IV. FEJEZET. Két dictátor.

Teljes szövegű keresés

IV. FEJEZET.
Két dictátor.
Felhivás a fegyverkezésre. A forradalom költészete. A harczi kedv élesztésének eszközei. Kossuth kiáltványai. A nemzeti haderő. Görgei nyilatkozatai a seregről. A katonai dictatura szüksége. Kossuth a a kormány élén. A honvédelmi bizottmány szervezete. A felelősség kérdése. Az országgyűlés munkássága. A kármentesitési javaslat. A franczia forradalom utánzói. Kossuth hallgatag dictaturája. Windisch-Grätz küldetése. Az egységes Ausztria eszméje. Windisch-Grätz hadiereje. A magyar forradalmi sereg nagysága. A helyzet a kűzdelem előtt
„Ki birja legyőzni egy nemzet millióit, ha az vállhoz vállat vetve, nem akarja magát legyőzetni?” S Kossuth deczember 16-ikán guerillaharczra lelkesitette nemzetét. Magyarországnak kevés volt a rendes katonája s a nép nem tódult tulságosan a zászlók alá; csak később jött rá, a nemzet bukása után, mikor már elfogyott a Kossuth Lajos regimentje, hogyha még egyszer izen Kossuth, mindnyájan elmennek. Most még sokan maradtak otthon és foglaló nélkül nem szivesen mozdultak ki a falúból.* Népdalok kevesebb számban termettek, mint a kurucz időkben, s inkább az értelmiségnek, a városiaknak szólt a költő buzditása: „A sikra, magyarok! Fegyvert ragadjatok! Hazánkat újra meg kell váltani!”
* Vadnay Károly, Beöthy Irodalomtörténetében, II. 630.
De Vörösmartyból nem lett Rouget de l’Isle; magyar Marseillaise-e* nem hatott.
* Elszavalta november 6-ikán a Radikál-körben Lenkey János tiszteletére rendezett lakomán.
Deczember 14-ikén Petőfinek egy csatadalát magában a képviselőházban olvasták fel: „Trombita harsog, dob pereg: kész a csatára a sereg!” Aznap (deczember 21-ikén) jelent meg az a Pesti Hirlapban, a melyiken Kossuth Hirlapja a Czuczor Gergely Riadóját* közölte: „Sikolt a harczi síp: riadj, magyar, riadj!” Röpíveken, lapokban egymást érték a harczi és a köztársasági dalok; Hiador (Jámbor Pál) egymaga rövid idő alatt három füzetre valót adott ki. A templomokban is felhangzott az ének a „Jertek keresztény lelkek” dallamára:
* „Riadó” czímmel Windisch-Grätz betörésének hirére Erdélyi János is irt a Marseillaise dallamára énekelhető költeményt; de ezt a Márczius Tizenötödike csak 1849 április 24-ikén közölhette.
Isten, ki annyi vész közt megtartád hazánkat,
Jer most is oltalmunkra s vezéreld csatánkat;
Az élet és halálnak sorsát te intézed,
Csak tőled vár szerencsét s áldást magyar néped.
Uram, segits meg!”*
* Apor-gyűjtemény, 77. szám.
Mészáros Lázár, a Schlick ellen küldött új fővezér, Petőfi harczidalának bemutatásakor az országgyűlésen reményét fejezte ki, hogy felűlmúlják Pompejust, ki azzal dicsekedett, hogy lába minden dobbantására ötvenezer ember áll ki. Csak ne kövessék Pompejust, a ki semmit sem tett.
Az országgyűlés (deczember 20-ikán) elhatározta, hogy arany táblára iratja a hősök neveit, érdemkereszteket készittet a vitézeknek, gyászmiséket mondat, istentiszteleteket tartat az elesettekért s tölgykoszorúval ékesitteti a dicsőségesen lobogó zászlót. „Seregeink, vezéreink vitézsége oly hősies, hogy minden csapat leonidási harczra képes.” A magyar népért, a szabadságért olyanok is véreznek, kik (mint Guyon, Pusztelnik) magyarúl sem tudnak. E szabadság és az igazság nevében, a haza érdekében és azon hősök iránt való hálából is föl kell a népnek kelnie. Égesse össze mindazt, hová fejüket hajthatnák ellenei.* A harangok hangja, mely idáig áhítatra hivott, ágyukká öntve, a dicsőség mezejére, az ellenséget halálra hijja s fülébe dörgi: „Ne bántsd a magyart.”*
* Kossuth a képviselőházban, deczember 20-ikán.
* U. ő deczember 19-ikén a vácziakhoz, kik deczember 12-ikén összes harangjaikat ágyüöntésre ajánlották fel. Az ágyúkra Kossuth Zrinyi jeligéjét öntette.
Nem Vörösmarty vagy Petőfi, hanem a kormány elnöke, Kossuth lett a szabadságharcz Rouget de l’Isleje, a ki versek helyett szónoklatokban, kiáltványokban fokozta a nép szenvedélyeit. Tőle kellett olvasni a hadi tudósitásokat, hogy a csüggedők felbátorodjanak.
S a nép kezdett tódulni a zászlók alá. A megyék jobbára több ujonczot állitottak ki, mint a mennyit kivetettek rájok.* Az apa nem törte fejét, mint szabaditsa ki fiát a katonasor alól; apa, fiú, néhol talán az unoka is együtt akartak harczolni. Az iskolák többnyire üresen álltak, az egyetemen csak hadi tudományokat adtak elő, az orvosiakból csupán annyit, a mennyi a csatatéren és a tábori kórházakban szükséges. Deczember közepéig közel 100,000 katonája volt az országnak.
* A késlekedőket Répásy Mihály tábornok deczember 27-ikén sietésre nógatta.
Kossuth nyilvános dicséreteitől mennyire különbözők azok az észrevételek, melyeket a feldunai hadsereg vezére, Görgei november elejétől deczember közepéig ismert 351 levelében tett a hadseregről!*
* Szemelvények Görgei Arthurnál (Mein Leben, I. 99–112) és Görgei Istvánnál, (id. m. I. 27–50.) Az utóbbinak gyűjteményében Görgeinek összesen 858 levele van, melyből 179 a magyar. A szolgálati nyelv vegyesen magyar és német volt, mert ha Kossuth november 5-ikén meghagyta is, hogy a hadseregnél a parancsokat s intézkedéseket magyarúl kell kiadni, Görgei ezt az átmeneti időkben, az ellenség előtt nem tartotta foganatosithatónak. Más tábornokok (pl. az aradi vértanúk közül Damjanich és Vécsey) is többnyire németül leveleztek, mert jobban ismerték a német katonai kifejezéseket.

Kossuth 1848 deczember 22-iki kiáltványa.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának példányáról
Görgei nem tévesztette szem elől, hogy fiatal hadsereget vezet, melynek legnagyobb része számos tiszttel együtt ujoncz. Tökéletlenségük, szolgálatbeli gyarlóságaik iránt tehát, a mennyire lehetett, elnézéssel viseltetett, mert túlságos szigorral többet rontott mint használt volna.
A sereg újjáalakitásának nehézségeitől nem rettent vissza. „Ha parányi életem belevesz is – vigasztalta magát már november 17-ikén – becsületem örökre fennmaradand, a történelem őrködvén felette.” A veszély nagyságának tényezőit inkább saját feleinek rossz hazafiságban, mint az ellenség túlnyomó számában látta. Pozsony, Nyitra, Trencsén, Mosony és Sopron megyéket, ha nem is a nyilt ellenszenv, legalább a legrútabb semlegesség megannyi melegházának tekintette. A történetre hivatkozott, hogy az akaratban való egység nélkül az enyészet felé siető szervezetek megmentésére gondolni sem lehet. Magyarország kedvéért sem vesz a világ folyása más irányt. Másoknak kell emgitélniök, oly közel áll-e már Magyarország a végveszély széléhez, hogy csak egy erős dictatura keze mentheti meg az elbukástól.
A polgár, ki egy hadsereg vezére lett, igy kezdett politizálni vezérségének már második hetében; s viszont a honvédelmi bizottságnak, ennek a magyar Hofkriegsrathnak, elnöke hajlandó volt beavatkozni a hadvezetésbe is, anélkül, hogy a felelősséget viselné. Szeptember óta tényleg Kossuth volt az ország kormányzója; parlamenti mindenhatóságával igazi dictátor, már csak azért is, mert a felelősséget nem kerülte ugyan, de joggal és szigorúan nem is lehetett azt ellene alkalmazni. Ugyanakkor, mikor Windisch-Grätz katonai dictaturát gyakorolt, olyat, mely előtt vetélytársa, Jellasics is engedelmesen meghajolt, Magyarországban szintén katonai dictatura kellett volna; mert deczembertől fogva csak hadi szerencséről lehetett szó, nem a törvényesség kérdéséről, ha ezt az országgyűlés mindvégig hangoztatta is. Görgei nem mondta ki nyiltan, de kétségtelen, hogy katonai dictaturát akart; a mikor először emlegette, Magyarország még nem volt az ő táborában, mint Ausztria a Radetzkyéban s a Windisch-Grätzében; de az események csakhamar oda vezették. A főhadnagyokból, kapitányokból lett tábornokok talán még nem váltak be korlátlan hatalmú polgári és katonai vezéreknek; de ha már Kossuth, mint a honvédelmi bizottság elnöke s az országgyűlés teljes hatalmú megbizottja, ellenmondás nélkül rendelkezett, mivel Cromwell vagy Napoleon módjára nem mindenkiben egyesülnek a polgár és katona legfényesebb tulajdonságai, legalább elismert fővezért kellett volna kineveznie.
Görgei, a felelőtlenség kérdésének fölvetője, tiltakozott az ellen,* mintha ő maga már Pozsonyban dictátor akart volna lenni. Nem ismerte eléggé az ország szokásait, erkölcseit, törvényeit, közigazgatását; őt magát pedig még az ország nem ismerte. Szerencsés izgatónak és népszerű embernek tartotta Kossuthot, de meg volt győződve, hogy szerencsétlen dictátor lenne belőle. Kossuthoz irva, mégis kire gondolhatott másra, midőn dictaturát emlegetett?
* Görgei, Mein Leben, I. 116–7.

Nyáry Pál aláirása az országos honvédelmi bizottmány 1848 október 21-iki kiadványán.
Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában
Deczemberben az országnak tényleg nem volt felelős kormánya. A képviselőház november 26-ikán elhatározta, hogy a honvédelmi bizottság tagjai ministeri fizetést húzzanak; mit azonban ezek nem fogadtak el, mert nem akarták magukat ministereknek tekintetni, hanem csak egyes kormányzati ágakkal foglalkozó bizottsági tagoknak. A ház tehát deczember 19-ikén a követi dijon felül a ministeri fizetéshez alkalmazott napidijakat szavazott meg nekik. Igy kiviláglott, hogy ez a napidijas kormány nem valami más név alatt működő ministerium, hanem a törvényhozó testület kifolyása, hogy tehát a ministeri felelősség elvét sem lehet reá alkalmazni. Mint bizottság, a ház rendeletei értelmében intézkedik, anélkül, hogy a kormányzat egyes ágait tagjai közt a ministeri tárczáknak megfelelően osztotta volna szét. A ház, az ország fenyegetett helyzetét tekintve, most nem bocsátkozott sem a felelősség kérdésének bolygatásába, sem a kormányzás tárgyainak osztályzásába, vagy a tagok számának meghatározásába. Ez körülbelül annyit jelentett, hogy a bizottság elnökét dictátornak tekinti. A bizottság, saját lelkiismeretén s a törvényeken kivül, semmi mástól nem függött s tizenkét tagja csak együttvéve érezte magát felelősnek; sőt igy sem egészen, mert hivőkre talált az a képtelen tanitás, hogy maga az országgyűlés, a bizottság kiküldője kormányoz. Épen e miatt rebesgették némelyek, hogy a ház a kormányzásba avatkozván, a convent szerepére vágyik. Pedig a tény az volt, hogy október 3-ika s még inkább deczember 2-ika után a király helyébe a népfölség elvénél fogva az országgyűlés lépett s a ministerium helyett más alakú kormányt szervezett, mely amannak felelősségét örökölte.*
* Halász beszéde a képviselőházban 1849 február 8-ikán. Irányi beszéde február 9-ikén.
Kossuth megnyugodott oly collegiális jellegű kormányban – mely mint az egykori helytanótanács – legfeljebb egy személynek, a hallgatagon kormányzóúl elismert elnöknek volt felelős. A rendkivüli időkben mindjobban gyakorolta a biztosok által való rendelkezést is, ekként mind több és több képviselőt tévén lekötelezettjévé;* s deczember 14-ikén magát a házat arra kérte, hogy ezekben az átmeneti időkben mindaddig, míg bízik a kormányban, általános határozatokat ne hozzon. Elvi kérdések fejtegetésével most nem lehet vesződni, mert ez meghasonlást okoz, pedig egyesülni kell a haza megmentésének nagy gondolatában. A ház csak az ellenség megverése után rendelkezzék a kormánynyal. Akár köztársaságot, akár más egyebet akarnak, a pártok most egyesüljenek, hogy legyőzhessék az átkozott reactiót, mely nyiltan kimondta, hogy eltörli az alkotmányt s az országot a birodalomba olvasztja.* Csak két tárgygyal foglalkozzék az országgyűlés; a kármentesitéssel, s a büntetőtörvénykönyv átnézésével.
* 1849 február 28-ikán egyszerre 22 képviselő volt kormánybiztos. (Az igazoló bizottság 867. sz. jelentése: Közlöny, 1849. 219–222.)
* Az osztrák parlament baloldala már deczember elején közzétette programmját, mely szerint Ausztria öt nemzetiség (lengyel-osztrák, cseh-osztrák, szlavón-osztrák, német-osztrák és olasz-osztrák) szövetséges államból állana. Csatlakozhatnának az országyűlésen nem képviselt „tartományok” is, pl. Horvátországot és Szlavoniát könnyen oda lehetne illeszteni a szlavón-osztrák tartományba.
Deczember 15-ikén alakúlt meg a bizottság, hogy javaslatot készitsen a kármentesités dolgában, melynél nagyobb közgazdasági feladat még nem hárúlt egy országos bizottságra sem. Rendszeres munkát kellett készitnie, hogy még nagyobb veszedelem ne legyen a hazában. 19-ikén a bizottság már elkészült munkálatával s fedezetül az államjószágokat és a közalapokat jelölte ki. A ház deczember 23-ikán megkezdte a tárgyalást s folytatta azt egy egész héten át, a hazát fenyegető veszélyek közt nem minden önzés nélkül vitatkozván arról, mennyi kárpótlást kapjanak a birtokosok oly államtól, melyért küzdeni és melyet megmenteni kell.* Mivel ez már egyszerű zsebkérdés lett, melynek megoldásához nyugodtabb idők kellettek, Dedinszky és Deák inditványára a ház deczember 30-ikán a tárgyalást boldogabb időkre halasztotta.
* Deák a képviselőházban, 1848 deczember 30-ikán.
Ha ezen a héten a ház egyszer-másszor képtelen lett határozatra, az csupán az érdekelt felek taktikájából, az obstructio egyik fogásaképen történt, mert még mindig együtt volt 230–240 képviselő,* kétannyi, a mennyi 40–50 év mulva egy-egy kérdésben szavazott. Csonka parlamentről tehát szó sem lehetett s annak határozatait senki sem támadhatta meg a jelenlevők számának csekélysége czimén. A viszonyok követelték, hogy a ház jobbadán csak bizottság gyanánt működjék, mely a kormányt szabadjára hagyja s igy a dictatura egy nemét engedje gyakorolni.
* Például deczember 29-ikén Palóczynak egy e tárgyban beadott inditványát, melyet most ötödször tűztek ki szavazásra, 105 szó ellenében 129 szóval vetették el.
Azonban Kossuthból, ki még most is gyönyörködni tudott kanári madara csicsergésében, a dictatura minden eszközének birtokában sem lett volna igazán terrorista, pedig Windisch-Grätz a rémuralom fejét látta benne. „Ugyan kit bántottunk mi idáig?” – kérdezte utóbb Kossuth.* „Igaz, hiba az eredményre nézve, hogy nem tettük.” Hitték a képviselők is, hogy keresztűl kell menniök a franczia forradalom néhány tünetén, mert hiszen szintén forradalomban élnek; a szabadságra törekvés pedig olyan szent czél, hogy annak elérésében az eszközökben sem mindig szükséges a legnagyobb szigorral válogatni. Volt, aki igazolni tudta Robespierret, mert az a vér, melyet a szabadság érdekében Francziaországban kiontott, bizonyosan felért azzal a vérrel, melyet úgy kíméltek meg, hogy a honárúlóknak megkegyelmeztek. A terrorismust nem tartották a szabadság elnyerése eszközének; az idők szelleme is más volt mint a franczia forradalomban. Magyarországban sem dictátor, sem conventi biztos nem merné utánozni a lyoni, touloni, nantesi vérfürdőket. Óvtak a rémuralomtól, mely egy vagy más alakban Francziaországban is szolgaságra vezetett; s rémuralommal vádolták épen az osztrákokat, kik kihirdették, hogy mint lázitót lövik agyon, kik hatalmukat el nem ismerik. Rémuralmat a tulzóbbak is csak visszatorlásképen, akkor akartak, ha nem volna más mód a haza megmentésére.*
* A képviselőházban 1849 január 13-ikán.
* Pálfy János, Madarász László, Kazinczy Gábor és Bernáth beszédei u. ott, február 3-ikán. Nyáry Pál beszéde február 8-ikán.
Kossuth nemcsak rémuralmat nem akart, de sokáig még dictaturát sem. Azért is kivánta együtt tartani az országgyűlést, hogy legyen elismert, legalább a nép előtt elismert hatalom, mely határozatot hoz; mert ha tagjainak csekély száma következtében nem hozna, helyébe szükségképen dictátornak kellene lépnie. Lehet, hogy törvénytelenűl, nem hatalomra vágyva tolná föl magát, hanem kötelessége érzetéből, a nemzet megmentése végett, ha fejével játszanék is. Majd akad, a ki elmondja, hogy „non servavi legem, sed juro, quod servaverim rempublicam”. Ő magában erre nem érzett hajlandóságot; többször ismételte, hogy nem kiván megragadni ilyen törvénytelen hatalmat; de megtörténhetik, a mit Brumaire 18-ika után az ideiglenes consulátus egyik tagja mondott, mikor azt kérdezték tőle, milyen ember az a Napoleon? Azt felelte rá: „Vous avez un maitre!” Akadna valaki, a ki ura akarna lenni a nemzetnek.* S valjon az a szineskedés volt-e ez, melylyel Caesar tolta vissza az Antoniustól nyujtott koronát? Vagy a hatalom czimét, Cromwell módjára, valóban nem becsűlte többre kalapja tollbokrétájánál? Ehhez talán valóban Cromwellnek kellett volna lennie, katonának s államférfiúnak egyszerre. Amaz nem volt és szigorú birálói* ennek sem tartották. Lelkesedését, szavának hatalmát elégtelennek vélték arra, hogy kivivja és biztositsa egy nemzet szabadságát. De jobb volt Cromwellnek nem lennie, mint Monkot tűrnie. Lelkesedése, szónoklatának ereje, népszerűsége dictátori czim és tulajdonságok nélkűl is kezébe adta a szabadságért való küzdelem vezetését.
* Kossuth a képviselőházban 1849 márczius 25-ikén.
* Pl. Csengery Antal, Jellemrajzok, 131.
Az országgyűlésen 1849 tavaszán az ősz Palóczy bátran hivatkozhatott reá, hogy Kossuthot, a mint az események emberévé vált, a képviselőház karolta fel s állitotta egyező akarattal oda, hová meghítta őt a szabadság istene. S nem volt egyetlen alkalom, egy eset, egy határozat, hogy páratlan bizalommal nem támogatta volna. Mert „felfogván az idő kivánatát, megismerte az idő emberét s tudván, hogy csak egység s egyetértés mentheti meg a hazát, kész volt mindegyik tagja e nagy czélnak egyéni véleményét feláldozni.”* Ha dictaturáról egyáltalán szó lehet, Kossuth parlamenti dictaturát gyakorolt.
* Palóczy 1849 ápril 2-ikán.
A „tartomány”-nak azonban bevallott dictátora is volt: Windisch-Grätz Alfonz herczeg, az ellenforradalom legöntudatosabb embere. Az új császár teljes hatalommal küldte őt a magyarok leverésére, két nappal azután (deczember 15), hogy a herczeg tudatta a magyarokkal a cs. kir. hadsereg benyomúlását. Ugyanekkor az osztrák ministerium a kremsieri parlamentben elég érthetően körvonalazta Windisch-Grätz föladatát. Helyreállitni (jobban mondva megteremteni) az alkotmányozó gyűlésen képviselt és a magyar koronához tartozó országok szerves kapcsolatát, egyenjogúvá tenni bennük minden nemzetiséget, egyúttal azonban megalapitani és megszilárditani a monarchia egységét és elválaszthatatlanságát.
Windisch-Grätz küldetése, melyet Bécsben a magyar országgyűlés deczember 7-iki határozata után elkerűlhetetlennek láttak, II. József politikájának feltámadása volt. Az egységes Ausztriáért rajongva, a szövetséges államok alkotásában az erős Ausztria bukását látva, Windisch-Grätz teljes hatalommal már előbb ezért vállalkozott a prágai és bécsi fölkelés elnyomására; s újból dictátorrá tétetve, most is ezért indúlt Magyarország ellen. Állambontó erőt tulajdonitott a demokratiának, mely fölkelésekre vezetett; és kimondván egyszer, hogy az ember a bárónál, a nemes a herczegnél kezdődik, mint igazi feudális nagyúr, habozás nélkűl csatlakozott az aristokratikus párthoz,* melytől egyedűl remélte Ausztria fennmaradását, sőt teljes mértékben való kifejlését. Egy magyar jellemzője* őt magasztalja azért, hogy az elhatározó pillanatban erős kezekkel ragadta meg a multat a jelennel összekötő fonalat, uralkodó-házának törvényes jogát, melyet a tömeg gyöngesége, rövidlátó szenvedélye és meggondolatlansága, ellenséges hatalmak léha alattomossága széttépéssel fenyegetett; és abból a fonálból erős kötél lett, mely a viharokkal daczolva, az állam hajóját biztos révhez erősitette.
* Helfert, Gesch. Österreichs, I. 64.
* Gr. Széchen Antal, Vaterland, 1862 márczius 22-ikén. A „Köztársasági Lapok” Széchent már 1848 októberben a hazaárulók közé sorolta.

Herczeg Windich-Grätz.
Rauh egykorú kőnyomata után. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról
Windisch-Grätz meg volt győződve, hogy csak egy terrorista-párttal áll szemben* s hogy maga a nép azonnal a „király” mellett nyilatkozik, amint ennek hadai benyomúlnak. Kossuth „lázadásának” leverésével szükségesnek tartotta Magyarországban a régi alkotmány helyreállitását, az áprilisinek azonban eltörlését. Jósika Samu és Széchen Antal szavára hallgatva, nógatta Schwarzenberg ministerelnököt, hogy az ifjú uralkodóval külön kiáltványban is biztosittassa a magyar rendi alkotmányt;* de a ministerelnök már ekkor az egységes Ausztriáért rajongott, főkép mikor a kremsieri parlament – a magyarokkal tartó bécsivel ellentétben* – 80 millió forintot szavazott meg a magyarok s olaszok ellen. Windisch-Grätz a forradalom állambomlasztó hatását főkép abban látta, hogy az egységes hadsereget ketté osztotta. A rendes hadseregből 26 zászlóalj gyalog és 59 század huszár, összesen 41,769 ember állott a „lázadók” szolgálatába. Ezzel szemben a Magyarország ellen küldött osztrák sereg egész erejét 49,118 gyalog és 7,236 lovas katonára, összesen 56,354 emberre és 258 ágyúra becsülte.* Számithatott gróf Nugent táborszernagy 5442 gyalog és 973 lovaskatonájára is, a mennyiben a fősereg előnyomulásának hirére Perczel odahagyta a Muraközt és igy Nugent szabadabban mozoghatott; de nem számitott az erdélyi és a „bánsági” hadakra, melyeket a magyarok egészen lekötöttek. A „koblenzi tábor” majdnem egyedül gróf Pálffy Mórból állt; még Zichy Pál gróf is Görgei táborába ment s a nyargoncz-tisztek vezetője lett ugyanazon Görgei mellett, ki bátyját felakaszttatta s vele egyidőben őt is a vádlottak padjára ültette. A hűséges báró Jósika Samu kifakadt az osztrák ministerek ellen, kik rendelkeznek Magyarországgal, mielőtt meghóditották volna; pedig még II. Ferdinánd is csak fehérhegyi győzelme után tépte szét a csehek szabadalom-levelét. Windisch-Grätz serege a magyarságra egyáltalában nem számithatott, sőt a nemzetiségekre sem föltétlenül. A ruthének nem tartottak vele, a tótok csak részben, a horvátok csupán a rendes hadseregben kivántak szolgálni, a szerbek nagy árát akarták szabni szövetségüknek; csak a szászok és románok mutatkoztak mindenre készeknek. Windisch-Grätz, keleti Magyarországot úgy szólván külön területnek tekintvén, meg volt győződve, hogy túlnyomó erővel áll szemben. Ez a túlsúly azonban csak a magyarok nagyobb erkölcsi erejében nyilatkozott. Az osztrák sereg fölszerelésének szinte hihetetlen hiányait majdnem ugyanazon hat hét alatt kellett pótolni, a mikor a magyarok is lázasan dolgoztak újoncz seregük szervezésén és fölszerelésén. Mindent öszszevéve, az osztrákok jól szervezett erejét (a románok nélkül) 125, legfeljebb 150,000, a magyarok rögtönzött seregét közel 100,000 főre tehetjük.* Deczember 16-ikán, midőn az osztrák derék sereg Bruck és Rohrau közt átlépte az ország határát, még egyáltalán el sem lehetett képzelni, a dictátorok közül melyik lesz a helyzet ura: Windisch-Grätz-e, vagy Kossuth?
* Jókai az események hevében azt irta, (Közlöny, 1849. február 10.) hogy Windisch-Grätz, a reactio vezére, a többinél jobban nem azért dolgozik Magyarország leigázásán s a népérdekek felforgatásán, mintha ő volna a legjobb hadvezér, vagy legjobban gyűlölné a magyar nemzetet, hanem mert a dynastia – 20 millióval tartozik neki s ezt szeretné megkapni.
* Marczali, Legujabb kor tört., 692.
* Enthüllungen, 223.
* Der Winter-Feldzug, 4. és 14. B. J. a függetl. harcz katonai történetében (I. 149.) Windisch-Grätz hadát 36,911 gyalogosra, 6202 lovasra, 802 utászra és mintegy 8000 tűzérre, összesen 52,000 emberre teszi.
* 21 sorgyalog-, 53 honvéd-, 20 önkéntes-, 4 idegen- és 1 utász-zászlóalj, 78 huszárszázad és 250 ágyú.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages