13. IV. Béla. (1235–1270.)
13. IV. Béla. (1235–1270.)
Béla tervei. Koronázása, bosszúja. A királyi tekintélyt helyreállítani igyekszik. Folytatja az elpazarlott királyi javak visszavételét. Elégületlenség. A pápa Béla királyt a Balkán félsziget mozgalmaiba akarja belevonni. Keresztes hadjárat a bolgárok ellen. A mongol vész. Temudzsin vagy Dzsingisz khán, a mongol hatalom megalapítója. A mongolok a Kalka vize mellett legyőzik az oroszokat. Batu khán harczai a Volga-melléki bolgárok és magyarok, továbbá a kunok s az oroszok ellen. A kunok legyőzése. Kötöny népével bekéredzkedik az országba. Panaszok a kunok miatt. A női tanácskozmány. A kunok szétoszlása. Miért támadták meg a mongolok Magyarországot? A nagy-khán levele Béla királyhoz. Béla király tétlensége. Kiev eleste. Spalatói Tamás és Haython tudósításai a mongolokról. A király védelmi intézkedései. A budai tanácskozmány. Kötönyt családjával őrizet alá helyezik. A mongolok hadi terve. Fővezéreik. Lengyelország, Szilézia és Morvaország elpusztítása. A mongolok betörése. Béla Frigyes herczeget segítségül hívja. A mongol előhad Pestig nyomul. Ugron érsek kalandja. Frigyes herczeg esete. Kötöny és családjának meggyilkolása. A kunok bosszúja. A király a mongolok ellen indul. A mohii csata. A mongolok csele. Pest pusztulása. Kadán és Büdzsik Erdélybe rontanak. Várad eleste. A Tiszán-túli vidék elpusztítása. Az ország északnyugati vidékének romlása. A tatárok kegyetlenkedése. Béla király menekülése. Frigyes herczeg galádsága. Béla király a pápához, a franczia királyhoz s a német császárhoz fordul segítségért, de hasztalan. Frigyes herczeg betör az országba. A tatárok a Dunán-túli vidéket is elárasztják. Buda, Esztergom pusztulása. Béla király Dalmácziában. A tatárok kivonulása. Rogerius mester. Béla visszatérése. Az ország szomorú állapota. Béla visszaveszi Frigyes herczegtől az elzálogosított vármegyéket. Az ország helyreállítása. Idegenek betelepítése. A kunok visszahívása. István ifjabb király házassága a kun Erzsébettel. Várak építése. A Duna vonalának megerősítése. Az ispotályos vitézek. Városok szaporodása. Béla és a nemesség. Híveinek megjutalmazása. Megsegíti Boleszló herczeget. Háború Velencével Zára miatt. Trau és Spalato viszálya. Nonoszláv bán. Béke Velenczével. Rasztizláv herczeg. Háború Frigyes osztrák herczeg ellen. A Német-Ujhely melletti csata. Frigyes eleste; a Babenbergi család kihalása. Ujabb viszályok Frigyes herczeg halála miatt. Béla király Ausztriát és Stíriát a maga számára akarja elfoglalni. A pápa Badeni Hermann grófot támogatja. Béla megtámadja Ausztriát. II. Frigyes császár halála. Otakár Ausztriát birtokába veszi. Béla foglalásai Stíriában. Ujabb hadjárat Ausztria és Morvaország ellen. IV. Incze pápa közbenjárása. Béke Béla és Otakár között. Stíria magyar kézen. A stíriaiak lázadása. Béla leveri őket. Fia: István Stíria herczege. Ujabb rémhírek a tatárok felől. Béla IV. Sándor pápához fordul. A tatárok Halics és Ladomér országokat, majd Lengyelországot pusztítják. Otakár Stíria nagy részét hatalmába keríti. Háború Otakárral. Szerencsétlen ütközet a Morva mellett. Béla Stíriát átengedi Otakárnak. A bécsi béke. Otakár nőül akarja venni Margitot, Béla király legifjabb leányát. Házassága Kunigundával, Béla unokájával. Szent-Margit élete. Viszály Béla király s fia: István között. Béla herczeg. István megbékül atyjával. IV. Orbán pápa közbenjárása. István bolgárországi hadjárata. Görögország pusztítása. Ujabb viszály Béla és István között. A Déva melletti ütközet. István a Bárczaságba szorul. A fekete-hegyi vár ostroma és fölmentése. István a Tisza mellett megveri a kunokat s atyjának ellen küldött seregét. Csata Isaszegnél. Béke. A tatárok Magyarországba készülnek. A pápa keresztes hadjáratot hirdet ellenök. Uj egyesség Béla és István között. A kunok nyugtalankodása. István hadat indít Szventszláv Jakab bolgár fejedelem ellen. Bolgárország pusztítása. István Bolgárország királya. Az 1267-i szabadság-levél. A zsidók viszonyainak rendezése. Háború Uros szerb fejedelem ellen. Béla király leányai: Katalin és Mária. Anjou Károly Sziczilia királya István királylyal szövetségre lép. Kettős házasság a magyar s a szicziliai királyi család között. Béla király Otakárral lép közelebbi viszonyba. Béla király halála. Uralkodásának jellemzése.
Béla trónra jutván, végre megvalósíthatta terveit, a melyekkel a megfogyatkozott királyi hatalmat emelni s tekintélyét helyreállítani törekedett. Mindenek előtt magát ujból megkoronáztatá, mert úgy hivé, hogy a koronázás szertartásának fénye a királyi méltóság tekintélyét nem csekély mértékben emelni fogja. A koronázásnál a királyi kardot öccse Kálmán tartotta, míg lovának kantárszárát a Magyarországba menekült Danilo fejedelem fogta a legmélyebb hódolattal.
Béla uralkodásának első ténye volt, hogy bosszút állott azokon az urakon, a kik korábban viszályt támasztottak közte és atyja között, utjában állottak törekvéseinek, s az iránta való gyűlölségben annyira mentek, hogy őt szóval és tettel bántalmazták, sőt még élete ellen is törtek s ellenébe II. Frigyes császárt akarták a trónra ültetni. Dénest, atyja nádorát megvakíttatta, mert – úgymond – elpazarolta az ország javait és a hűtlenség bűnébe esett; elfogatta és börtönbe vettette Gyula bánt, másoknak pedig, a kik elmenekültek, lefoglalta jószágaikat.
Hogy az országnagyok dölyfét megfékezze, szigorúan megtiltá, hogy jelenlétében az érsekeken és püspökökön kívül közülök bárki leülni merészeljen, s ez okból székeiket tűzre is dobatta. Azután elrendelé, hogy ha valakinek valami panasza vagy kérelme volna, azt ne szóval terjeszsze elő, hanem foglalja írásba s úgy adja be a kanczelláriának. A kisebb ügyek elintézését a kanczelláriára bizta, magának csak a nagyobbakat tartotta fenn. Ez az intézkedés különösen nem tetszett az uraknak, mert sokszor csekélységért hosszabb ideig az udvarban kellett tartózkodniok, ügyök eldőlését várva, a mi tetemes költséggel és időveszteséggel járt.
De legnagyobb elégületlenséget keltett Béla király azzal, hogy kiméletlenül visszavette az elpazarlott királyi javakat. Minden megyébe királyi biztosokat küldött, hogy megvizsgálják az egyházak, nemesek, továbbá a várnépek, udvarnokok birtokállapotát, s a jogtalanul elidegenített javakat visszavegyék. A biztosok vagy bírák, a mint őket nevezék, rendesen hatan voltak, élükön a megyés püspökkel vagy más főpappal.
Béla a birtokok visszavételében az egyházakkal sem tett kivételt. Az ezek részéről emelt panaszokra a pápa mindjárt uralkodása elején komolyan meginté, figyelmeztetvén őt esküjére, a melyet korábban Jakab biborosnak tett. Béla király azzal mentette magát, hogy kénytelen volt tenni, amit tett, későbben azonban mégis engedékenyebb lett, s egyik-másik egyházi birtokot visszabocsátotta. Viszont a pápa is megengedte neki, hogy országa jövedelmeit zsidóknak és szerecseneknek (izmaelitáknak) adhassa bérbe, bár megjegyezte, hogy a király becsületének inkább válnék javára, ha keresztényeknek adná el a királyi jövedelmeket.
Még nagyobb volt az elkeseredés az urak között. Keserű szavakban fakadtak ki a király ellen, a ki nem hogy adna nekik, hanem még azt is elveszi tőlük, amit érdemeik jutalmául a korábbi királyoktól adományul nyertek. Béla nem sokat gondolt az urak panaszával; kiméletlenül haladt a megkezdett úton s eljárásának volt is eredménye, amennyiben harmadfélévi uralkodás után az országot úgy a hogy rendbe hozta ismét.
Hogy a pápa oly engedékeny volt Béla királylyal szemben, azért történt, mert szerette volna a királyt a Balkán félsziget mozgalmaiba belevonni. A konstantinápolyi latin császárság, különösen mióta II. Balduin került a trónra (1228.), mindinkább gyöngült. Legnagyobb ellensége Vatatzész Dukász János niceani görög császár, Béla nejének sógora volt. Ellensége volt II. Asen János bolgár czár is, Béla hugának a férje, a ki elpártolt a római egyháztól s a görög egyházhoz csatlakozott. IX. Gergely pápa a dominikánusokkal és ferencziekkel Magyarországon keresztül hadjáratot hirdettetett a bolgárok ellen s IV. Bélát is felszólítá az ellenök való harczra. Béla kész volt a pápa kivánságát teljesíteni, de kivánta, hogy őt nevezze ki követéül s adjon neki felhatalmazást, hogy Bolgárországban püspökségeket, plébániákat állíthasson és a püspököket kinevezhesse. Kivánta továbbá, hogy serege előtt országán belül keresztet vitethessen, hogy a nép annál inkább csatlakozzék hozzája, és hogy a keresztes hadban résztvevők olyan bűnbocsánatban részesüljenek, a minőt a Szentföldre zarándoklók élveznek. Végül kérte a pápát, hogy mindazokat, a kik távol létében Magyarországot kivülről megtámadják, vagy ellene összeesküvést szítanak, átkával sujtsa. IX. Gergely mind e kívánságokat teljesíté, csak követévé nem nevezte ki Bélát; megengedte azonban, hogy a király Magyarország érsekei vagy püspökei közül egyet válaszszon, a kit a követséggel megbízni igért. A háború mindezek ellenére elmaradt, mert Asen abban hagyta a harczot a latin császár ellen s a Vatatzészszel kötött szövetségtől is elállott. (1238.)
Nemsokára kelet felől iszonyú veszedelem fenyegette az országot.
Ázsia belsejében, Khinától északra s keletre az Altáj hegységtől, régtől kezdve mongol eredetű pásztor népek tanyáztak, számos törzsre oszolva, melyeket a XIII. század elején Temudsin, más néven Dsingisz khán egyesített. Miután 1203-ban a törzsek fejei elismerték őt urokul, egymás után elfoglalta Khinát, Déli Szibériát, továbbá Közép-Ázsiát az Aral tótól kezdve a Tigris s az Indus folyókig.
1222-ben a mongolok átkelvén a Kaukázuson, Európába nyomultak; megverték a kunokat, 1223-ban pedig a Kalka vize mellett a kunokkal szövetséges orosz fejedelmeken arattak győzelmet. 1227-ben meghalt Dsingisz khán, a mongol hatalom megalapítója. Halála után az óriási birodalom négy részre oszlott; az európai hódítások az úgynevezett Kipcsak, Dsingisz khán unokájának, Batu khánnak jutottak osztályrészül.
1226–34-ig a Káma vidéki bolgárok, a Volga-melléki magyarok, továbbá a kunok és oroszok folytonosan harczoltak a mongolokkal függetlenségökért és lételökért. Hogy e küzdelmeknek véget vessen, Batu 1235-ben Ogataj nagy-khántól sereget kért, a melynek segítségével aztán 1237-ben a Volga mellékén végleg megtörte a bolgárok s az ott lakó magyarok hatalmát, majd az oroszok ellen indult. 1237. deczember 21-én Rjezant, a következő évben február 14-én Vladimirt foglalta el.
1238 telén Batu a kunokat is legyőzte. Egy részök meghódolt a mongoloknak, más részök azonban Kötöny khán vezérlete alatt elhagyta az országot s a magyar határ felé vonult. Kötöny Béla királytól bebocsáttatást kért birodalmába, késznek nyilatkozván, hogy népével a keresztény hitre tér és Béla alattvalója lesz. Béla szivesen vette az ajánlatot; egyrészt mert örült a kunok megtérésének, másrészt mert remélte, hogy a kunok mind külső, mind belső ellenségei ellenében segítségére lesznek. Eléjök ment tehát, fejedelmöket kitüntetéssel fogadta, s népestül – állítólag 40000-en voltak, a nőket és gyermekeket nem számítva – országába vezette. A kunok igéretök szerint csakugyan megkeresztelkedtek; a fejedelemnek maga Béla volt a keresztatyja. A jövevényeket aztán a Tisza mentén, továbbá a Temes, Maros és Kőrös mellékén megtelepítették. Minthogy jobbára pásztorkodással foglalkoztak s nyájaikkal ide-oda kóboroltak, a kertekben s a vetésekben sok kárt tettek; a mellett erőszakoskodtak a magyar asszonyokon és leányokon. Természetes, hogy a magyarok nem szívesen látták a garázda jövevényeket, minduntalan összekoczczantak velök, és ha ellenök a királynál panaszt emeltek, nem igen kaphattak igazságot, mert a király látszólag inkább a kunoknak kedvezett.
Hogy a sokféle panasznak véget vessen, IV. Béla 1240-ben a magyar főurakkal s az előkelő kunokkal a kő-i monostorban Duna mellett tanácskozást tartott. Megegyeztek abban, hogy a kunok ne maradjanak egy tömegben, hanem oszoljanak szét: mindegyik nemzetség menjen a kijelölt megyébe s ott veszteg maradjon; a kunok és magyarok között előforduló viszályokat pedig a megyei ispán intézze el személyre való tekintet nélkül. A kunoknak ez az intézkedés nem volt inyökre: érezték, hogy vége szabadságuknak s hogy szétforgácsolva, nem igen köthetnek ki a magyarokkal; az életmód megváltoztatása sem tetszett nekik. Végre azonban mégis megadták magokat és kezdtek szétmenni. Kisebb csapatokban aztán, ha barangoltak is nyájaikkal, nemez-sátraikkal a magyarországi pusztákon, nem igen tehettek már kárt. Mindazonáltal a gyűlölség a magyarok s a kunok között nem szünt meg ezen túl sem és mint látni fogjuk, utóbb végzetessé is vált az országra nézve.
A kunok befogadása volt egyik főoka annak is, a miért a mongolok Magyarországra törtek. A kunok földjére mind a magyar király, mind a mongol khán áhitozott. Láttuk, hogy már II. Endre uralkodása idején, 1227-ben a magyarok megvetették lábukat a kunok földjén, e nép egy része a keresztény hitre tért és elismerte a magyar király felsőbbségét. A Kalka melletti csata óta azonban a mongolok is a magukénak kezdték tekinteni a kunok lakta földet. A kunokat az ázsiai hódítók ellenében a magyarok is segítették, a mivel a mongolokat egyenesen kihivták. 1238-ban, midőn a kunok a mongolokkal az élethalál-harczot vívják, Béla király az erdélyi vajdát küldi a hunok segítségére, a ki a Maeotis ingoványai között, egy keskeny átjárón, a tatárok egyik hadosztályát meg is verte és megfutamította. Mindez megmagyarázza, hogy legyőzetése után Kötöny miért folyamodott Béla királyhoz, és miért kérezkedett be népével együtt országába. Ez teszi érthetővé a tatár nagykhán levelét, melyet már 1236-ban intézett Bélához s melyben hódolatra s a kunok kiadására szólítja fel őt.
A nagy-khán levelét a Nagy-Magyarországban járt Julián szerzetes hozta magával; a szuszdali fejedelem adta neki, a ki viszont a mongolok letartóztatott követétől vette volt el. A levél arab betűkkel, de tatár nyelven volt irva és így szólt: „Én Szain – azaz a jó, a tökéletes, amint Batu magát nevezte – a mennyei király küldötte, kinek hatalom adatott a földön, hogy azokat, a kik magokat megalázzák, felmagasztalja, a vele ellenkezőket pedig eltiporja: csodálkozom rajtad magyar királyka, hogy noha már harminczszor küldöttem hozzád követeket, sem vissza nem üzensz nekem, sem követeket avagy levelet nem küldesz. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok vitézed van s hogy nagy országot kormányozol. Azért bajosan fogsz önként meghódolni nekem, ámbátor jobb és üdvösebb volna rád nézve, ha azt tennéd. Hallottam azon felül, hogy a kunokat, alattvalóimat, oltalmadba vetted. Parancsolom tehát, ne tartsd őket tovább magadnál, nehogy ellenfeleddé legyek miattok. Mert könnyebb nekik megmenekülni, mint neked: nincs házok, sátorban laknak s igy talán elfuthatnak; de te házban lakol, vannak váraid és városaid, hogy fogsz te elmenekülni kezeim közül?”
Béla király e levelet 1236 utolsó napjaiban vette; ideje tehát lett volna, hogy országát kellőleg megvédelmezze. Azonban vagy mert kicsinyelte a veszélyt és a nagy-khán levelét csak puszta fenyegetésnek tartotta, vagy mert a magyar urakkal való meghasonlás megbénítá tetterejét, elég az hozzá, 1240 teléig úgyszólván, semmit sem tett Magyarország biztosítására.
E közben a mongolok mindinkább közeledtek hazánk határaihoz. 1240 őszén seregök, a melynek számát a szállongó hír 5–600000 emberre tette, Batu khán fővezérlete alatt átkelt a Dnjeperen és körülvette Kievet, melyet deczember 6-án kétségbeesett védelem után rohammal be is vett. Lakosait a mongolok kardélre hányták s az egész vidéket pusztasággá változtatták. Kiev elfoglalása után a mongolok tovább nyomultak nyugat felé, bevették Kameneczet, majd Vladimirt a Bug mellett.
Most már csak öt napi járóföldre voltak Magyarországtól.
Kiev elestének híre karácson táján hatott el ide. De mielőtt elbeszélnők IV. Béla király védelmi intézkedéseit, mielőtt a mongolokat vagy tatárokat – amint nálunk s általában nyugaton nevezték őket – további útjokban elkisérnők, lássuk, milyen volt e nép, a mely vérrel írta be nevét a történet könyvébe s hazánkat oly gyászos sorsra juttatta.
Tamás spalatói főesperes, aki színről színre látta őket, ily képet fest róluk: „Nagyon irtóztató – úgymond – ábrázatuk tekintete; lábszáraik rövidek, de mellök aránytalan nagy; arczuk széles, bőrük fehér, álluk szőrtelen, orruk pisze, szemeik aprók s egymástól kissé távol állók. Fegyverzetök bikabőrből pikkelyesen készített, de azért áthatatlan és igen biztos vért. Vas- és bőr-sisakot és görbe kardot viselnek. Tegzeiket és ijjaikat katonásan – azaz a hátukon – hordják, nyilvesszeik a mieinknél négy újjal hosszabbak és vas-, csont- vagy szaru-hegygyel vannak ellátva. Zászlóik rövidek, fekete és fehér szinnel tarkázottak, s némelyiknek hegyén gyapju-gomb van. Lovaik alacsonyak, de erősek, éhséget, fáradságot bírók; rajtok parasztmódra lovagolnak, s azok a sziklákon, köveken patkó nélkül úgy nyargalásznak, mintha vadkecskék volnának; három nap egyfolytában fárasztva egy kis kóró-takarmánnyal megelégszenek. Hasonlóan a tatárok az étellel jó formán semmit sem gondolnak; csak kegyetlenséggel élnek, a kenyértől irtóznak, tiszta és tisztátalan állatok húsát eszik, és lóvérrel megaltatott tejet isznak. A különféle meghódolt nemzetekből, kivált a kunokból, roppant sok harczosuk van, a kiket a csatára erővel hajtanak, s ha valakit ezek közül észrevesznek, hogy remeg és lelkének egész őrültségével nem rohan a halálba, azonnal fejét veszik. Maguk nem örömest teszik ki magukat a veszélynek, de ha valamely emberök a csatában elesik, azt mindjárt kiragadják s elvivén, rejtett helyen temetik el, a sirdombot pedig elegyengetik, hogy a sirnak nyoma se lássék. Alig van oly sebes víz, hogy lóháton át ne úsztassanak rajta. Ha pedig valami járhatatlan vizre akadnak, vesszőből csónakforma kasokat fonnak, azokat bőrrel betakarják, s rárakván podgyászukat, beleülnek és bátran átlkelnek. Sátraik vászonból és bőrből valók. Lovaik úgy be vannak tanitva, hogy bárhová megy is valaki közülök, a többi, mint a kutya, mind utána megy. És jóllehet tömérdek sokan vannak, mintha némák volnának, alig hallani szavukat, hanem hallgatva járnak-kelnek és hallgatva harczolnak.”
Mongol tábor.
Kreitner B.: „Széchényi Béla gr. utazása” czimű művéből.
Harczmódjukat a XIV. században élt Haython örmény szerzetes ismerteti, a ki tatár és örmény följegyzések, valamint saját tapasztalásai alapján megirta a mongolok történetét. Kiemeli, hogy mint lovasok s mint nyilasok felülmulhatatlanok; gyalog járni azonban nem igen tudnak. A csatában mindegyikök vezér nélkül is tudja feladatát s azt sikeresen megoldja. Ha megerősített várat ostromolnak, nagy körültekintéssel és sok leleménynyel teszik azt. Mindenek felett azon vannak, hogy az ellenséget meglepjék és túlszárnyalják. A futást nem tekintik szégyennek, föltéve, hogy hasznukra válik. Akkor ütköznek meg az ellenséggel, mikor ők akarnak. Ha a harczot el akarják kerülni, nincs ellenség, a ki csatára birná őket. Nagyon veszélyes dolog velök ütközetbe bocsátkozni, mert a legkisebb csetepatéban is sokkal több ember sebesül meg és esik el, mint más népeknél nagy csatában. Ez annak tulajdonítandó – úgymond – mert nagyon ügyesek a nyilazásban. Nyilaik ellenében jóformán semmit sem használ a pánczél vagy más védő eszköz. Ők maguk is lovaik is bőrpánczélt viselnek. Csatában rendezett sorokban vonulnak vissza, mihelyt hátrányban vannak. Nem tanácsos őket üldözőbe venni, mert futás közben hátra felé is tudnak nyilazni. Mihelyt látják, hogy az ellenség rendetlenül üldözi őket, azonnal visszafordulnak és sokszor ily módon csikarják ki a győzelmet.
Mennyi vonás, a mely az ősmagyarok harczmódjára emlékeztet!
Kitünő volt a vezérletük is. Látni fogjuk, mily tervszerűen intézték a támadást Magyarország ellen; hogy szigetelték el szomszédjaitól, hogy törtek azután reá négy felől és nyomultak az ország szívébe.
A magyarok a hozzájok elhatott rémhíreknek nem igen adtak hitelt. Vak lármának tartották, melyet a püspökök csak azért keltettek, hogy ne kelljen Rómába a zsinatra menniök. Voltak, a kik nem is a tatárok, hanem az oroszok támadásától tartottak; ezek a kunokat az oroszok kémeinek hitték, a kik csak azért jöttek az országba, hogy a föld mivoltát megismerjék, a magyarok nyelvét megtanulják, hogy aztán az országra törő oroszokkal szövetkezve, annál könnyebben verhessék le a magyarokat.
Béla király és környezete azonban Kiev elestének hírére átlátta a helyzet veszélyes voltát s gondoskodni kezdett a védelemről. 1241 január havában a király beutazta a Kárpátokat az orosz határ mentén egész Lengyelországig; mindenütt kijavittatta a gyepüket, kivágatta az erdőket és eltorlaszoltatta a Magyarországba vezető szorosokat. Az orosz-kapuhoz vagyis a vereczkei szoroshoz, a honnan a támadást várni lehetett, Dénes nádort küldé egy csapattal azonkivül országszerte kikiáltatá, hogy a nemesek, várjobbágyok, várnépek legyenek készen, hogy szavára azonnal az ellenség ellen indulhassanak.
Február 14-ike táján Béla király Budára érkezett, a hol a bőjt idejét különben is tölteni szokta, és az oda hívott érsekekkel, püspökökkel és főurakkal a teendőkről tanácskozott. A jelenlévők közül némelyek azt ajánlák, hogy csak védelemre kell szorítkozni a tatárok ellen, mert – úgy vélték – nem hóditani, hanem csak rabolni akarnak. Voltak azonban, a kik a támadást javallották. Míg az ország védelmét illetőleg a királyi tanácsban a vélemények ide-oda ingadoztak, a kunokra nézve teljes megegyezés jött létre. Mind általánosabbá vált a nézet, hogy a kunok az oroszokkal czimborálnak s velök a magyarok romlására törnek. Azért Kötönyt nejével és gyermekeivel, valamint néhány előkelő kunnal a tanács végzéséből őrizet alá helyezték, nehogy megszökhessenek.
A Magyarország felé nyomuló tatár sereget Batu négy részre osztá. Ő maga a derékhaddal, melynél öccse Sibán vagy Sejbán, továbbá Buruldáj és Szubutáj alvezérek valának, Ladomérből egyenesen a vereczkei szorosnak tartott. Egy másik tetvérét, Peta khánt, továbbá Ordu és Kajdu khánokat Lengyelország és Szilézia ellen küldé. Seregének balszárnya délre kanyarodott, hogy Magyarországot kelet felől támadja meg. Az utóbbi sereg egy részével Kadán és Buri, Dsingisz khán unokái, a borgói szoros irányában készültek Erdélybe törni; Büdzsik, Ogataj főkhán unokája, viszont a törcsvári szoroson át, a Maros völgye mentén készült Magyarországba hatolni. Mindeme mozdulatok négy-öt napi járóföldre történtek az ország határától; egyrészt azért, hogy a tatároknak s lovaiknak visszatérésök idejére legyen mit enniök, másrészt, hogy a magyarokhoz egy könnyen ne juthasson el a hírök.
Hamvazó szerdán, 1241. február 13-án, a tatár sereg jobb szárnya megrohanta Szandomirt a Visztula mellett. Márczius 24-én bevették Krakó városát. Peta khán most északnyugatra fordult, Lengyelország legnagyobb részét elpusztította, a lakosokat pedig lemészárolta. Henrik Alsó-Szilézia herczege Liegnitz közelében április 9-én szembeszállt vele, de a tatárok túlnyomó erejével nem birván, övéivel hősi halált halt.
A czél, a miért ezek Lengyelországot és Sziléziát megtámadták, a liegnitzi csata után el volt érve: Magyarország erről az oldalról segítséget nem kaphatott többé. Különben a mongolok eddigi útjokban jelentékeny veszteséget is szenvedtek s mivel nem állott érdekükben, hogy a főseregtől nagyon eltávozzanak, Peta délkeleti irányban seregével visszavonult, mi közben a védtelen Morvaországot teljesen elpusztította. Csehországot nem bántotta, mert Venczel király jelentékeny haddal országa határán állást foglalt; különben is a hegyes vidéken lovasai csak ügygyel-bajjal nyomulhattak volna elő.
Batu khán előhada márczius 12-ik napján érkezett a vereczkei szoroshoz. A torlaszokat, melyeket Béla király épittetett, a mongol fejszések – állitólag 40000-en valának – oly könnyen hányták szét, mintha csak hitvány kóróból s nem roppant fenyvek és tölgyek halmazából készültek volna. Dénes nádor nyomban erre futárt küldött a királyhoz gyors segítséget sürgetve, mert – úgymond – a tatárok már az orosz kapuhoz érkeztek, a torlaszokat lerontották s nem hiszi, hogy ellentállhasson nekik.
A király előtt egyszeriben föltárult a veszély teljes nagyságában. Hamarjában nem tudta, mit csináljon, mivel fegyveres vitézei nem voltak mellette. S míg igy habozott, ime negyed napra maga a nádor érkezett Budára lóhalálában s hozta a rémületes hirt, hogy márczius 12-én reggel az orosz kapuban megütközött a tatárokkal, de vesztére, mert majd minden emberét levágták, csupán kevesed magával menekülhetett. Béla király erre azonnal elbocsátotta a tanácsba gyűlt érsekeket, püspököket, ispánokat és zászlós urakat, és szorosan meghagyta nekik, hogy hadaikat gyüjtsék össze és siessenek föl Pestre. Azután családját iparkodott biztonságba helyezni. E végből megparancsolta Báncza István váczi püspöknek, továbbá az aradi és csanádi prépostoknak, hogy rögtön menjenek a királynéhoz és vele az osztrák határszélhez siessenek. Gyermekeit Hahold Mihály, a királyné asztalnokmesterének gondjaira bizta.
Lengyel- és Csehországból nem remélhetvén segítséget, Béla Frigyes osztrák herczeghez fordult és őt kérte, hogy sietve hozzájőjjön. A kunokat is fölparancsolta, maga pedig gyorsan sereget gyüjtött Esztergom és Fehérvár városokból, s azonnal átkelt a Dunán Pest városába, a mely a sereg gyülekező helyéül volt kitűzve.
Márczius 15-én, Fekete-vasárnap előtt való pénteken, a tatár sereg előhada már csak félnapi járásra volt Pesttől. E csapat mindössze tizezer lovasból állott, akiknek Sajbán volt a vezérök. Gyors előnyomulásuknak az volt a czélja, hogy a magyar hadak gyülekezését megnehezítsék, vagy épen lehetetlenné tegyék. Ép azért nem igen pusztítottak, mert ez csak feltartóztatta volna őket. A 290 kilométernyi utat, a vereczkei szorostól körülbelül Aszód vidékeig, négy nap alatt tették meg, naponként tehát mintegy 73 kilométert. Pest közelébe érve azután azon voltak, hogy az emberek rémítésére minél nagyobb kárt tegyenek, a nélkül mégis, hogy ütközetbe bocsátkozzanak: felgyujtották a falvakat és egész Pestig hatoltak.
Miután a magyar sereg csak lassan gyülekezett, a király megtiltotta vitézeinek, hogy a tatárokkal harczba elegyedjenek. E tilalom szörnyen bántotta Ugron kalocsai érseket, aki vitézeivel az elsők között jelent meg a királynál. Nem akarta, hogy urát az ellenség s a saját emberei gyávának tartsák s különben is a tatárok garázdálkodásait megsokallotta már. Ezért nem törődve a király tilalmával, márczius 17-én néhány emberével kiment a tatárok ellen. Ámde ezek hátat forditva, lassan visszavonultak. Az érsek üldözőbe veszi őket, üldözés közben azonban mocsaras helyre érnek, a hol a nehéz fegyverzetű magyar vitézek megrekedtek. A tatárok könnyű szerrel tovább vonultak, de látva az érsek és vitézei vergődését, csakhamar visszafordulnak, a magyarokat körülveszik és nyilaikat záporként szórva rájok, jóformán valamennyiöket leölik. Ugron érsek egy-két emberével nagy nehezen megmenekült s kedvetlenül visszatért Pestre; röstelte, hogy annyi embert vesztett, s neheztelt a királyra, a miért cserben hagyta őt. Ugyanazon a napon, a melyen ez történt, a tatárok megvették és földulták Vácz városát. Sokan a városból s a környékbeli falvakból a várszerűen megerősített székesegyházba s a mellette lévő palotákba menekültek volt. De a tatárok ezeket az épületeket is megostromolták, s miután kézrekerítették a templom kincseit, mindazokat, a kiket ott találtak, kardélre hányták, vagy pedig rájok gyujtván a templomot, megégették.
E közben lassan gyülekeztek a magyarok. Frigyes osztrák herczeg is megérkezett, de csak kevesed magával. Mint Ugron érsek, ő is kiment a tatárok ellen. Ezek szokás szerint meghátrálnak, de a herczeg megsarkantyúzva lovát, nyomukba ered; egyik vezérüket utóléri, lándzsájával ledöfi, egy másiknak pedig, a ki amannak segitségére siet, egy csapással levágja a karját, úgy hogy rögtön lefordult a lóról és szörnyet halt. Erre a többiek kereket oldottak. Azt a tatárt azután, a kit Frigyes leszúrt s a ki még élt, megkötözve nagy diadalmasan a sereghez vitték, a hol a herczeget a király rovására nem győzték magasztalni.
A kunok elleni gyülölet is kitört. Mind általánosabbá lett a hit, hogy a tatárok tulajdonképen kunok, s hogy Kötöny velök egyetért; őt okozták Magyarország pusztulásáért és halálát követelék. Béla erre Kötönyt magához hivatá, de ez tartva a nép haragjának kitörésétől, nem akart menni, hacsak a király olyan embert nem rendel melléje, a ki őt bántatlanul elkiséri. Ennek hirére a zajongó néptömeg Kötöny palotája elé vonult, hogy erővel benyomuljon, miközben szüntelenül kiáltá: „Haljon meg, haljon meg!” Kötöny és emberei kétségbeesetten védték magukat; ijjat, nyilat ragadtak s a rájok törő sokaságot egy ideig távol is tartották. Végre azonban mégis elnyomták őket, fejöket levágták s az ablakon át a lázongó tömeg közé dobták.
Kötöny halála nagy baj volt, mert a kunok ennek következtében a magyarok nyilt ellenségeivé lettek, annál is inkább, mert sok helyütt a nép rájok tört s őket irgalmatlanul öldökölni kezdte. Megtorlásul a kunok felgyujtották a magyar falvakat, megrohanták a Pest felé igyekező magyar csapatokat, mint például azt, a melyet Bölcs csanádi püspök és Barczfia Miklós vezetett, s miután sok pusztitást vittek véghez, átkeltek a Dunán, majd feldulván a Duna s a Száva közét, Bolgárországba menekültek. Egy részök azonban itt maradt és utóbb tatár fogságba került. Frigyes herczeg is hazatért vitézeivel, s így Béla király és a magyarok egészen magukra maradtak.
A mongolok betörése.
Térkép. Strakosch-Grassmann térképe nyomán rajzolta: Hátsek Ignácz.
A sereg nagy része együtt lévén, Ugron érsek sürgetésére a király ápril elején végre elhatározta, hogy megindul a tatárok ellen. A Rákoson összecsapott velök, de kárt nem igen tehetett bennök, mert visszahúzódtak a fősereghez. A magyar sereg Heves- és Borsod-megyéken át lassan követte őket, mi közben ujabb és ujabb csapatok érkeztek és csatlakoztak a királyhoz.
Ostfia Benedek, váradi püspök embereivel szintén a királyhoz iparkodott, de útközben hallván, hogy a tatárok feldulták Eger városát, utánok indult, hogy a zsákmányt elszedje tőlük. A tatárok menekülést színleltek, majd megállottak, s minthogy sok lovuk volt, maguk pedig kevesen voltak, a feles lovakra kitömött bábokat ültettek s azokat néhány szolgával egy domb aljában sorba állították. Maguk a síkon várták be a magyarokat. Ezek megpillantván őket, megeresztett kantárszárral nekik vágtattak és kemény viadalt kezdettek velök. Ámde a tatárok csakhamar hátat fordítottak s visszahuzódtak a domb felé. Egyszerre csak előrontanak rejtekhelyükből a lovak a bábokkal, mire a magyarok cseltől tartva futásnak erednek. A tatárok üldözőbe vették őket s nagy részüket levágták.
A Sajó folyónál, nem messze a torkolatától, a magyar sereg megállapodott, mert a balparton Batu khán táborozott hadával. A tatárok kedvezőbb helyet a Kárpátoktól egész Pestig seholsem találhattak volna. Homlokban a Sajó, jobbra a Hernád, balra a Tisza, hátul pedig sűrű erdők szolgáltak védelmökül. Védett helyzetükben támadás ellen biztosítva voltak, míg vereség esetén kényelmesen visszavonulhattak. Előnyükre szolgált még, hogy erdős vidéken ütvén föl táborukat, mozdulataik a magyarok előtt jobbára rejtve maradtak.
Batu hadát körülbelül 50000 lovasra tehetjük. A magyar sereg valamivel nagyobb volt; mintegy 65000 ember, s a Sajó balpartján, Mohi nevü falu közelében, (ma puszta, Ónodtól délre) némi távolságra a folyótól ütött tábort. Nagy baj volt, hogy a mieink sátraikat egymáshoz nagyon közel állították föl, a mi akadályozta őket mozdulataikban s mint látni fogjuk, végzetessé is vált reájuk nézve. A tábort a király szekérvárral vette körül, a mi a veszély pillanatában szintén csak akadályul szolgált.
A mieink biztosra vették a győzelmet. Fitymálták az ellenség erejét, a kit a kunokhoz hasonlítottak. Voltak, a kik nem bánták, ha a király egy kis vereséget szenved, legalább – így okoskodtak – jobban fogja megbecsülni a magyarokat; és csak nevették őt, mikor az előkelők között zászlókat osztott ki s buzdító szavakat intézett hozzájok.
A mohii puszta.
Az „Osztr. Magy. monarchia” czimű mű VII. kötetéből.
Komolyabb volt a hangulat a mongol táborban, mintha bizonyos csüggedtség vett volna erőt a vitézeken. Maga Batu khán is aggódott a csata kimenetelén. Felment egy hegyre s ott egy napon és egy éjen át folyton imádkozott; a seregében volt mohamedánoknak pedig megparancsolta, hogy Allah segítségét kérjék. Azután fellovagolt egy dombra s onnan kémlelgette a magyar tábort. Azonnal észrevette gyöngéjét és övéihez visszatérve felkiáltott: „Ne féljetek bajtársak, mert akármennyien vannak is a magyarok, ügyetlenül vezetik őket, s azért nem menekülhetnek meg kezeink közül. Hiszen nyáj módjára, szűk akolba zárkóztak!”
Az volt a terve, hogy hadaival a magyar tábort bekeríti. Ápril 10-én éjjel csakugyan seregének egy részével a Sajó hídjának – a mai Sajó-Hídvég irányában – elfoglalására indult, míg a másik résznek lejebb kellett volna átkelnie s a magyarokat hátba fognia. Úgy látszik a magyarok a hídhoz s a folyam mentén nem állítottak fel őröket, ami nagy hiba volt. A tatárok tervezett átkeléséről tudomásuk sem lett volna, ha egy orosz szökevény nem értesíti őket. Erre Kálmán, Béla király öccse, és Ugron érsek egy csapattal azonnal a hídhoz siettek. A tatárok egy része már akkorra át is kelt. Ezekre a magyarok rávetették magukat és heves küzdelem után visszaszorították őket. A hídnál aztán őrséget hagytak s ujjongva visszatértek a táborba.
A magyarok már azt hitték, hogy vége a csatának, a tatárokat visszaverték. A legtöbben le is tették a fegyvert és nyugodni tértek. Csak Kálmán herczeg és Ugron érsek maradtak fönn csapataikkal. Ápril 11-én virradóra egyszerre berohannak a híd őrei s hozzák a hírt, hogy a tatárok ujból támadtak, őket elkergették s a hídon, valamint a fölött, a folyó gázlóin részben át is keltek már.
Szörnyű zavar támadt erre a magyar táborban. A vitézek fölugráltak, ide-oda kapkodtak, csak Kálmán herczeg, Ugron érsek s a templomos vitézek mestere voltak mindjárt talpon s egy csapattal kivonultak a tatárok ellen. Egy darabig vitézül harczoltak, de mert a tatárok sokkal többen voltak s számuk sáska-módra növekedett, nagy veszteséggel a táborba visszatérni voltak kénytelenek. E közben Szubutáj, a ki lejebb hevenyészett talpakon kelt át hadtestével, megérkezett s miután Batuval egyesült, reggel nyolcz óra tájban a tatárok a magyar tábort körülfogták. Csakhamar záporként kezdettek hullani nyilaik; némelyiken égő kanócz volt, melylyel a sátrakat felgyujtották. A magyarok teljesen elvesztették fejöket; ellenállásról, vezérletről szó sem volt; mindenki csak menekülésre gondolt. A tatárok erre szokásuk szerint egy kis rést engedtek délre, az országút irányában, a melyen azután a menekülők csak úgy tódultak kifelé. Ezek között volt Béla király is. Hívei, élükön Türje Dénes lovászmester, körülvették, keresztültörtek a tatárok sorain, mi közben a király élete nem kis veszedelemben forgott. Egy tatár csapat rárohant, de Mahalfia Detre, régi hű szolgája, feltartóztatta őket s ámbár maga súlyosan megsebesült, a királyt megmentette. Egy másik tatárt, a ki lándzsáját szegezte Bélának, Pok Móriczfia Móricz vágta le. A bátor csapat északnyugatra a borsodi Bikk-hegység felé iparkodott. Üldözőik szüntelen a nyomukban voltak. A király lova már-már összerogyott a kimerültségtől. Ekkor Ernye a maga lovát adta oda a királynak, s midőn az is lankadni kezdett, Ivánkafia András, a Forgách család őse bocsátotta ura rendelkezésére paripáját, a melyen azután a király elmenekült. Kálmán herczeg, a ki a csatában súlyosan megsebesült, Pest felé törekedett.
A mohii csatatér.
Strakosch–Grassmann után. Hátsek I. rajza.
A tatárok estig üldözték a futamodókat s legtöbbjüket levágták. A Pest felé vezető országút két napi járóföldre tele volt az elesettek hulláival. Sokakat a tatárok a Tisza mocsaraiba kergettek, a hol megfulladtak. A mocsarakban veszett el a bátor Ugron érsek, a ki a csatában oly vitézül viselte magát és sebet is kapott. Ott lelte halálát Mátyás esztergomi érsek és Gergely győri püspök, míg a csatatéren Rajnald erdélyi, Jakab nyitrai püspök, Eradius bácsi, Albert esztergomi főesperes és Miklós nagyszebeni prépost és alkanczellár maradtak.
A csatában elesettek számát biztosan megállapítani nem lehet; minden esetre jelentékenynek kellett lennie. A magyar tábor a tatárok kezébe került, s vele tömérdek zsákmány; legbecsesebb volt a királyi sátor, melyet Batu khán magának tartott. E sátor alatt fogadta utóbb Volga-menti székhelyén a nála megjelent idegen követeket s az orosz fejedelmek hódolatát. Zsákmányul esett a király pecsétje is, a melyet Miklós alkanczellár holttestén találtak meg.
Hogy a nép el ne széledjen, Batu nyomban a csata után néhány fogoly pappal a király nevében leveleket iratott, melyeket mindenfelé szétküldözött. „A kutyák vadságától, dühösségétől ne féljetek, – így szólottak a levelek, – házaitokból ne merjetek kimozdulni. Igaz ugyan, hogy váratlan szerencsétlenség következtében elvesztettük táborunkat, de Isten segítségével rövid időn mindent visszafoglalunk ismét s a harczot bátran megujítjuk. Imádkozzatok azért, hogy az Isten legyen irgalmas és engedje meg, hogy ellenségeink fejét összetörhessük!” Sokan hitelt adtak e leveleknek, nem gondoltak a menekülésre, s ez okozta vesztüket.
A kivívott győzelem után a tatárok fölosztották maguk között az országot s a Magyarországon kívül működő hadseregek vezéreit hitták, hogy siessenek, mert immár semmi akadály nincsen.
Mielőtt a többi tatár vezérek viselt dolgait elbeszélnők, röviden meg kell emlékeznünk a Mohi mellett vívott szerencsétlen csata közvetlen következményeiről. Kálmán herczeg, a király öccse, éjjel-nappal váltott lovakon Pestre sietett, még pedig nem az országuton, hogy üldözőit elkerülje. Pest akkoriban már jelentékeny, németektől lakott város volt. A lakosok kérve kérték a herczeget, hogy maradjon nálok, legalább addig, míg a nőket a Dunán átszállítják, de Kálmán erre nem volt rábírható. Azt tanácsolta a polgároknak, hogy gondoskodjanak magukról, a hogy tudnak, maga pedig átkelt a Dunán és tovább futott Somogyba, Segesdre, majd ismét tovább, mígnem a Sajónál kapott sebeiben meghalt. Távozása után a pestiek sietve kezdték városukat megerősíteni; árkot ástak, sánczot hánytak, vesszőből sövényt fontak, de munkájokkal el sem készültek még, midőn a város alatt megjelentek a tatárok. Miután a helyet köröskörül megvizsgálták, minden oldalról ostromolni kezdték. A benszorultak kétségbeesetten védték magukat a tatárok nyilai, dárdái ellen, mígnem harmadnapra az ellenség berontott és iszonyú kegyetlenséggel úgy szólván mindenkit lemészárolt. „Úgy hallik vala az öldöklés zaja, – igy ir a tatárok pesti vérengzéséről Tamás spalatói főesperes, kétségtelenül szemtanúk elbeszélése alapján – mintha rengeteg erdők tölgyeit számtalan fejszével döngetnék a földre. Az égre száll vala a zokogó nők, a sikoltó gyermekek ordítása és üvöltése. Nem vala akkor idő temetési tisztességet tenni, a kedves halottakat megsiratni, halotti torokat ülni; a mindenkit egyaránt fenyegető vész kit-kit nem a más, hanem a maga halálán kényszerít vala siránkozni: mert férfit és nőt, öreget és kisdedet egyaránt irt vala a halálos kardcsapás. Ki birná azon szerencsétlen nap iszonyúságát kimondani, ki bírná oly sok nép vesztét elbeszélni? Midőn egy nap alatt, egy helység szűk terén több mint százezer ember múlt ki kegyetlen halállal!”
Miután a tatárok megelégelték az iszonyú öldöklést, kimentek a városból s minden felől tüzet vetvén beléje, felgyujtották. A nép egy része, valami tizezer ember, a Duna partján fekvő dominikánus kolostor kőfalai közé menekült. A tatárok a kolostort erősen vívták, s miután nem tudták bevenni, üszköt vetettek beléje, úgy hogy az oda menekültek nyomorultan megégtek.
Míg Batu khán s a derékhad az ország szívébe hatolt, azalatt a sereg balszárnya Erdélyre tört s azt pusztította. Húsvét vasárnapján, márczius 31-én lépték át a határt. Kadán három nap erdőkön menvén keresztül, a gazdag Radnához érkezett, melynek német lakosai a király ezüst bányáját művelték. A lakosok értesülvén a tatárok közeledéséről, a hegyek közé eléjök mentek. Kadán látván a sok fegyverest, futást színlelve hátat fordított. A radnaiak erre hazatértek, letették a fegyvert és vigalomba merültek. Ekkor a tatárok hirtelen rájok támadtak. A nép védte magát, de látván, hogy nem bír ellentállani, megadta magát. Kadán a várost nem bántotta. Ariszkáldot, a város bíráját hatszáz válogatott vitézzel maga mellé vette s azután az ő kalauzolások mellett folytatta útját Magyarország felé. Út közen Beszterczén, Kolozsvárott sok embert mészároltatott le.
Ezalatt Büdzsik dél felől rontott Erdélybe. A Bárczaságbn Salomfia Pózsa vajda megütközött vele, de csatát vesztett és serege javával elesett. A tatár sereg most a Küküllő irányában s az Olt felé nyomult. Megvívta Küküllő-várát és Nagy-Szebent, az utóbbi várost azon a napon, a melyen a Sajó melletti csata történt; felgyujtotta továbbá a kerczi monostort és feldúlta Fehérvárat. Ápril vége felé ez a hadosztály is Magyarországon volt s elfoglalta a Marostól délre fekvő országrészt.
Magyar királyi sátor. (?)
XIV. századbeli rajz, a hannoveri kir. könyvtár Fierabras-kéziratában. A szöveg szerint a sátrak a Rómát ostromló szaraczénok sátrai. A kéziratban a jobb oldali sátor egy helyen kék, más helyen bíbor színűnek van feltüntetve. Erre tehát nem fektetünk súlyt. Figyelmünket a sátron látható csíkok s a három párduczfejjel díszített zászló vonja magára. Ebből azt következtetjük, hogy a sátorhoz a magyar király, vagy inkább valamelyik királyi herczeg sátra szolgált mintául. A csíkok a magyar czímer pólyáinak felelnek meg. A sátor nyilván a czímer színeit mutatta, tehát piros volt, négy fehér csíkkal tarkázva. A három párduczfej Dalmáczia czímere. Érdekes a sátor csúcsát díszítő sárkány is.
Kadán ápril közepe táján Várad alá érkezett, a hová szintén tömérdek ember menekült. A várost a tatárok hirtelen meglepték, felgyujtották, s a kit ott találtak, azt irgalmatlanul megölték. A várat azonban, amelyet fatornyok, árok és fal védett, nem támadták meg, hanem visszavonultak. A magyarok azt hivén, hogy végleg eltakarodtak, kimentek a városba s ujból elfoglalták házaikat. Egyszerre csak hajnalban rájok törtek a tatárok, legnagyobb részöket levágták és a várost heves ostrom után bevették. Sok nemes asszony és leány a székesegyházba menekült; ezt a tatárok rájok gyujtották. A foglyokat kivitték a város elé s ott mindnyájukat irgalom nélkül leölték. A templomokból minden értékes holmit elvittek s csak akkor vonultak ki a városból, mikor már nem volt mit rabolni, pusztítani, s mikor a rothadó holttestek bűze miatt lehetetlen volt tovább ott tartózkodniok.
Váradról dél felé vonultak. A Fekete-Kőrös mellett feldúlták Tamáshidát, egy nagy német falut, s az ott talált embereket kardélre hányták. Hasonlóképen bántak el azokkal, a kik a közel fekvő ágyai szigetre menekültek.
Büdzsik hada ekkor már feldúlta volt Csanádot a Maros mellett. Kadán egyesült vele, így mentek azután a Csanádtól északkeletre fekvő Pereg, majd a Maros mellett lévő Egres ellen, a hol, mint tudjuk, II. Endre király volt eltemetve. Peregen hetven falu népessége vonta meg magát, míg az egresi cziszterczita kolostor falai között előkelő urak és úrnők kerestek menedéket. A tatárok előbb a két hely körül fekvő földet pusztították el, s azután Pereget kezdték ostromolni. A rohamra első sorban fogoly magyarokat, azután oroszokat, izmaelitákat és kunokat küldtek. A ki közülök meghátrált, azt rögtön levágták; maguk az ostromlók mögött foglalván állást, csak nevették a szerencsétlenek vergődését. Egy hétig folyt immár az ostrom szakadatlanul, végre az árkok megteltek s Pereg a tatárok kezébe került. A nemes urakat és urnőket, valamint a parasztokat kivitték a mezőre, s ezeket egy, amazokat más felől állítván, elszedték pénzöket, fegyvereiket, ruhájokat, s azután mindnyájokat fejszével vagy karddal leölték. Néhány nap mulva az egresi monostort szállták meg, melynek falait ostromló gépeikkel ugyancsak törték. A benlévők látván, hogy nem bírnak ellentállani, megadták magukat, miután a tatárok szavukat adták, hogy őket bántani nem fogják. Azonban velök is úgy tettek, mint a többiekkel; csak egy-két barátnak, néhány úrnőnek s feltünően szép leánynak kegyelmeztek meg. Amazokat szabadon bocsátották, emezeket pedig maguknak tartogatták.
Peta khán is, a ki Morvaország felől tört Felső-Magyarországba, hasonló pusztításokat vitt véghez, csakhogy e vidéken több vár volt, melyeket a tatárok hasztalan ostromoltak. Így kerülte el a pusztítást Pozsony, továbbá Trencsén, Nyitra és Komárom. A várak körül fekvő nyílt vidék azonban csakúgy szenvedett a kegyetlen ellenségtől, mint a Tiszán-túli részek.
A védtelen helységeket a tatárok rendesen hajnalban rohanták meg. A házakat kifosztogatták s azután felgyujtották, a lakosokat pedig korra s nemre való tekintet nélkül irgalmatlanul lemészárolták. A fegyverfogható férfiakat olykor életben hagyták, hogy csapatjaikba besorozzák vagy a várak ostrománál felhasználhassák őket. A nőket többnyire megbecstelenítették s azután megölték. Ha egyiknek-másiknak a szebbek közül megkegyelmeztek is, azok utóbb a tatár asszonyok féltékenységének estek áldozatul. A kiket e szörnyek szolgálatra alkalmasoknak tartottak, azokat megtartották, de előbb levágták az orrukat, hogy elcsufítsák őket. A kegyetlenkedésben még a gyermekek is kitüntek. Szülőik maguk adták kezükbe a bunkós botot, hogy azzal a sorba ültetett szegény magyar gyermekeket agyonverjék. Az embertelen asszonyok nevetve nézték a gyermekek probálkozását s dicsérgették azt, a ki egy csapásra megölte áldozatát.
A halált csak azok kerülték el, a kik idejekorán az erdőkbe, mocsarakba, vagy barlangokba rejtőztek. Hogy ezeket kicsalhassák búvóhelyeikből, a tatárok különös cselhez folyamodtak. Nehányat az erdőkben lappangók közül elfogván, azzal bocsátottak el, hogy a ki magát hitökre meg akarja adni, annak megengedik, hogy bizonyos határidő alatt bántatlanul visszatérhessen. Az emberek, a kik az eleség szűke miatt közel voltak az éhen-haláshoz, hitelt adtak a gazok szavainak s tömegesen fölkeresték elhagyott hajlékaikat. Mindegyik falu urat választott magának a tatárok közül. Azután, minthogy épen aratás ideje volt, learattak s a gabonát, szalmát, szénát és egyebet a csűrökbe hordták. A szerencsétlen lakosok, hogy tatár uraiknak kedvébe járjanak, mindenféle ajándékkal: lóval, marhával, fegyverrel, ruhaneművel kedveskedtek, sőt leányaikat, asszonyaikat, nőtestvéreiket is átszolgáltatták nekik. Egy ideig a tatárok békességben maradtak. Khánjaik, a kik a falvak élén állottak, szigorúan őrködtek a rendre és igazságot szolgáltattak; még vásárt is tartottak a lakosok. De amint az aratásnak s a szüretnek vége volt, nehogy a nép megemészsze a behordott termést, egyszerre valamennyi khán, kiki a maga falujából maga elé idézte a férfiakat, asszonyokat s a gyermekeket. Nagy lett erre a rémülés a magyarok közt. Mi lehet oka a különös parancsnak? Az emberek nem tudták. Azonban engedelmeskedniök kellett. A kitűzött napon ajándékokkal megjelentek a khánok előtt. Azok átvették az ajándékokat, azután az embereket kivezették, s miután mindenökből kifosztották s levetkőztették, kegyetlenül meggyilkolták őket. Majd éjnek idején a meghagyott falvakat körülvették s a lakosságot lemészárolták. Csak igen kevesen menekültek meg. A házakat nem gyujtották fel, sem az azokban felhalmozott eleséget, mert szándékuk volt a telet Magyarországon tölteni.
IV. Béla király arany bullája.
(1252-iki oklevelén, az orsz. levéltárban.) Előlapján a trónuson ülő király, fején koronával, jobbjában liliomos jogarral, baljában a magasra tartott országalmával. A körirat: † BELA D(e)I GR(ati)A HVNG(a)R(ie) DALMAC(i)E CROHAC(ie) RAM(e) S(er)VIE GALIC(ice) LODOM(erie) CVMA(n)IE REX. Azaz: Béla, Isten kegyelméből Magyarország, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galíczia, Ladoméria és Kunország királya. Hátlapján csucsos pajzsban kettős kereszt, mely IV. Béla idejében jelenik meg először királypecséten. Mint látjuk, a kereszt egészen szabadon áll; hármas halomnak vagy koronának semmi nyoma. A kettős kereszt volt eredetileg az ország czímere, mely utóbb a pólyás czímerrel, az Árpádok családi czímerével egyesült, s igy keletkezett mai czímerünk. A pecsét hátlapján a körirat: † SIGILLVM QVARTI BELE SECVNDI ANDREE REGIS FILII. Azaz: IV. Béla, II. Endre király fiának pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött eredetiről. Tull Ö. rajza.
Egyelőre hagyjuk őket s kövessük Béla királyt bujdosásában. A mongolokkal vívott csatából menekülve, kevesed magával Gömör-, Nógrád-, Hont- és Bars-megyéken keresztül Nyitrára ért; a város lakói őrséget adtak melléje, a mely elkísérte Pozsonyba s az osztrák határra. Amint a Morva partján ebéd után fáradtan elszunynyadt, átjött hozzá Frigyes herczeg s hívta, jönne át a Dunán, közel fekvő várába, a hol nagyobb kényelemben s biztonságban lehet. Béla elfogadta a meghívást, de alig lépett osztrák területre, az álnok herczeg levetette az álarczot s azt követelte, hogy azt a pénzt, a melyet néhány évvel előbb II. Endrének s neki fizetett, adja vissza. S miután Bélának pénze nem igen volt, elszedte tőle arany s ezüst kincsit, s azonkívül arra kényszerítette, hogy a szomszédos Mosony, Soprony és Locsmánd vármegyéket adja át. E szerződést Bélának esküvel is meg kellett erősítenie; csak azután kereshette fel nejét, a ki a határon tartózkodott, és bujdokolhatott tovább túl a Dunára, Horvátországba.
Zágrábba érvén, a pápához, IX. Lajos franczia királyhoz és II. Frigyes császárhoz fordult segítségért. (1241. máj.) Onnan küldte Báncza István püspököt követül a kereszténység egyházi és világi fejéhez, s utóbbinak, a császárnak, kész volt országát hűbérül is fölajánlani, ha a tatárok ellen megsegíti őt.
Az ellenség akkoriban még nem lépte volt át a Dunát, de mivel tartani lehetett attól, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, a király Székes-Fehérvárra küldött s fölvéteté Szent-István király tetemét s az egyházak kincseit, s nejével és gyermekeivel együtt a tengermellékre viteté. Családját a spalatói polgárok gondjaiba ajánlá, de a királyné a spalatóiak ellenségeitől elámítva, nem bízott bennök, hanem a közeli Klissa várában vonta meg magát. A királyné kiséretében sok nemes úrnő volt, a kiket a tatárok szomorú özvegységre juttattak.
Klissa vára.
Az „Osztr. Magy. monarchia” czimű mű VIII. kötetéből.
Maga Béla király némi haddal visszament a Dráván és Segesd vidékén tartózkodott. Úgy látszik, segítséget várt a külföldről, de az óhajtott segítség csak nem érkezett. II. Frigyes császár s a pápa Olaszország birtoka fölött ép ez időben elkeseredett harczot vívtak egymással, s e harcz kimenetele sokkal jobban érdekelte őket Magyarország sorsánál. A pápa megelégedett azzal, hogy Magyarországon s a szomszédos vidékeken a tatárok ellen keresztes hadjáratot hirdetett; a császár pedig fiának, Konrád királynak támogatását helyezte kilátásba, s Bélát felszólítá, hogy övéivel ahhoz csatlakozzék. Németországban tényleg már kora tavaszszal hirdették a keresztet; az ifjú Konrád több német herczeggel és úrral pünkösd napján fel is tűzte s julius első napját jelölte ki, mint a melyen a keresztesek Nürnbergben együtt legyenek. A fejedelmek példáját sokan követték, mindazonáltal miért? miért nem? – a tervezett keresztes hadjárat elmaradt. A németek bizonyos közönynyel nézték a magyarországi eseményeket; természetes, mert hiszen országukat közvetlenül nem látták fenyegetve. A tatárok Németországot nem is bántották, csak május vagy junius havában Ausztriába intéztek becsapást. E tartomány herczege nem hogy a magyarokat segítette volna a tatárok ellen, sőt inkább felhasználta a magyarországi zavarokat, hogy uralmát a határmegyékben megszilárdítsa s ha lehet, még gyarapítsa is. E végből az Ausztriába menekült vagyonosabb magyar lakosoktól pénzt csikart ki, s azután nyomban Béla király távozása után elpusztítá a Duna jobb partján elterülő vidéket s Győr várát is hatalmába keríté. De a környékbeli magyarság fölkelt ellene, a várost visszafoglalta, a várat pedig felgyujtotta, úgy hogy a német őrség benégett. E közben bekövetkezett a tél s vele oly borzasztó hideg, hogy a Duna keményen befagyott. A hatalmas folyó eddigelé gátat vetett az ellenség pusztításainak, most azonban, karácsony táján, kényelmesen átkelhettek rajta. Hogy biztosak legyenek a felől, vajjon a jég nem szakad-e be alattok, sok lovat és barmot tereltek a Duna partjához, maguk pedig visszavonultak s három napig nem mutatkoztak. A tulsó parton lévő magyarok azt hivén, hogy az ellenség eltakarodott, rögtön átmentek a jégen s a barmokat áthajtották; erre aztán a tatárok is átkeltek.
II. Frigyes császár pecsétje.
Körirata: † FRIDERICVS D(e)I GR(ati)A ROMANOR(um) REX ET SE(m)P(er) AVGVST(us) ET REX SICIL(iae), Azaz: Frigyes, Isten kegyelméből a rómaiak és Sziczilia királya.
Kadán elsőben is Budát (Ó-Budát) gyujtotta fel, majd az ország fővárosa, Esztergom felé fordult. S míg e várost ostromolta, seregének egy része feldúlta Pannonhalma vidékét, benyomult Ausztriába s Bécs környékét is pusztítá. Esztergom tele volt menekültekkel, közöttük gazdag polgárok, nemes vitézek, nők és számtalan nép. A várost a védők árkokkal, fallal, fatornyokkal megerősítették, de a tatárok harmincz hajító gépet készítettek, s miután a foglyokkal a város egyik oldalán a sáncz párkányánál magasabb falat rakattak rőzséből, a gépeket e mögé állítván, éjjel-nappal szórták a köveket a városra s a fatornyokra. Az utóbbiakat lerontván, földdel megtelt zsákokkal betemették az árkokat, a nélkül, hogy a megrémült őrség ezt megakadályozhatta volna. Végre is a magyar, franczia és olasz polgárok felgyujtották a külvárosi faházakat, elégették portékáikat, leölték lovaikat, elásták kincseiket s azután a kőházakba vonultak. A tatárokat nagyon bántotta, hogy a zsákmánytól elestek. Haragjokban faczölöpökkel rögtön bekerítették a várost, megrohanták a palotákat, s a kiket ott találtak, azokat egytől-egyig leölték, ádáz dühökben némelyeket elevenen megpörkölvén.
Egy palotában valami háromszáz úri nő a legszebben felékesítve várta a tatárokat s mikor rájok törtek, könyörögtek nekik, hogy őket a nagyfejedelem elé vigyék. Odaérve, leborultak a khán előtt s kérték, hogy kegyelmezzen életöknek s tartsa meg őket hatalmában. De Kadán haragudván azért, hogy a zsákmánytól elesett, megparancsolá, hogy szedjék el ékszereiket s azután fejöket veteté.
A várat, a melyet a spanyol eredetű Simon ispán sok ijászszal vitézül védelmezett, a tatárok nem bírták bevenni. Abban hagyták tehát az ostromot és Székes-Fehérvár alá mentek. Akkoriban már olvadozni kezdett a hó s a jég, a város környéke víz alatt állt, s így a tatárok nem férhettek közelébe. Pannonhalmát sem kerítették hatalmokba.
Kadán nem sokáig időzött a Dunán túl, hanem a horvátországi hadút mentén a tenger mellékére sietett, hogy utólérje s kézre kerítse Béla királyt. Ámde a király idején értesült a khán közeledéséről és kíséretével a tengerparthoz huzódott. A királylyal együtt a Dunántúlról tömérdek nép menekült e vidékre s vonult meg a tengerparti városokban.
Béla király először Spalató alá ment, de mivel a spalatóiak a kívánt gályát rögtön nem teremthették elő, ott hagyta a várost és családjával meg udvarával átment Trauba, a mely szigeten feküdt, s teljes biztonságot nyujthatott.
Kadán mielőtt a tenger mellékére ért, a gozdi hegyek között megállapodott s a Magyarországból magával hozott foglyokat mind egy szálig levágatta; majd folytatván utját, Spalató alatt termett. A várost nem bántotta, hanem Klissa vára ellen fordult, azt hivén, hogy Béla király ott van. Elkezdte hát lövetni a sziklafészket, de mivel magasan feküdt, nem sok kárt tehetett benne. Emberei ekkor leszálltak lovaikról s megmászták a meredek hegyet. De a védők nagy köveket hengerítettek le rájok, ami még dühösebbé tette őket. Megtudván, hogy a király nincs a várban, végre abbanhagyták az ostromot és Trau alá siettek.
Közeledésökre Béla nejét, gyermekeit, valamint kincseit rögtön hajókra rakatta, hogy minden perczben elvitorlázhassanak. Maga is csolnakba ült s a part mentén ide-oda evezett, nézegetve az ellenséges hadakat s várva a dolog kimenetelét. Kadán is a parthoz lovagolt s kémlelgette, ha vajjon nem lehetne-e lóháton a város falai alá jutni? De miután meggyőződött arról, hogy a tengerszoros meg nem lábolható, visszatért seregéhez s a városhoz egy hirnököt küldött, a ki a falakon álló őrökhöz ezt kiáltotta oda: „Kadán úr, a győzhetetlen hadak fejedelme ezt izeni nektek: Ne kívánjatok idegen vérért lakolni, hanem adjátok kezünkbe ellenségeinket, nehogy magatokra vonjátok bosszúnkat, s hiában elveszszetek!” Az őrök semmit nem feleltek, mert a király megtiltotta nekik, hogy a tatárokkal szóba álljanak.
Nemsokára azután a trauiak s a magyarok meglepetve látták, hogy a tatárok felkerekednek és elvonulnak. Ugyanis Ázsia belsejében meghalt Ogataj főkhán (1241. deczember 11.) s halála, melynek híre február végén érkezett a Magyarországon táborozó hadakhoz, arra bírta Batu khánt s a többi vezéreket, hogy haza siessenek, nehogy távollétökben a trónt kedvök ellenére töltsék be.
Kadán a tenger mellékéről először Boszniának tartott, a honnan Ráczországba, majd a Primorjébe tört, s miután a tengerpart mentén Cattarót felgyujtotta és Drivaszto városát Skutari közelében feldúlta, ismét keletre fordult és Szerbián keresztül Bolgárországba huzódott. Itt egyesült Batu khánnal, a ki a sereg nagyjával a Duna mentén haladt lefelé. A tatár sereg egy része Halicson keresztül tért vissza, míg egy másik Erdélyen s Kunországon át iparkodott haza. Mint látjuk, oly vidékeken vonultak keresztül a visszatérő csordák, melyeket még el nem pusztítottak; ez az élelmezés könnyítése végett történt.
Trau vára.
Györök Leó rajza.
A visszavonulók tömérdek zsákmányt, főleg barmokat, juhokat és számtalan foglyot hurczoltak magukkal. A foglyokat, hogy terhökre ne legyenek, később nagyrészt levágták, de az életrevalóbbakat, használhatóbbakat magukkal vitték. Ruysbroeek Vilmos szerzetes, a ki a tatár khánnál követségben járt, a Volga mellékén magyarországi papokat, Ázsia belsejében pedig sok németet talált, a kiket a tatárok hurczoltak ki magukkal. Ugyanő német bányászokról is emlékezik, a kiket az Erdélyben járt Buri khán vitt ki magával, és a kiket először a Balkas tótól nyugatra Thalas városában, későbben pedig harmincz napi járóföldre keletre Bolak vagy Bulak nevű helyre telepítettek, a hol az aranybányákat művelték és a mongoloknak fegyvereket kovácsoltak. Ezek a németek valószínűleg erdélyi németek, talán épen Radnáról valók valának, a mely városból a tatárok, mint tudjuk, 600 férfit kényszerítettek a hozzájok való csatlakozásra.
A foglyok között, a kiket a tatárok magukkal hurczoltak, volt Rogerius mester, nagyváradi kanonok is, akinek köszönhetjük a tatárjárás részletes leírását. Rogerius olasz ember volt. Húsz évet töltött Rómában a pápa udvarában, s mint Toletanus János biboros káplánja, ura megbízásából sokszor megfordult hazánkban. Utaiban szerzett ismeretségei révén váradi kanonokká lőn s ez állásában érte őt a mongol vész. Mikor a tatárok Várad alá érkeztek, noha püspöke s némely kanonok-társa elmenekült, ő visszamaradt. Utóbb azonban nem érezvén magát biztonságban, a közeli erdőségbe rejtőzött. Ott lappangott egy ideig, Nagyvárad feldúlása után pedig több menekülttel Tamáshida felé futott. E város lakosai őt és társait arra akarták kényszeríteni, hogy városukat védelmezni segítsék; de erre nem éreztek nagy kedvet. Betértek tehát egy közeli szigetre, s minthogy Rogerius nem mert tovább menni, s különben is a hely megtetszett neki, az oda menekült nép kérésére szolgáival ott maradt. Alig volt ott nehány napig, a kémek hozták a hírt, hogy a tatárok közelednek. Erre Rogerius titkon kiment a szigetből, s vezetőt fogadván, egyik szolgájával éjnek idején Csanád felé sietett. Hajnalban érkeztek Csanád alá, de e várost a tatárok épen előtte való nap vették volt be és rontották le. A Maroson Rogeriusék tehát már nem mehettek át. Lovaik ki voltak merülve, a környékbeli emberek elbujdostak; szorult helyzetükben mit tehettek egyebet? Lovaikat szabadon ereszték, maguk pedig némi vermekben, kunyhókban lappangtak, míg nem beesteledett. Ekkor azután a tatárok között nagy félelemmel áthatoltak s szégyenszemre a szigetre visszatértek. Míg Rogerius távol volt, szolgái pénzével s összes holmijával megszöktek; de megjárták, mert a tatárok rájok akadtak s valamennyiöket megölték. Nemsokára híre érkezett, hogy Tamáshidát a tatárok elfoglalták és feldulták. „Minek hallatára – írja a szegény kanonok – felborzadának hajam szálai, testem remegni és alélni, nyelvem nyomorultan hebegni kezde, átlátván, hogy közel van az iszonyú halál pillanata, a melytől többé menekülni nem lehet.” De látva, hogy az emberek teljesen elveszték bátorságukat s hogy védelemre nem is gondolnak, leküzdötte félelmét s a népet összehíva, vele együtt kiment a szigetből. Majd magához vette egyetlen szolgáját s a sziget előljárójának két fiát, és tettetve, hogy tovább megy, az erdőben a mocsarak közt lappangott. Onnan izente a gyerekek atyjának, hogy félelmében nem akart visszatérni a szigetre, úgy gondolván, hogy ha a fiukat magánál tartja, apjok majd eleséget küld neki. Másnap a tatárok a szigetre berohantak s a kiket ott találtak, azokat kegyetlenül megölték. Rogerius mindenkitől elhagyatva, a menekültektől alamizsnát volt kénytelen koldulni, de minthogy nem igen kapott, éjnek idején a szigetre ment, ott felforgatta a holttesteket, hogy elásott lisztet, húst vagy egyéb eleséget találjon. Az erdőben sem érezte magát biztonságban a tatárok elől, mert azok a sűrű bozótokat, az erdőket, nádasokat, mint a vadat nyomozó kutyák, bejárták s kutatták az elrejtőzött embereket. Hogy rá ne akadjanak, Rogerius gödrökbe, odvas fákba bújt s ott lappangott heteken át. Mikor pedig a tatárok a bujdosókat rejtekhelyeikből kicsalták, igérvén, hogy ha hitökre megadják magukat, bántódásuk nem lesz, ő is visszatért s egy tatár előljáró szolgálatába állott. Majd mikor az aratás befejeztével a falvak lakosságát a tatár főbbek magukhoz rendelték, attól tartván, hogy e mögött valami ujabb csel lappang, gazdájától inkább a tatár sereghez ment, a hol az ellenséghez csatlakozott némely magyarokkal, hajadon fővel és mezitláb a tatárok szekereit őrizte. Utóbb egy tatárrá lett magyarhoz szegődött, a ki őt nagy kegyelmesen szolgájává fogadta. A tatárok 1242 tavaszán az országból kitakarodván, számtalan foglyaikkal Rogeriust is kivitték. Erdélyen át húzódtak kifelé, útközben mindent elpusztítva és üresen hagyva. Mikor átlépték a határt és Kunországba értek, a tatárok nem engedték meg többé, hogy a barmokat válogatás nélkül öljék meg a foglyok számára, hanem azoknak csak belső részeit, lábait és fejét adták oda. Rogerius ebből látta, a mit különben a tolmácsok is beszéltek, hogy nem sokára valamennyiöket lemészárolják, s mivel az élethez sok reménye már úgy sem volt, gondolván, hogy jobb mindjárt meghalni, mintsem tovább kínlódni, úgy tett, mintha félre akarna menni, elhagyta az országutat és szolgájával az erdő sűrűjébe sietett. Hamarosan meglapultak egy patak gödrében, a melyet gallyakkal meg levelekkel betakartak. Igy feküdtek mozdulatlanul, mint valami sírban két egész nap. Üldözőik ott jártak a közelökben; hallották kiabálásukat, a mint az elrejtőzött foglyokat keresték; szerencsére azonban nem akadtak rájok. Az éhségtől gyötörve, végre elhagyták rejtekhelyöket, hogy valami eleség után nézzenek. S a mint egymásnak elpanaszolták kínjokat, egyszerre csak egy embert pillantának meg. Nyomban futásnak eredtek, azt hivén, hogy ellenséggel van dolguk. Később látták, hogy amaz meg előlök fut; ekkor jöttek csak rá, hogy az is szökevény. Megállottak tehát, s egymásnak integetve összejöttek s tanakodtak, hogy mit kelljen tenniök. Az éhség iszonyúan kínozta mindhármokat, de az élethez való bizodalom s a szabadulás reménye erőt adott nekik. Nagy bajjal elvánszorogtak az erdő széléig. Hogy tájékozzák magukat, egy magas fára másztak fel. Szomorú kép tárult eléjök: az egész vidéket, a meddig szemök ellátott, a tatárok elpusztították. Tovább mentek a lakatlan puszta vidéken. Feldúlt falvak égbe meredő tornyai valának vezetőik, mert az utakat egészen ellepte volt a fű s a burján. Eleségül mályvát és bürökgyökeret ettek. Néha vereshagymát, foghagymát hoztak társai Rogeriusnak, a mit a parasztok elhagyott kertjeiben találtak, s ő azt a legfinomabb csemege gyanánt költötte el. Pihenniök nem igen lehetett. Szabad ég alatt kellett hálniok, mert seholsem akadtak vendégszerető hajlékra, a hol éjjelen át maradhattak volna. Végre nyolczad napra azután, hogy az erdőből kijutottak, elérték Gyula-Fehérvárt. A városban egy lelket sem találtak, a templomok és paloták romban feküdtek, a falakon a megöltek vére pirslott, itt-ott fehérlő csontok és koponyák hevertek. Valami tíz mérföldre Fehérvárhoz az erdőszélén Fráta nevű falu közelében, egy magas hegy tetején akadtak először emberekre. Férfiak, nők nagy számmal menekültek volt oda, a kik szerencsétlen utasainkat sírva fogadták; megkínálták őket lisztből és tört cserfahéjból sütött fekete kenyérrel, mely nekik jobban ízlett a legfinomabb süteménynél. Egy hónapig maradtak e helyen, miközben többször kémeket küldözgettek ki, mert attól tartottak, hogy a tatárok egy része visszamaradt Magyarországon, vagy hogy cselt vetve visszatérnek, hogy a menekülteket elfogják s megöljék. Végre értesülvén arról, hogy Béla király visszaérkezett, ők is bátorságot kaptak és kimentek Magyarországra.
A tatárjárás után.
Geiger J. P. rajza.
A tatárok elvonulása után Béla király Klissára ment. Körében találjuk a brebiri nemeseket s a vegliai grófokat, a Zrinyiek és Frangepánok őseit. Híven szolgálták a királyt a veszély napjaiban, a miért megerősíté őket II. Endrétől 1223-ban kapott birtokaikban. A záraiaknak is ugyanakkor földet adott és pénzt igért, hogy városuk falát, mely Dandolo Henrik ideje óta romban hevert, újra fölépíthessék. Május derekán, miután már nem volt többé kétség, hogy a tatárok végleg kitakarodtak, Béla vissza indult pusztán hagyott országába.
IV. Béla király ezüst pénze.
Előlapján Isten báránya. A körirat: REX BELA QVARTVS; azaz IV. Béla király. Hátlapján a trónuson ülő király alakja; a körirat: VNGARIE.
(Veszerle: Érm. Táblái-ról.)
A tatárok elvonulásával nem ért véget a nép szenvedése. Miután az ellenség mindent feldúlt és senki nem vetett, nem aratott, a rejkekhelyeikből előbújt emberek csakhamar nagy szükséget szenvedtek. Oly nagy volt az inség, hogy az emberek kutyát, macskát, sőt állítólag még emberhúst is ettek. A lakosok nagyon megritkulván, a ragadozó állatok mód nélkül megsokasodtak; főleg a farkasok, a melyek a házakba is betörtek, a csecsemőket anyjok öléből ragadták ki s még a fegyveres embereket is megtámadták és összemarczangolták. A rablók és tolvajok is fölötte elszaporodtak s urak is voltak közöttük.
A király első gondja volt, hogy helyreállítsa a közbiztonságot. Mielőtt átlépte volna az ország határát, előre küldte Pál országbírót, hogy a tolvajokat és útonállókat elfogassa s kiirtsa, s Magyarországon, valamint Erdélyben a szétfutott népet összegyüjtse. Azután az ország egységét akarta helyreállítani. Frigyes osztrák herczeg felhasználva az ország védtelen állapotát, közvetlenül a tatárok kitakarodása után Pozsony megyére tört s azt tűzzel-vassal pusztította. Achilles ispán vitézeivel a támadót visszaverte ugyan, de Béla sem hagyhatta betörését megtorlatlanul. Azonnal sereget gyüjtött, s míg ő a Duna jobb partján nyomult elő, bevette Kőszeget s ostrom alá vette Sopront, azalatt Achilles ispán a bal parton betört Ausztriába és Bécsig pusztított. Frigyes herczeg a Lajta mögött foglalt állást, de csatába nem bocsátkozott, hanem visszaadván a zálogba vett három megyét, Bélával békére lépett. (1242.)
Egyelőre megszabadulván ellenségétől, Béla minden igyekezetét oda fordítá, hogy országát helyreállítsa, meggyógyítsa a sebeket, a melyeket a tatárok ejtettek rajta s gondoskodjék biztosításáról, mert attól lehetett tartani, hogy a tatárok visszatérnek ismét. Miután a lakosság nagy részét kiirtották, úgy hogy egyes vidékeken tizenöt napi járóföldre sem lehetett embert találni, külföldről lakosokat édesgetett be, oly szabadalmakat adván nekik, a milyeneket óhajtottak. A világ minden részében kihirdette, hogy a Magyarországba telepedő vitézeknek, parasztoknak készséggel ad földet, a melyen megtelepedhetnek. És jöttek is főleg Németországból, bár a bevándorlás nem volt oly tömeges, mint II. Géza idejében. Az új lakosok gyarapították a régibb helyek gyér lakosságát, vagy uj falvakat, városokat alapítottak, kivált a határszéli erdős, hegyes vidéken.
Torna, Kis-Hont, Sáros-megyék ez időben sok lakost nyernek és kilépnek a homályból. Szepes-ben is nagyon megerősödtek a szász vendégek. Mint főhelyök Lőcse emelkedik ki; Késmárk némi kiváltságokat nyer; Zólyomban Beszterczebánya város ez időben keletkezik, s ekkor tünik fel először az árvai vár. Látszik, hogy a lakott, művelt föld mindinkább terjed oly vidékeken is, a melyeket addig rengeteg borított.
A kunoknak is megengedte Béla, hogy az országba visszajőjjenek, sőt hívta őket. Noha meg kellett volna keresztelkedniök, a legtöbb megmaradt pogánynak, s a ki megkeresztelkedett is, nem sokat törődött uj hitével. A kereszténységre tért kunok közül némelyek birtokot kaptak a kriálytól s a magyar urak sorába léptek, mások a király szolgálatába állottak s főleg Barsban, Nyitrában és Komáromban telepedtek meg.
Megtörtént azonban, hogy némelyektől garázdálkodásuk miatt földjüket el kellett venni. A kunok nagy tömege együtt maradt és szívósan ragaszkodott régi szokásaihoz, öltözetéhez, vallásához. Mivel a királynak szüksége volt rájok, még inkább, mint a tatárok betörése előtt, sokat elnézett nekik. Különben a tatároktól feldúlt vidéken telepedvén meg, a magyaroknak már nem okozhattak annyi kárt, mint annak előtte. Külön fejedelem állott élükön, Alpra nevű; a népet kun urak, törzsfők igazgatták.
Béla király a kunok szétosztását nem merte megpróbálni, noha félt, hogy a vad, harczias nép alkalom adtán veszedelmes lehet az országra nézve. Azon volt tehát, hogy mindinkább magához kapcsolja. E czélból elsőszülött fiát, István-t, a kit már 1245-ben Szlavonia herczegévé nevezett ki, és nyomban reá királylyá koronáztatott, a kun vezért leányával, a ki a keresztségben Erzsébet nevet nyert, összeházasítá. (1254.) Az esküvőn a kunok vezérei közül megjelentek tizen és népük szokása szerint egy kutyát kétfelé vágva, a dögre esküt tettek, hogy Magyarországot mint a király hívei a tatárok és más műveletlen népek ellen megoltalmazzák.
Főleg a tatároktól féltette Béla az országot; azon volt tehát, hogy ellenök biztosítsa. Miután itt-jártok idején a pusztulást csakis a magasabb helyen fekvő várak kerülhették el, a király mindenféle várakat kezdett építeni s az urakat is ilyenek építésére serkentette. Még a pápa is intette a püspököket, hogy a király engedelmével keressenek alkalmas helyet, a hová szükség esetén népükkel megvonulhatnak. Ennek következtében rövid időn számos vár keletkezett az országban, míg előbb alig nehányat lehetett találni.
Mindjárt a tatárdulás után Ivánkafia András, ugyanaz, a ki a mohii csatában IV. Béla életét mentette meg, a Turócz völgyében fölépítette a turóczi várat. Itt töltötte a király az első telet visszatérése után. Mária királyné hozományából a visegrádi várat emelte, hogy abban háború esetén özvegyek és árvák menedéket találjanak. Ugyanő építette a pannonhalmi apátnak a Balaton mellékén a szigeti várat, vagyis Szigligetet. A pozsonyi várban két várjobbágy a maguk költségén egy tornyot emeltek, a miért a királytól Nyék nevű falut kapták. Ugyanakkor a pilisi apát a Vödricz felé néző vizi tornyot építteté.
Maga Béla különösen a Duna vonalát igyekezett megerősíteni. Miután a magyarok idegenkedtek a vár-védelemtől, a király elhatározta, hogy az ispotályos vitézeket használja fel e czélra. Megegyezett velök a magyar urak hozzájárulásával, hogy az országnak Kun- és Bolgárország felé eső részét, a mely leginkább volt veszélyeztetve, ők fogják védelmezni. Ezért nekik adta a szörényi bánságot az Oltig. Az ottlakó oláhoknak kötelességökké tette, hogy a vitézeket külső támadás esetén fegyverrel segítsék. A vitézeknek adományozott földből a jövedelem felét a maga számára tartotta fenn és kikötötte, hogy főbenjáró bűn esetében az ítéletet hozzá lehessen fölebb vinni. A tartomány lakossága köteles volt háború esetén minden ötödik embert a királyi sereghez küldeni; Bulgária, Görögország vagy Kunország ellen intézendő had alkalmával pedig minden harmadik embert. Az Olttól keletre eső Kunországot is az ispotályos vitézeknek adta át, s hogy várakat épithessenek, Dalmácziában és Krassóban jószágokat, Erdélyben pedig négyszáz ekényi földet adott nekik. A rend viszont arra kötelezte magát, hogy bármiféle pogány vagy eretnek nép ellen, a mely az országot vagy a végeket megtámadja, száz lovagot tart s őket fegyverrel, lóval ellátja. Keresztény fejedelmek ellen a végvárakba ötven, a tatárok ellen pedig hatvan lovagot állít. A rend nagymestere hűséget tartozott fogadni a királynak és az országnak. Köteles volt mindazt teljesíteni, a mire a rend vállalkozott, azonfelül birtokait be kellett népesítenie, de csak idegen lakosokkal. Ha a rend a kötött megállapodás ellen vétene, s egy év alatt a vétséget nem tenné jóvá, a királynak szabadságában áll jövedelmeit lefoglalni, vagy más módon szerezni elégtételt magának. (1247.)
A várak építésével, az idegenek megtelepítésével a városok is megszaporodtak az országban, annál is inkább, mert Béla király tőle telhetőleg kedvezett fejlődésöknek. Nagyszombat neki köszöni első szabadalmát, Deés vára azt, hogy a városok sorába emelkedett. A Dráván túl Szamobor, Verőcze, Valkó és Dubicza vendéglakosai szabadságukat még Kálmán herczegtől, Béla öcscsétől nyerték; ezeket a király a tatárjárás után ujból megerősíté. IV. Béla vetette meg alapját Zágráb városának is, melynek lakosai közt számos olaszt találunk.
E város polgárai szabadon választhatták bírájukat; külön törvényszékük volt, a honnan egyenesen a királyhoz appellálhattak; volt vásár-joguk; országszerte mentesek voltak a vámtól; örökösök nem létében szabadon rendelkezhettek vagyonukról, s ha az országban valahol kirabolták őket, a földesúr tartozott kifizetni a szenvedett kárt, vagy a gonosztevőket előteremteni. Hogy szállással tulságosan meg ne legyenek terhelve, a király megszabta, hogy mit adjanak neki, ha arra talál jönni, mit a tótországi herczegnek (Tótországnak vagy Szlavóniának ebben az időben már kiválólag a Dráva és Száva közti, valamint a Száva jobb partján, az Unnáig terjedő vidéket kezdték nevezni), ha az a királyi család tagja. A bánnak vagy al-bánnak hivatala megkezdésekor egyszersmindenkorra egy ökröt, száz kenyeret s egy átalag bort tartoztak adni.
Körülbelül ugyanakkor a Pesttel szemközt fekvő helyen is várat épített Béla, a melyet eleinte pesti, később budai vár-nak neveztek. Pest városát, melyet a tatárok feldúltak, Béla romjaiból ujra építteté; megerősíté régi szabadalmait, de minthogy a város fekvése nem nyujtott elég biztonságot, a polgárok közül sokan átköltöztek a szemközt fekvő hegyre s uj lakóhelyökre régi városuk nevét ruházták. Elnevezték Ofen-nek, a mi németül ugyanannyit jelent, mint a szláv Pest, t. i. kemenczét. Fehérvárott a külvárosi népet a várba költöztette a király, hogy a védők számát szaporítsa s a hely erősségét emelje. Esztergom-ban is úgy intézkedett, hogy az érsek s a polgárok a várban lakjanak. De mivel szűk volt a hely s e miatt a polgárok s a papság között viszályok támadtak, a király a polgárok kivánságára utóbb megengedte, hogy ismét visszatérjenek régi városukba, a Duna mellé. Esztergom is a tatárjárás után számos uj lakossal gyarapodott, a kik Olaszországból vándoroltak be. Egyik-másik régebbi városnak, mint Korponá-nak, Zólyom-nak oklevelei a tatár dúlás idején elveszvén, ezeknek szabadalmait a király ujra összeiratta és megerősítette.
Mind e városok bizonyos meghatározott adót fizettek, azonfelül hadi kötelezettséget is tartoztak teljesíteni; igy például Pest városának tiz fegyverest kellett állítani a királyi sereghez, ha a király személyesen indult harczba.
Az idegenek mellett azonban a nemességről sem feledkezett meg Béla, annál kevésbé, mert a nemzet valódi erejét ebben látta. Uralkodása elején, mint láttuk, keményen, szigorúan bánt az urakkal; annál türelmesebb, elnézőbb volt később irányukban. Megkegyelmezett nekik, még ha gonoszságot követtek is el és sulyos büntetést érdemeltek. A jogtalanul bitorlott várföldeket is egyelőre kezükön hagyá, sőt maga is osztogatott érdemes vitézeknek várbirtokokat. Különösen azokat a szolgálatokat jutalmazta, a melyeket a tatárjárás idején tettek neki. A vegliai grófokat, a kik szorult helyzetében, mikor a tenger mellékén tartózkodott, oly buzgón segítették, ujból megerősité Modrus és Vinodol birtokában, és feloldotta őket a fegyveres szolgálattól, melyet még III. Béla király rótt rájuk, t. i. hogy az országon belül három, az országon kívül két vitézzel szolgálják a királyt. Béla csak azt kivánta tőlük, hogy ha ő vagy valamely utóda Horvátországba talál menni, a vegliai grófok közül egy kellően fölfegyverezve, a maga költségén szolgálatára álljon. Modrusból a harminczadot is nekik adta, a miért a tenger felé igyekező kereskedőket a rablók ellen megvédeni tartoztak. Hasonlóképen megerősíté a Subichokat Brebir-megye és tartozékai birtokában. Jutalmat nyert Türje Dénes bán is, továbbá Pál országbiró, Pok Móriczfia Móricz, a ki a Sajó mellett a tatár tábort kikémlelte, Dán és Barnabás, a kik futás közben lovukat adták oda a királynak, és mások. A várbirtokokat csak később, 1254 után kezdte visszavenni Béla király, de koránsem oly kiméletlen módon, mint uralkodása elején tette volt.
Béla nem elégedett meg országának belső megszilárdításával, hanem hatalmát kifelé terjeszteni is törekedett. Közvetlenül a tatárok kitakarodása után, 1243-ban vejét Boleszló herczeget segíté meg Masoviai Konrád ellen, a ki a herczeget megtámadta volt.
Ugyanakkor Zárát kellett megvédelmeznie a velenczeiek ellen. 1243 tavaszán negyven velenczei gálya s másféle hajó jelent meg Zára előtt, Zeno Renier vezérlete alatt, hogy a várost visszafoglalják. A záraiak akkoriban már felépítették volt lerontott falaikat és kikötőjüket lánczczal elzárták.
Türje Dénes bán Subich Gergely fiával, Márkkal, Zára segítségére sietett. A velenczeiek ennek ellenére megtámadták a várost. Miután a kikötő lánczát elszakitaniok sikerült, partra szállottak, s míg a hajókról a várost lövették, létrákon a falat készültek megmászni, melytől, hogy Dénes bán lovasait távol tartsák, a tengerparton egész a hajókig erős kötelet vontak. A magyarok mindazonáltal nekik vágtattak, mi közben Dénes bán megsebesült. Eleinte azt hitték, hogy elesett, s ez annyira elvette a záraiak bátorságát, hogy a falakról a városba s onnan kifelé futottak. A magyar sereg is elvonult s igy Zára ismét a velenczeiek birtokába került.
A menekült záraiak Nónába huzódtak, a melyet a velenczeiek hasztalan fogtak ostrom alá. Miklósfia Becsend elűzte őket, Zárát is megtámadta s e város egyik tornyát lerombolta.
Ugyanakkor Trau és Spalato is összetűztek egymással. Ugyanis IV. Béla hű Trau városának megerősíté régi szabadalmait és körülírta összes földbirtokát. Ámde a spalatóiak a traui határ egyes részeit maguknak követelék, a miből aztán harcz keletkezett. Miután a spalatóiak a tengeren kudarczot vallottak, Ninoszláv bánt hívták segítségül s ezzel egyesülve a száraz felől pusztították a trauiak birtokait. A trauiak viszont Bélához fordultak, a ki rögtön megbízta Dénes bánt, hogy Bertalan pécsi püspökkel s más urakkal a tenger mellékére menjen s ott rendet csináljon.
Ő maga Ninoszláv bán megbüntetésére indult. Előbb azonban – 1244. junius 30-án – békére lépett Velenczével, melynek értelmében Zárát átengedte a köztársaságnak, de kikötötte, hogy a város kapujánál a vám két harmadát a maga számára szedhesse. Mindkét fél kölcsönös barátságot és segitséget fogadott egymásnak. Velencze különösen megigérte, hogy II. Endre király özvegyével, Esztei Beatrixxel s annak fiával, Istvánnal szövetséget nem köt, követeiket el nem fogadja s területén őket át nem engedi. A békében a zárai menekültekről is történt intézkedés. Béla szavát adta, hogy eltávolítja őket a város közeléből s nem engedi meg, hogy a velenczeieket háborgassák. Azonban a menekültek nehány év mulva jobbnak látták meghódolni a köztársaságnak s így városukba visszamehettek ismét.
Dénes bán ezalatt a tenger mellékére szállott seregével, a melyhez a trauiak és horvátok is csatlakoztak. Miután Spalato szabadalmaira való hivatkozással a reá rótt bírságot nem akarta megfizetni és kezeseket sem adott, a bán seregét a város ellen indította. A trauiak vezetése mellett, a kik a hely gyöngéjét ismerték, könnyű szerrel a városba nyomult s a külvárost felgyujtotta. A polgárság ekkor a belső városba menekült, de csakhamar békeért könyörgött: ujra hűséget esküdött a magyar királynak és fiának, 600 márka ezüstöt fizetett és hat nemes ifjút adott kezesül. Ráadásul igérte, hogy grófjául csak magyart választ és Traunak átenged minden házat vagy fekvőséget, melyet a városban vagy annak határában bírt. Ninoszlávval nem került háborúra a dolog, mert a bán idejekorán megjelent Béla táborában és meghódolt.
Kevésbbé sikeres volt Béla király fáradozása, hogy Rasztiszláv herczeget, leányának, Annának férjét, Halics birtokához segítse. Rasztiszláv 1245-ben a magyarok támogatásával elfoglalta volt Przemyslt, de Danilo és Vaszilko elől utóbb mégis Magyarországba kellett menekülnie. 1249-ben ujból kapott Rasztiszláv segítséget Béla királytól; sógora Boleszlo is segíté s a halicsi bojárok közül is sokan csatlakoztak hozzája. A herczeg mindenek előtt Jaroszlót ostromolta. Azonban alig kezdték meg az ostromot, Danilo felmentő sereggel közeledett. Rasztiszláv eléje ment, de az oroszok támadásának a magyarok nem bírtak ellentállni; futásnak eredtek, s velök együtt kereket oldottak a lengyelek is. A magyarok közül sokan az ellenség kezébe estek, közöttük Füle bán, ki már harmincz esztendővel előbb harczolt Halicsban Endre herczeg mellett. A vitéz férfiut Danilo válogatott kínok között megölette. Maga Rasztiszláv elmenekült. Ezentul felhagyott halicsi terveivel s megelégedett puszta herczegi czímmel. Danilóval Béla csakhamar barátságos viszonyba lépett s egyik leányát, Konstancziát, a fejedelem fiával, Leóval eljegyezte. Rasztiszláv kárpótlásul Halicsért apósától a szlavóniai, majd a mácsai bánságot nyerte. Az utóbbi a mai Szerbiának északi vidékét foglalta magában s a Moravától nyugatra terült el.
E harczoknál sokkal közelebbről érdekelte az országot az a háború, a melyet 1246-ban Frigyes osztrák herczeg ellen viselt Béla király. A herczeg hatalma a tatárjárás óta egyre növekedett, úgy hogy II. Frigyes császár már királyi czimet is akart neki adni. Az elbizakodott ember most még inkább nyugtalanítá szomszédjait, mint azelőtt. Hol a bajorokat, hol a cseheket támadta meg, 1246-ban pedig ismét a magyarokra rontott.
Béla királyt e támadás nagyon felbőszíté. Különben is volt oka elég, hogy a rossz szomszédra nehezteljen. Azonnal sereget gyüjtött s azzal Németujhely alá szállott.
Junius 15-én reggel a magyarok átkeltek a Lajtán, a melyen tul volt Frigyes herczeg tábora. Előcsapatjokat Rasztiszláv herczeg vezette. A mint rohanva közeledtek, a herczeg biztatta embereit s a beszéd hevében észre sem vette, hogy már ott termett a magyar előhad.
Mindjárt a csata kezdetén egy dárda arczába furódott, úgy hogy halva bukott le lováról. A csatát azonban mégis az osztrákok nyerték meg, a kik a magyarokat visszaszorították. A magyarok közül sokan fogságba estek, közöttük Pál országbíró, Simon, Esztergom hősi védője öccsével, és számos más vitéz. A herczeg haláláról övéi csak a kivívott győzelem után értesültek. Ki hajította reá a halált hozó dárdát? Nem tudni. Semmi esetre sem Frangepán Bertalan, a mint régibb történetíróink kétes hitelű forrás alapján állítják. A szállongó hír szerint valamelyik embere ölte volna meg.
Frigyes halála egyelőre véget vetett a háborúnak, de később, mint látni fogjuk, ujabb viszályokra adott okot. Ugyanis a herczeggel kihalt a babenbergi család fiága. A családból csak két nő volt életben: nénje Margit, II. Frigyes császár fiának, Henriknek özvegye, és Gertrud, Frigyes herczeg elhalt öccsének, Henriknek a leánya. Az utóbbi kezére még bátyja életében maga a császár is áhítozott, hogy a gyermektelen herczeg halála esetén tartományait megnyerhesse a maga, illetőleg családja számára. Ámde Gertrudot Frigyes már előbb Venczel cseh király fiának, Vladiszlávnak igérte volt oda, a kit ez nemsokára a herczeg halála után nőül is vett. Tulajdonképen egyiköknek sem volt joga a herczeg tartományaira, melyeknek örökös nem létében a birodalomra kellett volna visszaszállaniok. Azonban Frigyes császár ép akkor elkeseredett harczban állott IV. Incze pápával, a ki őt kiátkozta, trónjától megfosztottnak nyilvánította s helyébe a német fejedelmekkel mást választatott királyokul.
A pápa nem szivesen látta volna, ha a császár az osztrák tartományokat is megszerzi s igy még inkább növeli hatalmát. Ily körülmények között Béla király elhatározá, hogy Ausztriát és Stiriát a maga számára foglalja el. A pápához fordult tehát, a ki kész is volt terveit pártolni, föltéve, hogy az a német birodalom s a cseh király sérelme nélkül történhetik. Utóbb azonban a pápa mégis Gertrudot, illetőleg ennek második férjét – első férje már 1247 elején elhalt – Bádeni Hermann grófot támogatta. IV. Béla nem akarván a pápa védenczével összetűzni, egyelőre felhagyott terveivel.
1250-ben némely osztrák és stájer urak betörtek az országba s annak Ausztriával határos vidékeit pusztították. Béla e kihivó merészségen felindulva, általános fölkelést rendelt el s nagy sereggel megtámadta Ausztriát. Ép aratás ideje volt, s az emberek nagy része a mezőn foglalatoskodott. A magyarok, kunok megrohanták őket, kit megöltek, kit elhurczoltak magukkal, a nőkön erőszakoskodtak, s még a templomokat is felgyujtották, a melybe a védtelen lakosság menekült. Bécs környékétől a Semmeringig mindent feldúltak; több várat is elfoglaltak és leromboltak. Sok német vitéz a Német-Ujhelytől délre fekvő Kirchschlag várába vonult. A magyarok e várat is megrohanták, mire Béla hazatért. Nemsokára reá meghalt Bádeni Hermann és II. Frigyes császár is.
A császár, ha nem foglalják el annyira az olaszországi viszonyok, sok bajt okozott volna az országnak. Mindjárt Béla uralkodása kezdetén, 1236-ban, követelé az adót, melyet a magyar király valamikor öreg atyjának, Barbarossa Frigyesnek állítólag fizetett, de a mely a cszászár halála óta elmaradt. Béla természetesen visszautasítá az alaptalan követelést. Később azonban maga is kész volt a császár felsőbbségét elismerni, föltéve, hogy a császár a tatárok ellen megsegíti őt; ennek reményében Béla követe, ura képében hűségi esküt is tett a császárnak. A várt segítség ugyan nem érkezett meg, mindazonáltal Béla tartott attól, hogy II. Frigyes az eskübe kapaszkodva, tőle hűséget követel. Ép ezért 1245-ben a pápához fordult s kérte, hogy föltételesen tett esküje alól oldja fel őt. IV. Incze örömest teljesíté Béla király kivánságát. Esküjét semmisnek nyilvánítá, minthogy a föltétel, melyhez kötve volt, teljesítetlen maradt; különben is – úgy vélekedék a pápa – Frigyesnek keresztényi kötelessége lett volna Magyarországot megsegíteni, s azért külön elismerésre nem tarthat számot.
A gazdátlan Ausztria élére az ottani urak közül némelyek Przemysl Otakár morva őrgrófot, Venczel cseh király fiát hivták meg. A nagyravágyó őrgróf kapott az ajánlaton; fölvette az osztrák herczegi czímet s 1251. november havában seregével Ausztriába nyomult. Ellenállásra sehol sem talált s a tartományt kényelmesen birtokába vehette. Hogy erre jogczíme is legyen, nem átallotta nőül venni Frigyes nővérét, Margitot, noha az még egyszer olyan öreg volt mint ő.
Erre Béla a maga részéről Stiriában kezdett foglalni s mindenek előtt Pettaut, a Felső-Dráva völgyének kulcsát szállotta meg. Foglalását azzal okolta meg, hogy Gertrud hítta őt. Ausztriának olyan herczeget akarván adni, mely neki tetszésére legyen, az özvegy férjeül Danilo harmadik fiát, Román-t szemelte ki. Danilo e végből fölkereste Bélát Pozsonyban, ahol ez seregével táborozott s Ausztriába betörni készült. Csakugyan 1252 nyarán nyolczvanezernyi hadával Béla megtámadta Ausztriát, Tullnig pusztított s Bécset is fenyegette. Kunjai ugyanakkor Morvaországot dúlták iszonyú kegyetlenséggel.
Otakár a pusztító magyar hadaknak nem állotta útjokat. Csak mikor visszavonultak, jött elő s elfoglalta Stíria egy részét. Ezért Béla a következő évben egyenesen Morvaországra ütött, feldulta Olmütz környékét s a tartományt hosszában-széltében pusztította. A magyar had oly nagy rémületet keltett, hogy Venczel cseh király székvárosát, Prágát, élelemmel látta el s hamarosan megerősítette, mert attól tartott, hogy az ellenség megtámadja. Ugyanakkor Danilo, fiával Leóval, valamint Krakkói Boleszlóval és Vladiszlávval, Szilézia herczegével, Troppau környékét dúlta fel, míg Rasztiszláv a cseheket verte vissza, a kik a magyar had mögött Trencsén várát fenyegették.
IV. Incze pápát nagyon bántotta ez a háború, a melyben annyi egyház s annyi keresztény lélek elpusztult. Azért Valesco minoritát elküldé, hogy Béla s Otakár között békét eszközöljön. Béla király, noha a pápával az esztergomi érsekség betöltése miatt némi surlódása volt, – mert a pápa a bíborossá kinevezett Báncza Istvánt akarta érsekké tenni, holott Béla Benedek kalocsai érseket pártolta, – mégis abbanhagyta Olmütz ostromát, seregét haza vezette s kijelenté, hogy az Otakárral fenforgó viszály eldöntését kész a szent atyára bizni. Igérte, hogy a kitüzött határnapra – 1254. junius 24-ére – megjelenik s kész minden elfoglalt várat a szentszék követeinek átadni, föltéve, hogy Otakár hasonlóképen cselekszik.
II. Przemysl Otakár pecsétje.
Pajzsán az osztrák, a cseh czímer; a ló takaróján egy felől Karinthia és Krajna, más felől Stiria és a vend márka (?) czímere. Körirata: S. OTAKARI DEI G(rac)IA DVCIS AVSTRIE ET STIRIE DOMINI CARNIOLE ET MARCHIE PORTVS NAONIS. Azaz: Otakár, Isten kegyelméből Ausztria és Stiria herczegének, Karniolia s a vend (?) határgrófság urának pecsétje.
Az „Osztr. Magy. monarchia” czimű mű X. kötetéből.
Stiriában ez időben kedvezően látszott alakulni a helyzet Bélára nézve. A stájer urak ugyanis elpártoltak Otakártól és Béla vejét, Ottó bajor herczeg fiát, Henriket óhajtották herzcegökké.
Henrik föl is kereste Bélát Magyarországon, de a király már akkor megegyezett volt a pápa követével, s így Henriknek nem adhatott segítséget. Románt, Gertrud férjét sem támogatta Ausztriában Otakár ellenében, sőt azt kivánta tőle, hogy ausztriai birtokait adja át, amiért majd Magyarországon kárpótolja. Román látván, hogy Ausztriában meg nem maradhat, nejét elhagyta és visszatért Oroszországba.
Otakár, a ki 1253-ban, atyja halála után Csehország királya is lett, szintén hajlott a pápa kivánságára. Mind a két fél követei tehát 1254 tavaszán Buda mellett összejöttek. Itt megegyeztek abban, hogy Ausztria egészen Otakár kezén maradjon, Stiriából bírja azt, a mi a Semmeringtől északra esik, a délre eső országrész pedig legyen Béláé s ugyanő bírja a Semmeringtől északra fekvő Schwarzenbachot is, Német-Ujhely közeléig. Margitot Otakár, Gertrudot pedig Béla király fogja kárpótolni.
A követek megállapodtak, hogy a két király egymással találkozzék s a végleges békét akkor kössék meg. A találkozás néhány héttel utóbb Pozsonyban meg is történt s ugyanott a békét is megerősítették.
Stíria kormányát Béla Guthkeled István szlavóniai herczegre bizta, Gertrudnak pedig Stájerország nyugati részében több várost engedett át. István bán, a zágrábi herczeg – a hogy a stájerek kormányzójukat nevezték – erélyes ember volt, a ki a stájer urakat ugyan csak ránczba szedte. Szigora visszatetszést szült, úgy hogy a stájerek Mahrenberg Szigfrid vezérlete alatt 1258-ban föl is lázadtak a magyar uralom ellen. István herczeg ellenök indult, de vereséget szenvedett. Nagy nehezen Marburgba menekült, de a lázadók itt is megtámadták. Épen csak hogy lóra kaphatott és a Dráván átuszva Magyarországba futhatott.
Hogy a lázadást elnyomja, IV. Béla király julius elején seregét Stiriába vezette. Először is Pettau alá szállott, hogy e vár urát, Hartnidot, a ki szintén a lázadókkal tartott, megfenyítse. Kiséretében volt fia, István király, a ki az előző évben Erdély kormányát vette át és most Stíria herczegévé neveztetett ki.
Pettau ostroma alatt a magyar táborban megjelent Ulrik salzburgi érsek, a város tulajdonképeni ura is. Rokonszenvvel viseltetvén a magyarok iránt, a kik őt vetélytársa, Fülöp érsek, a karinthiai herczeg öccse ellen támogatták, Bélát rábirta, hogy Hartnidnek kegyelmet adjon. Pettaut ő maga a magyarok kezén hagyá, a miért évenként 3000 márka ezüstöt kapott tőlük.
István király nejével és udvarával most Pettauba költözött. Atyja Magyarország nyugati vidékét, Zala-, Vasmegyéket s a Bakonyt szintén átengedte neki s ő itt István herczeg támogatásával teljes hatalommal kormányozott. 1259 elején háborút is viselt. Ulrik érsek párthivei ugyanis a karinthiai herczeg embereitől megveretvén, István király Karinthiára tört s ez országot kegyetlenül pusztította.
E közben a tatárok felől ujabb rémhirek érkeztek. Batu khán ugyan már nem volt az élők sorában, de birodalma még mindig szilárdan állott, Oroszországot hatalma alatt tartotta és szomszédait folyton fenyegette.
1259-ben Batu utóda Béla királyhoz levelet intézett, a melyben egyenesen csatlakozásra szólította fel őt. Azt kivánta, hogy Európa ellen indítandó hadjáratában a magyar sereg negyed része is vegyen részt a király fiának vezérlete alatt, mint a mongol had előcsapata. Viszonzásul igérte, hogy Magyarországot nem bántja, a magyar királytól adót nem követel, sőt a zsákmány ötöd-részét átengedi neki. S hogy szorosabban egyesüljenek, a khán azt az ajánlatot tette, hogy Béla fia vegye el az ő leányát, vagy megfordítva: Béla valamelyik leányát elveszi a khán fia.
IV. Béla a levél vétele után tüstént irt a pápának. Értesité a fenyegető veszedelemről és segítséget sürgetett, különben – tevé hozzá – kénytelen lesz a khán kívánságát teljesíteni s vele szövetségre lépni. Különösen ezer számszer-igyászt vagy balistá-t kért a pápától. IV. Sándor pápa Béla kérésének csak részben tehetett eleget. A kívánt számszer-igyászokat nem küldhette, de megengedte, hogy az egyházi jövedelem ötöd-részét a király a tatárok elleni védelemre fordíthassa; csupán a lovagrendeket s a cziszterczitákat kivánta fölmenteni az adó alól. Egyszersmind élénk színekkel festé a gyalázatot, mely a királyt érné, ha a khán kívánságára hajolna.
A tatár sereg csakugyan 1259 őszén Burundáj vezérlete alatt nyugatra indult. Először Halics- és Ladomér-országokat támadták meg a tatárok. Ez országok fejedelme Danilo néhány évvel előbb királyi koronát nyert a pápától. A tatárokkal több ízben szerencsésen harczolt, de most nem mert nekik ellentállani, s miután meghódolni sem akart, Béla királyhoz futott. Fia Leó és öccse Vaszilkó azonban meghódoltak a tatár vezérnek s övéikkel az ellenség seregéhez csatlakoztak. A tatárok azután Lengyelország ellen indultak. Felgyujtották Szendomirt, feldúlták Kis-Lengyelországot, Krakkói Boleszló tartományát, s már-már Magyarország határáig száguldoztak.
Szerencsére nem folytatták tovább útjokat s így Béla zavartalanul szállhatott szembe Otakár cseh királylyal, a ki titokban szüntelen szította a stájer urak elégületlenségét, sőt elnézte, hogy Hardegg Ottó gróf egy önkéntes csapattal 1259 végén Stiriába nyomult s a hozzácsatlakozott stájerekkel a magyarokat a tartományból majdnem egészen kiűzte. A magyar uralom csak Pettau városára s néhány kisebb várra szorítkozott csupán; az ország többi része Otakárt ismerte el urául.
IV. Béla nem akart egykönnyen lemondani Stíria birtokáról. Háborúra készült tehát és Otakár is ugyancsak fegyverkezett. De mert takarmányban mindkét részről nagy volt a hiány, 1260. junius 24-éig fegyverszünetet kötöttek.
A fegyverszünet ideje alatt Béla és fia István az egész magyar haderőt összegyüjték a Morva táján, mert Otakárt saját országában készültek megtámadni. A magyarokhoz a kunok is csatlakoztak, Alpra fejedelmök alatt. Ott volt Danilo, Krakkói Boleszló s az ifjú Leszkó herczeg is, a kiket a tatárok országaikból elűztek volt.
Mikor a fegyverszünet ideje lejárt, a magyar sereg már együtt volt a határon, míg Otakár hadai csak gyülekeztek még. István király felhasználva a kedvező alkalmat, éjnek idején átkelt a Morván, hogy Brunó olmützi érseket s a sziléziai lengyel herczegeket meglepje, a kik Otakárnak laa-i tábora felé tartottak. Ámde vezetője utat téveszt, és hajnal hasadtával István egyszerre csak azt veszi észre, hogy Laa előtt áll. Közeledésének hirére ötszáz osztrák vitéz Hardegg Ottó és Plaieni Konrád grófok vezérlete alatt bátran nekimegy a magyar csapatnak. Ez színleg meghátrál, lesbe csalja az osztrákokat s aztán valamennyiöket vagy levágja vagy elfogja.
Otakár vitézeivel övéinek segítségére indult, de későn érkezett. A magyarok látván a közelgő cseheket, megállottak, de Otakár nem merte őket megtámadni. Közben iszonyú zivatar tört ki, a mely Otakárt arra birta, hogy Laa-ba visszamenjen. A magyarok is átusztattak a megáradt Morván, melyben sokan halálukat lelték, s táborukba visszatértek.
Hardeggék eleste nagy rémületet keltett Otakár seregében. Vitézei közül sokan haza is akartak menni, de Otakárnak sikerült őket együtt tartani, s miután a magyar tábor nem mozdult, seregét, a melyben a cseheken kívűl karantánok, stájerek, salzburgiak, lengyelek és brandenburgiak is voltak, julius 4-én megindítá a Morva vize felé. Csak a folyó választotta el a két sereget, s minthogy a magyarok veszteg maradtak s a csehek eleségben, takarmányban mindinkább hiányt szenvedtek, Otakár követet küldött Bélához, azzal az üzenettel, hogy kössenek fegyverszünetet, s ez alatt a magyarok jőjjenek át a Morván, vagy engedjék meg övéinek az átkelést, hogy megütközhessenek. Béla a kunokkal tanácsot tartván, elhatározta, hogy a kihivást elfogadja s hogy ő megy át a folyón.
Julius 12-én hajnalban Otakár seregével csakugyan visszavonult. A magyarok átkeltek, még pedig valamivel előbb, mint a hogy Otakárral megbeszélték. Előcsapatjuk nagy lármával közeledett és utolérte a stájereket, Otakár utócsapatját. Ezek árulást kiabálva fegyvert ragadnak, s miután Otakárhoz segítségért küldöttek, Kroissenbrunn táján, Marchegg közelében a magyarokkal összeütköznek. Mind általánosabbá lesz a harcz. Maga Otakár is ott terem s nehéz lovasaival a magyarokra veti magát. Ezeket István ifjabb király vezette, míg Béla király a túlpartról nézte a csatát. A magyarok körülrajongták az ellenség csapatait s nyilaikat egyre szórták rájok. De a kunok a nehéz lovasság rohamának nem bírtak ellentállani, megfutamodtak s futás közben a magyarokat is magukkal ragadták. A futamodók a Morva vizébe ugrattak, a melynek hullámai sokakat elnyeltek közülök. A csatatéren valami 18,000-en maradtak halva. A magyar sereg teljesen szétszóródott. István királyt az ellenség körülvette. Az ifjú király a harczolók tömegében eltünt, de utóbb megkerült, Béla nagy örömére, ki már-már elveszettnek hitte őt. Maga a király Pozsony felé menekült.
Szt. Margit kolostorba vonul.
Székely B. falfestménye a pécsi székesegyházban. Zelesny fényképéről.
A kivívott győzelem után Otakár seregével átkelt a Morván, elfoglalta a magyar tábort s aztán a magyarokat, kunokat egy darabig üldözte. Utóbb azonban elfogadta Béla békeajánlatait, melyeket Loránt nádor tett a király nevében. E szerint Béla Stririát teljesen átengedi Otakárnak s a béke és kölcsönös barátság megszilárdítása végett Béla ifjabb fia, Béla herczeg nőül veszi Ottó brandenbrugi őrgrófnak, Otakár sógorának leányát, Kunigundát. A föltételek hű megtartását a magyar egyházi s világi urak esküvel fogadták és négy ispánt kezesül is adtak. A végleges békét 1261. márczius 31-én Bécsben erősítették meg Mária királyné, két fia, és Otakár követei. Kikötötték, hogy a ki közülök a békét megszegi, 10000 márka ezüstöt fizet a pápának; a passaui, brünni és prágai püspökök pedig megígérték Béla királynak, hogy őrködni fognak a béke fölött és Otakárt, ha megszegné, kiközösítik az egyházból.
Béla őszintén óhajtá a béke megtartását. A maga részéről gondosan került mindent, a mi uj viszályra adhatott volna okot, sőt Otakárnak kedvét is kereste. A cseh király ez időben már ráunt öreg feleségére, akitől örököst nem remélhetett; azért elhatározta, hogy elválik tőle s más nőt vesz feleségül. Margitra, Béla király legifjabb leányára vetette szemét, a ki mint apácza a Buda közelében levő s utóbb róla nevezett szigeten a kolostor csendes falai között töltötte napjait.
Béla király és neje hajlandók voltak a király kívánságát teljesíteni s leányukat pápai engedélylyel hozzáadni. De Margit semmikép sem volt rábirható, hogy szerzetesi fogadalmát megszegje, s így a házassági terv meghiusult. Otakár ily körülmények között elvette Béla vejnek, Rasztiszlávnak leányát, Kunigundát. Kunigunda mint cseh királyné is folytonosan jó viszonyban élt öreg szüleivel s az ő befolyásának volt köszönhető, hogy Otakár Magyarországot Béla király további uralkodása alatt nem háborgatta többé.
Szent Margit, Béla király legifjabb és legkedvesebb leánya, 1242-ben született. Mikor szülei a tatárjárás idején a tenger mellékén tartózkodtak, két kis leányukat, Katalint és Margitot, a halál elragadta tőlük. A bánatos szülők akkor fogadalmat tettek, ha Isten megszabadítja az országot a tatároktól, születendő gyermeküket, ha leány lesz, Isten szolgálatára fogják szentelni. Csakugyan leánygyermekök lett, a kit elhalt nénjéről Margitnak neveztek el. A kis királyleány jóformán beszélni sem tudott még, mikor szülei beadták a veszprémi Szent Katalinról nevezett kolostorba. Itt nevelkedett Bodomér ispán özvegyének, Olimpia asszonynak felügyelete alatt. Már ekkor magára ölté a szerzetesi ruhát és sanyargatta testét. Nem akart különb lenni társainál, és sírva panaszkodott nevelőnőjének, ha királyleánynak szólították. Tíz éves korában elhagyta Veszprémet és abba a kolostorba költözött, a melyet szülei Ó-Budával szemben, a Nyulak-, vagy mint azután nevezték: a Boldogasszony-szigetén Szűz Mária tiszteletére építettek. Kívüle még hetven apácza élt e helyen a Domonkos-rend szabályai szerint. Soraikban találjuk Erzsébetet, V. István későbbi magyar király leányát, Béla királynak három más nőunokáját s a legelőbbkelő családok gyermekeit. Margit vallásos buzgóságban túltett valamennyin. Legfőbb boldogságát az imádkozásban, a bőjtölésben, az irgalmasság cselekedeteiben találta. A világi örömöket megvetette; rongyos ruhában járt, testét sanyargatta; ruhája alatt durva szőrből, vasból, vagy a sündisznó bőréből csinált övet viselt; belül szöges czipőben járt és testét véresre verte. Éjjel gyékényen hált; nappal imádkozott, ápolta a betegeket, kézimunkával foglalatoskodott, vagy a konyhában, az udvaron, a kertben dolgozott. A legdurvább munkákat végezte: sütött, főzött, hetet tartott a konyhán, fölszolgált az ebédnél, mosta az edényeket, fát, vizet hordott, surolt, söpört. Tizennyolcz éves korában történt, hogy Otakár cseh király megkérte, de Margit kijelenté, hogy fogadalmához hű marad, bár szülei mindenképen igyekeztek őt e házasságra rábírni. Hogy hasonló kisértésnek ne legyen többé kitéve, fölvette a fátyolt. A sok önsanyargatástól teljesen elerőtlenedett és beteggé lett. Érezvén halálának közeledését, meggyónt, megáldozott, fölvevé az utolsó kenetet, s miután még átadta a fejedelem-asszonynak ládája kulcsát, tizenhárom napi betegség után, 1271 február 15. napján, virradóra csendesen kimult. Ládáját az apáczák kiváncsian felnyitották, azt hivén, hogy kincset lelnek benne, de csak szőrövet, szögekkel kivert posztóczipőt s egy vesszőt találtak, a melyre sündisznónak a sertéje volt kötve. Az apáczák nagy siralom közepette felöltöztették s a kolostor templomában ravatalra helyezték Margitot. Harmad napra azután az esztergomi érsek, a váczi püspök, az ó-budai prépost, számos világi úr és tömérdek nép jelenlétében eltemették. Beszentelés előtt Fülöp érsek fölemelte arczáról a fátyolt s látván a rajta elömlő szokatlan fényességet, a kesergő apáczákhoz fordulva, így szólt: „Nem kell ti nektek sírnotok, ez örök királynak leányán, de inkább örülnötök kell, mert nyilván látjuk, hogy elvette a mennyei örökség jutalmát!” Fakoporsóban temették el, a melyre durva követ tettek. Később két lombardiai mester vörös márvány-koporsót faragott s abba helyezték a szent szűz holttestét. Alig hunyta be szemeit, máris híre ment a csodáknak, a melyeket Isten az ő érdemeiért tett. Sírját mind sürűbben keresték föl a betegek, hogy ott gyógyulást találjanak. Ez okon V. István király X. Gergely pápát kérte, hogy Margitot a szentek sorába iktassa. A pápa megbízta Fülöp érseket s a váczi püspököt, az érsek halála után pedig Ladomér váradi püspököt s a zirczi apátot, hogy vizsgálják meg Margit életét s a sírjánál állítólag történt csodákat. Jelentéseikkel nem lévén megelégedve, V. Incze pápa két olasz papot bízott meg az ujabb vizsgálattal. Ezek részletes jegyzőkönyvet vettek föl a kihallgatott tanuk vallomásáról s azt Rómába küldötték. De a szentté-avatás nem történt meg, noha Kun László király a maga részéről is kérte azt. Utóbb Mátyás király és III. Ferdinánd király is tettek lépéseket a szentszéknél, de ők is sikertelenül. A pápa azonban megengedte a magyarországi Domonkos-rendűeknek, hogy Margitot templomaikban mint boldogot tiszteljék. A kolostor, a melyben Szent Margit élt, a török időkben elpusztult. Csak romjai állanak immár a sziget keleti szélén. Sűrű bokrok árnyékozzák be a helyet, a bájos sziget egyik legfestőibb pontját.
A Margit-szigeti kolostor romjai.
Tull Ö. rajza.
A külháborút nemsokára véres polgárháború váltotta föl, a mely a Béla király és fia István között történt meghasonlásból támadt. István a bécsi békében elvesztette volt Stiriát, de megmaradt erdélyi heczegnek, viselte a „kunok ura” czimet és közösen kormányzott atyjával. Öccse, Béla, a szlavóniai herczegséget nyeré. E herczeget szülei különösen szerették, a mi István királynak – úgy látszik – nem volt ínyére. Elégedetlen volt helyzetével és atyjától független herczegséget követelt. Béla fia követelésén felindulva fegyverkezni kezdett, de István megelőzte: hadával a király híveinek jószágaira tört, majd Pozsony vidékére vonult, hogy szembeszálljon atyja seregével. Azonban az utolsó pillanatban magába szállt s atyjával kiegyezett. Az ország keleti része: 29 vármegye jutott neki osztályrészül, azonkívül a kunok s az erdélyi szászok földje; a sójövedelem felét az általa bírt országrészben azonban atyjának kellett átengednie. Béla szavát adta, hogy a kunokat nem fogja magához édesgetni, de a magyar urak, nemesek tetszés szerint ahhoz a királyhoz mehetnek, a kihez akarnak. Szabadságukat mind a két király köteles megtartani. Mindegyik fél emberei visszakapják, a mit tőlök elfoglaltak. Az alattvalóikat közösen érdeklő ügyek elintézésére mind Béla, mind István küldenek ki bírákat.
E békét 1262 végén a főpapok, főurak s a kun vezérek hozzájárulásával kiegészítették és ujra megerősítették. A megerősítés István részéről Poroszlón, 1262. decz. 1. történt, mely alkalommal ünnepélyesen kijelenté, hogy megelégszik azzal, a mit kapott, öccse herczegségét nem bántja, sem atyja, sem testvére ellen idegen fejedelemmel vagy néppel nem szövetkezik, sőt inkább segítségökre lesz, ha valamely ellenség őket megtámadná. Szlavónia alattvalóit s a Bélához szegődött németeket és cseheket nem csalogatja magához, viszont Béla a kunokat sem vonja el Istvántól. Végül az urak tanácsára és hozzájárulásokkal kimondották, hogyha Béla vagy István a béke ellen vétene, sujtsák egyházi átokkal és tilalommal.
Öt hónapra a kötött egyesség után (1263. május 3.) István a szakolyi monostor mellett ujra esküt tett a békére, igérvén, hogy a netáni sérelmeket orvosolni fogja. Ha a béke ellen vét, érje őt és főbb embereit egyházi büntetés; viszont Béla király főbb emberei is lakoljanak, ha a békét meg nem tartják. S mintha még mindig nem bízott volna a béke szilárdságában, azt is kivánta, hogy a békét a pápa is erősítse meg. IV. Orbán értesülvén a Béla és István között támadt viszályról, gyóntatóját, Velasco minoritát küldötte az országba, hogy a békét helyreállítani igyekezzék. Ez Zólyomban föl is kereste Bélát s azon volt, hogy közte és fia között uj, teljes békét hozzon létre. De Béla kijelenté, hogy csak a régi békét kész megerősíteni, uj béke iránt már azért sem akar alkudozást kezdeni, mert abból csak uj viszályok keletkeznének. Csakugyan 1263. augusztus 3-án Lipcsén (Zólyom-m.) megerősíté a pápai követ előtt a régebben kötött békét és megesküdött, hogy sem fiát, sem menyjét, sem fia embereit, sem birtokait nem háborgatja, hivei ellen sereget nem küld s mástól sem engedi őket megtámadtatni. Várait, városait, birtokait el nem foglalja, hanem megelégszik az ország ama részével s jövedelmével, a melyet magának fentartott.
A béke helyreállván, István figyelmét Bulgáriára fordította. A bolgárok még a cseh háború idején támadták meg és pusztították Szörényt, a melyet az ispotályos vitézek nem bírván megvédelmezni, odahagytak volt. Béla király akkoriban keményfia Lőrinc vezérlete alatt sereget küldött a fenyegetett vidékre, amely ki is űzte a bolgárokat az országból. Hogy becsapásukért bosszút álljanak, 1261-ben Béla és István sereggel Bulgáriára törtek. Viddin alatt a bolgárokat egy csatában megverték; innen István a Duna mentén tovább nyomult, az Iszker folyam mellett még egyszer megütközött az ellenséggel és ismét győzelmet aratott.
1262-ben meghalt Béla veje, Rasztiszláv. Két fia közül az egyik: Mihály kapta Boszniát, a másik: Béla, pedig Mácsot s azt a vidéket, a mely a Timok mindkét partján Orsovától le egészen a Balkánig, Szófia vidékéig terjedt. Rasztiszláv utódja, az orosz Szventszláv Jakab lett, a ki a független Bolgárországgal szemben Magyarországra támaszkodott. A bolgár czár, Konstantin, ugyanis a görögökkel szövetkezett, a kiknek császárja, Paleologosz Mihály 1261. julius 25-én elfoglalta volt Konstantinápolyt és véget vetett a latin császárságnak. Paleologosz császár és Konstantin azután Szventszlávot támadták meg. István király a két erdélyi vajdát egy sereggel Szventszláv segítségére küldötte. Ezek pusztítva Bulgárián keresztül Görögországba nyomultak, megütköztek Paleologosz seregével s legyőzték azt.
1264 kezdetén ismét viszályok támadtak Béla és István között. Viszálykodásuk híre Rómába is elhatott s a pápát különösen bántá, hogy István atyja ellen a kunokat, Béla pedig fia ellenében a pogány lithvánokat s más szomszéd népeket igyekszik szövetségesül megnyerni. 1264 nyarán maga Béla király is panaszszal járult a pápához fia ellen, a ki támaszkodva a kötött egyességre, a melynek értelmében Erdély s Magyarország keleti része őt illette, anyjának, továbbá Rasztiszláv özvegyének, Anna herczegnőnek s fiainak némely várait s birtokait elfoglalta.
A pápa békére inté a két királyt s azt tanácsolá nekik, hogy a pénzt, a melyet egymás ellen való háborúra költenének, inkább a Szentföld vagy a tatároktól feldúlt egyházak és kolostorok fölsegélésére fordítsák. De hasztalan. Béla István embereit titkon a maga részére vonta s még a kun vezéreket is megnyeré. Meg akarta törni István hatalmát, meg akarta őt fosztani országától, sőt még a trónhoz való jogától is. Elsőben is László vajdát testvérével, Gyulával, kik nem régiben még István hívei valának, junius végén kun és magyar had élén Erdélybe küldé. Több erdélyi urral a vitéz Csák Péter ment ellenök. A két sereg Dévánál ütközött meg. A szerencse Istvánnak kedvezett. Ugyanakkor egy másik sereg István felsőmagyarországi birtokaira rontott. Hívei nagyobbrészt itt is elpártoltak, csak egy-két vár maradt az ifjú király kezén. Béla serege, élén Anna herczegnővel, Patak alá vonult, a hol Erzsébet királyné tartózkodott gyermekeivel. Miután a vár őrsége némi ellenállás után megadta magát, az ifjabb királynét gyermekeivel Turócz-várába hurczolták, a hol Anna herczegnő fogva tartotta.
István ifjabb király pecsétje.
E pecsét, mint lovas pecsét, különösen érdekes. A király pánczélba öltözötten ül a lován. Fejét sisak födi. Baljában pajzsot tart, jobbjában zászlót lobogtat. Mind a pajzson, mind a zászlón az Árpádok czímerképe: az ágaskodó oroszlán. A pecsét körirata: † PRIMOGE(niti) BELE QVA(rti) (illv)STRIS REGIS HVNGARIE. Azaz: Negyedik Béla, Magyarország dicső királya elsőszülött fiának (pecsétje).
Esztergomban, a káptalan levéltárában.
Knauz „Monumentái”-ból. Tull Ö. rajza.
István ellen, a ki a Bárczaságba a hegyek közé szorult, Keményfia Lőrincz vezérlete alatt uj sereg indult. A feketehegyi várat, a melyben az ifju király tartózkodott, Lőrincz körülvette és ostromolni kezdte. Ámde István kevés megmaradt hívei, kivált a Csákok, oly vitézül védték a várat, hogy az ostromlók nem tudták bevenni. Végre megérkezett Miskócz Panyit kis seregével a vár fölmentésére; s míg ő az ostromlókra rontott, azalatt a várbeliek is kitörtek s egyesült erővel teljes győzelmet arattak. A csata után Istvánt az erdélyiek ujra elismerték urokul, ő pedig diadalmas hadával azonnal Magyarországba indult. A Tisza síkján megverte a kunokat, a kiket Menk vezetett. Béla király most Ákos Ernye bánt küldötte uj sereggel fia ellen, de Miskócz Panyit és Csák Péter e sereget is meglepték és teljesen megverték. Maga Ernye bán is fogságba esett.
Béla királyt az ismételt kudarcz fölötte elkeseríté. Hívei biztatására összeszedte tehát minden erejét s egy uj, az eddigieknél nagyobb sereggel Rasztiszláv fiát, Béla herczeget küldte fia ellen; az igazi vezér azonban Héder Henrik nádor volt.
István e közben Poroszló táján átkelt a Tiszán s egyenesen Pestnek tartott. Utjában mind többen csatlakoztak hozzá, főleg a felvidéki nemesek közül. Pest közelében Isaszegnél 1265. márczius elején vívták a döntő ütközetet. István maga vezette seregét. Oldala mellett ott voltak régi, kipróbált vitézei: Miskócz Panyit és Csák Péter. Az utóbbi még sínlődött a sebben, a melyet az Ákos Ernyével vívott csatában kapott, de azért ott akart lenni a csatában, a mely hivatva volt, hogy döntsön urának sorsa fölött. A csatában egy ismeretlen vitéz lándzsával neki rohant Istvánnak, de lándzsája a király nyergébe beletört, mire István ellenfelét emelte ki a nyeregből. Majd mások támadtak reá, de Sándorfia Sándor az ellene intézett csapásokat felfogta s a királyt megmenté. Básztej Rénold is kitett magáért. Megsebesíté Henrik nádort, kiemelte nyergéből s a király szeme láttára elfogta. A nádor fiai is foglyul estek; Béla herczeg elfutott. Végre István lett a győztes.
E véres csata után, melyben mindkét részről sokan hullottak el, Béla király Fülöp érsek közbenjárására fiával kibékült. István visszakapta nejét, gyermekeit, a kiket Lengyelországba vittek volt; megtartotta mindazt, a mit előbb bírt, még pedig független hatalommal. A békét megerősítés végett, elküldötték IV. Kelemen pápához is, s egyuttal értesítették, hogy a tatárok Magyar- és Lengyelország leigázására készülnek. Béla megakarta előzni támadásukat s a pápához folyamodott segítségért. A pápa csakugyan meghagyta az esztergomi és kalocsai érsekeknek, hogy Magyar-, Cseh- és Lengyelországban, továbbá Ausztriában, Stiriában, Karinthiában és Brandenburgban a tatárok ellen keresztes hadjáratot hirdessenek. Szerencsére a tatárok elállottak szándékuktól. A helyett, hogy nyugatra mentek volna, dél felé fordultak: átkeltek Bulgárián s Thrácziát dúlták.
István atyjával kibékült ugyan, de nem testvérével: Annával, a kinek birtokait ezentúl is visszatartotta. A herczegnő fiára, Béla herczegre is neheztelt, de utóbb nénje, Kunigunda királyné kérésére megengesztelődött. Anyjával is kibékülni igyekezett; ünnepélyesen biztosította, hogy mindazt, a mit atyjától kapott, békességgel bírhatja, sőt maga ajándékozott neki jószágokat. Atyjával a Nyulak-szigetén találkozott s ott a két király Fülöp érsek jelenlétében esküvel s egyházi átok terhe alatt ujra megerősítette a békét. Béla fiát visszafogadta atyai szeretetébe, viszont István azt igérte, hogy fiui tisztelettel és engedelmességgel viseltetik atyja iránt. A békéhez Mária királyné, Anna herczegnő és Béla herczeg szintén hozzájárultak, s belefoglalták Anna fiát, Béla herczeget, Béla vejeit: a krakkói és gneznai Boleszlót, továbbá Leszkót, Masoviai Konrád unokáját is. Egyuttal alattvalóik érdekeiről is gondoskodtak. Megszüntették a közös biróságot, a melyet még 1262-ben állítottak volt föl. Megállapodtak, hogy mindegyikök a maga országrészében maga itéljen a mindkét fél alattvalói között fölmerült esetekben, de mindig valamelyik főember jelenlétében, aki a másik király híve.
Az ilyen közös ügyek elintézésére a bőjt közepét, Kisasszony napját (szeptember 8.) és végül Miklós napját (deczember 6.) tűzték ki. Igérték, hogy egymás alattvalóitól sem pénzben, sem természetben adót nem szednek, őket várépítésre vagy fuvarozásra nem kényszerítik s hozzájok nem szállanak. Ha pedig az utóbbi mégis megtörténnék, akkor az élelmet, szénát, szalmát, tüzelőfát, szóval mindazt, a mire szükségök van, megfizetik. Igérték, hogy egymás főembereit, nemeseit magukhoz nem csalják, de ha paraszt költözik át egyik király országrészéből a másik király országrészébe, azt szabad befogadniok. Ezt az uj egyességet 1266. márczius 23-án kötötték meg.
Az egyesség megkötése után nemsokára a nyugtalan kunokkal gyült meg a bajuk. A kunok egy része ugyanis megunván az itt tartózkodást, az Al-Dunához vonult, azzal a szándékkal, hogy elhagyja az országot. István az atyjától kapott segítséggel utánok indult, a szökevényeket kiűzte, hajóikat pedig elfoglalta. Azután Bolgárországba Szventszláv ellen indult. Ez házasság révén rokonságba jövén a görög császárral s a bolgár czárral, ezek segítségével függetlenné akarta magát tenni a magyar uralomtól, s a szörényi bánságot pusztította. István király bevette Viddin városát, majd beljebb nyomulva megvívta Vrcsot, míg vezére Miskócz Panyit Pleunt, a mai Plevnát foglalta el; egy másik vezére, Egyed mester pedig a bolgárok földjét pusztította egész Tirnováig, az ország fővárosáig. Öt csatát vívtak egymással a magyarok s a bolgárok és mind az ötben a magyarok voltak a győztesek. Szventszláv ily körülmények között jobbnak látta meghódolni. István király a bolgárokon aratott győzelem alapján utóbb fölvette Bolgárország királya czímét.
A Béla és István között létesült békét IV. Kelemen pápa csakugyan megerősíté. Mindazonáltal mind a két király ujabb viszályoktól tartott, s hogy híveiket megtarthassák, bőven osztogatták nekik az adományokat.
A hosszas belharczok alatt az arany bullának sok rendelkezése feledésbe ment vagy elavult. Azért a nemesek 1267-ben Esztergom mellett gyülést tartván, azzal a kérelemmel fordultak a két királyhoz, valamint az ifjabb Bélához, Szlavónia herczegéhez: erősitenék meg Szent-Istvántól kapott szabadságukat. Béla király és fiai teljesítették a nemesek kivánságát és tiz pontban összefoglalták az arany bulla főbb intézkedéseit.
Igérték, hogy a nemesek alattvalóitól adót nem szednek; nemest birói eljárás nélkül el nem fognak, sem vagyonában meg nem károsítanak; a földeket, a melyeket udvarnokok vagy várnépek a nemesektől elfoglaltak, nekik visszaadják. Ha nemes örökös nélkül hal el, jószágait nem adják másnak, míg a király a főurak jelenlétében s a törvény értelmében a birtokról nem intézkedik. A ki gyermektelenül, csatában hull el, annak birtoka nem száll a királyra, hanem rokonait illeti. A nemesek tetszésök szerint szegődhetnek bármely királyhoz vagy Béla herczeghez; jószágaikban ezért nem háborgatják őket. A nemesek külső háborúban nem tartoznak részt venni; egyik vagy másik királyfiú segítségére sem kényszeríthetők. A várföld s a királyi udvarnokok földje, a melyre a király s a királyné nevében népek gyültek, kapcsoltassék vissza a várhoz s az udvarnokokhoz, s az ily falvak lakosságát ne tekintsék szabad vendégekül, a kik amazoknál több kiváltságot élveznek. Minden évben a szent király napján a király és valamelyik fia Fehérvárra megy. A nemesség is gyűljön oda megyénként, legalább három nemes, hogy jelenlétökben a király igazságot tegyen. Végül a nemesek kivánságára a királyok kijelenték, hogy a nemesek ügyeit ezentúl folyamodás nélkül fogják elintézni.
E törvényre Béla király és fiai megesküdtek és kimondották, hogy ha közülök vagy utódaik közül valaki megszegné, azt az esztergomi érsek egyházi átokkal sujthassa.
E helyen Béla királynak egy másik törvényéről is akarunk megemlékezni, mely az előbbinél korábban: 1251-ben kelt s mely a zsidók viszonyait szabályozza. Béla már uralkodása elején sem lehetett el nélkülök, még kevésbé a tatárjárás után. Nekik adta bérbe az adót s egyéb királyi jövedelmeket, tőlük vett kölcsönt, mikor megszorult. Innen magyarázható, miért kedvezett nekik annyira, holott másutt elnyomták, üldözték őket.
Törvényének alapgondolata, hogy a zsidók is vendégek, úgy kell tehát bánni velök, mint a többi vendéggel; sőt mert a keresztény lakosok gyülölettel viseltetnek irántok, pártjokat kell fogni. Ime az érdekes törvény nevezetesebb pontjai: Pénz- vagy birtokkövetelésekben, vagy a zsidó személyét illető ügyekben keresztény ember egymaga nem tanuskodhatik; zsidó tanut is kell előállítani. Ha a zsidó tagadja, hogy kereszténytől zálogot vett, vagy hogy a kölcsönzött összeg nagyobb, mint a keresztény adós állítja, a zsidó esküje dönt. Zálogul mindenféle tárgyat elfogadhat a zsidó, kivéve véres vagy vizes ruhát vagy egyházi öltönyt. Ha főúrnak jószágára vagy levelére pénzt kölcsönöz, akkor a király a lekötött jószág birtokába helyezi s abban mindaddig megmaradhat, míg valamely keresztény a lekötött jószágot ki nem váltja; a jószágon lakó keresztényeken azonban joghatóságot nem gyakorolhat.
Ha a zálog lopott jószág, de a zsidó arról nem tud s azt esküvel is bizonyítja, a zálogot nem tartozik kiadni, ha csak ki nem váltják. Ellenben ha a nála levő zálog a zsidó állítása szerint tolvaj kezébe került vagy elégett, megszünt felelőssé lenni érte. A kamat nélkül kiváltott zálogért a keresztény adósnak egy hó elteltével a kamat után is kamatot kell fizetnie. A határidőre ki nem váltott zálogról a zsidó nem tartozik számot adni. Ünnepnap a zálog kiadására nem lehet kényszeríteni a zsidót; ha valaki erővel tenné, mint a kincstár prédálója lakol. A ki zsidót megsebesít vagy megver, a királynak birságot, a zsidónak pedig fájdalompénzt és gyógyítási költséget fizet; ha nincs pénze, más büntetést kap. Ha keresztény zsidót megöl, minden vagyona a királyra száll, ezenkívül megbünhödik. Ha a gyilkos ki nem nyomozható, de gyanú van valakire, a gyanusított vívjon párbajt. A vámosoknak a zsidó halottért, akit szokásuk szerint helyről helyre visznek, halálbüntetés terhe alatt tiltva volt vámot szedniök. A ki a zsidó zsinagógát meghajigálja, a zsidó birónak másfél márka birságot fizet. Zsidógyereket elragadni nem szabad; a ki teszi, tolvajnak tekintetik. A zsidó annyi vámot fizet, mint annak a városnak polgárai, ahol tartózkodik. A köztük fölmerülő sulyosabb viszályokat nem a város bírája, hanem a királyi tárnokmester vagy maga a király igazítja el, a kisebb ügyeket pedig a zsidóbiró. Ez utóbbi keresztény ember, akit a király nevez ki. Végül igérte a király, hogy zsidó házára nem száll.
1268-ban Szerbiával támadt háborúja Béla királynak. Ez ország ügyeibe a magyarok több mint ötven éve nem avatkoztak. Fejedelmei ez alatt teljesen elfordultak a római egyháztól, sőt I. Uros, ki magát az egész szerb föld királyának nevezé, kivonta magát Magyarország fönhatósága alól is s a mácsai bánságot, Béla herczeg birtokát is pusztítani merészlé. IV. Béla király a herczeg segítségére sereget küldött, a mely Urost legyőzte s vejével valamint több főemberével együtt foglyul ejtette. A foglyokat Uros elfoglalt zászlójával együtt a királyhoz küldötték a győzők. Béla azonban Urosnak visszaadta szabadságát, s hogy Magyarországhoz kapcsolja, István király leányát, Katalin-t a fejedelem legöregebb fiával, Dragutin István-nal eljegyezte. Katalinnak nem volt valami fényes dolga a szerbek között: apósa durva ruhában járatta s kényszerítette, hogy gyapjut fonjon.
Jobb dolga volt István ifjabb leányának, Máriá-nak, a kit Anjou Károly hasonló nevű fiával jegyeztek el.
Anjou Károly IX. vagy Szent-Lajos franczia király öccse, 1265-ben keresztes had élén elfoglalta II. Frigyes császár törvénytelen fiától, Manfrédtől Nápolyt és Szicziliát, amely országokat azután a pápától hűbérül kapván, ő lett a leghatalmasabb ember Olaszországban; különösen miután az ellene indult ifjú Konrádot, II. Frigyes unokáját legyőzte és kivégeztette. Hatalma megszilárdulván, azon volt, hogy mindinkább emelje. Az utolsó latin császár, II. Balduin jogai egy részét, déli Görögország fölött való fenhatóságát szintén reá ruházta, s Károly egy keleti frank birodalom fölállításáról kezdett álmodozni. E czélból mindenek fölött a magyar király szövetségét kereste. Azért jegyezte el fiának István király leányát, István fiának László-nak pedig a maga leányát, Izabellá-t. Ugyanakkor politikai szövetségre is lépett Istvánnal. A szövetség értelmében Károly mellett fog fegyvert, ha ellenségei megtámadnák, s ez esetben szövetségese akarata és tudta nélkül nem köt békét.
Béla király ugyanakkor Otakárral lépett szorosabb barátságra, a ki a pártokra szakadt s fejetlenségbe merült Németország rovására egyre gyarapította hatalmát. Csehországban, Ausztriában és Stíriában lerontatta a nemesség várait, a vele ellenkező urakat pedig vagy börtönbe vetette, vagy kivégeztette. 1269-ben Karinthia és Krajna is az övé lett. Ezeket Ulrich herczeg hagyta reá, s miután az aquiléjai patriarka birtoka is függésbe jutott tőle, hatalmát egészen az Ádriai tengerig terjesztette ki. Birodalma tehát nagyobb volt, mint hajdan a Szvatopluké.
Ugyanebben az esztendőben, t. i. 1269-ben nagy szomorúság érte Béla királyt. Legkedvesebb fia: Béla herczeg, a ki 1268-ban nagykorúságra jutván, átvette Szlavónia kormányát, mindjárt uralkodása első évben meghalt. Halála mély sebet ejtett az öreg király szivén, a melyből soha föl nem épült.
Csakhamar maga is halálosan megbetegedett. Halálos ágyán nejének és leányának, Anna herczegnőnek sorsa aggasztotta. Féltette őket fiától, István királytól s azért Otakár királyhoz fordult, kérve őt, hogy nejét és leányát, valamint az esetleg hozzá menekülő urakat vegye oltalmába. Nemsokára reá, 1270. május 3-án, a Nyulak-szigetén, élete 64-ik évében kimult.
Ily magas kort nem ért el, ily soká nem uralkodott egyik Árpád-házi királyunk sem Szent-István óta. S ez nem kis szerencse volt az országra nézve. A királyi hatalom II. Endre gyönge uralkodása alatt, mint láttuk, egyre hanyatlott. Béla erős kézzel ragadta meg a kormány gyeplőjét; az ország sokféle bajait tőle telhetőleg orvosolni igyekezett. Akkor érte hazánkat a legborzasztóbb csapás: a tatárok betörtek az országba s pusztasággá változtatták azt. A király gyönge volt a ránk szakadt vészszel szemben; de midőn az ellenség kivonult, kétszeres buzgósággal fáradozott az ország helyreállításán. Visszavette Frigyestől a neki kénytelenségből átengedett vármegyéket s ekképen helyreállítá az ország egységét; gyarapította a megfogyatkozott lakosságot; az országos inséget enyhitette; a tatárok ellenében az országot várak emelésével biztosítani igyekezett, s ez intézkedésével a városok keletkezését is előmozdította. Szóval atyai gondoskodása, bölcs intézkedései következtében az ország csakhamar kiheverte a szenvedett csapást s jólétben, hatalomban egyre gyarapodott.
Méltán megilleti tehát IV: Béla királyt az ország helyreállítójá-nak czíme, a melylyel történetíróink megtisztelik őt, s méltán számot tarthat a nemzet kegyeletére.
Zárókő a veszprémi Gizella-kápolnáról.
(XIII. század.) Henszlmann: „Magyarország ó-keresztény, román és átmeneti stylű műemlékei” czimű művéből.
Kezdő „I” betű II. Endre 1224-iki okleveléről.
Az Orsz. Levélt. őrzött oklevélről. Tull. Ö. rajza.
