1. A honfoglalás.
1. A honfoglalás.
A magyarok beköltözése. Az ország akkori állapota. A honfoglalás. Anonymus a magyarok beköltözéséről és a honfoglalásról. Elbeszélése nem érdemel hitelt. Konstantin császár a magyarok szállásairól. Anonymus elbeszélését nagyrészt koholta. Más krónikák a honfoglaló magyarok harczairól. A fehér ló mondája. E monda történeti alapja.
Atelközből kiszorulván, Árpád népével a Dnjeszter mentén észak-nyugati irányban vonult tovább. Erre felé a magyarok legkevésbbé tarthattak ellenséges támadástól, legkényelmesebb is volt az út, míg az Al-Duna mentén a bolgárok, Erdélyen keresztül pedig a hegyeket borító rengeteg erdők miatt bajos lett volna az előnyomulás. A Szan vizénél délre fordultak a hazát keresők s úgy értek az Erdős Kárpátok övén utat nyitó vereczkei szoroshoz, melyen átkelve, lassan a tiszai síkságra ereszkedtek le.
Beköltözésük hihetőleg 895 őszén, épen ezer évvel ezelőtt történt.
Milyen volt az ország állapota, mikor őseink megszállották, s mily népeket találtak itt? nagyjból elmondtuk már. Túl a Tiszán és Erdélyben a népvándorlás hullámai a római műveltségnek úgyszólván utolsó nyomait is elsöpörték. A Dunán túl, az egykori Pannóniában, csak romok hirdették, hogy valaha műveltebb nép lakott itt. Helylyel-közzel mutatkoztak egy uj: a keresztény-frank-műveltségnek csírái, mely csak imént vert gyökeret. Az ország északi hegyes tájain, Erdélyben, valamint a Dráva-Száva közén sűrű erdők terültek el, a Tisza, Duna mentét s az ország nyugati részeit pedig mocsarak boríták.
Ez erdős, mocsaras területen csak gyér népesség lakott; jobbára szláv (szlovén) törzsek, melyek nem bírtak egységes állammá tömörülni. Túl a Tiszán imitt-amott gepida telepek, a Dunán túl pedig az avarok némi maradványai képviselték az ország egykori lakosait. A szláv törzsek közül, mint láttuk, a morvák voltak a legtekintélyesebbek; de mióta Szvatoplukot Arnulf császár a magyarokkal szövetkezve legyőzte, s főleg e fejedelem halála után, egyre hanyatlott a hatalmuk. A Dráva-Száva közén lakó szlávok fejdelmei, a kik Sziszken, a hajdani Sisciában székeltek, a német királyokat tekinték urokul, ezek azonban alig nyujthattak nekik védelmet Szvatopluk ellen is. A Tiszán-túli szlávok úgy látszik Bihar vidékén laktak sűrűbben s jutottak némi hatalomra.
Ime, ilyen volt hazánk állapota a IX. század végén. Az ország úgyszólván gazdátlan volt s az időpont, melyben a magyarok megérkeztek, a legalkalmasabb, hogy birtokukba vegyék azt.
A szétszórt szláv törzseknek legyőzése bizonyára nem sok gondot adott a harczias magyar nemzetnek. A lakosok megkisérlették ugyan az ellenállást, de leverettek. Ellenállásuk nem is lehetett valami erős, különben az egykoru följegyzésekben is maradt volna némi nyoma. Ámde ezek mitsem tudnak heves küzdelmeikről, népeket sujtó katasztrófákról.
Annál beszédesebbek régi krónikáink.
A honfoglalás harczait legrészletesebben Anonymus irja le.
Szerinte őseink, miután Kiev mellett az oroszok és kunok egyesült hadain diadalmaskodnak s az oroszokat hódolatra kényszerítik, a kunokkal egyesülve folytatják útjokat a havasok felé, melyen túl – mint az oroszoktól hallák – terült el amaz áldott termékeny ország, mely egykor Álmos ősatyjáé, Attiláé volt. Útközben Lodomér-ban és Halics-ban hosszabb pihenőt tartanak. A nép mindenütt hódolattal fogadja őket, a vezérek pedig föltárják előttük városaik kapuját és fiaikat kezesekül adják át Álmosnak, fényes ajándékok kiséretében. És biztatják őt, hogy keljen át népével a havasokon, Pannóniába; magasztalják előtte a föld jóságát, nagy folyóvizekben való bőségét; elmondják, hogy Pannónia azelőtt Attiláé volt, kinek halála óta több nép osztozik a birtokán. A Duna-Tisza közét Keán bolgár fejedelem foglalta el egész a Kárpátokig, és szlávokat meg bolgárokat telepített oda. Most is bolgárok bírják e területet, kiknek Szalán, Keán dédunokája a vezérök. A Marostól a Szamosig, s a Tiszától az Igfon erdőig terjedő vidéket Marót vezér vette birtokába. E vidéken kozárok laknak, kik Marót unokáját, a sok-nejű Mén-Marót-ot tisztelik urokul. A Marostól délre eső vidéket Orsova váráig kúnjaival Glád vezér szállotta meg, aki Viddin várából jött ki.
Hogy könnyebben átkelhessenek a havasokon, a halicsi vezér kétezer íjászt és háromezer fejszés parasztot küld előre, hogy utat vágjanak a rengetegen át.
Átjövén a Kárpátokon, a magyarok elsőbben is Munkács táján állapodnak meg, a hol negyven napig maradnak, hogy magukat kipihenjék. Jöttök hírére a szomszéd szláv törzseket rémület szállja meg és mindenfelől hódolatra sietnek.
Munkács alól Ungvárhoz vonul a magyar sereg. A vár ispánja, Laborczi, kiszökik a várból, de a magyarok üldözőbe veszik, s utolérvén, a róla nevezett folyó partján fölakasztják.
Most bevonulnak Ungvár várába, a hol négy napig áldomást tartanak. Negyed nap Álmos tanácsot ül s a vezérséget átadja fiának Árpádnak. Árpád nyomban kiküldi hadait és elfoglalja a Tisza és a Bodrog közti vidéket egész Ugocsáig.
Magyarország a honfoglalás korában. Térkép.
Tervezte: Dr. Baróti Lajos; rajzolta: Hátsek Ignácz.
Ekkor Szalán vezér, értesülvén a magyarok előnyomulásáról, ráüzen Árpádra, hogy a Bodrog vizén népével átlépni ne merészeljen, különben rájok támad görögökkel és bolgárokkal, s akkor aligha menekül meg egy is. Árpád a kevély üzenetre szerényen válaszol: örök jogon őt illetné ugyan az egész föld, melyet Szalán magáénak valla, de iránta való barátságból s nem mintha a görögöktől és bolgároktól félne, beéri a Sajóig terjedő részszel. Egyszersmind arra kéri Szalánt: küldene neki két kulacs Duna-vizet s egy nyaláb füvet Alpár mezejéről; hadd lássa, vajjon édesebb-e a fű, mint Scythiában, s jobb-e a Duna vize a Don vizénél? Maga is küld követeket Szalánhoz, gazdag ajándékokkal, s kik a bolgár vezért Alpár-várában, a Tisza mellett keresik föl. Szalán a kapott ajándékoknak igen megörül és Árpád minden kívánságát teljesíti. Árpád most vitézeivel kiindul Ung várából, tábort üt Szerencs mellett, s míg itt mulat, vitézei a Sajóig és Sóvárig beszáguldozzák az egész vidéket; Bors vitéz pedig a lengyel határszélekig nyomul elő s a Boldva vize mellett várat épít, melyet róla Borsod-várának neveztek el.
A vereczkei szoros délnyugati vége Pudpolócznál.
Tull Ödön eredeti rajza, fényképről.
Miután Árpád urává lett a mármarosi havasoktól és Ugocsától a Szepességig és a Sajó torkolatáig terjedő földnek, Öcsöb és Velek nevű vitézeit elküldi Bihar várába, Mén-Maróthoz, hogy a Nyirség és a Szamos-mellék átengedését kivánják tőle. Mén-Marót a kérés teljesítését kereken megtagadja; ő kész – úgymond – segíteni Árpádot, ha valamiben megszorulna, mert jövevény ember, de földjéből nem enged át neki egy talpalatnyit sem. Árpád és vitézei haragra lobbannak és azonnal sereget indítanak Mén-Marót ellen, Tas, Szabolcs és Töhötöm vezérlete alatt. Ezek átkelvén a Tiszán, míg Tas és Szabolcs a Szamos mellékét, addig Töhötöm a Nyírséget hódoltatja meg, miben a megfélemlített Mén-Marót nem gátolja őket. Árpád értesülvén szerencsés előnyomulásukról, áldomást tart, majd megindul Szerencsből és a Sajó vize mellett üt tábort, a Tiszától a Hernád vizéig. Töhötöm pedig, midőn az erdélyi föld jóságát dicsérni hallja, kedvet kap annak elfoglalására. Előbb azonban kikémlelteti a földet s annak lakóit. Árpád vezér engedélyével azután megindul a Meszesen túlra, Gyeló oláh fejedelem ellen, akit az Almás vizénél legyőz és futásra kényszerít. Gyeló futás közben megöletvén, alattvalói önként meghódolnak és Töhötömnek hűséget esküsznek, a miért is ama helyet Esküllőnek nevezik. Ezalatt Szabolcs és Tas a Szabolcs és Körös közét foglalják el; át akarnak kelni a Körösön is, de ebben Mén-Marót megakadályozza őket.
Árpád most Etét és Vajtát Szalánhoz küldi, hogy eddigi győzelmeiről neki hirt vigyenek s a Zagyva vizéig terjedő földet elkérjék tőle. Szalán hallván Árpád és a magyarok győzelmeiről, nagyon megijed s a kívánt földet Árpádnak átengedi. Árpád erre átkel a Sajón és a Héjő, majd a Nyárád, Eger és a Zagyva vize mellett üt tábort.
Innen Hubát, Szoárdot és Kadocsát kiküldi, hogy hódítsák meg Gömör- és Nógrád népét s nyomuljanak, ha lehet, a cseh határ felé, Nyitra váráig. A föld népe mindenütt meghódol nekik, csak Nyitra várának cseh vezére, Zobor száll szembe velük a Nyitra vizénél. De pórul jár: meggyőzetvén, futásnak ered, majd elfogják és fölakasztják. Zobor vereségének hírére nemcsak Nyitra, hanem Sempte, Galgócz, Trencsén, Bolondócz és Bán várak is megnyitják kapuikat a magyarok előtt. A vezérek egészen a Morva vizéig nyomulnak s miután ott a határt eltorlaszolják, örvendezve Árpádhoz visszatérnek.
E közben Szalán követeket küldött a görög császárhoz és a bolgár vezérhez és tőlük segítséget kért a magyarok ellen. Megérkezvén a görög-bolgár segédhad, Szalán ujból bátorságot kap, meghagyja Árpádnak, hogy távozzék el földjéről s menjen vissza népével a honnan jött. Árpád pedig azt üzeni vissza, hogy Szalán földje immár őt illeti, ő azt megvette tőle tizenkét fehér lóért és egyéb árúkért. Azért tehát takarodjék el róla s menjen vissza a bolgárok földjére, a honnan Keán, az ő ősapja jött; ha nem: tudja meg, hogy haddal kel ellene. Meg is indul nyomban s népével a Tisza mellett a Tetétlen-halomnál, majd Alpár mezején üt tábort. Szalán is ide vezeti seregeit s megütközött Árpáddal, de vereséget szenved és Bolgár-Fejérvárba menekül. Emberei közül sokan a Tiszán át akarnak úszni, de ott vesznek, miért is e helyet görög révnek mondják.
A kivívott győzelem után Árpád vitézeivel a Körtvély-tóhoz, a Gyümölcsény-erdő mellé vonul s ott gyülést tart, melyen megállapítják az ország törvényeit s minden dolgát elrendezik. Innen e helyet Szer-nek nevezik. A szeri gyülés után Árpád hadaival Titelig száguld, majd a bodrogi részekre jut s a Vajas vize mellett állapodik meg, a honnan Lélt, Bulcsut és Botondot Szalán ellen küldi. A vezérek átkelvén a Száván, Bolgár-Fejérvár alatt meggyőzik Szalán vezérét; azután a Vaszil kapuig száguldoznak, elfoglalják a rácz földet és a tenger mellékét, Spalátó városával, valamint Horvátországot Zágráb, Pozsega és Vukovár várakkal együtt. Árpád pedig megindulván Bodrog-várából, táborával a Csepel-szigetre vonul, melyet a maga számára tart meg, hogy lovainak legelőül szolgáljon.
Azután Szoárdot, Kadocsát és Vajtát Glád vezér ellen küldi, hogy mielőtt Pannónia ellen menne, ezt az országrészt is elfoglalják. Átkelvén a Tiszán a vezérek a Temesig hatolnak, a hol megütköznek Gláddal, a kit bekeritvén, megfutamítanak. Glád Keve várába menekül, de csakhamar meghódol. Orsova várának elfoglalása után Szoárd és Kadocsa Árpád beleegyezésével átkelnek a Dunán, beveszik Boroncsot és Szófiát, majd átmenvén a Vaszil kapun, elfoglalják Filipopolist, s az egész földet Durazzó városától a rácz földig.
E közben Árpád is átkel a Dunán a megyei révnél s bevonul Eczilburgba, Attila király városába (Ó-Buda), a hol a magyarok húsz napig vigadoznak annak örömére, hogy az harcz nélkül esett a kezökbe. Ezután Százhalomnál szállnak meg. Innen Ete és Vajta Baranyát, a Sárviz környékét, Öcsöb és Őse Veszprém várát, Vasvárt s a Balaton vidékét hódítják meg. Árpád pedig, ki időközben Eczilburgba visszatért, megindul, sátort üt Sóskút mezeje mellett, majd eljut a bodajki hegyekig. Azután Szent-Márton-hegye mellett táboroz, melynek tetejére fölmenve gyönyörködik Pannónia földjének szépségében.
A vereczkei szoros egyik mellékvölgye Volócz helységen át.
Eredeti fényképről rajzolta Tull Ö.
De nemsokára megindul innen is s a Rábáig, Rábczáig, meg a karantán határszélig jut. Végre visszatérnek a magyarok a Csepel szigetére, ott hagyott övéikhez, a hol Árpádot csakhamar családi öröm éri, mert fia születik, Zoltán (Zsolt) nevű.
Egész Magyarország övé immár, csak Mén-Marót tartotta még magát a Körös és a Maros mentén. Ujból hadat küld tehát ellene Öcsöb és Velek vezérlete alatt. Ezek átkelvén a Tiszán, a Kórógy-ér mellett szállnak táborba. Jöttök hirére a székelyek, a kik előbb Attila népei valának, eléjök mennek s fiaikat különféle ajándékokkal önkényt túszokul adván, Öcsöb seregéhez csatlakoznak.
Mén-Marót a magyarok elől az Igfon erdőbe menekül. A vezérek tizenhárom napi vívás után elfoglalják Bihar varát, mire Mén-Marót megijed és békét ajánl, országát Árpádnak s egyetlen leányát Árpád fiának Zoltánnak igérvén. Árpád az ajánlatot örömmel fogadja, Mén-Marót leányát Bélával eljegyzi, országát pedig élete fogytáig a vezér kezén hagyja.
Béla király névtelen jegyzőjének e részletes elbeszélése gyanut kelt, ha meggondoljuk, hogy több száz évvel a honfoglalás után iratott. Még gyanusabbá válik Anonymus, ha adatait a hiteles történeti adatokkal hasonlítjuk össze. Ő nem tud semmit Lebediáról és Atelközről, sem a bolgárok ellen viselt háborúról, Levente vitézségéről, s a bolgárok és besenyők bosszujáról. Szerinte Álmos népével közvetlenül az ősi hazából indul nyugatnak. Az orosz fejedelemségek közül, melyeken a magyarok átvonulnak, a IX. században csak Kiev létezett; Susdal, Halics és Lodomér jóval későbben, a XII. században említtetnek először. Magyarország és Erdély korábbi története is teljesen ismeretlen Anonymus előtt. Nem tud semmit az avarokról, a kik kétszáz évnél tovább uralkodtak hazánk földjén; nem tud a gepidákról, pedig mindkét népből voltak még itt, a kikkel a honfoglaló magyarok egybeolvadtak; N. Károlyt s a frankokat sem említi. De legfeltünőbb, hogy oly mélyen hallgat Szvatoplukról és fiairól. Nyitrán, Privina egykori székhelyén, szerinte a cseh herczeg embere ül, túl a Dunán pedig rómaiak vannak, holott ezek már a népvándorlás korában, minden esetre azonban az avar uralom idején tűntek el innen.
Gládról, Gyelóról, Szalánról, Mén-Marótról, az egykoru Konstantin császár mitsem tud, pedig Anonymus szerint Szalán a görög császárt tekinté urául s Alpár mezején görögökkel és bolgárokkal szövetkezve szállott szembe Árpád hadaival.
A császár jól ismeré a Tiszán-túli vidéket s általában hazánk akkori állapotát. Elmondja, hogy a magyarok földjén vannak némi régi emlékek, mint Traján császár hídja Turkia (vagyis Magyarország) határán; azután Belagrada (Belgrád), három napi járó földre azon hídtól, a hol Nagy Konstantin császár trónja is van; Velagrádától két napi járásra, a folyó (t. i. a Száva) mentében az u. n. Szermion (a Szerémség) s ezen túl Nagy-Morávia, melyet a turkok (vagyis a magyarok) megsemmisítettek s melyen előbb Szvendoplokosz (Szvatopluk) uralkodott. Leírja azután Magyarország kiterjedését. Az előbb említett vidékeknél följebb terül el – úgymond, – s az ottani folyókról nevezik; a folyók pedig a Timészész (Temes), a Tútész (Béga?), a Morészész (Maros), a Kriszosz (Kőrös) s a Titza (Tisza). Kelet (helyesebben délkelet) felé a bolgárok szomszédjai a magyaroknak, a kiktől az Isztrosz (Al-Duna) választja el őket; észak (helyesebben északkelet) felé a besenyők, nyugot felé a frankok, dél (helyesebben délnyugot) felé pedig a horvátok.
Anonymus a honfoglalás történetét nem merítette a hagyományból, „a parasztok hiú meséiből s a hegedősök csacska énekéből”, a melyeket megvetett, még kevésbé a szavahihető történetből. Nagyrészt maga koholta, még pedig a helynevekből. Igy a Szalánról szóló történetet Szalánkemen nevéből költötte, némi vonásokat a hagyománytól kölcsönözvén; így Zobort, a nyitrai vezért, a Zobor hegy, Laborczit a Laborcz folyó, Mén-Marótot a biharmegyei Marótlaka helység, Gyelőt a kolozsmegyei Gyalu helység nevéből stb.
Árpád fogadja Szvatopluktól visszatért követét.
Geiger J. P. rajza.
Elbeszélésében különösen kiemeli a kunokat, a kik szerinte Kiev falai alatt csatlakoznak a magyarokhoz s velök együtt foglalják el az országot. Pedig a kunok csak 1061 táján tűnnek föl, mikor a besenyők hatalma mindinkább hanyatlik. Magyarországot sokáig pusztították s csak a tatárjárás előtt és az után költöznek be tömegesebben. Nyilvánvaló, hogy Anonymus a magyarok és kunok közti ellentétet akarta eloszlatni, el akarván hitetni, hogy ezeknek az ország elfoglalásában szintannyi részök van, mint a magyaroknak. Ez krónikájának főtendencziája, a miből sejthetjük, hogy az csak a XIII. század végén keletkezett.
Anonymus Erdélyt és Horvátországot, sőt Rasciát (Ráczországot) és a tengermellékét is meghódoltatja Árpád vitézeivel, pedig ez országrészek, mint ezt hiteles forrásból tudjuk, csak később kerültek magyar uralom alá, Rascia kivételével, a mely sohasem állott a magyar korona fönhatósága alatt. Horvátországot Szt. László, a tenger-mellékét Kálmán király foglalta el, s Erdélyről is azt a nézetet vallják történettudósaink, hogy Szt. László király kapcsolta szorosabban az anyaországhoz. Annyi bizonyos, hogy az oláhok, kiket Anonymus úgy tüntet föl, mintha a magyarok előtt laktak volna már Erdélyben, sokkal később, a XIII. század folyamán költöztek be, bár épen Anonymusra hivatkozva követelnek az oláh túlzók elsőbbséget a magyarok fölött, mint a honnak állítólag régibb lakosai. Az oláhok fölemlítése is mutatja, hogy Béla király jegyzője korának állapotait egyszerűen a multba vitte át, s hogy a néprajzi kép, mely művében elénk tárul, nem a X., hanem a XIII. századnak felel meg.
Hogy Anonymus maga költötte, amit elbeszél, onnan is kitünik, mert többi krónikáink (Kézaié, a bécsi képes krónika és Thúróczié) a honfoglaló magyarok harczairól jóformán mitsem tudnak. Anonymus tehát e tekintetben egészen egyedül áll. Pedig azok úgy látszik nem vetették meg a hagyományt. Kétségkívül ebből merítették a fehér lóról szóló mondát, mely bennünket főkép azért érdekel, mert mutatja, mikép képzelte népünk a honfoglalás lefolyását.
Miután a magyarok átkeltek a nagy hegységen, – így szól a hagyomány – Erdélybe jutottak, a hol egy darabig megállapodtak. Hallván a föld népétől, milyen édes a Duna vize s mily áldott föld Pannónia földje, Kusidot, Kund fiát kiküldék, hogy kémlelje ki az országot és hozzon hírt róla. Mikor Kusid az ország közepére ért s látta, milyen termékeny a Duna vidéke, milyen jó a folyóvize s mily gazdag legelő terül el köröskörül, nagyon megtetszett neki. És elment Zvatapolughoz, Pannónia herczegéhez, ki az országot Attila után bírja vala, és Árpád nevében köszöntvén őt, elmondá, hogy mi végre jött. Zvatapolug azt hivén, hogy a magyarok csak parasztok, kik földjeit akarják művelni, Kusidot megajándékozá s úgy bocsátá el. Visszamenet Kusid kulacsát megtölté a Duna vizével s egy nyaláb füvet s egy zsák földet is vitt magával. Hazaérve aztán elbeszélte, amit látott és hallott, s megmutatta, a miket magával hozott. És mindenki örült, hogy oly édes a Duna vize és dicsérte a földet s a füvet. Árpád pedig megtölté kürtjét a Duna vizével és kérte Istent, hogy az országot nekik adná örök birtokul. Azután tanácsot tartván, a magyarok Kusidot ujból Zvatopolughoz küldék s vele küldének neki földjéért egy fehér lovat, melynek aranyos volt a féke, nyerge pedig arábiai aranynyal bevonva. A herczeg az ajándékoknak igen megörült, mert azt hitte, hogy a magyarok csak afféle zsellér-nép és azért küldik az ajándékot, hogy földjein megtelepedhessenek. Kusid pedig földet, füvet és vizet kért, mire Zvatapolug mosolyogva így szólt: „Vegyetek, a mennyit akartok!” Kusid ezzel visszatért.
Árpád pedig megindítá hadát s a hét vezérrel s népével bejött Pannóniába, de nem mint zsellérek, hanem mint a föld örökös jogu urai. Aztán más követet küldtek Zvatapolughoz azzal az üzenettel, hogy takarodjék el az országból, melyet nekik eladott, a földet a lóért, a füvet a fékért, a vizet a nyeregért. Zvatapolug fölkaczagott: „A lovat bunkós bottal agyonütöm, a féket a rétbe vetem, a nyerget pedig a Dunába hajítom.” „S mi baja ezzel az én uramnak?” kérdé a követ. „Ha a lovat agyonütöd, kutyái a dögöt meglelik s meghíznak rajta; ha a féket a rétbe veted, kaszásai ráakadnak s neki visszaküldik, ha a nyerget a Dunába hajítod, halászai kihúzzák s haza viszik neki. Mert a kié a föld, a fű, a víz, azé minden.”
Erre a herczeg nagy sietve összegyűjté seregét s a magyarok ellen ment. Ezek pedig már a Dunához közeledének s egy tágas mezőn, kora hajnalban Zvatapoluggal megütközének. De az úr segítsége a magyarokkal vala, tekintetök elől a herczeg futásnak eredt s az őt üldöző magyarok elől a Dunába ugratott.
Igy került az ország a magyarok kezére. Árpád pedig Fehérvár közelében tábort ütött s az volt az első hely, melyet Árpád magának Pannóniában kiválasztott; azért alapította később szent István király e helyen Fehérvár városát.
E mondában, bármily mesésnek tetszik is, kétségkívül több valóság rejlik, mint Anonymus hosszas elbeszélésében. Mutatja már az is, hogy Szvatoplukot, Nagy Morávia fejedelmét ismeri, kivel, mint tudjuk, a honfoglaló magyarok csakugyan összetűztek, habár az nehány évvel előbb történt, mintsem a Kárpátok alján megtelepedének. És a földnek, víznek és fűnek átadása is, mintha a szláv törzsek meghódolását jelképezné, mint azt Munkácsy is helyes tapintattal kiérzé a mondából és vásznán megörökíté.
* * *
