16. Köz- és műveltségi állapotok az Árpád-házi királyok idejében.
16. Köz- és műveltségi állapotok az Árpád-házi királyok idejében.
Az ország területe és lakosai. Határok. Mellék-országok. A magyar királyok czíme. Az avarok, gepidák, szlávok, kabarok. A székelyek és az oláhok. Izmaeliták. Jakut arab geografus tudósítása rólok. A besenyők. A kunok. Petachin tudósítása a kunokról. A németek és flamandok. A szászok. A szepesi szászok kiváltságai. Olaszok. Zsidók. Közjogi szervezet. A király. A felségjogok. A királyi tanács. A székesfehérvári törvénynapok. A királyi szék betöltése. Kinnamosz görög történetíró a magyar trónörökösödésről. Az ifjú királyság intézménye. A koronázás. A hitlevél. Királyi székhely. A király czíme. Kormányszervezet. Királyi udvar. Udvari tisztségek: a nádorispán, a királyi udvar bírája, a tárnokmester, a kanczellár. Egyéb udvari méltóságok. Vidéki kormányzat. A vármegyék. A legrégibb magyar vármegyék. A vármegyei szervezet. A várispán. A várudvar bírája. Század- és tized-kerületek. Falusi kormányzat. Különálló kormányzati területek. Az ország rendei. A főpapok. A szabadok. A várjobbágyok. Várnépbeliek. Szabad parasztok. Szolgák. A városi polgárság. A várszerkezet átalakulása Nagybirtokú családok. A hűbériség meghonosulása. A várjobbágyság megszünése. A vidéki kormányzat megváltozása. A nemesség előtérbe lép. Az ispán és alispán. A szolgabirák és esküdtek. A melléktartományok s viszonyuk az anyaországhoz. A törvényhozó hatalom gyakorlása. Országgyűlések. A bírói hatalom. Királyi, községi és földesúri bíróságok. Törvényszéki tárgyalás. Bizonyítás. Istenítéletek. A váradi regestrum. Perdöntő bajvívás. Itélethozatal. A magyar állam jövedelmei. A királyi kincstár jövedelmei. Honvédelmi viszonyok. Nemzeti sereg és királyi sereg. Várak. Az egyház állása az Árpádok korában. Püspökségek. Káptalanok. Szerzetes-rendek. Szent-Benedek rendje. Czistercziták, premontreiek, karthauziak. Szent-Domokos, Szent-Ferencz s Remete-Szent-Pál rendjei. A lovagrendek: a templomosok, az ispotályos vitézek s a német lovagrend. Női szerzetes-rendek. Az egyház kiváltságai. A műveltség. Iskolák. Alsó-, közép és felső-iskolák. A csanádi iskola. Hittudományi iskolák. A veszprémi egyetem. Leány-iskolák. Külföldi főiskolák látogatása. Könyvek ritkasága. A könyvek latin nyelven voltak írva. Magyarul irott emlékek. A Halotti beszéd és a Königsbergi töredék. Árpádkori költői irodalmunk. Énekmondók (igriczek, joculatorok, regősök). A történetírás. Krónikák: Béla király névtelen jegyzőjének és Kézai Simonnak krónikája. A Nemzeti krónika. Legendák: Szent-István nagyobb és kisebb legendája. A Hartvik-legenda. Szent-Imre, Szent-Gellért, Szent-László, Szent-András és Szent-Benedek legendái. A Margit-legenda. Rogerius „Siralmas éneke”. Julián szerzetes útleírása. A nyugati művészet meghonosulása. Az építészet. A székesfehérvári bazilika. A bazilika-stíl. A pécsi székesegyház. Kora román-stíl. A tihanyi, pannonhalmi és veszprémi altemplomok. A byzanczi stíl hiánya. A kifejlett román és átmeneti stíl. Ezen stíl jellemzése és legkiválóbb emlékei. A jáki templom. A gyula-fehérvári székesegyház. A zsámbéki templom. A szobrászat. Legrégibb szobrászati emlékeink. A pécsi székesegyház altemplomának domborművei. Az esztergomi székesegyház fönmaradt részletei. Oszlopfők. A dömösi monostor domborművű maradványai. A bényi templom domborművei. A gyula-fehérvári és jáki templom szoborművei. Monumentális szobrászati alkotások. Szent-István és Szent-László hermái. Síremlékek. Szent-István és Szent-László szarkofágja. A festészet. A veszprémi Gizella-kápolna falfestményei. A veleméri, turnischai, zsegrai, martyánczi, tótlaki, feketeardói, mármaros-szigeti, hárskúti, ócsai stb. templomokban levő falfestmények. Nemzeti elem régi falfestményeinken. Életmód az Árpádok korában. Freisingeni Ottó tudósítása. A nép foglalkozása. Az urak és királyok szórakozása. A közügyek iránt való érdeklődés. Vallásos érzület. Mulatságok, ünnepélyek. Béla herczeg, IV. Béla fiának nászünnepélye. Viselet. Az Árpádkori magyarok jellemzése. Mivel tartozik a nemzet az Árpád-családnak?
Mielőtt hazánk közállapotait s műveltségi viszonyait az Árpádok korában ismertetnők, röviden meg akarunk emlékezni az ország akkori területéről s lakosairól.
Maga az anyaország a XIV. század elején, vagyis az Árpádház kihalása idején valamivel nagyobb területet foglalt el, mint a mai Magyarország. A honfoglalás korában azonban a nemzet még szűk határok közé szorult. Az egész felföldet, Erdély keleti, délkeleti és nyugati részét sűrű erdők borították. E vidékek vagy teljesen lakatlanok voltak, vagy csak igen gyér lakossággal bírtak. Ugyanazt mondhatjuk a Dráva-Száva közének nyugati vidékéről.
A magyarok, mint pásztorkodással foglalkozó nép, természetesen az ország közepét elfoglaló rónát: a Nagy-Alföldet s az azt környező halmos vidéket lepték el; különösen a folyók mentét, a hol nagyszámú barmaiknak, lovaiknak legelő kínálkozott. Lassanként a népesség szaporodtával és a műveltség terjedésével a folyók mentén mindjobban fölfelé nyomultak. Külső országokból is – keletről, északról, nyugatról és délnyugatról – mind sűrűbben érkeztek a jövevények, a kik az országnak kevésbé lakott vagy lakatlan vidékeit megszállván, azokat is a műveltség körébe vonták.
Az idegenek bevándorlása ugyan már Géza fejdelem és István király idejében kezdődött, nagyobb arányokat azonban főleg a XII. század közepén s a XIII. században öltött. Az ország legészakibb vidékei: Árva, Turócz, Liptó, Zólyom, Felső-Gömör, Torna, Felső-Zemplén, Sáros, Ung, Bereg és Mármaros-megyék csak a XIII. században lépnek be történelmünkbe. Csak Szepesre esik már előbb – a XII. század végén – némi halvány fény.
A határok a szomszéd országokkal nem voltak pontosan megállapítva. Erre csak az érdekek összeütközése idején került a sor. Lengyelország Chrobri Boleszláv idejében egész a Dunáig, a Garam s talán az Ipoly mentén terjeszkedett, mígnem István király 1018 táján visszaszorította. Magyarország és Csehország között a XI. század végén is még úgy látszik kétes volt a határ, a mennyiben a prágai püspökség egész a Vágig terjeszkedhetett. Nyugatra, Németország felé a magyarság legtovább nyomult. A fejedelmek idejében a Morva-mező egy része Wagram és Korneuburg, továbbá a Thaya vidéke hozzánk tartozott. Szent-István idejében a II. Konrád császárral folytatott háború után a Lajtától a Fischáig, továbbá a Morvától a Thayáig terjedő országrészről, Aba Sámuel idejében pedig a Lajtáig érő területről mondottak le a magyarok. Azóta nyugat felé a Morva s a Lajta vize képezik a határt. IV. Béla idejében Stíria is magyar uralom alá került, de csak rövid időre.
Délnyugat felé eleinte nem terjeszkedtek őseink. A szegényes, hegyes vidék nem bírhatott reájok nagy vonzóerővel. Szent-László király volt az, a ki a magyar uralmat a Dráván-túli vidékekre is kiterjeszté. Hódításait utóda: Kálmán gyarapítá, a ki – mint tudjuk – a dalmát tengerpartot, a szigeteket, sőt Bosznia egy részét is az országhoz csatolta. A görög császárok kezdetben a Szerémség egy részét hatalmokban tarták; Mánuel császár szintén bírá. A görögök uralma azonban nem volt tartós: a magyarok a Szerémséget Salamon király, majd utóbb III. Béla korában visszafoglalták, sőt az utóbbi király házassága révén a Száván túl fekvő vidéket, az úgynevezett Tulsó-Szerémséget is megszerezte. A szerb s a bolgár föld, valamint a mai Oláhország (Havasalföld) egy rész és Moldva – a XIII. században Kunország – szintén Magyarországhoz tartozott.
Északkeleten, Oroszország felé, Kálmán király óta igyekeztek tért foglalni királyaink. III. Béla király birtokába vette Halicsot, s bár elveszté ismét, fia: Endre ismét visszaállítá a magyar uralmat e vidéken, sőt Lodomeriát is fenhatósága elismerésére kényszeríté.
A magyar uralom terjedését királyaink czíméből is láthatjuk. Az első királyok csak egyszerűen a magyarok vagy Magyarország királyai-nak nevezik magukat. Kálmán fölveszi a Horvátország és Dalmáczia királya czímét, a melyet utódai is viselnek. Vak-Béla Ráma királyának is nevezi magát. II. Béla Halicsot, Imre Szerbiát, II. Endre Lodomeriát, IV. Béla Kumániát s végül V. István Bulgárország-ot csatolja czíméhez. Feltünő, hogy királyaink czímében sem Erdély, sem Szlavónia, – a Dráva-Száva köze, vagyis a mai Horvátország – nem fordulnak elő. Ebből nyilvánvaló, hogy az Árpád-házi királyok idejében Erdély és Szlavónia szorosan Magyarországhoz tartoznak.
)
Királyaink czíméből azonban nem szabad a felsorolt országok valóságos birtoklására következtetnünk. A czím csak a magyar király fenhatóságát mutatja az említett országok felett. Annyi kétségtelen, hogy az Árpádok Keleti-Európa fejedelmei között igen tekintélyes állást foglaltak el, s hogy Európa keleti s északkeleti országai között hazánk volt a leghatalmasabb.
Lakosság tekintetében Magyarország az Árpádok korában ép oly tarka képet mutat, mint jelenleg. Mikor őseink az országot elfoglalták, már többféle népet találtak itt: nyugaton – a Fertő vidékén – csekély számú avarok-at, a Tiszán-túl gepidák-at, végül az egész országban szétszórtan: szlávok-at (szlovéneket). Az avarok s gepidák úgyszólván nyomtalanul eltüntek; a szlávok a magyarságba olvadtak, minek bizonyítéka a nyelvünkben előforduló sok szláv szó, továbbá számos magyarországi folyó- és helynév.
A magyarokkal együtt, mint tudjuk, a kozároktól elszakadt kabarok is beköltöztek. E kabarokról Konstantin Porphyrogenitus császár írja, hogy igen vitézek, csatában előljárnak, s hogy nyelvökre nézve különböznek a magyaroktól. Tudósaink törököknek tartják őket s azt vélik, hogy a mai palóczok, a kik a Bikk-, Mátra- és a Karancs-hegységet a környékbeli síksággal lakják, s több régi sajátságot őriztek meg hegyeik között, tőlük származnak. Nevöket onnan kaphatták, mert főleg vadászattal foglalkoztak. (Palócz, a mai tót nyelvben polovecz = vadász).
Béla király névtelen jegyzője szerint a honfoglaló magyarok kozárok-at, oláhok-at és székelyek-et is találtak volna már itt. Ő azonban korának állapotait viszi a multba vissza, s így hitelt nem érdemel. Kozárok hiteles történeti adatok szerint sohasem laktak Magyarországon. Akiket ő így nevez, s a kik szerinte a Tiszától Erdélyig s a Szamosig laktak, nem kozárok, hanem szlávok voltak; kozár tótul ugyanis annyit tesz, mint kecskepásztor.
A székelyekről régi krónikáink alapján az a nézet, hogy azok Attila hunjainak egyenes ivadékai. Ez a nézet azonban téves. Bajosan hihető ugyanis, hogy a hunok egy töredéke majd ötszáz éven keresztül lappangjon Erdély hegyei között a nélkül, hogy a körüllakó népek tudomással bírjanak róla; még bajosabban, hogy mikor a magyarok Atelközben tanyáztak, s így a székelyek közvetlen szomszédságába kerültek, ezek nem csatlakoztak hozzájok, hanem bevárták, míg a magyarok Oroszország felől bejöttek az országba s a Tiszán-túli vidéken kezdtek terjeszkedni. Az is feltünő, hogy nevöket elfelejtették. A hun atyafiságot leghatározottabban megczáfolja a székely nyelv, mert teljesen olyan, mint a magyar s ugyanazon a fejlődésen ment keresztül. Nyilvánvaló tehát, hogy a székelyek nem a magyarok előtt lakták Erdélyt s úgy csatlakoztak évszázadok mulva hozzájok, hanem megfordítva: úgy telepítették őket Magyarországból Erdély bérczei közé. Mikor történt e telepítés? Határozottan meg nem mondhatjuk. Annyi kétségtelen, hogy az Árpádok korának elején inkább, mint vége felé; mert a székelyeknél sokáig megmaradt a törzsszerkezet, mikor a tulajdonképeni Magyarországon már híréből sem ismerték. Az áttelepítésnek tehát olyan időben kellett történnie, mikor a törzsszerkezet a magyarok között is még fennállott. Utóbb királyaink a székelyeket határőrökül használták a besenyők, majd a kunok ellen. Innen kapták nevöket is; mert székely régen határőrt jelentett.
Az oláhokat még a székelyeknél is régebbi lakosoknak tartották és tartják némelyek. Azt állítják ugyanis, hogy a Trajanus idejében Dácziába telepített római lakosoknak volnának utódai. Ez az állíítás azonban szintén tarthatatlan. Mert ha Trajanus gyarmatosaitól származnak az oláhok, honnan van, hogy egyetlen egy római helynevet sem őriztek meg? Nevök, a rumun név, továbbá nyelvök s a történelmi emlékek bizonysága alapján csak azt állíthatjuk, hogy az oláhság a Dunától délre eső vidéken, Thrácziában és Albániában keletkezett, mert sok benne a görög, arnauta s még több a szláv – ó-szlovén és ó-bolgár – elem, de nincs benne gót, gepida vagy ó-germán elem. A mi kevés német szó van a nyelvökben, az ujabban az erdélyi szászok nyelvéből került bele. A történelem tanusága szerint először a VI. század elején Thrácziában tünnek fel, s mint pásztorkodással foglalkozó nép, lassanként húzódnak észak felé az al-dunai síkságra s az azt környező hegyes vidékre. Beköltözésök főleg a kunok előnyomulásával indult meg. Történeti emlékeink csak a XIII. század elején szólnak rólok. Mindazonáltal valószínűnek kell tartanunk, hogy egyes rajok már előbb, a XII. század folyamán, vagy talán már a XI. század végén jöttek be.
Az oláhok és székelyek megőrizték nemzetiségöket, míg az Árpádok idejében beköltözött izmaeliták, besenyők és kunok elvesztették azt, beolvadván a magyarságba.
Az izmaeliták először Szent-László idejében említtetnek. Kereskedéssel, de földmíveléssel is foglalkoztak s hihetőleg a Volga mellékéről vándoroltak be. Beköltözésökről Anonymus is tud, megemlékezvén Béla, Bocsu és Hetény nevű bolgár urakról, akik Taksony idejében Bulgárországból jöttek sok néppel és Pesten telepedtek meg.
Nemzetségökre nézve az izmaeliták bolgárok; de lehettek besenyők is közöttük. Mohamedánok lévén, László, valamint Kálmán királyok azon fáradoztak, hogy őket a keresztény hitre térítsék. De bármily szigorú törvényeket hoztak is ellenök, vallásukról és mohamedán szokásaikról nem tettek le; annál kevésbé, mert későbbi királyaink – főleg II. Endre és IV. Béla – pénz dolgában minduntalan rájok szorulván, engedékenyek voltak irántok.
Izmaelita.
(XIII. századi rajz.)
Jakut arab geografus 1220 táján Szíriában, Aleppóban járván, egy nagy csoport „baskir”-t látott. Föltünt neki sötét hajuk és arczbőrük, azért egyet megszólított közülök és kérdezé: merre van hazájok és miképen élnek ott? „Hazánk Konstantinápolyon túl van – válaszolá a kérdezett – egy nép országában, mely a frankok (értsd: németek) közt lakik, s melyet „hungar”-nak neveznek. Mi bár mozlimek vagyunk, az ő királyuknak engedelmeskedünk. Országának szélén vagy harmincz helységben lakunk, melyek közül mindegyik akkora, mint egy kis város. De a hungarok királya nem engedi meg, hogy azokat kőfallal erősítsük, mert fél, hogy fellázadunk ellene. Minden felől keresztények vesznek körül bennünket. Mi a magyarok nyelvét beszéljük, úgy öltözködünk, mint ők, hadseregökben szolgálunk s velök együtt hadakozunk minden ellenségeik ellen. Mi ide az egyházi törvényeket jövünk tanulni. Mikor hazánkba visszatérünk, tisztelettel fogadnak bennünket s a vallás ügyét bízzák reánk.” Kiváncsi lévén megtudni, hogy mikép vehették fel az iszlámot, holott minden oldalról keresztények környezik őket, Jakut az iránt is kérdezősködött s válaszul azt nyeré, hogy a vének állítása szerint hajdan hét mozlim férfiú jött volna Bolgárországból (t. i. a Volga-melléki Bolgárországból) Magyarországba s megtelepedvén a „baskirek” közt, fölvilágosíták őket vallásuk hamis voltáról s az iszlám egyenes utját mutatták meg neki. Igy lettek mohammedánokká. Természetesen ez csak szóhagyomány. Bizonyos, hogy mikor az izmaeliták Magyarországba jöttek, már mohammedánok voltak.
Az izmaelitákról vagy szerecsenekről (saraceni) még II. Endre idejében is történik intézkedés, mint láttuk. IV. Béla korában említik őket utolszor. Azontúl nyomuk vész. A tatárjárás alkalmával nagyobb részök hihetőleg elpusztult vagy szétszóratott; a megmaradtak csekély számuknál fogva nem tarthatták meg nemeztiségöket, hanem megmagyarosodtak.
Első királyaink alatt a besenyők is nevezetes szerepet játszottak. Ők szüntelen nyomukban voltak őseinknek. Kiverték őket Lebediából, ki Atelközből s elhagyott szállásaikat a magok számára foglalták el. Miután a magyarok átköltöztek a Kárpátokon, kelet felé szomszédaikká lettek. A X. század folyamán a két nép, mely annyiszor harczolt egymással, látszólag megbékült. A sűrű erdőségek, melyek Erdély bérczeit boríták, elválasztották őket egymástól. Aztán meg a magyarok, megemlékezvén a multról, kerülték a besenyőkkel való összetűzést. Pedig a görög császárok szerették volna a két népet összeveszíteni egymással. Konstantin Porphyrogenitus tudósítása szerint a császár egy izben egy Gábriel nevű szerzetest küldött a magyarokhoz, azzal a felszólítással, hogy támadják meg a besenyőket s verjék ki tanyáikból; hisz az a föld valamikor úgyis az övék volt. De a magyar fejedelmek kereken megtagadták a császár kívánságát. „Mi nem avatkozunk ebbe! – mondták. Nem hadakozunk a besenyőkkel, mert gonosz legények, nagy a földjök és számos a népük. Szó se legyen többé rólok!”
Ha a legendának hitelt adhatunk, először Szt. István király tűzött össze velök. Annyi bizonyos, hogy a XI. század folyamán ismételten becsaptak az országba, mígnem a kunok előnyomulván, hatalmokat megtörék. Beköltözésük már Szt. István idejében kezdődött. A kunokkal folytatott harczok alatt különösen sokan jöhettek be az országba. Királyaink főleg a nyugati határ mentén telepíték meg őket, hogy azt védelmezzék. Máshol is kaptak szállást. Nagyobb telepeikkel Mosony-, Sopron-, Győr-, Fejérvár-, Csanád-megyékben, a kisebbekkel: Arad-, Bács-Bodrog-, Baranya-, Bars-, Bihar-, Borsod-, Heves-, Komárom-, Nyitra-, Pest-Pilis-Solt-, Pozsony-, Somogy-, Szabolcs-, Temes-, Tolna-, Torontál- és Zala-megyében találkozunk. Szlavóniában és Erdélyben is laktak. Emléköket a maig fenálló Besenyő, Besnyő, helynevek őrzik. A besenyők külön ispánok és bírák alatt éltek. Ispánjaikat három évenként a nádor nevezte ki. Hihetőleg ők vezették a besenyő csapatokat a harczba, ők intézték el a népök között fölmerült pörös ügyeket. A hadakozó besenyők két-két lótól hat pénzt adtak ispánjoknak, a nem hadakozó ellenben egy-egy lótól.
Mind a besenyőknél, mind az izmaelitáknál számosabbak voltak és nagyobb szerepet is játszottak a kunok. E nép eredetéről és régebbi történetéről már akkor szólottunk, midőn először tűnik fel történelmünkben. Betöréseikről, megtelepedésükről, szereplésükről a tatárjárás idején s végül a kisérletekről, melyek megtérésüket és rendbeszedésüket czélozták, oly részletesen emlékeztünk meg, hogy többet mondani rólok szinte fölösleges. Csupán életmódjuk jellemzéseül közöljük a XII. században élt Petachia, regensburgi rabbi útleirásából az alább következő részletet. A rabbi eredeti hazájukban, a Fekete-tenger mellékén kereste fel őket. Miután Kievet elhagyta, hat napi út után a Dnjeper-folyóhoz ért. E folyón túl laktak a kunok, a kiknek országát utazónk Kedár-ország-nak nevezi. „Ezen ország lakosai, – úgymond – a hajót nem ismerik. Ha valamely folyón át akarnak kelni, összevarrnak vagy tíz lóbőrt, kötelet erősítenek hozzá s ezt lovaik farkához kötik. Ez meglévén, szekereikkel s holmijokkal a bőrön elhelyezkednek s kényelmesen átúsztatnak a vízen. Kenyeret nem esznek, hanem csak tejben főtt rizst és darát, továbbá vajat és sajtot. A húst darabokra vagdalják, nyereg alá helyezik s azután nyargalva megpuhítják. Ha esküsznek, megszúrják ujjokat s a vért kiszivatják azzal, a kinek esküsznek. Azt gondolják, hogy ily módon vérök és húsok az idegen testbe megy át. Más módja az eskünek nálok, hogy emberformájú érczedényt megtöltenek tejjel, melyből mindkét fél iszik. Ekképen tett esküjöket sohasem szegik meg. Sátrak alatt laknak. Éles látásuak és szép szemüek. A nyillal kitűnően tudnak bánni, úgy hogy a madarat röptében is lelövik. Szokásuk, hogy a nők éjjel-nappal siratják meghalt szüleiket mindaddig, míg az elhaltnak fia vagy leánya, vagy más közeli hozzátartozója el nem költözik a világból.”
De nemcsak keletről, hanem nyugatról és délnyugatról: Németországból, Olaszországból, sőt csekély számmal Spanyol- és Francziaországból is költöztek be lakosok az Árpádok korában.
Legnevezetesebbek a németek, mert kiváló részök volt a városok építésében s az ipar fejlesztésében. Egyes német vitézek már Géza fejedelem és István király idejében jöttek be. István rájok támaszkodott a pogánysággal vívott harczaiban. A német urak ennek következtében jelentékeny állásra emelkedtek, s kiváló magyar családoknak lettek alapítóivá. Ilyen német eredetű család volt például a Hunt-Páznán-család. A következő királyok alatt is folyvást történtek egyes beköltözések.
Mindezeknél azonban sokkal fontosabb volt a szászok vagy flamandok bevándorlása. Ez állítólag II. Géza király uralkodása idejében történt, bár erre vonatkozó kétségtelen hitelességű adatunk nincsen. A jövevények az Alsó-Rajna vidékéről: Németalföldről költöztek hozzánk s Erdély délkeleti részét, a rólok nevezett szászok földjét szállották meg. Kiválóan földműveléssel és iparral foglalkoztak. A Szeben vagy Szibin-patak mellett várat is építettek, a melynek a neve utóbb az egész Erdőn-túli vidékre ragadt. Eredetét nem tudván az elnevezésnek, a német hét – sieben – szóval hozták kapcsolatba, s e tévedés folytán jutott hét vár Erdély czímerébe. II. Endre 1224-ben szabadságlevélben biztosítá az erdélyi szászok kiváltságait; ezeket az illető helyen részletesen ismertettük.
Röviddel utóbb Magyarországnak és Erdélynek más részét is szállották meg német telepesek. Már II. Géza idejében a tőlök kiállított csapatok a magyar sereg jelentékeny alkatrészét teszik. Imre király ezek segítségével győzi le pártütő öccsét: Endre herczeget. III. Béla idejében már annyian vannak a német vendégek (hospites) – rendesen így nevezik őket középkori okleveleink – hogy 15000 márkára becsülték a királynak tőlök befolyt jövedelmét.
Telepeik közül a gazdag Radna, továbbá Tamáshida a Kőrös mellett, Pest, végül az ország északnyugati vidékén lévő német falvak és városok, a tatárjárás idején említtetnek. A vad ellenség ezeket mind feldúlta, lakosaikat lemészárolta, vagy háztűzhelyök elhagyására kényszerítette.
IV. Béla király az elpusztult országot jobbára németekkel népesítette meg. Sokan közülök a Szepességbe költöztek, melynek németekkel való megszállása azonban úgy látszik, már előbb kezdődött.
A szepesi szászok (hospites Saxones de Scepus) telepeit V. István királynak 1271-ben kiadott kiváltságlevele fűzte össze. Feljogosítá őket, hogy közös bírót választhatnak, ki a szepesi ispánnal együtt Lőcsén üljön törvényt fölöttük és igazgassa ügyeiket, régi szász szokás szerint. Más, kivált királyi bíróság elé nem szabad őket megidézni. Papjaikat szabadon választhatják; erdőségeiket irthatják s az irtványokat tetszésök szerint használhatják; végül szabadon halászhatnak, vadászhatnak és művelhetik a bányákat. Évenként Szt-Márton napján háromszáz finom márka ezüstöt kell fizetniök földbérül, más adótól vagy szolgálattól föl vannak mentve. Kötelességük még, hogy a király felszólítására bármikor ötven lándzsás vitézt állítsanak, s hogy a királyt vagy királynét, ha körükbe jönnek, fényesen fogadják és eltartsák.
Mint említettük, a németek különösen a városi élet fejlődésére voltak nagy hatással. Alig van város Magyarországon, melyet e korszakban egészben vagy részben németek nem laktak volna. Az ország nevezetesebb városairól: Székes-Fehérvárról, Esztergomról, Pozsonyról, Sopronról, Győrről, Nagy-Szombatról, Budáról, Pestről, Szathmárról, Szebenről, Toroczkóról, Varasdról, Szegedről ezt kétségtelenül tudjuk. A királyok valamennyiöket különféle kedvezményekben részesíték.
Olasz lakosokat Esztergomban, Székes-Fehérvárott és Váradon találunk. Az Olasz vagy Olaszi, Olaszfalu és Olasztelek nevű községek szintén olasz lakossággal bírtak valamikor.
Zsidók is számosan voltak az Árpád-házi királyok idejében. Legnagyobb részök az első keresztes hadjárat alkalmával, Cseh- és Németországból vándorolt be hozzánk, üldözőik elől menekülve. László és Kálmán királyok törvényeikben részletesen foglalkoznak velök; szintúgy IV. Béla király.
* * *
Mind e különböző lakosok a magyar törvény uralma alatt állottak s a magyar királynak engedelmeskedtek.
A magyar állam élén Szent-István óta a király állott, a ki mindazokat a jogokat egyesíté magában, a melyeket azelőtt a nemzetgyűlés s a törzsfők gyakoroltak. Hatalma kiterjedt az egész nemzetre.
Első sorban őt illette a törvényhozás joga. Hozzájárulása nélkül törvényt alkotni nem lehetett; ő állapítá meg a törvény kötelező erejét, s azért a törvényeket a király rendeletei-nek is nevezték. Ő gyakorolta a legfőbb bírói hatalmat is, és pedig vagy személyesen, vagy kinevezett tisztviselők útján. Végre az egész országban ő rendelkezett egyedül a haderő felett. Szóval mindazokat a jogokat, a melyeket felségjogok-nak szokás nevezni, az egész ország területére s a lakosság összességére vonatkozólag a király gyakorolta.
Hatalma azonban mégsem volt korlátlan. Rendeleteit mindenkor a királyi tanács (regalis senatus, regale concilium) meghallgatásával adta ki. De a nemzet nagy zöme is befolyt az ország kormányozására, még pedig a székes-fehérvári törvénynapokon. A király itt meghallgatta az eléje került panaszokat s orvosolta a sérelmeket. Ugyanott vonták felelősségre a királytól kinevezett tisztviselőket is, ha tisztjökben netalán valami törvénytelenséget követtek volna el.
A királyi hatalomnak ekképen való korlátozása okozta, hogy a királyság intézménye oly gyorsan szilárdult meg nálunk, s hogy királyaink a tiszteletnek oly nagy fokára emelkedtek, mint a nyugati országok egyikében sem.
A királyi szék betöltése örökösödéssel összekötött választás utján történt. A trón ugyanis az Árpád-családhoz volt kötve, de tagjai közül a nemzet szabadon választhatott. Ez némileg baj volt, a mennyiben gyakori trónviszályokra adott okot.
A XII. században élt Kinnamosz, Mánuel császár kortársa és történetírója azt állítja, hogy a magyaroknál törvény, mi szerint a trón mindenkor az életben levő testvért s nem a fiút illeti. Hazai kútfőink erről ugyan semmit sem tudnak, de a tények Kinnamosz állításának alapos voltát látszanak bizonyítani. I. Endre után ugyanis nem következik fia: Salamon, noha meg volt koronázva, hanem öccse: Béla; I. Géza után nem következik fia: Kálmán, hanem öccse: László. Kálmán öccsét Álmost s ennek fiát megvakítja, hogy a maga fiának: Istvánnak biztosítsa a trónt. II. Géza halála után fiával: III. Istvánnal szemben állanak Géza öccséi: István és László, III. Bélával szemben Géza herczeg, Imrével szemben öccse: Endre herczeg. Szóval napirenden vannak a testvérviszályok, s az ok mindenkor egy és ugyanaz, t. i. hogy az uralkodó király a koronát fiának akarja megszerezni, s e czélból még életében a nemzet hozzájárulásával megkoronáztatja őt. Ámde ezzel megrövidíték a trónra igényt tartó herczegeket, akik aztán jogaik védelmére fegyvert ragadtak.
Még nagyobb bajt okozott az, hogy a királyok még életökben kijelölt utódjuknak az ország egy részét átadták. Mert az ifjú királyok a nekik jutott országrészben független hatalommal kormányoztak s gyakran feltámadtak a fő-király ellen. Ekképen az ifjabb királyság intézménye, elejét akarván venni a király halála után támadható trónviszályoknak, még a király életében okozott zavarokat.
A XIII. században az örökösödés elve mindinkább előtérbe látszik lépni a választás elve fölött, a mennyiben II. Endrétől kezdve a királyt mindig a legöregebb fia követi. Azonban hogy a nemzet a választás jogáról nem mondott le, kitünt III. Endre király idejében, s még inkább az Árpád-ház kihalása után.
A királyt trónraléptekor rendesen megkoronázták. A koronázás a középkorban Európa-szerte dívott. Nálunk kezdetben Esztergomban, későbben rendesen Székes-Fehérvárott, a Szent-István által épített székesegyházban történt. A koronát az esztergomi érsek tette a király fejére, míg a királynét a veszprémi püspök koronázta meg.
A király koronázása alkalmával megesküdött, hogy az egyház s a vallás parancsait mindenkor tiszteletben tartja, s hogy igazságosan fog kormányozni. Későbben szokásban volt, hogy a király a koronázási esküt oklevélbe foglalta, vagyis úgynevezett koronázási hitlevelet (diploma inaugurale) adott ki.
Koronázás.
A Képes Krónika nyomán.
(Tull Ö. rajza.)
Mint a koronázást, úgy az udvartartás formáit is nyugatról kölcsönözték királyaink. A királyi székhely Esztergom vala; csak IV. Béla királytól kezdve lesz Buda azzá. A királyt serenissimus, illustrissimus rex, ritkábban a maiestas czímmel illették.
* * *
Tekintve a király központi hatalmát, a kormányszervezet is sokkal összefüggőbb és egységesebb volt, mint Európa nyugati országaiban. A kormányzat különböző ágai nem voltak egymástól úgy elkülönítve, mint manapság, hanem egy-egy ember kezében voltak összpontosítva. Ez egy személyben bíró, vezér s a királyi rendeletek végrehajtója volt.
A központi kormány székhelye a királyi udvar (curia regia). Ide gyülekeztek tanácsra az ország főbbjei; itt adták ki a királyi rendeleteket; ide szolgáltatták be az ország jövedelmeit; ide idézték azokat, a kik közvetlenül a királyi biróság alá tartoztak.
A királyi udvar élén állott a nádorispán vagy nádor (curialis comes maior, palatinus comes vagy egyszerűen palatinus, comes palatii regis). Kezdetben pusztán a királyi udvarnokok bírája volt, de már akkor mint a király helyettese oly nemesek ügyeiben is ítél, a kik a királyi curiához fordultak. Ugyancsak a király megbizásából bejárja az ország különböző részeit s birói széket tart a tolvajok, rablók és gyilkosok felett. Hatásköre mindinkább tágul. Utóbb ő vezeti harczba a nemzet haderejét; ő elnököl a király távollétében a székes-fehérvári törvénynapokon vagy egyéb gyűléseken, a melyeket az ország egyik-másik vidékén a király megbizásából tart. A nemzet szabad tagjai vagyis a nemesek felett is ő itél; csupán a főbenjáró vagy fontosabb birtokpereket vitték a király elé. A kunoknak is a nádor volt a birájok. Az aranybullában már mint az ország jogainak őre jelentkezik. Ép azért III. Endre király idejében törvénybe iktatják, hogy a nádori szék csak az ország nemeseinek meghallgatásával tölthető be.
A nádor segédje, helyettese volt az udvarbíró (curialis comes, curialis comes minor, index curiae regis). Az udvarbíró hatásköre eleinte csak az udvarnokok bizonyos osztályára szorítkozott. Később a nádori intézmény fejlődésével szorosabb értelemben vett udvarbíróvá lett. Idővel szintén országos méltóságra emelkedett, s mint ilyen országbíró nevet viselt.
Liliomos korona.
(Aranyozott rézből készült, s drága kövekkel van kirakva. A Margit-szigeten találták. Az utolsó Árpádok valamelyike viselhette. Jelenleg a Nemzeti Muzeumban.)
Ipolyi A.: „A magyar szt. korona tört. és műleirása” czímű művéből.
A nádor s az udvarbíró mellett különösen a tárnokmester (tavernicorum regalium magister) érdemel említést. A tárnokmester vagy főkamarás a királyi kincstárt kezelte. Mint ilyen mindazok fölött állott, a kik a királyi jövedelmek beszedésével vagy kezelésével foglalkoztak, mint a só- és vámtisztek, a pénzek kamara-grófjai, a királyi jószágok némely udvarnokai s ezek ispánjai stb. Később a városok felett is birói hatalommal bírván, mind nagyobb jelentőségűvé lett.
Kiváló szerepet játszott még a királyi udvar kanczellárja (aulae regiae cancellarius), a kit notarius-nak is neveztek. Ő szerkesztette és adta ki a királyi rendeleteket és kiváltságleveleket; ő őrizte a királyi pecsétet. A kanczellárságot mindig főpapok viselték. III. Béla király meghonosítván az írásbeli eljárást, a király kanczellárjának tekintélye egyre gyarapodott. A kanczellár helyettese: az alkanczellár rendesen a székes-fehérvári prépost volt, míg a kanczellárság nem volt valamely meghatározott egyházi méltósághoz kötve.
A királyi udvar egyéb méltóságai, mint a királyné udvarbírája (comes curialis reginae), a főasztalnokmester (dapiferorum regalium magister), a főlovászmester (agazonum regalium magister), a főkamarásmester (cubicularium regalium magister), a főpohárnokmester (pincernarum regalium magister), a királyi hírnökök, vadászok, kardhordók mesterei vagy ispánjai (comites preconum, venatorum, ensiferorum regalium), kizárólag udvari tisztek voltak. De mivel az ország előkelői közül neveztettek ki, a királyi tanácsban is részt vettek, s így a központi kormányzatba is befolytak.
A közlekedési nehézségek miatt azonban tisztán központi kormányzás nem volt lehetséges. Ez volt az oka, hogy királyaink oly sűrűn utazták be az országot, vagy főbb udvari tisztjeiket küldötték ki, hogy bírói széket tartva, intézzék el a pörös ügyeket.
A királyi rendeleteket gyors hírnökök vitték az ország különböző részeibe és nyilvános helyeken kikiáltással tették közzé. Ez azonban csak különös esetekben történt. Rendesen az ügyek elintézése a vidéki tisztviselőkre bizatott.
A vidéki kormányzat legkiválóbb közegei voltak a vármegyék.
A várszerkezet első csirájáról már volt szó, mikor Szent-István uralkodását beszéltük el. Az ország, mint említettük, több várkerületre vagy megyé-re volt osztva, melyeket latinul közönségesen provinciá-nak vagy comitatus-nak neveztek.
Szent István idejében negyvenöt lehetett a vármegyék száma. Utódai alatt, a művelt föld terjedésével, e szám mindinkább nagyobbodott, úgy, hogy a XII. század első felében már elérte a hetvenkettőt. Az akkor létezett vármegyék a következők: a) a Duna és Száva között s némikép a folyókon túl terjedve: Moson, Sopron, Locsmánd, Vas, Zala, Somogy, Baranya, Tolna, Fehér, Veszprém, Bakony, Karakó, Győr, Esztergom és Pilis (15); b) a Duna balpartján: Komárom, Pozsony, Trencsén, Bolondos, Bánya, Galgócz v. Szolgagyőr, Sempte, Nyitra, Bars, Zólyom, Hont, Nógrád, Pest, Bodrog és Bács (15); c) a Tiszán innen: Csongrád, Szolnok, Ujvár, Gömör, Szepes, Borsod, Zemplén, Ung és Borsva (9); d) a Tiszán tul: Ugocsa, Szathmár, Szabolcs, Kraszna, Bihar, Békés, Zaránd, Arad, Csanád, Keve, Temes és Krassó (12); e) Erdélyben: Erdélyi-Szolnok, Doboka, Kolos, Torda, Küküllő és Erdélyi-Fehér (6); f) a Dráván-tul: Szerém, Valkó, Pozsega, Gerzencze, Rojcsa, Kőrös, Varasd, Marócza, Zágráb, Podgoria, Goricza, Gora, Dubicza, Szána és Orbász-vármegyék (15). Egyik-másik a vármegyék közül valamely szomszéd megyébe olvadván, idővel elenyészett, másrészt uj vármegyék is keletkeztek, mint: Árva, Liptó, Sáros, Máramaros stb.
Minden egyes megyét egy-egy vár alkotta a körülötte fekvő s hozzátarotozó királyi birtokokkal. Élén a királytól kinevezett várispán (comes castri, comes parochianus, comes provincialis, vagy egyszerűen az illető várkerület nevének hozzácsatolásával: comes Posoniensis, Bihoriensis stb.) állott. Ő volt a várhoz tartozó nép hadvezére, bírája, a várkerület biztonságának őre s a várkerületből befolyó királyi jövedelmek kezelője. Hatósága gyakorlásának színhelye a várispáni udvar (curia comitis castri), melyben különösen a hadnak vezére (dux, princeps, maior exercitus) s a várudvar bírája (comes curialis castri) vitték a főszerepet. Mindketten a várispán helyettesei, egyik a hadügyben, a másik a törvénykezésben és közigazgatásban. Ezekhez járult később a királytól kinevezett bilochus, a ki a várispán kuriájában az orvok és latrok fölött ítélt.
A szabadok vagy nemesek ki voltak véve a várispán hatósága alól; csak a királyi kincstárt érdeklő pénz- és tized-ügyekben itélt fölöttük.
Minden megye kisebb kerületek-re oszlott. Ilyenek voltak a vár, a váraljával és közvetlen környékével: a század- és tized-kerületek, élükön a várnagy-gyal (castellanus), a századosok-kal (centuriones) és tizedesek-kel (decuriones, decani). Ezek hadi tisztjükön kívűl a kerületökben lakó alsó néposztálybeliektől beszedték az adót és csekélyebb ügyekben igazságot tettek közöttük.
A községi ügyeket, mint a várszerkezet legalsóbb közegei, a falusi előljárók vagy bírák (villici, maiores villae) vitték. Ezeket a vármegyék élén álló tisztviselők nevezeték ki. Csak kivételesen kapta némely község, főleg ahol vendégek laktak, azt az előjogot, hogy előljáróját maga választhatta.
A megyei területeken voltak különálló kormányzati területek is, habár csekély számmal. Ilyenek voltak: a királyi kiváltságlevéllel a megyei hatóság alól kivett, önkormányzattal bíró s közvetlenül a király hatóságától függő városok; ilyenek a kunok szállásai, a székelyek székei, a szepesi és erdélyi szászok telepei, továbbá néhány főpapi uradalom, a melyeket a királyok szintén kivettek volt a vár hatósága alól.
* * *
Az ország lakosai rendek-re voltak osztva. E tekintetben a birtokviszonyok voltak irányadók. A birtok kétféle volt: szállás- és adomány-birtok. A szállásbirtok Szent-István király idejében a törzsszállások felosztása folytán keletkezett. Az adománybirtokot a királyok osztogatták a hatóságuk alatt állott várjavakból vagy a tulajdonképeni királyi javakból, kiváló érdemek, főleg a személyes vitézség jutalmául.
A kétféle birtok nem hozott létre rendi különbséget. Akár szállásbirtoka volt valakinek, akár adománybirtoka, szabad tagja volt a nemzetnek; ugyanazon jogokkal, ugyanazon kötelezettségekkel bírt. Különbséget a szabadok között kezdetben csak az okozott, ha valaki előkelő tisztséget viselt, vagy a haza körül kiváló érdemeket szerzett magának. Az ilyenek már első királyaink törvényeiben mint optimates, principes, maiores natu et dignitate, seniores, jobagiones, primates, szóval mint előkelőbbek vannak említve a többi szabadokkal szemben, a kiket milites, servientes regii vagy minores néven említenek.
Mind ezeknél kiválóbb: első helyet foglaltak el a főpapok (praelati), azaz a püspökök, apátok és prépostok. Királyaink bőkezűségéből nagy kiterjedésű földbirtokoknak voltak élvezetében. Kötelezettségük ugyanaz volt, mint a szabadoké, t. i. ellenséges megtámadás esetén a haza védelmére személyesen kellett fegyvert fogniok. A főpapok kiváló politikai állása abban a nagy tiszteletben leli magyarázatát, amelylyel a középkorban az egyház irányában általában viseltettek.
Az előkelőkhöz számították még azokat, a kik a király megbízásából valamely országos vagy megyei tisztséget viseltek. Valószínűleg idetartoztak a törzsszerkezet idejében kiváló szerepet játszott családok fejei is, akik a nemzet nagy része előtt különös tiszteletben állottak.
Megjegyzendő azonban, hogy miután első Árpád-házi királyaink korában a közhivatalok még nem voltak örökösök, a kitüntető társadalmi állás mindig csak személyhez volt kötve. Ennélfogva az első Árpádok idejében főpapi, főuri s nemesi rendről még nem lehetett szó, csupán a nemzet szabad tagjainak rendjé-ről.
Ezek s a tulajdonképeni szolgák között egy számra nézve tekintélyes és több osztályokra szakadt rendi csoportozat szerepelt. Ennek tagjai személyükre nézve szabadok voltak ugyan, csakhogy nem volt saját birtokuk, hanem idegen birtokot használtak, s ennek fejében többé-kevésbé terhers szolgálatokra voltak kötelezve.
E rendi csoportozat kiválóan a várszerkezet-tel függött össze.
A várhoz tartozó birtokon különféle kötelezettséggel különféle népek laktak. Legkiválóbbak voltak a várjobbágyok (jobagiones castri). Ezek a szabadoktól csak annyiban különböztek, hogy nem volt saját földjük. A várhoz tartozó földeket használták, azzal a kötelezettséggel, hogy a várat, illetőleg a királyt szükséghez képest fegyverrel szolgálják. A várjobbágyoknál számosabbak voltak a várnépbeliek (castrenses, civiles), a kik a várföldek használata fejében nem hadi, hanem egyéb szolgálatokat teljesítettek: művelték a várföldeket, fuvaroztak, segédkeztek a várépítésnél, az utak s a hidak készítésénél, a várőrség számára fegyvereket gyártottak, vagy egyéb mesterségeket űztek, amellett majd természetben, majd pénzben bizonyos adót fizettek s a várhatóság embereinek szállás-adással tartoztak. Mindeme kötelezettség, mely sokszor egy-egy helység lakosait terhelte, az utódokra is átszállott, ha az apák földjét birták.
A vármegyék területén azonban laktak szabadok vagy nemesek is, a kik nem tartoztak a várispán hatósága alá. Az ezek jószágán tartózkodó szabad parasztok vagy jobbágyok képezték a várszerkezet legalsóbb elemeit. Ők a várhoz csupán adóztak; birtoktalanok, de szabadok voltak, s azért, ha urok irányában tartozó kötelezettségöknek eleget tettek, szabadon költözködhettek. A vár hatósága reájok is kiterjedt. Ez osztályba tartozhattak a honfoglaláskor itt talált földművesek, melyekhez később a nemzet alsó rétegeiből is járultak nem csekély számmal. Az okmányokban jobagiones, coloni, conditionales, villani stb. néven említtetnek.
Legalsóbb fokon állottak az első Árpád-házi királyok idejében a tulajdonképeni szolgák (servi). Ezek a szabadok birtokain laktak, röghöz voltak kötve s a földesúr hatalmának alávetve. A szolgaosztálybeliek a szerint, hogy mivel foglalkoztak, több alosztályra szakadtak. Akik valamely nagyobb ügyességet s több ismeretet kivánó munkát végeztek, előnyösebb helyzetben voltak és udvarnokok-nak (udvornici) neveztettek. Előnyösebb volt a helyzetök azoknak a szolgáknak is, kik mint cselédek közvetlenül az úr személye körül tettek szolgálatokat. Az udvarnokokat csakis a birtokkal együtt lehetett eladni, míg a közönséges szolgákat magukban véve is.
A tulajdonképeni rendeken, osztályokon kívül állott a városi polgárság. Ennek tagjai ki voltak véve a vár hatósága alól s különböző kedvezményekben, kiváltságokban részesültek. Igy például: saját joguk szerint élhettek; a vendégek többsége német lévén, tehát a német jog szerint (jure theutonico). Kivételes biróságnak voltak alávetve, sőt korszakunk vége felé saját kebelükből választották bíráikat; lelkészöket szintén maguk választották. Egyik-másik város polgárai azonfelül vámmentességet élveztek, vásárt tarthattak s a városukhoz tartozó területet tulajdonjoggal bírták. Ez ellenében háború alkalmával néhány harczost kellett állítaniok a király zászlója alá, s egyéb szolgálatokat teljesíteniök: mérsékelt adót fizetniök, a királyt, királynét vagy ezek tisztviselőit szállással ellátniok, végül újévkor s egyéb ünnepélyes alkalmakkor ajándékokkal kedveskedniök nekik.
* * *
A várszerkezet idővel mindinkább átalakult s vele a birtok s az ezen alapuló rendi szerkezet is. E változást különösen az idézte elő, hogy királyaink a saját s a várbirtokokból mind többet osztogattak el egyeseknek, úgy hogy az adománybirtok a szállásbirtok felett tulsulyra emelkedett. A várbirtokok eladományozása különösen káros következményű volt. Ugyanis egyes családok hatalma mindinkább emelkedett, míg a királyoké ugyanoly arányban csökkent. Természetes, mert a várbirtokon alapuló hatalom s a várföldek fentartására szolgáló haderő többé nem a királyt, hanem egyes nagybirtokú családokat illette. Hozzájárult, hogy királyaink a tisztségeket, várispánságokat, bánságokat örökösen egyes családokra vagy egyházakra ruházták, s ekképen hatalmat adtak nekik az illető várispánság vagy bánság területén lakó várjobbágyok s várnépek fölött. Növelte az urak hatalmát az is, hogy a tatárjárás után IV. Béla király megengedte nekik, hogy várakat építhessenek s azokat őrséggel lássák el. Ily módon saját haderővel rendelkeztek, a melyet, mint láttuk, olykor a király ellen is felhasználtak.
Régi magyar határkő a XII. századból.
A követ, Árpádkori közigazgatásunk e tisztes emlékét, a Somogy-megyei Vörs-ön találták. Anyaga meszes kvarcz; szélessége 1,76 méter, magassága 76 czentiméter. A fölirat, sajnos csak töredékben maradt fönn s azért bajosan betűzhető ki. Tisztán olvashatók e szók: …REGIS …SIBI OCCVPARE… NICOLAO FILIO VS NON… ET META CO(N)FIRMA(n)TE… IN P(re)SENCIA OMPVD BANI PALATINI CO(mit)Is LAVRENCII P(ri)STAL(dus) LONG(us) SYMEON H(oc) SIGNVM LAPIDIS ET ILLIVS… Ebből kivehető, hogy a határkövet valamely pörös birtokon Ompud bán, és Longus (Hosszú?) Simon Lőrincz nádorispán poroszlója jelenlétében állították föl. Ompud bán III. István és III. Béla királynak idejében szerepelt. Az érdekes emlék jelenleg a szombathelyi muzeumban van.
Az Arch. Értesitő (uj folyam) X. kötetéből.
Az utolsó Árpádok alatt mindinkább előtérbe lépnek ily nagybirtokú családok. Háborút csak úgy lehetett viselni, ha ők is részt vettek abban. Ezért megint ujabb birtokokat, ujabb kiváltságokat nyertek a megszorult királyoktól. E kiváltságok közül különösen kiemelendő az, hogy kivették őket a várispáni, sőt olykor a nádori hatóság alól is (immunitas, exemtio). Ekképen a régi szabadok vagy nemesek rendje mellett egy új birtok-arisztokráczia alakul, melynek egyházi tagjai a főpapok (praelati) valának, világi tagjai pedig jobagiones, barones vagy comites néven kerülnek elő törvényeinkben és okmányainkban.
A birtok-arisztokráczia keletkezésével meghonosul nálunk a hűbériség, mely a középkorban Európa nyugati országaiban általában el volt terjedve; de csak egyoldalúlag, a mennyiben a birtok növekedésével emelkedett ugyan a birtokos hatalma és jogköre, a nélkül mégis, hogy nagyobb kötelezettségek is háramoltak volna reá. Ez csak a következő korszakban történt, a mikor a birtok-arisztokráczia valóságos főuri renddé alakul át, mely nem mint előbb, ellensége, versenytársa, hanem támasza lesz királyainknak.
A várszerkezet hanyatlásával királyaink természetszerűleg a nemességre s a városi lakosságra támaszkodnak. A várjobbágyok közül mind többeknek adományoznak nemességet, s mind bővebben osztogatják a városi kiváltságokat. A várjobbágyság ekképen lassanként beleolvad a nemességbe vagy a polgárságba. Csak az örökösen eladományozott várkerületekben marad meg, de ott is úri hatóság alá kerül. Ekképen ez egykor oly tekintélyes osztály szétmállott. Vele egy időben tünik el a várnépbeliek osztálya is. Ezek közül némelyek a nemesek közé emelkednek, túlnyomó részök úri hatóság alá kerül vagy a polgárságba olvad. Különösen IV. Béla király osztogatta bőven a városi kiváltságokat, számos várnéplakta községnek is. Példáját követték utódai, különösen III. Endre s a vegyes-házi királyok, minek folytán a városi polgárság idővel tekintélyes néposztálylyá fejlődött.
Magyar főúr a XII. századból.
A lovasszobrocska, melyet a Békés-megyei büngösdi pusztán találtak, esetlen volta mellett is fölötte érdekes, mert föltünteti a XII. századbeli főúri viseletet. A lovas bokáig érő, bő, palástszerű köpenyt visel. Ilyet hordtak akkor királyaink, főuraink s ilyen lehetett a népviselet is. Jellemző a hosszú, fönt kerek, lent csúcsban végződő pajzs. A lovag fejét kétségkívül sisak védte, de ez a templomi víz- vagy bortartó edényül (aquamanile) szolgáló szobrocska kupakja lévén, levált róla. A ló hátán az úr vadászkutyája, az ellenkező oldalon, a ló nyakához erősítve, egy elejtett nyúl. A szobor tehát vadászatról hazatérő urat akar ábrázolni. Jelenleg a Nemzeti Muzeumban őriztetik.
(A büngösdi aquamanile.) A Nemz. Muzeumban. Tull Ö. rajza.
Megváltozott a jobbágyok vagy szabad parasztok osztálya is, s mintegy új osztálylyá alakult át. Királyaink ugyanis egyes nagyobb területeket kivonván a várhatóság alól s földesúri hatóság alá helyezvén, önálló területekké alakították át azokat. Ennek következtében a szabad parasztok, továbbá az udvarnokok s a különböző szolga-osztálybeliek között fenállott különbség megszünik, s mint a földesúr hatóságának alávetettjei, egy osztályt képeznek: a parasztság vagy jobbágyság osztályát.
A várszerkezet átalakulásával a vidéki kormányzat is megváltozik. Addig a vármegyei intézmény kiválóan honvédelmi czéloknak szolgált, most a közigazgatásnak, a kormányzatnak válik főeszközévé, melyben a nemességnek kiváló szerep jut. E változást különösen a várjobbágyságnak a nemességbe olvadása, továbbá a jobbágyságnak vagy szabad parasztoknak s a várnépbelieknek földesúri hatóság alá kerülése segíté elő. A várkerületek önálló lakosai a nemesek, a megmaradt várjobbágyok és a vendégek ugyanis a megyék hatalmaskodásaitól veszélyeztetve lévén, érdekeik közös voltánál fogva szorosabban egyesülnek, megjelennek a várkerület gyülésein vagy birói székein s ott a várkerület ügyei fölött tanácskoznak. Hogy ez ügyek elintézésébe a nemesek folytak be leginkább, természetes.
A vármegyei intézmény megváltozását semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy mindazok az elnevezések, melyek a várszerkezet hadi czéljaira emlékeztettek, úgyszólván teljesen eltünnek. A megyék többé nem egy-egy vár tartozékai, hanem a kormányzat kerületei, melyek csak a nevöket kölcsönzik az illető vártól. Az élükön álló királyi tisztviselőt nem nevezik többé várispánnak, hanem csak egyszerűen ispán-nak, helyettesét pedig alispán-nak (vicecomes). A századosok és tizedesek szereplése is megszünik. Helyökbe IV. Béla király ideje óta szolgabirák (judices servientium vagy novilium) és esküdtek (jurati assessores vagy röviden: jurassores) lépnek, akiket a megyei közönség, főleg a nemesség választ, s a kiknek hatáskörük csekély ügyekben a nemesekre is kiterjed. Rendszerint négy szolgabiróval s nyolcz esküdttel találkozunk a megyékben. Ezek az ispánnal vagy alispánnal együtt a megyei biróságot alkották. E biróságnak a nemesek eleintén csak önként vetették magukat alá. Az 1298-iki országgyűlés a megye összes lakosságára terjeszté ki hatóságát, föltéve, hogy a nádor nem itél azon a vidéken. Mindez elősegité a megyei autonómia kifejlődését.
* * *
Néhány szóval a melléktartományokról s azoknak az anyaországhoz való viszonyáról is meg kell emlékeznünk.
Erdély e korszakban nem képezett még külön tartományt. Kezdetben két, közjogilag különálló területre oszlott. Az egyik: a magyar terület, megyékre volt osztva s az anyaországhoz hasonlóan szervezve. A királytól kinevezett vajda kormánya alatt állott, a ki rendesen Szolnok-megyének ispánja is vala. Helyettese volt az alvajda. A vajda kuriájához fölebbeztek a nemesek, s ez volt általában az erdélyi részekre nézve a kormányzat középpontja. A vajda széleskörű hatásköre mellett természetes, hogy előkelő helyet foglalt el a királyi tanácsban a nádor, az udvarbiró s a bán mellett.
A második különálló terület volt: a Székelyföld. Erre a vajdának nem terjedt ki a hatósága. A székelyek külön ispán (comes Siculorum) hatósága alatt állottak; székekre voltak oszolva; adót nem fizettek. A koronázás alkalmával a királyi konyha részére egy ökröt sütöttek. Mindannyian szabadok voltak; különbséget közöttük csak az tett, hogy hadi kötelezettséget némelyek lovon (lófő székely), némelyek pedig gyalog teljesítették. Évenként fölváltva száz lovast adtak a király seregéhez, országos fölkelés idején pedig a székely ispán vezette őket a vajda zászlója alá.
Harmadik önálló területül keletkezett a XIII. század elején a szászok területe, a kiknek kiváltságairól már előbb, II. Endre uralkodásának tárgyalásánál emlékeztünk meg.
Az oláhság nemzeti különállással e korban még nem birt. Csupán egyes községek, az úgynevezett kenézségek élveztek némi kiváltságokat, a melyeket földesuraiktól vagy valamely közhatóságot viselt egyéntől nyertek. A földesúr vagy a megyei ispán, vagy közvetlenül a vajda hatósága alatt állottak. Kenézeik vagy főnökeik közül némelyek örökös bírói hatalmat gyakoroltak alattvalóik fölött s nemességet is nyertek. Kenézségeikkel Erdély minden részében találkozunk, leginkább mégis Fogarasban.
Tótország (Szalvónia) vagyis a Száva és Dráva közötti vidék, a mai Horvátország, közvetlenül Magyarországhoz tartozott s ugyanolyan szervezettel bírt. Horvátország (Croatia) azonban kezdettől fogva valóságos tartományképen szerepelt. Nem megyékre, hanem zsupánságokra volt felosztva. Birtok és rendi szerkezet tekintetében is különbözött az anyaországtól. A horvátok megmaradtak régi jogaik élvezetében, s egyházi tekintetben is nem az esztergomi, hanem a spalatói érsek hatósága alá tartoztak.
A dalmácziai vagyis a tengerparti városok: Zára, Spalató, Raguza, Sebenico, Trau, Almissa stb. szintén valóságos melléktartományát képezték Magyarországnak, Dalmácziát, mely szintén megtartotta régi szervezetét. Csupán az ország védelme, a királyi jövedelmek beszedése s a felsőbb igazságszolgáltatás, valamint a központi kormánynyal való összeköttetés érdekében volt kapcsolatban a királysággal.
Mindkét tartomány élén a bán állott. II. Géza idejében a horvát-dalmát bán mellett külön szlavóniai bán-nal is találkozunk, de már III. Béla korában ujra csak egy bán szerepel, kinek hatalma Szlavóniára, Horvátországra és Dalmácziára egyaránt kiterjedt és azért egész Szlavónia bánjá-nak (banus totius Slavoniae) czímezték. Ez vagy közvetlenül a király alatt állott, vagy pedig a tartomány élén levő királyi herczeg alatt. A bán állása sokban hasonlított az erdélyi vajdáéhoz, csakhogy hatásköre, s így tekintélye is nagyobb volt. Méltóságra nézve mindjárt a nádor után következett. A király képét viselte a gondjaira bízott tartományban; kuriájában ő vagy helyettese: az al-bán, a főbb bíráskodást gyakorolta. Onnan intézte a közigazgatást, szedte be a királyi jövedelmeket s szólította harczba a horvát-dalmát haderőt, melyet ő vezetett a királyhoz. Ideig-óráig a tengeri részek külön bán, a tengermelléki bán hatósága alá helyeztettek. Rendesen azonban a tengerpart védelme is a szlavóniai bánnak volt kötelessége.
A többi melléktartományok: Szerbia, Ráma, Galíczia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária nem voltak oly szoros viszonyban az anyaországhoz. Királyaink ezek fölött csak némi felségjogokat gyakoroltak.
E jogon, s általában fenhatóságuk biztosítása érdekében az említett tartományoknak Magyarország felé eső határain végvidéki bánság-okat alapítottak. Ilyenek voltak Bosznia területén: a boszniai, sói és ozorai; Szerbia és Bulgária területén: a boroncsi, krusóczi és mácsói; végül Kumánia, vagyis a mai Oláh- és Moldvaország irányában: a szörényi bánság. Mindezeket külön bánok kormányozták, a kik a végvárak fentartásáról s védelméről is gondoskodtak. Közülök egyik-másik az ország főurai közé is soroztatott.
* * *
Mint említettük, a törvényhozó hatalom kizárólag a királyt illette meg. E hatalmat kezdetben a királyi tanács-csal gyakorolta. A tanács nem birt állandó szervezettel. Tagjai főpapok, főtisztviselők, várispánok vagy egyéb tiszteletben állott férfiak valának, kiket a király maga köré gyüjtött. A nemzet is némileg részese volt a törvényhozásnak, a mennyiben évenkint Nagy-Boldogasszony napján, Szent-Lászlótól kezdve pedig Szent-István napján a Székes-Fehérvárott tartani szokott törvénynapokon a nemzet szabad tagjai megjelenhettek s panaszaik előadásával, sérelmeik orvoslásának sürgetésével befolytak a törvények alkotásába.
A székes-fehérvári törvénynapok mellett már első királyaink idején máshol tartott gyűlések-ről (congregationes generales v. regni) van szó. E gyűléseken kétségkivül a királyi tanács tagjai vitték a főszerepet. A nép csupán közvetve vett azokban részt, elpanaszolván sérelmeit s az előadottakat helyesléssel vagy rosszalással tudomásul vevén. Jellemzi e gyűléseket különösen az, hogy birói székek természetével bírtak, a mennyiben első sorban a panaszosoknak igazságot szolgáltattak azokon, de ebből folyólag jogokat is állapítottak meg.
Később a nemzet mindinkább részt vesz a törvényhozás munkájában. A székesfehérvári törvénynapok továbbra is megtartják jelentőségüket, csak az Árpád-korszak vége felé veszítik el. A törvényhozás ugyanis ekkor már külön e czélból a Rákos mezejére, majd Pestre, Budára, vagy máshová összehítt országos gyűléseken történt.
Ezeken a gyűléseken, melyek már kevésbé hasonlítanak birói székekhez, hanem inkább a későbbi országgyűlésekhez, a főpapok, főurak és nemesek fejenként vettek részt; IV. László idejében a kunok is, III. Endre idejében pedig a szászok. Hatáskörük és megtartásuk módja azonban még nem volt szabatosan körülírva.
A királyi tanács később is fenállott, de mivel határozatai a köznemesekre nézve olykor sérelmesek voltak, az 1298-i országgyűlés azt kivánta, hogy a király oldala mellett állandóan két püspök s az országgyűlés által e czélra választott nemesek legyenek, hogy ezek tanácsával történjék az országos méltóságok s a királyi adományok osztogatása, valamint a bonyolultabb országos ügyek elintézése.
* * *
A bírói hatalmat a király vagy személyesen vagy tisztviselői által gyakorolta, vagy pedig a birói kiváltsággal felruházott községek, továbbá egyházi és világi urak. Háromféle biróság volt tehát az Árpádok korában, úgymint: királyi, községi és földesúri.
A bírák nem itéltek egyedül, hanem úgynevezett bírótársakkal. Ezek rendesen esküvel kötelezték magukat arra, hogy igazságosan fognak itélni, s azért esküdt-ülnökök-nek (jurati assessores) neveztettek. A bíró-társaknak, középkori felfogás szerint, a vádlottal egyenlő ranguaknak kellett lenniök.
A királyi biróságot a király az udvarában lévő püspökökkel és országnagyokkal alkotta. Minthogy azonban a király minden esetben maga nem itélhetett, e tisztet átruházta egyes nagyokra, vagy pedig állandóan a nádorra s annak helyettesére, az udvar- vagy országbiróra. Időnként a királyok udvarukon kívül is tartottak törvényszéket, mint például a székes-fehérvári törvénynapokon, vagy másutt, mikor az országot beutazták. Ily birói székeket a király tisztviselői által is tartatott. A nádor biróságához hasonló volt a vajdáé s a báné.
Állandó biróságként szerepeltek még a vármegyei bíróságok. A várszerkezet megyei szerkezetté alakulván át, megyei bíróságok fejlődtek ki belőlük. Élén állott az ispán vagy alispán, a kinek társai voltak a szolgabírák. E megyei bíróságok nemcsak a nem nemesek fölött itéltek, hanem a nemesek kisebb ügyeiben is, sőt utóbb hatáskörük a nemesek minden ügyeire kiterjesztetett, hacsak a nádor nem itélt azon megyében, vagy hacsak valamely kiváltság nem állotta a megyei biróság itéletének útját.
A vendégek-lakta községekben évenként választott biró tizenkét esküdt polgárral alkotta a bíróságot. Ezeknek hatásköre némely községben minden ügyre kiterjedt, másokban csak a polgáriakra; a büntető ügyekre a vármegyei biróság volt illetékes.
A nagyobb egyházi s világi urak királyi kiváltság alapján maguk vagy tisztviselőik által itéltek alattvalóik felett. A házasság s az azzal összefüggésben álló ügyekben az egyházi biróságok mondtak ítéletet. Erdélyben a székelyeknek s szászoknak, Magyarországon a kunoknak, a szepesi szászoknak s a zsidóknak kivételes biróságaik voltak.
Minde biróságoknál a tárgyalás egészen szóbeli volt. A pör az idézéssel vette kezdetét. Az idézés legrégibb módja volt a biróság pecsétjének átküldése. Ezt azonban csak a felsőbb biróságok gyakorolták. Később a felperes a biróságtól e czélra kért emberrel, a pristaldus-sal, maga idézte meg ellenfelét, az Árpád korszak vége felé pedig valamely hiteles helynek, például káptalannak s a biróságnak kiküldöttjei eszközölték a perbe idézést, a melyről az illető hiteles hely külön oklevelet állitott ki. A megidézettnek a kitűzött határidőre meg kellett jelennie és pedig vagy személyesen, vagy maga helyett rokonát vagy megbízottját küldötte. Egy hétig is elvártak reá; ha nem jelent meg, s elmaradását nem tudta igazolni, megbírságolták. Ha háromszori idézésre sem jelent meg, elítélték. Megtörtént azonban, hogy hatszor, sőt hétszer is idéztek meg valakit, míg ítéletet mondottak fölötte.
Megjelenvén a biróság előtt, előbb a felperes, azután a vádlott előadták állításaikat. Ezeknek hitelességét vagy oklevéllel vagy esküvel, tanúkkal vagy istenitélettel bizonyították. A tanúkra az volt az elv, hogy azzal, a ki ellen tanuskodtak, társadalmilag egyenlők legyenek. Világi nem tanuskodhatott pap ellen, szolga nem tanuskodhatott szabad ellen; keresztény zsidóval együtt tehetett csak tanuságot zsidók ellen; kun ellen csak kunnal, szász ellen csak szásznak a tanuságát fogadták el stb. A tanúknak állításaikat esküvel kellett megerősíteniök. A pörlekedő felek is esküvel bizonyították állításaikat. Az esküt rendesen templomban tették le. Ha földbirtok forgott kérdésben, akkor az esküvőt vagy a pörös földre állították, vagy pedig egy göröngyöt vett fel s azt feje fölé tartva, úgy tette le az esküt. Szokásban volt, különösen az Árpád-korszak vége felé az esküt társakkal tenni le. A zsidók Mózes könyvére esküdtek.
A legdöntőbb bizonyitékul tekintették az istenitélet-et (ordale), vagyis a forró víz-, tüzes vas-próbát és a perdöntő bajvívást. A két első templomban, még pedig káptalani székhelyen történt. Leggyakrabban Nagyváradra küldték a bizonyító feleket poroszló kíséretében.
Mielőtt az istenítélet megkezdődött volna, a bizonyító félt három napi bőjtnek vetették alája. Ezalatt bekötötték a kezét s lepecsételték, nehogy valami módon az égés hatása alatt biztosítsa magát. Elérkezvén a próba napja, a fél meggyónt, megáldozott, azután a pappal s a néppel kiment arra a helyre, a hol a próbának meg kellett történnie. Miután a pap kérdésére: vajjon igaz és tiszta-e? ismételten erősítette ártatlanságát, kezeibe vette az eleve megszentelt tüzes vasdarabot s azt a kitűzött helyig vitte. Ennek megtörténtével nyomban bekötötték kezét s a köteléket lepecsételték. Harmadnap felbontották, s ha ép volt, ártatlannak nyilvánították; ellenben ha seb volt rajta, vagy ha a pecsét fel volt törve, akkor mint bűnöst elmarasztalták.
A Váradon tartott istenítéletekről, illetőleg tüzes vas-próbákról a XIII. század elején fölvett jegyzőkönyv maradt reánk. Ez az úgynevezett váradi regestrum, mely művelődés-történeti tekintetben egyik legérdekesebb emléke a magyar hajdan-kornak. A benne előforduló évszámokból kitűnik, hogy II. Endre király uralkodása alatt iratott, kétségkívül a káptalan tagjai által. Hazánk akkori intézményeire és művelődési viszonyaira élénk világot vet e nagybecsű emlék, egyuttal a középkori személy-, család- és helynevek gazdag tárháza. A helynevek közül: Arad-, Bács-, Békés-, Bihar-, Csanád-, Doboka-, Győr-, Keve-, Kolos-, Nógrád-, Nyitra-, Patak-, Pozsony-, Szabolcs-, Szathmár-, Szolnok-, Ujvár-, Vasvár-, Zemplén- és Zimony-várak nevei, továbbá 33 várispánság és tömérdek helység neve említtetik. Az utóbbiak közül fölemlítjük: Debreczent, Miskolczot stb. A helynevekből látszik, hogy az ország majd minden részéből küldötték a bizonyító feleket Váradra, bizonynyal Szent-László király iránt való tiszteletből. Érdekesek a családi és személynevek is. Tömérdek oly nevet találunk ezek között, a melyek ma már nem használatosak; igazi ősi magyar neveket, mint: Csanád, Kusid, Öcsöd, Somod, Ugod, Urkund; Aczél, Bakó, Erdő, Erő, Ékes, Fenyér, Hollós, Kedvelő, Magos, Torkos; Bátor, Bús, Erős, Gonosz, Gőgös, Haragos, Sánta, Törpe; Farkas, Kakas, Madár, Medve, Tok; Gyönyörű, Csókadó, Drága, Szép, Szőke stb. Az utóbbi öt női név. Ime egy kis mutatvány a regestrumból: „Nyíri izmaeliták: Illyés és Péter, mások tanubizonyságára is támaszkodva, ispán Bánk bíró meg Bola poroszló előtt tolvajságról vádolák a Salamon falvabeli Jánost, Kosztát és Mikót. Ezeket meg is égette a vas.” S egy másik: „Nyiri izmaeliták: Illyés és Péntek (Péter?) mások tanubizonyságára is támaszkodva, Bánk bíró és Bola poroszló előtt tolvajságról vádolák a Vamos falubeli ispán Márton jobbágyait, valamint a Mizidácz nemzetség alapította tapolczai monostor jobbágyait is. Egyed és Benedek magukért és másokért vivén a vasat, fölmentést nyerének.” A regestrumot első ízben 1550-ben a híres Fráter György, nagyváradi püspök adta ki, Kolozsvárott. Az eredeti jegyzőkönyv elveszett.
Kedvelt bizonyító eszköz volt nálunk az Árpádok korában, de később is a perdöntő bajvívás vagy baj. Erre rendesen a király maga vagy a nádor ítélte a pörlekedő feleket, s az ő jelenlétökben is folyt az le. A felek vagy maguk állottak ki, vagy bajnokot fogadtak, a ki helyettök küzdött, természetesen illő jutalomért. A bajnok pajzsot, lándzsát, két kardot és tőrt használt fegyverül. A ki felségsértést követett el vagy hamis pénzt vert, annak egy szál ingben kellett harczolnia, míg ellenfele föl volt fegyverkezve. A kit legyőztek, az elvesztette a pert. Ép azért a rossz vagy áruló bajnokot súlyosan megbüntették.
Ha valakit tolvajság vagy gyilkosság miatt elítéltek, annak vagyona két harmad részben a biróra, egy harmad részben pedig a sértett félre esett. Szokásban volt a kiegyezés még a legsúlyosabb bűntettek esetén is, a mikor azután a birói beavatkozás is elmaradt. A tolvajt, rablót, gyilkost, hűtelent rendesen halállal büntették.
A kor vadságát jellemzi, hogy nem elégedtek meg a pervesztes fél megbüntetésével, hanem még jószágait is feldúlták; jellemzik a testcsonkító büntetések is. Az ítélet végrehajtása a poroszlókra bizatott. Ha valaki az ítélettel nem volt megelégedve, a felsőbb birósághoz fellebbezhetett; de ha elvesztette a pert, bírságot is tartozott fizetni.
* * *
A magyar állam jövedelmeit e korszakban kizárólag a föld s a nyerstermények szolgáltatták; ezekből fedezték az állam szükségleteit. A várbirtokokból s a rajta lakók szolgálataiból, adójából befolyt jövedelem untig elég volt a hadügy, bíráskodás, közigazgatás szükségleteinek fedezésére; sőt jutott belőle a királyi kincstárnak is.
A királyi kincstár-ból (camera regia vagy fiscus) a királyi udvartartás költségeit fedezték első sorban. A király legtöbb jövedelmet a nagy kiterjedésű királyi birtokokból húzott, a melyek különösen Buda, Fehérvár, Somogy és Veszprém környékén, továbbá Szathmárban, Beregben és Erdélyben terültek el. Jelentékeny jövedelme volt még: 1) a tulajdonában lévő érczbányákból; 2) a sóbányákból, melyeknek művelése, valamint a sónak árulása kizárólagosan őt illette; 3) a várföldek jövedelmeiből, melyeket a várispánok Szent-Mihálykor szolgáltattak be; 4) a vendégek szabad dénárjaiból; 5) a városok adójából és ajándékaiból; 6) a határvámból, melyet harminczad-nak (tricesima) neveztek, továbbá az út-, híd- és rév-vámból (tributum, teloneum), valamint a piaczi vámból (tributum fori); 7) a pénzváltásból, a mennyiben a forgalomban lévő pénzt gyakrabban beváltották s rosszabb pénzzel cserélték föl; az ily módon befolyt jövedelem a kamara haszná-nak (lucrum camerae) neveztetett; 8) a bírságokból és jószág-elkobzásból; 9) az egyházi tizedből (decimae), melynek huszada (vicesimae) a királyi kincstárt illette; végül 10) a rendkivüli adókból, a melyeket kivételes esetekben róttak ki; ilyenül tekinthető például: a nyest-adó (mardorinaei) is, a melyet különösen Szlavóniában és Horvátországban szedtek.
* * *
Jelentékeny jövedelmeik révén királyaink nemcsak fényes udvart tarthattak, hanem tekintélyes sereg-et is. A királyi sereg többféle elemből állott. Legnevezetesebb alkotórésze volt a várkatonaság; ehhez járult a zsoldos had. A várispánok, s általában a főbb tisztviselők tisztöknél fogva több-kevesebb vitézzel csatlakoztak a királyi sereghez; szintúgy azok, a kik egész várkerületeket nyertek adományul. Ez a királyi had a király szavára köteles volt azonnal felülni, még támadó háború esetében is.
A királyi sereg mellett találjuk a nemzeti sereg-et, a melyet a birtokos szabadok vagy nemesek, továbbá a birtokot nyert egyháziak alkottak. – Mindezek épen birtokuk alapján tartoztak honvédelmi kötelezettséggel, még pedig személyesen.
A nemzeti sereg s a királyi sereg között lényeges különbséget tett az, hogy az előbbinek csak akkor kellett hadba mennie, ha az ország veszedelemben forgott. Külső háborúba nem követte a királyt, hacsak önként vagy zsoldért nem.
Régi magyar csatakép. (XIV. század.)
A kép Szt. Istvánnak Keánnal vívott csatáját tünteti föl. Balról a magyarok, a XIII. században mindinkább szokásos nehéz fegyverzetben. Fegyverök hosszú lándzsa, kard és pajzs. A sereg élén a vörös zászló, rajta az ország czímere: a hármas halomból kiemelkedő kettős fehér kereszt. Jobbról a hegyek mögé menekülő bolgárok (talán inkább: besenyők?), kiket a festő kun viseletben ábrázol. Különösen jellemző csúcsos süvegök és a hosszú haj. Menekülés közben hátra nyilaznak. Középen a király, a mint legyőzött ellenfelén állva, egyenesen kardjával fejét veszi. A király mögött fegyverhordozója, jobbjával ura lovának kantárszárát fogva, baljában a király pajzsát tartva. A pajzson, valamint a király mellén szintén a régi czímert szemlélhetjük.
A Képes Krónikából.
Az ország védelmére szolgáltak a várak is. Ilyenek első Árpádházi királyaink idejében csak gyér számmal lehettek s ezek is jobbára csak földvárak voltak. A tatárjárás után azonban mind több vár épült, még pedig kőből. Ebből a korból való a visegrádi öregtorony, melyet tévesen Salamon-tornyának tartanak.
* * *
Az Árpádok korában Magyarországon, ép úgy mint Nyugat-Európában, az egyház kiváló tiszteletben részesült. A királyi tanácsban a főpapok foglalták el a legelső helyet; ők viselték a kanczellári tisztet; a pápához vagy külföldi fejedelmekhez rendesen őket küldték követekül, sőt az ország kormányát is a magyar főpapok feje: az esztergomi érsek vitte, mikor a király távol volt az országtól vagy kiskorú volt még; ugyanő gyakorolta a pénzverőműhelyek fölötti felügyeletet is. A hadseregben a főpapok kiváló szerepet játszottak, s háború esetén nem egy tüntette ki magát vitézségével. Részt vettek a törvénykezésben; fontosabb ügyekben őket küldötték ki, hogy vizsgálatot tartsanak. Tanúvallomások s végrehajtások eszközlésére is a papokat kérték föl. A birtokosok is rájok bizták a fontosabb iratok szerkesztését, átirását és megőrzését, főleg a káptalanokra és kolostorokra, melyeket ez okból hiteles helyek-nek neveztek (loci credibiles). Az anyagi és szellemi műveltség körül is kiváló érdemeket szereztek maguknak az egyháziak, a miről alább lesz szó.
A visgrádi öregtorony.
(Schulek Frigyes restaurált képe nyomán.)
E torony úgynevezett donjon, mely a vár védépületein uralkodott, de kifelé is, amennyiben a körülfekvő vidékkel volt közlekedésben. Végső szükség esetén az őrség ide vonult s ha az ellenség ezt is ostromolta, titkos uton vagy merész éjjeli kirohanással a vár kerítésén áttörhetett. A torony átmeneti stilben épült, ami mutatja, hogy csakis a tatárjárás utáni időben keletkezhetett. Magassága és falainak vastagsága miatt igen erősnek kell mondanunk. A második emeleten a torony árkán keresztül vezető vonóhidat a fák miatt nem láthatni. Hasonló vonóhidat a másik oldalon is kell képzelnünk, mely a bal felöli körfalra vezetett.
Henszlmann: „Magyarország ó-keresztény, román és átmeneti stylű műemlékei” czimű művéből.
A magyarországi egyház kezdettől fogva több önállósággal bírt, mint más, a mennyiben a királyok a pápáktól azt a jogot nyerték, hogy püspökségeket, apátságokat alapíthatnak s élökre püspököket, apátokat tehetnek. E jogok összességét később a legfőbb királyi kegyúri jog-nak nevezték el; symboluma a kettős apostoli kereszt, a melyet királyaink ünnepélyes alkalmakkor maguk előtt vitethettek. E jog leglényegesebb alkatrészéről: a szabad kinevezési jogról vagy investiturá-ról azonban már II. Géza király lemondott.
A magyar egyháznak Szent István volt az alapítója. Az általa alapított tíz püspökséghez idővel járult még a zágrábi, a melyet Szent László, s a nyitrai, a melyet Kálmán létesített. 1229-ben Ugron kalocsai érsek a maga megyéjéből a pápa beleegyezésével kihasítá a szerémi püspökséget. Ennek székhelye a Duna mellett lévő kői monostor vala, a mely alapítójáról, Belos bánról, Bánmonostorá-nak is neveztetett. II. Endre idejében, 1234-ben keletkezett a boszniai püspökség, IV. Béla király idejében pedig a milkói vagy kun püspökség.
A kalocsai érsekség, a melynek székhelye Szent-László idejében Bács lett, a XII. század közepe táján az ország déli és keleti részein lévő püspökségeknek: a csanádinak, váradinak, erdélyinek és boszniainak valóságos metropolitája lett. Az elsőbbség azonban mégis az esztergomi érsekséget illette. Az esztergomi érsek koronázta meg a királyt, ő hívta zsinatba az ország püspökeit s ő volt a királyi család lelkipásztora. Mint prímás a kalocsai érsekség megyéjében lévő királyi prépostságok, apátságok és kolostorok fölött is gyakorolt főérseki hatóságot.
Püspök a XII. századból.
Dalmácziában huszonöt püspökség volt a spalatói érsek hatósága alatt. Úgyszólván, minden valamirevaló városnak saját püspöke volt. Raguza és Zára püspöke később szintén érseki rangra emelkedett.
Az érseki és püspöki székhelyeken káptalanok-at is találunk. Tagjai, a kanonokok a székesegyházban a zsolozsmákat énekelve, az isteni tisztelet fényét emelték, egyszersmind a püspököket tanácsukkal támogatták. Némely városokban úgynevezett társas káptalanok is keletkeztek. Ilyen volt Székes-Fehérvárott, Ó-Budán, Pozsonyban, Esztergomban, Dömösön stb. A székes-fehérvári káptalant Szent-István alapította. Ennek őrizetére voltak bízva a szent korona s a koronázási jelvények. A káptalanok, mint hiteles helyek, különösen II. Endre óta a törvénykezés terén is jelentékeny szerepet játszottak.
Püspök a XIII. századból.
A hívek lelki szükségleteinek kielégítéséről közvetlenül a plébánosok gondoskodtak.
A püspökök, kanonokok és lelkészek, vagyis a világi papság mellett kitünt kezdettől fogva a szerzetes papság.
Az első szerzetes rend, a mely nálunk meghonosodott, volt Szent-Benedek rendje. Ezt a VI. század elején nursiai Benedek alapítá. Tagjai választott főnökeik vagy apátjaik alatt kolostorokban éltek. Egy évi próbaidő után vették fel őket, mely alkalommal hármas fogadalmat kellett tenniök: hogy szűzies életet élnek, hogy megvetik a gazdagságot s hogy fölebbvalóiknak engedelmeskedni fognak. Szent-Benedek kötelességükké tette, hogy az áhitat gyakorlatai mellett munkával is foglalkozzanak, hogy így maguknak is, embertársaiknak is hasznára legyenek. Némelyek a földet művelték, erdőket irtottak, állatokat tenyésztettek, mások mint építőmesterek, szobrászok, festők tüntették ki magukat, ismét mások könyveket másoltak stb.
Szent Benedek-rendje nemsokára alapítása után minden felé elterjedt; nálunk Szent István király idejében. Első kolostoruk, mint tudjuk, a szent-mártoni volt. Szent-Istvánnak köszönhetik keletkezésüket a pécsváradi, zalavári és bakonybéli apátságok is. A magyar nemzet megtérítésében, a nyugati műveltség meghonosításában e rendnek kiváló érdemei vannak. Ők voltak a magyar nemzetnek első tanítói.
Régi magyar egyházi szerelvények (XI–XIII. század.)
Az „Osztr. Magy. mon. írásban és képben” cz. mű IV. kötetéből.
A Benedek-rendiek, vagy mint ruhájokról nevezték: a fekete barátok mellett, Árpád-házi királyaink idejében más szerzetes rendek is telepedtek meg nálunk, mint a czisztercziták, premontreiek, a karthauziak, ferencziek, domokosiak, az Ágoston- és Remete Szent-Pál-rendűek.
A cziszterczita-szerzet Francziaországban keletkezett. Tulajdonképen a Benedek-rendnek volt egyik szigorú hajtása, a mely Szent-Róbertben tiszteli alapítóját. Ez egyik társával 1098-ban Dijon közelében a citaux-i vadonba vonult, hogy ott szigorúbb szabályok szerint éljen. A rend tekintélyét és népszerűségét különösen Szent Bernát, clairvaux-i apát emelte a XII. század első felében. Csakhamar elterjedt az új szerzet északi és nyugati Európában. 1135-ben Henrik osztrák herczeg hívására Ausztriában is megtelepedtek a rend tagjai. Itt Szentkereszt (Heiligenkreutz) volt első kolostoruk. Onnan II. Géza idejében már rajt bocsátottak Magyarországba Czikádorra vagy Székudvarra, a mai Báttaszék mellé. III. Béla király, a ki e rendet kiválóan szerette, egyenesen Francziaországból hívott be cziszterczita szerzeteseket s alapította meg számukra az egresi, pilisi és szent-gotthárdi apátságokat. Az Árpád-korszak vége felé a rendnek körülbelül harmincz kolostora volt hazánkban.
Benedek-rendű szerzetes. XI. századi rajz nyomán.
A cziszterczitákkal egy időben honosodtak meg nálunk a premontreiek. E rendet Norbert, egy gazdag franczia gróf, alapította a XII. század elején. Első kolostoruk a premontrei vadonban, a laoni egyházmegyében emelkedett. Norbert már fiatal korában lépett a papi pályára, de azért mint pap is világfi módjára élt. Egyszerre csak magába szállt, megvont magától mindent, mezitláb, gyalog járt s e szigorú életmódot még akkor is folytatta, mikor magdeburgi érsekké lett. Rendtársai kanonokok valának, a kik Szent Ágoston szabályait követték. Szigorú szerzetesi életet éltek, a mellett élénk érintkezésben állottak a világi papsággal s a világi ügyekkel. Mikép a czisztercziták, úgy a premontreiek is hamar elterjedtek egész Európában, főleg Franczia- és Németországban. Magyarországba a XII. század derekán jöttek; először Garádon, Nógrádmegyében, majd Valkó-megyében, Nagy-Olasziban építettek maguknak kolostort, Szentkereszt nevűt. III. Béla király idejében Várad mellett épült a várad-előhegyi, Ung vármegye északnyugati részében a jászói prépostság, északon pedig a Latorcza közelében a leleszi. Az utóbbit Boleszló váczi püspök alapította.
A karthauziak igen szigorú életmódot folytattak; tagjainak csak fontos okból volt szabad beszélniök egymással, miért is néma barátok-nak hívták őket. Hetenként háromszor szigorú bőjtöt kellett tartaniok, a többi napokon is csak egyszerű étellel éltek, hússal soha. Durva darócz földte testüket, a melyet egyébképen is sanyargattak. Az áhitat gyakorlatai mellett ők is munkával foglalkoztak. A XIII. század második felében jelennek meg nálunk. Első kolostoraik a lechniczi a Szepességben s a tárkányi Borsod-megyében.
Az utolsó Árpádok idejében kiváló szerepet játszottak a ferencziek és domokosiak. Mondhatni egészen háttérbe szorították a régebbi tekintélyes szerzetes rendeket.
A domokosok rendjét a spanyol eredetű Domokos alapította 1216-ban, s feladatául azt tűzte ki, hogy az eretnekeket, pogányokat megtérítse. Tanítványaitól önfeláldozást és tudományt követelt. Csak így hitte kiirthatni az eretnekséget és diadalra juttatni a kahtolikus vallást. Fősúlyt a prédikáczióra fektetett, s azért rendjét a prédikátor-rend-nek is nevezték. A rend tagjai fehér ruhában jártak, a mely fölött fekete köpönyeget viseltek. Domokos rendje nem sokkal keletkezése után nálunk is elterjedt. Első kolostorai voltak Esztergomban, Fehérvárott és Pesten. E rendnek a kunok megtérítésében kiváló része volt. Ők voltak, a kik IV. Béla király idejében fölkeresték Nagy-Magyarországban élő rokonainkat is, hogy megtérítsék őket.
Szent Ferencz rendjé-t az olaszországi assisii származásu János, vagy mint franczia anyja után nevezték: Franciscus (annyi, mint: kis franczia) alapította. Ő nem tudománynyal, hanem szeretettel, Krisztus követésével, példával akart hatni. Tanítványai hitvány testvérek-nek, minoriták-nak (fratres minores) nevezték magukat. Vagyonnal nem gondoltak; abból éltek, a mit a hívektől összekoldultak. E rend is hamar elterjedt nálunk. 1231-ben, öt-hat évvel Szent-Ferencz halála után már annyian voltak itt, hogy külön tartományt alkottak. Különösen az alsóbb néposztálybeliek rokonszenveztek e szegény szerzetesrenddel, s ez magyarázza meg gyors elterjedését. IV. Béla király Esztergomban telepítette meg őket, s az ő kolostorukba is temetkezett nejével együtt.
Domokos-rendű szerzetes.
Remete-Szent-Pál rendje azért érdekelhet bennünket közelebbről, mert az egyetlen magyar eredetű szerzetes-rend. Özséb (Eusebius) esztergomi kanonok alapította. Ez főrangú családból származott s hogy életét egészen Istennek szentelhesse, lemondott a kanonokságról s erdei magányba vonult. Csakhamar több társ gyülekezvén körülötte, kolostort épített Remete-Szent-Pál tiszteletére. Utóbb Rómába zarándokolt s a pápa jóváhagyását is kinyerte rendje számára. E szerzetes-rendet, mint magyar eredetűt, nálunk nagyon szerették. Mutatja az, hogy sok előkelő úr is lépett tagjai sorába.
A keresztes háborúk idején az úgynevezett lovagrendek keletkeztek, melyeknek a Szentföld s általában a vallás védelme volt különös czéljok. Ilyenek valának: a templáriusok vagy a templomos lovagok rendje, az ispotályos vitézek rendje s a német lovagrend.
A templomosok rendjé-t 1119-ben Bouilloni Gottfried nehány társa alapította. Első szállásuk Jeruzsálemben, Salamon templomának szomszédságában épült, azért nevezték őket templáriusoknak vagy templomos vitézeknek. E lovagrend tagjai hármas czélt szolgáltak: harczoltak a pogányok ellen, védelmezték a Szentföldre zarándoklókat s ápolták a betegeket. Fehér köpenyt viseltek, mely vörös kereszttel volt megjelölve. A fehér színnel kegyes voltukat, a piros színnel pedig azt akarták jelezni, hogy a pogányok ellen harczolnak, s hogy vallásukért készek vértanui halált is szenvedni. Tulajdonképen a Szentföld volt működésük tere, de azért Európaszerte is épültek rendházaik a fejedelmek s a hívek bőkezűségéből. Nálunk már a XIII. század első felében tünnek fel, s II. Endre uralkodása idejében hatalmuk tetőpontjára emelkednek. Ez időben nem kevesebb mint hetven rendházuk volt Magyarországon, melyek között különösen az esztergomi, székes-fehérvári, budai és komáromi váltak ki. A rend magyarországi főnökei és mesterei kiváló tiszteletben részesültek. A XIII. század elején II. Fülöp franczia király áskálódásai folytán a rend eltöröltetett.
Az ispotályos vagy jeruzsálemi lovagrend alapját 1048-ban Jeruzsálembe zarándokolt amalfii kereskedők vetették meg. Ezek a szent sír temploma közelében olasz zarándokok részére kápolnát, kolostort és ispotályt építettek. Innen a nevük. Miután Keresztelő Szent-János volt a patronusuk, johanniták-nak vagy Keresztelő Szent-János vitézeinek is hívták őket. Az első keresztes háború idejében az ispotályt a kolostortól elkülönítették, s az ápolókból külön rendet alakítottak, Szent-Ágoston szerzetének szabályai szerint. A rend tagjai köpenyt viseltek, melynek bal oldalára nyolczszögű fehér kereszt volt varrva. E rend szintén a XII. század első felében terjedt el nálunk. IV. Béla király tudvalevőleg nekik adományozta a szörényi bánságot az Oltig terjedő minden földdel, abból a czélból, hogy az országnak Kun- és Bolgárország felé néző határvidékét védelmezzék. Nekik adta az Olttól keletre eső Kunországot is, hogy azt benépesítsék és megoltalmazzák.
A német lovagrendet a harmadik keresztes hadjárat idején, Akkon ostroma alkalmával brémai és lübecki kereskedők alapították. Eleinte az ispotályos renddel volt egyesítve, de utóbb különvált attól, s önálló renddé alakult. Tagjai fehér köpenyt viseltek mint a templomosok, csakhogy nem vörös, hanem fekete kereszt díszítette azt, a bal mell irányában. A német lovagrend II. Endre idejében honosodott meg nálunk. A király nekik adta volt a Bárczaságot, hogy azt a kunok ellenében védelmezzék, de mivel függetlenségre törekedtek, csakhamar elvette ismét tőlök s őket kiűzte.
Templomos vitéz.
(XIII. századbeli rajz nyomán.)
Női szerzetes rendek-kel is találkozunk az Árpádok korában. Szent-István király a Veszprém melletti völgyben görög apáczák részére alapított volt kolostort. A XIII. században különösen a Szent-Domokos rendű apáczák terjedtek el. Kolostoraik voltak Veszprémben, Pécsett, Székes-Fehérvárott s a Nyulak-szigetén Buda mellett. Az utóbbi kolostorban élt Szent-Margit, IV. Béla király leánya.
Az egyház az Árpádok alatt hasonló előjogokban, kitüntetésben, támogatásban részesült, mint Nyugati-Európában. Királyaink szigorú törvényekkel kötelezték a híveket az egyház parancsainak teljesítésére; gondoskodtak templomok építéséről s azoknak a szükségesekkel való ellátásáról; a püspökségeknek, apátságoknak jelentékeny birtokokat adományoztak s az egyházat a tized-szedés jogával felruházták.
A főpapság már első királyaink idejében úri hatósággal rendelkezett s a király tanácsában első helyet foglalt el; a papság pedig a törvénykezési kiváltságot élvezte, melynél fogva csupán egyházi törvényszék ítélhetett fölötte, még világi ügyekben is. Pap esküjét, tanuságát hitelesebbnek tartották a világiakénál. Az utóbbiak a vallással s a lelkiismerettel összefüggő kérdésekben például: a házassági ügyekben az egyházi biróság alá tartoztak, s ha büntettet követtek el, külön egyházi büntetést is szenvedtek.
* * *
A szellemi műveltség terjesztése kizárólag az egyház érdeme. Tudománynyal, irodalommal a középkorban általában, nálunk ép úgy, mint más keresztény országokban, főleg a papság foglalkozott.
Ők tanították az ifjúságot is. A keresztény vallással egyidejűleg keletkeztek nálunk az első iskolák. Ezek részint alsó vagy elemi, részint közép, részint felsőbb iskolák valának. Elemi iskolákat a plébániák mellett találunk. Ez iskolákban a gyemekeket első sorban a vallás elemeire oktatták. A püspöki székhelyeken a káptalanok és kolostorok mellett középiskolák voltak. Ezekben a tanulóknak az úgynevezett hét szabad művészetből, t. i. a grammatikából (latin nyelvtanból), rhetorikából (ékesszólástanból), dialektikából (vitatkozástanból vagyis a bölcsészet elemeiből), mathematikából (mennyiségtanból), muzsikából (egyházi énekből), geometriából (mértanból) és asztronómiából (csillagászattanból) tartottak előadásokat. Természetesen a fősúlyt itt is a vallás tanítására fektették, annál is inkább, mert ez iskolák czélja első sorban az volt, hogy papokat neveljen. Ilyen iskolák valának például Székes-Fehérvárott, Csanádon, Nyitrán, a zoborhegyi apátság mellett, Kalocsán, Esztergomban, Győrött, Pozsonyban és másutt.
A csanádi iskola alapításáról s általában a Szent-István korában keletkezett iskolák belső életéről legrészletesebb tudósítást Szent-Gellért legendájában olvashatunk. „Egyszer harmincz új keresztény férfiú jött a püspökhöz – így szól a legenda – kérvén őt, hogy vegye föl gyermekeiket és a tudományokban oktatván, tegye papokká. Ki is Valther mester keze alá adá őket, erre alkalmas házat adván neki, hogy oktassa őket a grammatika és muzsika tudományaiban. Kik is rövid idő alatt ezen tudományokban nem csekély előmenetelt tőnek. Látván ezt a nemesek és országnagyok, fiaikat tanításra az említett Valtherhez adják vala, hogy a tisztességes tudományok gyümölcséhez jussanak. Ezek lőnek Szt.-György monostorában legelső kanokokká, kiket a püspök a legnagyobb szorgalommal nevel vala, minthogy nem idegenek, hanem hazafiak voltak. A püspöknek nagy gondja vala a szegény tanulók ügyére, kinek házához viszik vala a kis gyermekeket és beadják vala iskolába, a hol oly szorgalmatosan oktatták, hogy éjet-napot egygyé tettek vala. S küld vala a püspök a Dunántulra is követeket és gyűjti vala a tanulókat. Valther mester pedig látván, hogy ránő a tanítványok száma, s a munka terhét nem bírván, mondá a püspöknek: „Nem bírom e sok gyermeket mindakét hivatalban, tudniillik az éneklésben s az olvasásban oktatni. Küldj el azért és hozass mestert, akár éneklőt, akár olvasót!” A püspök tehát elküldé Maurus barátot Fehérvárra s meghagyá neki, hogy menjen be az ottani virágzó iskolába, s ha a tanulók között alkalmas tanítóra akad, hozza el magával. Ki is Fehérvárra érkezvén, bement az iskolába, a hol egy Henrik nevű német vala, ki a gyermeknek almesterök vala. S miután beszélt vele, az beleegyezett, s könyveit magával vive, Maurussal együtt Gellért püspökhez jöve. A püspök pedig szívesen fogadá s a tanulók-mesterévé tevé Henriket, aki az éneklésben oktatá őket.”
A felsőbb iskolákban a hittudományt (theologiát) tanították. Ilyenek voltak Pannonhalmán, Esztergomban és valószínűleg minden püspöki székhelyen.
Az Árpádok korában volt már egyetemünk is, Veszprémben. Ez a párisi egyetem mintájára volt szervezve. Hogy mikor keletkezett? nem tudjuk. Létezéséről, virágzásáról, de egyuttal végpusztulásáról is IV. László királynak 1276-ban kelt oklevele értesít. E szerint „Veszprém városában azon időtől fogva, hogy Magyarországon a katholikus vallás virágzik (tehát, ha nem is Szt.-István ideje óta, minden esetre jóval IV. László király uralkodása előtt) a szabad-művészetek tanulmányai, valamint Párisban, a tanítók kitünő tudományával s a tanulók nagy seregével egész Magyarország egyházai között növekedő hírrel fénylettek.” Különösen a törvénytudományt ápolták itt, ami onnan is kitünik, mert az okmány kelte idején tizenöt jogtudós tanított Veszprémben. A híres főiskola pusztulásáról IV. László király uralkodásának elbeszélése alkalmával emlékeztünk meg. Hogy hamvaiból újból feltámadt volna, annak nincs nyoma. Annyi bizonyos, hogy a XIV. század elején már nem létezett.
Leányiskolák is voltak már Árpádházi királyaink idejében, az apáczakolostorokban. Ilyenben nyerte első kiképeztetését Szt.-Margit, IV. Béla király leánya, még pedig Veszprémben. Ott tanulta az abéczét, más kis leányokkal együtt, továbbá az egyházi énekeket s némi ismereteket a latin nyelvből.
Tanulni vágyó ifjaink a külföldi híresebb főiskolákat, egyetemeket is sűrűn látogatták. III. Béla király korában, 1175-ben egy Bethlehem nevű magyar ifjúról tétetik említés, a ki a párisi egyetemen tanult, Jakab, Mihály és Adorján nevű magyar növendék-papokkal együtt. A derék ifjú azonban elhunyt. Haláláról a tournay-i püspök értesíté a királyt s dicsérőleg kiemelé, hogy Bethlehem semmiféle adósságot nem hagyott hátra, sem kereszténynél, sem zsidónál. Berthold érsekről, Gertrud királyné öccséről említettük, hogy hiányos ismeretei kiegészítése végett a vicenzai egyetemre ment. Sűrűn keresték fel magyar ifjak a középkor leghíresebb jogi egyetemét: a bolognait is, melynek tanárai között a magyar eredetű Pál (Paulus Hungarus) is szerepel. Ez a Domokos-rendnek volt tagja s e rendet ő honosítá meg hazánkban. Hogy sok magyar látogathatta ez egyetemet, onnan következtethetjük, mert külön kollégiumot alkottak. A páduai egyetemen is fordultak meg magyar ifjak. A magyarországi izmaeliták Szíriában, Aleppóban jártak iskolába és képezték ki magokat mohamedán papokká.
A Halotti beszéd.
Eredeti fényképi fölvétel után
A tudományos műveltség terjedésének nagy akadálya volt azonban az, hogy kevés és igen drága volt a könyv. Legnagyobb becsben a szentírás állott. Egy ilyenért 1263-ban Guthkeledi Vid két egész falut adott kárpótlásul a csatári monostornak, amelynek az a tulajdona volt; mert a bibliát a nevezett főúr Farkas nevű zsidónál hetven gira ezüstért elzálogosította, a zsidó pedig elvesztette. Három könyv árából egy leégett malmot építettek föl 1277-ben.
Egyes kolostoroknak mégis kisebb-nagyobb könyvtáruk volt, természetesen jobbára egyházi könyvekből. Kisebb templomokban, faluhelyen is voltak mise- és szertartáskönyvek. Leggazdagabb lehetett a veszprémi egyetem könyvtára, a mely 1276-ban a város feldulásakor a tűz martaléka lett s a melyet 3000 gira ezüstre becsültek.
Ritka főúr vagy főpap volt az, akinek tíz-húsz könyvből álló könyvtára volt. Az iskolákban használt könyvek: Priscianus, Donatus, Boëthius tankönyvei inkább csak a tanítók kezén fordultak meg. A tanulók vagy pusztán a szóbeli előadásra voltak utalva, vagy többen egy könyvből tanultak.
A könyvek mind latin nyelven voltak írva, mert abban az időben ez volt a tudomány nyelve. De azért nem kell hinni, hogy a magyar nyelvet egészen mellőzték volna. A közéletben: a királyi tanácsban, a székesfehérvári törvénynapokon és más gyűléseken, a bírói székeken magyarul folyt a tanácskozás és tárgyalás. Természetes, mert a főurak közül csak kevesen, a nemesek közül pedig jóformán senki sem értett latinul. E nyelvet még királyaink közül sem ismerte mindegyik. Aba Sámuel királynak például tolmács magyarázta meg Gellért püspök szavait, melyeket hozzá intézett. I. Béla király is csak tolmács szájából értette meg a Salamon koronázása alkalmával fölhangzott szavak értelmét: Esto dominus fratrum tuorum! (Légy ura a te atyádfiainak!)
Magyarul írott emlék az Árpád-korból csak kettő maradt reánk: az egyik a Halotti beszéd, a másik az úgynevezett Königsbergi töredék.
A Halotti beszéd, nyelvünknek e legrégibb emléke, a Nemzeti Muzeumban levő Pray-codex (codex annyi, mint régi írott könyv) 154-ik lapján olvasható. A codexet korábban a pozsonyi káptalan bírta, a melynek úgylátszik Pázmány Péter esztergomi érsek ajándékozta volt oda; a Nemzeti Muzeum birtokába 1813-ban került. Eredetileg a pozsonymegyei deáki-i vagy taksonyi egyházé lehetett.
A kisebb ív-alakú könyv 172 pergamen-levélből áll. Tartalmát egy teljes misekönyv, miséhez való előkészület és misekönyvtöredékek, az esztergomi legrégibb zsinat rendeletei, naptár, húsvéti tábla, történeti följegyzések, halotti szertartások stb. teszik. A codexet a XII. század végén kezdték és 1228 előtt fejezték be.
A Halotti beszédre a nagytudományú Pray György figyelmeztette legelsőbben a tudósokat. Ugyan ő közölt először hét sort belőle Szt.-Erzsébetről és Szt.-Margitról szóló művében. Egészben ugyancsak 1770-ben Sajnovics János jezsuita, a finn-magyar nyelvrokonság első hirdetője, tette közzé, Faludi Ferencz írónk olvasása szerint. Később, 1803-ban, bő fejtegetések kiséretében Révay Miklós, a magyar nyelvtudomány megalapítója adta ki, „Antiquitates literaturae Hungaricae” („A magyar irodalmi régiségek”) czimű gyűjteményében.
A Halotti beszéd betű szerinti szövegében igy hangzik:
Latiatuc feleym zemtuchel Sermo super sepulchrum mic vogmuc. ysa pur es chomuv uogmuc. Menyi milostben terumteve eleve mív isemucut adamut. es odutta vola neki paradisumut hazóá. Es mend paradisumben uolov gimilicictul munda neki elnie. Heon tilutoa wt ig fa gimilce tvl. Ge mundoa neki meret nu eneyc. ysa ki nopun emdul oz gimils twl. halalnec halalaal holz. Hadlaua choltat terumteve isten tvl. ge feledeve. Engede urdung intetvinec. es evec oz tiluvt gimilstwl. es oz gimilsben halalut evec. Es oz gimilsnec vvl keseruv uola vize. hug turchucat mige zocoztia vola. Num heon muga nec. ge mend w foianec halalut evec. Horoguvec isten. es veteve wt ez muncas vilagbele. es levn halalnec ef puculnec feze. es mend w nemenec. Kic ozvc. miv vogmuc, Hug es tcv szumtuchel. isa es num igg ember mulchotia ez vermut. ysa mend ozchuz iarov vogmuc. Wimagguc urumc isten kegilmet ez lelic ert. hug iorgossun w neki. es kegiggen. es bulscassa mend w bunet. Es vimagguc szen achscin mariat. es bovdug michael archangelt. es mend angelcut hug uimaggonoc erette. Es uimagguc szent peter urot. kinec odut hotolm ovdonia. es ketnie. hug ovga mend w bunet. Es vimagguc mend szentucut. hug legenec neki seged uromc seine eleut. hug isten iv uimadsagucmia bulsass a w bunet. Es zoboducha wt urdung ildetuitvl. es pucul kinzotviatwl. es vezesse wt paradisum nugulmabeli. es oggun neki munhi uruzagbele utot. es mend iovben rezet. Es keassatuc uromchuz charmul. Kirl. Scerelmes bratym unimagg[uc]omuc ez scegin ember lilki ert kit vr ez nopun ez homuf vilag timnucebelevl mente. kinec ez nopun testet tumetivc. Hug úr uvt kegilmehvl abraam, ysaac. iacob. kebeleben helhezie. hug birsagnop ivtua mend w szentii es unuttei cuzicun iov felevl iochtotnia ilezie wt. Es tiv bennetuc. clamate III. k.
Mai olvasás szerint:
Látjátuk feleim szümtükkel, [Latin czím: Sermo super sepulchpum.] mik vogymuk! Isa pur és chomuv vogymuk. Mennyi milosztben terümtéve eléve mü isemüküt, Ádámut, és odutta vola néki paradisumut házóá. És mend paradi sumben volov gyimilcsiktűl munda néki elnie; héón tilutóa üt igy fa gyimilcsétűl. Gye mundóa néki, mérett nüm ennéik: Isa ki nopun emdül az gyimilcstűl, halálnek haláláal holsz. Hadláva choltát terümteve Istentül, gye feledéve. Engede ürdüng intetüinek és evék oz tilut gyimilstul. És az gyimilcsnek ully keserüv vola víze, hogy turchukat migé szokosztja vola. Nüm héón mugánek, gye mend ű fojánek halálut evék. Horoguvék Isten, és vetéve űt ez munkás világbelé, és lőn halálnek és pukulnek fésze és mend ű nemének. Kik ozuk, mü vogymuk, hugy és tü látjátuk szümtükkel. Isa és nüm így ember mulchotja ez vermüt, isa mend ozchuz járóv vogymuk. Vimádjuk úromk Isten kegyilmét ez lélik ért, hugy jorgossun ű néki és kegyiggyen és bulcsássa mend ű bűnét. És vimádjuk szent achszin Máriát és boudug Micháel árkángyelt és mend ángyelkut, hugy vimádjonok érette. És vimádjuk szent Péter úrot, kinek odutt hotolm oudonia és ketnie. hugy légyenek néki seged úromk szsne előtt, hugy Isten ű vidámságuk miá bulssássa ű bűnét. És szobodúcha űt ürdüng ildetüitűl és pukul kinzotviátul, és vezesse űt paradisum nyugulmábeli, és odjun néki münyhi uruszágbelé útot és mend jovben részet. És keássátuk urumkchuz chármúl: Kyrie eleison. Szerelmes brátim, vimádjomuk ez szegíny ember lelkiért, kit Úr ez nopun ez homus világ timnücébelől mente, kinek ez nopun testét tümetjük; hugy Úr űt kegyilméhel Ábrám, Izsák, Jákob kebelében helhezje, hugy bírságnop jútva mend ű szentii és ünüttei küzikün jov felől jochtotnia ileszje űt és tü bennetük. Clamate III (annyi, mint ter) Kyrie eleison.
A königsbergi töredék.
A „Magyar Nyelvemlékek”-ben megjelent facsimiléről.
A második nyelvemlék, mely az Árpádok korából reánk maradt: a Kőnigsbergi töredék. Ez sokkal kisebb terjedelmű, mint a Halotti beszéd. Kilencz sornyi töredék az egész, a mely 70 szót tartalmaz. Tartalmából kivehető, hogy egy Szűz-Máriáról szóló hymnusz maradványa. Leírója nem tudván, hogy verssel van dolga, önkényes változtatásaival elrontotta a vers szövegét; csak az utolsó három sorban érezhető még az eredeti rithmus lüktetése. Mint legrégibb verses emléke nyelvünknek különösen becses. 1864-ben a poroszországi kőnisgbergi könyvtárban, egy könyvtábla külső borítékán fedezték föl. Ujabban még néhány töredék került elő, ezek azonban, sajnos nagyon csonkák. Mégis 92 olyan szót betűztek ki belőlük, a melyek sem a Halotti beszédben, sem a Königsbergi töredékben nem fordulnak elő.
A Königsbergi töredék betű szerinti szövegében így hangzik:
ug scolanoc. Wylagnoc kezdetuitul fugua rohtonc ez nem leut uala. hug scuz lean. fiot sciulhessen, scuz segnec tukere. tistan maradhassun. es nekunc hyrunc benne ne leyessen. Tudyuc latiuc eut senz leannac qui vleben tart chudaltus fiot. furiscte musia. etety ymleti ug hug ana sciluttet. de qui legen neky atia ozut nem tudhotiuc. Ez oz ysten mint wt esmeriuc. quit sceplev nem illethet. mert ha ysten ev num uolna benne bynut lelhetneync. Amen.
Mai olvasás szerint:
Úgy szólánok: Világnak kezdetüitűl fogva rochtonk ez nem lött vala, hogy szűz leány fiot szűlhessen, szűzségnek tűkere tisztán maradhassun, és nékünk hírünk benne ne lejessen. Tudjuk, látjuk őt szűz leánynak, ki ülében tart csudáltus fiot, fürisztje, musja, éteti, imleti úgy hugy anya szilüttét; de ki légyen néki atyja, ozut nem tudhotjuk. Ez oz Isten, mint őt esmérjük, kit szeplő nem illethet; mert ha Isten ő nüm volna, ő benne bínüt lelhetnéink. Ámen.
Sok magyar szó van régi okleveleinkben és krónikáinkban is. Különösen érdekesek az ezekben található régi magyar személynevek, a melyek közül néhányat a váradi regestrumból már bemutattunk.
A Königsbergi töredéken kivül Árpád-kori költői irodalmunknak egyetlen egy emléke sem maradt reánk. Pedig, hogy őseink nem voltak a költészet híjával, hogy érdeklődtek iránta, sőt művelték, számos adatból tudjuk. A szent-galleni táborozás alkalmával a magyar vitézek lakoma után dalolni kezdtek. A krónikus szerint rettenetes módon kiáltának isteneikhez. Ebből következtethetni, hogy vallásos dalt énekeltek. Krónikásaink a parasztok csacska meséiről s a dalosok énekeiről szólnak, melyeket megvetni látszanak, s mégis jobbára ezekből merítették a mult ismeretét. Szent-Gellért legendájában a magyar népdal első nyomára találunk. Erről Szent-István király uralkodása elbeszélése alkalmával tettünk említést. Ismeretes az augsburgi csatából visszatért hét vitéz: a gyászmagyarok esete, a kiket megfosztottak szabadságuktól, s arra itéltek, hogy sátorról sátorra járva, a nemzeti nagy szerencsétlenségről énekeljenek. Királyaink okleveleiből tudjuk, hogy voltak énekmondók, a kik a királyt mulattatták, s a kik udvarnokok módjára várföldeken laktak. E királyi dalosokat igriczek-nek nevezték. Az igricz szó szláv kölcsönszó, s eredetileg hangszeren játszót jelentett. A latin joculator szóval is említik okleveleink az igriczeket. Ebből következtethetjük, hogy nemcsak énekeltek, hanem bohóczkodtak is. Eredeti magyar néven regősök-nek hívták e dalosokat, a mi azt mutatja, hogy történeti énekeket, regéket is adtak elő.
Mellőzve a hittudományi, továbbá a bölcseség-, jog-, és természettudományi irodalmat, a melynek akadtak ugyan művelői, de valami kiváló alkotással e korból nem büszkélkedhetünk, tudományos irodalmunknak különösen azon ágát emeljük ki, a mely nemzeti szempontból legérdekesebb; értjük a történetírást. E korbeli történeti müveink részben krónikák, részben legendák.
A krónikák-ból három maradt reánk, helyesebben kettő: Béla király névtelen jegyzőjének és Kézai Simonnak krónikája. A harmadikat, mely ezeknél régibb, későbbi krónikairók fölvették műveikbe, s úgy őrizték meg számunkra.
Anonymus vagy Béla király névtelen jegyzőjének krónikája csak egyetlen egy példányban maradt reánk, a mely jelenleg Bécsben az udvari könyvtárban őriztetik. Ez nem az eredeti kézirat, hanem a XIII. században készült másolat, a melyet a mult század elején fedeztek fel, s melyet először 1746-ban adtak ki.
Anonymus, Béla király névtelen jegyzője krónikájának első lapja.
(A kezdő P betű világos-zöld, a diszités s az első sor következő szavai: incipit prologus in gesta hungarorum vörös szinűek. Ugyanilyen szint rakott fel a másoló a nagy betükre is.)
Anonymus facsimile-kiadása nyomán.
A krónika czímlapja üres. A másoló szándékosan hagyta üresen, hogy művének befejezése után annál czifrábban fesse ki. Azonban erre már nem volt ideje, s így a szerző neve, mely a czímlapra jött volna, feledésbe ment. Az előszóból csak az tünik ki, hogy a krónika írója „Magyarország néhai jóemlékezetű, nagy dicső királyának, Bélának volt nótáriusa”; hogy már tanuló korában különösen szerette a történetet, a mi onnan is kitünik, hogy Dares Phrygius s más szerzők könyveiből összeállítá a trójai háború történetét. Utóbb barátja és tanulótársa: egy „tiszteletes s a deáki tudomány mesterségében avatott férfiu” arra kérte őt, írná meg Magyarország királyai és nemesei származását is: mikép szállott alá a scythiai földről a hét fejedelmi személy, kiket hét magyarnak nevezünk; vagy milyen a scythiai föld, és miképen született Álmos? miért nevezték Álmosnak Magyarország első fejedelmét, kitől a magyarok királyai származnak? vagy hány országot és királyt hódoltattak meg, vagy miért nevezik a scythiai földről kijött népet az idegenek hungarusoknak, tulajdon magok nyelvén pedig magyaroknak? Barátja ismételt unszolásának engedve mindezeket csakugyan megírta, úgy vélekedvén, hogy nem volna illő dolog, ha az „igen nemes magyar nemzet” eredetének eleit s minden vitézi tetteit a „parasztság csalfa meséiből vagy a hegedősök csacska énekéből” hallaná.
Minthogy nem mondja meg, melyik Béla királynak volt a jegyzője, a mű tartalmából kellett megállapítani a szerző korát. Voltak, akik I. Béla jegyzőjének állították, az okon, mert I. Béla király után egy királyunkról sem emlékezik meg, s mert a honfoglalás részletes leírása után itélve, a leírt eseményekkel közel egykorúnak vélték. Hogy II. Béla idejében élt, csak egyetlen egy tudósunk állítja. Ellenben igen sokan vitatták, hogy III. vagy IV. Béla királynak volt a kortársa. Jelenleg mind általánosabb a nézet, hogy III. Bélának volt a jegyzője, s így a XII. század végén, illetőleg a XIII. század elején élt. Különösen a művében előforduló egyes kifejezések, valamint külföldi vonatkozásai alapján állítják ezt. IV. Béla kortársának bajosan tarthatjuk, mert a tatárjárásról egyetlen egy szóval sem emlékezik meg, pedig bizonyosan megteszi vala, ha ez eseményt átéli.
Krónikairó barát.
Tull Ö. rajza. A „Képes Króniká”-ból.
Sokkal későbben élvén az általa leírt eseményeknél, természetesen csak kötve hihetünk neki. Ő nem is a honfoglalás korára szolgál kútfőül, hanem a saját korára. Művéből látjuk, milyen volt Magyarország a XIII. század elején; micsoda várak, városok léteztek benne s miféle népek alkották lakosságát. Ő t. i. saját korának szemüvegén át nézi a multat; a saját korabeli állapotokat egyszerűen a multba helyezi át.
Különben olvasott ember volt; a külföldi régebbi krónika- és történetírók: Regino, Justinus, Hermannus Contractus, Luitprand, Vidukind, Siegbertus Gemblacensis, a hildesheimi és egyéb évkönyvek, Dares Phrygius, Solinus, Isidorus stb. voltak kútforrásai. Azonkivül régebbi magyar krónikaszerű följegyzésekből, s – bár megvetéssel nyilatkozik róla – a nép száján élő nemzeti hagyományból is merített.
Régebben nagy volt a hitele. A honfoglalás korára őt tekintették a legkiválóbb kútfőnek. Ujabban azonban kiméletlenül megtámadják s mindinkább mellőzik.
Míg a névtelen jegyző csak a honfoglalás harczait beszéli el, Kézai Simon az egész magyar történetet adja elő a hunoktól, a magyarok vélt őseitől kezdve IV. László király koráig. Az utóbbi királynak volt udvari papja, talán jegyzője, s neki ajánlotta föl müvét.
Ő is különféle régebbi írásokból – külföldiekből ép úgy mint hazaiakból – szerkesztette össze krónikáját. Műve két könyvből áll: az első a hunok történetét tárgyalja igen bőven, a második a magyarok történetét a hódmezei csatáig, vagyis 1280-ig. Könyvéhez egy függeléket is csatolt, a melyben a jövevény nemzetségekről, továbbá az udvarnokok, szolgák és várnépek eredetéről és állapotáról szól. Művének legbecsesebb része, a melyben saját korának, IV. László király uralkodásának történetét beszéli el, mert erre nézve, mint kortárs, teljes hitelt érdemel.
Krónikájának eredeti kézirata nem maradt reánk. Legrégibb másolata a bécsi császári udvari könyvtárban van. Ez a XV. vagy XVI. században készült s valamikor a tudós Zsámbokinak, Bonfini kiadójának volt a tulajdona.
Sokkal fontosabb mind Anonymusnál, mind Kézainál az a névtelen szerzőtől eredő krónika, a mely a XIV. század közepén iratott Képes króniká-ba, továbbá a Mátyás király idejében kiadott Budai- és Thuróczy-féle krónikába van beolvasztva. E krónika, a melyet tudósaink közül némelyek a Nemzeti krónika névvel illetnek, főleg Szár László fiainak és unokáinak történetével foglalkozik, s valószínűleg II. Géza korában iratott. Különösen becses a benne előforduló sok mondai részletnél fogva, a melyek a nemzeti hagyományt tükrözik vissza.
Nem kevésbé becsesek a legendák, vagyis a magyar szentek életrajzai. Miután a szentek közül többen királyok is valának, a legendák az ország történetére vonatkozólag nem egy pontban nyujtanak felvilágosítást.
Szent-István-nak, a magyar nemzet apostolának s első királyának három legendáját birjuk, a melyek mind az általunk tárgyalt korszakban keletkeztek. Ezek a nagyobb legenda, a kisebb legenda és Hartvik legendája.
A nagyobbat a magyar nemzet iránt rokonszenvvel viseltető cseh ember írta úgylátszik, mert a magyar nemzet megtéritésében a prágai püspöknek, Szt. Adalbertnek kiváló szerepet tulajdonít. A kisebb legenda magyar ember műve, a ki jobbára a szájhagyományból merített, s inkább csak egyes részleteket beszél el a szent király életéből, mintsem összefüggő történetet.
A pécsi székesegyház alaprajza.
Henszlmann: „Magyarország ó-keresztény, román és átmeneti stylű műemlékei” czimű művéből.
Mindkettőnél terjedelmesebb és részletesebb Hartvik legendája. Hartvik vagy Arduin, Kálmán király idejében győri püspök volt. A király őt küldte követül Szicziliába, mikor a normann király leányát, Buzillát nőül kérte, s ugyanő bízta meg Szent-István életének megírásával is.
Hartvik jobbára a nagyobb legendára támaszkodott, melyet itt-ott a saját tudomásából, vagy a kis legendából vett részletekkel kiegészített. Vannak azonban, a kik Hartvik legendáját tartják eredetinek, a másik kettőt pedig csak Hartvik kivonatának.
A pécsi székesegyház a déli oldalról tekintve.
A Vasárnapi Ujság 1893. évfolyamából.
A legenda Istvánt nemcsak mint szentet, hanem mint királyt is rajzolja; nemcsak csodákat ír le, hanem megtörtént dolgokat, országos fontosságú eseményeket is. Igy például bőven elbeszéli Koppány lázadását, a külföldi lovagok behívását, a besenyőkkel s Konrád császárral viselt háborút stb. Különösen érdekes, a mit Szent-István fehérvári építkezéseiről ír. Szerzőnk volt a székes-fehérvári bazilikában, mert a mit a templom kincseiről s általában belsejéről mond, csakis mint szemtanú mondhatja.
Szent Imre herczeg legendája már inkább hasonlít a legendákhoz. Az ország történetére vonatkozó adatokban fölötte szegény, de szegény egyéni vonásokban is, a melyek a királyfi alakját csak némileg is kidomboríthatnák. Valószínűleg II. István uralkodása elején iratott.
Leggazdagabb korfestő, s általában művelődés-történeti meg egyénítő részletekben Szent Gellért legendája. A térítés lefolyását s a keresztény műveltség elterjedését – mint azt már Szent-István uralkodásának elején kiemeltük – e legendából láthatjuk legvilágosabban. Ajtony legyőzetését szintén ez beszéli el. Többi krónikáink nem is említik, csupán a Névtelen jegyző szól róla, ő is csak röviden. A Szent-István halála után történteket, főleg Aba-Sámuel uralkodását s a pogányság első lázadását szintén e legendából ismerhetjük meg. Tekintve a sok részletet s a délvidékre, a Maros-mellékére vonatkozó helyrajzi adatokat, azt kell hinnünk, hogy a leírt eseményekkel közel egykorú csanád-egyházmegyei pap írta e legendát.
Szent-Lászó legendája tartalmát tekintve, inkább hasonlít Imre herczeg legendájához, mint István vagy Gellértéhez. Egyéni vonást, kortörténeti adatot vajmi keveset találunk benne. Ebből látszik, hogy jóval a nagy király halála után, talán a XIII. század elején keletkezett.
A jáki templom.
Henszlmann: „Magyarország ó-keresztény stb. műemlékei” cz. művéből.
Legkevésbbé fontos Szent-András és Szent-Benedek legendája, bár korra nézve valamennyi legendákat felülmúlja. Szerzője ugyanis Maurus pécsi püspök, a ki Szent-István király idejében élt. András vagy Zoerard Lengyelországból jött be hazánkba s a Vág mellett remetéskedett. Halála után tanítványa: Benedek foglalta el helyét, mígnem a rablók megtámadták, megölték s a vízbe dobták.
A jáki templom alaprajza.
Henszlmann: „Magyarország ó-keresztény stb. műemlékei” cz. művéből.
Igen gazdag, főleg művelődéstörténeti és a Margit-szigetre, valamint a fővárosra és környékére vonatkozó helyrajzi adatokban Szent-Margit legendája is, a melyet a XIII. század végén, V. István idejében itt járt pápai megbízottak jegyzőkönyve alapján a XVI. században élt Ráskai Lea, a Margit-szigeti Domokos-rendű kolostor egyik szent életű lakója irt, még pedig magyar nyelven. Régibb legendáink s krónikáink kivétel nélkül latin nyelven vannak szerkesztve.
Roger váradi kanonokról és Siralmas ének czímű művéről, a melyben a tatárjárást irja le, továbbá Julián szerzetesről, a ki Nagy-Magyarországban járt, s a kinek útját Richard nevű szerzetes-társa följegyzéséből (jelenleg Rómában a vatikáni levéltárban) ismerjük, fölöslegesnek tartjuk bővebben szólni, minthogy elég részletesen emlékeztünk meg róla.
* * *
A nyugati műveltséggel meghonosodott nálunk a nyugati művészet is, első sorban az építészet. Árpádkori emlékszerű építészetünk mondhatni kizárólag a vallás szolgálatában állott. A vallásos érzület volt nálunk is a művészet ébresztője.
Az első nagyobbszerű alkotások Szent-István királynak köszönhetik keletkezésöket. Ezek között első helyen említendő a székes-fehérvári bazilika. Hartvik legendájából, továbbá a Képes Krónika rajzából, s az ujabban eszközölt ásatások eredményeiből következtetést vonhatunk e nevezetes épület alakjára és belső berendezésére. Mert fájdalom, néhány alapfalon és mozaik-töredéken kívül, nem maradt fönn belőle semmi. Hartvik különösen kiemeli a templomnak mozaikkal díszített szentélyét, a márvány padozatot, az oszlopos oltárt, s az arany táblákkal díszített oltárokat.
A gyulafehérvári székesegyház.
Orell-Füssli: „Ungarn in Wort u. Bild” czimű művéből.
A székes-fehérvári székesegyház bazilika-stilben épült. Bazilika alatt hosszas négyszögű épületet kell érteni, a mely két vagy négy oszlopsor által több csarnokra vagy hajóra oszlik. A középső hajó magasabb a többinél. A végén félkör alakú hajlék, az úgynevezett apsis, a hol a püspök foglalt helyet. Ez előtt volt az oltár, míg a csarnokban vagy hajóban a hívek gyülekeztek. Az oszlopokat gerendázattal vagy boltozattal kötötték össze.
Részlet a gyulafehérvári székesegyház portáléjáról.
Henszlmann idézett művéből.
Szent-István bazilikájából feltárták az apsist s az egyik oldalfalat. Az apsis átmérője igen nagy, körülbelül 41 lábnyi; a félkörben húzodó kőpadokon tehát számos pap foglalhatott helyet. Előtte állott a roppant nagy főoltár, mely a megmaradt alapkövekről itélve 21 lábnyi szélességű lehetett. Az apsis mindegyik oldalán egy-egy négyszögű toronynak alapzata került elő. Érdekes, hogy úgy az apsis, mint a tornyok alapzatában igen sok római faragott követ találtak, köztük feliratost is, Aquincumból. A templom ellenkező két oldalán is volt két torony, a mint az a Képes Krónikában látható rajzból kitűnik. E tornyoknak Henszlmann szerint erődítési czéljok volt, melyekhez a régi római álló táborok vagy castrumok erődtornyai szolgáltak mintául. Nem lehetetlen, hogy Szent-István bazilikáját részben római castrum helyén építteté.
Miután a római és olaszországi régi bazilikák nem voltak tornyokkal összekötve, Szent-István bazilikájában, valamint az ennek példájára épült pécsi, nagy-váradi és esztergomi székesegyházakban külön magyar iskolára kell ismernünk.
Hogy milyen lehetett ezen, az Árpád-házi királyok idejében oly kiváló szerepet játszott templom, gyaníthatjuk a hozzá hasonló pécsi székesegyházról. Ennek alaptervezete szintén az egyszerű bazilikai alapidomot tünteti fel. Hármas hajója ugyanannyi apsissal záródik. Kereszthajó, szentély vagy karhely nincs. Ezt csupán az altemplom emelkedése jelöli. Az épület négy sarkán négy torony emelkedik, a melyek nem fejlődnek ki a templom alaptervezetéből, hanem a bazilika és kora román-stíl-nak megfelelően csak külső, nem szerves összefüggésben állanak az egyházzal.
Az épület alaptervezetével, stíljével megegyeznek fenmaradt egyes levél- és állatalakokat feltüntető faragványai, továbbá szobortöredékei. Az utóbbiakra, mint hazai szobrászatunk legrégibb maradványaira, még visszatérünk.
A pécsi székesegyházat újonnan stílszerűen és fényesen helyreállították.
Kora román stílban épültek még a tihanyi altemplom, valamint a pannonhalmi és veszprémi altemplomok eredeti részletei. Mind ez emlékek mutatják, a miről különben a történet is tanuskodik, hogy Magyarország kezdet óta a nyugathoz csatlakozott s nem a kelethez, mert a byzanczi stílnak egyetlen egy emlékével sem találkozunk az Árpádok korában.
A kora román stíl a XI. század elejétől körülbelül a XII. század közepéig virágzott. Akkor éri el fejlődésének legmagasabb fokát, majd lassanként a gót stílbe megy át. A kifejlett román s átmeneti stíl a XII. század közepétől a XIII. század végeig vagy még azon túl is uralkodott.
E korban épült a régi esztergomi bazilika, az egri, szepes-váraljai, gyula-fehérvári, zágrábi, ócsai, lébényi, jáki, zsámbéki, türjei, horpácsi, deáki, pannonhalmi s más templomok. Mindannyi három hajós, s többnyire két tornyos. Mennyire el volt terjedve a késő román stíl, mutatja az, hogy számos falusi templomot ismerünk, melyek ebben a stílben épültek.
Legkitünőbb emlékei a kifejlett román stílnek Magyarországon a deáki, lébényi, ócsai, gyulafehérvári s kivált a jáki templom.
Jellemzi ez épületeket a részek arányossága s az egészben nyilatkozó összhang. Mindnyájánál az egyszerű apsis, a kettős torony és homlokzat az alaptervezetből fejlődik ki. Egyiknél-másiknál kereszthajóval való nagyobbszerű alakítást is találunk már, mint például a gyulafehérvári és ócsai templomnál. Az apsis sugárszerű kápolnákkal való alakításának nyomai, valamint a többszögű apsisok sem hiányzanak. Belsejöket tekintve mindegyiknél az előszökő féltövekkel tagozott támokkal, s keresztgerinczes, sőt csúcsíves boltozatokkal is találkozunk. A középső hajó itt is magasabb.
Kitünnek rendkívül gazdag ornamentikájukkal is. E tekintetben különösen kiemeljük a jáki templomot, melyről el van ismerve, hogy oszlopfőinek, kapuzatának, szentélyének díszítése a legszebb és legízlésesebb, a mit e nemben a román stíl felmutathat. E tekintetben még a bécsi Szent-István templom híres román stílű kapuját is felülmúlja.
Vetekszik a jáki templommal az oszlopok és ívezetek díszítését illetőleg a horpácsi és a gyulafehérvári. A gyulafehérvári székesegyháznál különösen kiemelendő az alapterv szabályossága, továbbá a csúcsívnek a román körívvel való vegyítése. Az utóbbi mutatja, hogy a templom a XIII. század második felében keletkezett, az átmeneti stíl korában. Az oszlopfejek s a kapuk fejlett szobrászatról tanúskodnak. Különösen ki kell emelnünk a déli kapuzatot, mely a későbbi román stílnek valóságos remeke. Dúsan díszített tagok egyszerűekkel, ízlésesen váltakoznak rajta s az ékítések könnyedén fűződnek egymáshoz.
A zsámbéki templom oldalról nézve.
Henszlmann idézett művéből.
A zsámbéki templom az átmeneti kort kiválóan jellemzi. Sok oly idomot látunk itt, a mely a csúcsíves stíl sajátja. A templom a XIII. század első felében épülhetett. Jellemző rajta a sokszögben végződő szentély, a kiszökő támok, az iker-torony aljának mesteri elrendezése s a két torony közti kapuzat kiszökése. A templom belsejében már mindenütt a csúcsív nyert alkalmazást, csak a középhajó magas ablakai tartották meg a régi román félkör-ívet.
* * *
Az építészettel karöltve jár a szobrászat. Sőt kezdetben a szobrászat, mint külön művészet nem is szerepel, hanem mint az építészet szolgálatában álló jelentkezik.
A zsámbéki templom homlokzata.
Henszlmann idézett művéből.
Nálunk is a legrégibb szobrászati emlékeket középkori emlékszerű épületmaradványainkon találhatjuk. Sajnos, hogy az Árpád-korszak elejéről, Szent-István idejéből egyetlen egy olyan töredéket sem mutathatunk fel, a melyből, akkori szobrászatunk mivoltára következtetést vonhatnánk.
Szobrászatunk legrégibb emlékeit a pécsi székesegyháznak az altemplomba vezető lejáróján s magának az altemplomnak falain szemlélhetjük. E szoborművekről tévesen azt hitték, hogy Péter király sírjáról valók, s a rajta látható ábrázolásokat Péter király sorsával hozták kapcsolatba. Mindezt azért, mert Péter király volt a templom alapítója s itt lelte föl örök nyugalmát.
A szóban forgó domborművek tulajdonképen bibliai tárgyúak. Az első emberpár bűnbe esése, Sámson élete, Krisztus születése és hasonló jelenetek vannak feltüntetve rajtok. A kivitel kezdetleges és durva, minél fogva a domborműveket nem külföldi művész alkotásainak, hanem hazai termékeknek tartják. Valóban egészen eltérnek az egykorú vagy a későbbi szoborművektől. A kivitel gyarlósága mellett azonban itt-ott mégis meglepő élénkséggel találkozunk. Az alakok rendszerint aránytalanok, nehézkesek, esetlenek. A ruházat redőzése hiányos. Legügyetlenebb az állatok és a fák ábrázolása.
Domborművű részletek a pécsi altemplomból.
(A három király álma. A betlehemi vérfürdő. A szent család menekülése.)
Különös figyelmet érdemel egyes alakok viselete: a szűk nadrág és rövid bakancs, a hasonló szűk köntös, melyet öv szorít össze s mely fölött rövid köpeny látható. Mindez talán a Pécs-vidéki egykori szláv lakosok viseletére emlékeztet.
Domborművű részletek a pécsi altemplomból.
(Jelenetek Sámson életéből.)
A kora román stílt jellemzik az oszlopfők is, jelképes emberi és állati alakokkal. Ilyeneket Pécsett is találhatunk. Fölötte sok jelképes szobor és állati alakzat volt a XII. században, Jób érsek által nagy művészettel és fénynyel épített esztergomi székesegyházban. Ezek közül egyes oszlopfők fönmaradtak. Madarak, négy lábú állatok: bikák, gyíkok, kosok alakjai szemlélhetők rajtok, melyek némelyiken már nemcsak mint jelképek, hanem mint díszítmények vannak alkalmazva.
Érdekes, hogy az oszlopfők a jón oszlopfő tekercseit utánozzák, olyanformán, hogy a tekercseket a kos, bival vagy bölény szarvai alkotják. Az állatok ugyanis akként vannak az oszlop négy oldalán elhelyezve, hogy fejök és szarvok épen a szögleteken találkozik. Más oszlopfőkön madár-alakzatok vagy gyíkok képeznek hasonló oszlopdíszt. Egyik-másik az oszlopfők közül oly gazdag formákban, hogy hasonlót az egykorú román építészet emlékei között csak ritkán találhatni.
A régi esztergomi székesegyház előcsarnokában tizenkét oszlop emelte a kapucsarnok íveit; közbül szobrok voltak elhelyezve. A két szélső hatalmas oszlop az úgynevezett Jachim és Boz fekvő oroszlánokon nyugodott, míg más oszlopok óriások vállaira nehezedtek. Beljebb a próféták, patriarchák, apostolok és evangelisták szobrai állottak, közvetlenül a bejárat előtt pedig négy angyal lebegett. A kapu fölötti ívtéren vagy tympanonban történeti alakok: Szt. István, Szt. Adalbert, II. Béla király és Jób érsek alakjai valának láthatók, a mint Isten anyjának bemutatják hódolatukat. Fájdalom, ezen érdekes emlékek közül csak egy töredék kerülte el a pusztulást: a Megváltót tünteti föl trónusán ülve, mindkét felől álló alakokkal körülvéve.
Oszlopfő a bényi templomból.
(Vadászjelenet.)
Érdekesek a dömösi monostor domborművű maradványai, melyek jelenleg a Nemzeti Muzeumban őriztetnek. Vadászati jeleneteket szemlélhetünk rajtok: lovon ülő alakot, amint medvét, nyulat, madarat üldöz. A kivitel itt is durva, mindazonáltal szemmel látható a művész ügyekezete, hogy híven utánozza a természetet.
Hasonló jelenet van feltüntetve a bényi XIII. századi templom domborművein: az előtérben a vadász, a mint nyilát kiröpíteni készül; mögötte a hajtó, kezében bottal, a vadászkutyát pórázon vezetve; a vadász lova, a melyet kantáráról ismerhetni meg, félre ugrat; elől medve ágaskodik, meglehetős természetes helyzetben, odább tova iramló szarvas és nyúl, melyek között vadkan csörtet elő; felülről a nap tekint le, emberi arcz formában. A szobormű jelképes értelmű. A vadászat a bűnök üldözését, a vadállatok a bűnöket (kincsvágy, bujaság, kevélység, lustaság) példázzák. A kivitel itt is gyarló, az alakok aránytalanok, de azért a két férfi öltözetén nemzeti és népies jelleget vehetünk észre; nyilván a XIII. századi népviseletet tünteti föl. Mindkettőn hosszas, bő durva szőrformájú kabát, lábukon szűrcsizma vagy botos, hajuk bozontos, rövid, s kerekre van nyírva; szakálluk nincs, csupán bajuszt viselnek. A szobormű valószínűleg magyar ember munkája.
Jelentékenyebbek az eddig tárgyaltaknál, kivitelre nézve tökéletesebbek, szebbek: a gyulafehérvári, s még inkább a jáki templom szoborművei. Az elsők jelképes állatalakzatok s levél-díszítmények az oszlopfőkön, a kapuk ívezetén s az apsis, valamint az oltárhajlék külső falain; a székesegyház belsejében s a kapu tympanonján nagyobbszerű domborművek vannak, melyeken az apostolok fejedelmei, Szent-Mihály a sárkánynyal küzdve, a trónon ülő Krisztus, egyik kezét áldásra nyujtva, másikában könyvet tartva, két felől tanítványai, fönt pedig a Szentlélek láthatók. Mind e szoborművek a román-kori képzőművészet színvonalán állanak. A jelképes irány mindinkább háttérbe szorul itt, hogy helyet adjon a tisztán ornamentális iránynak.
Valamint építészeti, úgy szobrászati tekintetben is a jáki templom első helyen áll összes Árpádkori emlékeink között. Tömérdek itt a szobor s a dombormű, melyek egytől-egyig kitünő művészettel, finom izléssel vannak megalkotva.
Dombormű a gyulafehérvári székesegyház kapuja fölött.
Meglepő mindjárt a homlokzatnak diadalívhez hasonló kapuzata, melynek csarnoka tizenkét oszlopra van állítva. A szélső oszlopok, miként az esztergomi kapú előcsarnokában, térdelő oroszlánokon nyugszanak. Nemcsak az oszlopfőket, de az oszlopok tövét is a legválasztékosabb faragványok borítják. Fent az ívtéren az Atyaisten trónol, előtte angyalok. A kapucsarnok fölött a homlokzat oszlopos árkádjaiban a tizenkét apostol, középen a legfelső árkádban a Megváltó alakja látható. A homlokzatot közbefogó magas tornyok aljában lévő fülkékben állatalakzatok: sárkány, oroszlán stb. tünnek elénk.
A szentély külső falát szintén árkádok törik át, melyekben a szobrok hosszú sorával találkozunk. Kár, hogy a barbár utódok e szobrokat pogány isteneknek nézve megcsonkították.
Csak egy alak tünik ki teljes épségével, a legszebb s legmesteribb a jáki egyház szoborművei között, s általában egyike a legszebb alkotásoknak, miket a román stíl felmutathat. Ez alak nemes arczéllel, koszorús fővel, hosszú szakállal, bő, redős öltönyben van ábrázolva, a mint kezével a derekára csavarodott kígyókat nyakon ragadja.
Ki volt a kiváló művész, ki e szoborműveket alkotta? nem tudjuk. Csak annyit tarthatunk valószínűnek, hogy a XIII. század első felében élt.
Mint említettük, késő románkori emlékszerű épületeinken a jelképes állatalakzatok helyett mindinkább előtérbe lép a növény-díszítmény. A zsámbéki templomon például állatalakzatokat nem, csupán lomb-díszítményeket találunk.
Domborművek a jáki templomon.
Ez új építészeti irány meghonosítói a cziszterczita szerzetes-rend tagjai valának, a kik a rend kiváló tagjának: clairvauxi Szent-Bernátnak intésére egyházaikon mindinkább mellőzték a sokféle szörnyképleteket, fenevadakat, vadászjeleneteket, viadalokat stb. és szigorú egyszerűségre törekedtek. Ez egyszerűség azonban nem hogy hátrányára, de sőt előnyére vált a szobrászatnak, a mennyiben kisebb téren sokkal nagyobb művészetet fejthetett ki, s a részleteket sokkal szebben, kecsesebben s hívebben tüntethette fel. E tekintetben a lébényi, apátfalvi, pannonhalmi, horpácsi stb. egyházak szoborművei szolgálhatnak bizonyságul.
A jáki templom kapuja.
Pasteiner: „A művészetek tört.” czimű művéből.
A monumentális szobrászati alkotások vagyis olyanok, melyek a nemzeti történet egyes kiváló eseményeit vagy alakjait örökítik meg, szintén csak templomainkban találhatók. Ide tartoznak első sorban szent királyaink: István és László aranyba, ezüstbe vagy rézbe vert hermái, azaz fejereklyetartó mellszobrai, továbbá némely síremlékek, mint Hédervári Póth-nak és Csépán-nak a lébényi apátsági templomban levő síremlékei s ugyanott egy másik, melyen trónuson ülő király látható, fején koronával, kezében liliomos királyi pálczával. E királyban némelyek II. Endre királyt vélik fölismerhetni.
Két királyunk síremlékéről csak adataink vannak; maguk az érdekes emlékek elpusztultak. Igy tudjuk, hogy Szt. István szarkofagja fehér márványból volt faragva, hogy Szent-Lászó ravatala szintén márványból készült s oszlopokkal volt díszítve. Az utóbbit Dénes és fia Tekus készítették, amiért III. Béla király a nemesek sorába emelte őket. A király teste aranyozott koporsóban feküdt, mikép a régi egyházi ének mondja: „Tetemed foglalták az szép sár aranyból.” Az esztergomi székesegyház kapuja ivterének domborművéről: melyen Szt. István, Szt. Adalbert, IV. Béla király és Jób érsek valának feltüntetve, már föntebb megemlékeztünk.
* * *
Mikép a szobrászat, úgy a festészet is az emlékszerű építészet kiséretében jelenik meg legelőbb. Régi templomaink belseje, főleg a szentély, rendesen falfestményekkel volt díszítve. Ezelőtt 30–40 évvel alig ismertünk csak egyet is e régi falfestmények közül. Legnagyobb részök elpusztult vagy bemeszeltetvén, eltünt. Ujabban azonban egyes tudósaink buzgólkodása, érdeklődése folytán a régi templomok mészrétegei alól számos falfestmény került elő, a melyekből középkori festészetünkről némi fogalmat alkothatunk magunknak.
Ily falfestményeket különösen Vas-megyének déli részében, továbbá a Szepességben, Szatmár-megyében s Erdélyben találtak és pedig nemcsak a városokban s népesebb helyeken, hanem egyszerű falusi templomokban is.
Részlet a jáki templomról.
Henszlmann idézett művéből.
Korra nézve talán a legrégibbek a veszprémi Gizella-kápolna falfestményei, melynek egyik zárókövét, a zászlós bárányt művünk 312-ik lapján mutattuk be. A fenmaradt festmények közül érdekes négy apostol alakja. Legjobban az északi oldalon, a bemenethez legközelebb állók vannak föntartva. Az egyik fiatal arczú, jobbját áldólag melle előtt tartja, baljában irás-tekercset fog; testét hosszú, kék tunika s vállára vetett vörös palást födi. Mellette idősebb, szakállas alak; jobbját áldásra emeli, baljában szintén tekercset tart. Ennek tunikája vöröses-barna, palástja pedig kékszínű. Mindkettőjük fejét aranyozott glória övezi.
Oszlopfők a horpácsi templomban..
Henszlmann idézett művéből.
A napfényre került festmények közül a legtöbb a XIII. századból való. Különösen érdekesek a dömölki (Vas m.), veleméri (szintén Vas-megyében), turnischai (Zala-megye), zsegrai (Szepes-m.), martyánczi (Vas-m.), tótlaki (Vas-m.), feketeardói, mármaros-szigeti, hárskúti (Abauj-Torna-megye), ócsai stb. templomokban lévő falfestmények. Ezek vagy a Boldogságos Szűz életéből vett jeleneteket, vagy Krisztus kínszenvedését, vagy az utolsó ítéletet, a három király hódolatát s más vallásos jeleneteket és alakokat ábrázolnak.
Érdekes azonban, hogy a keresztény elem mellett szorosan vett nemzeti elem-mel is találkozunk rajtok, amennyiben igen sok templom falán főleg Szent-László király életéből vett jeleneteket találunk feltüntetve. Egész képsorozatokra akadunk, mint például Turnischén, a hol a magyar leány elragadását, László harczát a rabló kunnal és győzelmét; koronázását, későbbi harczait a kunokkal, a nagyváradi székesegyház építését stb. szemlélhetjük. Hasonló képsorozat került elő a zsegrai s a székelyföldi fülei templomban.
Mindez emlékek mutatják, hogy hazánkban is talált a festészet ápolásra s hogy hazánk e tekintetben nem állott sokkal hátrább a szomszéd Németország mögött.
* * *
A műveltséggel kapcsolatos s részben attól függ az életmód is.
Milyen volt őseink életmódja az Árpádok korában? Erre vonatkozólag sajnos, csak nagyon hiányos adataink vannak. Freisingeni Ottó püspök tudósításából látjuk, hogy a XII. században a magyarok jobbára még sátrakban laktak. Házaikban, a melyek fából s ritkán kőből voltak építve, csak télen vonták meg magukat. Kőházak csak a városokban s ott is csak elvétve fordultak elő. A tatárjárás idején a nép a templomokba menekült, mert ezek kőből voltak építve s némi védelmet nyujtottak. A nagy urak csak a tatárjárás után kezdenek várakat építeni s azokban lakni.
Apostol.
(Falfestmény a veszprémi Gizella-kápolnában.)
Henszlmann idézett művéből.
A nép nagy zöme földműveléssel, baromtenyésztéssel, halászattal foglalkozott. Az urak és a királyok kedvencz szórakozása volt a vadászat, különösen a solymászat és agarászat. A királyok, különösen az északi erdős, hegyes vidékeken: Zólyomban, Beregben szerettek vadászni.
Az előkelők nagyon érdeklődtek a közügyek iránt. Télen, midőn házaikba vonultak, rendesen politizálással töltötték az időt. Erkölcseikre nézve meglehetősen durvák, nyersek voltak az Árpádkori magyarok, s e tekintetben még az urak sem tettek kivételt. Tudomány, művészet nem igen érdekelte őket. Ritka volt közöttök, aki írni, olvasni tudott. Lényök vadságát némileg enyhíté a vallásos érzület, a mely akkoriban uralkodó volt. Vallásosságukat mutatja, hogy kolostorokat alapítottak, templomokat építettek, gyermeköket papnak vagy apáczának nevelték, s halálok után az általok alapított templomokba temetkeztek.
Mulatságaikról, ünnepélyeikről nem sokat mondhatunk.
Apostol.
(Falfestmény a veszprémi Gizella-kápolnában.)
Henszlmann idézett művéből.
Csak egy királyi lakodalomnak maradt reánk a XIII. század közepéből leírása, a mely mutatja, mily fényt s pompát fejtettek ki az előkelők ily alkalmakkor. E lakodalmat 1264. október 25-én Béla herczeg, IV. Béla fia ülte meg Brandenburgi Kunigundával, az ország nyugati határán, a Duna mellett.
A Dunán ez alkalomból széles hajóhidat vertek, a melyen egymás mellett tíz lovas átnyargalhatott. Főurak, asszonyok csatlósaikkal nagy számban jelentek meg, mindannyian rendkivül pompás öltözetben. IV. Béla király is eljött, fényes kísérettel. A körében volt urakon tarka, szürke vagy bíborszínű, prémmel szegélyezett mente és szűk dolmány volt, mely alól bő ing látszott ki. Kucsmáikon ezüst forgóban pávatoll díszlett. Hosszú hajokba gyöngyöt és drágaköveket fontak. Még a király halántékán is arany lánczocskák csüngtek.
Falfestmény-részlet a veleméri (Vas-m.) templomból.
Rómer: „Régi falképek Magyarországon” czimű művéből.
A menyasszony szülei s II. Otakár cseh király kíséretében jött el. Az esküvő alkalmával a vőlegény menyasszonya fejére arany koronát tett, nyomban azonban magyar szokás szerint a kíséretében levő urak egyike kardjával a koronát leütötte a menyasszony fejéről. Nyilván azt akarta jelezni vele, hogy a koronázott herczegnő jogot az uralkodásra nem nyer. Esküvő után a fiatal pár Béla herczeg hajójára ment, az örömapa: IV. Béla pedig II. Otakár sátrába, ahol fényes lakoma várta, a melyen kivüle még tizenhárom fejedelmi személy vett részt.
Falfestmény-részlet a tótlaki (Vas-m.) templomból.
(E festmény azért is érdekes, mert a zsidók középkori viseletét mutatja.)
A viseletről, ruházatról jobbára a Képes Krónika rajzai nyomán alkothatunk némi fogalmakat magunknak. E krónika ugyan a XIV. század közepén iratott, de feltehetjük, hogy a divat akkoriban kevésbé változott, mint most, s hogy ennélfogva a képek a XVI. század második felében vagy végén divó viseletet mutatják. Szűk nadrágnak, csizmának semmi nyoma. Bő szoknyaszerű öltözetet viseltek akkor az urak, melyet övvel szorítottak össze; fejöket kucsma vagy kalpag födé.
A XIV. század elején élt cseh író így jellemzi a magyarokat: „Hajukat zsirral kenik. Ha csatába mennek, pánczél gyanánt testhez símuló bőrdolmányt s rövid mentét viselnek. Igen gyors lovasok. A csatában meg nem állanak, hanem vagy futnak, vagy támadnak. A nyilat biztos kézzel előre hátra lövik, s naponként hat mérföldet is benyargalnak.”
* * *
Az Árpád-családnak nagy hálával tartozik a nemzet. A család alapítója: Árpád vezette be őseinket s vette birtokába az országot. Szent-István megnyitá országát a kereszténységnek s a nyugati műveltségnek, s ezzel a nemzet fönmaradását biztosítá. A magyaroknak immár nem kellett tartaniok attól, hogy a tőlök annyit szenvedett keresztény népek egyesült erővel rájok törnek, s őket az országból kiűzik. Ellenkezőleg a keresztény népek sorába vétetvén fel, a nemzet a keresztény műveltségnek lett osztályosa, majd előőrse a keleti műveletlen pogány népekkel szemben. István megveté alapját a nyugati mintára alakult királyságnak is, s az országot egyházi és politikai tekintetben szervezé. Az alap, a mit ő rakott, oly szilárd volt, hogy a halála után következő zavarok meg nem ingathatták. László és Kálmán tovább építének rajta, kiterjeszték az ország határait délnyugat felé s Magyarországnak tengerpartot szerzének. II. Géza a külföldiek tömegesebb betelepítésével a városi élet föllendülését segíté elő. Ő is, valamint előbb I. Endre, I. Béla és Szt. László királyok megvédték az ország függetlenségét, mind a keleti, mind a nyugati császárok, mind pedig a pápák ellenében. III. Béla a byzanczi s a franczia műveltségnek nyitott utat; II. Endre a nemesi alkotmánynak veté meg alapját. IV. Béla a tatárok dulása után ismét helyreállítá az országot; s bár a halála után következő időkben, különösen Kun-László és III. Endre uralkodása alatt mindennaposak voltak a belső villongások, a királyság intézményét s az ország egységét a féktelenkedő urak megdönteni nem voltak képesek.
Részlet a zsegrai templom falfestményeiből.
(László csatája a kunokkal.)
Rómer: „Régi falképek Magyarországon” czimű művéből.
