4. IV. Mária. (1382–1387.) – II. vagy Kis Károly. (1385–1386.)

Teljes szövegű keresés

4. IV. Mária. (1382–1387.) – II. vagy Kis Károly. (1385–1386.)
Mária megkoronázása. Helyette anyja viszi a kormányt. Főtanácsosa: Garai Miklós nádor. Külügyi bonyodalmak. A lithvánok megtámadják Vörös-Oroszországot. Lengyel viszonyok. Zemovit föllépése. Erzsébet üzenete. Zsigmond hadjárata. A lengyelek N. Lajos ifjabb lányát: Hedviget teszik királynévá. Eljegyzése Jagelló lithván herczeggel. Elégületlenség Garai miatt. Zavarok Horvátországban és Dalmácziában. A királynők beutazzák e tartományokat. Kis Károly behívása. Mária és Zsigmond házassága. Zsigmond „az ország gyámja.” Kis Károly Budára vonul. Megválasztják kormányzóul, majd királynak. Koronázás Székesfehérvárott. Merénylet Kis Károly ellen. Halála. Zsigmond mellőzése. Jellemzése. Ellenséges föllépése a királynők ellen. Kibékülés. A királynők leutaznak Szlavóniába, a lázadók közé. Diakovárnál megtámadják s elfogják őket. Garai nádor és Forgách Balázs elesnek. A királynők Gomnecs várában, utóbb Novigrádban. Margit királyné, Kis Károly özvegye.
A magyart sohasem lehetett háládatlansággal vádolni. E szép jellemvonás kitüntetésére ismét nyilt alkalom, midőn Nagy Lajos elhunyt. A nagy királynak nem maradt fi-utóda, csak két leánya, de a nemzet kisérletet sem tőn, hogy ez alkalmat a királyválasztás jogának gyakorlására felhasználja. Szeptember 16-án temették el Lajost s másnap az egybegyült rendek megkoronázták idősb leányát: Máriát, nem királynévá, hanem uralkodó királylyá.
A királynő sokkal fiatalabb volt – csak 12 éves – hogysem a kormányzás gondjait már ekkor magára vehette volna; jegyese Zsigmond is csak tizennegyedik évében állott. Legtermészetesebb volt tehát, hogy az anya-királyné, a nagy király özvegye, vegye át a kormányt. Erzsébet igen okos asszony volt, dicséretére legyen mondva, nem tartozott azok közé, a kik özvegyen maradván, első dolguknak tartják, hogy mindenben ellenkezőjét tegyék annak, a mit a férj szokott. Ő nem mellőzte férje tanácsosait, sőt ellenkezőleg, az a férfiú, a ki Lajos utolsó éveiben annak legbefolyásosabb embere volt: Garai Miklós nádor lett kormánya alatt mindenhatóvá. De most is kitünt, hogy a ki igen alkalmas segédnek, nem mindig jó mester. Garai, a ki igen jó nádor volt oly király mellett, ki az ügyek vezetését saját kezében összpontosítá, minden bátorsága, okossága s a királyi házhoz való törhetetlen ragaszkodása és háladatossága mellett – mert nem feledé, hogy Lajos egyszerü köznemesből emelte fel az ország legelső méltóságára – nem felelt meg állásának, midőn tulajdonkép mindenek közt neki kellett volna az összhangot fentartani. Benne is meg volt a szerencsefiak elbízakodottsága s ő is azok közé tartozott, a kik legfőbb teendőjöknek tekintik, hogy az uralkodóktól minden más befolyást távol tartsanak. Ekkép már ezen tulajdonságaival is sokakat, a kik Lajos korában befolyásos emberek valának, elidegenített magától, de közvetve a királynéktól is.
Nehezíté a kormány helyzetét az is, hogy az ország annyi különböző részből állott s annyiféle ellenségnek volt kitéve. A belföldi urak hatalomvágya talán nem lett volna képes zavarok előidézésére, ha azt a külügyi bonyodalmak nem segítik elő. A legelső rossz hirek a Nagy Lajos által Magyarországhoz csatolt Vörös-Oroszországból – igy szokták nevezni Galicziát, Lodomériát, Volhyniát és Podóliát – érkeztek. E tartományokat ekkor a még pogány lithvánok háborgatták, a kik ellen Nagy Lajos is kénytelen volt, mint láttuk, háborúkat viselni. Több magyar várnagy föladta a reájok bizott várakat. Ezeket mint árulókat keményen megbüntették s vagyonukat elkobozták, minek következtében ismét többen lettek ellenségeivé a kormánynak.
Legrosszabbul állottak azonban az ügyek Lengyelországban. Ez ország nem tudott belenyugodni helyzetébe. Azelőtt szabad, önálló ország volt, most a hatalmas Magyarország mellett alig volt egyéb, mint annak egyik, bár nagy autonómiával biró melléktartománya. Azért a lengyelek szerettek volna Magyarországtól ujra elszakadni, ámbár a zólyomi gyülésen megigérték, hogy Máriát és jegyesét Zsigmondot fogják uralkodóikul elismerni.
Hogy ez utóbbi Lengyelországgal megismerkedjék, Lajos által élte utolsó szakában kormányzói czimmel odaküldetett, de mire Lengyelországnak éjszak-nyugoti részébe érkezett, melyet Nagy-Lengyelországnak neveztek, már Lajos halálának hire is eljutott oda, s a lengyelek csak azon föltétel alatt akartak neki hódolni, ha kötelezi magát, hogy állandóan Lengyelországban fog lakni. Ezt természetesen nem igérhette meg, mert Magyarország ily föltételt el nem fogadott volna. Zemovit, masoviai herczeg ez alkalmat a maga javára igyekezett felhasználni, hogy mint Lengyelország egy részének fejedelme királylyá választassék. Csakugyan a radomi országgyülés két hónapra a nagy király halála után már majdnem nyiltan fölmondta az engedelmességet, a közvélemény Zemovitot akarta királylyá tenni s neki Lajos egyik leányát feleségül adni.
Erzsébet királyné, félvén attól, hogy a lengyelek, ha rájok Zsigmondot akarná erőszakolni, az uralkodóháztól egészen elszakadnak, követei által kinyilatkoztatá, hogy beéri azzal, ha a kassai szerződés értelmében egyik leányát elismerik királyul, Zsigmondot pedig visszahivta.

Erzsébet királyné felajánlja Szt. Simon ezüst koporsóját.
Reliefkép Szt. Simon ezüst-koporsóján, Zárában. Ágotha J. rajza. Mayer „Szt. Simon ezüst-koporsója” cz. művéből.
(Erzsébet előtt térdel három lánya: Katalin, Mária és Hedvig.)
Már most jobb lett volna Lengyelországot magára hagyni s 1383-ban csakugyan meg is egyezett Erzsébet királyné a lengyelekkel, hogy még azon évben elküldi ifjabb leányát Hedvig-et nekik királynőül. De ismét mást gondolt s Hedvig helyett Zsigmond ment tizenkétezer emberrel Lengyelországba. Az időközben egy párt által királylyá választott Zemovitnak tartományait: Masoviát és Kujáviát elpusztította s vele 1384. tavaszáig fegyverszünetet kötött. E hadjáratban a lengyelek is segítették abban a hitben, hogy csak Zemovit ellen jő, de midőn látták, hogy Erzsébet ismét nem küldi el Hedviget, sőt az időközben Budára visszatért Zsigmond ujra Lengyelországba jön helytartóul, kinyilatkoztatták, hogy Zsigmondnak fegyverrel is ellent szegülnek és ha Hedvig május 8-ikáig nem lesz Krakkóban, más királyt választanak.
Erzsébet végre belátta, hogy Lengyelországot nem lehet Magyarországgal egyesíteni s belenyugodott, hogy Hedvig magyar főpapok és főurak kiséretében Lengyelországba vitessék. A lengyelek, hogy semmiképen se lehessen a dolgok állásán változtatni, nagy ünnepélyességgel megkoronázták s férjről is gondoskodtak számára. Vilmos osztrák herczeget, kivel még Nagy Lajos király eljegyezte s kivel az eljegyzést Erzsébet csak az imént is megújítá, nem voltak hajlandók elismerni. Zemovit is lejárta már magát, de felmerült egy új terv: Jagelló, a félelmes lithvánok fejedelme ugyanis megigérte, hogy egész népével a keresztény hitre tér, ha a lengyelek királyokká választják és neki Hedviget nőül adják. A lengyelek örömmel fogadták az ajánlatot, mely nemcsak békét biztosított nekik e vad szomszédok részéről, hanem azok erejét az ő hatalmok emelésére tette felhasználhatóvá. Hedvig is kénytelen volt belenyugodni a házasságba ezen eszes és vitéz, de durva emberrel, mely ha nem volt is szíve szerint, de annál hasznosabb országára. Magyarországra azonban ez a házasság korán sem volt kedvező. Jó idő óta keleti Európának határozottan leghatalmasabb állama volt, most pedig a Lithvániával erősödött Lengyelország, ha nem is hatalmasabb, de egyenlő erejű, s így időnként veszélyessé válható szomszédja lett.

Hedvig királyné.
XV. századi festmény, a bécsi csász. muzeumban.
Garai viseletével nemcsak az ország főurait idegeníté el Máriától, hanem alkalmat szolgáltatott arra, hogy több helyt jelentékenynyé váljék az elégületlenség. Ez különösen nagy mérveket öltött az ország Szávántúli részeiben: Horvátországban és Dalmácziában, a mire több körülmény szolgált okul. Tvartkó, Bosznia királya ugyanis szerette volna országát a tengerpartig kiterjeszteni, s e végből nehány dalmát várost meghódítani. E czélját pedig csak úgy érhette el, ha e vidékeken zavar támad. Garai e vidék legelőkelőbb családját a Horváthiakat, kik Lajos korában nagy befolyással birtak, mellőzte: Jánost a tengermelléki bánságtól is megfosztotta, sőt még azon hibát is elkövette, hogy horvát-dalmát bánná Laczfi Istvánt nevezte ki. Ez a család is neheztelt a Garaiakra, mint a kik a Nagy Lajos ifjabb éveiben gyakorlott mindenhatóságoktól megfosztották őket. Igy találkoztak össze az elemek egy összeesküvésre: Tvratkó, Horváthi János és testvérei: László meg Pál, a zágrábi püspök, továbbá nagybátyjok Palisnai János, vránai perjel s Laczfi István bán, a kiknek hatalma a Száva és tenger között mondhatni döntő volt. Az összeesküvés éle első sorban Garai ellen irányult ugyan – mert hiszen mi okuk lett volna oly embereknek, a kik majdnem mindenöket Lajosnak köszönhették, annak ártatlan leánya ellen törniök? – de minthogy meggyőződtek arról, hogy az anya-királyné sokkal inkább ragaszkodik Garaihoz, hogysem hivatalától megfoszthatták volna s mivel egyébként is alkalmatlannak találták a női kormányt: elhatározták, hogy Mária helyett Károly nápolyi királyt emelik a trónra.

Mária királynő pecsétjének előlapja.
Tull Ö. rajza.
A pecsét előlapján a magyar-Anjou s a kettős keresztes czímerrel ékesített trónon a királynő, egyik kezében a liliomos jogart, másikban az ország almáját tartva. A körirat: † MARIA DEI GRACIA VNGARIE DALMACIE CROACIE RAME SERVIE GALICIE COMANIE LODOMERIE BVLGARIE REGINA PRINCEPS SALERNITANA ET HONORIS MONTIS SANCTI ANGELI DOMINA. Azaz: Mária, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Kumánia, Lodoméria és Bulgária királynője, salernói herczegnő s a Szt. Angyalról nevezett javadalom urnője.
Károly, mint tudjuk, fia volt Durazzói Lajos nápolyi herczegnek. Lajos Magyarországban neveltette, Horvát- és Dalmátország kormányzójává tette, majd Nápoly királyi székére emelte. Nyájas, kellemes ember volt, s e tulajdonaiért az olaszok „békés” (della pace) névvel tisztelték meg, mig nálunk, kis termeténél fogva Kis Károly-nak nevezték. Szerette a tudományt, irodalmat, s Nápolyban a jelesebb költőket szívesen udvarába gyüjté. Nem csoda tehát, ha kormányzósága alatt megnyerte a dalmát és horvát előkelőket, s e kötelék még erősebbé lett, midőn ezek Nagy Lajos meghagyása folytán Károlyt a nápolyi trónra segíték.
Az összeesküvők mozgalmai nem maradhattak sokáig titokban, de az összeesküvés horderejéről nem volt a királyi udvarnak tudomása. Mert színleg még minden megmaradt a hűségben s Lajos halála évében a dalmát városok készséggel hűséget esküdtek Máriának és Erzsébetnek. Hogy tehát a csekélynek vélt elégületlenséget végleg lecsillapítsák, 1383 őszén a királynők Garaival körutat tettek a Száván túl, miközben úgy a dalmát városok, mint a főurak által ünnepélyes fogadtatásban részesültek. Csak is Palisnai hűtlensége lett nyilvánvaló, mert ő székhelyét Vránát elhagyva Tvartkóhoz Boszniába vette magát.
De mihelyt a királynők eltávoztak, mind nyiltabban kezdtek az összeesküvők föllépni, kivált mikor látták, hogy az országban az elégületlenség növekszik s a lengyel ügy is mind bonyolultabbá válik. Sőt nehány hónapra a királynők utazása után már követeket is küldtek Nápolyba, hogy Károlyt a magyar trón elfoglalására felhivják. Csak ekkor tette le Garai Laczfit a bánságról s nevezte ki helyébe Szentgyörgyi Tamást, a ki több lázongót le is fejeztetett, de nem levén azon vidéken magának is birtoka, az ottani előkelők ellenében keveset tehetett. Most már Laczfi is Boszniába vonult s felhivást intézett a nemzethez, melyben figyelmeztetvén, hogy Mária még az aranybullát sem erősíté meg, felszólítá, hogy ne tűrje a gőgös Garai zsarnokságát. Ennek hatását gyöngítendő, a nádor összehívta az országgyülést, melyen Mária és anyja az aranybullát megerősíték.

Mária királynő pecsétjének hátlapja.
Tull Ö. rajza.
Középen a kettős kereszttel ékesített czimer, fölötte Szt. László, jobbjában bárddal, baljában az ország almájával. Jobbról és balról struczmadár, csőrében patkóval; lent oroszlán (?) A körirat: † S(igillum) SECVNDVM MARIE DEI GR(aci)A REGINE HVNGARIE ET ALIORVM REGN(oru)M IN ALIA PARTE SIGILLI EXPRESSORVM. Azaz: Mária, Isten kegyelméből Magyarország s a pecsét másik részén kifejezett országok királynőjének második pecsétje.
Ily eszközzel azonban a már ennyire érett viszonyokat nem lehetett rendbe hozni. Most már a Horváthiak is levették az álarczot. Pál püspök Rómába utazott, állítólag egyháza ügyében, onnét pedig Nápolyba, hogy Károlyt a magyar urak nevében Magyarország trónjára meghívja. Károlyt aggasztotta ugyan lelkiismerete; félt bejönni Magyarországba, hogy elvegye Máriától a trónt, mikor jóltevőjének megesküdött, hogy arra soha sem fog igényt támasztani. Felesége Margit, a Nagy Lajos által lefejezett Durazzói Károly leánya is rosszat sejtve, könyörögve kérte őt, ne hajtson a püspök szavára. De végre is megnyugtatták a jó tanácsadók: esküje tiltja ugyan a koronát Máriától elvenni – mondták – de ha a nemzet kinálja meg vele, bátran elfogadhatja azt. Rendbe szedte tehát ügyeit Nápolyban, Barlettában hajóra szállott s rövid hajózás után 1385. szeptember 12-én kikötött Zenggben, hol a pártos főurak hódolattal fogadták.
Most látták csak a királynék az örvényt, a melynek szélén állottak. Elkezdtek kapkodni fűzhöz-fához. Legelőször is Zsigmonddal kellett kiegyezni, Mária jegyesével.

Mária királynő arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a magyar-Anjou-czímer. A körirat: † MARIE DEI G(racia) R(egina) VNGARIE. Azaz: Mária, Isten kegyelméből Magyarország királynéja. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(anctus) LADISLAVS RE(x); azaz: Szt. László király.
A királyi udvar teljesen mellőzte őt Lengyelországból való hazajötte után. Sőt Erzsébet királyné a franczia udvarral már alkudozásban állott, hogy Mária és Lajos orleansi herczeg, VI. Károly franczia király öccse, között házasságot létesítsen. Zsigmond ily körülmények között kénytelennek érezte magát, hogy bátyjához, Venczelhez vonuljon, miután saját birtokát Brandenburgot rokonai magukhoz ragadták azon kölcsönök fejében, melyeket a lengyel háború alatt szükségleteire felvettek. Ott állott, hogy tulajdonképen semmije sem volt üres czimein kivül. Nem ok nélkül tartott tehát a magyar királyi udvar attól, hogy ő is fel fogja használni e zavaros helyzetet, másrészt pedig remélvén, hogy az ő közvetítésével Németországból is nyerhetnek némi segélyt Károly ellen, jónak látták a királynők, hogy hozzá közeledjenek, s így Mária és Zsigmond között csakugyan meg is tartatott az esküvő. Ugyanekkorra országgyűlést is hívtak össze, melyen minden megyéből négy-négy követ volt jelen. Ezen felruházták Zsigmondot „az ország gyámja” czímmel, s a nemzet jogaít megerősíték; a követek viszont biztosítsák a királynőket áldozatkész hűségökről.
E közben Durazzói Károly Zenggből Zágrábba ment, hol hosszabb ideig tartózkodott, biztosítván minden eshetőségre az ország ezen délnyugoti részeit, s előkészítvén némileg az ország többi részében is a hangulatot a maga részére. S ez annál inkább sikerült, mert akkor terjedt el a híre, hogy Zsigmond a Duna és Vág közti vidéket rokonainak elzálogosítá. Meg volt ugyanis bízva, hogy rokonaitól segélyt eszközöljön ki, de azok csak zálogra voltak hajlandók adni. Ez a nemzetet természetesen igen sértette. Durazzói Károly tehát elérkezettnek vélte az időt, hogy gyorsan előnyomuljon Buda felé.
* * *
Károly már három hónapja volt magyar földön, anélkül, hogy a királynők és Garai intézkedéseket tettek volna az ellenállásra. Most már késő volt. Erzsébet és Garai tehát megegyeztek abban, hogy Károly ellenében ravaszsághoz nyulnak. Jól tudták ugyan Károly szándékát, de hogy eljárásukat föllépéséhez alkalmazhassák, megkérdeztették tőle: mint barát jön-e vagy pedig mint ellenség? Károly mentől simábban óhajtván czélhoz érni, kinyilatkoztatá, hogy csak a magyarországi zavarok lecsendesítése az ő jövetelének oka, s az, hogy a királynők s a nemzet között a békét helyreállítsa.
A királynők Zsigmondtól segítséget nem kapván, úgy tettek, mintha Károly színlett nyilatkozatát kész pénz gyanánt vennék. Aranyos kocsiban mentek a nagy kisérettel közeledő Károly elé, kedves rokon gyanánt üdvözlék, viszont Károly nem mulasztá el Nagy Lajos iránt való háláját, s a királynők iránti tiszteletét és szeretetét emlegetni. Igy kölcsönös hálálkodás közt értek Budára, hol a nép talán az ország állapotának javítását várván Károlytól, talán csak az udvar vendégének tekintvén őt, az érkezőket örömrivalgással fogadá.

Mária és Zsigmond király esküvője.
A boroszlói XV. századi Froissart-krónikából
E krónika 1468 körül iratott. Gyönyörü miniatürök ékesitik. Az előtérben Zsigmond tudtára adja versenytársának, Lajos orleansi herczegnek, hogy elkésett. A háttérben az esküvő.
Durazzói Károly nem akarván tervével egyenesen fellépni, előbb kormányzóvá választatá magát. Mint ilyen az olasz testőreivel megrakott királyi palota egyik szárnyában vett lakást, a városban pedig nagyszámú magyar- és horvát csapatokat helyezett el, Horváthi János vezérlete alatt. Ezután országgyűlést hívott össze karácsonyra, névleg a rend helyreállítása czéljából. A jelenlevők majdnem mindannyian pártján állottak s hangosan kivánták megválasztatását. A tudósítások szerint csak egy agg főúr szólalt fel Mária mellett, de annak szavait elhangzottak. A gyűlés tehát követséget menesztett Máriához, felszólítván őt, hogy mondana le a koronáról Károly javára. A királynők folytaták tetető szerepöket: Mária kinyilatkoztatá, hogy ő szívesen lemond, csak küldjék férjéhez, Csehországba; Erzsébet is, ki eleinte alig birta leküzdeni haragját, Károlylyal való első találkozásakor így szólt: „Fiam, asszonyok nem képesek a büszke magyarokon uralkodni. Ragadd meg te a kormány gyeplőjét!” Hogy Károly sem mulasztá el ujra háláját s tiszteletét emlegetni, magától értetődik.
Ugy látszott, hogy Károly ügyei a legjobban állanak. Az országgyűlés megválasztotta királylyá, a királynők is lemondtak ellenállás nélkül. Sietett tehát a választó országgyülést Székes-Fehérvárra koronázó országgyűlésül áttenni. Meghívta a koronázás ünnepélyére a királynőket is, hogy jelenlétökkel bizonyítsák önkéntes lemondásukat, s azok végig akarván játszani szerepöket, el is fogadták azt. De jelenlétöket mindenki hajlandó volt kényszerítettnek tekinteni. Már út közben kezdett a nép rajtok sajnálkozni, s a kik addig az asszonyi kormány ellen leghevesebben keltek ki, azokban is fölébredt a lelkiismeret, midőn az ünnepélyes ísteni tisztelet alatt Nagy Lajos özvegye és leánya zokogva a nagy király sírjára borult. A hangulat egyszeriben megváltozott. Midőn a szertartást végző érsek hagyományos szokás szerint a néphez háromszor e kérdést intézte: „Akarjátok-e Károlyt királyotoknak?” hívei is csak elfojtott hangon felelék: „Akarjuk!” A többség mormogása inkább a nem tetszést, mint a tetszést fejezte ki. S midőn a templomból kiléptek s Károly lóra ült, hogy Székes-Fehérvár utczáin végig lovagoljon, Szent Istvánnak előtte vitt zászlajának elszakadásában a nép rossz előjelt látott az uj királyra. E babonás félelem még inkább növekedett más körülmények folytán. Alig ért ugyanis a király a csikorgó hidegben Budára – a koronázás 1385 utolsó napján tartatott, s Károly Fehérvárt csak pár napig maradt – három napig s három éjjel zúgott a zivatar, esővel, villámlással, földrengéssel, majd nagyszámú holló röpült a királyi palotára, ablakait szárnyaikkal verdesték, azután meg egymást vagdosták csőrükkel, úgy hogy végre a király híveít, sőt magát a királyt is rossz sejtelmek kezdték háborgatni.
S ez alkalommal a baljóslatok be is teljesültek. Károly visszatérvén Budára, a királyi palotát ismét megosztá a királynőkkel. Erre több oka is volt: egyrészt nem akarta őket a szokott kényelemtől, cselédségtől megfosztani, másrészt így állott módjában lépteiket ellenőrizni s magát minden általok támasztható lázadástól biztosítani. Sőt ennek azon esetre is nagy haszna leendett, ha Zsigmond, mint valószínű, sereggel jön, hogy a királynők hatalmát helyreállítsa. Különben olasz testőreiben Károly feltétlenül bízhatni vélt, úgy hogy még Garainak is megengedé, hogy a királynőkhöz gyakrabban bejárjon.

Mária és Erzsébet királynők N. Lajos sírjánál.
Liezen-Mayer S. festménye.
De egy körülménynyel nem számolt, melyre pedig mint olaszországi fejedelem gondolhatott volna: hogy életét orgyilkosok is fenyegethetik. Az orgyilkosságot pedig sem Erzsébet, sem Garai nem találták Károly ellenében tilosnak.
Egy napon Garai nagyobb csapattal bebocsáttatást kért a királyi palotába, mely a budai várnak többi részétől, a hol, mint most, békés polgárok laktak, erős fallal volt elválasztva. Azt adván okul, hogy leányának lakodalmára akar menni, előbb a királynéktól kivánt elbucsúzni. Délután Erzsébet a királyt is magához kérette, hogy vele egy fontos, Zsigmondtól érkezett levél ügyében értekezhessék. Károly nehány olasz udvari tisztviselő kiséretében meg is jelent az anya-királynénál, a ki őt a szokottnál is nagyobb szívességgel fogadta. Az értekezés hosszan elhúzódék, mi közben Károly olasz kisérőit is eltávolítá Erzsébet kérésére, ki ily fontos ügyek felől nem akart idegenek jelenlétében beszélni. Már alkonyodott, midőn belépett Garai, kit Forgách Balázs és Bebek Imre követtek. Garai a kicsinált terv értelmében elbucsúzott a királynétól, mi közben jelt adott. Erre Forgách előrántá a ruhája alá rejtett csákányt s azzal hatalmas csapást mért Károly fejére. Forgách igen erős és elszánt ember volt, de az orgyilkosságtól úgy látszik az ő keze is remegett. A csapás nem volt halálos, sőt Károly arra is képes volt, hogy kardját kirántva, Forgáchot megsebesítse. Amíg ezt történt, Garai kirohant s a palotába magával hozott csapatával a helyszinére visszatérve a királynak minden rend nélkül összefutó testőreit megszalasztá. A királyi csapatok annyira elvesztették fejöket – talán azt hitték, hogy nagy összeesküvés van kitörőben mindnyájok elvesztésére – hogy úgy szökdöstek ki a királyi palotából, a királyt is a Garaiék kezében hagyván. Pedig annak életét meg lehetett volna menteni, mert a sebek mellett arra is képes volt, hogy saját erejéből lakosztályába menjen. Eleinte a népet hívták segítségül, de midőn az meg sem mozdult, az éjszakát felhasználva Horváthi János vezérlete alatt mindnyájan: olaszok, magyarok, horvátok egyaránt megszöktek.
Másnap kihirdették, hogy Mária királynő, vagy inkább Erzsébet és Garai, ujra uralkodnak. Károly megölésének megokolására pedig oly híreket hoztak forgalomba, mintha Erzsébet királynét s annak híveit akarta volna megöletni. A főurakat közbocsánat hirdetésével a maguk részére nyerték. A tulajdonképeni Magyarországban úgyis kevesen voltak Károly határozott hívei s a fővárosi alsóbb néposztály, mely alig két hónap előtt ujjongva fogadta őt, most halálán ujjongott, annál is inkább, mert a kormány behunyt szemmel nézte az olaszok lakásainak kifosztását. A fosztogatást a budai olasz polgárokra is kiterjeszték, kik itt mint kereskedők oly számosan laktak, hogy a budai várban saját plébániájok és utczájok volt. A nép ezek raktárait is rendre kirabolta.

Mária királynő karperecze.
Magy. Rég. Eml. II. köt.
(Találták Nagyváradon, 1755-ben, a régi székesegyház alapfalának felásása alkalmával. Jelenleg Bécsben, a cs. muzeumban.)
A szerencsétlen II. Károlyt, kit hívei gyáván elhagytak, Visegrádra vitték s ott foglyul őrizték. Ámde sebei hegedésnek indulván, tizenheted napra, hogy megsebesíték, megfojtották vagy méreggel megölték. Hullája sokáig temetetlenül maradt, mert egyházi átok terhével halt meg, míg végre IX. Bonifácz pápa az engedélyt megadván, a visegrádi erősség tövében levő, Szt. Andrásról nevezett monostor sírboltjában talált nyugvóhelyet.
Gyilkosa: Forgách Balázs dús adományt nyert: a gimesi várat és uradalmat. Ez adományozásból keletkezett az a népmonda, mintha Erzsébet királyné e szavakkal tüzelte volna Forgáchot a döntő pillanatban: „Csak vágd, csak vágd fiam Forgách, tied lészen Gímes és Gács!” Hogy a királyné e szavakat mondta, azért is valószínűtlen, mert az egész esemény alatt – akár szinlett, akár valódi – ájulásban volt.
* * *
Mária tehát, illetőleg anyja és Garai, visszanyerték hatalmokat. De a magyar udvar irányadó köreire nem volt a kapott leczke elegendő. Csak azt látták, mily könnyű szerrel rázták le nyakokról Károlyt. Azt azonban elfeledték, mily könnyen foglalta el Károly a trónt, s hogy csak egy szavába került volna velök cselekedni azt, a mit ők követtek el rajta. Talán azt képzelték, hogy Károly meggyilkolásával és hiveinek Budáról való elfutásával e párt örökre megsemmisült s hogy Margit, II. Károly özvegye, elfeledte, hogy atyját Nagy Lajos, férjét a mostani magyar kormány ölette meg. Legalább semmi sem történt, hogy a kétségtelenül megrémült Károly-párt fészkében, Horvát- és Dalmátországban nyomassék el a lázadás, hanem ismét Zsigmond ellen fordultak s a helyett, hogy Magyarország kormányára befolyást engedtek volna neki, megint mellőzték s még hiveit is üldözték.

Kis Károly pecsétjének előlapja.
Tull Ö. rajza.
Középen díszes, liliomokkal behintett trónon a király, hosszú uszályos ruhában, jobbjában királyi pálczával, baljában az ország almájával. A tróntól jobbra a nápolyi Anjouk családi czimere, balról Jeruzsálem czimere. A körirat: † KAROLUS TERTIVS DEI GRA(cia) (Rex) (Sici)LIE DVCATVS APOLIE PROVINCIE ET FORCALCRII AC PEDIMONTIS COMES. Azaz: III. Károly, Isten kegyelméből Sziczilia királya, Apulia herczege és Forcalquier grófja.
Lehet, sőt bizonyos, hogy a királynék Zsigmondban nem találták fel azt a férjet, minőt egy uralkodó magyar királynő megérdemlett, de meg kell engedni, hogy Zsigmond az akkori uralkodók között korántsem volt a legrosszabb ember. Ledérsége nem volt nagyobb az akkor divatozónál, miveltségre pedig teljesen azon kor szinvonalán állott. Azon kivül midőn Mária házassága vele már megköttetett s az ország ellenségei úgy is nagyszámuak voltak, valóságos botorság volt, hogy még ingerelték őt. Azt pedig semmi esetre sem lehet Zsigmondnak rossz néven venni, hogy midőn serege, melyet a Duna és Vág közti vidék zálog-összegéből gyüjtött, már együtt volt s azzal Győr alatt állott, azt a királynőknek nyujtandó segítség helyett azok ellen fordítá.
De ha volt a királynőkben és tanácsadóikban annyi bátorság, hogy Zsigmondot kihivják, annyi nem volt, hogy a megkezdett viszályt folytassák. Rövid időn belenyugodtak abba, hogy Zsigmond bátyja Venczel német és cseh király legyen köztük a békebiró. Az itéletnek, melyben a felek nagyjából megnyugodtak, főbb pontjai ezek: Zsigmond tartásul nyeri mindazokat a birtokokat, melyeket Ausztria és Morva szélén István herczeg, Nagy Lajos öccse birt, közöttük Vas- és Trencsén-megyéket, minden váraikkal és királyi jogaikkal. Mária a magyar királyi kincstárból kétszázezer aranyat fizet Józsa morva őrgrófnak a Duna és Vág közt fekvő elzálogosított területért. Zsigmondnak ezen háborúban csinált adósságait a magyar királyi kincstár fizeti ki. Zsigmondot férji jogaiba visszahelyezték: Máriát Magyarországon bárhová viheti s élhet vele, mint királyi feleséggel élni illik. De ezen utóbbi pont sem eszközölt a király pár közt szives viszonyt és Zsigmond nemsokára visszatér Csehországba.
E közben Károly párthivei magokhoz tértek első ijedségökből s ujra elkezdték üzelmeiket. Az udvar eleinte nem háborgatta őket. Csak a nyár derekán kezdett a figyelem feléjök fordulni, de Garai nádor oly csekélynek vélte a mozgalmat, hogy annak lecsillapítására elégségesnek tartotta, ha a királynők körutat tesznek a fellázadt vidéken. Már Szlavónia egyik városában, Kapronczán voltak, midőn a lázadás nagyságáról tudomást nyervén, elhatározták, hogy tovább nem mennek, hanem segély érkeztéig Gara-várába, a velök levő Garai nádorhoz vonulnak. Már Diako-várnál, egy órányira Gara-várától, voltak a királynők csekély kiséretökkel, midőn őket a dologról tudomást szerzett Horváthi János jelentékeny csapattal megtámadta. Egyenetlen, kétségbeesett harcz keletkezett. Forgách Balázs a kiséret élén a legnagyobb elszántsággal küzdött, talán, hogy mig ők elvérzenek, Garai a királynőket megmenthesse. De kevesen voltak erre is. Rövid küzdelem után legnagyobb részöket felkonczolták, Forgáchot pedig lerántván lováról, a királynők szeme láttára lefejezték. Most már nem volt remény a menekülésre. Garai nem akarván foglyul esni s legalább drágává akarván tenni a Horváthiaknak czéljok elérését, leszállt lováról, s háttal a királynők kocsijához támaszkodva, iparkodott távol tartani az ellenséget.

Kis Károly pecsétjének hátlapja.
Tull Ö. rajza.
Liliomokkal behintett mezőben a balra lovagló pánczélos király. A ló takarója liliomokkal van diszitve. A király fején tornasisak látható koronával és az Anjouk ismeretes oromdíszével: a csőrében patkót tartó struczmadárral. A király jobbjában kardot, baljában pajzsot tart, melyen az Anjou-ház és a jeruzsálemi királyság egyesitett czímere van. A mezőben négy jeruzsálemi kereszt. Körirata: † DILIGITE IVSTITAM VOS QVI IVDICATIS TERRAM IN VIT … Azaz: Szeressétek az igazságot, ti, akik itéltek…
A támadók kézviadalban az óriási termetű nádorral nem mérkőzhetvén, odább vonultak s nyilakat lövöldöztek reá, melyeket ő, nehogy mozgásában gátolják, egyenként letördelt. Végre egyikök a kocsi alá bújt s a különben is számos sebből vérző Garait lábánál fogva a földre rántá. Erre a pártosok is oda siettek s a nádort lenyakazták. Most már a királynőkre került a sor. Kocsijokból durva kézzel kiragadták őket, ékszereiktől megfosztották és különböző méltatlanságokkal illették. Erzsébet térdre borult Horváthi előtt: magát vallá mindenben vétkesnek s halált kért a maga, de kegyelmet leánya részére. Megszünt minden ellenállás. A kik még életben voltak s el nem menekültek, köztük Garai János, a nádor fia, foglyul estek s Pozsega várába, Csáktornyára s máshova vitettek. A királynékat eddig Gomnecs várába hurczolták s ott a zágrábi püspök őrizetére bízták. Garai és Forgách fejét Nápolyba küldték Margit királynéhoz, hogy gyönyörködjék férje gyilkosainak eltorzult vonásaiban, s egyuttal felszólíták, nyujtson segélyt és küldje be fiát, a tizéves Lászlót, hogy a trónra emelhessék őt. Margit késznek is mutatkozott erre, de mivel bosszúszomját nem találta még kielégítve, a lázadók felszólításának teljesítését akkorra halasztá, ha Erzsébetet és Máriát is hozzá küldik. A lázadók, úgy látszik, készek is voltak eleget tenni ezen iszonyú föltételnek. A királynékat a tenger partján fekvő Novigrádba vitték, a hol őket Palisnai János vránai perjel őrizetére bízták.

Mária királyné koronája.
(Jelenleg Bécsben, a csász. udv. muzeumban.) A Magy. Rég. Eml. II. kötetéből.
(Találták Nagyváradon, 1775-ben, a székesegyház oldalfalainak kiásása alkalmával.)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages