X. FEJEZET. Mátyás jellemrajza.
X. FEJEZET.
Mátyás jellemrajza.
Mátyás jellemrajza.
Mátyás arczképei és szobrai. Termete és arczvonásai. Vérmérséklete. Kedélye. Modora. Emberismerete. Politikai iránya. Népszerűsége. Igazságszeretetének jellemző példái. Korponai polgárok panasza. Besztercze kegyurasági jogának megvédése. Perényi Miklós megfenyitése. A beszterczei kereskedők vámmentessége. Czigányok. Mátyás, mint nemzeti király. Udvarának magyar szelleme. Az országos hivatalok viselői. Mátyás kiválóbb vezérei és vitézei. Jószágadományozásnál követett eljárása. Diplomatái. Középkori aristocratia. Egyes családok fölemelkedése. A Hunyadi és Zápolyai családok. Magyarország helye az európai államrendszerben Mátyás király korában
Mátyás és Beatrix.
Lapszéli diszités a brüsszeli Corvin-misekönyvben. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában meglévő fényképről másolta Handmann Adolf.
Miként Mátyás külső és belső politikájára a tömegesen fönmaradt történeti emlékek teljes világosságot árasztanak, úgy külső megjelenéséről is hű képet alkothatunk magunknak. Számos egykorú arczképét birjuk, a művészet és sokszorositó technika úgyszólván minden formájában: kőszobrokban és márvány domborművekben, emlékérmekben és pecsétekben, festményekben és fametszetekben.*
V. ö. Henszlmann Imre Mátyás király egykoru arczképei, az Archaeologiai Közlemények 1861-ik évi II. kötetében és Csontosi János, Mátyás király és Beatrix királyné arczképei, az Archaeologiai Értesitő 1880-ik évi folyamában.
Ezek részben elsőrangú mesterektől származnak és leplezetlen reálismusukban az igazság és élethűség bélyegét hordják magukon. Ezt főképen arról a monumentális szoborról állithatjuk, melyet Mátyás király sziléziai helytartója: Stein György 1486-ban készittetett és a bautzeni vár kapuja fölött helyeztetett el. Nagy súlyt helyezett arra, hogy uralkodójának arczvonásai hiven legyenek feltüntetve, és a művészt Budára küldte a kész szoborral, hogy ott a király szine előtt fejezze be kidolgozását. A szerencse kedvezése négy század viszontagságai közepett a romlástól megóvta a művet, mely a nagy királyt a tőle meghóditott idegen terület éjszaki határszélén, imponáló mérvekben – az egész emlék huszonnegyedfél láb, a király ülő alakjáé öt láb magas – trónon ülve állitja elő, a mint feje fölött angyalok keze koronát tart az égből nyert hatalmat jelképezve, lábai pedig nyugvó oroszlánon, a földi erő képviselőjén pihennek.*
A szobor létesülésének történetét és leirását először Wenzel Gusztáv közölte az Archaeologiai Közleményekben. 1849.
Mátyás – amint az udvaránál élő történetirók feljegyzéseiből tudjuk – nélkülözte a kimagasló termet előnyeit; de hatalmasan kidomboruló melle, széles vállakból kiemelkedő erős nyaka és a feltünően nagy fő az alacsony testalkatnak imponáló hatást biztositottak. Ezt még fokozták az arczvonások, melyekben a kellem és szépség varázsának hiányát az erő és tekintély hóditó kifejezése pótolta. Királylyá megválasztatása után egyik diplomata az ifjú fejedelemről azt mondja jelentésében, hogy rút arcza van. Hogy ő maga erre nézve milyen véleményben volt, jelezi az eset, a mikor egy külföldi költőt, ki az ő „vénusi szépségét” dicsőité, hazug hizelgéseért kiméletlenül megdorgált. És ezen a példán okulva, Galeotto Marzio, az udvari történetiró, a kényes helyzetből úgy siklott ki, hogy a királyban „inkább martiális mint vénusi szépséget” fedezett fel.
Mátyás király szobra az ortemburgi vár kapuja felett, Bautzenben.
A királyt ülő helyzetben ábrázolja, jobbjában kormánypálczával, baljában keresztes országalmával, feje felett két angyal zárt királyi koronát tart. A szobor gót stílű oromban végződő épitmény fülkéjében van elhelyezve; a fülke felett az ajtózáródásban MATHIAS REX, az emlék alján ANNO + MCCCCLXXXVI + SALV(tis) felirat olvasható. Az oromzatban zárt korona alatt két egymáshoz támasztott pajzs látható, a jobboldali négyelt pajzs 1. és 4. mezejében a magyar pólyák, a 2. és 3. mezőben a dalmát leopárd fejek; a baloldali szintén négyelt pajzs 1. mezejében a lausitzi ökör, a 2. és 3-ban a sziléziat sas, a 4-ben a cseh oroszlán. Az eredetitől felvett fénykép után rajzolta Cserna Károly.
Szőke, aranysárga haja gondosan ápolt hullámos fürtökben válláig omlott le. A kor divatja szerint simára borotvált arczának fehérségét a vérmes temperamentum pirja élénkitette. Homloka keskeny volt. Erőteljesen kiemelkedő orrát egyenes élével és vastag hegyével az udvari történészek sem merték szépnek mondani. Duzzadó ajkaktól szegélyezett szája felől pedig bevallani kényszerültek, hogy „kelleténél valamicskével nagyobb”. Kerekded, teljes álla az arcznak legszabályosabban kifejlett része volt.
A vonások ezen nyerseségét, mondhatnók köznapiságát a sötétbarna szemek élénk fénye, lángoló tüze feledteté, és az a nyugodt, parancsoló tekintet nemesité meg, mely az arczra a szellemi felsőségnek, az uralkodáshoz szokott akaratnak kinyomatát helyezte, és pedig annál szembetünőbben, mennél inkább szántotta rá barázdáit a haladó kor és a nehéz gondok vasa.
A hizelgő humanistákat és a haragjának kitöréseit felidéző diplomatákat egyaránt az állatok fejedelmére, az oroszlánra emlékeztette.
Ilyen kitörések zivatarai gyakran félemlitették meg alattvalóit és az udvaránál megjelent külföldi követeket. Egyet részletesen leír a pápai követ, a ki annak 1489 elején áldozata volt. Mátyás hosszú, heves beszéddel támadta meg a szentszék politikáját. „Úgyszólván dühöngött, szilaj ló módjára viselkedett, – irja jelentésében a követ, – és azt a benyomást tette, mintha szájából, orrából és szemeiből lángözön törne elő.”*
Mátyás élete. 367.
Általán Mátyást temperamentuma és az ifjú korától tett tapasztalatok arra késztették, hogy inkább félelmet, mint szeretetet igyekezzék inspirálni. „Oderint dum metuant”: gyűlölhetnek, ha rettegnek, lehetett volna jelszava.
Mátyás király.
Részlet a bautzeni emlékről. Fénykép után.
De a félelmes, büszke uralkodó a nyájasság és kedélyesség varázsát sem nélkülözte. Nemcsak meghóditani, hanem megnyerni is tudta az embereket. Ugyanaz a pápai követ néhány nappal az imént emlitett jelenet után, a következő audentiáról hazatérve, elragadtatással irja Rómába, hogy „a dühöngő oroszlánból jámbor bárány lett.” És azok, a kik őt 1470-ben Bécsben mint a császár vendégét látták, feljegyezték, hogy mint hölgyének a szerelmes ifjú, úgy igyekezett a császárnak kedvében járni!
Saját udvaránál és a táborban, a vigalmakban és szórakozásokban tartózkodás nélkül részt vett. Nem érezte annak szükségességét, hogy méltóságának megóvása érdekében a feszes magaviselet, az erőltetett komolyság álarczát használja. A köznéppel is örömest társalgott és enyelgett. Mindenkire nézve könnyen megközelithető volt. Szertartásos választó falakkal magát körül nem vette, sőt a nagy közönség tömegeit bajvivásokban való részvételével nem egyszer gyönyörködtette. Ugyanis a legügyesebb vivókhoz tartozott és általános bámulatot idézett fel, mikor Budán az óriás Holubárral, Boroszlóban pedig szintén egy hires viadorral győzedelmesen megmérkőzött. Ismételten sajnálatát fejezte ki a fölött, hogy azok az idők, a mikor a csaták sorsát a vezérek párviadala döntötte el, nem idézhetők vissza.
Azonban a Horatiusok és Curiatiusok két évezred előtt letünt nemzedékének ez az elkésett ivadéka mindazokkal a kellékekkel is fel volt ruházva, a mikre saját korának politikai tusáiban szüksége lehetett. Ugy látszik arra az ügyességre, melylyel gondolatait elrejtette, szándékai iránt az embereket megtévesztette, csak úgy, mint hadvezéri babéraira büszke volt. Mert különben az életében kinyomatott krónika szerzője, Túróczi János, a királyi itélőmester, őt a „szinlelés mesterének” czimével földisziteni bizonyára nem merte volna.
Mátyás király kézjegye egy 1480 körül kelt supplication.
Olvasása: M(athias) r(ex) fiat. A supplicatio eredetije a Kállay család levéltárában, a Magyar Nemz. Múzeumban.
E szerint az emberekre gyakorolható hatásnak minden titkába be volt avatva. Az alkalmas eszközökül kinálkozó személyek felkeresésében és kihasználásában mesteri ügyességet sajátitott el. Mindig csak a czél lebegett szeme előtt; a rokon- és ellenszenv sugallataira soha sem hallgatott. Mondhatnók, hogy a szeretet és gyülölet érzései előtte ismeretlenek voltak. Csak a közérdek törvénye, a „salus reipublicae suprema lex” előtt hódolt. Azzal, a ki ellen ma halálos harczot viselt, kész volt holnap örökké tartó szövetséget kötni. A császár, a lengyel király, Podjebrád és Ulászló cseh királyok, a brandenburgi és szászországi fejedelmek, a szentszék és a velenczei köztársaság irányában időnként elfoglalt állása a legmeglepőbb fordulatokat tünteti föl. Ugyanezt észleljük a saját alattvalóival szemben követett magatartásában is. Trónjának lépcsőitől a börtönbe, a kegyvesztéstől az ország első méltóságaihoz egyaránt rövid ut vezetett.
Attól, a mit hasznosnak, czélszerünek ismert föl, lelkiismereti aggályok soha sem tartották vissza. Az ő udvaránál Machiavelli csak úgy, mint a Mediciek környezetében, megirhatta volna műveit: a magas czélokra irányitott, de eszközökben nem válogató politika elméletét, az alattvalók javán munkálkodó, de gyarlóságaik kihasználásán sarkalló korlátlan uralkodói hatalom apotheosisát!
A Mátyás uralkodása alatt tartott országgyülések története kétségtelenné teszi, hogy kormányzata az ország szabadságai, a saját igéretei és a tőle szentesitett törvények ellen intézett sérelmeknek szakadatlan lánczolata volt. És a nemzet ezeket megbocsátotta neki, mig élt; csakhamar elfelejtette, miután meghalt; emlékezetét a kiválóan igazságos uralkodó dicsfényével sugározta körül, abban a szájról-szájra, nemzedékről-nemzedékre szálló, közmondássá vált nyilatkozatban: „Meghalt Mátyás, oda az igazság!”
Ezt a rejtélyt könnyű megfejteni. A nemzet hozzá volt szokva ahhoz, hogy uralkodója az önkény és törvénysértés tényeit viszi végbe. Ellenben meglepetve szemlélte a kiméletlen esély nyilatkozatait, mikor a leghatalmasabbakat sújtotta; és pedig nemcsak azokat, a kik ő vele jöttek ellentétbe, mint Szilágyi Mihály és Garai László vagy Vitéz János és Váradi Péter, hanem azokat is, kik a gyengéket és védteleneket elnyomták, sérelmekkel illették. Ilyen esettel emlékeinkben gyakran találkozunk. Csak egy-kettőt lehet e helyen felhozni.
Mátyás 1474 tavasz elején Sziléziából Budára utazván, ápril 4-én egy napra Korponán állapodott meg. Ezt az alkalmat a város polgárai felhasználván, merész lépésre szánták el magukat. A király előtt az ő legkedveltebb hiveit, az ország leghatalmasabb urait: Beckensloer esztergomi érseket, Báthori Miklós váczi püspököt, Ország Mihály nádort és Báthori István országbirót bevádolták. Előadták, hogy mig az ország öszszes városainak polgárai a régi királyoktól engedélyezett vámmentesség kiváltságában részesülnek, ők az egyedüliek, a kik ettől meg vannak fosztva, mert a nevezett főpapok és zászlós urak a birtokaikon létező vámokon vámdijak fizetésére kényszeritik őket. A király rögtön, még Korponán, rendeletet bocsátott a két főpaphoz és a két zászlósúrhoz, a kiknek meghagyta, hogy ezentúl a korponai polgárokon vámot behajtani „ne merészeljenek”; sőt a zólyomi főispánt utasitotta, hogy azokat a vámokat, a melyekben ezen rendelete ellenére a korponai polgárokat vámfizetésre kényszeritenék, birtokosaiktól vegye el és a királyi kincstár javára foglalja le.*
Gróf Teleki, id. m. XI. 505.
Könnyen el lehet képzelni, hogy a felvidéki szerény városkának polgárait a hála és bámulat érzelmei töltötték el a király személye iránt, a ki az ő kedvükért az ország primását és nádorát megfeddette és megfenyegette!
Még saját édesanyjával szemben is igazságot szolgáltatott egy másik város polgárainak. Ugyanis 1477-ben Besztercze város, a királytól ráruházott kegyurasági jog alapján, a nagy-demeteri plébániára alkalmas papot mutatott be az erdélyi püspöknek. Ez azonban özvegy Hunyadi Jánosné ajánlatára az ő kanczellárjának adományozta a plébániát. A király erről értesülvén, a püspöknek szigorúan meghagyta, hogy a várost a kegyurasági jog gyakorlásában akadályozni „ne merészelje” és ismerje kötelességének a város jelöltjét a plébániába beiktatni.*
Az 1477 június 8-án kelt rendelet ugyanott, XII. 25.
Jellemző az a rendelet; a mit 1483 nyarán Kassa városához bocsát.
„Alattvalóinknak és lengyelországi kereskedőknek súlyos panaszaitól ostromolva, – úgymond – többször irtunk már hivünknek nagyságos Perényi Miklósnak, és megintettük, hogy hagyjon föl a területén át országunkba jövő kereskedők és utasok zaklatásával; ne merészelje vakmerő és türhetetlen eljárásával vámjövedelmeinket csonkitani; egyuttal határnapot tüztünk ki neki, a melyen belül felségünk szine előtt megjelenni és kihágásaiért, ha akarja, magát kimenteni tartozzék. Ő azonban makacs és lázadó lélekkel megvetette rendeleteinket, előttünk többszöri felszólitásra sem jelent meg, a kereskedők és egyéb külföldi utasok zaklatásával és kifosztásával nem hagyott föl, sőt naponként nagyobb gonoszságokra vetemedvén, a külföldi kereskedőket annyira elriasztotta, hogy az ő vakmerősége miatt senki többé áruczikkeket az országba behozni nem bátorkodik, és a károsultak közül többen felségünk után szaladozva, minket panaszaikkal ostromolnak. Mi nem engedhetjük, hogy a nevezett Miklós, rendeleteinktől az engedelmességet makacsul megtagadván, gonoszságából hasznot huzzon; mivel uralkodói kötelességünk az, hogy az ártalmas embereket megfékezzük és országunkat a legjobb békességben megtartsuk.”
Ennek következtében Kassa városának meghagyta, hogy fegyvereseivel és ostromgépeivel Perényi Miklósnak Sztropkó várát vegye ostrom alá, és miután megvivta, a királyi harminczadosnak adja át, a ki hivatva lesz a kereskedőket és utasokat további zaklatásoktól megóvni és a károsultaknak kártéritést nyujtani.*
Gróf Teleki, id. m. XII. 249.
Ennek a rendeletnek nem volt meg a várt hatása. Negyedfél hónappal utóbb Perényi Miklós még mindig „szünet nélkül folytatta rablásait és féktelenségét.” Mátyás ekkor egyik udvari emberét, Bajnai Both Andrást bizta meg azzal, hogy „azt a vakmerő és őrjöngő embert fékezze meg;” a felsővidéki városokat és urakat utasitván, hogy őt segitsék.*
Az 1483 október 7-én Kassa városához intézett rendelet ugyanott. 251.
Sztropkó most csakugyan megostromoltatott, és urát csak az ostrom idején bekövetkezett halála mentette meg a büntetésből.*
Ezt az alább idézendő királyi rendeletből tudjuk.
És nem feledkezett meg Mátyás az erőszakos urak áldozatainak kármentesitéséről sem. Mikor 1484-ik év február 21-én Kassa városának, tekintettel azokra a károkra is, a mit polgárai Perényi Miklóstól szenvedtek, évi 1500 forintnyi adóját két esztendőre elengedte, akképen rendelkezett, hogy a város az elengedett 3000 forintból ezeret a károsult polgárok között oszszon szét.*
Gróf Teleki, id. m. X. 261.
Ugyanekkor az erdélyi Besztercze város panaszára az ország összes vámszedőinek szigoruan meghagyta, hogy a beszterczei kereskedők vámmentességét tiszteletben tartsák, az erdélyi hatóságokat utasitotta, hogy a mennyiben netalán magánbirtokosok a beszterczei kereskedőket vámfizetésre kényszeritenék, a vámot, a hol ilyen eset előfordul, a királyi kincstár javára foglalják le; sőt a főispánokat, alispánokat és szolgabirákat hivatalvesztéssel fenyegette, ha rendelete foganatositásában hanyagoknak bizonyulnának.*
Az 1484 február 11-én kelt rendelet ugyanott. 259.
Még az ország lakosai között a legalacsonyabb helyet elfoglaló czigányokat sem tartotta méltatlanoknak arra, hogy saját rendeletével megóvja őket jogtalan elnyomástól. 1476-ban értesülvén, hogy a Szeben város területén lakó „közönségesen czigánynak nevezett egyiptomi népet” az erdélyi vajdák tisztei „zavarják, kárositják és különféleképen terhelik,” a vajdákhoz és helyetteseikhez rendeletet bocsátott, a melyben őket értesiti, hogy a czigányokat Szeben város hatósága alá helyezvén, a vajdák hatósága alól kiveszi, és utasitja, hogy „a czigányok zavarásától, kárositásától és terhelésétől jövőre tartózkodjanak, és e tekintetben többé panaszra okot ne szolgáltassanak.”*
Az 1476 szeptember 23-iki rendelet ugyanott, XI. 567.
Miként önkényes, mondhatnók zsarnoki hajlamai daczára, Mátyás az igazságos uralkodó példányképe gyanánt tűnt föl alattvalói előtt és él az utókor emlékezetében, szintúgy, ámbár politikája idegen országok meghóditását tűzte ki feladatul és idegen műveltség elemeivel ültette be országát,* a nemzeti király eszményét látja benne megtestesülve hazájának történetirása.
Culturalis alkotásairól és hatásáról alább külön fejezetben szólunk.
És csakugyan szellemében, érzésében, czéljaiban magyar maradott.
Magyar nyelven irott egyetlen sort sem birunk tőle, egyetlen magyar könyv, a mit ő iratott volna, nem maradt fönn; de hogy nemzete nyelve milyen cultus tárgyát képezte ő előtte, abból következtethetjük, hogy mások az ő kedvéért mennyire becsben tartották.
Nemcsak arra utalhatunk, hogy udvaránál az ódák és elegiák invasiójának idején a magyar költészet méltó helyet foglalt el, mert a királyi asztalnál magyar lantosok daloltak hőskölteményeket.*
Szilády Áron, Költészetünk Mátyás idejében. Akadémiai Évkönyv, XVI. k. I. darab.
Tudjuk, hogy Beatrixnak, mint Mátyás menyasszonyának Caraffa Diomedes, a nápolyi főudvarmester adja a tanácsot intelmeiben, hogy a magyar nyelvet már útközben sajátitsa el és új hazájában a kellő gyakorlatot igyekezzék megszerezni. Beatrix pedig, mikor Ferrarából nővére két fiát Magyarországba várja, maga rendelkezik arról, hogy a fiatal herczegeket kevés olasz kisérje, mert – úgy mond – magyarok fogják őket környezni, kiktől a nemzet nyelvét, szokásait, életmódját el kell tanulniok.*
Caraffa Diomedes intelmei Beatrix részére. Magyar Könyvszemle. 1890. Bergamoi Fülöp „De claris selectisque mulieribus” czimü művének Beatrixhoz intézett ajánlólevele. Beatrix levele Eleonorához. Diplom. Eml. III. 152, 328.
Caraffa Diomedes intelmei Beatrixhez.
A parmai kir. könyvtár Corvin-codexének czimlapja. Miniaturejében a lóczán ülő Beatrix előtt a szerző térdelő alakja látható, a mint könyvét a királynénak átnyujtja; mindkét alak alatt a megfelelő felirat: DIOMEDES PERPETVO FIDELIS, és BEATRIX REG(ina). A lapszéli diszitésben alúl Mátyás és Beatrix egyesitett czimere, ez alatt a szerző czimere és FIDELITAS aláirás. A szöveg olvasása: Cum semper iis | parendum mihi statuerim, | quibus ratio et | iura parendum esse praescribunt, pro- | fecto sancto sacra maiestas, i(n) quanta | stb. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárában meglévő fényképről másolta Handmann Adolf.
És sem előbb, sem utóbb, csak Mátyás uralkodása alatt találkozunk azzal a ténynyel, hogy a német diplomaták érdemesnek tartják a magyar nyelvet megtanulni.*
Ezt Vallenrod Sebestyénről emliti a brandenburgi őrgróf, 1473 június 12-én a mainzi érsekhez irt levelében.
Igaz ugyan, hogy néhány külföldi származású egyházi férfiut a legelőkelőbb főpapi székekre ültetett, diplomatiai és hadi szolgálatra idegeneket sürün használt; de ezeknek száma elenyészik a magyarok mellett, kiket udvarában és tanácsában, az ország kormányzatában, seregei vezérletében és diplomatiai actióiban alkalmazott.
És e tekintetben figyelmünket megragadja az a feltünő termékenység, a mely kiváló egyéniségekben mutatkozik; s a mely azon korszakoknak, a mikor a népeket új eszmék és irányok forrongásba hozzák, közös jellemvonását képezi.
Mátyás, a ki a pillanat szükségeihez képest az országos hivatalok viselőit gyakran változtatta, és a ki egy országos vagy udvari hivatalra nem ritkán két-három urat együtt nevezett ki, alkalmas magyar államférfiakban könnyen válogathatott. Igy például uralkodásának első évtizedében a horvátországi, szlavoniai és dalmácziai bánok hivatalát a következők viselték: Ujlaki Miklós, Vitovecz János, Bánfi István, Szobi Péter, Sperancsics Pál, Frangepán István, Zápolyai Imre, Disznósi László, Thuz János; az erdélyi vajdaságot pedig: Ujlaki Miklós, Rozgonyi János és István, Szilágyi Mihály, Pongrácz János, Szentgyörgyi János és Zsigmond, Ellerbach Berthold és Csupor Miklós; összesen tizenheten, kik mindannyian, az ország előkelő birtokosai voltak.
Még nevezetesebb az, hogy nemcsak a magyar főpapok, hanem a magyar világi urak soraiban is bőven talált mindig kellően képesitett egyéneket, kiket külföldre, diplomatiai megbizásokkal küldhetett. Ilyenek voltak: Bajomi István, Bánffi Miklós, Batthyányi Boldizsár, Dóczi Péter, Drági Tamás, Farkas László, Geréb Péter, Frangepán István, Kenedi Péter, Komlódi Pál, Lábatlan Gergely, Pálóczi Imre és László, Rozgonyi János és Osvát, Szentgyörgyi János, Túróczi Benedek, Thuz János, Vezsényi László, Zalai János.
Ezek után nem lehet meglepő, hogy Mátyás kapitányai között a német Grafeneck Ulrik és Tettauer Vilmos, a cseh-morva Hag Ferencz, Podmaniczki László és Zeleni János, a rácz Brankovics Vuk és Jaksics Demeter mellett hosszú sorozatot állithatunk össze azokból a magyar vitézekből, kik Mátyás csapatai élén, nyilt csatákban és várak ostrománál diadalokat és sikereket vivtak ki, s a kiknek nevét és tetteit az egykorú történet irók vagy a királyi adománylevelek följegyezték. A legkiválóbbak közülök: Bánffi Miklós, Báthori István, Csupor Miklós, Daróczi János, Dávidházi János, Dóczi Péter, Egervári László, Geréb Mátyás és Péter, Kinizsi Pál, Lábatlan András, Majos Péter, Magyar Balázs, Nádasdi Ungor János, Nagy Simon, Pálóczi László, Pongrácz Endre és János, Rozgonyi János és Sebestyén, Székely Jakab és János, Szentgyörgyi Bertalan és Zsigmond, Tárczai Tamás, Thúz János, Upor László, Zápolyai Imre és István.
Kinizsi Pál pánczélinge, sisakja és kardja a Magyar Nemz. Múzeum régiségtárában.
(Találtatott a hős sírjában, Nagy-Vázsonyban.) Az eredeti után rajzolta Handmann Adolf.
Mátyás nemzeti érzületének megitélésénél különös sulyt kell fektetnünk arra az eljárásra, a mit a jószágok adományozásánál követett; miután ezzel a főrangú családok megalapitása és emelkedése szoros összefüggésben van.
Azon idegenek, kik Mátyáshoz legközelebb állottak, Corvin Jánosnak anyja és anyai részről rokonai, úgyszintén Beatrixnak Magyarországban tartózkodó öcscse, semmiféle jószágadományban nem részesültek. Mátyás legkedveltebb diplomatái: a német Rüdesheimi Rudolf és Stein György, a morva Boskovicz Protáz és Vilmos, az olasz Fontana Ferencz és és Leontius János, úgyszintén külföldi kegyenczei: Beckensloer János, Proszniczi János és Veronai Gábor vagy az ő atyjafiaik javára kiállitott adományleveleket nem birunk.
Magyarország a külfölddel, idegen országokkal oly szoros kapcsolatban, mint Mátyás alatt, soha sem állott. És mégis csak három külföldi származású család köszöni Magyarországban való megtelepedését az ő adományainak: az Ernesztek, Lambergerek és Podmaniczkyak családja.
Ellenben magyar származású hivei, államférfiak, diplomaták, hadvezérek érdemeinek megjutalmazásában Mátyás kiválóan nagylelkünek mutatta magát. Számos család emelkedett ki igy a homályból fényes állásra.
Az ilyen átmenet a középkorban talán még könnyebb volt, mint napjainkban. A középkori aristocratia egyáltalán nem képezett mereven elzárkózó kasztot. Sorompóit az uralkodók bölcsesége vagy szeszélye gyakran szokta volt megnyitni az alsóbb rétegekből kiemelkedő egyének előtt. Magyarország történetében is sűrün fordulnak elő esetek, hogy a nép gyermekei, vagy szegény köznemes családok szülöttei, ha karjuk erejének vagy eszük fölényének érvényesitésére a szerencse kedvezése kellő alkalmat nyujt, hirtelen magas állásokra emelkednek. Az új jövevények és a régi családok között a távolságot a királyi kegy áthidalja, a közeledést az udvari és tábori élet érintkezései elősegitik, és csakhamar házassági frigyek szálaiból erős kötelékek fonódnak.
A legjellemzőbb erre nézve a Hunyadi-család példája. És ehhez egészen hasonló a Zápolyai család emelkedése. 1409-ből birjuk a legelső adománylevelet, a mely Hunyadi Vojk részére állittatott ki; és negyvenkilencz esztendő multával unokája királylyá választatik meg. 1459-ből birjuk a legelső adománylevelet, a mely Zápolyai Imre javára állittatott ki, és hatvanhét esztendő mulva unokaöcscse királylyá választatik meg. Érdekes az is, hogy az utolsóelőtti nemzeti király megalapitója annak a családnak, a mely hazánknak a legutolsó nemzeti királyt adja.
Jószágadományaiból és új, előkelő családok alapitása körül követett eljárásából világosan kitünik, hogy a nemzetet az idegen cultura kedvezéseiben részesitve, a magyar államot eredeti jellemében fentartani és megszilárditani igyekezett; hogy az idegenek pártfogása, udvarába édesgetése eszköz volt, a melynek alkalmazásában cosmopolita utógondolatok tőle távol állottak.
És ezt egész politikájának irányáról is elmondhatjuk. Idegen országokat hóditva, koronáik megszerzésére törekedve, belső ügyeikbe avatkozva: szemei előtt hazájának érdeke lebegett.
A magyar nemzet ugyanis régtől fogva a kereszténység előharczosának föladatát töltötte be. Hősi erőfeszitései közepett a megoltalmazott keresztény világ részéről gyakran elismerésben, néha alamizsnában is részesült. De szavának nem volt az a sulya, hogy állami függetlensége és biztossága érdekeit tiszteletben tartassa. Mintha rendeltetése az lett volna, hogy idegen hatalmi czéloknak eszközül szolgáljon.
Mátyás ennek a helyzetnek véget akart vetni. Hadjárataiban, diplomatiai tárgyalásaiban és belső kormányzásában egyaránt, mindig azokat a föltételeket kereste, melyek Magyarországnak az európai államrendszerben a megillető helyet biztositandók voltak.
Sajnos, alig hunyta be szemeit, mindaz, a mit fegyvere hóditott, elveszett, a mit lángelméje épitett, összeomlott.
De ennek daczára az a tekintély, a mit nevének fényével és tetteinek dicsőségével nemzete részére kiküzdött, nem szállott vele sirba; az utána következő hanyatlás gyászos korszakában a fentartó, majd utóbb a feltámasztó erő egyik alkotó elemét képezte!
Zárókép.
Rajzolta Cserna Károly.
