III. FEJEZET. A törökországi hadjárat. Ujabb hadi készületek.
III. FEJEZET.
A törökországi hadjárat. Ujabb hadi készületek.
A törökországi hadjárat. Ujabb hadi készületek.
Hunyadi János kivivott diadalainak hatása. IV. Eugén pápa bullája. A törökök kiűzésének terve. A Nis mellett vivott csata. Ütközet a Kunovicza-szorosban. Hunyadi győzelme. Diadalmi hálaünnep Buda várában. Országgyűlés Budán. Szentmiklósi Pongrácz letartóztatása. Az országgyűlés végzései. Cesarini Julián ujabb fegyverszünetet eszközöl ki Frigyes és Ulászló között
Az Ulászló király és hivei részéről a béketárgyalásokban tanusitott engedékenységnek magyarázatául az szolgál, hogy szüntelenül szemeik előtt lebegett czéljuk: a belbéke helyreállitása után a török ellen forditani az ország erejét.
Ugyanis Hunyadi Jánosban, a tőle kivivott diadalok után az Istentől küldött hadvezért látták, ki a kereszténységet legfélelmesebb ellenségétől örökre megszabadithatja.
Ennek a felfogásnak maga IV. Eugén pápa az egész keresztény világhoz intézett bullában kifejezést adott. „Ha Isten – úgymond – a mi kedvelt fiunk, a nemes János vajda vezérlete alatt álló keresztényeknek, csodálatos módon, mint mindnyájan állitják és ő maga is alázatosan vallja, a törökök fölött dicső győzedelmet nem enged vala: a kegyetlen törökök bizonyára egész Magyarország meghóditására tettek volna kisérletet.” Ezen sikertől felbátoritva, az összes uralkodókat és népeket a szentszék vezérlete alatt inditandó nagy hadjáratban való részvételre szólitotta föl; a költségek födözésére az összes egyházi javadalmasokat jövedelmük tizedrészének erejéig megadóztatta, és a pápai kincstár jövedelmének ötödrészét ajánlotta fel. Egyszersmind a keresztény uralkodókkal tárgyalásokat inditott meg.
Az a terv állapittatott meg, hogy mig nyugat felől a magyar és lengyel hadak a török területre nyomulnak, azalatt a pápától, a velenczei köztársaságtól és a más hatalmasságoktól felszerelendő hajóhad, a Hellespontuson állást foglalva, a török hadaknak Európába szállitását megakadályozza, és a török területek ellen a tenger felől intéz támadást. A pápa a hajóhad főparancsnokává saját unokaöcscsét: Condolmieri Ferencz bibornokot rendelte, a ki a rá bizott feladatnak azonnal szolgálatába állott. Mindazáltal a többi hatalmak részéről a pápa szándékai a várt támogatást nem találták meg. És igy a tengeri actio az 1443-ik év folyamán nem valósulhatott meg.
Ennek daczára a magyarok hadjárata nem maradt el. A Hunyadi Jánostól kivívott győzedelmek hatása alatt, az egész nemzetet a harczvágy és áldozatkészség szelleme hatotta át. A pünkösd táján tartott országgyülés a háború czéljaira adót szavazott meg, főpapok és zászlós urak önként ajánlkoztak, hogy Hunyadihoz csatlakoznak. A király kijelentette, hogy a fővezérletet maga veszi át.
Ulászló július közepén mintegy negyvenezer fegyveres élén megindult. Környezetében voltak Julián bibornok, Hunyadi János, Brankovics György szerb fejedelem, számos magyar és lengyel főur. Amint Szerbországba jutottak, itt mintegy nyolcezer szerb és nehány száz bosnyák vitéz csatlakozott hozzájok. Miután Krusevácz várát megvivták, keleti irányban folytatták előnyomulásukat, és október második felében a Morava folyó partjánál tábort ütöttek. Ekkor egy jelentékeny török sereg közeledésének hire érkezvén, Hunyadi tizenkétezer lovas élén Bolgárországba nyomult és Nis városát hatalmába ejtette.
Az alatt, hogy itt időzött, három különböző oldalról török hadosztályok közeledtek, a melyeknek feladatuk volt Nis mellett egyesülni. Ezt Hunyadi megakadályozta; csodálatot keltő gyorsasággal és biztossággal ütközött meg azokkal külön-külön, és mindegyiket megverte. Alig hogy a harmadik csatát a délfelől érkező Turachan béggel november 3-ikán megvivta volt, kémei azt a tudósitást hozták, hogy egy negyedik török sereg közeledik, a mely egyenesen a Morava felé, a királyi tábor ellen vonul.
Hunyadi, hogy ennek a seregnek utját állja, azonnal Nis felé fordult vissza. Estefelé megpillantotta az ellenséges sereget, a melynek nagy tömege – mint Ujlakihoz intézett levelében irja – egy pillanatra félelemmel töltötte el; de csakhamar visszanyervén bátorságát és bizalmát, haladék nélkül harczi rendbe állitotta vitézeit és a törökökre rontott, kik fölött az éj homályában vivott csatában szintén győzedelmet aratott.
Ezt az ütközetet egy nagyjelentőségü esemény kétszeresen emlékezetessé teszi. A megvert török seregben ott volt a husz év előtt ozman iga alá jutott Albánia egyik fejedelmének, Iván crojai herczegnek fia, Castriota György, ki mint kilencz éves gyermek a szultán udvarához jutott, az izlamra tért át (ez alkalommal a Skander vég nevet nyerte) és kora ifjuságától fogva vitézségével magára vonta a figyelmet. De az ősei hazájához és hitéhez való ragaszkodás érzése fölébredt lelkében, és most a Nisnél szenvedett vereség után a beállott zavart felhasználván, háromszáz albániai harczos kiséretében Albániába menekült, hol felszólitására a lakosság fegyvert ragadott, és lehetővé tette neki, hogy az ország nagy részét hatalmába ejtvén, a törökök ellen megkezdje a harczot, melyet hősies elszántsággal és sok szerencsével évtizedeken át folytatott.*
Pisko, Skanderbeg. Historische Studie. (Bécs, 1894.)
Castriota György.
A „Historia de Vita et Gestis Scanderbegi Epirotarum Principis” czímű 1493-iki római ősnyomtatvány czímképe. Felirata: No. 914. SIGNOR SCANDER BEGO. 93. (A felső keretszélen folytatva:) Obiit Anno Domini 1466. XIV. Kalend(as) Februar(ias) Aetatis A(nn)o 63. Imperii vero XXIV.
Hunyadi János, a Nis mellett vivott csaták után, négyezer török fogolylyal és dús zsákmánynyal a királyi táborba tért vissza.
Itt elhatároztatott, hogy a téli évszak okozta, nehézségekkel daczolva, folytatják a hadjáratot. Az a hir, hogy a szultán személyesen jön serege élén, a harczvágyat még csak fokozta. Julián bibornok egyik levelében irja: „Bizunk abban, kinek szent nevéért harczolunk, hogy a török császárra talán még rosszabb sors várakozik, mint a milyen az ő helytartójának osztályrésze lett. Seregünkben mindnyájan, nagyok és kicsinyek egyaránt, csodálatos bátorsággal és lelkesedéssel készülnek a csatára. Bízom az Úrban, hogy ha csak a küszöbön álló tél akadályul nem szolgál, ez a sereg nagy dolgokat fog művelni.”*
Julián bibornoknak 1443 november közepe táján a moravamelléki táborból egy fejedelemhez intézett levelét a müncheni királyi könyvtár egy XV. századbeli kézirata őrizte meg.
Csakugyan a vallásos buzgóság és a hazafiui lelkesedés a vezéreket és vitézeket a zordon évszakkal járó nélkülözések és szenvedések elviselésére képessé tette. A királyi sereg folytatta dicsőséges előnyomulását. November végén Pirot és Szófia városokat hatalmába ejtette. És most arra a merész vállalatra szánta el magát, hogy a Balkán hegységen téli időben átvonul.
Azonban a Traján császártól épített nagy országutat, mely a róla nevezett szoroson keresztül Philippopolis és Konstantinápoly felé vezet, török hadak elzárták, hóviharok járhatatlanná tették. Ennek következtében Brankovics tanácsára, Hunyadi egy másik utat választott, egy 870 méter magas hágón és a slatizai völgyön át. A magyar sereg eddig a völgyig jutott el; itt a török csapatokkal, melyek utját állották, három napig tartó ütközetet vivott. De habár ez is a törökök vereségével végződött, Hunyadi belátta, hogy az akadályokon, a miket a hadjárat folytatása elé a természet gördit, diadalmaskodni nem képes. A havazások és a fagy az élelmi szerek és a takarmány szállitását lehetetlenné tették; alkalmas szállások hiánya következtében a sereget betegségek kezdették tizedelni.
Vissza kellett fordulni. Az első napokban a magyar sereg az ellenség támadásaitól meg volt kimélve. De a mint Szófián túl, a Kunovicza-szoroshoz jutott, itt az utóhadat Kasim basa megtámadta. A csatát, mely január 5-ikén kifejlődött, a király és Hunyadi megjelenése a magyarok javára döntötte el; számos előkelő fogoly között Mahmud Cselebi, a szultán sógora is a győzők kezébe került. Mire a magyarok utjokat akadálytalanul folytathatták.
Hunyadi csatái Nis környékén 1443 november 3-ikáig és a Kunovicza hegy tövében 1444 január 6-ika körül vivott ütközet.
Kupelwieser Ferencz összeállitása után.
Ennek a hadjáratnak dicsőséges eseményei a keresztény világ minden részében nagy mozgalmat idéztek elő; azt várták, hogy a magyar sereg a török birodalomra halálos csapást fog mérni. A burgundi fejedelem udvaránál állitották, hogy a magyar sereg könnyü szerrel egész Görögországot visszahódithatta volna. Egy francia püspök Jeruzsálemből azt a hirt kapta, hogy Hunyadi János diadalai még Sziría és Egyiptom szultánját is olyan rémülettel töltötték el, hogy hajóraja parancsnokainak meghagyta, hogy Hunyadi előnyomulása esetére, Sziriát föladván, Egyiptom védelmére vonuljanak vissza!*
Ezen részleteket egykorú forrásból veszszük, melyből a következő lapokon is meritünk. Ez az 1444-ik évi hadjáratban közreműködő burgundi hajóhad főparancsnokának, Wavrin Jánosnak krónikája, mely két izben (1858. és 1891.) jelent meg nyomtatásban, és a melynek alapos kritikai tanulmányokkal kisért ismertetését Kropf Lajos a Századok 1894 októberi és deczemberi füzeteiben tette közzé.
Az 1444-ik év február 2-ikán, gyertyaszentelő ünnepen tartotta a visszatérő magyar sereg bevonulását Buda várába. Mélyen megható jelenet volt az, a mikor a szent szűz egyházához érve, a husz éves király, ki egy török nyiltól okozott seb ékességét hozta magával, lováról leszállott, és alázatos hálája jeléül mezitelen lábakkal járult az Úr oltára elé, hogy az ellenségtől zsákmányolt zászlókat felajánlja. Az ő rendeletéből, a dicső hadjárat emlékének megörökitése végett, a vezérek és a legkiválóbb vitézek közül tizenkét magyarnak és tizenkét lengyelnek czimeres pajzsát a templom falain helyezték el. Erre a kitüntetésre Julián bibornok is igényt tartott, és azt kivánta, hogy ő is a magyarokhoz számittassék. Czimere a Hunyadié mellett foglalt helyet.*
Cesarini Julián élete. 40.
A balkáni hágó.
Rajzolta Székely Árpád.
Ulászló el volt határozva, hogy a nyár folyamán a háborut megujitja. E végett a készületeket haladék nélkül meginditotta. Julián bíbornok jelentéseire IV. Eugén pápa is erélyes intézkedéseket tett, hogy a mult évi terv megvalósittassék, és jelentékeny hajóhad szálljon mielőbb tengerre.
De Ulászló lelkét a nagy tettek eszménye nem töltötte be teljesen. Áthatotta azt az a szerényebb és zajtalanabb módon teljesitendő kötelesség is, hogy országának a belső béke és a rend áldásait biztositsa.
E végből ápril elejére, Budára országgyülést hirdetett és erre a köznemességet fejenként meghivta.* És pedig nemcsak a saját hiveihez, hanem a László pártján levő urakhoz, varmegyékhez és városokhoz is intézett meghivó-leveleket; sőt követeket küldött Esztergomba, hogy a primást és ott gyülésező pártfeleit a megjelenésre birja. Ezek abban állapodtak meg, hogy a meghivást vissza nem utasitják. Miután a kért bátorságlevelet Ulászlótól megkapták, a primás kivételével mindnyájan, – köztök Giskra János főkapitány, Szécsi Tamás, az elhunyt királyné főkincstárnoka, Salánki Ágoston, ugyanannak kanczellárja, Frangepán Bertalan – Budára mentek.*
Ez az országgyülési végzemény bevezetésében ki van mondva.
Pozsony város követeinek 1444 márczius 31. és ápril 4-iki jelentései. Kiadta Knauz, Az országos tanács és országgyülések története 1445–1452. (Pest, 1859.) 115.
Itt az Ulászlóhoz ragaszkodó rendeket szokatlanul nagy számban találták egybegyülve.* Kétszáz tizennyolczra ment a főpapok, zászlós urak és előkelő főnemesek száma, a kik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy maguk és a köznemesség tömegének nevében a végzemény alá üthették pecsétüket. Élükön Brankovics György szerb despota áll, ki úgy is, mint a magyar korona hűbérese és magyarországi uradalmak birtokosa az országgyülésen résztvenni jogositva volt, és ezzel a joggal most először élt.*
A végzemény bevezetése különösen kiemeli, hogy nagyobb számban jelentek meg, mint a megelőző alkalmakkor.
Az országgyülési végzemény eredeti példánya az országos levéltárban. Kiadta Kovachich József, Sylloge Decretorum. I. 74. A 218 nevet Teleki is felsorolja, id. m. I. 376.
Az országgyülés vészjósló előjelek között nyilt meg. A király meghivására eljött Szentmiklósi Pongrácz is, Szakolcza ura, ki féktelen garázdálkodásaival az ország északi részének urait és nemességét elkeseritette és fölháboritotta. Ezek nem akarták türni, hogy a rablóvezér velük tanácskozzék. Olyan erélylyel követelték megbüntetését, hogy a király kénytelen volt őt testvéreivel és sógoraival őrizet alá helyezni. De ezzel boszúvágyuk nem volt kielégitve, hanem Szentmiklósi Pongrácz kisérete ellen támadást intéztek és Nebojsza Pétert, a szentmiklósi kapitányt, embereivel együtt, hatalmukba ejtvén, azokat részint felakasztották, részint a Dunába vetették.
Az 1444-iki decretum kezdősorai.
Az 1444 ápril 18-án kelt oklevél eredetije az országos levéltárban (Szövegének olvasását l. a kötet végén.)
Giskra, a ki nagyobb tekintélynek, de nem nagyobb kedveltségnek örvendett, ilyen előzmények után magát biztonságban nem érezte, és ápril 15-ikén a László-pártiak közül többekkel elillant. Csak Szécsi, Frangepán és Salánki maradtak a király és az urak felszólitására Budán, oly czélból, hogy a pártviszály megszüntetésére czélzó tárgyalásokban részt vegyenek.*
Pozsony város követeinek 1444 ápril 4. és 16. napján kelt jelentései Knauznál.
De sem a zajos és véres események, sem a László-párti urak távozása az országgyülést munkásságában fel nem tartóztatta. A tanácskozások tárgyát első sorban a belső zavarok idejében elhatalmasodott bajok orvoslása, a belső béke és jogbiztosság megszilárditása képezte. Az ország rendei fölismerték annak szükségességét, hogy mindenekelőtt a királyi tekintélyt és hatalmat erősiteni szükséges, és elhatározták, hogy a főpapok, urak és nemesek, kik Ulászlót királyul elismerik, egyenként, pecsétjükkel megerősitett oklevélben fogadni kötelesek, hogy hozzá állhatatos hűséggel fognak ragaszkodni, néki minden körülmény között segitségére lesznek, mig ő él, mást, mint őt Magyarország királyának tartani és nevezni nem fognak. A mely végzés mig egyrészről arra utal, hogy a király a pártján álló rendek hűségének őszinteségében és állandóságában nem bizott, másrészről egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy őt megnyugtassa.
Alkalmasabbnak tekinthette erre nézve azt a másik végzést, a mely kimondja, hogy hatalmában áll a királynak az ország összes méltóságait és hivatalait, azoktól, a kik azokat birják, bármikor és akárhányszor neki tetszik, elvenni, és más honfiaknak adományozni; mostan pedig az ez idő szerinti nádor és kanczellár, a vajdák, bánok, főispánok és a sókamarák tisztei tartoznak hivatalaikról lemondani, a melyeket azután a király belátása szerint tölthet be. Ily módon a király azt a biztositékot szerezte meg, hogy az országos méltóságok és hivatalok mindig olyanok kezei között lesznek, kiknek hűségében kételkedni nincs oka.
Ezen rendelkezés a király részéről, a ki azt javasolta, nem közönséges bátorságot, az országgyülés részéről, a mely azt elfogadta, a király személye iránt kiváló hódolatot jelez. Ugyanezt mondhatjuk a következő czikkelyekről is, melyek egyuttal arról tanuskodnak, hogy a király a rendek ragaszkodását nem a magán érdekeknek kedvezve, hanem a közjó és a jog követeléseit kielégitve igyekezett magának biztositani.
„Mivel – igy szól a király – a kamarai nyereség Magyarországon, a nyest-adó Szlavóniában és az ötvened Erdélyben a királyi udvar ellátására és az ország védelmének költségeire vannak rendelve, ezeket a közjövedelmeket a királyi kamarától egészben vagy részben elidegeniteni elődeink, a korábbi királyok közül följogositva egyik sem volt. Ezért határoztatott, hogy az elidegenitett közjövedelmek az ország koronája részére visszaszereztessenek; és a király, a királyné, az egyházak és főpapok, az országzászlósok és egyéb birtokosok a kamaranyereséget, nyest-adót, ötvenedet ezentúl összes birtokaik után teljesen és hiány nélkül kötelesek fizetni, a királyi kiváltságokra és fölmentésekre való tekintet nélkül. Hasonlóképen, mivel az erdélyi és mármarosi sókamarák, az érczbányák és a harminczadok jövedelmeit, a városok, a jász-kunok és zsidók adóját sem mi, sem elődeink akár örök időkre eladományozni vagy elzálogositani, akár más módon a koronától elidegeniteni följogositva nem voltunk: azok, a melyek ekkorig elidegenittettek, a koronához visszacsatolandók és a mi kezeinkhez visszaszolgáltatandók.” Ez a határozat az Albert királytól és Ulászlótól eladományozott városokra is kiterjesztetett.
Mig ez a végzés a korona jogainak és érdekeinek megóvásában kiméletet nem ismerő határozottsággal lép föl; a magánosok jogainak és érdekeinek biztositására hivatott következő czikkelyben is a jogtisztelet és erély sugallatai érvényesülnek. „Megállapittatott, hogy az összes főpapok, zászlós urak és nemesek azokat a birtokokat és jövedelmeket, a miket jogtalanul és illetéktelenül birnak, vagyis a jelen zavarteljes időkben olyanoktól, kik hozzánk híven ragaszkodnak, elfoglaltak, ezen hiveinknek visszaadni kötelesek legyenek.... És azoknak, a kik mai napig a mi hűségünkre tértek, birtokaik, a miket mi netalán másnak adományoztunk, adassanak vissza; azokat pedig, a kiknek adományoztuk, vagy most bármily módon kielégitjük, vagy pedig nékik igéretet teszünk, hogy őket a később a koronára szálló birtokokból kárpótoljuk.” Ez a kedvezmény kiterjesztetett mindazokra, a kik László pártjától a legközelebbi pünkösd ünnepéig elszakadnák és Ulászlóhoz csatlakoznak. Ellenben azok, kik ezen határidőn túl Ulászló hűségére nem térnek, az örök hűtlenség bűnében marasztaltattak el, úgy hogy soha többé kegyelemben nem részesülhetnek és jószágaikat a király szabadon adományozhatja.
I. Ulászló arany forintja.
Előlapján négyelt pajzs 1. mezejében a nyolcz váltakozó ezüst és vörös pólyák, a 2. mezőben a lengyel sas, a 3. mezőben Szent-György lovas alakja, a 4-ikben a magyar kettős kereszt. Körirata: + WLADISLAVS • D(ei) • G(ratia) • R(ex) • VNGARIE. A hátsó lapon Szent-László alakja N–C pénzverési jegygyel és S(anctus) • LADISLAVS • REX körirattal. A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról.
A korona hatalmának, de egyúttal az ország közgazdasági állapotának szempontjából fontos volt az a végzés, a mely a pénzverés kizárólagos jogát a királynak tartotta fenn. „Mivel – úgymond – a pénz különfélesége az országnak jelentékeny, sőt kimondhatatlan károkat okozott, határoztatott, hogy a főpapok, zászlós urak és egyéb rendek közől senki semmiféle pénzt verni vagy veretni ne merészeljen; hanem pénzt csak mi, azokban a kamarákban, a hol az régi idők óta szokott veretni, verethessünk; és hatalmunkban ne álljon bárkinek a pénzverésre jogot adni.” Viszont a király az ő pénzverési jogát korlátoztatni engedte azzal a határozattal, hogy a pénznek ércztartalmában „a rendek akarata és tudta nélkül” változtatást ne eszközölhessen.
A jogbiztonság érdekében alkotott végzések élén áll az, hogy a király a tőle kinevezendő összes közhivatalnokoktól, a nádortól, vajdáktól, bánoktól, országbirótól és főispánoktól kötelező iratot állittat ki, a melyben megfogadják, hogy károkat, sérelmeket, jószágfoglalásokat maguk nem tesznek, másoktól, a kik hatóságuk alatt állanak, tétetni nem engednek. A ki ezen kötelezettség ellen vét, hivatalától megfosztatik, és többé arra ki nem neveztethetik. Mindenkinek szabadságában áll a vajdák, bánok és főispánok itéletétől a királyi udvarhoz föllebbezni, a hol az ügy a legelső törvényszéki időszakban befejeztetik, az itéletet pedig a vajdák, bánok és főispánok végrehajtani kötelesek, és ha ezen végzés ellen cselekesznek, a hivatalvesztésen felül a hatalmaskodás bűnében elmarasztaltatván, a károsultakat kötelesek saját vagyonukból kárpótolni. Minden vármegye közönsége négy megbizható nemes embert választ, a kik a főispán és a szolgabirák mellett az igazság kiszolgáltatásában közreműködni hivatvák. A várak és kastélyok, a melyeknek oltalma alatt rablások és más gonosztettek követtetnek el, le fognak rontatni. Világi urak és nemesek püspökségeket, apátságokat, prépostságokat vagy más egyházi javadalmakat el ne foglalhassanak, mint kormányzók ne birhassanak, azokba sem kegyuri, sem más czímen be ne avatkozhassanak; kegyuri jogot csak az egyházak alapitóinak utódai gyakorolhassanak. Azok, a kik a mult évi országgyülésen megszavazott adót behajtották, de a pénzt megtartották, kötelesek azt beszolgáltatni.
Azok, a kik a királyt hadjáratban, vagy utazásaiban kisérik, kártételektől és a nemesek házaiban való megszállástól kötelesek tartózkodni; s ha ez ellen vétenek, a legközelebbi nyolczadi törvényszék elé idéztetvén, ott elmarasztaltatnak. Másnemü kártételek a vármegyei törvényszékek illetékességéhez tartoznak. A főispán, a ki nemesek birtokain megszáll, a hatalmaskodás büntetését vonja magára.
A kik a zavarok idejében mások jószágait illetéktelenül elfoglalták vagy hatalmaskodási bűntényeket követtek el, kötelesek a jövő pünkösdig a jószágokat visszaadni, illetőleg kártéritést nyujtani; a mennyiben ezt nem teszik, a legközelebbi nyolczadi törvényszék elé idéztetvén, az ügy, akár megjelennek, akár nem, elintéztetik. A kik az országgyülésen jelenlevő rendek közül a királyi személynök, a nádor vagy az országbiró elé idéztetik, ott megjelenni köteles, és ha nem jelenik is meg, a fenforgó ügyben az itélet kimondatik.
A ki az ország rendei és birtokos lakosai közül jövőben jószágokat foglal el, rabol, nemeseket megöl vagy fogságba vet és más ehhez hasonló bűntényeket elkövet, királyi ember által a legközelebb tartandó nyolczadi törvényszék elé idéztetik, és ha a felek megjelennek, az ügy itélettel elintéztetik, úgy hogy királyi levéllel sem halasztható el; a vádlott, ha meg nem jelenik, fő- és jószágvesztésben marasztaltatik el.
Az összes peres ügyek, a melyek a legutolsó nyolczadi törvényszéken, Albert király idejében tárgyaltattak, abban az állapotban, a melyben akkor maradtak, a május 1-jén megnyitandó nyolczadi törvényszék elé vitetvén, az ország régi szokása szerint tárgyaltassanak le.
A hatalmaskodó főurak kezeibe jutott káptalanoktól és konventektől a zavarok idejében kibocsátott mindennemü okiratok érvényteleneknek tekintendők. Azok, a kik bűntettek elkövetése czéljából külföldről fegyvereket hoznak az országba, fő- és jószágvesztésre itéltetnek.
E mellett még általánosságban is kimondatott, hogy mindazokra, a kik az országgyűlés végzései ellen vétenek és „királyi levél utján megintetvén, meg nem javulnak”, úgyszintén azokra is, a kik „a jogos, tisztességes és igazságos királyi rendeleteknek nem engedelmeskednek, és megintetvén, magukat nem igazolják”, a fő- és jószágvesztés büntetése várakozik.
„Hogy pedig hiveink viszont a mi részünkről is biztosak legyenek: királyi szavunkra, eskü alatt igérjük, hogy mindazt, a mi a fentebbi czikkelyekben foglaltatik, törhetetlenül megtartjuk, és azokkal is, kik netalán ezen czikkelyekkel daczolnának, hiveink tanácsa és segitsége mellett megtartatjuk; egész erőnkkel rajta leszünk, hogy azokra, a kik a fentebbiek ellen vétenek, a megszabott büntetések alkalmaztassanak, sőt ellenük, ha szükséges lesz, fegyver hatalmával is föllépünk; hiveinket pedig minden körülmény között támogatni fogjuk, és mindazt végrehajtjuk, a mi e tekintetben az ő tanácsukkal teendőnek mutatkozik.”
A mihez a király, kétségkivül a rendek körében utólag nyilvánult óhajtás következtében, ezt a nyilatkozatot csatolta:
„A fentebbiekben az is elhatározottnak értendő, hogy jószágokat, egyházi javadalmakat, hivatalokat és várnagyságokat idegeneknek nem adományozunk, sőt azokat is, a miket már idegeneknek adományoztunk, tőlük elveszszük; kivéve az erdélyi püspökséget, a mit mi a lengyel Máténak adományoztunk.”
Az országgyülés végzései a török elleni hadjáratról egy szóval sem tesznek emlitést. A béke és háború fölött való döntés a király felségjogaihoz tartozott. Az országgyülés elé a háború ügye csak akkor került, a mikor a király rendkivüli adó megszavazását, vagy a nemzet haderejét igénybe venni kivánta.
Ulászló e czélra a rendes királyi jövedelmeket elégségeseknek tekintette. E mellett a főpapok és zászlós urak önkéntes áldozatkészségében és az európai hatalmak közreműködésében bizott.
Igy tehát nem habozott a pápai követ kezeibe letett esküvel arra kötelezni magát, hogy a nyár folyamán „Görögország felé” sereget fog vezetni. A mit Julián bibornok a keresztény hatalmasságoknak rögtön tudomására, hozott.*
A király esküjéről Julián bibornok ápril 25. és 27-iki leveleiben értesitette a velenczei dogét. Ezek a levelek elvesztek. De fönnmaradt a doge május 12-iki válasza, melyben irja, hogy örömmel értesült „illum dominum regem omnino firmiter statuisse ac iurasse in manibus vestris, una cum baronibus et aliis dominis ac primatibus regni illius adversus perfidos Teucros, hac presenti estate potenti exercitu se transferre.” Erre az esküre hivatkozik Ulászló később augusztus 4-iki okiratában, a melyről alább szólunk.
Mielőtt Ulászló a hadjáratra megindulna, biztositania kellett magát a felől, hogy távolléte alatt az ország Frigyes német király részéről támadásnak kitéve nem lesz. Ezért Julián a fegyverszünet meghosszabbitásán fáradozott. Megkeresésére Frigyes május havában Budára követeket küldött, kik a fegyverszünet meghosszabbitásáról szóló okirat tervezetét magukkal hozták.
I. Ulászló ezüst pénzei.
1. Denár; előlapján a koronás lengyel sas, * MONETA • WLADISLAI • DEI • GRA(tia) körirattal; hátlapján koronával fedett hasitott pajzs jobb mezejében a magyar pólyák, a bal mezőben a kettős kereszt, a pajzs két oldalán B–N pénzverési jegygyel, és a körirat folytatása: * REGIS • VNGARIE • ET • CETERA • 2. Obulus; előlapján nyilt korona, B–P pénzverési jegygyel és • MONETA • WLADISLAI körirat; hátlapján az előbbihez hasonló magyar czímer, korona nélkül, + REGIS • VNGARIE • ET • C(etera) körirattal. 3. Obulus; előlapján koronával fedett pajzsban az előbbihez hasonló magyar czímer, B–N pénzverési jegygyel és M(oneta) • WLADISLAI • DEI • körirat; hátlapján korona nélküli pajzsban Szent-György lovas alakja, + REGIS • VNGARIS (így) • ET • C(etera) körirattal. A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányairól.
De mikor itt a tanácsülésben ez az oklevél bemutattatott, mivel Ulászlót csak Lengyelország királyának, ellenben a gyermek Lászlót magyar királynak czímezte, felolvasását a magyar és lengyel urak részéről a felháborodás nyilatkozatai szakitották meg. „Ime – mondá az egyik – a császár Magyarországot László birtokának nyilvánitván, jogot igényel, hogy Magyarországról rendelkezzék. Ezek után fölösleges vele tárgyalásba bocsátkoznunk!”
Frigyes követei azon voltak, hogy ezt a felfogást megczáfolják: „Ne törődjetek azzal, – igy szóltak – hogy uralkodónk az ő unokaöcscsét királynak czímezi; mert a ti uralkodótok leveleit, a mikben magát Magyarország királyának nevezi, s ezzel László jogait tagadja, nem utasitja vissza.”
A nádor ellenveté: „A két eset nem egyforma. Ulászló Magyarország igazi királya, László pedig nem az.”
„Ez az időpont – válaszolák a németek – nem alkalmas arra, hogy arról, vajjon a magyar korona kit illet meg, vitatkozzunk; ennek a kérdésnek az eldöntését máskorra kellene halasztani.”
„Ez a kérdés – vágott közbe a nádor – vita tárgyát többé egyáltalán nem képezheti. Magyarország rendei a királyválasztás jogát belátásuk szerint gyakorolhatják; ezt csak fogyatékos elméjü ember tagadhatja.”
A hangulat mind ingerültebb lett. „Azért jöttünk, – mondá Frigyes egyik küldötte – hogy a béke létesitéséről tanácskozzunk; ezt, ha kivánjátok, megkapjátok; ha azonban háborut akartok, ettől sem idegenkedünk; válaszszatok.”
Erre Lasoczki Miklós, krakói esperes, a király egyik bizalmas embere, felpattant: „Nem vagyunk annyira gyengék és gyávák, hogy meggyalázó békét fogadjunk el. Elég erősek és bátrak vagyunk, hogy senkitől se féljünk!”
„Erőben és bátorságban nálunk sincs hiány” – vágták vissza a németek. – „És mig mi hátunk mögött fedve vagyunk; ti közénk és a török közé be vagytok ékelve. Vigyázzatok, hogy keletről és nyugatról egy időben támadás ne érjen.”
„Tudjuk, – mondá a nádor – hogy császártok hatalmas. De a mi országunk sem néptelen. Senkitől sem rettegünk. Szerződésteket ám vigyétek vissza.”
Ekkor Julián bibornok, eddig a szenvedélyes vitának néma tanuja szólalt meg: „Az Istenre kérlek titeket, nagyságos uraim, a békekötést ne utasitsátok el, mert azt, ha a törökök ellen akarunk indulni, nem nélkülözhetjük. Engedjétek, hogy ez a szegény ország lélekzethez jusson. Akadályozzátok meg azt, hogy mezeiteket keresztény vér szennyezze be.”
I. Ulászló.
Túróczi krónikája brünni kiadásának fametszete.
Szavai hatástalanul hangzottak el. Az értekezlet eloszlott. De Julián ekkor a királyhoz fordult, s az ő közbelépését eszközölte ki. Ulászló a magyar urakat magához hivatta és rábirta, hogy a német királytól küldött oklevelet fogadják el. Mire a német követeket maga elé bocsátván, a megállapodást személyesen közölte velük. A legszembetünőbb módon akarván kifejezni azt, hogy Magyarország királya az, a kivel tárgyalnak és egyezségre lépnek, magyar nyelven intézte hozzájuk nyilatkozatát: „Térjetek vissza – igy szólott – uralkodótokhoz s vigyétek meg neki üdvözletemet. A tőle küldött békeszerződést elfogadjuk, minden pontjában helybenhagyjuk; de csakis azért, hogy neki kedveskedjünk, nem mintha a szükség kényszeritene rá.”*
Ezeket az érdekes részleteket Enea Silvionak, Frigyes titkárának 1444 május végén Freund Jánoshoz intézett levelében találjuk. (Aeneae Sylvii Opera Omnia, bázeli kiadás. 63. sz.) Az előadás hitelességéhez kétség nem fér, mert a levéliró az informatiókat a visszatérő német követektől kapta, és azok alapján a levelet egy-két nappal utóbb irta meg. A Frigyestől 1444 május 21-én kiállitott békekötési oklevelet közli Lichnovszky, Regesten zur Geschichte des Hauses Habsburg. VI. 775. sz. A magyar királytól kiállitott okirat nem maradt fönn.
Igy tehát az akadály, a mely a hadjárat meginditását gátolhatta volna, el volt háritva.
