czímer fölé bárdot és hurkot festett és úgy jelent meg. E meggondolatlan tette okozta vesztét. Mert ellenségei megértvén, hogy mi vár reájok, meg akarták előzni Endrét s azért összeesküdtek, hogy megölik őt, mielőtt megkoronáztatnék. A gyilkos tervet Valois Katalin és fia, továbbá Artus Károly kincstartó, ennek fia Bertrand, Sanseverinói Roger és a Terlizzi grófok főzték ki. Johanna is tudott róla s bár a gyilkosság végrehajtásához nem nyujtott segédkezet, még is nem tett semmit, hogy megakadályozza azt.

Az összeesküvők gonosz tervöket Nápolyban nem merték végrehajtani, hanem vadászat ürügye alatt magokkal csalták a semmi rosszat nem sejtő herczeget. A vadászatra 1345. szeptember 18-án indultak ki a Nápoly közelében fekvő Aversába. Egész nap űzték, hajtották a vadat és csak késő este tértek az Aversa melletti kolostorba, hogy ott töltsék az éjt. Vígan folyt a vacsora. Végre a vendégek eltávoztak, mire a királyi pár nyugodni tért. Ez alatt a gyilkosok éjfél tájban összegyültek a templom körül s belopódzván a királyi hálószoba előtt levő terembe, az őr által Endrét kihivatták, mintha valami sürgős ügyet kellene elintéznie. Endre felébredvén, hálóköntöst vett magára és gyanútlanúl a szomszéd terembe ment. Alig lépte át a küszöböt, a gyilkosok reárohantak. Úgy tudták, hogy anyjától egy bűvös erejű gyűrűt kapott, a mely méreg és vas ellen megvédi őt; azért fojtogatni kezdték. Ámde Endre kétségbeesetten védte magát, segítségért kiáltozott, majd kibontakozva a gyilkosok kezeiből, hálószobája ajtajához rohant, hogy fegyverét kihozza. De az ajtót az alatt bezárták. Egy másik ajtóhoz futott tehát, de azt is zárva találta. Johanna hallotta férje segélykiáltásait, de nem moczczant. Senki sem jött a szerencsétlen ifju segítségére, csak magyar dajkája: Izolda ébredt föl kiáltásaira, kiugrott ágyából s rémülten segítségért kezdett kiabálni ő is. A gyilkosok már-már tágítani kezdtek, mikor Bertrand, Johanna szeretője, újra megrohanta az egyenlőtlen küzdelemben kimerült herczeget; a többiek ekkor hajánál fogva a földre rántották, majd hurkot vetvén a nyakára, kivonszolták az erkélyre s ott felakasztották. Holttestét aztán leoldották s a kolostor kertjébe dobták. Ott találta Izolda, a ki fellármázva a szerzeteseket s az udvari népet, ura keresésére indult. A szerzetesek a holttestet templomukba vitték. Másnap, Durrazói Károly herczeg parancsára Nápolyba szállították, ahol eltemették. Johanna, mikor férje haláláról értesült, egy könyet sem ejtett. Reggelig nem mozdult ki hálószobájából, akkor lóra ült s a nélkül, hogy férje holttestére csak egy szánó tekintetet vetett volna, Nápolyba sietett.

Endre szörnyű halála általános megdöbbenést keltett. A nápolyi nép lázongott s hangosan követelé a gyilkosok megbüntetését, az európai fejedelmek megvetésöket fejezték ki a gonosz tett felett, az olaszok pedig hívták Lajos királyt, hogy jőjjön és foglalja el Szicziliát, ők segítségére lesznek.

Lajost Durazzói Károly herczeg értesíté a szörnyű esetről. A király, aki testvérét nagyon szerette, megesküdött, hogy bosszút áll a gyilkosokon. Első dolga volt, hogy Bécsben szövetségre lépett Bajor Lajos császárral, a pápa ellenségével, a kinek leányával öcscsét István herczeget is eljegyzé. Ugyanakkor az osztrák herczegekkel kötött szövetségét is megújítá. Elküldött Angliába Eduárd királyhoz is, mert tudta, hogy a franczia királylyal, VI. Kelemen pártfogójával, ellenséges viszonyban áll. A lombárdokat is csatlakozásra szólítá fel.

A Lajos császárral való szövetkezés sehogysem tetszett a pápának, a ki Lajos császárt korábban kiátkozta volt. Figyelmezteté is Lajos királyt ősei hűségére, a melylyel a szentszék iránt viseltettek s inté, ne hozzon szégyent családjára.

Mindezzel Lajos keveset gondolt. 1346 elején levelet és követeket küldött Avignonba. Levelében szemrehányást tesz a pápának, hogy öccse koronázását éveken át halasztgatta; kivánja, hogy a pápa Endre halálát torolja meg, foszsza meg gyilkosait Sziczilia birtokától s ez országot hűbérül adja neki és öccsének: István herczegnek, mint a kiket első sorban megillet; végre kéri a pápát, ne adja meg Johannának a fölmentést, hogy – mint tervezé – Róbert tarenti herczeggel házasságra léphessen.

Endre sírtáblája.
Nápolyban, Szt. Januárius templomában. Tull Ö. rajza.
Nápolyban, Szt. Januárius templomában. Capicius Ferencz, nápolyi kanonok állítá, mint az a föliratból is kitűnik. A felirat így szól: ANDREAE CAROLI VBERTI PANNONIAE REGIS F(ilio) NEAPOLITANOR(um) REGI JOANNAE VXORIS DOLO ET LAQVEO NECATO VRSI MINVTVLI PIETATE HIC RECONDITO NE REGIS CORPVS INSEPVLTVM SEPVLTVMVE FACINVS POSTERIS REMANERET FRANCISCVS BERARDI F(ilius) CAPYCIVS SEPVLCHRVM TITVLVM NOMENQV(e) P(osuit) MORTVO ANNOR(um) XIX, MCCCXLV., XIV. K(a)L(endis) OCTOB(ris). – Magyarul: Endrének, Károly Ubert, Pannónia királya fiának, a nápolyiak királyának, kit felesége Johanna ármánya és kötele megölt, Ursus Minutulus kegyelete ide helyezett, ne hogy a király teste temetetlen maradjon, s a gonosz tett az utódok előtt eltemetve legyen, Capicius Ferencz, Berardus fia állitá e sirkövet, a 19-ik (helyesebben 18-ik) évében, 1345. szeptember 17-én (helyesebben 19-én) megholtnak. – A sírtábla későbbi, úgy látszik XVII. századi mű.

A pápa válaszában az igazság s nem a bosszu útját ajánlá Lajosnak. Irja, hogy két bíborost bizott meg a vizsgálattal s hogy a tetteseket, mihely kitudódnak, érdemök szerint meg fogja büntetni. Azonban, hogy Szicziliát Lajosnak és öccsének adja, azt nem teheti, mert Johannáról nem lévén biztos, hogy ő követte el a gyilkosságot, országától őt megfosztani nem lehet. Ámde ha bűnrészessége kiderül, a pápa minden esetre tekintettel lesz Lajosra és öccsére. Johannának uj házasságához még nem adott engedélyt s egyhamarjában nem is ad. Hogy Endre koronázásának ügye oly sokáig késett, annak oka az ügy bonyolultsága, s a szentszék egyéb elfoglaltsága valának. Végül kérte, hogy semmit se tegyen ez ügyben, a mi Isten sérelmével, vagy az egyház kárával járna.

Még nem indult meg a vizsgálat, midőn a pápa nyilt levelet bocsátott ki, a melyben mindazokat, kik Endre halálában részesek, becsteleneknek nyilvánítá. Ez azt jelenté, hogy meg vannak fosztva minden jogtól s ki vannak tagadva az emberek közösségéből.

A pápa nyilt levelének az volt a hatása, hogy De Beaux Bertrand országbiró, Endre hű embere, kezet fogva Durazzói Károly herczeggel, megkezdte a bűnösök nyomozását. Mindenek előtt elfogatta Tamást és Miklóst, a meggyilkolt Endre kamarását és ajtónállóját. Ezek nem akarván vallani, kínpadra hurczoltattak. A vallatásnál számos nápolyi nemes volt jelen, közöttök Terlizzi gróf, a ki, mint bűnrészes, attól tartott, hogy a kínzottak rávallanak. Azért Tamást egy szomszéd kunyhóba vitte és a nyelvét kivágatta. Társa azonban bevallotta, hogy Terlizzi gróf tervezte a gyilkosságot, Artus Károly fia: Bertrand pedig volt a főgyilkos; a gyilkosságban részesekül megnevezé még: Filippa asszonyt, Johanna gonoszlelkű dajkáját, valamint Sanchát, a királynő társalkodónőjét. Mind Tamást, mind Miklóst a törvényszék bitóra itélte és kivégeztette.

Vallomásaik alapján Terlizzi gróf, továbbá Sancha és Filippa asszonyok szintén elfogattak. Mikor Johanna erről értesült, ráparancsolt az országbíróra és Durazzói Károly herczegre, a kinek hajójára vitték a vádlottakat, hogy őket tüstént bocsássák szabadon. De nem ért czélt, sőt követeit is, mint gyanusakat, Durazzói Károly herczeg szintén elfogatta. A foglyokat később a törvényszéki épületbe vitték, a honnan megszöktek s egyik királyi kastélyba menekültek. A nápolyi nép e miatt felháborodván, a királyi kastély elé vonult s azt kövekkel és nyilakkal addig ostromolta, míg a gonosztevőket ki nem adták. Egytől-egyig halálra itélték és kivégezték ezeket is.

Valois Katalin, hogy a további nyomozást megakadályozza, Durazzói Károly herczeget s az országbirót, fiának: Tarenti Lajosnak lesbe állított zsoldosaival el akarta fogatni. De tervét valaki elárulta s így az nem sikerült. Artus Károly kincstartó fia: Bertrand s még egy-két ember vallomásától is kellett tartania. Azért Katalin elhatározta, hogy őket láb alól elteszi. Artus és fia egy erősségben vonta meg magát, a melyet Katalin ravaszul hatalmába ejtvén, Artust és fiát elfogatta. De Beaux, a kit a pápa különösen is megbízott Endre gyilkosainak büntetésével, kiadatásukat követelé, mert az eddigi vallomások alapján bűnrészeseknek látszottak. Ámde mi történt? Johanna, noha helyeselte az országbíró fölterjesztését, Katalin foglyait a pápai hatóságoknak szolgáltatta ki. Így aztán elkerülték a büntetést.

Idő közben, 1345. deczember 25-én Johanna fiúgyermeket szült, a kit Károly Martell névre kereszteltek. Ez azonban nem akadályozta meg Katalint, hogy terveit tovább ne szője. Először szándéka volt idősebb fiával: Róberttel elvétetni a királynőt, hogy ily módon Sziczilia trónját családja számára biztosítsa. E végből Endre halála után nemsokára a királyi palotába költözött s fiát is oda költözteté. A tervezett házasság azonban nem jött létre, mert Johanna inkább Róbert öccsét, Lajos herczeget szerette volna férjéül. Hogy Róberttől szabaduljon, kizárta őt a palotából, midőn egy alkalommal sétalovaglást tett. Róbert ezért megharagudván, az elégületlenekhez csatlakozott. Ezekkel szövetkezett Durazzói Károly herczeg is, egyrészt a tarenti herczegekkel tervezett házasság miatt, másrészt, mivel a calabriai herczegséget, melyet neje hozománya pótlásául kivánt, megtagadták tőle.

Nagy Lajos és udvara.
A Képes Krónika czímlapjáról másolta Tull Ödön.

A királyi család tagjai között keletkezett viszály sehogysem tetszett Katalin császárnénak. Mindenképen azon fáradozott, hogy azt megszüntesse. Tanácsára tehát általános kegyelmet hirdettek mindazoknak, a kik részt vettek a királyi kastély megtámadásában. Durazzói Károly herczegnek odaigérték Calabriát, a többi herczegeknek pedig kisebb-nagyobb jószágokat adtak. Róbert herczeget is visszahelyezték előbbi jogaiba, míg Lajos herczeget a királyné főkapitányává nevezte ki. Az ország főembereit s Endre udvari embereit is igyekeztek megnyerni.

E közben szakadatlanul folytak az alkudozások a szentszék s a magyar királyi udvar között. A pápa, a ki elejétől fogva pártolta Johannát, mindenképen azon volt, hogy Lajos királyt tervezett hadjáratáról lebeszélje. E czélból négy követséget küldött hozzá és ismételten kérte IV. Károly császár, Fülöp franczia király, Humbert viennei dauphin és Magyarország főpapjainak közbenjárását. De csak annyit tudott elérni, hogy Lajos király a nápolyi hadjáratot 1347 april elejéig elhalasztotta.

A pápa ily körülmények között arra törekedett, hogy Szicziliát védelmi állapotba helyezze. Ez iránt utasítá Nápolyban levő követét, Bertrand bíborost és Johanna királynét is. Johanna mindenek előtt kiparancsolta országából az idegen zsoldosokat, kijavíttatta a várak falait, aztán meghagyta a főuraknak s a korona hűbéreseinek, hogy fegyverkezzenek. De mivel pazarlásai miatt a királyi kincstár üresen volt, a védelmi intézkedések nem voltak kielégítők.

Annál nagyobb készületeket tett Lajos király. Eleinte hajón akart Nápolyba menni, de miután Velencze, valamint a dalmát városok a szükséges hajókat vonakodtak rendelkezésére bocsátani, a szárazföldi utat kellett választania. Hogy minél kevesebb sereget vigyen magával s a szükséges haderőt minél közelebb találja, 1347. márczius elején előre küldé János veszprémi püspököt s Kont Miklóst Olaszországba, hogy az odavaló fejedelmekkel és városokkal szerződjenek és szövetségre lépjenek. Ezek el is jártak a rájok bízott dologban, még pedig sikerrel. Az Olaszországban lévő német zsoldosokat is sikerült Lajos részére nyerniök.

Johanna királyné ezüst pénze.
E pénz Johannának Tarenti Lajossal történt egybekelése alkalmával veretett. Előlapján a királyné koronás feje. A körirat: † JVH(anna) REGINA. A hátlap körirata: † IER (Regni?) SICILIE. Azaz: Johanna, Sziczilia királynéja.

A nápolyi királyság területén az Abruzzók vidékén lakó urak léptek szövetségre egymással a magyar király érdekében. Ezeknek főfészkök Aquila vára volt, amely ellen Johanna főlovászmesterét: Cavalcanti Jakabot küldé. A vár parancsnoka Lallo lovag azonban Cavalcanti seregét megverte, őt magát elfogta. Nem sokára a Johannához pártolt Durazzói Károly indult Aquila ellen, a melyet 1347 májustól augusztusig tartott megszállva.

Ennek hírére Lajos király végre apró csapatokban útnak indítá embereit Szicziliai felé, hogy Aquilát fölmentsék. Ezek egyesülvén a zsoldosokkal s az aquilai őrséggel, megtámadták a durazzói herczeg seregét. A herczeg, a kit elkeserített, hogy Johanna röviddel előbb Tarenti Lajossal jegyet váltott s hogy Calabriát még sem kaphatta meg, nem sokára ott hagyta Aquilát s visszatért Nápolyba. Végre Lajos király is elhatározta, hogy megindul Olaszországba. Mindszent táján Geletfia Miklós nádort nagyobb sereggel előre küldé, s miután távollétének idejére anyját: Erzsébetet megbizta az ország kormányzásával, 1347. november 17-én maga is utra kelt.

Alig lépte át az ország határát, Cilliben szövetségesei: a Cillei grófok, nagy pompával fogadták s számos német és osztrák lovas csatlakozott hozzá, hogy részt vegyenek bosszuló hadjáratában. Áthaladva az aquiléjai patriárcha birtokán, velenczei területre érkezett. A velenczei kormány fényes követséget küldött eléje. Vicenzában Della Scala Albert jelent meg tiszteletére, Veronában Mastino fogadta vendégül, kiséretével együtt. Veronában megjelentek előtte az olasz városok előljárói s a nemes urak vagy követeik, hogy hódolatukat bemutassák s hogy vele szövetséget kössenek.

Mantuában szintén szives fogadtatásra talált a herczeg részéről; hasonlóképen Modenában, az esztei grófok székhelyén. Bolognában is nagy pompával fogadták. Innen Forli, Rimini, Urbino és Foligno városokon át folytatta útját. Forliban a flórenczi köztársaság követe üdvözölte, a ki el is kisérte egy darabig. Végre karácsony bőjtjén (decz. 24.) szerencsésen megérkezett Aquilába, a nélkül, hogy utjában valahol ellenállásra talált volna. Alig ért Aquilába, Sziczilia előkelői csaknem valamennyien üdvözlésére siettek és örök hűséget fogadtak neki.

Karácsony ünnepét Auqilában tölté a király. Itt várta be, míg hadai összegyűlnek. Tanácsot tartván a főurakkal a teendők iránt, tudtára adá Durazzói Károly herczegnek megérkezését, seregének egy részét pedig a Nápolyba zárkózott Johanna ellen küldé. A királyné férje: Tarenti Lajos, a kivel pápai beleegyezéssel 1347. november 13-án kelt egybe, ezalatt némi haddal Capuánál gyülekezett. De Lajos király előhada hadát szétverte, mire a herczeg Nápolyba tért s elhatározta, hogy elhagyja az országot. Johanna 1348. január 15-én, ő maga pedig három nappal későbben ült hajóra, hogy a Provencebe menjen. Erre a nápolyiak követséget menesztettek Lajos királyhoz, s őt városukba hívták.

Durazzói Károly herczeg pedig látván, hogy az ország nagy része meghódolt Lajos királynak, elhagyta Johanna pártját és rokonával, Róbert tarenti herczeggel Lajos üdvözlésére sietett. A király szívesen fogadta a herczegeket s tudakozódék testvéreik iránt. „Nápolyban maradtak, hogy előkészítsék fényes fogadtatásodat” válaszolák. Lajos király meghagyta nekik, hogy őket is hozzák Aversába; ha együtt mennek Nápolyba, az fogja legjobban emelni a bevonulás fényét.

Nagy Lajos király torna-öltözete.
A párisi arzenálban őrzött XV. századi kéziratról. Tull Ö. rajza.
A franczia arzenál könyvtárában egy XV. századi kéziratot őriznek, melyben a többi között a magyar király torna-öltözete is le van festve. Hogy a kérdéses öltözet magyar királyé, az kitűnik a kép aláirásából: ROY DE ONGHERIEE; s hogy épen Nagy Lajosé, azt mutatja a sisak-dísz, melyről tudjuk, hogy az az Anjouké, továbbá a palást, az ujjak s a lótakaró, melyek – épúgy, mint Lajos király ruhája a Képes Krónika czímlapján – czimerünk vörös-fehér pólyáit tüntetik föl.

A gyanutlan herczegek megjelentek. A király nyájasan fogadta és este megvendégelte őket, mi közben ő maga külön asztalnál étkezett. Vacsora végeztével maga elé hivatta a herczegeket. Arcza hirtelen haragos színt öltött, majd rárivallt Durazzói Károlyra: „Gonosz herczeg, tudd meg, hogy kezemben vagy és hogy érdemed szerint meg fogsz halni. Valld meg tetteidet, a melyekkel bennünket elárultál, különben tanukat állítunk ellened. Miért gátoltad nagybátyád, a perigordi bíboros által öcsénk megkoronázását, a mely késedelemből származott az ő kegyetlen halála? Tagadni akarod? Ime, itt van sajátkezű leveled, a mely ellened szól. Jól tudtad, hogy Róbert király végrendelete szerint Máriának a mi családunkba kellett volna házasodnia, s te álutakon feleségül vetted. Igaz, hogy az országba híttál s hogy öcsénk gyilkosait üldözőbe vetted; hogyan merészelted mégis Aquilát megostromolni? Elhíttál, hogy Johannát s a tarenti herczegeket megsemmisítsük, mert azt hívéd, hogy velünk könnyen elbánsz s aztán tied lesz az ország. De terveid hiúk valának; minket rá nem szedhetsz!” Károly elsápadt, mentségül nehány szót rebegett, majd látva a király szörnyű haragját, kegyelemért esdekelt.

A király a többi herczegekkel együtt Laczkfi István vajda őrizetére bízta. Másnap, január 23-án, egybegyűjté tanácsosait, a kikkel már előbb megegyezett, hogy Durazzói Károlyt megöleti. Most is a mellett szavaztak az urak, hogy a herczeget ki kell végezni, a többi herczegeket pedig foglyokul Magyarországba küldeni. A király tehát elrendelé, hogy a herczeget ugyanazon a helyen, a melyen Endrét meggyilkolták, végezzék ki.

És úgy történt. Holttestét épúgy, mint a szerencsétlen Endréét, a kertbe dobták, a hol három napig feküdt. Harmadnap aztán Nápolyba vitték, a többi herczegeket pedig foglyokul Magyarországba. Odavitték Endrének halála után született kisfiát: Martell Károlyt is, a ki azonban már junius 19-én meghalt.

Miután Lajos király Károly herczegen bosszuját tölté, hadai élén Nápolyba indult. Egész Sziczilia birtokában lévén, fölvette a Jeruzsálem és Sziczilia királya czímét. Szerette volna, ha a pápa is megerősítené Sziczilia birtokában, de, bár e végből ismételten küldött követeket és leveleket Avignonba, nem érhetett czélt. 1348. május végén tehát, miután az ország nagyjai hűséget esküdtek neki s helytartójául a vonakodó Laczkfi István helyébe Wolfhard Ulrikot nevezte ki, visszatért Magyarországba.

Hogy Nápolyt odahagyja, arra az is bírhatta a királyt, mert ép akkor szörnyű járvány, a pestis vagy az úgynevezett fekete halál pusztított Olaszországban. E járvány, melynél pusztítóbb alig volt még, keleten lépett fel először. Onnan terjedt el Európában. Itáliába állítólag genuai hajók hurczolták. Hogy mennyire dühöngött itt, elgondolhatjuk abból, hogy Flórenczban öt hónap alatt százezer embert ragadott el. Boccaccio, a híres olasz író, a ki korábban Nápolyban, Johanna udvarában tartózkodott, „Dekameron”-jának bevezetésében mesteri rajzát adja a járványnak, melyet Flórenczben élt át. A hónaljban vagy az ágyék táján keletkezett tojásnyi daganatok voltak a betegség első jelei. Csakhamar az egész testet feketés, szederjes foltok – azért nevezték „fekete halál”-nak – lepték el s egy-két nap mulva a beteg menthetetlenül elpusztult. A puszta érintés elég volt, hogy valaki elkapja a bajt. Ez magyarázza meg gyors elterjedését és pusztító voltát; ez volt oka, hogy a legszentebb társadalmi kötelékek felbomlottak. Még a szülő is elhagyta gyermekét, ha a betegség tünetei mutatkoztak rajta. Olaszországból a fekete halál a szomszédos országokba, így Magyarországba is elvándorolt. Itteni pusztításáról azonban nincs részletes tudomásunk. Csak annyit tudunk, hogy különösen az ország keleti, Erdélylyel határos részeiben lépett föl nagy erővel, a hol egész falvak néptelenedtek el.

Alig hagyta el Lajos király Nápolyt, a szicziliai ügyekben lényeges fordulat állott be. A nápolyiak csakhamar megunták a magyarok szigorú kormányát. A nemesség visszakivánkozott Johanna királynő pompás udvarába, hol oly fényes és vidám ünnepélyeknek voltak tanúi. Megbánták, hogy elhagyták királynéjukat s idegen jármot vettek a nyakukra. Már junius 18-án, alig nehány héttel Lajos király távozása után, kitűzték Nápolyban a királynő zászlóját. Ennek hírére Johanna és férje: Tarenti Lajos készületeket tettek a visszatérésre, de mivel pénzök nem volt, a melyen zsoldosokat fogadhattak volna, Johanna eladta Avignont a pápának, a ki ezért elengedte hátralékos hűbéri adóját, ráadásul még nyolczvanezer aranyat fizetett és férjét: Tarenti Lajost királyi czímmel ruházta fel. A kapott pénzen Acciajoli, Johanna fővezére aztán hajóhadat szervezett, a melylyel Apuliába ment, hogy a lakosokat Johanna pártjára vonja. A nápolyi és capuai nemeseket sikerült is megnyernie; épúgy Wernert, az egyik zsoldos had kapitányát, a kin Lajos király, miért-miért nem, tuladott.

Csakhamar megkezdték a hadjáratot a magyarok ellen. Szeptember közepén a királyi pár is visszajött párthívei hivására. Werner és Tarenti Lajos mindenek előtt a Nápoly körül fekvő helyeket foglalták el, a melyeket Wolfhard hadi népe tartott megszállva. Tarenti Lajos azután seregével az Apuliában, Manfredóniában s a Szent-Angyal hegyén táborozó magyarok ellen indult. Ugyanakkor a szlavóniai partok felé gályákat küldött, hogy lehetetlenné tegye a magyar segélyhadak közeledését. Acerra, Aversa, Capua, szóval a Terra di Lavoro-nak nevezett vidék várai egymásután kerültek kezére, mire az ország többi részei is elpártoltak a magyar királytól. Csak egy-két város maradt hű Lajos királyhoz.

Lajos hírét vévén, hogy Szicziliában nem a legkedvezőbben állanak a dolgok, Laczkfi István vajdát jelentékeny sereggel odaküldé. A vajda 1348-ban, késő ősszel indult útnak. Átkelt az Ádrián, s miután Manfredóniában partra szállott, Wolfhard Konrádhoz csatlakozott, a ki Foggiát tartotta megszállva. A két vezér szerencsével harczolt Tarenti Lajossal. Megverték Trójánál, Nápoly közelében, majd meglepték Cornetóban a német zsoldosokat, a kiknek vezérét: Wernert foglyul is ejtették. Werner azután csapatával ismét Lajos király szolgálatába állott.

Johanna és férje Nápolyban vonták meg magokat. Ezért e város s vidékének visszafoglalását tűzte ki feladatául Laczkfi, a kinek hada hétezernél több gyalogosból állott. Elsőben Capua került árulás folytán a kezére, mire Aversa s a Terra di Lavoro többi városai is meghódoltak.

Laczkfi Aversát főhadiszállásává tette, ahonnan Nápoly felé portyázgatott hadaival. Egy napon Tarenti Lajos követeket küldött hozzá, a kik urok nevében keztyűt hozván, harczra hívták ki őt. „Urunk – mondták – kész seregével megvívni veled és seregeddel. Jelölj napot és helyet a küzdelemre!” Laczkfi készséggel elfogadta a kihivást. Meghatározták a küzdelem napját, helyéül pedig az Aversa és Nápoly között elterülő síkságot jelölték ki. Laczkfi emberei már elkészítették a küzdelem terét, kivágván az útban levő bokrokat, midőn egy napon futár érkezett Tarenti Lajos levelével, a mely szerint a viadalt fontos okból elhalasztani kénytelen. Alig hirdette ki Laczkfi a levél tartalmát a hadnagyoknak, a nápolyiak, a kik a közeli erdőkben rejtőztek, váratlanul megrohanták Aversát. De a magyarok két tüz közé szorítván, veszteséggel visszaűzték őket. E vereség nagy rémületet keltett Nápolyban, melynek hatása alatt, a pápai követek közbenjárására fegyverszünet jött létre.

Azonban a fegyverszünet csak rövid ideig tartott, mert a föltételeket a nápolyiak nem tartották meg. Az Aversa mellett kivívott diadal után a magyarok megszállották a Terra di Lavoro várait, melyeket a német zsoldosok egészen kipusztítottak. Laczkfi e miatt többször szemrehányásokat tett nekik, mire ezek a hátralékos zsold kifizetését sürgették; majd a Nápolyiakkal kezdtek alkudozni Laczkfi kiadatása iránt. A vajda ennek következtében titkon odahagyta Aversát, magyarjaival együtt. Utját Manfredóniába vette, s miután gondoskodott a tengerpart védelméről, haza vitorlázott, hogy segítséget hozzon magával.

Lajos király e közben folytatta az alkudozást a pápai udvarral. Minthogy nem bírta a pápától kieszközölni azt, hogy őt a szicziliai trónon megerősítse, kijelenté, hogy lemond minden jogáról s az országból kivonja seregét; a szentszék ám rendelkezzék Szicziliával tetszése szerint: tartsa meg kormánya alatt, vagy adja, a kinek akarja, csak Johannát sujtsa már a megérdemlett büntetéssel és fossza meg a koronától.

VI. Kelemen kapott az ajánlaton. Igérte, hogy a királyné ügyében mi előbb itéletet mond, amiért kéri a királyt, ha netalán adatai volnának ellene, hogy azokat, valamint néhai De Beaux országbiró vizsgálati iratait küldje meg. Nemsokára 1349-ben nyár elején Guido pápai követ, a kivel Lajos felesége révén rokonságban állott, érkezett Magyarországba. A követ működésének eredménye volt a következő egyezmény: A pápa Lajos király s a nápolyi királyi pár között fegyverszünetet eszközöl ki, a mely 1350 végeig tart. Lajos király a pápa kezére bocsátja mindazokat a helyeket és területeket Szicziliában, a melyeket hadai elfoglalva tartanak, ha Johanna is ugyanezt teszi. A pápa végre törvényt lát Johanna fölött. Nápolyt többé nem adja neki vissza, hanem István herczegre, Lajos király öccsére ruházza, a ki feleségül veszi Máriát, Durazzói Károly özvegyét.

Azonban ezt az egyezményt nem hajtották végre. Lajos király tehát elhatározta, hogy még egyszer haddal indul Szicziliába. A pápa ennek hírére Erzsébethez, az anyakirálynéhoz folyamodott, hogy fiát a hadjárattól visszatartsa. Magának Lajosnak is írt, de mire levele megérkezett, Lajos király már elhagyta volt az országot.

Ápril 18-án indult el Zenggből, egy gályán s néhány bárkán. Kíséretében találjuk az akkori nemesség virágait: Geletfia Miklós nádort fiaival és öccsével, Bebek Istvánt és Györgyöt, Kont Miklóst fivérével, Szécsi Miklóst, Laczkfi Andrást testvéreivel Miklóssal, Pállal, Mihálylyal és más urakat. Nyolczad napra, hogy hajóra szállt, Lajos kikötött Apulia partjain. Az ottani városok lakosai nagy örömmel fogadták. Serege, mely 15000 magyar, 8000 német lovast és 4000 lombard gyalogost számlált, május elsején Manfredóniába vonult. Teano és Barletta csakhamar meghódolt, azonképen rövid ostrom után Bari is. Barlettában Lajos néhány hétig vesztegelt, hogy bevárja Magyarországból gyülekező hadait s a választ ujabb békeajánlataira.

VI. Kelemen pápa hírét vévén, hogy Lajos uj hadjáratra indult, azonnal ráparancsolt Sziczilia összes főpapjaira és főuraira, hogy királynéjokat megsegítsék; Genua kormányzóját pedig fölhívta, hogy Lajosnak ne adjon segítséget, hanem inkább Johannának; végül követett küldött, hogy nevében alkudozzék, békét kössön vagy fegyverszünetet hozzon létre a magyar s a szicziliai király között.

Junius 14-én Lajos elhagyta Barlettát és elsőben is Canosát fogta ostrom alá. Az ostromban maga is részt vett. Paizszsal karján, kezében tüzes csóvával rohant a kapunak. Majd létrára hágott, hogy vitézeivel a vár falára másszon, midőn egy kőtől találva, az árokba zuhant. Ennek láttára a vár parancsnoka megdöbbent és megparancsolta embereinek, hogy a királyt ne bántsák. A királyt is kérte, hogy vonuljon hátrább, ne hogy baja essék. Lajos megköszönte a jóakaratot, de – tevé hozzá – illő dolog, hogy példát mutasson vitézeinek. Egyuttal felszólítá a várnagyot, hogy mondjon le a további sikertelen védelemről és adja fel a várat. A várnagy, miután fölmentés nem érkezett, csakugyan meg is tevé, szabad elvonulást kötvén ki az őrség számára. Erre a körülfekvő városok és várak szintén meghódoltak.

Lajos azután megszaporodott seregét több hadtestre osztván, egyet közülök – valami 10000 embert – Aversa ostromára küldé, maga pedig Melfibe vonult. Itt vette Tarenti Lajos levelét, a melyben párviadalra szólítja: a ki győz, – úgymond – azé legyen Sziczilia. Találkozó helyül Párist, Avignont, Perugiát vagy Nápoly ajánlá. Lajos király kész volt elfogadni a kihivást, de az ajánlott városok ellen kifogásokat tett. E helyett inkább azt ajánlá Tarenti Lajosnak, hogy a német császár, vagy az angol király, vagy az aquiléjai patriarcha előtt vívjanak meg. Tarenti Lajos ráállott, hogy a következő Vízkereszt nyolczadában megjelenik az angol király előtt, hogy Lajossal megvívjon, de csakhamar megbánta elhatározását s a kihívást visszavonta. Ugyanez időtájt német zsoldosai közül háromszázan megesküdtek, hogy Lajos királyt megkötözve Johanna elé viszik. De szándékukat meghiusítá Laczkfi Miklós. Magához vévén testvérének: István vajdának vitézeit, éjnek idején Beneventóhoz sietett, hogy a zsoldosokat megelőzze. Emberei valami százötvenen lehettek, mégis legyőzték a kétszerte nagyobb zsoldos hadat. Felét levágták, felét pedig foglyul ejtvén, Lajos elé hurczolták. A király elszedette fegyveröket és szégyen-szemre eleresztett őket.

További utjában Conzán, Olivetin át a királyt az urak s a városok követei, valamint a lakosok mindenütt diadallal fogadták és hűséget esküdtek neki. Csak San-Severinói Róbert gróf városa (Contarzo?) mert ellentállani. De meg is lakolt érte: Laczkfi István és András kora hajnalban csatlósaik vállain megmászták a város tornyát, majd a kiperzselt kapun betódult a többi fegyveres nép, s miután a lakosságot felkonczolták, a várost kifosztották és felgyujtották.

A város falai alatt a Silaro folyik. Lajos király e folyó partjához érkezvén, vizsgálgatá, hogy hol találhatna alkalmas gázlót? E közben egy magyar legényt vett észre, a ki lovát megitatni készült. A király, hogy megtudja a folyó mélységét, megparancsolá a vitéznek, hogy lovával ugrasson a vizbe. A vitéz habozott: „Félek, uram, királyom – mondá – hogy elragad az ár.” „Ne félj semmit – biztatá a király – csak ugrass be!” A legény engedelmeskedett. De alig ért a vizbe, az ár elsodorta. Lova valahogy kikapaszkodott, de ő maga már-már elmerült. A király látva vergődését, nem sokat gondolkozott, hanem a vízbe ugrott. Széles köpenye segítségével a viz felszínén maradván, szerencsésen elérte a fuldoklót, megragadta üstökénél fogva és partra uszott vele. Hogy e tettével még inkább megnyerte vitézei szeretetét, a kik különben is éltek-haltak érte, természetes.

Innen Salerno felé vette utját Lajos király. E város lakosainak egy része Tarenti Lajossal tartott, akitől segítséget is várt. Ámde párthíveinek sürgetésére Lajos király, mintegy száz vitézzel gyorsan Salerno alatt termett s tábort veretett. Nemsokára megérkezett egy nápolyi gálya a küldött segítséggel. De midőn a rajta levők látták a város előtt táborozó magyarokat, visszavonultak ismét. Erre az ellenpartiak is megadták magokat. A város lakossága fényes körmenetben indult Lajos király táborába, hogy hódolatát bemutassa. Lajos király kegyelmesen fogadta őket, s miután a salernoi várat áruló kapitányától pénzen megvette, négy napi ott tartózkodás után tovább vonult. Ut közben futár által Aversába hivatván, meghagyta Laczkfi István vajdának, hogy rendezze el a vidék ügyeit s azután az egész sereggel jöjjön utána. Ő maga kétszáz válogatott vitézzel azonnal fölkerekedett és sietett Aversa felé. Néhány nap mulva követé őt a vajda. Ez seregével elvonulván Somma város falai alatt, a város őrsége az utócsapatra követ, nyilat szórt; amit látván Laczkfi Dénes, István vajda unokaöccse, rohamra vezeté vitézeit. Nem lévén létrájok, leszállottak lovaikról, s egymás vállain igyekeztek a falra jutni. Dénes különösen kitünteté magát. Egy szálas német zsoldos vállaira szökve, kőzápor közepette egy kiálló gerendába kapaszkodott és innen a fal párkányára vetette magát; s noha az olaszok minden felől rárohantak, egymaga mindaddig ellentállott, mig bajtársai segítségére jöttek s az őrséget lefegyverezték.

Lajos király Aversába érkezvén, tüstént rohamot parancsolt, de visszaveretett. Sietve Laczkfi Istvánért küldött tehát, egyuttal felszólítá a vár parancsnokát, hogy adja meg magát. A parancsnok sokáig késett a felelettel, mert előbb Nápolyba küldött utasításért. Ez alatt Lajos uj ostromhoz készült: lajtorjákat s egyéb szerszámokat csináltatott, mi közben vitézei sűrűn bekalandozták a vidéket s egész Nápolyig hatoltak. Miután még mindig nem kapott választ, Lajos folytatta az ostromot, a melyben maga is részt vett. Egy alkalommal – 1350. julius 26-án – nagyon közel talált menni a város falához. A várbeliek közül valaki megismerte, rálőtt és ballábán sulyosan megsebesíté. Laczkfi István és Wolfhard Ulrik másnap reggel csak nagy nehezen birták kirántani a nyilat a sebből. Az ostrom hosszúra nyulván Lajos király elkedvetlenedett. Laczkfi Istvánt elmozdítá és helyébe Kont Miklóst tevé meg fővezérévé. Kont Miklós azután alkudozásba bocsátkozott Aversa parancsnokával, s ügyes diplomata lévén, rávette őt, hogy a várat s a várost szabad elvonulás mellett Lajosnak átadja.

Érdekes, hogy Aversa ostroma idején Lajos király Máriával, Durazzói Károly özvegyével, alkudozásba bocsátkozott. Szó volt róla, hogy Máriát nőül veszi, mert felesége: Margit röviddel előbb elhalt. Remélte, hogy ily módon őt is, pártját is kiengeszteli. Az alkudozásokról nincs közelebbi tudomásunk. Annyi tény, hogy Johanna tartott attól, hogy huga Lajos ajánlatára rááll. Ezért titkon hajóra viteté s a Provenceba szállíttatá őt.

Aversa elestének hírére Johanna és férje sietve gályára szálltak és Gaetába menekültek. Nápoly ismét meghódolt s vele az egész ország Lajos kezébe került. A nápolyiak ugyan röviddel utóbb föllázadtak a magyar uralom ellen, de Kont Miklós leverte őket s a város erősségeit magyar őrséggel rakta meg.

Nagy Lajos ezüst pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a király trónuson ülő alakja, a királyi felség jeleivel. A körirat: † MONETA LODOVICI REGIS HVNGARIE; azaz: Lajos, Magyarország királyának pénze. Hátlapján négyszögű kerített pajzsban az egyesített Anjou-magyar czímer. A körirat: † HONOR REGIS IVDICIVM DILIGIT; azaz: A király tisztessége megkivánja az igazságot.

Fölépülvén sebéből a király, elhatározta, hogy hazatér. Laczkfi Andrást tehát kinevezte helytartójának, s miután a várak őrizetéről is gondoskodott, szeptember 17-én elhagyta táborát. Először Rómába zarándokolt. Cola Rienzi, a hires tribun, száz előkelő férfiúval ment eléje s úgy vezette be az örök városba, a hol fényes fogadtatásban részesült. A római nép annyira lelkesült érte, hogy meg akarta tenni urának, de Lajos visszautasítá a megtisztelő ajánlatot. Több napig ájtatoskodott – Rómában akkoriban megint nagy jubileumot tartottak s ez bírta rá Lajost is, hogy oda menjen, – míg végre a pápától föloldozást nyervén, folytatta útját haza felé. Út közben az olasz városok hasonló tisztelettel fogadták, mint mikor első ízben indult Nápolyba. Október 25-én érkezett országába.

Noha Nápolyt ismét hatalmába keríté, mégsem remélheté, hogy állandóan megtarthassa. Még mielőtt eltávozott Szicziliából, fegyverszünetet kötött Tarenti Lajossal. A fegyverszünetet később meghosszabbították 1351. április 1-ig, azon föltétellel, hogy tartama alatt Lajos Magyarországba menjen, Johanna pedig férjével a Provenceban maradjon; november első napján aztán Negroponte szigetén találkoznak, hogy ott a pápa követének jelenlétében a békéről tanácskozzanak. Azonban Lajos nem akarván személyesen alkudozni a gyűlölt Johannával, a pápát kérte meg, hogy szerezzen békét közöttük. A pápa Lajos követeit Guido és Vilmos bíborosokhoz utasítá, akik parancsára a békekötés tervezetébe azt a pontot is fölvették, hogy a nápolyi királyi pár a fogoly herczegek váltságdíja és hadi kárpótlás fejében Lajosnak háromszázezer forintot tartozik fizetni. Ez iránt a szentszék kész volt kezességet is vállalni. A békepontokat a pápa megküldé Johannának s férjének, és szigorúan meghagyá nekik, hogy azokat fogadják el, a kikötött pénzösszeget pedig mielőbb teremtsék elő. Lajos királyt is kérte a pápa a békepontok elfogadására, s ugyan e czélból írt Erzsébet királynénak is.

A pápa levele 1351 elején kelt. Október 11-én Lajos király és öccse: István erdélyi herczeg végre fölhatalmazták követeiket: János veszprémi püspököt és kanczellárt, valamint Wolfhard Ulrikot, a ki már az első nápolyi hadjárat után jött Magyarországba, s jutalmul a királytól az óvári uradalmat nyeré, később pedig Mosony-, Vas- és Sopronmegyék főispánja és Óvár várnagy lett, – hogy a pápának vagy megbizottjának szolgáltassák át a magyar hadak által elfoglalva tartott apuliai részeket, csupán a salernoi herczegség s a Szent-Antalhegy ura czimét tartván fenn a maguk számára. Vonják ki e részekből a magyar király tisztjeit és népeit, de gondoskodjanak ellátásukról és biztonságukról. Ha valaki a király vitézei közül vissza akarna maradni, ne legye semmi bántódása. Hasonlóképen bántatlanul maradjanak a nápolyi alattvalók, a kik a király pártjára állottak volt. A fogoly herczegek ügyében is tárgyalhatnak. A mi végre a nápolyi ügyet illeti, azt a király a pápa kezébe teszi le, remélve, hogy a szentszék igazságot szolgáltat neki. A felajánlott háromszázezer forintot pedig Lajos a szentszék iránt való tiszteletből visszautasítja.

István herczeg pecsétje.
A herczeg 1351-iki oklevelén. Rajzolta Tull Ö.
A herczeg egyenes kardját magasra emelve vágtat a lován. Kardja lánczczal van vértjéhez erősítve. Fején strucztollas sisak. A körirat: S(igillum) DOMINI STEPHANI D(e)I GRACIA DVCIS TRANSSILVANI. Azaz: István, Isten kegyelméből erdélyi herczeg urnak pecsétje.

A király nagylelkűsége egészen meghatotta a pápát. Nem is késett kifejezni háláját a királynak, a ki – mint mondá – hűségét és hite tisztaságát az egyház iránt százszor kimutatta ugyan, de soha fényesebben, mint most, midőn a békét helyreállitá, s oly nagylelkűséget tanúsított, a mely a pápa vágyait is felülmúlja.

Már-már megkötötték a békét, midőn 1352. február havában Lajos király akadékoskodni kezdett. Levelet intézett Guido bíboroshoz, melyben kijelenté, hogy követei tulmentek meghatalmazásukon, a miért is uj követeket küldött Szicziliába, ottani híveinek pedig meghagyta, hogy a kezökön levő várakat és városokat egyelőre át ne szolgáltassák. Mi volt oka Lajos király akadékoskodásának? nem tudjuk. Utóbb azonban a pápa kérésére mégis engedett. Avignonba küldé Pál, gurki püspököt, aki megerősíté mindazt, a mit a korábbi követek ígértek, egyuttal biztosítá a pápát, hogy a fogoly herczegek szabadon bocsáttatnak. A háromszázezer forintnyi kárpótlást ismételve elengedte Lajos király, viszonzásul azonban arra kérte a pápát, hogy a tatárok s más hitetlen népek ellen viselendő háború költségeinek fedezésére engedje át a magyarországi egyházi jövedelmek tizedét, a melyet a pápai kincstár javára szoktak szedni. A pápa teljesíté a király kivánságát s a kérdéses tizedet négy év tartamára csakugyan átengedé.

A fogoly herczegek a pápa ismételt kérésére 1352 végén nyerték vissza szabadságukat. Egyikök: Durazzói Róbert herczeg, a ki a legifjabb volt közöttük s jóformán gyermek még, alig szabadult ki a fogságából, hetykén párviadalra hívta ki Lajos királyt. Ez a vakmerőség annyira felbőszíté Lajost, hogy majdnem uj hadjáratot indított Sziczilia ellen, de Tarenti Lajos s ennek bátyja: Róbert megkérlelék.

Johannát pedig nem érte egyelőre semmi büntetés, mert a szentszék fölmenté a bűnrészesség vádja alól, azzal a megokolással, hogy vallomása, de tanuk állítása szerint is, varázslat alatt állott, a mely férjétől elidegeníté s a gyilkosság elkövetése alkalmával mintegy fogva tartá.

Ez volt a vége a nápolyi hadjáratoknak. Bár tömérdek vér- és pénzáldozatba kerültek s nem volt meg az az eredményök, a mit Lajos király remélt, midőn hadait Olaszországba vezeté, mégis tévedés volna azt hinni, mintha egészen eredménytelenek lettek volna. Nagyban emelték a király tekintélyét népe előtt s dicsőséget szereztek a magyar névnek a külföldön. Olaszország a legműveltebb volt akkoriban az összes európai államok között. Az ott tartózkodás a marczona magyar vitézekre bizonyára nagy hatással volt. Megismerkedtek a fejlettebb társadalmi élettel, a mindinkább fejlődő olasz művészettel, az ipar és tudomány vívmányaival, s a mit tapasztaltak, azt otthon hasznukra fordították.

Sokan a vitézek közül ott maradtak a szép Itáliában, vagy visszamentek s a szabad zsoldosok közé állottak. Johanna és férje szolgálatába is szegődtek némelyek, a nagy magyar csapat-ot (magna societas Hungarorum) alkotva, a melynek Athinai János fia: Miklós volt a kapitánya. Az ő segítségökkel sikerült a Nápolyban garázdálkodó német zsoldosokat kiűzni az országból. Az angol vagy az úgynevezett fehér csapat-ban is szolgáltak magyarok, akik hihetőleg a nagy magyar csapat feloszlása után csatlakoztak hozzá. E csapat magyarjai közt találjuk a nagy erejű Toldi Miklós-t, a kiről népünk még most is regél, s kinek hőstettei egyik legnagyobb költőnket dalra lelkesíték. Toldit korábban regeszerű hősnek tartották, de újabb időben kiderült, hogy valósággal élt, részt vett a nápolyi hadjáratokban, valamint a visszamaradt zsoldos csapatok küzdelmeiben, s utóbb haza kerülve, ura kegyelméből főtisztségekre emelkedett.

A nápolyi hadjáratokat nem pusztán bosszúja kielégítése végett vagy családi érdekből viselte Lajos király. Magasabb politikai szempont lebegett előtte, midőn magát e hadjáratokra elhatározá: Nápoly elfoglalásával lehetővé akarta tenni Dalmáczia visszavételét s e tartomány fölötti uralmát Velencze ellenében biztosítani.

Károly Róbert idejében, mint láttuk, a dalmát városok egymás után Velenczéhez pártoltak. A horvát urak: Brebiri Pál és Gergely, Mladen testvérei, Osztrovicza, Klissa és Scardona urai; a corbáviai grófok: Budiszló, Pál és Gergely; Nelipics, knini gróf; Kotromanics István, a boszniai bán ugyanakkor Velenczére támaszkodva szintén függetleníték magukat a magyar uralom alól. Folytonos rabló hadjárataik, a mennyire tetszettek Velenczének – mert ily módon a fenyegetett tengerparti városok kénytelenségből is reá támaszkodtak – annyira ellenére voltak Károly királynak. Uralkodása végén, 1340-ben hadjáratot is tervezett a rakonczátlan főurak ellen, de betegeskedése s a tatárok sűrű beütései megakadályozták szándéka kivitelét.

Lajos király, a ki mindenben atyja nyomdokain haladt, mindjárt uralkodása elején elhatározta, hogy engedelmességre szorítja a hűtelen horvát főurakat s váraikat hatalmába keríti. 1344 őszén Lindvai Miklós bánt 4000 lovasból álló seregével Horvátországba is indítá. A velenczei köztársaság neszét vevén a magyarok jövetelének, három főembert küldött Nona, Zára, Sebenico és Trau városokba, hogy a lakosságot hűségében megtartsák, a brebiri, corbáviai és knini grófokat szövetkezésre buzdítsák s az ellenséget kikémleljék.

Miklós bán pusztítva Knin vára alá vonult, a melynek birtokosa: Nelipics kevéssel előbb elköltözött a világból. Özvegye: Vladiszláva követeket küldött Lajos királyhoz, hogy kiskorú fia: Iván nevében neki hűséget fogadjanak. Lajos kegyesen fogadta az ajánlatot, de követelé, hogy az özvegy hűsége zálogául Knin várát adja át. Vladiszláva készségesnek is mutatkozott a király kivánságának teljesítésére; de alig vonult el hadával Miklós bán, a korbáviai grófok bujtogatására és bízva Velencze segítségében, megszegé Lajosnak tett ígéretét.

Ezért Lajos király a következő év nyarán húszezernyi sereggel személyesen indult Horvátországba. Bihácsnál tábort ütvén, a lakosságot hódolatra szólítá. Ezek megszeppenve engedelmeskedtek. Megjelent Vladiszláva is fiával s átadta várát, a melyért cserében más birtokot kapott. Csupán Brebiri Pál, Osztrovicza ura, továbbá Mladen, Klissa és Scardona grófja, a kik Velenczével szövetkeztek s tőle segítséget is nyertek, maradtak távol.

A velenczei kormánytanács mindent megtett a tengerparti városok védelmére. Mégis nem akadályozhatta meg, hogy hódoló küldöttséget ne indítsanak a magyar király táborába. Zára is küldött követeket, a kik értékes ajándékokat vittek magukkal, de mire Bihács alá érkeztek, Lajos király seregével már elvonult onnan.

A velenczei tanács hírét vevén a zárai követségnek s tartván attól, hogy Zára elpártolni készül, elhatározá, hogy keményen megbünteti a várost kétszínű magaviseletéért s hogy esetleg tervezett lázadásának elejét veszi. Alig vonult el Lajos király, a köztársaság tüstént Giustigniani Márk vezérlete alatt nagy szárazföldi sereget küldött Zára ellen. Ugyanakkor Canalis Pétert hajóhaddal is küldé, hogy a várost a tenger felől elzárta. Meghagyta nekik, hogy a záraiak birtokát pusztítsák, a mint csak lehet, s azonnal fogjanak az ostromhoz. Ha békeajánlattal jönnének a záraik, ne hallgassanak rájok, hanem utasítsák őket a köztársaság megbízottjaihoz. Sebenico, Trau és Spalato városokat is felszólítá a köztársaság, hogy a záraiak ellen segítségére legyenek. Azon felül szövetkezett Corbáviai Gergely gróffal, továbbá Brebiri Pállal és Mladennel. Pádua is segíté Velenczét Zára ellenében.

A záraiak látva a velenczeiek ellenséges készületeit, azonnal követeket küldöttek Velenczébe, hogy magukat kimentsék. Fenhéjázó válaszszal bocsátották őket haza: vagy bontsák le váraikat a záraiak és fogadják korlátlan urokul Velenczét, vagy vívják ki, ha bírják, függetlenségöket! Erre a záraiak elhatározták, hogy mindannyian városuk védelmére kelnek, egyuttal követet is küldének Lajos királyhoz, fölajánlván neki városukat, mint természetes uroknak, és pártfogásáért esedezvén. És Lajos király kész is volt minden erejével védelmére kelni a szorongatott városnak. Öccséhez Endréhez is ment követség Nápolyba, kérvén, hogy bátyja iránt való tekintetből legyen a záraiak segítségére ő is. Endre kihallgatá a követeket és biztosítá őket, hogy kérésöket teljesíteni fogja. Azonban másnapra meggyilkolták őt, s igy a záraiak erről az oldalról segítséget nem kaphattak.

Endre halála miatt Lajos király sem mehetett mindjárt Zára alá, amint tervezé, hanem Kotromanics István boszniai és Lindvai Miklós szlavóniai bánt bízta meg, hogy mentsék föl Zárát. Ámde a velenczeiek ezeket megvesztegették, minek folytán semmi elhatározó lépést nem téve elvonultak s a záraiakat magokra hagyták. A derék polgárok azonban nem csüggedtek el. Abban a reményben, hogy a magyar király segítségökre jön, erélyesen folytatták a védelmet. De a várt segítség egyelőre elmaradt. A nápolyi ügyek kivánatossá tették Lajos királyra nézve, hogy Velenczével tűrhető viszonyba lépjen. E czélból Albert osztrák herczeg közbenjárását is kikérte. A köztársaság szívesen fogadá a herczeg közbenjárását, de kijelenté, hogy seregét a lázadó Zára alól nem vonhatja el. Kész volt azonban nyolczvanezer aranyat felajánlani a magyar királynak, ha Zárára és Dalmácziára való jogáról lemond. Lajos király erről tudni sem akart, sőt inkább határozottan sürgeté Zára ostromának megszüntetését. Ily körülmények között természetesen megszakadtak az alkudozások.

Az ostrom e közben mind hevesebben folyt. A velenczeiek bevették az erősségeket, a melyek a várossal szemben fekvő szigeteken voltak; a kikötőt elzáró lánczot elszakították, úgy hogy a várost vízen és szárazon is bekeríthették. Május 16-án azután általános rohamot intéztek a város falai ellen. Nyolczszázan estek el közülök, de azért a várost bevenniök nem sikerült. Ekkor favárukat kezdték megerősíteni, hogy védhessék magukat, ha netalán Lajos király Zára fölmentésére érkeznék.

Lajos 1346 nyarán csakugyan megérkezett seregével, melynek számát, – bizonyára túlozva – százezerre becsülték. Junius 25-én körülvette a velenczeiek favárát. Minthogy faltörő gépei nem voltak, tanácsot ült a záraiakkal. Abban állapodtak meg, hogy Zára faltörő gépeit kiviszik a városból, s míg a záraiak az egyik oldalról, addig a magyarok a másik két oldalról ostromolják meg a favárat. A favárnak ugyanis csak három oldala volt, a tenger felől nem volt elzárva.

Julius 1-én hajnalban kezdték az ostromot. A záraiak, mintegy háromezren, gépeiket a favárhoz vonszolták, a melyet a másik két oldalon a magyar sereg vett körül. Az ostrom serényen folyt. Már csak három torony állott a favár harmincznégy tornya közül, mikor három órakor délután a velenczei hajóhad legénysége partra szállott. Most a favár védői, a kik vagy tizenhatezren valának, leugranak a falakról s a záraiakra rohannak. Ezek vitézül védik magukat, de mivel a magyar sereg nem mozdult, visszaverettek. Minthogy kinn rekedt gépeiket a velenczeiek felgyujtották, gépek nélkül pedig semmit sem lehetett tenni, Lajos király harmadnapra bosszusan elvonult.

Zára ostroma.
Tintoretto festménye. Velenczében, a dogék palotájában. Az „Osztr.-magy. monarchia irásban és képben” czímű mű VIII. kötetéből.

Városunk elvesztését István boszniai bán s a hasonló nevű erdélyi vajda árulásának tulajdoníták a záraiak. Hogy az utóbbi áruló volt-e, bizonytalan. Annyi azonban áll, hogy a velenczeiek már korábban elhatározták, hogy a magyar főurakat, különösen Kotromanics István bánt megvesztegetik, hogy a királyt valamelyes szerződésre vagy visszavonulásra bírják. Tényleg a bán a Zára ostromát követő időben igen bizalmas viszonyban állott Velenczével, sőt szövetkezni akart a köztársasággal Lajos király ellen. A velenczei tanács azonban erre nem állott rá, mert Lajos király a zárai kudarcz után alkudozásokat kezdett.

A záraiak lemondván a reményről, hogy városukat megtarthassák, Lajos királyt kérték, hogy békét közvetítsen közöttük és Velencze között. Lajos azonnal követeket menesztett Velenczébe, kijelentvén, hogy kész lemondani Záráról, ha Velencze a város jogait tiszteletben és épségben tartja. Ámde a köztársaság kereken kijelenté, hogy ezt tenni nem fogja, szeretné azonban, ha a magyar király nem csak Záráról, hanem egész Dalmácziáról való jogáról lemondana. Hogy mennyire szívén feküdt Zára, illetőleg Dalmáczia birtoka, kitünik onnan, hogy a kivívott győzelem ellenére Lajos királynak Dalmácziáért százezer, Záráért magáért pedig hatvanezer aranyat ajánlott föl. De Lajos király jogáról nem lévén hajlandó lemondani, a velenczei követeket el sem fogadta.

Ez alatt a velenczeiek egyre folytatták az ostromot Zára ellen, mígnem a lakosság egy része lázongani kezdett s a város feladását követelé. Az előljárók ennek következtében követeket küldtek a velenczei táborba s uj szerződés alapján békét ajánlottak. De a büszke köztársaság föltétlen megadást követelt. Természetesen erre a zárai tanács nem állott reá, hanem folytatta a védelmi harczot. A nép ujabban fellázadt, de leveretett. A zsoldosok száma már nyolczvanra olvadt le. De azért a záraiak még mindig folytatták az ellenállást, mert remélték, hogy a magyar király segítségökre jön. Csakugyan Lajos a horvát bánt megbízta, hogy segítséget és élelmet vigyen nekik. De a velenczeiek megvesztegették a bánt, úgy hogy szándékosan visszamaradt.

Október elején még egy favárat építettek a velenczeiek és úgy elzárták a várost, hogy kivülről hírt sem vehetett. Az inség tetőpontra hágott. A nép mindinkább sürgette a megadást. Végre a polgárság november 25-én tartott gyűlésén elhatározta, hogy teljesíti a nép kívánságát. Hat előkelő követet küldöttek Velenczébe, a kik felajánlották a város föltétlen hódolatát és kegyelemért esdekeltek. Deczember 21-én tizenhat hónapi ostrom után vonultak be a velenczeiek Zárába. A tanácsot s a népet megeskették, a favárakat lerontották s a várost megrakták négyszáz gyalogosból és kétszáz lovasból álló őrséggel. Néhány héttel utóbb azonban elszedték a polgároktól a fegyvereket s az előkelőbbeket foglyokul Velenczébe hurczolták.

* * *

A békealkudozások elejtett fonalát a köztársaság a nápolyi hadjáratok folyamán, 1347 őszén vette fel ismét. Mikor Lajos király a velenczei területhez közeledett, hogy seregével átvonuljon, a kormánytanács elhatározta, hogy több nemest küld üdvözletére. Lajos király kegyesen fogadta ezeket, egyuttal kiállíttatta az útleveleket a köztársaság részéről bejelentett békeszerző követek számára, a kiket Riminiben vagy Forliban kivánt fogadni. Ámde a Nápolyba siető királyt a követek nem érhették utól.

Nápoly elfoglalásával a velenczei köztársaságot nem kis veszedelem fenyegeté. Ugyanis Lajos király Apuliából hajóhaddal, Dalmátország felől pedig szárazföldi sereggel készült megtámadni azt. A veszedelem annál nagyobb volt, mert Genua, Velencze régi vetélytársa, szintén Lajossal szövetkezett. Hogy a veszélyt elhárítsák, a velenczeiek Giustigniani Márkot, Morosini Andrást és Gradenigo Miklóst küldötték követekül 1348 tavaszán a Nápolyban időző Lajos királyhoz, hogy vele méltányos békét kössenek. Utjoktól nem sok eredményt vártak, mert Lajos királyról tudták, hogy Dalmácziát követeli vissza Zárával együtt. Ebbe pedig a köztársaság nem akart belemenni. Csakugyan nem végezhettek semmit, mert Lajos király május végén haza sietett. Út közben ő is küldött követeket Velenczébe. De mivel föltételeit még mindig tulzottaknak találták, a velenczeiek megkezdették az ellenséges intézkedéseket a magyarok ellen.

1348. julius elején Lajos király ujabb követeket küldött Velenczébe s akkor négy napi alkudozás után, 1348 augusztus 5-én fegyverszünet köttetett, még pedig nyolcz esztendőre, miután a kormánytanács kijelenté, hogyha a fegyverszünet létrejön, a magyar király hadai velenczei területen barátságos fogadtatásra találnak s a tenger is nyitva lesz előttök. A fegyverszünetet Lajos király és Dandolo András doge, továbbá húsz magyar és húsz főur erősíté meg esküjével.

Nagy Lajos arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Az 1. számú egészben hasonló a Károly Róbert-féle, illetőleg a flórenczi aranyhoz. A 2. számú, N. Lajos későbbi aranya, már egészen nemzeti jellegű. Egyik oldalán az Anjou-magyar czímer, e körirattal: † LODOVICI D(e)I G(racia) R(egis) VNGARIE (Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királyáé); a másikon Szt. László királynak, Lajos patrónusának álló alakja, jobbjában csatabárddal. Az utóbbi körirata: SAN(c)TVS LADISLAVS R(ex), azaz: Szt. László király.

A velenczeiek a fegyverszünet tartama alatt szerettek volna végleges békét kötni Lajos királylyal. Ez iránt többször lépéseket is tettek, de Lajos király mindannyiszor kitért kivánságuk elől. Ezt pedig azért tette, mert Dalmácziáról nem akart lemondani, sőt várta az alkalmat, hogy mikor foglalhatja vissza. Főleg a hű Zára elvesztését fájlalta. Többször ünnepélyesen megfogadta, hogy vagy megszabadítja e várost, vagy falai alá temetkezik. Hogy Velencze ellenében minél sikeresebben szállhasson síkra, a szomszéd olasz és német fejedelmekkel szövetséget kötött; öccsének: István herczegnek pedig, ki addig Erdélyt kormányozta, átadta Dalmát-, Horvát- és Szlavonországot, hogy e vidékeken rendet csináljon.

A fegyverszünet föltételeit Lajos király lelkiismeretesen megtartá. Nem úgy Velencze. Kedvezett Johannának, Lajos király ellenségének, kedvezett Dusán szerb fejedelemnek, aki nemcsak kivonta magát a magyar korona fenhatósága alól, hanem az elpártolt horvát főurakat is támogatá. A velenczeiek a kikötőikben megfordult magyar hadi népeket is bántalmazták. Ez magyarázza meg, hogy midőn 1352-ben De Valente János, Genua herczege, Lajos királynak szövetséget ajánlott, hogy egyesült erővel Velenczét megrontsák, Lajos király azonnal kész volt a szövetség elfogadására. 1352. október 22-én kötötték meg két évre, a következő föltételek mellett: A genuaiak a tengeren, a magyarok a szárazon támadjanak. A mit Dalmácziában és a szomszédos szigeteken elfoglalnak, az a magyar királyé, a mit pedig másutt foglalnak el, az a genuaiaké legyen. A lakosokat mindkét fél kifoszthatja, kivéve Spalato lakosait, a kik mindenkor hűknek mutatkoztak a magyar királyhoz. A közösen szerzett zsákmányon osztozkodnak, de a mit a magyarok maguk szereznek, az csakis őket illesse; ép úgy a genuaiakat, a mit ők szereznek.

A velenczei tanács hírét vévén e szövetségnek, azonnal két előkelő tagját küldé Magyarországba, hogy Lajos királyt Dalmácziát illetőleg egyességre s a fegyverszünet megtartására bírják. Hiába volt minden fáradozásuk: nem érhettek czélt.

E közben Pagano Doria, a genuai tengernagy harminczhárom gályával észrevétlenül az Ádriai-tengerbe evezett. Váratlan megjelenése nagy rettegést keltett Velenczében, mert Pisani, a velenczei tengernagy, hajóival Szardinia körül járt, ott keresvén a genuai hajókat. Mindenki fegyvert fogott, a kikötőt erős lánczczal elzárták, őröket állítottak fel, kémeket küldöttek ki, Pisanit pedig sietve haza szállították. Pisani jött is, de Doria akkorra már elvitorlázott.

A kötött szövetség ellenére Lajos király e hadjáratban nem vett részt, mert IV. Károly császár, a kivel az osztrák herczegek udvarában, Bécsben,1353. tavaszán találkozott, a velenczeiek kérésére lebeszélte őt szándékáról, hogy a köztársaságot megtámadja. Ugyanis Károly ép akkoriban Itáliába készült a hatalmas Giovanni Visconti ellen, vállalatához pedig a velenczeiek pártfogására volt szüksége. Ezért lépett föl, mint közbenjáró, Velencze érdekében.

Lajos király nemcsak hogy nem támadott, hanem kijelenté, hogy a hátralévő három év alatt sem fogja megszegni a fegyverszünetet. Midőn erre a velenczei követek ismét folytatni akarták az alkudozásokat, Lajos azt üzente nekik, hogy ne fáradjanak, mert öccse: István herczeg úgy sem akarta elfogadni a köztársaság föltételeit; ő pedig ha háborút indít is, három héttel előbb megüzeni.

A köztársaság ennek ellenére 1356-ban is tett lépéseket, hogy Lajos királylyal megkösse a békét. Ismét a régi föltételekkel állott elő, sőt azt kivánta, hogy Klissa és Almissa várakat is adja át Lajos király, melyek 1355-ben kerültek a kezére. Mindezért évi hétezer aranyat ígért; Zárát is kész volt visszafogadni kegyelmébe s úgy bánni vele, mint egyéb városaival. Ugyanakkor tovább folytatta régi ármányait Lajos ellen. Mindvégig titkos szövetségben állott Dusán szerb fedelemmel, majd ennek 1355-ben bekövetkezett halála után, örököseivel is. Scardonát is megszerezte pénzen Mladen bán özvegyétől. Ezek után természetes, ha a békéből semmi sem lett. Sőt Lajos király, a ki ép a szerbek ellen készült, a köztársaság kétszinűsége miatt haragra gyulva, egyszerre csak megváltoztatta tervét és hadait 1356 tavaszán Velencze ellen indítá.

Csuzi János horvátországi bánt Dalmácziába küldé, maga pedig hadaival Zágrábból Treviso felé nyomult, szándéka lévén Velenczét erről az oldalról megtámadni. Utját Krajnán és Friaulon át vette. Albert osztrák herczeg, a kivel szövetségben állott, nemcsak azt engedte meg, hogy hadaival tartományán átvonuljon, hanem maga is adott Lajosnak némi segítséget. A görczi grófok s az aquiléjai patriarcha szintén pártjára állottak. IV. Károly császár is előmozdítá vállalatát.

Elfoglalván Coneglianot s nehány kisebb várat, Lajos hadaival átkelt a Piávén és Trevisot szállotta meg. A felső-olaszországi városok urai, főleg Carrarai Ferencz, Pádua herczege, készséggel támogatták Lajos királyt. Hisz az általok gyűlölt, fönhéjázó Velencze megalázásáról volt szó.

Trevisot sokáig ostromolta Lajos király, a nélkül, hogy bevehette volna. Az ostrom idején történt, hogy Gradenigo János doge meghalt. Utódául Delfino Jánost választották meg, egyikét Treviso parancsnokainak. A velenczei kormánytanács ekkor Lajos királyt kérte, hogy a megválasztott dogét engedje szabadon Velenczébe menni. Lajos király, bár a kérés megtagadásával nem csekély bajt okozhatott volna a köztársaságnak, készséggel megadta az engedelmet s az új doget tisztelettel kisértette táborán keresztül. Talán ez bírta rá Velenczét, hogy midőn egy Baldachino Julián nevű treviosi kalandor vállalkozott, hogy Lajos királyt élve vagy halva kezeibe szolgáltatja, visszautasította az ajánlatot, sőt Lajost utóbb értesítette is róla.

Treviso ostroma sokáig elhuzódván, Lajos király seregének vezérletét átruházta Monoszlai Tamásra, az esztergomi érsek testvérére, maga pedig augusztus vége felé Budára indult. Távoztával a velenczeiek vissza akarták foglalni Conegliánot, de vállalatuk nem sikerült. Trevisoban e közben oly rosszra fordultak a dolgok, hogy a város már-már megadta magát, midőn november 11-én a hadakozó felek öt hónapi fegyverszünetet kötöttek.

Ez Péter pattii püspöknek, a pápa követének közbenjárására történt, a ki előbb Velenczébe ment, majd Budára tért, átadta a zászlót, melyet a pápa Lajosnak, mint az egyház védőjének küldött s a királyt hajlandóvá tette a béke iránt.

Lajos király erre Szécsi Miklós vezetése alatt 1357. márczius havában ujabb követséget menesztett Velenczébe, a melyben Zára város képviselői is részt vettek. A követek visszakivánták Dalmátországot minden városával s a hozzátartozó részekkel, a melyeket állításuk szerint Velencze jogtalanul birt.

A velenczeiek nem akarván elfogadni e föltételeket, húzták-halasztották a tárgyalásokat. Majd nagyon általánosoknak találták az eléjök terjesztett föltételeket, majd Zára és Nona átadásáról nem akartak semmit sem tudni. Végre a magyar követek a következő pontokat terjesztették a velenczei kormánytanács elé: Velencze engedje át Lajos királynak Spalato, Trau, Sebenico, Scardona és Nona városokat. Zárát és Dalmáczia többi részét, mint magyar hűbért, tovább is birhatja, évi adófizetés kötelezettsége mellett, de Zára városát a hozzátartozó szigetekkel és földterületekkel előbbi állapotába helyezze vissza, lebontván a város féken tartása végett épített erősséget is. A Lajoshoz hű maradt zárai polgárok szabadon visszatérhessenek s javaikat is kapják vissza, a város pedig mindazokat a kiváltságokat és szabadalmakat élvezze, a melyeket előbb élvezett. A szerbek ellen indítandó háborúhoz Velencze két gályát állítson ki a magyar király számára. Ha pedig Lajos a Szentföldre vezetne keresztes hadat, akkor tíz gályát tartozzék felszerelni s a király rendelkezésére bocsátani. Hadi költség fejében százezer forintot fizessen. A békekötésbe a magyar király szövetségesei is belefoglaltassanak. Viszonzásul Lajos király visszaadja mindazon helyeket, melyeket a velenczei területen elfoglalt s Velenczével szövetséget köt, a római pápát kivéve, bárki ellen.

Nagy Lajos király első nagy pecsétjének előlapja.
Tull Ö. rajza.
Középen a király, díszes faragású trónon ülve. Fejét liliomos korona ékesíti, jobbjában liliomos kormánypálczát tart, baljában az ország almáját fogja. Testét bő, hasított ujjú ruha födi. A körirat: † LODOVICUS DEI GR(aci)A HVNGARIE DALMACIE CROACIE RAME S(er)VIE GALICIE LODOMERIE. Azaz: Lajos, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria … A folytatólagos körirat a pecsét hátlapján: † COMANIE BOLGARIEQ(ue) REX P(ri)NCEPS SALERNITANUS ET HONORIS MONTIS S(an)CTI ANGELI D(omi)N(u)S. Azaz: Kumánia és Bulgária királya, salernói herczeg s a Szt. Angyalhegyi javadalom ura.

Minthogy e pontokat a velenczeiek csak részben akarták elfogadni, s főleg a záraiaknak nem akarták megadni régi szabadságukat, az alkudozások megszakadtak, noha Carrarai Ferencz, Pádua ura, és a pattii püspök is közbenjártak a béke érdekében.

Ennek következtében a háború 1357 tavaszán ujra kitört. Monoszlai Tamás, a ki tovább folytatta Treviso ostromát, több ízben győzelmet aratott az ellenségen. Hasonlóképen sikerrel működött Kont Miklós nádor is, a ki junius havában érkezett egy ujabb hadsereggel, a melylyel elfoglalta Serra-Vallét és Mestrét, majd Castel-Francot fogta ostrom alá.

A nádor Carrarai Ferencz közvetítésével uj békealkudozásokat kezdett Páduában, de sikertelenül. Castel-Francot sem bírván bevenni, elhagyta a háború színhelyét s visszatért Magyarországba. Távozta előtt a vezérséget Monoszlai Tamásnak adta át, akit Lajos király nemsokára Hémfia Benedekkel helyettesített. Benedek több ízben megverte a velenczeieket, de nem maradt sokáig a sereg élén, mert a király a vezérséget ismét Monoszlai Tamásra ruházta. Tamás vitézül megvédte az elfoglalt területet, de Velenczét megtörnie nem sikerült.

Végre is Dalmácziában dőlt el a háború sorsa. Ugyanis Csuzi János annyira szorongatta a velenczeiektől jóformán cserben hagyott dalmácziai városokat, hogy azok elhatározták, hogy visszatérnek természetes urokhoz, a magyar királyhoz. Elsőben is Spalato és Trau városok pártoltak el Velenczétől. Közösen megbeszélt terv szerint 1357. julius 8-án éjjel a spalatóiak összegyülekeztek városuk egyik templomában, s miután a város őrizetére kirendelt két velenczei zászlóaljat elfogták és elzárták, felkeresték Quirino Jánost, a város grófját, a kinek tudtára adták, hogy megadják magukat törvényes uroknak, amiért a város kulcsait kivánják tőle. A meglepett gróf kénytelen volt a kivánságot teljesíteni. A trauiak a Spalatóban történtekről értesülvén, minthogy némi aggodalmaik voltak, megvárták, míg grófjuk, Bembo Márk kimegy a városból, hogy szokása szerint a barátoknál misét hallgasson. Ekkor azután elzárták a várost s így a gróf kintrekedt. Bembo Spalatoba ment, a mely városnak azelőtt grófja vala. Nehány napig Spalatoban maradt, azután Quirino Jánossal együtt haza vitorlázott Velenczébe. Lajos király a hűségére tért spalatoiakat kegyesen fogadta, megerősítvén régi szabadalmaikat és kiváltságaikat.

Nagy Lajos király második pecsétjének hátlapja.
Tull Ö. rajza.
Középen kettős kereszttel ékesített czimerpajzs. A kereszt három ívből képezett talapzaton áll, mely az Anjouk liliomával van diszítve. A kereszt ágainak találkozó pontján csillagszerű dísz van. A czímerpajzsot inda-vonalak teszik még diszesebbé. A hátteret hat ívből képezett csillag alkotja. Mindegyik ív három kisebb ívet fog körül. A nagyobb ívek találkozó pontjain az Anjou-liliom. Ugyanazzal van behintve az egész háttér, még pedig akkép, hogy mindegyik liliom egy-egy kis négyszögbe van foglalva. A körirat: † S(igillum) SECVNDVM LODOVICI DEI GR(aci)A REGIS HVNGARIE ET ALIORVM REGN(oru)M IN ALIA PARTE SIGILLI EXPRESSORVM. Azaz: Lajos, Isten kegyelméből Magyarország s a pecsét másik oldalán kifejezett országok királyának második pecsétje.

Spalato és Trau példája buzdítólag hatott a többi dalmát városokra is.

Zárát Lajos király hadai már jó ideje ostromolták. Az ostromlók között német zsoldosok is voltak, a kiket Carrarai Ferencz küldött Ellerbach Konrád vezérlete alatt. Ezeket Szent-Mihály templomának apátja, egyetértve a polgárok egy részével, éjnek idején beereszté a városba. A német zsoldosok berontottak és elszánt küzdelem után, melyben Ellerbach elesett, a velenczei zsoldosokat a várba szorították. Igy jutott Zára városa 1357. szeptember 17-én a magyar király kezére. A vár őrsége csak a békekötés után adta meg magát. A velenczei kormánytanács Zára grófján: Falieri Mihályon bosszulta meg magát. Gyávasággal vádolván őt, sulyos pénzbirságra, egy évi börtönre s egy évi hivatalvesztésre itélte.

Nona városát Csuzi János kényszeríté a megadásra. Sebenico önként átpártolt a királyhoz, még pedig hasonló körülmények között, mint Trau és Spalato. 1358 elején Brazza is Lajos hűségére tért.

Miután a király hadai a velenczei területen is némi előnyt vívtak ki, a velenczei köztársaság végre VI. Incze pápát kérte fel közbenjáróul és 1357. november 28-án követeket küldött Zárába Lajos királyhoz a béke megkötése végett.

Lajos király azt kivánta, hogy Velencze Dalmátország birtokáról örökre mondjon le. A velenczei tanácsban e fölött élénk vita keletkezett, de végre is a békepárt kerekedett fölül, s így a békét 1358. február 18-án megkötötték Zárában, a következő föltételek mellett: Velencze lemond egész Dalmácziáról, a quarneroi öböltől Durazzo határáig, a rajta levő városokkal, erősségekkel együtt. Lemond továbbá Ozero, Cherso, Veglia, Arbe, Pago, Brazza, Lesina és Curzola szigetekről. Lemond Dalmát- és Horvátország cziméről is, a melyet a dogék századokon át viseltek. Lemond minden jogáról és minden jogorvoslatról, hogy e területeket valaha visszaveszi. Végül ünnepélyes esküvel igéri, hogy Dalmát- és Horvátország belügyeibe avatkozni nem fog. Ez ellenében Lajos király igéri, hogy mindazon várakat és helyeket, melyeket Treviso, Cedena és Isztria területén elfoglalva tart, huszonkét nap alatt átadja. A hadifoglyok kölcsönösen szabadon bocsáttatnak. Mind a két fél a hajózást és kereskedést illetőleg teljes szabadsággal bir. A kalózokat egyikök sem fogadja oltalmába. A béke ellen vétőt jelentse fel a másik fél a szentszéknek, a mely egy hónap leforgása alatt itéletet mond felette. A netalán okozott kárért az elmarasztalt fél elégtétellel tartozik. A békére a doge Szent-Márk templomában február 25-én, huszonkét előkelő nemessel tett esküt, Szécsi Miklós országbiró és Kanizsai István zágrábi püspök kezébe.

* * *

A zárai békekötés megbénítá Velencze hatalmát. Nemcsak Dalmátországtól fosztotta meg, hanem a kereskedelem monopoliumától is. Hozzájárult, hogy szorult helyzetében vetélytársa: Genua, továbbá az osztrák herczegek, Verona, Pádua, az aquiléjai patriarcha és más szomszédok, valamint az olasz tengerparti államok az ő rovására igyekeztek gyarapítani hatalmokat. Velencze erővel nem bírván, álnoksághoz folyamodott: a békepontokat nem mindenben teljesíté; főleg a dalmát városokkal szemben, akiknek kereskedelmét sokféleképen gátolta. A többi között megtiltá a dalmácziai só bevitelét Velenczébe, Cattarót és Raguzát pedig egyenesen eltiltá a vele való kereskedéstől, valamely állítólagos sértés miatt, a melyért e városok vonakodtak elégtételt adni.

Nagy Lajos bevonul Zárába.
Reliefkép Szt. Simon ezüst-koporsóján, Zárában. Ágotha J. rajza. Mayer: „Szt. Simon ezüst-koporsója” czímű művéből.
A kép azt a jelenetet ábrázolja, mikor Lajos király a megkötött béke után bevonul Zárába. Jobbról a tenger, rajta a királyi gálya s két bárka, melyeken a király és kisérete partra evezett. A záraiak térden állva mutatják be hódolatukat a nagy királynak, aki nekik Szt. Simon ereklyéivel kedveskedik. A város falai, valamint a kikötő partján látható mennyezet a magyar Anjou-czimerrel vannak ékesítve.

A békepontok e megszegése természetesen bántotta Lajos királyt, de mivel gályái nem voltak, nem léphetett föl Velencze ellenében.

Végre tizenöt év mulva a kötött béke után, ismét megujult az ellenségeskedés Velencze és Magyarország között. Okot erre az adott, hogy Velencze valami határsértésért megtámadta Carrarai Ferenczet, Pádua urát és Lajos szövetségesét, a kit Lajos király az 1358-iki zárai békébe is belefoglalt volt, s a kinek jutalmul, a miért vele tartott, Feltrét és Bellunot adta, a melyeket előbb IV. Károly császártól kapott volt. Lajos király, továbbá Florencz és Pisa városok, XI. Gergely pápa kérelmére tettek ugyan lépéseket a velenczei köztársaságnál, de csak két havi fegyverszünetet bírtak kieszközölni.

A fegyverszünet lejártával megkezdődött a háború. Lajos király szövetségese: Carrarai Ferencz kérelmére Laczkfi István vajdát, a hasonló nevű vajda és nápolyi hős fiát, kétezer lovassal küldé Felső-Olaszországba, nemsokára pedig egy kétezerötszáz lovasból álló csapatot küldött, amelynek Telegdi Tamás esztergomi érsek volt a vezére. Ugyanakkor 1373. február 7-én kiáltványt bocsátott ki, a melyben a háború okát föltárván, kijelenté, hogy tengeren és szárazon megtámadja Velenczét, ezt a „felfuvalkodott várost”, egyuttal kalózjogot adott ellene mindenkinek s a háború tartamára ellenségeinek megnyitá Dalmáczia réveit és városait. Pádua herczegével az osztrák herczegek: III. Albert és Lipót is tartottak, a kiket Lajos király nyert meg, a miért Páduától Feltrét és Bellunot kapták. Károly császárt is megnyerte Lajos, a ki iránta való tekintetből ráírt milanói helytartóira: Visconti Bernabos-ra és Galeazzo-ra, hogy Lajos szövetségesei ellenében semlegesen viseljék magokat.

Carrarai Ferencz a magyar segélyhadat magához vévén, azt a Piave védelmére küldé. E folyó partján volt a velenczeiek elsánczolt tábora, a melyet Carrarai Ferencz s a magyarok megleptek. A velenczeiek vereséget szenvedtek, vezéreik: Giustignani Tádé, Camino Gellért, Risolini Azzo és mások fogságba estek és foglyokul Magyarországba vitettek. A tengeren inkább kedvezett Velenczének a szerencse. Általában azonban rosszul állottak ügyei, úgy hogy kénytelen volt ötezer törököt és morlákot fogadni zsoldjába.

Olasz gálya a XIV. századból.
Reliefkép Szt. Simon ezüst koporsóján, Zárában.
A kép Szt. Simon egyik csodáját tünteti föl. A gályát a gonosz szellem megrontani készül, de Szt. Simon a hajósnép könyörgésére elűzi őt.

Most Treviso elfoglalására indult hadaival Carrarai Ferencz. A város védelmére épített palánkokat a magyarok segítségével lerombolta s a velenczeieket a palánkokból kiűzte. De egy másik támadás alkalmával a magyar segélycsapatok szerencsétlenül jártak, mert a velenczeiek s a törökök által két tűz közé szoríttatván, kénytelenek voltak magokat megadni. István vajda sok mással fogságba esett s a velenczei hirhedt ólom-kamrák egyikébe záratott.

Szt. Simon ezüst koporsója.
Az „Osztr.-magy. monarchia irásban és képben” czímű mű VIII. köt.
A zárai Szt. Simon-templomban. A szent ereklyét úgy látszik a zárai békekötés alkalmával szerezte vissza és vitette Zárába Lajos király, ahol azokat már azelőtt is őrizték. 1371-ben a király nejével Erzsébettel ismét Zárában járván, a királyné ennek emlékére Milanoi Ferencz mesterrel az itt látható díszes koporsót készítteté az ereklyék számára. A koporsó, mely 2 méter hosszú, 0.8 méter széles és 1.25 méter magas, tömör ezüstből készült. Szobrászati tekintetben is kiválóan figyelemre méltó, mert minden oldalát reliefképek borítják, melyeknél szebbet alig mutathat fel a XIV. századi olasz szobrászat.

Hogy a csorbát kiköszörülje, Lajos király nyomban ezerötszáz lovasból álló csapatot küldött Carrarai Ferencz segítségére. De miután Velencze a páduai herczeg ellen testvérét fellázítá, s a Viscontiak is mint Velencze szövetségesei fenyegető állást foglaltak el, Lajos király azt tanácsolá Carrarai Ferencznek, hogy kössön békét. A béke a pápa közbenjárásával csakugyan létre is jött 1373. szeptember 21-én, még pedig Páduára nézve igen terhes föltételek mellett. Leginkább bántá Carrarai Ferenczet az, hogy fiát Velenczébe kellett küldenie, hogy ott a nagy tanácsteremben térden állva kérjen bocsánatot a signoriától.

Csakhamar ujabb háború támadt, még pedig ezuttal Velencze és Ausztria között, minthogy a Páduától az osztrák herczegeknek átadott helyeket a velenczeiek a magok számára követelék. Lajos király közbenjárására azonban csakhamar fegyverszünetre, majd békére lépnek a hadakozó felek.

Ebben a háborúban használtak a velenczeiek először ágyút, a melyet egy egykorú kronikás imígyen ír le: „Ormótlan öblösszájú vasszerszám az, a mely hosszában ki van fúrva. A nyilásba gömbölyű követ, továbbá kénből, salétromból és szénből készült port tesznek. Ha ezt a port egy külön lyukon át meggyujtják, a beletett kő oly erővel repül kifelé, hogy nincs az a fal, a mely ellent állhatna neki; közben pedig, mintha mennydörgés szólana.” Az uj találmány csakhamar elterjedt mindenfelé.

1378-ban Lajos király, mint Génua szövetségese, ujból háborúba keveredett a köztársasággal. A háborúra okot adott az, hogy a velenczeiek V. János konstantinápolyi császártól megvették Tenedos szigetét. Ezért a génuaiak, a kik féltékenyen őrízték a Fekete-tenger bejáratait, kiszabadították fogságából János császár pártütő fiát, a ki azután az ő segítségökkel bevette Konstantinápolyt, s miután magát császárrá koronáztatá, Tenedos szigetét a génuaiaknak engedte át. De a sziget parancsnoka és lakosai hívek maradtak császárjokhoz s a szigetet a velenczeiek kezére bocsáták. Ebből háború támadt Velencze és Génua között, melybe mint Génua szövetségese, Lajos, valamint Carrarai Ferencz, továbbá a veronaiak s az aquiléjai patriárka is belesodortattak. Velencze részén csak a cziprusi király és Visconti Bernabos állottak.

Miután a béke iránti kisérletek, melyeket Pádua herczege Lajos király ösztönzésére tett, eredménytelenek maradtak, a herczeg 16,000 emberével, köztük nagyszámú magyarral megtámadta Mestrét s Velenczét a száraz felől elzárta. Ezért meg Visconti Bernabos Verona urára ütött, a kinek tartományát viszont a magyarok pusztították, Horváthi János, mácsói bán vezérlete alatt. Ily körülmények között Visconti három hónapi fegyverszünetet kötött, mely idő alatt a génuai területet rohanta meg, de visszaveretett.

Nagy Lajos király ezüst érme.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról
Az u. n. pólyáknak s a kettős keresztnek mai czímerünkhez hasonló, hasított pajzsban való egyesitése Nagy Lajosnak közlött érmén fordul elő legelőször. Az érem hátlapján ltáható szerecsenfej a Szerecseny-család czimere, amely család tagjai N. Lajos idejében a pécsi és szerémi kamarák ispánjai, továbbá a magyar- és erdélyországi sókamarák és harminczadok bérlői valának.

Míg ekképen a szárazföldön harczoltak egymással a szövetségesek, addig a tengeren Velencze és Génua állottak szemtől szemben. 1370. máj. 30-án a Tiber folyó torkolata közelében ütköztek meg, mely alkalommal Pisani Viktor, a velenczei hajóhad parancsnoka, segítve az akkor dühöngött vihartól, legyőzte a génuaikat, a kiknek tíz gályája közül hatot elfognia sikerült. Maga a tengernagy: Fiesco Lajos szintén fogságba esett. A megszabadult négy gálya megkerülve az olasz félszigetet, Zára kikötőjében keresett oltalmat. Pisani utánok eredt, megtámadta és bevette Cattarót és Sebenicót, majd Traut próbálta elfoglalni, mert azt hivé, hogy a génuai hajóhad maradványa itt horgonyoz. S miután a traui kikötőt nem birta elfoglalni, Arbe szigetét keríté hatalmába s nehány ágyúgolyót Zárába küldött. A kormánytanács utasítása folytán Pisani ujabb kisérletet tett Zára elfoglalására, de ezuttal is sikertelenül. E közben bekövetkezett a tél, a melyet a hadakozó felek pihenésre használtak föl.

1379 tavaszán a génuaiak ujból támadólag léptek föl. Kicsalták a pólai révben horgonyzó velenczeieket, a kiknek parancsnoka: Pisani kelletlenül követte a kihivást, de azután rohamra vezetvén gályáit, elfoglalta Doria Luczián tengernagy hajóját, mi közben a tengernagy maga elesett. A vezér halálán elkeseredett génuaiak azonban támogatva a rejtekökből elősiető gályáktól, csakhamar olyan fordulatot adtak az ütközetnek, hogy rövid pár óra alatt tizenöt velenczei gálya, valamint kétezer fogoly esett a kezökbe. Pisani Parenzóba volt kénytelen menekülni. A csatavesztésért természetesen őt tették felelőssé, halálra itélték s börtönbe vetették. Kár, hogy a génuaiak a pólai győzelmet nem használták ki kellőleg. Ha megtámadják Velenczét, alighanem elfoglalták volna. Doria Péter, az uj tengernagy, ezt nem tette, mert előbb Cattarót, Sebenicót és Arbét akarta kiragadni a velenczeiek kezéből.

A legközelebbi veszélytől megszabadulván, a velenczeiek Contarini Zakáriást és Priuli Jakabot követekül Budára küldték, hogy Lajos királytól békét kérjenek. E követségnek azonban inkább csak időnyerés volt a czélja. Jól látta ezt Durazzói Károly herczeg, a megölt herczeg öccsének, Lajosnak a fia, a kit Lajos király még 1362-ben hívott udvarába s utóbb Horvát- és Dalmátország kormányzójává tett, továbbá a győri s a váradi püspök, valamint Jakab országbiró, a kiket Lajos a követekkel való alkudozásokkal megbizott volt.

Ez okból az eléjök terjesztett békepontokra csak kitérő feleleteket adtak. Lajos király maga is ünnepélyes kihallgatáson fogadván a követeket, kijelenté, hogy a királyi tanács határozatához képest csak a helyszínén, Velencze közelében tárgyalhat velök. Ez annyit tett, hogy el van határozva a háború folytatására. Erre különben szövetségesei: a páduaiak és génuaiak is unszolták, a kik ismerve Velencze teljes kimerültségét, azzal biztatták a királyt, hogy szeptember végeig a várost neki átszolgáltatják.

E közben tovább folyt a harcz vízen és szárazon egyaránt. A szárazon a szövetségesek nem sok eredményt bírtak felmutatni. Trevisót körülfogták ugyan, de meg nem ostromolhatták. Annál elkeseredettebben harczoltak a tengeren. A velenczeiek a Lidót, továbbá a malamoccoi és chioggiai csatornát elzárták, mégis Doria Péternek sikerült a génuai és dalmácziai gályákkal, továbbá a páduai segélyhadakkal Chioggiát kétségbeesett küzdelem után elfoglalnia. (1379. aug. 16.) A megrémült velenczeiek erre követeket küldöttek Chioggiába, a kik fehér lapot vittek magukkal, hogy Doria és Carrarai Ferencz írják reá a béke föltételeit. Carrarai Ferencz hajlandó is lett volna megkötni a békét, de a génuaiak kijelentették, hogy előbb nem békülnek, míg zablát nem vetnek arra a négy érczlóra, amely Szent-Márk egyházának homlokzatát ékíti.

Velencze.
(Előtérben a dogék palotája.)

A köztársaság mind szorultabb helyzetbe jutott. A szövetségesek a Velenczét védő erősségeket egytől-egyig elfoglalták már, csak a város volt még hátra. Velencze létele forgott koczkán. Kétségbeejtő helyzetében Hém Benedek bán és Jakab ispán országbiró, a kiket a velenczeiek a magok részére nyertek, a magyar táborban járt velenczei követeknek azt tanácsolták, hogy Velencze, ha teljesen tönkre menni nem akar, adja magát a magyar korona védelme alá, fizessen évenként némi adót s a magyar király fönhatóságának elismerése jeléül tűzze ki a magyar zászlót; akkor majd a szövetségesek nem merik megtámadni. Ezt az ajánlatot Gradenigo János, az egyik követ közölte a dogeval, a ki igen megörült neki. Nemsokára a velenczei követek Saciléba utaztak Durazzói Károly herczeghez, kijelentvén, hogy a doge s a velenczei tanács elfogadják a nekik tett ajánlatot, a közlött föltételek mellett. Durazzói Károly herczeg a vele volt urakkal tanácskozván, eleinte elfogadni látszott a föltételeket, sőt biztosította a követeket, hogy a génuaiakat és páduaiakat Velenczétől visszatartja; később azonban oly súlyos föltételekkel állottak elő az alkudozásokkal megbízott magyar urak, hogy Velencze azokat el nem fogadhatta. Azt követelték legalább, – ez volt a föltételek minimuma – hogy Velencze ismerje el a magyar királyt és utódait urainak, évenként fizessen százezer aranyat adóul, hadi kárpótlásul pedig egyszersmindenkorra egy milliót; a hadi kárpótlás lefizetéseig a doge süvege s a köztársaság kincsei szolgáljanak zálogul; Velencze mondjon le továbbá Triesztről s adja át szárazföldi birtokait: Trevisót, Coneglianót, Castelfrancót, Mestrét, Cenedát stb; a dalmácziai városok ismét szabadon árulhatják sójukat, vagy ha e szabadságukban megszoríttatnának, akkor Velencze fizessen kárpótlást. E szigorú föltételekkel kétségkivül csak a szövetségesek befolyására hozakodtak elő a magyar urak, a kiket amazok árulással is vádoltak.

A velenczei követek az eléjök terjesztett ujabb föltételeket már azért sem fogadhatták el, mert tudták, hogy még a magyar király szövetségeseinek is eleget kell tenniök. E végből titkos tárgyalásokat is folytatott a köztársaság Génuával és Páduával, de ezek a tárgyalások nem vezettek eredményre. Velenczének most az volt a terve, hogy húzza-halaszsza a tárgyalásokat, miközben ellenségei között bizalmatlanságot törekedett kelteni. A viszony a magyarok s szövetségeseik között ennek következtében mind feszültebbé lőn, de hála Lajos király bölcs mérsékletének, azért meg nem szakadt.

E közben négy-öt hónap telt el folytonos alkudozások között, a mely időt a velenczeiek jól felhasználták. Mindenek előtt szabadon bocsátották Pisanit, a népszerű tengernagyot, s őt bízták meg a szükséges védelmi intézkedések megtételével. Pisani erősségeket emelt, gályákat épített és javíttatott ki, a naszádokat is fölszereltette hadi czélokra, a polgárok között fegyvereket osztogatott ki, hogy képesek legyenek a harczra, végül besorozta mindazokat, a kik hajós szolgálatra alkalmasaknak látszottak. A polgárok s a papság vetélkedett az áldozatkészségben. Maga a doge is: Contarini András lemondott fizetéséről s minden ezüstjét felajánlotta hazája javára. Majd 1379. deczember 21-én, noha már 70 év nyomta a vállát, maga is gályára szállt a tanács egy részével, kijelentvén, hogy átveszi a fővezérséget s addig vissza nem tér, míg az ellenséget a város alól el nem űzi. Nemsokára kedvező fordulat állott be a velenczeiekre nézve. Pisani admirális, miután sikerült a génuai hajóhadat a lagunákba bezárni, Chioggiát fél évig ostromolta s az ellenséges hajóhadat 1380. junius 24-én megadásra kényszeríté. A Chioggia fölmentésére küldött génuai gályák, a melyeknek élén Maruffo tengernagy állott, már későn érkeztek. Mindazonáltal elfoglalták Triesztet, Polát, Arbét és Capo d’Istriát, majd augusztus 8-án Velencze alá eveztek. A kormánytanács Pisánit küldé ellenök, de a hős megbetegedett és nehány nap mulva meghalt. Utódja Zeno Károly a zárai kikötőbe menekült hajóhadat megtámadta, de vállalata nem sikerült; csak Zenget foglalta el. Velencze vége belátván, hogy Trevisot és területét nem tarthatja meg, nehogy e tartományt gyűlölt szomszédjának: Carrarai Ferencznek legyen kénytelen átadni, odaajándékozta Lipót osztrák herczegnek, azzal a kikötéssel, hogy legkésőbb a következő év február 2-ig Carrarai Ferencz ellen megkezdi a háborút.

Az ellenségeskedés még mindig folyt, végre VI. Amadé savoyai grófnak s a flórenczi köztársaságnak közvetítésével Turinban 1381 tavaszán békekongresszus ült össze, a melynek eredménye volt, hogy Velencze ellenségeivel külön-külön kiegyezett. A békekötések között reánk csak az bír érdekkel, a melyet a megalázott signoria 1381. augusztus 24-én Lajossal kötött. E szerint megerősítették az 1358-iki zárai békekötést; a dalmatáknak megengedték, hogy harminczötezer arany erejéig Velencze területére magyar árút vihessenek be vámfizetés kötelezettsége nélkül, kivéve a sót, a miért a köztársaság a magyar királynak örök időkig évenként Szent-István napján hétezer aranyat tartozik fizetni; végül a háború folyamán elfoglalt helyeket s a hadi foglyokat kölcsönösen kiadják. E békekötést mind a doge, mind Lajos király esküvel erősítették meg, még pedig amaz október 4-én Velenczében, emez november 26-án Diósgyőrött. A békekötés alkalmával a köztársaság azzal is kedveskedett Lajos királynak, hogy odaajándékozta neki Remete-Szent-Pál ereklyéit, a melyeket Magyarországba hozván, ideiglenesen a budai királyi palotában, majd a pálosoknak Buda közelében lévő szent-lőrinczi kolostorában helyeztek el.

* * *

A velenczei háborút Lajos király nem fogadta kellő erélylyel. Ha ezt teszi vala, Velenczét annyira meggyöngíti, hogy Dalmácziára nézve többé veszélyessé nem válhatik. Hogy nem így történt, annak oka a nápolyi viszonyokban rejlett.

Mióta Lajos hadait a nápolyi királyság területéről visszahívta, többé gyűlölt sógornőjét trónja birtokában nem háborgatta. A királynénak, noha már három ízben lépett házasságra – először Endrével, azután Tarenti Lajossal, majd ennek 1362-ben bekövetkezett halála után Arragóniai Jakab, czímzetes mallorcai királylyal – nem volt egyenes örököse. Ily körülmények között Lajos király Nápolyra való jogát a maga, illetőleg családja számára akarván biztosítani, 1368-ban követeket küldött a pápához, kijelentvén, hogy noha a nápolyi királyság jog szerint őt illeti, Johannát, míg él, nem akarja háborgatni annak birtokában: nem szeretné azonban, ha a királyné halálával az ország idegenekre szállana; kéri tehát a pápát, hogy az ő jogának kedvezzen. Nápolyhoz való jogát elhalt öccse, István herczeg leányára: Erzsébetre szerette volna ruházni, akit Tarenti Fülöp herczeghez adott nőül. Fülöp Johannával sógorságban állott, mert első felesége Mária, Johanna húga és Durazzói Károly özvegye volt.

Részlet Szt. Simon ereklyetartó koporsójáról.
Ágotha J. rajza. Mayer: „Szt. Simon ezüst-koporsója” cz. művéből.
(A középen ülő férfiú valószinüleg Durazzói Károly herczeg, a mellette álló nő pedig neje: Margit herczegnő, a lefejezett Durazzói Károly leánya.)

Azonban mind Erzsébet, mind férje nemsokára elhalálozván, Lajos király Nápolyt elsőszülött leányának: Katalin-nak szánta, a kit 1374 nyarán V. Károly franczia király másodszülött fiával, Lajos valoisi herczeggel jegyzett el. E házasságot főleg az ajánlotta, mert a franczia király, mint Johanna rokona, Nápolyra szintén tartott igényt s így e házasság létrejöttével a magyar és franczia királyi család közös érdeke kielégítést nyert volna. Az V. Károlylyal kötött házassági szerződés értelmében Lajos király a szentszéktől mindenek előtt azt iparkodott megnyerni, hogy Szicziliához való jogát ismerje el, oly formán, hogy Johanna halála után őt illesse a nápolyi trón. Ámde a pápa kitérőleg válaszolt. Johanna pedig, hogy Lajos terveit kijátszsza, ifj. Durazzói Károly herczeget, huga legifjabb leányának, Margitnak férjét jelölte ki örököséül; utóbb pedig negyed ízben is házasságra lépett egy Braunschweigi Ottó nevű kalandor lovaggal.

A nápolyi örökösödés kérdésében a XI. Gergely pápa halálával keletkezett egyházi szakadás idézett elő végleges megoldást. Ugyanis az említett pápa halála után a bíborosok 1378. ápril 8-án VI. Orbánt választották meg pápául. Néhány hónappal utóbb azonban a franczia bíborosok a választást hiú ürügy alatt semmisnek nyilatkoztatván, egy közülök való bíborost, VII. Kelement ültették a pápai székbe. Az utóbbit főleg Johanna pártolta, sőt még menedéket is nyujtott neki országában. Orbánra azért neheztelt, mert ez negyedik férjét vonakodott megkoronázni. A törvényes pápa IV. Károly császárhoz és Lajos királyhoz fordult, hogy védjék meg igazát VII. Kelemen és czimborái ellen. Mindketten nem késtek Kelement s a hozzá szító bíborosokat felszólítani, hogy felhagyva a szakadással, VI. Orbánhoz térjenek vissza. De nem értek czélt. Fáradozásuknak azonban meg volt az az eredménye, hogy Francziaországot és Nápolyt kivéve, az összes keresztény országok VI. Orbánt ismerték el az egyház fejéül.

Miután Johanna nem akart felhagyni az ellenpápa pártolásával, sőt nyílt parancsban még alattvalóinak is meghagyta, hogy VII. Kelement ismerjék el, VI. Orbán őt trónjáról megfosztottnak nyilvánítá és alattvalóit hűségi esküjök alól fölmenté. Az ítélet végrehajtásával Lajos királyt bízta meg a pápa, kérvén őt, hogy Durazzói Károly herczeget Nápoly trónjára segítse. A Durazzóiakkal Lajos király nem sokkal a nápolyi háború befejezése után megbékült, sőt, mint említők, Durazzói Károly herczeget udvarába is hozatta, fölneveltette és később Horvát- és Dalmátország herczegévé tette. Lajos király, minthogy ismételten tapasztalta a szentszék ellenkezését Szicziliához való jogainak elismerését illetőleg, készséggel megfelelt a pápa kivánságának. Durazzói Károlyra ruházta mindazokat a jogokat, a melyeket Szicziliára nézve bírt. Előbb azonban megesketé őt, hogy leányait nem háborgatja országaik birtokában. Azt is megengedte, hogy a velenczei területen működő magyar csapatokból hadat gyűjtsön, egyúttal fölhatalmazta ennek vezérét: Horváti János mácsói bánt, hogy az ő nevében százezer arany forintot vehessen kölcsön.

Johanna királyné síremléke. (Nápolyban).

Durazzói Károly tízezernyi haddal, a melynek túlnyomó része magyarokból állott, 1380. julius elején indult meg Treviso vidékéről. Út közben Flórencztől negyvenezer forintnyi kölcsönt eszközölt ki s mialatt ő maga Rómába indult, hogy a pápával megegyezésre jusson, azalatt hadát Visconti Bernabos ellen, a génuaiak segítségére küldte. A pápa ünnepélyesen fogadta, kinevezte az egyház zászlótartójának, sőt pénzzel is segíté. E közben V. Károly franczia király öccsét: Lajos herczeget Johanna az ellenpápa engedelmével fiává és örökösévé fogadta. Hítta is, hogy jőjjön mielőbb Nápolyba, hogy megkoronáztathassa. Azonban ép ez időben meghalt a franczia király s Lajos herczeg nem tehetett eleget Johanna kivánságának. Durazzói Károlyt pedig VI. Orbán pápa megkoronázta, majd julius 8-án, Szent-Péter templomában a vörös keresztet feltűzte reá s mindazokra, a kik vele Nápolyba készültek.

Károly azután folytatta útját. Julius 16-án ellenállás nélkül bevonult Nápolyba. Braunschweigi Ottó, Johanna férje, az urak elpártolása folytán megfogyott seregével visszavonulni volt kénytelen, a királyné maga pedig Castelnuovoba zárkózott, a melyet Károly ostrom alá vett. Nemsokára Johanna szükségtől kényszerítve kénytelen volt nehány napi fegyverszünetet kérni, a melyet Károly meg is adott; kikötötte azonban, hogy a királyné a fegyverszünet lejártával megadja magát, ha várát időközben nem mentik föl az ostrom alól. Augusztus 25-én, a fegyverszünet utolsó napján érkezett meg Ottó seregével s Károlylyal azonnal megütközött. Az ütközet azonban szerencsétlen kimenetelű volt rá nézve, mert hadait megfutamították, ő maga pedig fogságba esett. Erre Johanna is megadta magát Károlynak, a ki tisztes őrizet alá helyezte. Később azonban, midőn kiderült, hogy igérete ellenére a segítségül érkezett provencei gályák tisztjeit Károly ellen ingerlé, s az ellenpápától megkoronázott Lajos és pártja is mozogni kezdettek, Károly az agg királynőt Muro várában 1382. május 22-én megfojtatta. Bár későn, mégis utólérte a nemezis. Ugyanolyan erőszakos módon mult ki, mint első férje harminczhét évvel előbb; mi több, magyar zsoldosok voltak, a kik a hurkot nyakára vetették.

* * *

Láttuk, mily szívós kitartással küzdött Lajos király Dalmáczia birtokáért; nem nyugodott, míg e tartományt a velenczei köztársaságtól vissza nem szerezte. A többi melléktartományokra is gondja volt a nagy királynak, kivált uralkodása első felében. Az utolsó Árpádok magokat Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária királyainak nevezték. Azonban valósággal csak Dalmáczia fölött bírtak igazi hatalommal. És itt is Zára s a szigetek IV. Béla király ideje óta Velenczét uralták, sőt az utolsó Árpádházi király idejében Dalmáczia többi része is a nápolyi trónkövetelő felé hajlott. Bosznia elismerte ugyan a magyar király fönhatóságát, bánjai azonban többé-kevésbbé függetlenek valának. Kumánia a tatárok hatalmába esett s Galiczia is lassanként kivonta magát a magyar király fenhatósága alól.

Károly Róbert a versenytársaival s a pártos urakkal folytatott küzdelmei miatt nem gondolhatott arra, hogy a melléktartományokra ismét kiterjeszsze hatalmát; sőt kénytelen volt elnézni, hogy a dalmát tengerparti városok s a szárazföldi urak Velenczéhez pártoltak át. Csak Bazarabát szorította ki a szörényi bánságból, Havasalföld visszahódítása czéljából megindított hadjárata azonban már nem sikerült. Szerencsésebb volt másik hadjárata Uros szerb király ellen, a kitől a mácsói bánságot visszafoglalta.

Lajosnak nem kellett versenytársakkal és pártütőkkel küzdenie. A melléktartományok visszaszerzésére és biztosítására tehát elődeinél több gondot fordíthatott. Különben is életkérdésnek tekinté birodalmára nézve, hogy annak határait a Fekete-tengerig s a Balkánig kiterjeszsze.

Nagy Lajos király ezüst garasa.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról
Előlapján a király trónuson ülő alakja, teljes királyi díszben. A körirat: † MO(NETA) LODOVICI REGIS VNGARIE. Azaz: Lajos, Magyarország királyának pénze. Hátlapján az egyesített magyar Anjou-czimer az Anjouk sisak diszével: a strucztollas és koronás sisakból kiemelkedő és csőrében patkót tartó strucz. A körirat: † HO(NOR) (REGIS) (IVDICI) VM DILIGIT. Azaz: A irály tisztessége megkivánja az igazságot. Nagy Lajos ezüst garasa egészen hasonló atyjának, Károly Róbertnek ezüst garasához.

Elsőben is Havasalföld-ét vetette fenhatósága alá. Mindjárt uralkodása elején, 1344-ben Erdélyben járván, hogy a szászok lázongását s az András püspök hatalmaskodásai folytán támadt zavarokat lecsillapítsa, megjelent előtte Bazarába vajda fia: Sándor s átnyujtván nagybecsű ajándékait, hűséget és engedelmességet fogadott. A vajda, úgy látszik, tartott a király támadásától, a mely reá nézve annál veszélyesebbé válhatott volna, mert tartományának nehány nagyjával röviddel előbb meghasonlott volt. Meghódolását, úgy látszik, hosszabb alkudozások előzték meg, a melyekben Demeter, később váradi püspök, játszotta a főszerepet.

A Dalmáczia s a Nápoly birtokáért folytatott harczok egyelőre elvonták a király figyelmét a melléktartományokról. S a nápolyi hadjáratok befejeztével is első sorban északra, a szomszédos és vele szövetséges Lengyelország felé fordítá figyelmét. Hisz ez ország trónját volt öröklendő, s így nem csodálhatni, hogy annak viszonyai közelebbről érdekelték. Nagybátyja: Kázmér király, a Lubart lithván fejedelemmel folytatott szerencsés harczok következtében, 1349 végén, Vörös-Oroszország vagyis az egykori Halics és Lodoméria nagy részét elfoglalta. Ámde a lithvánok az említett tartományok visszaszerzése végett haddal támadták meg Lengyelországot. Visszavették tőlök elvett tartományokat, sőt magát Lengyelországot is fenyegették. Kázmér ekkor Lajos királyhoz fordult segítségért, a ki hadait összegyüjtvén, 1351 nyarán csakugyan Lengyelországban indult. Egyesülvén a lengyel hadakkal, a lithvánokat kiszorította Galicziából és Lodomériából, és Lubart fejedelmet, ki egy várba zárkózott volt, elfogta. Mikor Kázmér nemsokára megbetegedett, Lajos király maga vette át az egyesült lengyel-magyar sereg fővezérletét, s miután tizenöt napon át rengeteg erdőkön haladt keresztül, eljutott Lithvánia határához. Innen Kont Miklóst más magyar főurral a lithván fejedelmekhez küldé, hogy békét ajánljanak nekik. Csakugyan rávették Lubart öccsét: Kieystut-ot, hogy megjelenjen Lajos király táborában, a hol azután a következő föltételek mellett kötötték meg a békét: Kieystut és testvérei alattvalóikkal együtt felveszik a keresztséget, föltéve, hogy Lajos király a pápától királyi czímet és koronát eszközöl ki Kieystut számára. A keresztséget Budán igérte felvenni a fejedelem; azonfelül kötelezte magát, hogy a magyar királynak háborúiban segítségére lesz; kiköté azonban, hogy Lajos s a lengyel király segítséget adjanak a lithvánoknak a német lovagrend s a tatárok ellen, s hogy az előbbiek által elfoglalt tartományaikat visszaszerezzék. Hogy a kereszténység országukban gyökeret verjen, a lithván fejedelmek megígérték, hogy országukban érsekséget, püspökséget és monostorokat alapítanak. A békekötést augusztus 15-én erősítették meg, mely alkalommal Lubart visszanyerte szabadságát. Lajos király erre hazafelé indult. Kieystut egy darabig elkisérte, egyszerre azonban eltünt. Éjnek idején észrevétlenül elhagyta a tábort és haza szökött. Álnoksága Lajost és Kázmért felette bántotta, de egyelőre meg nem torolhatták.

A következő évben Lajos király kora tavaszszal megindította hadait, hogy bosszút álljon Kieystut hitszegéseért. Belcz vára alatt egyesült a lengyel király seregével. Miután a vár kapitányával folytatott alkudozások nem vezettek eredményre, Lajos és Kázmér márczius 31-én rohamra vezették seregeiket. A rohamban maga Lajos is részt vett s egy fakalapácstól súlyosan meg is sebesült, úgy hogy elaléltan vitték el a küzdelem helyéről. Rokonát, Ulászló oppelni herczeget, a ki egy csapat élén a város egyik tornyát mászta meg, ledobták s a magyar előkelők közül is sokat megsebesítettek. Miután a roham nem sikerült, a következő napon Lajos király elhatározta, hogy visszavonul. Kont Miklós közbenjárásával két évi fegyverszünetet kötött a lithvánokkal, melynek értelmében Lodomériát a lithvánok, a lengyelek pedig Galicziát bírják. A belczi várnagy erre megjelent Lajos táborában, bemutatta hódolatát s a tornyokra a lithván lobogó helyébe a magyart tűzte ki, nagy örömére a magyaroknak. Lajos azután előre küldvén a társzekereket és sebesülteket, csekély kísérettel a fehér oroszok földjén s Lodomérián keresztül, nem minden baj nélkül hazatért. Ugyanazon évben Lajos és Kázmér szerződést kötöttek, melynek értelmében Lajos király, egyetértve öccsével: István herczeggel, Galicziát és Lodomériát, noha a magyar korona tulajdonát képezték, odaajándékozta Kázmérnak, azzal a kikötéssel, hogy ha Kázmérnak fia születik, joga legyen az említett két tartományt százezer forintért visszaváltani, ha pedig Kázmér fiutód nélkül halna el, akkor Lengyelországgal együtt Lajos királyra szálljanak.

Kázmér később harczaiban, a melyeket a lithvánok s az ezekkel szövetséges tatárok ellen folytatott, úgy látszik, Lajos király nem vett részt. A tatárok-kal, a kik a Fekete-tengertől északra elterjedő vidéket egész Erdély határáig, tehát az egykori Atelközt s a későbbi Kunország nagy részét hatalmukban tartották, ismételten harczoltak a mieink Nagy Lajos király uralkodása alatt. 1345-ben történt, hogy a tatárok be-betörvén Magyarországba, a székelyek földjét pusztították. A király parancsára Laczkfi András hadat vezetett ellenök. Csatára kerülvén a dolog, a székelyek sokakat levágtak közülök, vezéröket: Athlamoszt pedig elfogták. Sok tatár fogságba esett, azonkivül tömérdek zsákmány: arany, ezüst és drágakő jutott a magyarok birtokába.

A legenda szerint a magyarok a győzelmet Szt. Lászlónak köszönhették, a ki sírjából kikelvén, nagy lovon ülve, fején arany koronával, kezében csatabárdjával, a székelyek élén rontott a tatárokra; jobbra-balra halálos csapásokat osztogatott, miközben egy fényes ruházatú, gyönyörű úrasszony, kinek fején korona ragyogott, lebegett feje fölött. Hogy így történt, a tatár foglyok vallották s egy váradi kanonok bizonyítá, állítván, hogy a szent király feje három napra eltünt a templomból s midőn negyednapra ismét előkerült, csak úgy gyöngyözött a verítéktől, mintha nagy munkát végzett volna.

A következő évben a székelyek magok támadták meg a tatárokat s miután ezuttal is szerencsésen harczoltak ellenök s nagy prédát szereztek, ismétlék becsapásaikat. Ennek következtében a tatárok fölszedték sátraikat s a Fekete-tenger partján lakó rokonaikhoz költözének.

1355-ben – ha Villani olasz krónikás kissé meseszerü elbeszélésének hitelt adhatunk – Lajos Kázmér királylyal egyesülve, kétszázezernyi lovas haddal indult a tatárok ellen, a kiknek ifjú fejedelme személyesen találkozván Lajossal, kívánságára kész volt arra, hogy a kereszténységre tér s leendő pártfogásáért adót fizet. Lajos király erre szövetségre lépett vele és hadait haza indította.

A tatárok elvonulásával, Lajos király igényt támasztott Moldvaország-ra. Mint buzgó, vallásos fejedelem, legelső teendőjének tartá, hogy a kereszténységet e vidéken uj életre ébreszsze, s e czélból a régi milkói vagy kun püspökséget, mely a tatárok betörése óta megszünt, ujból helyreállítani készült. Úgy látszik, térítő papok is jártak Moldvában, mert a pápának 1348-ból fenmaradt a magyarországi ferencziek tartományi főnökéhez intézett levele, melyből kitünik, hogy térítő szerzetesek kiküldését sürgette, a kik a megtérteket oktassák, a hitetleneket pedig a keresztény hitnek megnyerjék. Moldva lakossága azonban nem lehetett valami sűrű; csak így magyarázható meg, hogy Bogdán nevű oláh vajda, a ki előbb Máramarosban lakott, a hozzá csatlakozott oláhokkal Moldvát elfoglalta. Lajos király több ízben haddal támadta meg a hűtelent, de a tartományt nem tudta tőle visszavenni. Be kellett érnie azzal, hogy Bogdán utódai elismerték urokul és évi adót fizettek neki.

Nagy Lajos király ezüst dénárja.
Nyáry: „A heraldika vezérfonala” cz. művéből.
Előlapján az egyesített magyar Anjou-czimer, fölötte pajzskoronával, mely ez alkalommal jelentkezik először. A körirat: LODOVIC(VS) (REX) (VNG)ARIE. Azaz: Lajos, Magyarország királya. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(ANCTVS) LADISLAVS REX. Azaz: Szt. László király.

Bosznia bánja: Kotromanics István, Károly Róbert uralkodása alatt szintén független hatalomra emelkedett. A Szávától és Drinától délre, Chulmián túlig terjedt a hatalma. A bán a keleti egyháznak volt a híve. Csak mióta Károly királylyal sógorságba jött – neje: Erzsébet, a kujáviai fejedelemnek volt a leánya – csatlakozott ismét a nyugati kereszténységhez és iparkodott az eretnekséget tartományában kiirtani. A horvát nagyok s a Velencze ellen viselt első háborújában István bán is támogatta Lajos királyt, bár nem úgy, a hogy kellett volna; mert megvesztegettetvén a velenczeiektől, ő volt egyik főokozója annak, hogy Zára ostroma nem sikerült. 1353-ban Lajos király közelebbi viszonyba lépett a bánnal, nőül vévén leányát: Erzsébet-et, a ki, mint annyi sok más fejedelmi leány, Erzsébet anyakirálynő udvarában nevelkedett. A házasság létrejötte után nemsokára elhalálozott István bán, s miután fia nem volt, öccsének fia: Tvartkó István lett Bosznia bánja. Tvartkó kiskorú volt még, s így anyja vitte helyette a kormányt. Ez időben, úgy látszik, a fejedelmi család kedvezéséből az eretnekség ismét felütötte a fejét Boszniában. Miután Lajos király mindenkor szívén hordta a katholikus egyház ügyét, a pápának tett igéretéhez képest elhatározta, hogy hadat indít a boszniai eretnekek ellen. 1363 nyarán kétfelől támadta meg a tartományt. Frankói Miklós esztergomi érsek és Kont Miklós nádor vezérlete alatt seregének egy része Ozorába tört, míg a király seregének más részével, úgy látszik, a tartomány nyugati részébe nyomult. A hadjárat azonban aligha folyhatott különös sikerrel, mert közelebbi adataink nincsenek róla. Csak azt tudjuk, hogy Kont Miklós nádor s az esztergomi érsek Zrebernik várát ostromolták, de bevenni nem tudták. Nemsokára belviszályok törvén ki Boszniában, a bosnyák nagyok Tvartkót anyjával együtt elűzték. Lajos király segítette vissza tartománya birtokába, s ez időtől kezdve Tvartkó őt vallotta urául.

A Boszniával szomszédos Szerbia fejedelmei kezdettől fogva ellenséges viszonyban állottak az Anjoukkal. Természetes, mert Dragutin neje: Katalin, V. István király leánya lévén, a szerb fejedelmi család maga is igényt tartott a magyar királyi trónra. Mint láttuk, Károly király ismételten viselt háborút Milutin Uros fejedelem ellen. Uros utóda volt Dusán István, a ki alatt Szerbia hatalmának tetőpontjára emelkedett. Dusán elfoglalta egész Maczedóniát, Albániát, s 1346-ban czárrá koronáztatván magát, felvette a szerbek és albánok császárjának büszke czímét. Magyarországgal szemben nem egyszer mutatta ki ellenséges indulatát. Lajos király okleveleiben Magyarország főellenségének nevezi, a ki betörvén a mácsói bánság és a Szerémség területére, majdnem pusztasággá változtatta azt. Oslfia Domonkos mácsói bán, továbbá Szemere al-bán és Garai Miklós bán azonban kamatostúl visszaadták Dusánnak a kölcsönt. Az ő vitézségöknek volt köszönhető, hogy a mácsói bánság nem került a szerb fejedelem kezébe. Dusán utóbb Velenczével szövetkezett; elfoglalta Bosznia déli vidékét és pártfogásába vette a hűtelen bosnyák, horvát és dalmát urakat. Azzal is magára vonta Lajos király neheztelését, hogy országában a katholikusokat üldözte. Mindezért Lajos király ismételten (1353 és 1354-ben) hadat vezetett ellene, még pedig szerencsével, úgy hogy Dusán jónak látta a pápa támogatását kikérni. Azzal hitegette VI. Incze pápát, hogy népével együtt a katholikus vallásra tér. A pápa hitelt adván szavainak, a pattii és traui püspököket követekül küldé hozzá. De Dusán nem valami szívesen fogadta őket. Ide-oda hurczolta magával, még életök sem volt biztonságban, úgy hogy utóbb is eredmény nélkül tértek vissza. Ily körülmények között VI. Incze Lajosra vetette szemét, tőle várván segítséget. Lajos ép akkor békealkudozásokat folytatott Dusánnal, de látván, hogy Dusán csak időt akar nyerni, elhatározta, hogy ujból és teljes erővel indítja meg a háborút ellene.

A háború kitörése előtt Dusán meghalt. Szerbiát belső zavarok dúlták, minek következtében Dusán birodalma bomlásnak indult. Lajosnak ez oldalról nem kellvén tartania, Velenczével akart leszámolni előbb, s azért Horvátországban gyülekező hadait 1356 tavaszán nem Szerbia, hanem a köztársaság ellen vezeté. Csak miután Dalmátországot visszafoglalnia sikerült, kezdette meg a háborút „az eretnekek és a hitelen szerbek” ellen. 1359-ben nagyszámú seregével győzelmesen átvonult Szerbián, de azért a következő években is kellett hadakoznia, mígnem 1368-ban V. Uros István meghódolt.

Mikép Szerbia és Bosznia, úgy Bolgárország is belső viszályok következtében mindinkább gyengült. A Fekete-tenger melléki partvidékeken egy Dobrotics nevű bolgár főúr alapított független hatalmat, míg az ország többi részein az 1365-ben elhalt Sándor czár fiai, az egymással gyülölségben élt Straczimir János és Sziszman János osztoztak. Amaz Viddinben, emez Tirnovóban székelt. A testvérek közötti egyenetlenkedést fölhasználta Lajos király, hogy uralmát a magyar korona ezen melléktartománya felett is helyreállítsa. Hatalmas sereggel megtámadta Bolgárországot, elfoglalta Viddint, Straczimirt hatalmába keríté s foglyul Magyarországba küldé. Bolgárországnak elfoglalt részéből azután külön bánságot alakított, melyhez utóbb Magyarországnak szomszédos vidékeit is csak csatolá. Néhány évig külön bánokat találunk e terület élén. Utóbb azonban Lajos Straczimirt szabadon bocsátá, s miután hűséget és engedelmességet fogadott, visszaadá neki országát 1369-ben.

Lajos király e lépését annál kevésbé helyeselhetjük, mert dél felől mindinkább közeledett egy ellenség, melylyel utóbb a magyar nemzetnek százados harczokat kellett vívnia s mely végromlását is okozta. Ez az ellenség a török volt.

A XIII. század elején a török faj őshonából, Turkesztánból, egy raj nyugoti Ázsiába vándorolt, Szulejman sah vezérlete alatt. Vándorlás közben megoszlott: egyik rész visszament az ősi honba, a másik rész Ertogrul alatt nyugatra, Kis-Ázsiába költözött. Az első rész elveszett nyom nélkül, az utóbbi ellenben hirével nem sokára betölté az egész világot. Ertogrul nemcsak vitéz, de igen okos ember is volt. Felajánlotta szolgálatait a szeldsuk szultánnak, Aleaddinnak, kitől népe számára alkalmas telepeket nyert Kis-Ázsia délkeleti részén Kaizarieh (Caesarea) és Háleb (Aleppo) vidékén. Nem követte a szeldsuk emirek szokását a folytonos lázongásban, hanem mindvégig hű maradt urához, mi által a bomlófélben levő szeldsuk államban nagy befolyásra emelkedett. Meghalt 1288-ban. Politikáját követé fia: Ozmán is. Csak a szeldsuk uralkodó ház kihaltával, 1300-ban vette fel a szultáni czimet, uj államot alkotott a szeldsuk birodalom romjain, s így ő lett annak a nemzetnek a megalkotója, melyet róla mind mai napig ozmanli-nak neveznek. Halálával fia: Orkhán lépett a trónra. Ez a görögök kisázsiai birtokait hódítgatta meg. Elkezdett Európában is foglalgatni, miben nagy hasznára volt a folytonos trónviszály Konstantinápolyban. A trónkövetelők egyre-másra hívták segélyül s Kantakuzenos János császár leányát neki adta feleségül. De hódításainal még jelentékenyebb hatással volt a török nép fejlődésére az, hogy gyalogságot állított fel a lovasság mellé, mely addig egyedül alkotá a török haderőt. Így rendes gyalogság felállításában megelőzte Törökország az európai államokat, s hatalmának épen ez volt egyik főtámasza. Orkhán utóda I. Murád már előkészítve találta Európában a maga számára a talajt, úgy hogy székhelyét 1365-ben Drinápolyba tehette át.

A törökök akkor már Thráczia nagy részét bírták, Gallipoli, Drinápoly és Filippopolis városokkal együtt. Bolgárországnak a Balkántól délre eső vidékeit is elfoglalták. Sziszman czár kénytelen volt a szultán fenhatóságát elismerni, és hogy a nagyúrnak kedvébe járjon, leányát annak háremébe küldé.

A törökök részéről fenyegető veszedelmet a pápák mindjárt látták. Azon voltak tehát, hogy a keresztény fejedelmeket közös föllépésre bírják ellenök. 1343-ban e czélból a pápa keresztes háborút is hirdetett Cziprus szigetén, Romániában (a mai Rumélia), Itáliában és Magyarországon. Azonban e hadjáratból nem lett semmi. 1365-ben János franczia és Péter cziprusi király fogadalmat tettek, hogy felveszik a keresztet, s hogy a törökök ellen indulnak. A pápa, a ki készséggel támogatta e mozgalmakat, Lajos királynak is írt, kérve őt, hogy legyen segítségére azoknak, kik alattvalói közül a keresztesekhez csatlakozni kívánnak. Azonban ez a vállalat sem sikerült, mert a fővezérlettel megbízott franczia király meghalt, s mire az uj vezér megérkezett, a keresztesek nagy része szétoszlott. A keresztény fejedelmek segítségét V. János görög császár is sürgette, igérvén, hogy népével együtt a katholikus egyház kebelébe tér. Hogy a fejedelmek segítségét megnyerje, személyesen ellátogatott Velenczébe, Budára és Tirnovóba. De az utóbbi helyen megjárta: Sziszman czár álnokul letartóztatta és börtönbe vettette. Ennek hírére Lajos király elhatározta, hogy háborút indít az áruló bolgár czár ellen, egyuttal VI. Amadét, Savoya grófját s a görög császár unokatestvérét felszólítá, hogy vállalatában támogassa. Remélé, hogy ily módon nemcsak megszabadítja a görög császárt fogságából, hanem hogy a törököket is legyőzi s Ázsiába visszaszorítja. A gróf 1366 nyarán csakugyan Konstantinápolyhoz s onnan Bolgárország partvidékeihez vitorlázott. Azonban Gallipoliba érkezvén – melyet a törököktől visszafoglalt – megütközéssel tapasztalá, hogy Lajos király cserben hagyta. Mindazonáltal háborút üzent Sziszmannak és oly szerencsével harczolt ellene, hogy az a görög császárt végre is szabadon bocsátá. Erre Amadé hadaival haza indult.

Nagy Lajos legyőzi a törököket.
Reliefkép a mária-czelli templom portáléja fölött. – Eredeti fényképről.

Mi okozta, hogy Lajos király a kitűzött időre hadaival nem jelent meg Bolgárországban? nem tudjuk. Egy XV-ik századbeli tudósítás szerint a király huszezernyi haddal tényleg a törökök ellen ment, s őket, noha seregök négyszerte nagyobb volt, megtámadta és legyőzte. Miután e győzelmet a király a Boldogságos Szűz közbenjárásának tulajdonítá – állítólag álmában megjelent neki és harczra bátorította – elzarándokolt Mária-Czellbe, ott fölajánlotta a szent képet, melyet csodálatos álomlátása alkalmával az Isten anyja keblére tett s lebontván az ottani kis kápolnát, egy díszes, nagy templomot építtetett helyébe, a melyet drága egyházi szerekkel, kelyhekkel, könyvekkel stb. megajándékozott. A szent képet most is őrzik e híres búcsújáró helyen.

A törökök fölött kivívott győzelemre vonatkozik állítólag a mária-czelli templom kapuja felett látható relief-kép is, melynek közepén Lajos király szemlélhető, a mint térdre borulva Mária előtt, felajánlja neki az említett képet. Oldalt csatajelenet látható. Az ellenséget az ördögök is segítik, a kiket az Úr angyala kivont karddal elűz. Mi igaz mindebből? bajos megmondani. Annyi kétségtelen, hogy sem a pápák leveleiben, sem Lajos király életírójának, Küküllei János mesternek krónikájában, sem más egykorú tudósításokban, Nagy Lajosnak a törökök felett kivívott győzelméről szó sincs. Az említett relief-képen talán inkább Lajos királynak a bolgárokon kivívott diadala van megörökítve.

A máriaczelli Mária-kép.
A Magy. Rég. Eml. II. köt.-ből.
A hagyomány szerint ezt a képet tette Mária Nagy Lajos mellére, mielőtt a törökökkel megütközött. Utóbb a király a mária-czelli templomnak ajándékozta, ahol ma is az ezrivel odazarándoklók kegyeletes tiszteletének tárgya. Maga a kép nem érdemel különös figyelmet, de igen a kép diszes kerete, melyen az Anjou-strucz, a lengyel sas, a magyar kettős kereszt s végül az egyesült magyar-Anjou-czimer váltakozik. Az egyes czimereket izléses virágdisz választja el egymástól. A kép háttere az Anjou-liliomokkal van behintve. A keret, mely aranyozott ezüstből készült, szintúgy tanuskodik Nagy Lajos király vallásos buzgóságáról, mint a hazai ötvösség akkori virágzó voltáról.

Ellenséges viszonya IV. Károly cseh királylyal, továbbá Lengyelország megszerzése s az ujra kitört velenczei háború foglalkoztatá a nagy királyt uralkodásának végső éveiben, úgy hogy a törökök ellen tervezett hadjárata elmaradt. Pedig ezeknek hatalma félelmes mértékben emelkedett, különösen mióta Vulkasin szerb királyt 1371 őszén a Csirmen-nél, Drinápoly közelében, teljesen megsemmisítették s magát a királyt is megölték.

XI. Gergely pápa, látva a törökök részéről fenyegető veszedelmet, a kik már-már Magyarország, továbbá Rácz- és Bosnyákország határaihoz közeledtek, egyedül a magyar király hatalmába vetette bizalmát. Föl is szólítá Lajost, hogy indítson hadat a kegyetlen törökök ellen. 1374 tavaszán Lajos készségét is nyilvánítá, hogy személyesen és nagy sereggel indul ki a keresztény hit ellenségei ellen. De talán mert bántotta, hogy a pápa nem támogatta úgy, a mint remélte, vagy mert kicsinyelte a törökök részéről fenyegető veszedelmet, vagy talán azért, mert politikája inkább nyugatra és északra fordult, elég az hozzá, hogy nem lépett fel kellő erélylyel a törökök ellen.

A melléktartományokra irányzott gondja is, mintha uralkodásának vége felé csökkent volna. Hogy szorosabban Magyarországhoz kapcsolja ezeket, mindenek felett meg akarta nyerni a katholikus egyháznak. E végből nagy buzgósággal hozzálátott megtérítésökhöz. Szerzeteseket küldött Bolgárországba, Szerbiába, Oláhországba, Boszniába, kik tömegesen keresztelték meg a lakosokat s legalább külsőleg a katholikus egyház híveivé avatták. De az erőszakos térítéssel végkép elrontotta a dolgot Lajos király: ellenségeivé tette azokat, a kiket megnyerni iparkodott. Bolgárországot alig nehány évig bírta. Straczimirt szabadon bocsátá s visszaadta neki elfoglalt országát. Igaz, hogy Straczimir elismerte Lajos fenhatóságát, de ez a fenhatóság inkább csak névleges volt. Oláhország vajdája vagy fejedelme: Lajk vagy Laczkó, Bazarába Sándor vajda fia, egyenesen fellázadt a király ellen. Különben már atyja sem fizette meg köteles adóját. Lajos 1365 elején ellene készült, mire a vajda megrémült és meghódolt. Nemsokára azonban ujra fellázadt. Lajos megharagudván, 1369-ben két oldalról támadta meg országát. A székely föld felől Laczkfi Miklós erdélyi vajda nyomult Havasalföld belsejébe, míg az Al-Duna felől Garai Miklós mácsói bán támadta meg. Miklós vajda kezdetben szerencsével harczolt. A Jalomicza-folyó mellett lévő erődöket és sánczokat bevette, Lajk seregét legyőzte és visszavonulásra kényszeríté, de midőn megfogyott seregével a visszavonuló ellenséget gondtalanul üldözte, az oláhok – mint Károly idejében – erdőkkel borított hegyszorosban körülfogták a magyarokat és teljesen leverték őket. Miklós vajda, Péter alvajda és számos nemes maradt halva a csatatéren. Sokakat menekülés közben öltek meg az oláhok. Csak kevesen láthatták viszont hazájokat. Garai Miklós szerencsésebb volt. Hadait tornyokkal és mellvédekkel erősített hajókon átszállította a Dunán, s noha Lajk embereivel mindenképen megakadályozni igyekezett partra szállásukat, ez nem sikerült. A mieink elűzték őket, Szörény várát elfoglalták és megerősítették. Később Lajk ismét meghódolt, a miért Lajos király visszaadta neki Szörényt, sőt Fogaras vidékét is neki adományozá, a mely vidéken akkoriban már tömegesen laktak oláhok. 1377 táján ismét elszakadt az ingatag jellemű vajda a magyar királytól s úgy látszik, Lajos uralkodásának végéig meg tudta őrizni függetlenségét. Bosznia fejedelme: Tvartkó is lerázta a magyar király fenhatóságát. 1376 körül királylyá koronáztatta magát, a mivel nyiltan elárulta, hogy maga felett urat elismerni nem akar.

* * *

Mint látjuk, dél és délkelet felé kevésbbé koronázta siker Lajos király fáradozásait. Annál többet ért el a nyugat és észak felé: Ausztriával, a német császárral s Lengyelországgal szemben.

Nagybátyjával, a „bölcs”-nek nevezett II. Albert-tel, ki kicsiny országát nagy tekintélyre volt képes emelni, mindvégig barátságos viszonyban állott. 1355-ben Laczkfi Pál vezérlete alatt 400 íjjászt küldött segítségére a svábok ellen, akik a Habsburgok Svájczczal szomszédos birtokait folyton háborgatták. Albert ötezernyi haddal egy esztendeig sem bírt ellenségeivel, s íme Laczkfi Pál 400 magyarjával Tulna közelében augusztus 11-én véres csatában teljesen leverte őket. A következő évben Albert és Lajos szövetségre léptek egymással. Birtokaikat kölcsönösen biztosították; Albert megengedte, hogy alattvalói Lajos király szolgálatába állhatnak, egyszersmind igérte, hogy Kázmér lengyel király ellenségeit nem fogja megsegíteni.

Albert 1358-ban elhalálozván, fia IV. Rudolf lett utóda. A fiatal herczeg nagy terveket forgatott elméjében: Magyarországot, Ausztriát, Csehországot akarta egyesíteni, de sokkal rövidebb ideig élt, hogysem e terveket megvalósíthatta volna. Utódai azonban nem ejtették el s nem nyugodtak, míg végre csakugyan megvalósíthatták azokat. A nagyratörő herczeg a német birodalomtól függetlenné szerette volna tenni magát. E végből hamis okleveleket gyártatott, melyek szerint már Julius Caesar (!) és Nero (!) biztosították volna Ausztria függetlenségét. Apósa: IV. Károly császár azonban rájött a herczeg turpisságára és nem volt hajlandó a neki bemutatott privilégiumokat megerősíteni. Ezért a herczeg nagyon megharagudott és titkon a császár megbuktatására törekedett. Megnyerte a német papi fejedelmeket, a kik Károlyt nem szerették, s azon mesterkedett, hogy Lajos királyt tétesse meg ellenkirálylyá. Ámde Károly császár értesülvén róla, hogy veje min töri a fejét, idejekorán útját vágta.

IV. Károly császár.
Egykorú miniature a bécsi csász. udv. könyvtár egyik kéziratán.
(A jobbról álló alak a császár fia: Venczel.)

Lajos király nem tudott Rudolf szándékáról s nagyon megneheztelt a császárra, a ki az ellenkezőt hirdette. A császár csak úgy tudta megengesztelni, hogy átengedte neki Feltre és Belluno városokat, továbbá Gazamatta várát. 1360 tavaszán a császár Nagy-Szombatban találkozott is Lajos királylyal és forma szerint megbékült vele. A császárral jött öccse: János morva őrgróf, úgyszintén Rudolf, az osztrák herczeg. Az utóbbival fenforgott viszályt is sikerült kiegyenlíteni Lajos király közbenjárására. Károly és öccse örökre lemondtak Ausztriáról, Rudolf pedig Cseh- és Morvaországról. Röviddel e tanácskozás után ismét viszály támadt a császár és veje között és alighanem háborúra került volna a dolog, ha Lajos király közbe nem veti magát. Ennek folytán a császár vejét ismét kegyelmébe fogadta, egyuttal lemondott Masoviáról és Ploczkról Kázmér király javára. Hogy a jó viszony Lajos és Károly között ez időben teljesen helyreállott, mutatja az is, hogy 1361 elején Lajos király és neje: Erzsébet királyné István herczegnek, Lajos király elhunyt öccsének leányát: Erzsébetet eljegyezték Jodok-kal, János morva őrgróf elsőszülött fiával. E házasság révén a Luxemburgoknak kilátásuk nyílt a magyar trónra, minthogy Lajos királynak második házasságából sem született még gyermeke.

Később azonban meghasonlott mind a császárral, mind Rudolf herczeggel, a kik mind a ketten megtámadták az aquiléjai patriárkát, Lajos szövetségesét. A patriárka, a kit Rudolf legyőzvén, foglyul Ausztriába hurczolt, Lajos királyhoz folyamodott segítségért. Lajosnak érdekében állott, hogy őt támogassa, mert Velencze ellenében egyik legfőbb támasza volt. Másrészt minden áron meg kellett akadályoznia, hogy a császár, az osztrák herczegek s a velenczei köztársaság egymással szövetkezzenek, mert ez esetben elvesztette volna befolyását Olaszországban és Magyarországot is komoly veszély fenyegette volna. Elvonta tehát Rudolf herczeget a császárral való szövetségtől s vele és testvéreivel kötött szövetséget, a császár és öccse: János őrgróf ellen. Ha már is elég oka volt Lajos királynak, hogy a császárra nehezteljen, még inkább felháborodott ellene, midőn hírül vette, hogy követei előtt, a kik a cseh rablók garázdálkodásaiért elégtételt követeltek, fölötte sértő módon nyilatkozott anyjáról: Erzsébet királynéról. A követek, a kik tudták, mennyire szereti, tiszteli királyuk édes anyját, visszautasították a sértést és kijelenték, hogy királynéjok meggázolt becsületéért a császárral vagy megbizottjával megvívni készek. A császár erre meghökkent. Kijelenté, hogy amit mondott, csak tréfa volt. De a követek komolyan vették a sértést és azonnal odahagyták Prágát. Lajos király helyeselte követei eljárását és tüstént elhatározta, hogy háborút indít a császár ellen. Szövetkezett Rudolffal és Kázmér lengyel királylyal s hadait Csehország felé indítá. Már közel volt a határhoz és Morvaországba készült betörni, midőn megjelent táborában Károly követe, hogy Lajost békére bírja. Egyelőre fegyverszünetet kötöttek, majd Brünnben tárgyaltak a béke fölött. A béketárgyalások sikertelenek maradtak, s miután őszre fordult már az idő, Lajos hadait hazavezette. Károly császár azután V. Orbán pápa közbenjárását kérte ki s ennek, de még inkább a Pomerániai Erzsébettel, Kázmér unokájával kötött házasságának köszönheté, hogy Lajos király megbocsátott neki. Később, 1370-ben, ismét meglazult a jó viszony a császár és Lajos között. A viszályra az szolgáltatott okot, hogy Károly császár Brandenburgot is megszerzé családjának, melynek hatalma Schweidnitz, Jauer, Felső- és Alsó-Luzáczia megnyerésével amúgy is félelmesen növekedett. Brandenburgra a bajor herczeg is tartott igényt s Lajos király ennek fogta pártját. 1371-ben mindketten megtámadták a császárt. Lajos Ulászló oppelni herczeg és Czudar Péter bán vezérlete alatt jelentékeny sereggel Morvaországot pusztíttatá, míg a bajor herczeg más oldalról támadott. Szorult helyzetében Károly császárnak sikerült ellenfeleivel fegyverszünetre lépnie, melyhez 1372 elején Lajos is hozzájárult. A császár azzal nyerte meg a magyar királyt, hogy másodszülött fia: Zsigmond számára megkérte Lajos másodszülött leányának: Máriá-nak kezét. Ajánlatát Lajos szívesen fogadta s nemsokára rá megbékült vele, miután ő és neje esküvel fogadták, hogy IV. Károly és családja birtokaira igényt nem tartanak s ezeket akkor sem fogadják el, ha nekik fölajánlják.

A runkelsteini vár (Tirol) egyik falfestménye.
A kép labdázó társaságot tüntet föl, melynek középső, koronás alakja, a ruhájára hímzett liliomokról s a jobbról látható Anjou-magyar czimerről itélve, nyilván Mária, N. Lajos idősb lánya. A mellette álló férfiú talán Zsigmond, a mögötte álló nő pedig Mária huga: Hedvig.

Rudolf herczeg halálával egy ideig megszünt a jó viszony, mely az osztrák herczegek s a magyar királyi udvar között régi idők óta fenállott. Rudolf testvérei: III. Albert és Lipót herczegek, a helyett, hogy – mint érdekök kivánta – Magyarországhoz csatlakoztak volna, inkább a császár felé hajoltak, a kinek leányát Albert herczeg feleségül vette, míg menyasszonyát, Erzsébet herczegnőt, ki előbb Judoknak volt szánva, Károly fia: Venczel jegyezte el magának. (1365.) A velenczei háborúk idején azonban ismét Lajos oldalán találjuk őket. Lajos, hogy szorosabbra fűzze a köztök levő viszonyt, 1375-ben eljegyezte harmadik leányát: Hedvig-et Lipót herczeg elsőszülött fiával: Vilmos herczeggel. A jegyeseket, noha a vőlegény alig volt öt, a menyasszony pedig négy éves, össze is adták, egybekelésöket akkora halasztván, mikor Hedvig tizenkét éves lesz. A kis vőlegényt Magyarországba, a királyi udvarba hozták, hogy menyasszonyával együtt nevelkedjék. A házzaságból azonban, mint látni fogjuk, semmi sem lett, mert Hedviget Lajos király halála után politikai okokból Jagello Ulászló lithván fejedelemhez, a későbbi lengyel királyhoz adták nőül.

Erzsébet királyné, Nagy Lajos anyjának pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről. Tull Ö. rajza.
Közepén a trónon ülő királyné, fején koronával, jobbjában a jogarral. A hibás körirat: † S(IGILLIUM) ELISABETH DEI GR(ACI)A HVNG(A)R(I)E REGINA PRINCEPS SALERNITANA. Azaz: Erzsébet, Isten kegyelméből Magyarország királynéjának, salernói herczegnőnek pecsétje.

1370 őszén Kázmér király vadászaton lebukott lováról, s az akkor szenvedett sérülések következtében nemsokára meghalt. Kevéssel utóbb Lajos udvarában megjelent a krakkói püspök és Lengyelország kanczellárja, s a lengyel urak nevében Lajosnak fölajánlották a megüresedett lengyel trónt. A király eleinte habozott. Ismerte Lengyelország zilált viszonyait s félt, hogy uralkodói kötelességének bajosan fog megfelelhetni, ha gondját két ország között kell megosztania. Csak a lengyel követek s a magyar egyházi s világi főurak rábeszélésére határozta el magát a lengyelországi útra. A lengyel rendek Uj-Szándeczben fogadták s nagy pompával Krakkóba kísérték. Nemsokára, 1370 november 17-én, Krakkóban megtörtént a koronázás. Egy ideig Lengyelországban mulatott Lajos király s azután hazasietett Magyarországba, mert Velenczével mindinkább bonyolultak a viszonyok.

Lengyelország kormányát a király anyjára: Erzsébet királynéra bízta. A királyné azonban a rábízott feladat teljesítésében gyöngének bizonyult. Csakhamar kellemetlenségei támadtak. Ziemovitot, Masovia herczegét, ki a pogány lithvánokkal tartott, a pápa felszólítására eltiltván a lithvánokkal való szövetkezéstől, ezek betörtek Lodomériába és Vladimirt ostrom alá vették, a melyet várnagya gyáva módon feladott. Erre Lajos seregét Lodomériába vezette, az ellenséget kiűzte és Galicziát Lodomériával együtt közvetlenül Magyarországhoz kapcsolta. Erzsébet kormányával a lengyelek nem voltak megelégedve, mert mellőzte a régi kipróbált tisztviselőket és helyettök érdemetlen férfiakat emelt. Az is bántotta a lengyeleket, hogy Lajos király az úgynevezett ekeadó beszedését rendelte el; hogy ne? mikor – mint az egykorú Dlugosz megjegyzi – „az adózást úgy gyűlölték, mint a pestist”. – Mikor 1355-ben Lajos királyt a lengyel trón örökösévé avatták, megigértették vele, hogy minden rendkivüli adót eltöröl. A lengyel urak figyelmeztették is igéretére, de Lajos azzal mentegetőzött, hogy nem uj adókkal akarja megterhelni őket, hanem csak a régi adót követeli. Mindazonáltal értesülvén a lengyelek elégületlenségéről, anyjának és híveinek tanácsára Nagy- és Kis-Lengyelország egyházi s világi urait 1374 nyarán Kassa városába hívta, hogy velök tanácskozzék. Itt azután szeptember 17-én megigérte, hogy Lengyelországban semminemű adót nem szedet, kivéve a jobbágytelkenként Szent-Márton napján fizetendő két garast; viszont a nemesség az országot megvédeni köteles. Azonkívül ígérte Lajos király, hogy a főhivatalokat idegenekre nem ruházza. A lengyelek pedig hálából az engedményekért megfogadták, hogy Lajos király halála esetére leányainak egyikét fogják utódául elismerni.

Nagy Lajos és anyja czimere.
Az aacheni templom kincstárában. – A Magy. Rég. Eml. II. kötetéből.
E czimerek a Lajostól és anyjától az aacheni kápolnának ajándékozott s jelenleg az ottani székesegyházban őrzött csattokat díszitik. Mindakettő finom zománczmunka. A baloldali hasitott pajzsot mutat, a pólyákkal s az Anjou-liliomokkal; a sisakdísz a csőrében patkót tartó struczmadár. A jobboldali czímeren a lengyel sas látható; fölötte főkötő, melyet szintén a lengyel sas ékesít. Az egyik N. Lajos király, a másik anyjának czímere.

Lengyelországban azután sem állott helyre a nyugalom. A lengyelek a két garas adót sem akarták megfizetni s azért Lajostól elpártolni készültek. Helyébe Fehér Ulászlót, gnievkovoi herczeget akarták a trónra ültetni. Ez igen kalandos ember volt. Feleségét korán elvesztvén, ezer forintért lemondott minden jogáról Kázmér javára s a Szentföldre zarándokolt. Visszakerülvén, ide-oda hányódott, míg végre elment Avignonba, V. Orbán pápa udvarába; majd beállott a czisztercziták rendjébe. Itt azonban nem érezte magát jól, azért a Benedek-rendiek közé vétette fel magát. A dijoni kolostorban tizennégy évet töltött már, midőn megjelentek nála az elégületlen lengyel urak követei s meghívták őt, hogy foglalja el a lengyel trónt vagy legalább atyai örökségét. Miután a pápa nem akarta szerzetesi fogadalmától fölmenteni, Budára ment, remélvén, hogy Lajos király közbenjárásával czélt érhet. Két évig tartózkodott a budai királyi udvarban, egyszerre azonban eltűnt. Hazatért Lengyelországba, hol híveivel sikerült nehány várost és várat elfoglalnia. Lajos király parancsára hadat indítottak ellene s megverték ő. Erre elmenekült. Nemsokára azonban visszajött s miután elesége elfogyott, kénytelen volt megadni magát. Sebesülten Magyarországba vitték, ahol örökösödési jogairól 10000 arany forintért lemondván, Lajos királytól a szent-mártoni apátságot kapta. De nem volt sokáig maradása. Két év mulva Danzigba, majd Lübeckbe, majd ismét Dijonba ment.

Erzsébet anyakirálynét a lengyel zavarok annyira elkeseríték, hogy odahagyta az országot. Lajos király Horvát- és Dalmátország kormányának élére állítá és helyette maga ment Lengyelországba. Nemsokára azonban anyja kívánságára Lengyelország kormányát ismét átadta neki. De Erzsébet ezuttal sem maradt sokáig a gondjaira bizott országban. 1376-ban deczember 17-én Krakkóban, ahol udvarát tartotta, véres jelenetnek volt a tanuja. Ugyanis a kíséretében volt vitézek közül nehányan összevesztek a lengyelekkel, miből véres verekedés támadt. Százhatvan magyar vesztette el életét, s talán mindnyájokat megölik, ha a királyné be nem csukatja a vár kapuit s lajtorjákat nem támasztat a falakhoz, hogy az üldözöttek menekülhessenek. Erzsébetre ez a véres jelenet annyira hatott, hogy Lengyelország kormányáról végleg lemondott s visszatért Budára, ahol nemsokára – 1380 végén – meg is halt.

Lajos, hogy helyreállítsa Lengyelország nyugalmát, 1377 nyarán nagy sereggel átkelt a Kárpátokon, s miután előbb a lithvánok ellen vezetett győzelmes hadjáratot, miközben Chelm és Belcz várakat is elfoglalta, Lengyelország kormányát rokonára: Oppelni Ulászlóra bízta, a ki mint Galiczia és Lodoméria kormányzója kimutatta, hogy rátermett ily állásra. De őt is hamar megunták a lengyelek. 1379-ben küldöttséget menesztettek Lajos királyhoz és arra kérték, hogy a herczeget távolítsa el. És Lajosnak engednie kellett. Hogy megszüntesse a lengyelek elégületlenségét, 1381 tavaszán meghítta előkelőiket Budára, hogy országuk kormányzásáról maguk gondoskodjanak. Az egybegyült főpapok és főurak tanácsára azután Lajos király Zaviszát, a krakkói püspököt, továbbá ennek atyját: Dobjeszlávot, krakkói várnagyot és Sedzivojt, krakkói starosztát nevezte ki Lengyelország kormányzóivá.

Lajos király ekkor már sokat betegeskedett. Érezvén, hogy nem sokáig él, azon volt, hogy Lengyelországot családjának biztosítsa. Ez okból 1382. julius 25-ére a lengyel urakat Zólyomba hívta. Eléjök adta, hogy szeretné, ha Magyar- és Lengyelország halála után is egy királyt uralna. Ennélfogva kérte őket, hogy ismerjék el leendő urokul idősebb leányát: Máriát s ennek jegyesét: Zsigmondot. A lengyel urak készek voltak teljesíteni a király kívánságát, hűséget fogadtak a herczegnőnek és Zsigmondnak, ki azután Lengyelországba sietett, hogy egy Bartos nevű lengyel úrtól támasztott lázadást elnyomjon.

Néhány hónappal a zólyomi egyesség után, 1382. szept. 10-én Lajos király, nemzetének nagy bánatára, Nagy-Szombatban elhunyt, negyven évi uralkodás után.

* * *

Lajos király egyike volt legkiválóbb királyainknak, kinek emlékét ma is kegyelettel őrzi a magyar nép. Termetére nézve elég magas ember volt, de kissé ferde vállú; szeme élénk, nyílt, haja s szakálla göndör, ajka duzzadt volt, arcza vidám. A történelem Nagy-nak nevezi s e kitüntetést méltán megérdemli, mert korának kétségkívül legnagyobb fejedelme volt. Az egykorúak nem győzik eléggé magasztalni őt. Petrarca, a híres olasz költő dícséri bölcsességét, igazságos voltát, erélyét és mérsékletét. „A világnak egy királya sem tett annyit országa becsületéért és alattvalói javáért” – mondja róla. János, a pápa követe pedig úgy nyilatkozik, hogy sohasem látott fejedelmet, a kiben annyi nagyság és hatalom mellett, annyi szerénység és alázatosság volna; a jónál, az erénynél egyebet nem látott benne.

Nagy Lajos birodalma.
Térkép. Tervezte: Dr. Baróti Lajos. Rajzolta: Hátsek Ignácz.

Hogy mind e dícséret nem puszta hízelgés, hanem igaz érdemek elismerése, arról tanúskodik a király uralkodásának története. Belső uralkodásának jellemzéseül idézhetjük életírójának: Küküllei János mesternek szavait, melyek szerint „nem önkényesen, hanem a törvény értelmében uralkodott és népének ügyét körültekintően, bölcsen, erélyesen igazgatta; azon volt mindenképen, hogy dicső elődjeinek: a szent királyoknak példájára a gondjaira bízott országokat, tartományokat és népeket békében és nyugalomban, szabadságaikban, törvényeikben megtartsa, s minden ellenséges betörés ellen megvédje.” Hogy törvényesen uralkodott, mutatja az a körülmény, hogy hosszú uralkodása alatt – eltekintve a szászok nyugtalankodásától, a mely mindjárt uralkodása elején esett s mely inkább Károly kormányának volt a visszahatása – egyetlen egy lázadásról sem olvasunk. A főurak, kikkel atyjának annyi baja volt, készséggel elismerték felsőbbségét és meghajoltak előtte. Örömest követték számos hadjárataiban s ontották véröket érte. Hasonlóan cselekedett a nemesség is. Háborúiban bátorságának nem egyszer adta tanujelét; nem egy sebe tanuskodott vitézségéről. Igazi lovagias király volt: vitéz, vallásos, tisztelője a női nemnek, a melynek mintaképeiül anyját és nejét tekinté. Népszerűségét nem kevéssé emelhette, hogy szívvel-lélekkel magyar volt s az volt udvara is, melyet Visegrádról Budára, az általa emelt királyi palotába helyezett át. Ily királyt hogy ne szeretett volna a magyar? Számos háborúi, a melyeket viselt, főleg az ország integritásának helyreállítását és családja hatalmának növelését czélozták. E háborúk nagy áldozatokat követeltek, de ez áldozatokat szívesen hozta meg a nemzet, mert tudta, hogy a király semmit sem tesz, a mi alattvalóinak érdeke ellen volna; sőt inkább minden kívánságát, minden óhajtását teljesíteni kész, a mint azt szóval, tettel egyaránt hirdeté. A király tekintélye mind bent, mind kifelé oly nagy volt, hogy e tekintetben egyetlen egy királyunk sem versenyezhetett vele. Miután Lengyelország is kormánya alá került, birodalma óriási kiterjedést nyert. Három tenger mosta partjait: a Keleti-, a Fekete- s az Ádriai-tenger.

A kassai templom homlokzata.
(A restauráczió előtt.)

Beluralkodásának egyik legfőbb mozzanata az 1351-ben tartott országgyülés. Az egybegyűlt rendek ez alkalommal kérték a királyt, hogy hűségök jeléül erősítené meg a II. Endre királytól kiadott arany-bullát. A király megemlékezvén a nemzetnek különösen a nápolyi hadjáratok alkalmával tanusított hű szolgálatairól, s meg lévén győződve arról, hogy „akkor szilárd a királyi trón, ha óvatos gondoskodás történik az alattvalók békéjéről és nyugalmáról, ha szabadságok adományozásával megjutalmaztatnak, s ha a más királyoktól adományozott szabadságokat szabályozván és megerősítvén, ezzel is eleget tesznek nekik” – készséggel teljesíté az urak kívánságát. Az arany-bullát megerősíté, kivéve annak negyedik pontját, a mely szerint a nemes, ha fiörököse nincs, birtokairól szabadon rendelkezhetik. Ezt a pontot a király hatályon kívül helyezé, ellenben elrendelé, hogy fiörökös nem létében a nemesi birtok a testvérekre s azok leszármazottjaira szálljon. Ez intézkedésével egyrészt a kincstár jövedelmét gyarapítá, mert a kihalt család vagyona erre volt szállandó, másrészt a nemesi családokat megóvta az elszegényedéstől. Az ősiség, a hogy nemesi birtok elidegeníthetetlen voltát nevezni szokás, mint tudva van, egész a legujabb időkig fenállott. Ugyanakkor Lajos király az országgyűlés végzéseit is megerősíté. Ezek közül a legfontosabbak a következők: Minden jobbágytelek után három garas, vagyis 18 dénár fizetendő adóul; a fölös dénárok s az adóváltság fizetése megszűnik. A jobbágyoktól élemi szert sem szabad szedni; szabadon költözködhetnek s fölöttük csakis földesurok ítél. Az elítéltek fiai, úgyszintén testvéreik, feleségeik és rokonaik ne bűnhődjenek. (Ezzel mintegy itéletet mondott Lajos a szerencsétlen Záh családon elkövetett kegyetlen eljárás fölött s meg akarta akadályozni a hasonlók ismétlődését.) A száraz vámok megszüntetnek; csak a híd- és a révvám szedése van megengedve. A főurak és nemesek jobbágyaiktól ezentúl kilenczed-et szedhetnek, hogy módjukban legyen hívebben szolgálni a királyt. Lajos király oly szigorúan követelte e törvény végrehajtását, hogy ha valaki a kilenczedet beszedni elmulasztá, akkor a király a maga hasznára szedte be azt. Az urak kérelmére kijelenté, hogy az országban lakó valamennyi nemes egy és ugyanazok szabadságnak örvendjen. Ezzel kimondá az összes nemesség jogegyenlőségét és gátat vetett a főnemesség túlkapásainak.

A kassai templom.
Orell-Füssli: „Ungarn in Wort u. Bild” czimű művéből.
(A restauráczió előtt.)

Minthogy csakis ezen 1351-i országgyűlésnek végzéseit ismerjük, némelyek azt tartják, hogy Lajos király hosszú uralkodása alatt nem is igen tartott országgyűlést, hanem csakis a királyi tanács meghallgatásával, tehát többé-kevésbbé önhatalmúlag kormányzott. Ez azonban – tekintve Lajos király uralkodását és jellemét – bajosan hihető. A lengyelekkel ismételten értekezett országuk ügyeiről; nagyobb adományokat csakis az ország egyházi s világi nagyjainak meghallgatásával tett; utazásai közben ismételten látott törvényt az ország különböző vidékein: feltehető-e, hogy a nemzetet, az egész országot érdeklő ügyekben annak meghallgatása nélkül, pusztán saját akaratából intézkedett volna?

De nemcsak törvényeket hozott, hanem szigorúan ügyelt a törvények lelkiismeretes végrehajtására is. Álruhában gyakran bejárta az országot, megfordult a szegények kunyhóiban, hogy megismerje bajaikat, és segíthessen rajtok, meg hogy ellenőrizhesse tisztviselőit. S nem haragudott meg érte, ha őt magát is megszólták; ellenkezőleg azon volt, hogy magát megjavítsa s ne adjon okot panaszra a népnek.

Kiváló gondja volt az anyagi és szellemi jólét emelésére is. A mi az elsőt illeti, buzgón irtatta az erdőket, hogy művelhető földet nyerjen, a melyet azután benépesített. Ily módon népesítette be például Árva-megyét. Különösen szívén hordotta a városok ügyét. E tekintetben atyja példáját követte. Számos város tőle nyerte kiváltságait. A városok fejlődésével karöltve járt az ipar és kereskedelem felvirágzása. Az ipar felvirágzására nagyban befolytak a czéhek, a melyeknek ugyan az utolsó Árpádok idejében akadunk már nyomaira, de melyek mégis inkább az Anjouk idejében keletkeztek. Lajos király a czéhszabályokat felülvizsgáltatta és rendeztette. Ily kiváló gondoskodás mellette természetesen nagy lendületet vett az ipari élet. Vele emelkedett a kereskedelem is. Lajos király mindent megtett a kereskedelem érdekében. Még finomabb aranypénzt veretett, mint atyja, s ezzel nem csekély mértékben emelte a magyar pénz hitelét. A külföldi kereskedőknek nem egy kedvezést nyujtott. Ha lefizették a vámot s a harminczadot, szabadon kereskedhettek az országban. A harminczadot a külföldről behozott vagy odavitt áruktól szedték a kincstár javára. E czélból harminczad-hivatalokat is állítottak fel az ország különböző pontjain. Hogy a harminczadosok ne zsarolhassanak, pontos jegyzékeket kellett vezetniök a megvámolt áruczikkekről, s azokat a királyhoz évenként fel kellett küldeniök, felülvizsgálat végett. A kereskedést nagyban előmozdítják a vásárok is, melyeknek tartására Lajos király sok városnak adott jogot.

A szellemi műveltség gyarapításáról sem feledkezett meg a király. Ennek ápolói, terjesztői még mindig a papok s főleg a szerzetesek valának. Lajos király számos kolostort alapított, melyek között a lövöldi, Veszprém-megyében, s a nosztrai, Hont-megyében voltak a legkiválóbbak. Az elsőt a karthauziak, a másodikat a pálosok számára alapította a király. A kettőn kívül sok más, kisebb kolostor is benne tisztelé alapítóját. Külföldi templomok is érezték fejedelmi bőkezüségét, igy a mária-czelli, továbbá az aacheni, amelyet szintén gazdagon megajándékozott. Vallásos buzgóságát mutatja az a törekvése is, hogy a melléktartományok eretnek és ó-hitű lakosait a katholikus hitre térítse; továbbá, hogy a pápának Ordelaffi Ferencz és Visconti Bernabos ellen ismételve segítséget küldött. Hasonló buzgósággal mint Lajos, karolta fel a vallás ügyét anyja, Erzsébet királyné, s példájukon lelkesedett a főurak hosszú sora. Országszerte templomok és zárdák épültek, a nyugaton minél általánosabbá vált csúcsíves vagy gót stílusban, melyek közül a kassai, mint ez építészeti stil legkiválóbb maradványa, még most is hirdeti Erzsébet királyné vallásos buzgóságát; mert ő volt az, ki a templom építését befejezte. Tanulni vágyó ifjaink e korban is sűrűn keresték fel a külföldi főiskolákat. Hogy módjukban legyen a tudományban magokat itthon is kiképezniök, a király 1367-ben Pécsett egyetemet állított fel, mely a XVI. század elejéig virágzott.

Töredék Nagy Lajos király sirkövéről.
Találták Székesfehérvárott; jelenleg a Nemzeti Muzeumban. Nyáry „A heraldika vezérfonala” czimű művéből.
A töredék a király czimer-díszeül szolgáló sisak, melyet liliomos korona, strucztollak s a közülök kiemelkedő struczmadár diszítenek.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem