6. Kálmán. (1095–1116.)
6. Kálmán. (1095–1116.)
László családi viszonyai. Kálmán és Álmos. Kálmánról a krónikák. Szellemi kitünősége. „Könyves” Kálmán. A keresztes háborúk. Okaik. A piacenzai s clermonti zsinatok. Az első keresztes hadjárat. A keresztes hadak átvonulása Magyarországon. Sansavoir Valter, Amiensi Péter, Volkmar, Gottschalk Péter keresztesei megrohanják Zimonyt. Kálmán kiűzi őket. Emich grófnak Kálmán megtagadja az átvonulást. Mosony ostroma. A keresztesek kudarcza. Bouilloni Gottfried. Toulousi Rajmond. Kálmán Horvátország független részét Magyarországhoz kapcsolja. A horvátok kötelezettségeik. Kormányzójuk a bán. Ennek hatósága kiterjed a Drávántúli részekre s a Szerémségre is. A horvátországi megyék. Kálmán elhatározza a dalmát tengerparti városok meghódítását. Velencze ellenében a délolaszországi normanokkal szövetkezik. Házasság Buzillával, Roger szicziliai király leányával. Szövetség Velenczével. Kálmán oroszországi hadjárata. Przemysl ostroma. Kálmán veresége. A tengerparti városok elfoglalása. Kiváltságaik. Kálmán mint a görög császár szövetségese, a normann Boëmund ellen csapatokat küld Apuliába. A zárai gyülés. Kálmán törvényei. Álmos zavargásai. Kálmán őt kis fiával Bélával együtt megvakíttatja. Kálmán betegsége. El akarja fogatni Álmost. Kálmán halála. Uralkodásának jellemzése.
László királynak nem volt fiúgyermeke; nejétől, Adalheidtól, csak egy leánya született: Piroska, a ki később (1104 körül) Komnen János görög császár hitvese lőn.
Bátyjának, Gézának két fia maradt: Kálmán és Álmos. Miért, miért nem, talán testi fogyatkozása miatt, László király Kálmánt papnak szánta, míg az ifjabb herczeget, Álmost, kire Horvátország kormányát is bizta volt, utódjául szemelte ki. Ha krónikáinknak hihetünk, Kálmánt az egri püspöki székbe akarta emelni László király, de a herczeg semmi kedvet nem érzett a papi pályára s tartván attól, hogy nagybátyja erre kényszeríthetné, nehány hivével Lengyelországba menekült.
Krónikáink Kálmánt rút külsejűnek mondják. Szerintök sánta, púpos, kancsal, szőrös és hebegő beszédű volt, szóval ami testi hiba csak képzelhető, mindazt reáruházzák. Bizonyos, hogy e képet a gyűlölség festeté krónikásainkkal; ámbár nem tagadható, hogy valami testi hibájának kellett lennie Kálmánnak, mert különben érthetetlen: miért akart belőle minden áron papot nevelni László király?
Nemsokára László halálosan megbetegedett. Halálos ágyán Marcellus prépostot és Péter ispánt Lengyelországba küldé, hogy Kálmánt visszahivják. Érezte, hogy igazságtalan volt irányában s jóvá akarta tenni hibáját.
Kálmán azonnal hazasietett; de mire az országba érkezett, a nagy király már őseihez tért. Álmos, érezvén bátyjának elsőbbségét, készséggel átengedé neki a koronát, maga pedig megelégedett a herczegséggel, melyet egykoron atyja és nagyatyja birt.
Kálmán trónra jutván, László király méltó utódjául bizonyult be. Testileg ugyan nem versenyezhetett vele, de szellemére nézve nemcsak őt, hanem korának valamennyi fejedelmét felülmúlta. Magas papi műveltséggel bírt; jártas volt a szentirásban, az egyházatyák műveiben s a kánonjogban. Tudományát Odilo, saint-gillesi apát, ki a somogyvári monostor fölszentelésekor Magyarországon járt, továbbá II. Orbán pápa magasztalva emlitik. Egykorú lengyel iró a világ legtudósabb királyának mondja; krónikásaink pedig azt irják róla, hogy könyvei voltak, melyekben mint valami püspök olvasgatni szokott, s azért Könyves Kálmánnak is nevezték el.
Uralkodása elején Nyugoti Európában nagy mozgalom támadt, melynek hullámai csakhamar hazánkat is elérték. Az ellentét a kereszténység s a mohammedán vallás között, mely kezdettől fogva véres harczokban nyilvánult, ez időben óriási küzdelemben tört ki, melyről a történelem keresztes háborúk néven emlékezik. Ez élet-halálharcz kitörésére közelebbi okul az szolgált, hogy Komnen Elek görög császár, kinek ázsiai birtokait: Sziriát, Palesztinát és Kis-Ázsiát a szeldsuk-törökök egymás után foglalták volt el, gyöngesége érzetében a római pápához s a nyugoti keresztényekhez fordult segítségért. A Szentföld visszafoglalására már II. Szilveszter pápa buzdítá hiveit; bántotta annak tudata, hogy Jeruzsálem, Betlehem s mindazok a helyek, melyeket szent helyeknek tart a keresztény kegyelet, s hová az első századok óta sürűn zarándoklottak a jámbor hívek, pogányok kezén vannak, akik csúfot űznek a keresztények kegyeletével, a szent helyeket meggyalázzák, s a zarándokokon hallatlan zsarolásokat és kegyetlenségeket követnek el. II. Szilveszter pápa fölszólításának nem volt sikere. Tervét VII. Gergely pápa is fölkarolta, de csak II. Orbán pápa valósítá meg. Az utóbbi 1094-ben Piacenzában zsinatot tartott, a melyen Komnen Elek császár követei is megjelentek s leirván a görög birodalmat fenyegető veszedelmet, segítséget sürgettek. A pápa ennek következtében a következő évben Clermontba hívott össze zsinatot, a melyen számtalan püspök és apát s tömérdek nép vett részt.
Kálmán király pecsétje.
Eredetije az országos levéltárban, Kálmán király azon oklevelén, melyben Szt. Istvánnak a veszprémvölgyi görög apáczák részére kiadott kiváltságlevelét átírja. Ez a nevezetes oklevél 1109-ben kelt s az országos levéltárban őrzött oklevelek között a legrégibb. A pecséten a király trónuson ülő alakja, palástszerű öltözetben, fején koronával. Baljában az ország almáját tartja; mit tart jobbjában: lándzsát-e vagy kormánypálczát? ki nem vehető. A pecsét körirata: † COLOMANNVS DEI GRATIA VNGAR(orum) REX; azaz: Kálmán, Isten kegyelméből a magyarok királya.
(Az Orsz. levéltárban őrzött eredeti pecsétről rajzolta Tull Ödön.)
A pápa megnyitván a zsinatot, oly élénk szinekkel festé a Szentföld nyomorát, a keresztény zarándokok s a papok szenvedéseit, hogy a jelenlevők egy szivvel-lélekkel kiáltozták: „Isten úgy akarja!” Versenyezve tüzték jobb vállokra a vörös keresztet, a pogányok ellen tervezett had jelképét. S hazatérve, lelkesedésök másokra is átragadt: mind többen vették föl a keresztet s óriási mozgalom keletkezett, mely áthatotta a társadalom minden rétegét. Legélénkebb volt a mozgalom Franczia- és Olaszországban, melyeknek lobbanékony természetű s kalandokat áhítozó lakossága leginkább karolá föl a keresztes had eszméjét; Francziaországból aztán elhatott az Angolországba, Németországba, sőt Európa északi részébe is.
1095 telén mindenütt folytak az előkészületek; tavasz nyiltával azután megindultak az első, gyülevész népből alakult csapatok, melyek kellő vezérlet hiányában út közben mindenféle erőszakoskodásokat és kegyetlenségeket követtek el.
Az első csapat, mintegy tizenötezer ember, Sansavoir (Semmiházi) Valter vezérlete alatt 1096 május havában érkezett Magyarország határához. Francziák voltak, kiket Amiensi Péter gyüjtött volt össze.
Mosony ostroma.
Doré Gusztáv rajza.
Amiensi vagy Remete Péter-nek az első keresztes had megindításában a hagyomány nem csekély szerepet juttat. Mint annyi más, ő is a szent földre zarándokolt. A keresztények szenvedéseit látva, elhatározta, hogy megszabadítja őket üldözőiktől. Kérésére a jeruzsálemi patriárka leveleket adott át neki, melyek a pápához s a keresztény fejedelmekhez voltak intézve. Péter igérte, hogy tanuságot tesz tartalmok valódiságáról s a hiveket harczra lelkesíti a pogányok ellen. Mielőtt Jeruzsálemet elhagyta volna, a szent sír templomába ment, hogy a Megváltó sírjánál imádkozva, Krisztus támogatását kérje a nagy vállalathoz, melybe fogni szándékozott. S amint gondolatába elmélyedve Istenhez fohászkodék, álom nehezült szemeire. Álmában Krisztus jelent meg neki s igy szólt hozzá: „Kelj föl Péter; siess, és hajtsd végre, a mi rád bizatott. Én veled leszek, mert ideje, hogy a szentélyt megtisztítsák s szolgáimon segitsenek!” Ez az álom még inkább megszilárdítá őt elhatározásában. Itáliába vitorlázott s elsőben is Rómába, II. Orbán pápához sietett. A pápa szivesen fogadta, megáldotta őt s megbizá, hogy Olasz- és Francziaországban a kedélyeket a megindítandó hadjáratra előkészítse. Szamáron ülve, a sok bőjttől és fáradalmaktól lesoványodva, mezitláb és födetlen fővel, övén kötéllel, kezében feszülettel, úgy járt Péter helységről-helységre. A nép köréje sereglett s áhitattal hallgatta harczra tüzelő beszédeit. Jelen volt állítólag a clermonti zsinaton is és ott is nagy hatást keltett szónoklatával.
Kálmán király az első csapatnak szabad átvonulást engedett. Tűrhető rendben vonult dél felé, de midőn az ország határához érkezett, s nagy részök már a Száván is átkelt, az utócsapatból nehányan összekaptak az őket kísérő magyarokkal. Ezek legyőzték őket, elszedték mindenöket és fegyvereiket a zimonyi vár falára tűzték.
Walter csapata még el sem hagyta az országot, midőn megjelent a második sereg, melyet maga Péter vezetett. Mintegy negyvenezren voltak, vegyesen francziák és németek. Kálmán ezeknek is megengedte az átvonulást, feltéve, hogy tartózkodnak minden kihágástól és mindenért, a mit vásárolnak, készpénzzel fizetnek.
Míg Péter délre vonult, újabb meg újabb csapatok érkeztek Volkmar és egy Gottschalk nevű pap vezetése alatt. Ezek azonban már garázdálkodni kezdtek. Volkmar seregét ennek következtében a magyarok Nyitránál szétverték; Gottschalk embereit pedig, a kik még inkább rakonczátlankodtak, maga Kálmán király fogta körül hadaival és irgalmatlanul lemészároltatta. Az egész seregből csak a vezér menekülhetett meg kevesed magával.
Keresztes vitéz az első keresztes háború idejéből.
(Egykoru rajz nyomán.)
E közben Péter harczosai Magyarország határához, Zimonyhoz érkeztek. Mikor meglátták a várfalon a Walter embereitől elszedett fegyvereket, Péter izgatására bosszúra gerjedve, a várat megrohanták és bevették. De nem sokáig örülhettek diadaluknak, mert Kálmán király sietve közeledett, mire nyakra-főre kifelé iparkodtak az országból.
Julius közepén az előbbieknél sokkal nagyobb sereg, valami kétszázezer emberből álló gyülevész tömeg érkezett az ország határához, melynek egyik vezére Emich gróf vala. Kálmán király okulva a korábbi tapasztalatokon, megtagadta nekik az átvonulást. Erre a keresztes had főemberei elhatározták, hogy erővel nyitnak maguknak utat Magyarországon keresztül. Mosonyt ostrom alá fogták, s miután több hétig ostromolták, végre augusztus vége felé rohamot készültek intézni a vár falai ellen. Kálmán király maga is ott volt a szorongatott várban. A keresztesek rést törtek a falakon, s az őrség kétségbeesve már felgyujtani készült a várat, hogy tovább vonuljon, midőn a kereszteseket egyszerre rémület szállja meg, s elhányva zsákmányokat s holmijokat, vad futásnak erednek. Kálmán fölhasználva a kedvező alkalmat, az őrséggel kiront, s a futókat üldözőbe vévén, részint levágja őket, részint a Dunába, Lajtába kergeti. A sereg megsemmisült; a ki közülök elkerülte a magyarok fegyverét, futott, míg haza nem ért.
Keresztes vitézek az első keresztes háború idejéből.
(Egykoru rajz.)
E rendetlen csapatok után szeptember vége felé érkezett a tulajdonképeni keresztes had, a melynek élén a derék Bouilloni Gottfried, Alsó-Lotharingia herczege állott. A sereg 70000 gyalogost és 10000 lovast számlált és jobbára franczia hűbér-urakból alakult. Az ország határához érkezvén, Gottfried követet küldött Kálmánhoz, a ki némi gondolkodás után, s miután Gottfrieddel találkozott, megadta az átvonulásra az engedélyt oly feltétel alatt mégis, hogy Gottfried öcscsét, Balduint, ennek feleségét, s több más előkelő vitézt kezesül adja, nehogy a keresztesek az előbbiek példájára kárt tegyenek. Gottfried azután példás rendben vezette át hadát az országon, folyton kisérve Kálmán király hadaitól. Midőn mindannyian átkeltek volt a Száván, Kálmán király a kezeseket gazdag ajándékokkal elbocsátá.
A horvátok hódolása Kálmán király előtt.
Geiger J. P. rajza.
A keresztesek egy hadosztálya az Ádriai tenger mentén iparkodott keletre. Ezeknek Toulousi Rajmond gróf és Adhemár puy-i püspök, a pápa követe, voltak a vezérei. Útközben a benszülött lakosság ellenséges indulata miatt sokat kellett szenvedniök; s csak akkor érezték magukat biztonságban, midőn Durazzónál görög területre léptek.
A keresztes hadak kivonulása után Kálmán Horvátországba sietett. László király hódítását biztosítani s az országnak még független részét Magyarországhoz kapcsolni volt czélja. 1097 tavaszán átkelt a Száván s miután Péter királyt a róla nevezett hegyek („Péter gozd”-ja) alján legyőzte, országát elfoglalta s a tengerpartig nyomult. Hogy új alattvalóit megnyerje, meghagyta régi szokásaikat, törvényeiket s birtokukban sem háborgatta őket. A lakosok egy részétől némi adót kívánt, de a tizenkét előkelő nemzetséget az alól fölmenté; csupán hadi szolgálatra kötelezé őket, amennyiben háború idején tiz-tiz fegyverest kellett állitaniok a király seregéhez.
Álmos herczeg Magyarország harmadrészét birván, Horvátországot Kálmán király külön helytartó, az úgynevezett bán kormányára bizta. Kormánya alá rendelte a Dráván-túli országrészt is a Szerémség kivételével. A bán hatósága alá tartozó területet azután megyékbe osztá. E megyék valának: Zágráb, Varasd, Körös, Marócza (Moravcse), Rojcsa (Roviscse), Gerzencze (Goricza); a Glinától keletre, az Unna felé: Gora; az Alsó-Unna mindkét partján s a Száva mentén: Dubicza; a Szána körül: Szána; odább északkeletre, a Száva körül végre: Orbász. E vidék jobbára szláv lakossággal birt, de szórványosan itt-ott már magyarok is kezdtek megtelepedni, főleg a Száva és Kulpa összefolyása táján, s túl a Kulpán: Gorában.
Kálmán király lelkében bizonyára már ekkor megfogamzott a nagyszerű terv, hogy Dalmácziát elfoglalva, Magyarországnak tengerpartot szerezzen, s igy összeköttetésbe hozza a világkereskedelemmel, mely akkoriban főleg a Földközi-tengeren folyt. E terv megvalósítását azonban egyelőre el kellett halasztania.
A tengerparti latin városok Velencze fönhatósága alatt állottak. Birtokuk életkérdés vala a köztársaságra nézve, mert Dalmáczia szolgáltatta a fát hajóihoz, innen vette a tengerészeket gályáira s itt toborzott fegyvereseket, kik birtokait védelmezték. Előre látható volt, hogy a dalmát városok és szigetek elfoglalása s megtartása nem lesz könnyű dolog és hajóhad nélkül bajosan lehetséges.
E körülmény birta rá Kálmán királyt, hogy tervének kivitelét elodázza. S bizonyára ez indította arra, hogy a déli itáliai normannokkal szövetségre lépjen.
Normann gyalogos vitéz a XI. századból.
(A bayeuxi szőnyeg-képről.)
Skandinávia e bátor kalandorai a IX. századtól kezdve a hajóikon bejárták földrészünk partvidékeit, míg végre Angliában, Francziaországban és Déli-Itáliában megtelepedtek. Apuliából kalózhajóikon gyakran ellátogattak a dalmát partokra s fölprédálták az ottani gazdag városokat. Velenczének természetes ellenségei voltak s már azért is kivánatosnak látszott a velök való szövetkezés.
1097-ben, röviddel utóbb, hogy Péter királyt legyőzte, Kálmán követeket küldött Roger grófhoz, Calabria és Sziczilia urához, fölajánlván szövetségét s leányának, Buzillá-nak kezét megkérvén. Roger gróf szivesen fogadta az ajánlatot, de mielőtt határozott volna, tekintélyesebb követek küldését sürgette, akikkel e fontos tárgyban végezhessen.
Kálmán Arduin vagy Hartvik püspököt, Szent-István életiróját, és Tamás ispánt küldé Szicziliába; ugyanakkor Roger is küldött követeket Magyarországba, s Álmos herczeg meg a magyar urak biztosítását kivánta arra nézve, amit Kálmán arájának lekötött. Ennek megtörténtével azután a királyi menyasszony 1097 május havában kiséretével hajóra ült és Dalmácziába vitorlázott. Bielográdnál szállt partra. Ott várta őt Mercurius ispán ötezer fegyveressel, aki aztán Székefehérvárra kisérte, ahol tömérdek nép jelenlétében, sátorok alatt megtartották a lakodalmi ünnepélyt.
A velenczei dogét e házasság aggodalommal tölté el; azért a maga részéről békét és szövetséget ajánlott Kálmánnak. A király sokáig habozott, végre eltökélte magában, hogy a dalmát városokat egyelőre Velencze birtokában hagyja, s a kínált szövetséget elfogadja.
Normann lovas vitézek a XI. századból.
(A bayeuxi szőnyeg-képről.)
Nemsokára Kálmán figyelmét északkeletre, Oroszországra fordítá, a hol a magyar királyok azután ismételten törekedtek uralmokat kiterjeszteni. Miután 1099 tavaszán II. Bretiszláv cseh herczeggel szövetségre és békére lépett, II. Szviátopolk kievi nagyfejedelem hivására Oroszországba indult, Rasztiszláv fiai: Vaszilko és Volodár ellen, a kik a birtokaikra tört Szviátopolkot egy csatában keményen megverték. Kálmán nagy sereggel átkelt a Kárpátokon és Przemsyl városát körülfogta, melyet Volodár védelmezett. Kálmán ezen vállalata azonban nem sikerült, mert Szviátopolk ellenfelei a kunokat hívták segítségül, a kik a magyarokat lesbe csalták és teljesen megverték. A futamló magyarok közül sokan a Szan és Viar vizében lelték halálokat. Két napig üldözték őket a kunok, mi közben igen sokan elestek közülök. A királyt nemesei körülvették s a veszedelemből kisegítették; de a vele volt két püspök sok világi úrral ott veszett. Kálmánt a csúfos vereség bosszúval tölté el az oroszok és kúnok ellen, de bosszúját nem töltheté rajtok soha.
Néhány évvel utóbb megvalósítá kedvencz tervét, s hatalmát délnyugat felé, a tengerpart mentén levő városokra kiterjeszté. Miután magát 1102-ben Bielográdban Horvátország és Dalmáczia királyává koronáztatá, s Komnen Elek görög császárral szövetségre lépett, 1105-ben Zára ellen fordult, a mely legerősebb és legfontosabb volt a tengerparti latin városok között. Keményen ostromolta a várost, amely végre megnyitotta kapuit, miután igéretet vőn, hogy kiváltságos helyet foglal majdan el Kálmán birodalmában. Kálmán megrakta őrséggel, s azután Trau alá vonult. E város önként meghódolt, Spalato azonban ellenállásra készült. De midőn Kálmán serege a város környékét pusztítani kezdé, a spalatóiak fontolóra vették Kálmán ismételt békeajánlatait és urukul ismerték el, miután meghagyta önállóságukat, s biztosította, hogy érseköket, grófjokat szabadon választhatják, s régi törvényeik, szokásaik szerint élhetnek. Adót nem kívánt tőlük, csak a vámot, a melyből két harmad részt a maga, egy harmad részt ispánja részére követelt. Azon kívűl, az egyház számára tizedet kellett fizetniök. Igéretet tett, hogy akaratuk ellenére magyarnak vagy idegennek nem engedi meg, hogy köztök megtelepedjék. Ha országos ügyben hozzájok talál jönni, senki házába erővel nem száll, s ha valaki nem volna megelégedve uralkodásával, családjával és holmijával mehet, a hová tetszik. Miután a király főembereivel minderre megesküdött, másnap Spalato lakosai letették a hűségi esküt Kálmán királynak és utódainak.
Kálmán azután folytatta Dalmáczia meghódítását; egymás után foglalta el a szigeteket: Brazzát, Vegliát, Ozerot, csak a kis Arbe szigete próbált ellenállni, de utóbb ez is meghódolt.
Zára
A velenczei köztársaság, a melynek élén ekkor Falier Ordelafo állott, nem számíthatván a görög császár, Kálmán szövetségesének támogatására, egyelőre megnyugodott abban, a min úgy sem lehetett volna változtatni. Letette a „Dalmáczia és Horvátország herczege” czimet, s mint a görög császár szövetségese 1108-ban a normann Boëmund ellen indult, a ki röviddel előbb a görög császár birodalmára tört.
E hadjáratban mint a császár szövetségese Kálmán hadai is részt vettek. A magyar csapatokat velenczei hajók szállitották át Apuliába, a hol több tengerparti várost, a többi között Brindisit és Monopolit elfoglalták. Miután a tartományt három hónapig pusztitották, az elfoglalt városokat a velenczeiek kezén hagyták és azután haza tértek.
1111-ben ujra a tengerparton járt Kálmán király. Ez alkalommal Zára mellett az ország nemeseivel és főpapjaival gyűlést tartott, s itt a vele volt magyar főurakkal megesküdött, hogy Dalmácziát megtartja régi szabadságában, püspököket, érsekeket nem erőszakol rájok, sőt arról a jogról is lemond, mely szerint a püspököket, apátokat megerősithette. Általában a dalmát papságnak ugyanazon szabadságot biztosítá Kálmán király, a melyet a magyar papság élvezett. Eszélyes eljárásával annyira meg tudta nyerni a dalmátokat, hogy mikor 1113-ban Crescentius érsek meghalt, utódjává Manasses zágrábi püspököt, Kálmán egyik kedves emberét választák.
Kálmán uralkodásának fénypontját azonban nem hódításai, hanem törvényei alkotják. A változott viszonyok sok tekintetben István és László törvényeinek módosítását tették szükségessé. E czélból Kálmán úgy látszik mindjárt uralkodása kezdetén Kartalon, Aszód közelében (?) a nemzet főbbjeivel gyűlést tartott, a melynek főbb pontjait a jelen volt Alberich jegyezte fel Szerafin esztergomi érsek számára. Miután azzal mentegeti művének hiányait, hogy a magyar nyelvben kevésbé jártas, azt kell következtetnünk, hogy az országgyűlésen vagy zsinaton magyarul folyt a tanácskozás.
Kálmán királynak egyik főczélja volt, hogy gyarapítsa és biztosítsa birtokait és jövedelmeit. Azért törvénybe iktatá, hogy mindaz, a mit Szent István egyházaknak és monostoroknak adományozott, sértetlenül azok birtokában maradjon; de a mit más királyok adományoztak, azt Kálmán visszaszerezni iparkodott. A halászatot mind visszavette; csak annyit hagyott meg a papok és barátok kezén, a mennyi mindennapi szükségletökre kellett.
A birtoköröklés-t illetőleg elrendelé, hogy azokban a birtokokban, melyeket Szent István adományozott, korlátlan legyen az örökösödés; különben az apát kövesse a fiú, ilyen nem létében pedig a testvér s annak egyenes utódai. Távolabbi rokonok nem örökösödtek, hanem ilyenkor a birtok visszaszállt a királyra. Ez a megszorítás azonban csak az adományozott birtokra állott, a vett birtokra nem.
A birtok megoltalmazásában a nép alsóbb osztályaira is kiterjedt a király gondoskodása. Elrendelé, hogy a régi parasztok, a kiket birtokaikból kivetettek, térjenek vissza, ha másutt földjük nincs. Általában pedig kimondá, hogy a más földjét bitorló a maga földjéből ugyanannyit veszítsen, s azon kivül még tiz pensát fizessen birság gyanánt.
A vagyon jelentékeny részét még Kálmán idejében is a rabszolgák és szolgáló népek tették. Szökevény rabszolgát királyi engedély nélkül nem volt szabad tartani, különben ötvenöt pensát kellett fizetni.
A király jövedelme nagy részben a vármegyei földekből s a megyékben lakó különféle népektől származott. Ezek adó-ját már korábban évenként nyolcz dénárban (körülbelül 72 krajczárban) állapították meg. Azok a várnépek, a kiknek kötelességük volt az átutazó királynak lovat, szekeret adni, csak négy dénárt fizettek. A más földjén dolgozó szabadok és vendégek (idegenek) fizették a dénárt. Várnépek, a kik pénzen megváltották magukat, szabadságukért, munkáért is fizettek; azok, a kik a királynak szolgáltak, még pedig úgy, hogy közülök mindig csak egy volt mint hetes szolgálatban, szintén fizették a nyolcz dénárt. Az idegen vendég, a ki várföldön telepedett meg, ha katonáskodott, nem fizetett adót.
Az összes megyei adóból és a vámból egy harmad-rész az ispánt illette, kinek az adót minden évben Szent Mihály-napig Esztergomba kellett beszolgáltatni. A neki járó harmad-részt csak azután kapta, ha az osztály megtörtént. Ha később, vagy hiányosan szolgáltatta be az adót, kétszeresen vették meg rajta. Az az ispán, a ki saját falvaiban szabad alattvalóitól lovakat és száz pensa füstpénzt kaphatott, saját költségén egy vértes vitézt tartozott állítani a király zászlója alá. Ha kevesebb, de legalább negyven pensányi jövedelme volt, vért nélkül kellett egy katonát kiállítania.
Érdekesek az országgyűlés azon intézkedései, a melyek a kereskedés-re vonatkoznak. A kik meggazdagodás czéljából kereskedtek, azoktól kétszeres vámot szedtek. Külföldre csak ökröt volt szabad kivinni, továbbá olyan rabszolgákat, a kiket máshonnan hoztak az országba. Bizonyság, azaz királyi pecsét nélkül, melyet a királyi vámszedő s az ispán vámszedője nyomott le, senkinek sem volt szabad az országból eltávoznia, különben ötvenöt pensát kellett fizetnie. Az ispán, a ki tiltott dolgot kivinni engedett, hivatalát s vagyonának két-harmad részét veszíté.
Az országgyűlés a zsidók-ról és izmaeliták-ról is intézkedett.
Zsidónak nem volt szabad keresztény rabszolgát venni és tartani. Jószágot birhatott, de földjeit csak pogány rabszolgákkal műveltetheté. Állandóan a zsidók csak püspöki székhelyen lakhattak. Ha keresztény zsidótól, vagy zsidó kereszténytől két avagy három pensa értéket vett kölcsön, ne hogy egyik vagy másik a kölcsönt eltagadhassa, keresztény és zsidó tanúknak kellett jelen lenniök, az adósnak pedig zálogot kellett adni. Nagyobb kölcsönnél azon felül fölirták az összeget, a tanúk neveit, s az irást mindegyik fél pecsétjével megerősítették. Hasonló irást állitottak ki minden adás-vevésről, hogy a vevő, ha lopással vádolnák, bebizonyíthassa, hogy igaz úton jutott a kérdéses jószághoz.
Az izmaelitákat kényszerítették, hogy minden egyes falujokban templomot építsenek, a falu lakosságának felét azután máshová telepítették. Izmaelita leányát csakis magyarnak adhatta nőül. Ez intézkedéseknek az volt a czéljok, hogy az izmaeliták mielőbb a magyarságba olvadjanak. Ha vendég érkezett izmaelita házához, azt disznóhússal kellett megkinálni, s abból mindnyájan ettek; az izmaeliták ugyanis épúgy irtóztak a disznóhústól, mint a zsidók vagy a törökök. Ha valakit valami mohammedán szokáson rajta kaptak, azt fel kellett jelenteni; a feladó ilyenkor a bűnös vagyonából egy bizonyos részt kapott.
Hogy az országot váratlan külső megtámadás ellen biztosítsák, az országgyűlésen elrendelék, hogy az ispán mihelyt a határon valami veszély lármája keletkezik, azonnal két futárt küldjön a királyhoz két-két lóval, a maguk élelmével. Ilyen út hadjárat-számba ment.
Gondja volt a törvénynek arra is, hogy mindenkinek igazságot szolgáltassanak. A király gyakran beutazta az országot. Ilyenkor, ha valamely megyébe érkezett, két megyebeli birót vett maga mellé, a kik elintézték a nép pörös ügyeit. Ezek itélete ellen a panaszos a nádorispánhoz fellebbezhetett, a ki addig csak az udvarnokok s azok fölött itélt, a kik magukat önként vetették itélete alá. Minthogy pedig a királyi udvart mindenki föl nem kereshette, az országgyűlés elrendelé, hogy minden egyházmegyében évenként kétszer: tavaszszal (május 1-én) és őszszel (Szt.-Mihály nyolczadján vagyis október 6-án) gyűlést tartsanak a püspök elnöklete alatt, s az ispánok és egyéb főbb elöljárók részvételével. Ide vitték vitás dolgaikat az ispánok, apátok, itt perelték a király főbb tisztjeit. Az igazság kiderítése még mindig istenitélet útján történt, a melyet azonban csak püspöki székhelyen vagy ott a hol káptalan volt, továbbá Pozsonyban és Nyitrán lehetett tartani. Tanúnak csak azt fogadták el, kinek egy ekényi földje volt; tanúskodás előtt meg kellett gyónnia. Ha hamisan tanuskodott, elvették birtokát, azon kívül arczára tüzes vassal keresztet sütöttek.
Kálmán király törvényeiben a büntetések már nem oly szigorúak, mint a minőket Szent László vagy Szent István idejében szabtak a bűnösökre. Csupán a tolvajok ellen alkalmaztak némi szigort. Tolvajnak csak azt tekinték, a ki négylábú állatot, vagy annak árát, vagy húsz dénár értékű ruhát lopott. A bűnös tolvajt megvakították, bűnrészes feleségét tizenöt évesnél idősebb fiaival együtt szolgaságra kárhoztatták. A ki valakit puszta gyanuból fogott el tolvaj gyanánt, azt úgy itélték el, mintha maga lopott volna. A gyilkosnak vezekelnie kellett, épen úgy, mint Szent István idejében. A vezeklést a püspök szabta meg, enyhébb esetben a főesperes s világi biró mondott ítéletet. A gyermekgyilkos nőt az esperes itélte vezeklésre. A nőrablók és házasságtörők felett a püspök vagy esperes itélt; a varázslók és bűbájosok felett pedig az esperes s a megyei ispán. Az utóbbiak alól azonban Kálmán az emberevő strigák-at határozottan kivette, „mert – úgymond – ilyenek nincsenek, s azért róluk szó sem legyen.” E törvény, bár nem a boszorkányokra vonatkozik, mint hitték, mégis fényes bizonyítéka a király felvilágosodott gondolkozás-módjának.
A papság ügyeivel is kiválóan foglalkozott a törvényhozás. Kimondá, hogy idegen országból jövő papot csak akkor fogadjanak be, ha ajánló leveleket mutat fel. A mely papot valami rosszról gyanusitanak, az tisztázza magát, vagy hagyja el az országot. Pappá is csak olyat szenteljenek föl, kinek tisztes voltáért valaki kezességet vállal. Világi biró ne mondjon ítéletet az egyház emberei fölött; sem ispán vagy nemes ember ne merjen egyházi ügyekben valami fenhatóságot gyakorolni. Dézsmát fizessen mindenki: pap és világi úr egyaránt és pedig annak, a kinek területén van a földje vagy a szőlője; s a dézsma a püspöknek az adók és vámok harmadából is kijárjon, melyet az ispán a királytól kap.
A kántorbőjtöt az addig dívó szokás szerint kellett megtartani, Szent Háromság ünnepét pedig pünkösd nyolczadján. Misét csak fölszentelt helyen lehetett mondani, szükség esetében azonban úton, sátorban, vagy más tisztességes helyen is, még pedig utazó oltáron.
A papoknak ruhájokban is kellett különbözniök a világi emberektől. Nyitott mentét, tarka szinű ruhát, keztyűt, czipőt, zsinóros dolmányt nem volt szabd viselniök. A másodszori nősülést, továbbá özvegygyel vagy elvált nővel való egybekelést a Kálmán idejében tartott zsinat szintén megtiltá a papoknak; de kimondá, hogy fölszentelt pap nem léphet házasságra. Házas papot püspökké is avattak fel, ha felesége ebbe beleegyezett; mert ily esetben férjétől el kellett válnia s a püspök birtokain sem volt szabad megtelepednie.
Egy későbben tartott zsinat azonban már szigorúan követeli a papi nőtlenséget. Házas pap egyházi szolgálatot nem teljesíthetett, hacsak el nem vált a nejétől, a kinek azonban tartást kellett adnia. Ez intézkedéssel elismerték a házasság fölbonthatatlanságát. Ezt házasságtörés esetében is föntartották, valamint akkor, ha valaki önként rabszolgává lett, csakhogy feleségétől szabaduljon. Ilyenkor a nő nem veszité el szabadságát, de tartozott követni férjét; vagy elválva éltek mindketten, és ujabb házasságra nem léphettek. Házasságot csak pap jelenlétében, tanúk előtt kölcsönös megegyezéssel köthettek a felek.
V. Henrik császár pecsétje.
A pecsét körirata: † HEINRICVS D(e)i GR(ati)A ROMANORVM IMP(e)R(ator) AVG(ustus). – Azaz: Henrik, Isten kegyelméből a rómaiak császára.
Az 1106-ban tartott guastallai zsinaton Kálmán követei urok nevében fontos engedményt tettek a pápának; ugyanis lemondtak az investitura-jogáról, mely szerint a király a püspököket, apátokat kinevezhesse és beiktathassa.
A magyar papság ragaszkodását királyához mutatja egyik zsinati végzés, mely szerint naponként az összes templomokban a király jóléteért s az ország biztonságáért imát kellett mondani: s egy másik, mely egyházi átokkal fenyegeti azt, a ki a király élete vagy méltósága ellen összeesküvést sző, vagy ilyenben részt vesz, vagy ha tudomása van róla s azt föl nem jelenti.
Ezen törvényekkel Kálmán hosszú időre biztosítá a jogrendet, s a királyi hatalomnak tekintélyt és súlyt kölcsönzött.
Uralkodásának végső éveiben sok háborúja volt, melyekre öccse, Álmos adott okot. A herczeg, akit László utódjául szemelt ki, nem szivesen vette mellőztetését, s bár Kálmán a horvát lázadás lecsillapitása után atyja herczegségét adá neki, mégis 1098-ban nyugtalankodni kezdett. Kálmán megelőzvén őt, seregével ellene indult. Várkony-nál, a Tisza mellett szemközt állottak a testvérek hadai, s már-már harczra került a dolog, de az urak kijelenték, hogy ők nem harczolnak; ha Kálmánnak és Álmos herczegnek kedve van, ám vívjanak meg egymással, s a ki közülök győz, azt elismerik urokul. Az urak ellenkezése arra birta a viszálykodó testvéreket, hogy egymással kibéküljenek.
1105-ben Álmos ismét nyugtalankodott. Németországba menekült, hogy onnan segítséget hozzon magával; de mivel nem kaphatott, ismét hazatért. Kálmán befogadta, de a herczegséget nem adta neki többé vissza, hanem más jószágokkal kárpótolta.
Álmos ezért még abban az évben Lengyelországba futott sógorához, III. Boleszló herczeghez. Ez szivesen fogadta őt, s hogy rajta segítsen, Kálmánnal találkozni kívánt. De Kálmán kelepczétől tartott s nem volt hajlandó elmenni a találkozóra. E közben Álmos némi haddal betört az országba, s Abaujvárt hatalmába keríté. A sokáig halasztott találkozás ekkor megtörtént Kálmán s III. Boleszló között, és következménye volt, hogy a két fejedelem egymással békére és szövetségre lépett. Mikor azután Kálmán király megjelent Ujvár előtt, hogy megostromolja, Álmos egymagában a király táborába nyargalt; a király sátorához érve, leszállt a lóról, s bátyja lábaihoz borulva, bocsánatért esdekelt. A király szive most is engesztelődésre hajlott; megbocsátott lázadó öccsének, sőt a hozzá szító uraknak is.
A nyugtalan herczeg, talán hogy megbánásának adja jelét, a Szentföldre zarándokolt. Alig tért azonban vissza, ismét kitört a régi viszály a testvérek között. Álmos ugyanis Dömösön, Szent Margit tiszteletére monostort és templomot alapítván, a templom fölszentelésére meghitta volt bátyját is. Kálmán el is ment. A fölszentelés után azonban Álmost azzal gyanúsíták, hogy bátyjának tőrt akart vetni, s őt meg akarta ölni. A király hitelt adott a gyanúsításnak s Álmost elfogatni készült, de a püspökök és főurak közbenjárására ismét megbékült vele. A herczeg szenvedélyes vadász lévén, nem sokára azután a Bakonyba indult. Út közben fölereszté sólymát s az egy varjut fogott. Álmos a két madár küzködését látva, magára gondolt, s önkéntelenül azt kérdezé a vele volt uraktól, a kiket Kálmán király adott melléje, hogy őt figyelemmel kisérjék: „Nemde a varjú megesküdnék a sólyomnak, hogy többé nem károgna, ha eleresztené?” A király emberei elértették a czélzást s azt válaszolák: „A sólyom nem eresztené el a varjút esküjére; a varjú sem esküdhetnék meg, mert oktalan állat.” S az egész beszélgetést nyomban besúgták a királynak. A herczeg tartott ettől s azonnal Németországba V. Henrik császárhoz menekült.
Dömös.
Keleti G.-nek a „Magyarország képekben” cz. folyóiratban megjelent rajza nyomán. Rajzolta Tull Ödön.
A császár készséggel ragadta meg az alkalmat, hogy hatalmát Magyarország fölé kiterjeszsze. Úgyis neheztelt Kálmán királyra, a miért Dalmácziát elfoglalta és a német keresztesekkel oly szigorúan bánt el.
1108-ban szeptember elején nagy sereggel Magyarország ellen indult. Kiséretében voltak a kölni érsek, kilencz püspök, Welf a bajor, és Frigyes a sváb herczeg, Liutpold osztrák és Engelbrecht isztriai őrgróf, végül számos főur. Az utóbbiak között találjuk Ottó grófot is, a később nagy hirre emelkedett Habsburg-család egyik tagját. Míg a császár Pozsonyt fogta ostrom alá, azalatt Szvatopluk cseh herczeg hadaival a Vág jobb partját pusztitá, Trencséntől kezdve Komáromig. Kálmán a Vág balpartján foglalt állást seregével, de ütközetbe nem bocsátkozott, hanem megelégedett azzal, hogy portyázóival a németeket szüntelenül nyugtalanítá.
Pozsony egy hónapnál tovább daczolt az ostromlókkal; Szvatopluknak ekkor haza kellett sietnie saját országa védelmére, mert Kálmán szövetségese, III. Boleszló megtámadta azt. E körülmény, valamint fáradozásainak sikertelensége arra birták Henrik császárt, hogy elfogadta Kálmán békeajánlatait, s miután Álmosnak büntetlenséget biztosított, seregét október végén hazavezette.
Szvatoplukon úgy bosszulta meg magát Kálmán király, hogy hadaival Morvaországra ütött. Szvatopluk ezt nem hagyta annyiban, hanem a következő év elején becsapott Magyarországba és Nyitráig pusztitott.
Álmos ismét megbékült Kálmánnal. Néhány évvel utóbb azonban a király elbetegesedvén, hogy fiának, István-nak a trónt biztosítsa, a herczeget kilencz éves fiával, Bélá-val együtt megvakittatta, sőt a kis fiút meg akarta fosztani még férfiasságától is. De e kegyetlen parancsot a király emberei nem hajtották végre, hanem a gyermeket elrejtvén, halála hírét költötték; a vak Álmost pedig az általa alapított dömösi kolostorba vitték.
Kálmán király ez időben már nagyon beteg volt. Iszonyú fejfájás gyötörte, s baját orvosának ügyetlensége még inkább sulyosbitá. Érezvén halálának közeledését, Borhfia Benedeket Dömösre küldé, hogy fogja el Álmos herczeget, nehogy halála után magához ragadja a koronát. A szerencsétlen herczeg épen a kolostor előtt ült és siránkozott nyomorúságán, mikor a közeledő ló dobogása felriasztá bús gondolataiból. Veszélyt sejtve, a templomba viteté magát, remélvén, hogy a poroszlók Istentől és szentjeitől rettegve, onnan nem merik majd elhurczolni. Benedek azonban szentségtörő kezeit rávetette s erőszakosan ki akarta őt vonszolni a templomból. Álmos görcsösen belekapaszkodott az oltárba, s a mint a poroszlóval küzködött, kezén megsérült a bőr, s az oltár vérrel mocskolódott be. Segélykiáltására a papok összefutottak; nem akarták engedni, hogy jótevőjöket elhurczolják, s a templom ajtaját elállották. Benedek erre dühösen eltávozott; de a mint a pilisi erdőn átnyargalt, lebukott lováról és nyakát szegve, szörnyet halt.
Nemsokára ezen esemény után, 1116-ban február 3-án Kálmán is kimult. Eltekintve az Álmos herczegen s annak ártatlan kis fián elkövetett kegyetlenségtől, a történelem csak magasztalólag emlékezhetik meg róla. Ő méltán sorakozik két nagy elődje: Szent István és Szent László mellé, akiket különben is követett. Mint törvényhozó Szent István törvényeit vette alapul; azokat vizsgálta át és módosította, gyarapította a változott viszonyok követelményei szerint. Egyházi téren befejezte Szent István művét a tizenkettedik püspökség: a nyitrainak megalapításával, politikai téren pedig az ország végleges szervezésével. Külpolitika tekintetében azonban már inkább Szent Lászlót követé. Miként ez, ugy ő is főleg délnyugaton és északkeleten törekedett terjeszkedni. Mint láttuk, Horvátország elfoglalását nyomban követte Dalmácziáé; ebben kétségkívül nemzetgazdasági érdek vezérlé a királyt, t. i. hogy országát kapcsolatba hozza a világkereskedéssel s termékeinek nagyobb keletet biztosítson. Északkelet felé való terjeszkedése viszont a honvédelem érdekében történt. László a rabló besenyőket és kunokat erős kézzel visszaverte, midőn pusztítva betörtek az országba. Kálmán tovább ment: egyenesen lehetetlenné akarta tenni betörésöket azzal, hogy az oroszokat fenhatósága alá vetve, a kunok ellen előőrsökül használja. E terv ugyan nem sikerült; sőt inkább az oroszok a kunokkal szövetkezve verték vissza az ellenök intézett támadást. Ez azonban nem von le semmit a király érdeméből; politikája helyes volt s helyességét mutatja az, hogy utódai is követték.
Kálmán király ezüst pénze.
Előlapjának körirata: † CALMAN RE(x); azaz: Kálmán király. Hátlapjának körirata: † LAD(is)LAVS R(ex); azaz: László király.
(Kálmán és legközelebbi utódai a nagy király iránt való kegyeletből pénzeikre az ő nevét is ráverették.) (Veszerle: Érmészeti Táblái-ról.)
