15. III. Endre. (1290–1301.)
15. III. Endre. (1290–1301.)
III. Endre származása. Atyja István herczeg, anyja Morosini Tomasina. Endre bejő az országba s megkoronáztatja magát. Királyi hitlevél kiadása. Ó-budai gyűlés. Nevezetesebb határozatai. Endre házassága Fenenával. Endre a Tiszán-túli vidékre s Erdélybe indul. Vetélytársai: az Ál-Endre, Albert herczeg és Anjou Károly. IV. Miklós pápa igényt támaszt Magyarországra. II. Károly s neje követeket küldenek be. Háború Albert herzceg ellen. A magyarok betörnek Ausztriába. Békealkudozások. A hainburgi béke. Találkozás Endre és Albert között. Iván bán a pápa követéhez csatlakozik. A Subichok. Mária királyné a magyar koronáról lemond, fia: Martell Károly javára. A Henrikfiak lázadása. Endre király hadat indít ellenök. Iván bán megbékül. A királyt álnokul elfogja. A király visszanyeri szabadságát. Endre a Dráván-túl helyreállítja uralmát. A Brebirieket és Dragutin Istvánt megnyeri. Országos zavarok. Loránt vajda garázdálkodása. Az Anjouk készülődései. Endre a Dunán-túlt és Szlavóniát anyja kormányzására bízza. Martell Károly halála. Károly Róbert. Endre király nőül veszi Albert herczeg leányát: Ágnest. A Henrikfiak ujabb lázadása. Endre haddal támadja meg őket. Csák Mátyus nádor. Endre Albert herczeget megsegíti Nassaui Adolf ellenében. A Göllheim melletti csata. Pesti országgyűlés. Gergely érsek magatartása. Az országgyűlés felbomlása. Fölebbezés a pápához. Az Anjouk pártja a Dráván-túli részekben mindinkább szaporodik. Tomasina királyné a lázongókat leveri. Endre behívja nagybátyját: Morosini Albertinót. Pesti és székes-fehérvári gyűlések. Endre szigora Csák Mátyus ellen. Brebiri György behívja Károly Róbertet. A kis királyfi kiköt Dalmácziában. Az anyakirályné halála. A király betegsége s hirtelen kimulása. Az Árpád-ház kihalása.
László király tragikus halála után már csak egy férfiú élt a honalapító Árpád családjából. E férfiú volt Endre herczeg, a kiről már az előző fejezetben szólottunk.
Mikor II. Endre meghalt, fiatal özvegyét, Beatrix-ot áldott állapotban hagyta hátra. Az özvegy egy ideig Magyarországon maradt, de tartván IV. Béla királytól, ki elejétől fogva ellenséges indulattal viseltetett iránta, 1236 tavaszán férfi-ruhában titkon elhagyta az országot s Németországba menekült. Ott fiút szült, a ki a keresztségben István nevet nyert. Később fiával visszament Olaszországba, apácza lett s 1245-ben elhalt.
Beatrix még életében tett lépéseket, hogy fia a szlavóniai herczegséget elnyerje, de Béla Istvánt nem ismervén el testvérének, természetesen nem tett eleget mostohája kivánságának s annak minden igyekezetét meghiusitá.
István anyja halála után Ferrarában nagybátyjánál, Esztei Azzo udvarában nevelkedett, évdijat húzva IV. Incze pápától. Nagybátyja halála után elhagyta Ferrarát, Ravennába ment, a hol a város podesztájának, Traversari Péter-nek leányát vette nőül. Nejét s tőle született fiát hamar elvesztvén, mivel helyzete Ravennában különben is tarthatatlanná vált, Velenczébe ment s ott a híres Morosini család egyik tagjával, Morosini Albertino zárai grófnak testvérével: Tomasiná-val lépett második házasságra. E házasságból született Endre, a kit atyja halála után nagybátyja, Morosini Albertini neveltetett.
Említettük, hogy a lázadó főurak hívására Endre herczeg ismételten tett kisérletet, hogy elfoglalja Szlavóniát, mely tartomány herczegének nevezte magát, s hogy általában megvesse lábát az országban. Utolsó kisérlete alkalmával, mint láttuk, elfogták s Bécsbe vitték Albert herczeghez, a ki azután tisztes őrizet alatt tartotta.
Bécsben tartózkodása idején történt László meggyilkolása, mely utat nyitott neki Magyarország trónjára. A magyar urak ugyanis, tekintve az ország zavaros állapotát, a trónt mihamarabb betölteni igyekeztek, s mivel tudomásuk szerint Endre herczeg volt az Árpád-háznak egyetlen élő férfi-tagja, őt választották meg királyukká. Nehogy Albert herczeg az országra nézve káros feltételeket csikarhasson ki Endrétől, titkon két remetét küldtek föl érte Bécsbe, a kiknek társaságában aztán barátnak öltözve, hajón be is jött az országba.
Alig lépte át a határt, Keményfia Lőrincz nádor fia Kemény pohárnokmester, Tomaj Dénes nádor fia Dénes és más urak csatlakoztak hozzá s mentek el vele Budára. Onnan Székesfehérvárra kísérték, hogy fölékesítsék Szent-István koronájával.
III. Endre király pecsétje.
A király egyszerű, zsámolyos trónon ül. Haja hosszú fürtökben vállaira omlik, testét bő palást födi, mely alól szűkebb ruha látszik ki. Fejét három ágú liliomos korona ékesíti. Jobbjában liliomos jogart, baljában kettős kereszttel ellátott országalmát tart. A körirat: † S(igillum) ANDREE DEI GR(aci)A HUNGARIE DALMACIE CROACIE RAME SERVIE GALLICIE LODOMERIE BULGARIEQ(ue) REGIS. Azaz: Endre, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galíczia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária királyának pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban őrzött pecsétről. Tull Ö. rajza.
Az ifjú herczegnek azonban voltak ellenségei is, a kik, hogy a koronázást lehetetlenné tegyék, a koronát kézre keríteni törekedtek. Ámde Tivadar fehérvári prépost ébersége meghiusítá gonosz szándékukat, s igy a koronázás julius 23-án, alig két hétre László halála után, megtörténhetett. Ez alkalommal hitlevelet is olvastak fel, a melyre a királynak meg kellett esküdnie. Esküvel igérte: hogy a békének őre, az egyháznak engedelmes fia lesz; hogy megbünteti a rablókat, gyujtogatókat; védelmére kel az özvegyeknek és árváknak; mindenkinek igazságot szolgáltat; végül, hogy Magyarországot gyarapítani fogja s minden erejével azon lesz, hogy a német fejedelmek kezén lévő országrészeket visszafoglalja.
Fehérvárról azután Ó-Budára ment a király, a hol augusztus hó vége felé az ország főpapjai, főurai és nemesei gyűlést tartottak. A gyűlés határozata értelmében a király mellé az egyházi s világi urak közül, tanácsosokul megbizható embereket rendeltek, nevezetesen: Ladomér és János érsekeket, Aba Amadé nádort, Baksa Lóránt vajdát és Ivánfia Gergelyt. Maga Iván bán tárnokmesterré lett.
Az országgyűlésen több rendbeli törvényt is hoztak, a melyeket III. Endre király készséggel megerősített. Ezek közül kiemeljük a következőket: A király az egyházat jogaiban, birtokaiban megtartja; a tőle elvett birtokokat viszszaadja; vármegyéket örökös jogon senkinek sem ad; jövevényre, pogányra, nem nemesre, országháborítóra várat, vármegyét, vagy országos méltóságot nem bíz s ilyeneket tanácsába sem fogad. A főurak méltóságaikat nem adhatják bérbe, a vármegyékben nem nemest nem tehetnek helyettesökül. A megyei ispán udvar-ispánja az alispán, a mint már ekkor kezdték nevezni, négy nemes bíróval együtt mondjon ítéletet; a király s királyné szabad falvai, vendégei azonban ki vannak véve ezeknek bírói hatalma alól. A nádor, midőn a megyékben törvényt ül, a főispánnal négy nemest vegyen maga mellé, a kik őt ellenőrizzék és szükség esetén a királynak följelentsék. A király a nemesek s az erdélyi nemes szászok javaitól adót nem vesz, rájok vagy alattvalóikra nem száll. A vajda s a szlavóniai bán se tegyék ezt a gondjaikra bízott országrészben; még a kamara haszna vagy más czímen se követeljenek a nemesektől s a nemes szászoktól valamit. De viszont, midőn az országot valamely külső hatalom megtámadja, a nemesek s a nemes szászok kötelesek fegyvert ragadni az ország védelmére; külföldi hadjáratba csak a király költségén tartoznak menni; ha pedig nem a király vezeti a hadat, sem bent az országban, sem kint nem kötelesek ingyen szolgálni. Az egyenes örökös nélkül elhalt nemesek és nemes szászok ősi vagy szerzett birtokaikról szabadon rendelkezhetnek. Női hitbér vagy leánynegyed czímén idegen nem mehet be nemes vagy nemes szász birtokába. A dézsmát ne fizessék természetben, hanem annak fejében minden eke föld után fizessenek egy-egy fertót, azaz egy negyed márkát (5 ftrt 40 krt.), népük pedig adjon minden kepe után egy nehezéket (mintegy 45 krajczár értéket). A pénzváltást vármegyénként a főispán és négy hites ember eszközölje. Minden vám, melyet IV. László király idejében állítottak föl, megszűnik. Régi vámokon is a nemesek és papok jobbágyai semmit sem fizetnek; csupán az országon átutazó idegen kereskedőket szabad vámmal terhelni. A rabló várakat le kell rombolni; az erőszakkal, jogtalanul elfoglalt birtokot, várat vagy vásárhelyet vissza kell adni. A gonosztevőnek, a kit a biró elmarasztalt, sem a király, sem a főurak ne fogják pártját. IV. Béla s V. István adományait a király ne vonja vissza, IV. László királynak jogosan és törvényesen tett adományait sem; de az utóbbi király uralkodása alatt történt helytelen és igazságtalan adományokat igenis vonják vissza. A király a nádort, tárnokmestert, alkanczellárt és országbirót régi szokás szerint a nemesek tanácsára választja. Az ország főurai és nemesei évenként egyszer gyüljenek össze Fehérvárra, hogy ott az ország állapotáról tanácskozzanak s a tisztséget viselt urakat ellenőrizzék.
Habsburgi Rudolf szobra.
A speieri székesegyházban levő sírkövön. Körirata: RUDOLFUS DE HABSBURG ROMANORUM REX ANNO REGNI SUI XVIII. OBIIT ANNO DOMINI MCCXCI. MENSE JULIO IN DIE DIVISIONIS APOSTOLORUM. Azaz: Habsburgi Rudolf római király, meghalt uralkodásának tizennyolczadik évében, az úr születésének 1291. esztendejében, julius havában, az apostolok oszlása napján. A dombormű valószínűleg a király halála előtt készült még. A kéz s a jogar, valamint a korona ujabb keletű. Az érdekes síremléket I. Ferencz József király ő Felsége restauráltatta.
Endre, miután Fenená-val, Zemovit kujáviai herczegnek, Leszko testvérének leányával egybekelt, 1290 végén s a következő év elején beutazta az ország nagy részét. Mindenek előtt a felvidékre indult; onnan a Tiszán-túli vidékre, majd Erdélybe ment. A főurak mindenütt tárt karokkal fogadták. Az Aba-nemzetség, élén Amadé nádorral, a vitéz Baksa Simonfia György, István mester, Öbölfia Mihály fia és mások hozzá csatlakoztak, annál is inkább, mert megerősíté őket birtokaikban és különböző kiváltságokkal ruházta fel; igy például Amadé nádort az ó-budai országgyülés határozata ellenére meghagyta Ung vármegye összes jövedelmei és járulékai birtokában; Erdélyben megerősíté s részben megujitá az erdélyi püspökségnek, a beszterczei polgároknak, a torda-aknai vendégeknek, a toroczkói bányászoknak s az aranyosi székelyeknek elvesztett kiváltságlevelöket.
Út közben Váradon Bihar-, Szabolcs-, Szathmár-, Szolnok és Kraszna-megyék nemeseivel és főbb embereivel gyűlést tartott. Gyula-Fehérvár közelében is tartott gyűlést, a melyben az erdélyi nemesek, a szászok, a székelyek s az oláhok vettek részt. E gyűléseken a király maga intézte el az eléje került ügyeket. Igazságszeretetének bizonyitéka, hogy még a hozzá csatlakozott nagy urak kihágásait sem hagyta büntetlenül. A váradi gyűlésen a jelenvoltak Mihályfia Istvánt, mint nyilvános gonosztevőt, dúlót és gyilkost vádolák. A király a vádat igaznak találván, a körülötte lévő urakkal s nemesekkel egyetértve, halált mondott István fejére; pedig e főur kevéssel előbb lett a híve.
Eszélyes eljárásával Endre elérte azt, hogy uralma az országban mindinkább megszilárdult. Támadtak azonban ellenségei az országon kivül, a kik bitorlónak tekinték s a trónról elmozdítani törekedtek.
Mindjárt uralkodása elején Lengyelországból egy ifjú jött be, a ki azt állítá magáról, hogy ő IV. László király öccse, Endre herczeg, a kit mindenki halottnak tudott. A csaló ifjúnak akadtak szövetségesei; hogy ne? Mikor Kinga, IV. Béla király leánya, krakkói Boleszló özvegye, a ki férje halála után apácza lett s a sandec-i kolostorban tartózkodott, maga is elismerte rokonául. Endre király Baksa Simonfia Györgyöt küldé az álherczeg ellen, a ki aztán kiűzte az országból. A kalandor Krakkó közelében Chroberz-ben húzta meg magát. Híveit megnyerte Endre pártja s ezek utóbb megfogták s a vízbe fojtották.
Veszedelmesebb volt a másik két ellenfél: Albert herczeg és Anjou Károly, illetőleg ennek fia, Martell Károly.
IV. László halála után ugyanis Németországban s Olaszországban Magyarországot úgy tekinték, mint uratlan országot. Habsburgi Rudolf megemlékezvén arról, hogy IV. Béla király II. Frigyes császárnak a mongolok ellen nyujtandó segítségért az országot hűbérül ajánlotta fel, ennek alapján alig nehány héttel László király halála után Magyarországot, mint megüresült birodalmi hűbért fiának, Albert herczegnek adományozta. Voltak ugyan mások is, a kik igényt tartottak a magyar koronára, mint II. Venczel cseh király, IV. Béla dédunokája és Ottó bajor herczeg, IV. Béla leányának fia. Mindketten Rudolf vejei voltak, mégis Magyarországból nem juttatott nekik semmit, minthogy birodalmi hűbér leány-ivadékot nem illethetett.
Rudolf ellenében föllépett IV. Miklós pápa, aki úgy vélekedett, hogy az ország a királyi család fiágának kihaltával a római szentszékre szállott. Rudolfot figyelmezteté is erre a körülményre, s minthogy Ladomér és János érsekek, a kik azelőtt László király uralkodása idején oly gyakran értesíték a magyarországi ügyekről, a király halála óta feltünően hallgattak, a pápa 1291. január hóban elhatározta, hogy követet küld Magyarországba. A követségre János jesii püspököt szemelte ki; egyuttal Rudolfhoz, Alberthez is küldött, hogy őket Magyarország megtámadásától visszatartsa.
Ugyancsak Rudolfhoz fordult II. Károly nápolyi és szicziliai király is, a ki Magyarország trónját a maga, illetőleg neje számára követelé. Mikor László király halálának hírét vette, Párisban tartózkodott épen. Azonnal három püspököt s négy világi urat jelölt ki követekül, hogy menjenek Magyaroszágba, fogadják a lakosok hódolatát s kormányozzák az országot, míg ő vagy elsőszülött fia, Martell Károly, a ki atyja megbízásából Nápolyt kormányozta, nem intézkedik máskép. Utóbb – 1291 tavaszán – Vienne-ből felszólítá Magyarország népeit, hogy Endrét, „a kinek semmi joga sincs a koronához,” hagyják el, s hódoljanak meg nejének, Máriának; ha „a bitorló” önként nem távozik, majd a hatalom karjával fogja őt megsemmisiteni.
Martell Károly neje, Klemenczia, Rudolf leánya volt, ugyanaz, a ki korábban IV. László öccsének, Endre herczegnek volt kiszemelve jegyesül. Ép azért remélte a király, hogy Magyarország trónját illetőleg Rudolffal megegyezésre jut. Reményében azonban csalatkozott, mert Albert herczeg, aki már 1289 óta terjeszté hatalmát Magyarországon, s az ország nyugati határszélét tényleg hatalmában tartá, embereivel még elfoglaltatta Szt-Györgyöt és Bazint is, s a környékbeli nemeseket mind hódolatra kényszeríté. A két utóbb említett helyet urok, Szentgyörgyi Ábrahám túszokat adva visszakapta ugyan, de azért Albert az ország jelentékeny részét birta még, a melyet Endre minden áron visszaszerezni törekedett.
Az egész ország fegyverkezett s 1291 kora tavaszszal megkezdődött a harcz. Mégis mielőtt a háborút megüzente volna, Endre a békés kiegyenlítésre tett kisérletett. Követeket küldött Bécsbe, s Albertet felszólítá, hogy az elfoglalt várakat adja vissza. Ámde kérésének teljesítését Albert kereken megtagadta, miért is Endre hadat üzent neki. Junius végén és julius elején Fehérvárra összegyült a magyar sereg. Endre a székesegyházban kibontotta a királyi zászlót s megindult Albert ellen. Kiséretében voltak az ország főpapjai, nagyszámú fegyveres kisérettel; ott voltak a világi urak is, közöttük Iván bán, a ki égett a vágytól, hogy Alberten bosszút állhasson. Ivánon kívül ott voltak testvérei: Miklós nádor és Henrik bán, továbbá Loránt az erdélyi vajda, Aba Amadé, Mizse, IV. László király utolsó nádora, Baksa Simonfia György és mások.
IV. Miklós pápa.
(XIII. századi szobormű. Rómában, a Lateránban.)
A seregben, mely valami 80000 embert számlált, a magyarokon kívül székelyek, kunok, oroszok, oláhok, ráczok, bosnyákok és horvátok is voltak. Egyik csapat a Duna balpartján Ménoldfia Ábrahám vezérlete alatt Nagyszombat közelében egy német csapatra ütött, azt megverte, majd Sasvárt rohanta meg s foglalta vissza. Pozsonyt is próbálták visszavenni a magyarok Csák Mátyus vezérlete alatt, de sikertelenül.
A magyar fősereg julius 18-án lépte át a határt a Lajta mentén; elfoglalta Roraut s több kisebb helyet, és pusztítva beszáguldozta a vidéket a Dunától le Németujhelyig. Augusztus első napjaiban Bécs felé nyomult. Egyes csapatok egész a város falai alá hatoltak, lángba borították a környékbeli falvakat, lekaszálták vagy eltaposták a vetést, az embereket pedig foglyokul elhurczolták. Albert mindezt tétlenül nézte, mert csak 3000 ember volt körülötte. Utóbb Endre király is Bécs alá jött Schwechát vidékéről, a hol tábora volt. A magyarok ekkor felgyujtották Bécs külvárosát. A német őrség most kitört, de visszaüzetett.
Endre, a kit bántott a sok kegyetlenség, a mit vitézei a szegény népen elkövettek, a környezetében volt papok tanácsára békére gondolt; annál is inkább, mert már augusztus vége felé járt az idő, s az elpusztult országban seregének már nem igen volt maradása. Ladomér és János érsekek tehát augusztus 20-án Bécs alá mentek, kihívták Vernhard passzaui és Lipót seckaui püspököt, s velök a békéről kezdtek tanácskozni. Ennek feltételéül azonban kikötötték, hogy Albert a kezén lévő magyar várakat adja viszsa; hadi kárpótlásul pedig még Hainburg-ot, Bruck-ot, Himberg-et, Neustadt-ot és Stahremberg-et követelték.
Később a két érsek négy világi úr kiséretében ujból fölment Bécsbe, hogy folytassák az alkudozást, a magyar sereg pedig visszavonult.
Nemsokára Ladomér és társai Bécsben megkötötték a fegyverszünetet. Augusztus 25-én az osztrák követek – huszonöt egyházi s világi úr, élükön a seckaui püspökkel – Hainburg alá, a magyar tábor közelébe jöttek s a mezőn sátort ütöttek. A magyarok harminczkét követet küldöttek eléjök, a kik között ott voltak Ladomér és János érsekek, Amadé, Csák Mátyus és Iván bán, testvéreivel. Ők is sátorba szálltak, s azután mindkét részről két-két szónokot jelöltek ki, hogy a függő kérdéseket megvitassák; még pedig a magyarok János kalocsai érseket és Hermann pannonhalmi apátot, a németek ellenben a seckau-i püspököt s egy szerzetest. Ezek estig vitatkoztak; végre megegyeztek abban, hogy mindenik fél válaszszon négy birót, a kik megesküdvén, igazság szerint állapitsák meg a béke föltételeit. A magyarok Ladomér és János érseket, továbbá Pécz Gergely bánt és Csák Péterfia Domokost, a németek pedig a seckaui s a passaui püspököt, továbbá Meissaui Istvánt és Pottendorfi Konrádot választották.
A birák augusztus 26-án, vasárnapon gyűltek össze Hainburgban s némi tanácskozás után a következőkben állapodtak meg: Albert herczeg a Magyarországon elfoglalt várakat és városokat visszaadja; még pedig Pozsony várát és városát, Nagyszombat városát, Kaboldot és Németujvárt úgy, a mint van, a többi várakat azonban, akárkiéi legyenek is, lerombolva. Albert és Endre kölcsönösen megigérik, hogy egymás ellenségeit nem segítik, kivéve a pápát s a római királyt; mindketten mindenképen azon lesznek, hogy a foglyok szabadságukat visszanyerjék. Azok a magyarok, a kik Alberttel tartottak, főleg Radoszláv bán – kegyelmet kapnak; az osztrákokat vagy németeket, a kik Magyarországon valamit birnak, a király megvédi jogaikban, viszont nekik is alá kell magukat vetni a királyi hatalomnak. Az uj törvénytelen vámok mindkét részről megszünnek; a kereskedők, utasok innen is, onnan is szabadon járhatnak-kelhetnek. A rablókat, utonállókat kölcsönösen megbüntetik. A rablások kinyomozására az osztrákok Magyarországon, a magyarok pedig Ausztriában és Stíriában két-két jónevű, igazságos, okos embert választanak. Ezek tegyenek azután jelentést a királynak és a herczegnek, s a nyert fölhatalmazás alapján egy hónap leforgása alatt fenyítsék meg a gonosztevőket s adják vissza az elvett jószágokat.
A választott békebírák nemcsak békét, hanem szövetséget s barátságot is akarván létrehozni, Endre és Albert között összejövetelt terveztek. Az összejövetel augusztus 28-án Pozsony közelében, a mai Köpcsénynél, tág mezőn, sok nép jelenlétében meg is történt. Albert herczeg megpillantván Endre királyt, hozzányargalt, leszállt a lováról, Endre pedig eléje ment. Mindketten sajnálkozásukat fejezték ki a történtek fölött, s mentegették magukat. Majd Ladomér érsek előadta, hogy miben történt megállapodás. A békepontok már írásba voltak foglalva. III. Endre s vele harmincz előkelő magyar úr – egyháziak s világiak vegyesen – megesküdtek a békeokmányra. Ladomér azután átadta Albert herczegnek, a ki szintén esküt tett reá, harmincz hűbéresével. A passaui püspök megpecsételte az okmányt s átadta III. Endre királynak. Mind Endre, mind Albert kijelenték, hogy a négy egyházi biró, t. i. a két magyar érsek és a két osztrák püspök itéletének alávetik magukat, ha a béke föltételeit nem teljesítenék. Azután kihirdették a békeokmányt, Tedeum-ot s végül nagy lakomát tartottak. Este felé a fejedelmek elváltak egymástól; Endre kiséretével Pozsonyba, Albert herczeg pedig Hainburgba ment.
Martell Károly.
XVI. századi festmény a bécsi császári udv. muzeumban.
A hainburgi békekötés sehogy sem tetszett a Henrikfiaknak; nagyon bántotta őket, hogy váraikat lerombolják. Azért, mikor a pápai követ 1291 végén az országba jött s a lakosokat felszólítá: ne engedjék meg, hogy az országot a pápa s a római szentegyház sérelmére s kárára valaki elfoglalja s bitorolja, mert – úgy mond – Magyarország kezdettől fogva a római egyház alá tartozott, Iván az elsők között volt, a ki hozzá csatlakozott s megigérte neki, hogy csak azt ismeri el urának, a kit a pápa kijelöl és megerősít.
Mária királyné ennek hírére azonnal fölhatalmazta Ivánt, hogy indítson háborút „az ország bitorlója” és párthívei ellen, s hogy még inkább magához fűzze a hatalmas főurat, Sopron- és Vasmegyét örökös joggal neki és Gergely fiának adományozta.
Mint Ivánt, úgy Subich Pál bánt és testvéreit: Györgyöt és Mladent is megnyerte Mária. Egész Horvátországot Halomföldétől kezdve Modruszig és Gecskéig, a szomszéd szigetekkel együtt örökös joggal nekik adá s megerősíté őket a Gozdon túl fekvő Dresnik, Pset s a bosnyák határig terjedő minden föld birtokában.
Maga Mária azonban nem kívánt uralkodni a megbomlott országban, hanem férje beleegyezésével lemondván a magyar koronáról, minden jogát fiára, Martell Károly-ra ruházta, s ennek jeléül 1292. junius 6-án Aix-ben megbizottjától: Vandemont Henrik gróftól arany koronát és zászlót adatott át neki, Martell Károly ezentúl Magyarország királyának írta magát; czímerében a kék mezőben elhintett liliomok mellé fölvette a magyar czímer vörös-ezüst pólyáit, prémes magyar ruhát csináltatott magának s készületeket tett, hogy Magyarországba menjen. Előbb azonban követeket akart beküldeni az országba, s hogy kedvező fogadtatásra találjon, megerősíté Iván bánt és örököseit Sopron- és Vasvármegyék birtokában, a szlavóniai herczegséget pedig segítség reményében unokatestvérének, Dragutin István szerb király fiának adta, kivéve a Radoszláv bánnak és testvéreinek, valamint a modruszi és vinodoli grófoknak, vegliai Jánosnak és Daimo-nak birtokait.
1292 tavaszán a Henrikfiak már kitűzték a lázadás zászlóját. A Duna jobb partján a király hiveinek jószágait pusztíták, a bal parton megtámadták a szencsei várat Nyitra közelében, Henrikfia Miklós pedig Pozsonyt kerítette hatalmába. Azonban Pozsonyt Miklós nem bírhatta sokáig, mert Csák Mátyus pozsonyi ispán alispánjával, Menoldfia Ábrahámmal és Herklin pozsonyi bíróval a várost szerencsésen visszafoglalta ismét.
III. Endre, hogy a lázadást elfojtsa, haddal a Dunántúlra indult. Alig lépte át a Drávát, Radoszláv bán, a ki azelőtt az Anjouk felé hajlott, sőt már 1291 tavaszán Nápolyba is utazott Mária királynéhoz s utóbb Endre ellenében Alberttel is szövetkezett, most a király hűségére tért, sőt fegyveres erővel megtámadta azokat, a kik Ugron mestert elfogták, mikor a király megbizásából a tengermellékére igyekezett, hogy Endre királynak Magyarországba készülő anyját, Tomasinát fogadja.
Endre király közeledésére a Brebiriek is megijedtek. Üzentek Martell Károlynak, hogy küldjön segítséget; szerencséjökre azonban a király nem ment ellenök. Iván bán ugyanis megbékült, mire a király visszafordult a Dráva felé. Ámde mi történt? Mikor útközben Ivánicson megpihent, a hűtelen Iván bán, noha csak az imént lépett békére, néhány társával váratlanul rátámadt Endre királyra és kiséretével együtt elfogván őt, őrizet alá helyezte. Őrei mindenféle méltatlansággal illették, kiséretét pedig épenséggel bántalmazták. Utóbb azonban Iván bán is tartván vakmerő tettének következményeitől, mintegy három havi fogság után a királyt ismét szabadon ereszté, miután kezeseket adott, hogy Ivánon ezért bosszút nem áll. Iván csakugyan büntetlenül maradt, sőt a Vas- és Sopron-megyei ispánságot is megtarthatta.
III. Endre király.
(XVI. századi festmény a bécsi császári udv. muzeumban.)
A Dráván túl is sikerült Endrének helyreállítania uralmát, miután Radoszlávnak tekintélyes birtokot adományozott s Brebiri Pált és testvéreit kivánságukra megerősíté a tengermelléki báni méltóságban. Ezért azután igérték, hogy 500 fegyveres vitézzel a királyt minden ellenség ellen szolgálják; e csapatot maguk vagy rokonaik vezetik a királyhoz, a kinek hívására azonnal megjelennek udvarában. A dalmát városok is, mint Trau, Klissza, Spalató, Endrét ismerték el urokul. Még Dragutin Istvánt is sikerült Endrének megnyernie, nagybátyjának, Albertinonak unokáját, Konstancziát Dragutin fiával, Lászlóval jegyezvén el.
Az Anjouk részéről a királyt tehát egyelőre nem fenyegette veszély. Mindazonáltal kormánya nem volt nyugodt. Az országban napi renden volt a zavargás. A hatalmasabb urak megrohanták a nemes emberek birtokait, felverték házukat, őket magukat s embereiket elfogták, sőt ellenállás esetében meg is verték vagy megölték. Csák Mátyus, Simonfia György és testvérei, a Henrikfiak, Majs, a Huntpáznánok, a Kázmérfiak igazi rablók módjára hatalmaskodtak s főleg a papok jószágait dúlták. A törvénynyel, a joggal semmit sem gondoltak. Király, főpap vagy nemes ember birtoka előttök mindegy volt, ha arról volt szó, hogy rablásvágyukat kielégítsék. Mizse például, a volt nádor Szekcsőt, a király várát tartotta elfoglalva s nem akarta kiadni az anyakirálynénak; de a férfias lelkű asszony híveivel a várat megostromolta s erővel visszavette.
Legféktelenebbül garázdálkodott mégis Loránt vajda testvéreivel, túl a Tiszán, a nagyváradi püspökség területén, míg végre III. Endre király megsokalván vakmerőségüket, országos fölkelést hirdetett ellenök. Serege, a melyben jobbára felföldi vitézek valának, egymás után bevette s lerombolta a Barsák várait s 1294. szeptember elején fővárukat, Adroján várát is megostromolta. Erre azután Loránt vajda és testvérei meghódoltak. A gyönge király nem hogy megbüntette volna őket, hanem megbocsátott neki, sőt Lóránt urat továbbra is meghagyta méltóságában.
A királynak e gyöngesége még inkább felháborítá a hatalmaskodó urakat, a kik csak lesték az alkalmat, hogy mikor foghatnak ismét fegyvert a király ellen. Az Anjouk ép ez időben készültek hadat küldeni az országba. Ujra megnyerték Pál bánt és testvéreit, valamint Iván bánt és a maguk részére vonták.
Endre a fenyegetett Dunántúlt és egész Szlavóniát a tengerig erélyes anyjának kormányzására bízta. A királyné Pozsega várában tartotta udvarát. Mikor 1295 tavaszán a Brebiriek föllázadtak és Radoszláv is fölkelt, Tomaszina serege megtámadta Orbászkő várát s bevette. Ezzel a Száván túl elnyomták a felkelést, mielőtt tovább terjedhetett volna.
Ágnes királyné.
(XVI. századi festmény a bécsi császári udv. muzeumban.)
Szerencséjére III. Endrének ugyanez időtájban, 1295. augusztus havában meghalt ellenfele: Martell Károly, két kis leányt s egy hét éves fiucskát: Róbert Károly-t hagyván hátra.
A kis gyermek nem lehetett Endrére nézve veszélyes. 1295 őszén Endre elvesztvén feleségét: Fenena királynét, a következő év elején új házasságra lépett Albert herczeg leányával: Ágnes-sel, s igy Albert herczeggel még szorosabbra fűződött a szövetség.
1296 nyarán ismét belső háborúk dühöngtek az országban. Megint a Henrikfiak fogtak fegyvert. III. Endre, hogy a felkelést elfojtsa, bűnbocsánatot hirdetett mindazoknak, a kik meghódolnak s a hűtelen Henrikfiaktól elpártolnak. A felhívás nem maradt eredménytelenül, mire Endre 1296. augusztus havában nagy sereggel Sopronba, Vasba és Zalába indult, hogy megtörje a pártütők hatalmát. Szeptember 21-én Kőszeg várát fogta ostrom alá a király; Albert herczeg is segíté, de azért a várat csak hetek múlva vehették be. Majd Sümeg várát támadták meg, a melyet Henrikfia Miklós védelmezett. Közben az idő télire fordult, miért is seregeiket hazavezették.
1297 elején Endre király Csák Mátyust tette nádorává. De nemsokára megunta hatalmaskodásait s helyébe Aba Amadét emelte a nádori székbe. Mátyus ezért megneheztelvén, még inkább garázdálkodott. Azonban még sem volt oly veszélyes ellenfél, mint a Henrikfiak, s minthogy ezek egyelőre megjuhászodtak, Endre Lengyelországba Lokjetek Vladiszlávnak segítséget küldhetett Henrik sziléziai herczeg ellenében. Ugyanakkor dél felől a tatárok fenyegették az országot. Egy csapatjok Mácsót szállotta meg s Magyarországba is készült betörni, de Pócsfia Ugron átkelvén a Száván, visszaűzte őket.
1298-ban Endre Albert herczegnek nyujtott segítséget Nassaui Adolf német király ellenében. Mikor Rudolf király 1291. julius 15-én meghalt, Albert herczeg szeretett volna német király lenni, de a választó fejedelmek nem őt, hanem Adolf nassaui grófot választák a birodalom fejévé. Utóbb azonban a német fejedelmek elidegenedtek Adolftól s hajlandók voltak Albert herczeget királyukká tenni. Ez okból 1298 elején a szász s a brandenburgi választó fejedelem, a cseh király, több más herczeg és főpap megjelent Bécsben, Albert herczeg udvarában, a hová III. Endre is elment nejével s nagyszámú kisérettel.
Nassaui Adolf király pecsétje.
A körirat: † ADOLFVS DEI GRACIA ROMANORVM REX SEMPER AVGVSTUS. Azaz: Adolf, Isten kegyelméből a rómaiak felséges királya.
A találkozás alkalmával Endre első feleségétől született kis leányát: a hét éves Erzsébet-et eljegyezték II. Venczel cseh király hasonló nevű kilencz éves fiával. A kis leányt szülei mindjárt Bécsben is hagyták, hogy Albert herczeg gyermekeivel együtt nevelkedjék.
Az összejövetel tulajdonképeni czélja azonban más volt. Elhatározták ugyanis, hogy Albert herczeg támadja meg Adolf királyt, foszsza meg trónjától, s helyébe magát választassa meg német királylyá.
Nehány héttel utóbb, február vége felé, Albert már ki is indult Bécsből s a Rajna felé tartott, hogy ellenségével megütközzék. Egy 200–300 lovasból álló magyar csapat is vele ment, a melynek Miklósfia Demeter volt a vezére. Strassburg táján Albert átkelt a folyón, melynek vidékén a magyarok sok kárt tettek az ellenségben. Jul. 2-án Göllheim-nél, Worms közelében, a Rajna bal partján volt a döntő csata Albert és Adolf között. A magyarok a második csatarendben foglaltak helyet, a melyet maga Albert herczeg vezetett. Az ellenséges seregben ott volt Ottó bajor herczeg is, IV. Béla unokája, a kit később a magyar királyi székbe ültettek. A csata Adolf királyra nézve szerencsétlenül végződött. Amint a harcz hevében második hadrendje élén előtörtetett, lova elbukott, minek következtében fején sulyos sérülést szenvedett, úgy hogy a sisakját le kellett vennie. Mindazonáltal az ellenségre rohant. Nemsokára szemben találta magát ellenfelével: Alberttel, s viadalra szállt vele. Viadal közben Albert hívei körülvették és levágták. Albert teljes győzelmet aratott. E győzelemnek köszönheté, hogy elnyerhette a német királyi trónt, s így az családjára nézve ép oly fontos volt, mint az a másik, a melyet húsz évvel előbb Rudolf király a morva mezőn vívott ki Otakár fölött. Ez Ausztria és Stíria herczegségét szerezte meg a Habsburgoknak, amaz a német királyi trónra segíté őket; s mindkét győzelem kivívásában része volt a magyaroknak.
A zavarok az országban azután sem szüntek meg, hogy Endre király Albert szövetségében Iván bánt legyőzte volt. Úgy látszik, a király nem bírt azzal az erélylyel, a melyre szükség lett volna, hogy a garázda főurakat megfékezze. A nemesek, ha összeállanak, talán véget vethetnek az urak hatalmaskodásainak, de nem volt közöttük igazi összetartás, nem volt, a ki őket vezette volna. A király gyöngesége ellen hívei is panaszkodtak. Erélytelenségének tulajdoníták, hogy az ó-budai gyűlésen hozott törvények mellőztettek, s hogy Magyarország a főurak s más hatalmasok kihágásai következtében végromlásra jutott.
Albert király pecsétje.
A körirat: † ALBERTVS DEI GRACIA ROMANORVM REX SEMPER AVGVSTVS. Azaz: Albert, Isten kegyelméből a rómaiak felséges királya.
Hogy az ország baján segítsen s a gonoszok kicsapongásainak elejét vegye, Endre király híveinek kérelmére 1298. augusztus elejére Pestre országgyűlést hirdetett. Az országgyűlésen megjelentek Magyarország püspökei úgyszólván teljes számban, csak az újonnan választott esztergomi érsek: Gergely hiányzott, a kit az 1298 elején elhalt Ladomér helyébe a káptalan tagjainak egy része ültetett az érseki székbe. Mint látni fogjuk, Gergely vak eszköze volt a pápának: VIII. Bonifácz-nak, a ki 1294 végén került az egyház élére és a ki az Anjouk legbuzgóbb pártfogója volt. A püspökökön kívül a pesti országgyűlésen részt vettek a nemesek, továbbá az erdélyi szászok s a kunok. Jellemző, hogy a gyűlésből, a melyet Szent-Domokos napján, augusztus 5-én a pesti minoriták temploma mellett tartottak, a főurakat teljesen kizárták. Ez is mutatja, hogy a gyűlés tulajdonképen ellenök irányult.
Mindenek előtt kimondották, hogy Endrét született urok gyanánt tisztelik, állást foglalván ezzel az Anjouk törekvései ellen. Azután elrendelék, hogy a király s a királyné, a nemesek s egyházak minden jószágát, a melyet jogtalanul elfoglaltak, három hónap alatt adják vissza. A főurak ezentúl tartózkodjanak minden hatalmaskodástól; a ki e határozat ellen vét, legyen kiközösítve az egyházból, azon felül veszítse el minden jószágát, még örökösei se kapjanak abból semmit s veszítsék el nemességöket is. Az ellenszegülők ellen a király máshonnan is hívhat segítséget, ha őket az ország erejével nem képes megtörni. De ha nem büntetné meg őket, akkor a kalocsai érsek s a püspökök a szentszék beleegyezésével kápolnáját vessék egyházi tilalom alá. A király engedelme nélkül ujabban épült várakat, továbbá a templomból, kolostorból átalakított kisebb erősségeket a király vagy a nádor rombolják le. Minden megyében válaszszanak négy nemest, a kik a király emberével a hatalmaskodásokat nyomozzák s arról jelentést tegyenek. E jelentés alapján azután a király minden peres eljárás mellőzésével mondjon ítéletet s hajtsa végre a kiszabott büntetést. S hogy ily gonosztevőért senki még csak kérni se merjen, kimondá a gyűlés, hogy ki érdekökben közbenjár, legyen az főúr vagy nemes, ki legyen közösítve az egyház kebeléből. Ha testvérek közösen birnak egy birtokot, közülök csak egy tartozik a királyt hadba követni. A IV. László király halála óta felállított új vámok szünjenek meg. Az egyház maradjon meg a maga szabadságában. Jövedelmeit széküresedés esetén a király ne foglalja le. A püspökök magánvagyonukról halálok esetére szabadon intézkedhetnek; ha nem teszik, vagyonuk a királyra száll. Nemesre és papra adót kivetni nem szabad. A nemes tetszése szerint másnak szolgálatába állhat, de őt arra kényszeríteni nem szabad. A megyékben csak a nádor, távollétében pedig a megyei bírák itéljenek. A nádorispán a szabadban, még pedig tavaszszal, nyáron vagy őszszel tartsa gyűléseit, és más hivatalt ne viseljen. Két esztendeig az egész országban egyféle öt próbás pénz legyen, t. i. a pénz egy ötöd része legyen nemtelen fém; azután tíz próbás pénzt verjenek. A ki e pénzt nem fogadja el, az minden jobbágy-telek után a kamara haszna fejében fél fertót fizet; a ki pedig maga ver pénzt, veszítse el birtokát vagy házát, s azon felül érje őt a törvényes büntetés. Hogy a királyné udvarának meg legyen a kellő fénye, kimondták, hogy abban csak magyar nemesek legyenek, ne idegenek, s hogy a királyné oldala mellett állandóan néhány főur legyen, a kiket a király választ. A király udvara fényének emelése és az ország jobb kormányozhatása végett pedig elhatározták, hogy a király évnegyedenként egy-egy püspököt s az országgyűléstől választott két tanácsurat tartson maga mellett, a kik nélkül nem történhetik semmiféle adomány, kinevezés vagy egyéb fontos ügy. Végül kimondá a gyűlés, hogy ha az országnak valamely része bármi oknál fogva attól elszakad, a király köteles azt visszaszerezni, ellenkező esetben a kalocsai érsek a püspökök beleegyezésével sujtsa egyházi átokkal őt. Ugyanez a büntetés érje a királyt akkor is, ha a koronázáskor, az ó-budai gyűlésen, vagy az ujabban hozott törvényeket meg nem tartja.
Az országgyűlés befejeztével azután a főpapok és főurak a hozott határozatok értelmében részletes szabályokat állítottak össze a végrehajtás czéljából. Megállapították, hogy a hatalmaskodás, emberölés, tolvajlás, utonállás s más erőszakoskodás kinyomozására a király vármegyénként tizenkét nemest válaszszon, a kik között legyen a négy vármegyei biró is. A hatalmaskodók jószágát ne dúlják fel, hanem a bírónak s a kárvallott félnek járó részt foglalják le az elégtétel meg nem történtéig. A gyilkosnak a király csak úgy kegyelmezhet, ha a megölt testvérei és rokonai beleegyeznek. A nemes ember, a ki mezőn vagy falun kívül vesz el valamit mástól, fizesse annak tízszeresét, nagyobb részben a sértett, kisebb részben a bíró kezéhez. Ha faluban vagy udvarhelyen vett el valamit, büntessék mint hatalmaskodót. A ki a kamara hasznát nem fizeti meg, annak birtokát egy-egy főpap jelenlétében a kamarai ispán foglalja le és kezelje mindaddig, míg a tartozás vagy bírság ki nem egyenlíttetik. Ha valamely főpap vagy főúr, vagy akár a királynak, királynénak szolgája vagy tisztje vesz el valakitől valamit, ura tartozik a kárvallottnak eleget tenni. Végül kimondák, hogy paraszt vagy nemes ember jobbágya, ha tartozását lefizette, tetszése szerint elmehet más úrhoz, vagy akárhová. Útjában vámot nem szabad tőle szedni. Az utas, ki teher nélkül jár, a jövevény, a ki idetelepszik s mindazok, a kik papnak, nemesnek élelmet szállítanak, szintén vámmentesek. A rendeletek végrehajtásáról két nádorispán gondoskodott; egyik: Apor nádor a Duna bal partján, a másik: Rátót Lóránt a jobb parton. Az utóbbi volt egyuttal a kunok bírája is.
Alig oszlott szét az országgyűlés, a megyékben tényleg elkezdődött a hatalmaskodások nyomozása. De a dolog nem ment könnyen. A bűnösök mindenképen igyekeztek a bírákat kijátszani, s e czélból még az okirathamisítástól sem rettentek vissza.
III. Endre király ezüst pénze.
Előlapján a király koronás feje: hátlapján a kettős kereszt, csillaggal és a holddal gerendái között.
(Veszerle: Érm. Táblái-ról.)
A király, bár az ország nagy része az ő pártján állott, csak kevés emberben bízhatott. Leghívebb emberei voltak: Demeter pozsonyi és zólyomi ispán, továbbá Ernye bán fia István országbíró, az Ákos nemzetségből, Rátold tárnokmester, Domokos, Amadé nádor és végül Pál mester a Szécs nemzetségből, Komárom-, Mosony- és Győr-megyék főispánja. A király formális szövetséget kötött velök. Az Ernye bán fia: Istvánnal kötött szövetség szerint Endre és neje megígérik Istvánnak, hogy míg hű marad hozzájok, iránta és atyjafiai iránt mindig hajlandósággal viseltetnek; megsegítik minden bajában, soha el nem hagyják. Ha István ellen vádat emelnének, a király előbb meghallgatja őt, s ha a vád alól nem tisztázhatná magát, nem bántja azonnal, hanem udvarából távozni engedi. Ellenségeit sem bántja, a kiket István hoz udvarába: vagy kibékül velük, vagy szabadon bocsátja őket. Viszont Ernye bán fia István megfogadja, hogy a király parancsára bármely zavargó ellen megy; azonban a királynak az ő tudta és beleegyezése nélkül azzal békét kötnie nem szabad. A király barátjainak barátja, ellenségeinek ellensége lesz s urát a külföldre is elkíséri. A kötött szövetséget mind a király, mind az országbíró esküvel megerősítették, kijelentvén, hogy ha megszegnék, az esztergomi vagy a kalocsai érsek átkozza ki őket. István azon felül veszítse el minden jószágát, s mint hűtelen felségsértő és hitszegő előtt legyen elzárva a törvény útja s minden méltóság.
Az országbíró a szövetséglevélben különösen kiemeli, hogy Endre királyt született urának tartja, s még a pápa s érsekek ellen is kész őt szolgálni.
Jól tudta, hogy mely részről fenyegeti Endrét leginkább a veszély. VIII. Bonifácz pápa ugyanis már határozottan pártját fogta Róbert Károlynak. Hogy védenczét a magyar királyi székbe segítse, a megüresült püspöki székeket az Anjouk hiveivel töltötte be, nem törődve a magyar király jogával, melynél fogva a püspököket ő nevezi ki. Igy például 1297 tavaszán Mária királyné káplánját spalatói érsekké nevezte ki. Nemsokára a zárait áthelyezte máshová s utódjává egy olasz szerzetest tett, Sebenicóban pedig Mária királyné s a Brebiriek kérelmére külön püspökséget állított fel.
Legnagyobb fontosságú volt azonban az, hogy Gergely érseket sikerült megnyernie. Hogy e nagyravágyó embert hatalmában tartsa, nem erősítgette meg, hanem egyelőre csak az esztergomi érsekség kormányzójává nevezte ki, kezében hagyván a fehérvári prépostságot is, melyet már azelőtt viselt. Egyuttal felhatalmazá őt, hogy mindazokat, a kik ezen intézkedésnek ellene szegülnek, minden felebbezés mellőzésével, egyházi és világi büntetéssel sujthatja.
Csakhamar egy különös ügy elintézését bízta rá. Meghagyta neki, hogy vizsgálja meg Henrikfia Iván és társai ügyét, s oldja fel őket az egyházi átok alól, föltéve, hogy a dolog úgy van, a mint azt Iván a pápához intézett levelében előadja. A rakonczátlan főúr ugyanis a pápával elhitette, hogy őt és társait csak azért sujtották egyházi átokkal, mert a Magyarországon járt pápai követnek megigérte, hogy királyul nem ismer el mást, mint a kit a szentszék megerősít, s mivel Endrének engedelmeskedni nem akart.
VIII. Bonifácz pápa bronzszobrocskája Bolognában.
(Tull Ö. rajza.)
Az érsek csakugyan feloldotta Ivánékat az átok alól és csakhamar határozott ellentétbe helyezkedett a királylyal, sőt magával az országgyűléssel is.
Az országgyűlés az 1298-i határozat értelmében 1299. május 9-én Pesten a dominikánus-templomban nyílt meg. A király, a püspökök, urak, nemesek az ország sulyos dolgainak tárgyalására, az ellenséges felek kibékítésére jöttek össze e helyen. Gergely érsek azonban távol maradt. Csak követeit küldé el, a kik panaszt tettek, hogy többen s maga Endre király is háborgatják az egyházmegye birtokait. Endre király kijelenté, hogy ha csakugyan megsértette volna az egyházat, készséggel aláveti magát a főpapok s más igazságos férfiak ítéletének. De Gergely érsek ezzel nem elégedett meg. Mint pápai követ, átok terhe alatt megtiltotta a püspököknek, hogy a gyűlésen részt vegyenek s őket magához, Veszprémbe rendelte. A püspökök e gyanus helyre – Iván és társai közé – elmenni vonakodván, az érseket egyességre akarták bírni. E végből a király s az országgyűlés beleegyezésével két főpapot küldöttek el hozzá, hogy őt az országgyűlésre hívják. De Gergely a követeket nem bocsátotta maga elé, csak fenyegetőzött. Majd otthagyta székhelyét s a Drávántúlra, Iván bán egyik várába vonult.
Az országgyűlés ennek következtében felbomlott. De mielőtt az urak szétmentek volna, a királylyal egyetértve kijelenték, hogy minden interdictum, a mit Gergely érsek netalán kimond, semmis és érvénytelen. Egyuttal Imre váradi püspök a király s az egybegyűlt püspökök, főurak, nemesek nevében és megbízásából a pápához Gergely érsek ellen felebbezést jelentett be, a melyben elmondá, mikép viselte magát az érsek a király, a püspökök s az országgyűlés iránt; hogy a hűtelenek közé vonta magát, a kiket az egyház kebeléből kizárt; hogy „az ország e pestiseit”, a kik minden büntetésre volnának méltók, megerősíté gonoszságukban; hogy feloldá őket az egyházi átok alól a nélkül, hogy elégtételt adtak volna s hogy megkérdezte volna azokat, a kik őket kiközösíték; sőt e gonoszokat az országgyűlés megbontására is izgatta. Mindezt – ugymond a püspök – a pápa előtt bebizonyítani kész, s ezzel III. Endrét, Magyarország királyát, a főpapokat, káptalanokat, főurakat s az egész országot az apostoli szentszék különös oltalmába helyezé. (1299. junius 6.)
E közben a Dráván-túli részekben az olasz püspökök kinevezése megtette a hatását. Az Anjouk pártja napról napra gyarapodott. A Brebiriek, a Babonikfiak: István, János, Radoszló és Ottó nyiltan részökre állottak s fegyvert fogtak mellettök. Ámde Tomasina királynő hadat indított ellenök s őket néhány hét alatt ismét engedelmességre szorítá. Gergely érsek ily körülmények között meghátrálni volt kénytelen. Tehetetlenségében aztán úgy bosszúlta meg magát, hogy egyik-másik ellenfelét, mint például Péter erdélyi püspököt, egyházi átokkal sujtotta.
Magyar szentek képei Ágnes királyné diptychonján.
Balról Szt. István és Szt. Imre; jobbról Szt. László és Szt. Erzsébet.
Tull Ö. rajza.
Hogy uralmát a fenyegetett vidékeken biztosítsa, Endre behívta nagybátyját: Morosini Albertinót; fiává fogadta, halála esetére jószágai örökösévé, egyuttal pedig Szlavónia herczegévé tette. Pozsega vármegyét is neki adta örökös joggal és biztosítá, hogy ha fia születnék, Albertino vagy fiai közvetlenül az után következzenek. A király ezen intézkedését a magyar urak is helyeselték.
Julius közepére a főpapok, főurak és nemesek ismét összegyültek Pest mellett, és hol Budán, hol Pesten, hol a Rákoson tanácskoztak. Egyhangulag kijelenték, hogy Albertinot, a ki Endre királyt gyermekségétől fogva mint édes fiát nevelte, mint az ország drága kincsét híven őrizte, a nemzet kívánságára az országba hozta, rá tömérdeket költött s magát érte sokféle viszontagságnak kitette, utódaival együtt fölveszik a magyar nemesség körébe.
Pestről a király a kalocsai érsekkel, a püspökökkel, főurakkal, valamint a nemességgel Székes-Fehérvárra vonult, a hol folytatták a tanácskozást. A király itt az erőszakos Csák Mátyus helyébe, a ki ujabban is nyilt engedetlenséget tanusított, Aba Amadét tette nádorává. A rakonczátlan főúr ellen Demeter főispánt küldé, a ki azután Csák holicsi várát be is vette. A hűtelen Gergelyt is megbüntette Endre király: az esztergomi várat, a veszprémi főispánságot s az érsekség összes birtokait elvette tőle és Dívéki Iroszlóra meg Barleusra, Csák Mátyus ellenségeire bízta.
A király szigora azonban nem riasztotta vissza ellenségeit, sőt inkább növelte makacsságukat. Brebiri György egyenesen kiment Nápolyba és sürgette II. Károlyt, hogy unokáját, a tizenkét éves Róbert Károlyt küldené el vele Magyarországba. Csakugyan II. Károly 1300. február elején elhatározta, hogy unokáját beküldi. Fegyverkezett, horvátországi és tengermelléki híveit megerősíté birtokaikban és tudtokra adá, hogy kivánságokat teljesítve, közéjök küldi unokáját; fogadják tisztességgel és segítsék híven tanácscsal és fegyverrel.
III. Endre és párthívei e készületek hírére nem ijedtek meg. Pünkösd táján Pesten ujból országgyűlést tartottak és folytatták a harczot a hűtelen főurak ellen. Csák Mátyus öccsére és más hűtelenekre Iroszló és Barleus támadott, akik a hatalmas főúr makacsságát végre megtörték. A Henrikfiakat jó szerével vonták Endre pártjára. Maga Iván bán tudni sem akart többé az Anjoukról, megbékült a királylyal, s testvérével együtt elhatározta, hogy a Morosini s a Henrikfiak családját házassággal kötik össze.
II. Károly e közben Brebiri György s több olasz meg franczia úr kíséretében, két gályával s egy teherhordó hajóval unokáját csakugyan beküldé Magyarországba. A kis királyfi Barlettából indult el s augusztus elején Spalatóba érkezett.
Ágnes királyné antipendiuma vagy oltárkendője.
A berni múzeumban. Tull Ö. rajza.
Endre udvarában könnyedén vették a dolgot, mikor értésökre esett. A püspökök János kalocsai érsekkel egytől-egyig a király pártján voltak. Albert király igérte, hogy a nyárra seregével Magyarországba jön és Endrének segítségére lesz a lázadók leverésében. Még a pápa: VIII. Bonifáczius is semlegesen viselte magát. Bonzano Péter, Endrének Rómába küldött követe értesíté erről a királyt, hozzá tevén, hogy a pápa látszólag nem is helyesli, hogy Károly Magyarországba ment. Mindamellett tanácsolta Endrének, hogy a Henrikfiakkal s más urakkal, induljon vetélytársa ellen; könnyen kezébe kaphatja, s akkor mint foglyot elküldheti a pápának. A tréfás kedélyű követ ezt a kardinálisoknak is megmondta s mint urának írja, azok jóízűen nevettek rajta.
A király ügye tehát elég kedvezően állott. De az év vége felé egyszerre csak nagy csapás érte: meghalt édes anyja, legfőbb támasza, s e csapás nagyon megrendíté őt. Maga is betegeskedett, s minthogy hír szerint anyját megmérgezték, ő is attól tartott; gyanakvó lett az emberek iránt, csak nehány olaszban bízott, a kik udvarában voltak, egészségét pedig folytonos orvosság-szedéssel, túlságos óvatossággal még jobban aláásta.
A század fordulópontján Budán volt épen. Január 13-án a nyúl-szigeti apáczák érdekében intézkedett, fölmentvén embereiket minden adózástól, s másnap január 14-én éjfélre hirtelen meghalt. Holttestét a budai várban, a minoriták templomában temették el, mely a mai várszínház helyén állott.
Külföldön azt beszélték, hogy méreg oltá ki a király életét. Állitólag Domokos tárnokmester és Demeter pozsonyi ispán valami olasz udvarnokot fogadtak volna fel, a ki mérgezett késsel darabolta szét a király ételét, s úgy mérgezte meg őt.
Ez volt vége a honalapító Árpád utolsó fisarjadékának. Hívei őszintén fájlalták halálát. Ernyebánfia István országbíró im e megható szavakkal siratta urát: „Letört Szent István első magyar király vérének, fiú-ivadékának, törzsének utolsó arany ágacskája, s a főpapok, főurak, a nemesség és Magyarország minden rendű és rangú lakosa érzé, hogy elveszté született urát s mint Ráchel gyermekeit, úgy keseregte halálát…”
Ágnes királyné mindjárt másnap, hogy férje meghalt, az ó-budai királyi palotát átadta az uraknak. Nemsokára azután elhagyta az országot; Svájczba vonult a königsfeldi monostorba, s ott a zárdai magányban tölté élete hátralévő részét, gyászolva férjét több mint hatvan esztendeig. Mostoha leányát Erzsébetet a töss-i kolostor fogadta falai közé.
A jelen század elején s utóbb, 1849-ben, irodalmunkban élénk vita folyt arról: hogy a franczia eredetű Crouy-Chanel grófok az Árpádok férfi-ágának egyenes leszármazottjai-e vagy nem? A közrebocsátott családi okmányok szerint, III. Endre királynak, mielőtt Magyarországba jött, két fia lett volna, úgymint Felix és Márk, a kik a francziaországi Crouy és Chanel nevű jószágot bírván, a Crouy és Chanel grófoknak nevezték magokat. E birtokokat nagyatyjok: István, II. Endre király fia szerezte és hagyta fiára: Endrére, a ki viszont a maga fiainak adományozta. Az okmányok hitelessége ellen azonban komoly kételyek merültek föl. Egy az, hogy miután utószülött István herczeg csak 1236-ban jött a világra, fiának: Endrének 1279-ben bajosan lehetett még fia. De föltéve, hogy ez megtörténhetett, az már teljesen valószínűtlen, hogy Crouy-Chanel Felix, Endre állítólagos fia, mikor 1286-ban meghalt, három gyermeket hagyott volna hátra. Mert e szerint Endre huszonöt éves korában három fiú nagyatyja lett volna már. Más az, hogy érthetetlen: miért hagyta Endre király e fiait külföldön, mért nem hozta be az országba, mikor Magyarország trónjára került? Miért nem adományozta nekik Szlavónia herczegségét, miért nem biztosította nekik az ország koronáját? A tőle fönmaradt oklevelekben egyetlen egy szóval sem említi, mintha fiúgyermeke volna, sőt a Morosini Albertino részére kiállított oklevelében csak születendő fiáról illetőleg fiairól beszélvén, kétségtelen, hogy akkor (1299.) fiúgyermeke még nem volt. Mindezek alapján határozottan állíthatjuk, hogy a Crouy-Chanel-féle okiratok hamisak, s hogy azon állítás, mely szerint az említett grófok az Árpádok egyenes ivadékai volnának, teljesen alaptalan.
* * *
