IX. FEJEZET. A véderő-vita és Tisza bukása.
IX. FEJEZET.
A véderő-vita és Tisza bukása.
A véderő-vita és Tisza bukása.
Tisza veresége a főrendiház reformjánál. A román határ kérdés. Az uj véderő-javaslat. A 14. §-ban rejlő közjogi sérelem. A parlamenti harcz. A 25-ik paragraphus. Apponyi határozati javaslata. Szilágyi Dezső támadása. A kormánypárt védelme. Az utczai demonstratiók. Rudolf trónörökös halála. A 14. §. új szövegezése. A cabinet reconstructiója. Szilágyi Dezső belépése a kormányba. Tisza Kálmán uralmának vége. Kossuth állampolgárságának ügye. Tisza lemondása. Visszapillantás a Tisza-korszak történetére. A parlament vezérférfiai a Deák- és Tisza-korszak alatt. Gróf Szápáry Gyula kormánya. Az új kormány programmja. A közigazgatási reform a képviselőházban. Az obstructió. A reform elhalasztása. A koronázási jubileum. Az 1892-iki téli választás. A Hentzi-szobor ügye
A gyors romláshoz legelső alkalmul szolgált a román határ-kérdés, mely súlyos közjogi sérelmet képezett Magyarországra: közössé tette a határt Magyarország és Ausztria közt, a mi az állam közösségét involválta. E nehéz ügyből Tisza csak úgy szabadúlhatott, hogy átvonúlt azon házhatározat caudium iuguma alatt, hogy jövőre hasonló közjogi sérelmek nem fognak történni.
Tiszának, – mint bizalmas körben, sőt nyilvános beszédeiben is állitotta – nem volt sejtelme a közjogi sérelemről ép oly kevéssé, mint ama másikról, mely bukásának tulajdonkép való oka lett, az új véderő törvény 14. §-a által tartalmazott közjogi gravamenről. Horváth Gyula, bizalmas embereinek egyike, a „Nemzet” hasábjain figyelmeztette e sérelemre. Az alkotmánysértésnek tagadása és az elvállalt szövegnek keresztülvitele képezték a legsúlyosabb ellentétet Tisza nyilatkozataiban és cselekedeteiben. Hosszú és rendithetetlen uralmára vezethető vissza az ő nyugodt lelkületének megtévedése. Már a főrendiház szervezésénél csorbát szenvedett tekintélye, amidőn a demokratiának tett engedmények után kénytelen volt, különösen gróf Andrássy Gyula magatartásának következtében, a feudalismussal megalkudni, s oly főrendiházat létesiteni, mely egyenes ellentétben volt nemcsak történeti fejlődésünkkel, hanem állami és nemzeti érdekeinkkel. Gróf Andrássy Gyula be akarta váltani még a kiegyezés korszakában tett azon nyilatkozatának tartalmát, hogy Magyarország legyen parlamentáris és liberális, de nem a demokratia elvei szerint rendezett ország. Ehhez képest foglalt állást Tisza Kálmán törvényjavaslatával szemben és kicsikarta Tiszától a 150 kinevezett tag közül 100-nak elejtését. Eltekintve a szabadelvűség e nagy vereségétől, a súlyos csapás magát Tisza Kálmánt is érte, habár ekkor, hatalmának zenithjén, még nem tette tönkre. Újabb vereségek nélkűl még soká megmaradhatott volna helyén s a megalázott liberálisok kibékülnek vele, ha tévedései és mulasztásai miatt alkotmányos jogainkat veszély nem fenyegeti. De a főrendiház reformját aránylag nemsokára követte a román határ-kérdés, majd a szerencsétlen 14-ik §. ügye.
A hirhedt 14. §.-nak megbizható forrásból meritett története a következő:
A 14. §.-nak szövegezésében Tisza Kálmán nem vett részt, mert ép akkor súlyos feladatokkal küzdött az államháztartás rendezésének terén. Azon közös ministeri értekezleten azonban már jelen volt, ahol a végleges szöveg elfogadást nyert. Tisza saját nyilatkozatai szerint ekkor legjobbhiszeműen meg volt győződve, hogy a régi és az új szöveg tartalma ugyanaz; igy beszéli ő ezt ma is bizalmas körben. A változtatott szöveghez való ragaszkodása azonban abban leli magyarázatát, hogy ama szöveghez a korona és az osztrák kormány hozzájárultak és igy ő magára vállalta a kötelezettséget, hogy ama szöveget keresztülviszi.
Nemcsak Horváth Gyula, hanem utóbb a szabadelvü párt tekintélyesebb tagjai szintén figyelmeztették Tiszát a két szöveg ellentétes voltára, s az új szöveghez való ragaszkodás következményeire. Itt már az sem segithetett, ami átsegitette a román határ-kérdés veszedelmén, oly határozat, mely azt jelentette volna, hogy az új szöveg értelme a régiével azonos, mert ez többé ki nem elégithette volna sem az ellenzéket, sem a szabadelvü pártot.
Az 1868-iki védtörvénynek az ujonczozási, illetőleg ujonczmegajánlási jogra vonatkozó intézkedései következők voltak:
„11. §. A monarchia közös védelmére szükséges szárazföldi- és tengeri hadsereg, az 1867: XII. t.-cz. 11., 12., 13. és 14. §§-aiban foglalt alkotmányos jogok alapján s azok fentartása mellett, a monarchia mindkét államterülete összes népességére nézve 800,000 főnyi teljes hadilétszámban állapittatik meg, a határőrséget ide nem számitván. Ezen létszámba a tartalék is (§. g.) be van foglalva. A hadseregnek és hadi tengerészetnek ezen hadi létszáma a legközelebbi 10 évre érvényes. A hadsereg megállapitott létszámának a körülmények szerint tovább is változatlan hagyására vagy megváltoztatására czélzó javaslatok mind a két fél képviseleteinek, alkotmányos uton való újabb megegyezés végett, mindenesetre még a kilenczedik év lefolyása előtt előterjesztendők.
13. §. A magyar korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt országok közt a népesség számaránya szerint fölosztandó azon ujonczilleték, a mely a hadsereg és hadi tengerészetnek az életbeléptetett törzs- és oktató rendszer kivánalmai szerint fenebb megállapitott számerőben (11. §.) leendő fentartására és póttartalékkal is ellátására szükséges, megállapitása után, a 10 év lefolyása előtt, kérdésbe csak úgy lesz vehető, ha ő felsége az illető felelős kormányok utján annak emelését vagy leszállitását kivánja; a jutalék kiállitása azonban csak akkor történhetik meg, ha a törvényhozás azt azon évre meg is szavazta. A 10 évi összes póttartalék nem lehet nagyobb egy évi ujonczilletéknél. A két fél ebbeli jutalékának kiszámitásánál mindaddig, mig a két államterületen egyenlő alapelvekre fektetett új népszámlálás foganatosittatnék, a lélekszámról jelenleg létező hivatalos adatok szolgálnak alapúl, melyek szerint a megállapitott 80,000 főnyi létszámból a magyar korona országainak népességére 329,632 esik, jutalékának kiszámitásánál a védkötelességét másként teljesitő határőrvidék népessége számitáson kivűl hagyatván mindaddig, mig a határőrség intézménye tényleg fennáll.”
Tisza Kálmán azt állitotta, hogy ez intézkedések lényegileg azonosak az új javaslat 14. §-ának intézkedéseivel, melyek következőkép hangzottak:
„14. §. A hadsereg és a haditengerészet fentartására szükséges évi ujonczjutalék, az 1867-ik évi XII. t.-cz. 11., 12., 13. és 14. §§-aiban foglalt alkotmányos jogok alapján és azok fentartása mellett, 103,100 főben állapittatik meg és ezen jutalék a magyar korona országai között egyfelől, a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok között másfelől, a népesség számaránya szerint és pedig az utolsó népszámlálás eredménye alapján osztandó fel.
Az 1888-ik évi deczember 31-ikével a monarchia mindkét államának területén foganatositott népszámlálás eredménye szerint, jelenleg a magyarkorona országaiból 42,711 ujoncz állitandó ki.
A magyar korona országai honvédségének fentartására szükséges évenkinti ujonczjutalék 12,500 főben állapittatik meg.
A hadsereg megállapitott ujonczjutaléka tiz év lefolyása előtt csak akkor lesz kérdésbe vehető, ha ő Felsége az illető felelős kormányok utján az ujonczjutaléknak emelését vagy leszállitását szükségesnek tartja. Valamennyi jutaléknak tényleges kiállitása azonban csak akkor történhetik meg, ha a törvényhozás azokat azon évre már meg is szavazta.”
Most, annyi szenvedély lezajlása után, pártkülönbség nélkül mindenki kénytelen elismerni, hogy Tisza javaslata a 10 évi határidő hibás formulázása következtében lekötötte a nemzet ujonczmegajánlási jogát. Akkor azonban Tisza ragaszkodott a 14. §. szövegéhez, mig végre hosszú, sőt kegyetlen harcz után érvényre emelkedett azon ellenzéki felfogás, hogy ha a két szöveg ugyanaz, akkor az ország megnyugtatásának szempontjából vissza kell állitani a régi szöveget. Tisza azonban a végső szükség parancsoló kényszere előtt nem engedett és ekkép bekövetkezett gyors bukása azon magas polczról, ahova kiváló tulajdonságai ez államférfit fölemelték.
A 14. §. okozta ellenszenvet fokozta a javaslat 25. §-a, mely a két évi önkéntességet és a német nyelv uralmát akarta behozni. Utóbb maga Tisza is belátta, hogy a 25. §-t enyhiteni kell és ezt czélozta a Gajáry-féle következő határozati javaslat, mely következőleg szól:
„Tekintettel a véderőről szóló törvényjavaslatnak az egyéves önkéntesekre vonatkozó szigoritó intézkedéseire,
utasitja a képviselőház a honvédelmi ministert, hogy állásából kifolyólag a tiszti vizsgát illetőleg tegye meg a lépéseket arra nézve, hogy
1. a német nyelvben való jártasság csak oly mértékben kivántassék, amily mértékben annak birása a közös hadsereg szolgálati viszonyaiból kifolyólag mulhatatlanúl szükséges; továbbá, hogy ennélfogva a magyarkorona országaiban honossággal biró egyéves önkénteseknek szabadságukban álljon miszerint a vizsga folyamán az államnyelvet: – illetőleg a Horvát-Szlavónországokban illetékességüek azon országok hivatalos nyelvét – használhassák.
2. E végből a vizsgáló-bizottságok úgy állittassanak össze, hogy azok ezen kivánalomnak megfelelni képesek legyenek.”
E határozati javaslattal szemben Beöthy Ákos a népszerű áramlatnak kedvező következő határozati javaslatát nyujtotta be:
„A 25. §. 13. bekezdésének e szavai után „A tényleges szolgálati év végén tartoznak az egyévi önkéntesek a tartalékos tisztekké való kinevezéshez megkivántató képzettséget elméleti és gyakorlati tekintetben vizsga letétele által igazolni”, tétessék a következő szöveg:
„A magyar korona országaiból származó egyévi önkéntesek az elméleti vizsgát saját választásuk szerint az állam nyelvén, vagy német nyelven tehetik le.
Még mielőtt e határozati javaslatok tétettek, már a parlamenti vita előtt hatalmas förgeteg keletkezett.
Az izgalom csakhamar hatalmába keritette szinte az egész közvéleményt, s alkotmányos korszakunk alatt soha nem látott mérveket ért el. Mire a parlamenti tárgyalásra került a sor, lángot vetett a pártszenvedély, mely fokról-fokra növekedett úgy annyira, hogy a parlament a felizgatott tömegek ostromállapota alatt tanácskozott. Két súlyos panasz zajongott a közhangulatban és a parlamentben, az egyik az volt, hogy a kormány javaslata leköti 14. §-a által a nemzet ujonczmegajánlási jogát, s a másik hogy a 25. §. germanizálni fogja a magyar nemzeti intelligentiát, mert egy évi új szolgálat büntetését szabja a németűl jól nem tudó önkéntesekre. A küzdelemben, mely 1889 január 10-ikén indúlt meg, a szabadelvüpárt csak vonakodva s kedve ellenére követte vezérét. A vitában részt vettek nemcsak a pástok vezéregyéniségei, hanem, legalább az ellenzéken, a közkatonák is. Gróf Apponyi Albert már a január 11-iki ülésben is heves támadást intézett, s január 19-ikén és február 18-ikán ismét és ismét megújitotta ostromát. Különösen a nemzeti cultura szempontjából birálta a közös hadsereg intézményét és a következő határozati javaslatot nyújtotta be:
„Minthogy a hadsereg létszámára vonatkozó törvényes intézkedések 1889. év végén hatályukat vesztik, a képviselőház kész e tekintetben új törvény megalkotásához hozzájárulni; hajlandó ez alkalommal a hadsereg közösségének fentartása mellett védszervezetünk mindazon hiányának orvoslását eszközölni, melyek a fennálló törvényből származnak; hajlandó egyszersmind azon áldozatok meghozatalára, melyeket az európai hatalmi viszonyok folytán hazánknak és a pragmatica sanctio értelmében közösen megvédendő monarchiának biztossága követel.
De midőn a képviselőház ekkép a jogos katonai követelményeknek megfelelni kész, egyszersmind először:
feltétlenűl ragaszkodik azon alkotmányos jogok és biztositékok teljességéhez, melyekkel a nemzet a véderő tekintetében a fennálló törvények alapján bir;
másodszor: szükségesnek tartja azt, hogy a katonai érdekű reformokkal együtt, részint a jelen törvényjavaslat keretén belűl, részint azzal egyidejűleg, azok a leglényegesebb reformok is létesittessenek a közös hadsereg intézményeiben, melyek Magyarország állami önállóságának és állami intézményeinek, nemzeti jellegének mellőzhetlen elvi és gyakorlati következményei;
végűl tartozik tekintettel lenni a nemzet közgazdasági erejére és pénzügyi teherviselési képességére.
Minthogy pedig a napirenden levő törvényjavaslat ezeknek a szempontoknak meg nem felel, jelesűl: minthogy a törvényjavaslatnak az ujonczjutalék megállapitására és a póttartalékra vonatkozó intézkedései a népképviselet hatalmát csökkentik; minthogy a javaslat nem tartalmaz biztositékot arra nézve, hogy a magyar állampolgároknak jogában álljon a tiszti vizsgát az állam nyelvén letenni;
minthogy az egyévi önkéntesek intézményének súlyosbitása által a magasabb tanulmányokat végzett ifjúság életpályáját veszélyezteti és igy a nemzet szellemi tőkéjét támadja meg;
minthogy a javaslat pénzügyi következményeiről alapos fölvilágositás nincs:
a képviselőház ezt a törvényjavaslatot általánosságban sem fogadhatja el, hanem utasitja a kormányt, hogy újabb javaslatot terjeszszen a ház elé, mely az elősorolt sérelmeket nem tartalmazza, illetőleg az elősorolt kivánalmaknak megfelel.
Minthogy a hadseregnek egyéb, a törvényjavaslatnak keretén kivűl eső intézményei közt főleg a katonai oktatás rendszere az, mely nincs összhangban Magyarország közjogi helyzetével és nemzeti közoktatási rendszerével; minthogy az összhang hiánya nem csupán nemzeti szempontból sérelmes, de. Magyarország katonai erejének kellő érvényesitését is gátolja és igy a közös védelmet gyöngiti:
Utasitja továbbá a ház a kormányt, hogy alkalmas módon kezdeményezze a katonai oktatás rendszerének oly reformját, mely a katonai tanintézeteknek kellő arányban megállapitandó részét az oktatás minden fokozatán tannyelvre és nevelési irányra nézve Magyarország nemzeti közoktatási rendszerével összhangba hozza és hogy e kezdeményezés eredményéről a képviselőháznak is jelentést tegyen.
Amennyiben pedig mindezek 1889. év végéig megtehetők nem volnának, a képviselőház kész a fennálló törvény érvényének ideiglenes meghosszabbitásához járulni.”
Szilágyi Dezső január 23-ikán a 14. §-ban foglalt alkotmánysértést ostorozta. Ez volt a közjog fegyvereivel intézett legélesebb támadás.
Magyarország alkotmánya – úgymond – egyetlen egy szóval sem mondja, hogy a védelem közös és ez következik a pragmatica sanctióból. Semmi egyéb közös ügyet nem ismer, a hadügy körébe tartozót, mint elismeri a hadsereg közösségét, elismeri azt, hogy a magyar hadsereg a közös hadsereg kiegészitő alkateleme, másodszor elismeri a 15. §-ban, hogy a hadügy összes költségei közösek. Ennél több közösség nincs. Sem a magyar, sem az osztrák alkotmány nem sorozza a védrendszert a közös ügyek közé. Egyenesen azok közűl kiveszi, hanem csak azon ügyek közé sorozza, melyek szabad egyezkedés utján állapittatnak meg. Aminek következése, hogy ha meg nem egyeznek, Magyarország védrendszerét önállólag megállapithassa. Tisza az osztrák centralistákkal közös alapon áll. A 14. §. azért ütközik az 1867: XII. t.-cz.-be, mert az ujonczállitás jogának lekötése nem határozott időre történik. Már pedig az alaptörvény egyik lényege, hogy Magyarország úgy a koronával, mint a monarchia másik államával a közös véderőre nézve és a hozzájárulási arány felett törvény által meg nem kötött szabadsággal egyezkedhessék. Legellenállhatatlanabb logikája az volt Szilágyinak, hogy ha az új szöveg ugyanaz, ami a régi, akkor egyszerűen véget lehet vetni a vitának a régi szöveg beiktatása által.
Ugron Gábor a germanisatio őrült kisérletének nevezte a javaslat 25. §-át. A mi culturánkat a minister úgy nézi, mennyiben birjuk a a német nyelvet – nem ismeri tehát a mi culturánkat. A magyar culturában jelentkezik Európa tudományossága és Ázsia virága; fejében a magyar európai, szivében ázsiai; birjuk mindazt, amit a nyugati népek hosszas buvárkodás és fáradság után szereztek s megtoldjuk azt Ázsiának erélyével és hozzá tudtuk adni a nyugat komolyságához Ázsiának ragyogó szineit. Kelet s nyugat közt összekötő kapocs vagyunk.
A kormánypárt védekezése a heves támadásokkal szemben bágyadt volt. Tisza István a január 24-iki ülésen vette fel az ellenzékkel a harczot, s a többi közt a következőket mondta: A magyar külön önálló hadsereget fölállitani azonnal nem lehet, de ez nem ok arra, hogy megvonjuk ma a nemzetet védképességétől. Az ujonczmegajánlási jog nem csorbittatik, a parlament jövőre is határoz e tekintetben. Az új törvényben tehát nem 10 évre van az ujonczjutalék – hanem állandóan tiz évre, de ha újabb törvénynyel meg nem változik, legfölebb megmarad a régi állapot. Az egyéves önkéntesi intézményről szólva emliti, hogy azon tartalékos tisztek, kik a tiszti rangot megszerezték, beváltak és háború idején alkalmazva jó tisztjei voltak a hadseregnek. Ép ilyenek lesznek, kik ezentúl tették le a vizsgát, ami könnyen megy, mert nem sokat kell elsajátitaniok német nyelven.
Tisza Kálmán és Fejérváry honvédelmi miniszter több izben vállalkoztak rá, hogy megállitsák a szenvedélyes áradatot, mely tajtékozva zúgott a tanácskozó teremben ép úgy, mint kivűl az országban és az utczán. Fejérváry január 14. és 26-iki beszédében igy szólt:
Az ujonczjutalék fölemeléséből a békelétszám fölemelése nem következik. A 14. §. nemcsak a népképviselet és korona közti kompromisszumnak, hanem a monarchia másik állama törvényhozásával létrejött kompromisszumnak is az eredménye.
E kompromisszumban mindkét fél engedett. De a mi engedékenységünkkel nincs alkotmányos jog megsértve. Az 1868: XL. t.-cz. 11. §-a végpasszusában a hadi létszám 10 évre való megállapitásáról van szó, itt pedig – a 14. §-ban – nem a hadi létszám, hanem az évi ujoncz jutalék van megemlitve – idem per idem. A nyelvkérdést illetőleg 1867-ben a közös hadsereget törvényesen megállapitottuk, az akkori törvényhozás úgy fogadta el a közös hadsereg szervezetét, amint van, t. i. hogy az egységes sereg legyen. Az egységes sereg sokkal nagyobb erőt képes kifejteni … Egységes seregnek egységes nyelve lehet csak. Az egyéves önkénteseknek – mint leendő tiszteknek – legalább annyit kell tudniok a szolgálati nyelven, hogy másokkal magukat megértessék. Azt mondják, hogy az a hadsereg sem nem osztrák, sem nem magyar, hát milyen? Megfelel rá: ezen sereg a magyar-osztrák monarchiának törvényes véderője, amely sereg úgy a magyar mint az osztrák érdekeket és a trón érdekeit is hathatósan védeni legszentebb kötelességének tartja.
Báró Fejérváry Géza.
Fénykép után
Az egyévi önkéntességre vonatkozó intézkedések czélja: a nagy tiszti hiányon segiteni, a tartalékos tisztek minőségének, használhatóságának emelése. Eddig sokan bizonyos ambitiót találtak abban, hogy le ne tegyék a tiszti vizsgát, még másokat is visszatartottak ettől. A másodév nem büntetés, hanem alkalom arra, hogy ha egy év alatt mint intelligens ember el nem jutott a vizsga letételéig, a másod évben kiképeztessék, hogy legalább mint altiszt megfeleljen. Az ellenzék azon állitása, hogy a hadsereg az alkotmányon kivűl álló intézmény – puszta phrásis.
Tisza Kálmán ministerelnök január 24- és 28-iki beszédeiben a többi közt a következőket mondta:
A német nyelv a tartalékos tisztek miatt hozatott be. Az alkotmány garantiáját, amit az 1868: XL. 11. §-a ad, megadja e javaslat is. Szilágyival polemizálva tagadja, hogy az 1867. t.-cz. azon §-a a véderő meghatározásáról szól s ezt a nem közös ügyek közé sorozta. Az 1867: XII. t.-cz.-ben meg van mondva, melyek a pragmatica sanctióból folyó közös ügyek. Itt szól a közös és kölcsönös védelemről, az administrativ, a törvényhozási eljárásról a közös ügyek irányában, a delegatiók és azok jogkörének megszabásáról. S végűl szól arról, hogy vannak nem ugyan a pragmatica sanctióból folyó ügyek, de melyekre nézve egyértelmű eljárás szükséges, és ezen részében a véderőről szót sem szól. 1868-ban a nyelvkérdés nem jött szóba, – a felségjog épségben hagyatott a hadsereg belszervezetére és az ezekkel rokon tárgyakra vonatkozólag, mert mindenki tudja, hogy a hadsereg hivatalos nyelve a német. Az ujonczjutalék itt nincs állandóan megszabva – (tehát nincs alterálva a parlament ujonczmegajánlási joga) – mert a kormány kötelezve van 10 év alatt előterjesztést tenni annak megváltoztatása vagy megtartása iránt. Nem következhetik be más, mint az, hogy a kormány előterjesztvén a 10 év letelte előtt annak idején a javaslatot, ha az állandó időre való egyezség létre nem jön, akkor a dolog természeténél fogva egy ad hoc meghosszabbitási törvényjavaslatot kell a kormánynak beadnia és ennek alapján kérni a törvényhozástól az ujonczlétszám fentartását. Az ujonczozást megtagadni ép úgy lehetett a régi 11. §. alapján, mint most. Apponyi azt mondja, hogy ha a 14. §-nak, mely compromissum – mint Fejérváry mondta – ugyanaz az értelme, mint az 1868. t.-czikk 11. §-ának, akkor nem lett volna szükség compromissumra. Engedelmet kér – ez talán mégis elementáris igazság, hogy kompromisszum, megegyezés kell arra is, hogy fentartassék valaminek az értelme, nemcsak arra, hogy megváltoztassék.
A védelem azoban nem csillapitotta le a kedélyeket, sem a házban, sem a házon kivűl. Az utóbbiak már a képviselők nyilt megtámadásáig fajultak el. Mindennap ezrekre és ezrekre menő tömegek állták el a Sándor-utczát s az ebbe vezető utczákat, éljenezve az ellenzéki s megabczugolva a kormánypárti ismertebb képviselőket, s a ministereket pláne folyton lehurrogatták és fenyegették. Utóbb már ütlegelésekre került a sor. több kormánypárti képviselőt bántalmaztak. Január vége felé már a legkomolyabb alakban lépett fel az utcza lázongása. Tisza Kálmánra a tömeg rálesett s fogata után iramodva már-már felforditotta ezt, midőn az odavágtató lovas rendőrség forma szerint a ministerelnök életét mentette meg.
Rudolf trónörökös.
Benczur Gyula olajfestménye a Magyar Tudományos Akademiában
Mindezen tüntetésekkel, zavargásokkal, sőt forradalmi kitörésekkel és az élet megtámadásával szemben a kormány a legmesszebb menő türelmet tanusitotta. Midőn csapatok vonultak ki a rend helyreállitására, még ezek is oly utasitást nyertek, hogy fegyverüket lehetőleg ne használják. De többé nem lehetett kikerülni a véres összeütközést; különösen a trónörökös halála napjának, január 30-ikának estéjére valóságos hadi készülődés történt. Csak a nemzetet sújtó szörnyű gyászhir gátolta meg, hogy Budapest utczáin nem patakzott a vér. Semmi más esemény meg nem gátolhatta volna a véres összeütközést, mint a nemzeti remények és nemes vágyakozások ezen szomorú bukása.
Rudolf trónörökös sarkophagja.
Eredeti fényképfelvétel után
Rudolf osztrák főherczeg s magyar királyi herczeg magyar trónörökös volt, a minő Mohács óta nem létezett. Mindaz a nemes gerjedelem, nyiltan be sem vallott vágy, mely a szivek fenekén élt, Rudolf nevéhez fűződött. Polgári és nemzeti szellemű magyar király: ez volt az ideál, mely a Mayerlingben váratlanul elhunyt trónörökös lényével összeforrt. Ferencz József nevét lelkesedetten veszi ajkára minden magyar, de az ő nevét s az ehhez kötött fogalmakat természetszerűen kiegészitette Rudolf trónörökös neve. A szörnyű gyász közepett vigasztalta a nemzetet, hogy a nemes atya ül a királyi trónon, de sötéten nyilt meg a jövő komoly problémája a nemzet szemei előtt. Ki törődhetett a catastropha napján a véderő kérdésével? Mi sem mutatja annyira a csapás nagyságát, mint hogy január 30-ikán este Budapest némán burkolózott fájdalmába s nem dörgött az utczákon a sortűz.
Ezen események után Tisza Kálmán uralma többé nem volt tartható. A kései engedményeknek mindig az az átkuk, hogy többet ártanak, mint használnak. A 14. §. új szövegezése, mely a régi védtörvény garantiáját fenntartotta, az országnak kétségkivűl sokat használt, de Tisza Kálmán positióját föltétlenűl szétrombolta.
A tapasztalt hadvezér azonban azt hitte, hogy új védművek emelése által képes még egyszer helyt állni, sőt tán megerősiteni helyzetét és ez volt oka, hogy reconstruálta cabinetjét. A reconstruálás nem egy időpontban, némileg fokozatosan történt, de kevés kivétellel az egész cabinetre kiterjedt. A szakministerek közűl csakis Fejérváry és Csáky maradtak helyükön. Orczy helyét a belügyi széken gróf Teleki Géza váltotta föl, gróf Szápáry Gyula pedig átvette a földmivelési tárczát. Wekerle Sándor pénzügyminister lett. De a leglényegesebb jelleget Szilágyi Dezső belépése adta a reconstruált cabinetnek, ami 1889 április 9-ikén történt.
Szilágyi már régebben szakitott a mérsékelt ellenzékkel, a későbbi nemzeti párttal, kilépett annak kebeléből azon indokolással, hogy ő nem bizik a mérsékelt ellenzék liberalismusában és viszont a mérsékelt ellenzék és Apponyi nem bizik őbenne. A kölcsönös bizalmatlanság következményeit levonta és a mérsékelt ellenzéken kivül folytatta az oppositiót Tisza Kálmánnal szemben, és különösen a véderő-vitában intézett hatalmas támadást. A véderő-vita után Tisza Kálmán nem vélte föltartóztathatónak az ellenzék támadásait oly hatalmas szóharczos nélkűl, mint Szilágyi Dezső. A ministerelnök debatteri képessége többé nem használt, mert a parlamentben kihallgatásra nem igen talált és igy a szó-bajvívás hatalmas alakjára, Szilágyi Dezsőre, különösen gróf Apponyi Albert fényes ékesszólásával és megnövekedett népszerűségével szemben, föltétlenűl szüksége volt. Csak ez magyarázza meg, a mit Szilágyi pozsonyi beszédében mondott, hogy ő programmjának, különösen a közigazgatási programmnak vagyis a kinevezési rendszernek fenntartása és Tisza Kálmán által történt elfogadása mellett lépett a cabinetbe. Tisza Kálmán tényleg eddig nem vallott határozott színt a kinevezési rendszer érdekében, most azonban – Szilágyi belépése után – nagyváradi beszédében a kinevezési rendszer mellett nyilatkozott. És igy Szilágyi, midőn részint az ellenzék, részint pedig a szabadelvü-pártnak egy, később elzüllött tagja azt állitotta, hogy reconstructiók következtében csak személyek változtak, de a rendszer nem, joggal constatálhatta, hogy igenis a rendszer is átalakult annál inkább, mert ugyancsak ő a kuriai biráskodás elvét is elfogadtatta a cabinettel. Úgyszintén elfogadtatta az igazságszolgáltatás nagyszabásu átalakitásának tervét. Maga Apponyi elismerte 1890 február 28-iki beszédében, hogy oly programm irányelveit látja a kormánynál, mely programmal ő rokonszenvez, de Tisza Kálmánban a mult szellemét pillantja meg, ami a reformművet csak megronthatja.
Kossuth Lajos.
Unger Vilmos 1881-iki rézmetszete
Szilágyi és Apponyi közt Tisza ministerelnöksége alatt nem kerűlt nagyobb összeütközésre a sor, hanem csakis Szápáry idejében, 1891 október havában, az indemnitási vita alatt, amidőn a két nagy szónok összemérte erejét, ritka színjátékot mutatva a parlamenti arenán. Tisza miniszterelnöksége alatt Szilágyi csakis szakmájára szoritkozott. Maga Apponyi, aki pedig a parlamenti kiméletlenségeknek nem volt barátja, kiméletlenűl bánt Tisza Kálmánnal és legutóbb emlitett beszédében, melyet a reconstruált cabinetről tartott, olyfokú tekintély-csökkenést vetett szemére, hogy az kihat magára az állásra, melyet elfoglal. „Tekintély nélkül pedig – úgymond – lehetetlen a trón elé lépni és a trón előtt a nemzet érzületeit és szükségleteit hatályosan tolmácsolni.”
Tisza Kálmán belátta, hogy a kormányon nem maradhat. Igaz, hogy a parlamentben igy is többsége volt, forma szerint tehát meg nem bukott, de erkölcsileg bukása bevégzetté és teljessé lett. Méltatlanok, sőt visszataszitók voltak ama jelenetek, melyek később is minduntalan ismétlődtek a Sándor-utczai palotában, melyek forró légköre s gúnyzápora a régen félelmes vezért száműzték a tanácskozó teremből. De nem akart úgy bukni, hogy bukása szégyenletes legyen, a hatalomtól való megválását népszerű eszmével akarta összefűzni. Kapóra jött ekkor neki a Kossuth-cultus, mely följajdult amiatt, hogy Kossuth a honossági törvény értelmében elveszti magyar állampolgárságát, mert az önkéntes száműzött méltatlannak tartotta önmagához, hogy magyar állampolgárságának fentartását kérelmezze. Több város megválasztotta Kossuthot ekkor diszpolgárává s Tisza akép okoskodott, hogy Kossuth nem veszti el magyar állampolgárságát, mert a diszpolgárság elfogadása egyértelmű azon akarat nyilvánitásával, hogy a magyar állam kötelékében megmarad. Kossuth ezt az értelmezést el nem fogadta. Tisza ekkor a honossági törvény olyatén módositását tervezte, hogy annak intézkedései fentartassanak és Kossuth mégis benn maradhasson a magyar állampolgárság kötelékében. Ide vonatkozó nyilatkozata, melyet Perczel Miklós képviselő határozati javaslatára felelve tett, félreértésre adott alkalmat fent és lent egyaránt, s e félreértés adta a közvetlen alkalmat lemondására, melyet 1890 márczius 13-ikán jelentett be a háznak, többek között ezeket mondva:
Tisza Kálmán aláirása
„Ministertársaim között és köztem sem az általános kormányzatra, sem az egyes ministerek által kilátásba helyezett reformokra nézve nemcsak összeütközés nem, de nézeteltérés sem volt. A nézeteltérés egyedül a honossági törvénynyel szemben követendő eljárás miatt fordult elő. Én ugyanis azon nézeten voltam, hogy tekintettel azokra, miket Perczel Miklós képviselő úr határozati javaslata alkalmából november 27-ikén mondottam és mikre nézve később még határozottabb nyilatkozatot tettem, a magam részéről kell hogy szükségesnek tartsam, hogy a honositási törvény módosittatván, abba bevétessék az, amit november 22-iki nyilatkozatom szerint, a fennálló törvény szelleméből kifolyólag, különben is érvényesnek tartok. És bár azok, amik utóbbi nyilatkozataim óta történtek, alaposan felhozhatók lennének is a mellett, hogy igéretem alól felmentessem, mégsem tartottam helyesnek, hogy be nem váltva – nem ugyan azt, a mit szavaimba belemagyaráztak – de azt, a mi azokban tényleg benfoglaltatik, ezen a helyen megmaradjak.
„Tisztelt társaim más helyzetben voltak. A november 22-ikén tett nyilatkozatom kivételével többi nyilatkozataim a vita folyamán, tehát az előzetes megbeszélés lehetőségének kizárásával történtek. Őket ezek nem kötelezték. E szerint teljes joggal kivánhatták és ragaszkodhattak ahhoz, hogy tekintettel azokra is, melyek deczember 11-ike óta történtek, a honossági törvénynyel szemben e lényegében helyes eljárás követtessék. Nem tarthattam feladatomnak őket erről lebeszélni akarni vagy véleményükben legkevésbbé is akadékoskodni; de viszont érzületem azt mondta, hogy a magam részéről nem tehetem ki magamat annak, hogy az mondassék, hogy kibúvó ajtót kerestem azon irányban, hogy be ne váltsam azt, a mit valóságban csakugyan megigértem.”
Tisza birt elég lelki nyugalommal és nagysággal, hogy midőn kénytelen volt megválni a hatalomtól, nem forditott hátat több elődjének példájára a közéletnek.
Közel tizenöt évi ministerelnöksége s kormányzatának tényei sokkal közelebből érdeklik a jelent, hogysem ezek fölött a történet muzsájának kothurnusáról lehetne itélkezni. A fennebb mondottakat azonban helybenhagyja a forrongó eszméket leszürő kor történésze is, különösen azokat, amik parlamenti consolidatiónkra vonatkoznak. Pénzügyi eredményeiről másutt lesz szó. A késő utókor sem fogja tagadhatni, hogy nemzeti és állami megszilárdulásunk első körvonalai Tisza Kálmán hosszú uralma alatt keletkeztek. A nemzetiségi kérdést meg nem oldotta, de megfélemlitette az agitatorokat. Tisza Kálmán sokkal puhább szivű és kezű kormányférfiú volt, mint hire járt; lelkűletének patriarchalismusa közmondásos, és szive jóságos volt. A nemzetiségi és faji kérdésben mégis tudott erélyes és kiméletlen lenni. Bizonyára joggal vethették a szemére, hogy gyakran kortespolitikát csinált, s pártjának, vagy párthiveinek érdeke miatt gyakran szemet húnyt ott is, a hol ez nem lett volna szabad; de ez árnyoldal mellett nagy szolgálatot tett hazájának, hogy sikeres kortespolitikájával, s párthiveihez való ragaszkodása által a kormánypártot erősen organizálta, s ekkép létesitette a parlamenti consolidatiót. Semmi sem jellemzi annyira e consolidatiót, mint hogy azt még a véderővita sem tehette tönkre, mert csak Tisza Kálmán bukott meg, a szabadelvű párt uralma azonban tovább tartott, tehát csak kormány, sőt inkább csak személyi válság lett a nagy harcz eredménye, nem pedig párt- vagy parlamenti válság. Nagyon természetes, hogy a parlamentarismus alapjait nem Tisza Kálmán rakta le, hanem csakis a hosszú időben keresztűl lerakott alapokon nyugvó parlamentarismusunkat mentette meg az itt-ott lehetséges beomlásoktól.
Egyetlen nemzedék sohasem képes állandó és maradandó épitkezésekre, csak különböző s egymást követő nemzedékek egyesitett ereje alkothat örökre fennálló nagyot.
A magyar parlamentarismust nyolcz század nemzedékének, lázas és fokozatos munkássága épitette fel; nem volt lehetséges, hogy annyi század keserves munkáját egy rövid korszak háborgó szenvedelme tönkre tegye, mint tönkre tették a vandalok pusztitásai kétezer éves civilisatió emlékeit.
A 48-iki teremtő korszakról s a megelőző századokról nem is szólva, ujabb alkotmányosságunk korszakában a lángelmék egész sorozata versenyezett parlamentarismusunk régi épületének modern kidiszitése és örökre való megszilárditása körül.
Nemcsak az angol példa, hanem nemzeti geniusunk csodálatos sugallata vezette nagy férfiainkat.
Ezek legnagyobb része már örök álmát aluszsza, de dicső örökségbe hagyva a legfőbb nemzeti intézmény, a parlamentarismus szilárd oszlopzatát és gyönyörü ornamentikáját.
A régi nagyok: Széchenyi, Kossuth, Wesselényi emlékét felújitva, sőt tovább fejlesztve, Deák Ferencz, báró Eötvös József, gróf Andrássy Gyula, Horváth Boldizsár s más nagy férfiak vettek részt az új magyar parlamentarismusnak a régi talapzaton való felépitésében.
Alig volt még az angol parlamentarismusnak is korszaka, mely oly bőven termette volna a lángelméket és nagy szónokokat, mint a 48-al kapcsolatos kiegyezési korszak.
Deák classikus egyszerűsége, Somssich Pálnak a szónoki művészet szabályai szerint kifaragott formái, báró Eötvös József elméjének bölcsészeti és költészeti magas röpte, Horváth Boldizsár nyájas ékesszólása s gróf Andrássy Gyula szabálytalan, de meglepő genialitásu rögtönzései még az angol parlamentarizmusnak is dicsőségére váló magaslatra emelték a magyar parlamenti rendszer orátori tartalmát, mely szintén hozzátartozik a parlamentarismushoz, sőt az eszmék küzdő korszakában egyszerűen nélkülözhetetlen az. Ékesszóló részében s a dialektika szempontjából parlamentarizmusunk az ujabb évtizedekben nem hanyatlott, sőt modern coloritot vett fel s az eredményben sikeres része van minden pártnak s parlamenti szócsatázóinknak pártkülönbség nélkül. Ki feledkezhetnék meg némileg stereotyp pose-ai daczára Irányi Dánielről, a ki a függetlenségi párt legigazibb lelkesedése által vezérelt szónoka volt s lelkének tüzét nem egyszer át tudta sugározni hallgatóiba? A legujabb szónokokról nem is szólva, Sennyey Pál, bár kissé rideg – de impozáns és szinte meglepő egyszerűsége a correct formák tökélyében tündökölve, kit nem hatott meg annak idején?
S az angol conservativek óta létezett-e hibátlanabb modorú szónok mint ő? Hivei, a conservativ s később az egyesült ellenzék soraiban nem nyiltak-e a parlamenti szónoklat meglepő virágai – s hogy a legerősebbekre térjünk át – nem e sorokból emelkedtek-e fel Szilágyi és Apponyi?
Nemcsak a magyar parlamentarismus büszkeségei ők, hanem dicsőségére válnának bármely parlamentarismusnak a világon. A nélkül, hogy a szóharcz e két atlétáját összemérnők s bármelyiknek politikai multjával s jelenével foglalkoznánk, kérdezzük: támadhat-e a küzdő szónak két ily bajvivója másutt, mint a hol a parlamentarismusnak nagy és nemes traditiói vannak s a hol az erkölcsi szinarany az idők hosszu folyamaiban rétegről-rétegre rakodik le egymásra.
És nem a folytonos szóharcz edzése teremt-e oly debattereket, mint a minő Tisza Kálmán, a kinek parlamenti ügyessége s a viták felett való uralkodó képessége csak ritkán jut osztályrészül pártvezérnek s ha jut, csak ott juthat, a hol a politikai s a parlamenti életnek nagy előzményei vannak.
Még a másodrangú szóharczosok is, esetleges tévedéseik s hibáik daczára, kiváló helyet foglalnak el a küzdő szó történetében.
Horánszky Nándor néha kesernyés élessége, Ugron romboló heve kiváló erőforrásból származik; Beöthy Ákos ékesszólása pedig a tudományosság s az angol parlamentarismus ismeretének komoly fegyverzetével lépett fel, imponálva és felvilágositva. A már is nagy jelenű de közéletünkben még fényesebb jövöjű Tisza István meg éles eszével és tágkörű ismereteivel válik ki. Eötvös Károly bonhomiája, Berzeviczy Albert, Hegedűs Sándor és mások előkelő, vagy tiszta előadása szintén kiváló parlamenti jelenséget képez.
A hol ennyi erő működik közre a parlamentarismus megalapitásában a hol még a ház elnökeinek sorában is oly – az angol példákra emlékeztető – nagyságok szerepeltek, mint Somissich Pál, Ghyczy Kálmán s jelenleg Szilágyi Dezső, ott a parlamentarismus épülete kemény anyagból készült s igy maradandóságra számithat az.
Csakis ennek köszönhető, hogy parlamentarismusunk épületében nagyobb rombolást nem vittek véghez a későbbi események és különösen két obstructio, melyek egyike Szápáry megyei reformját, a másik a Bánffy-kormány hirhedt 16. §-át támadta. Egészen bizonyos, hogy gróf Szápáry Gyula miniszterelnök mindjárt a viharok után, amelyek Tisza uralmát ledöntötték, békés auspiciumok közt vette át a kormányt és midőn 1890 márczius 17-ikén a házban bemutatkozott, a parlamenti zivatarok tényleg megszüntek.
Az új kormány programmját gróf Szápáry Gyula márczius 17-ikén terjesztette elő.
Gróf Szápáry Gyula.
Eredeti fényképfelvétel után
A programmbeszéd irányelvei között első helyen emelkedett ki az 1867-iki alap sértetlen fentartásának s a monarchia másik felével való jó viszony ápolásának hangoztatása. Ezután a külügyi helyzet felől szólt a ministerelnök s az 1878 óta követett irányhoz való ragaszkodást jelölte meg továbbra is követendőűl, helyeselvén a hármas szövetség (osztrák-magyar-német-olasz) külügyi politikájának irányát, melynek czélja az európai status quo-nak változatlan s az európai békének továbbra is megőrzése és fentartása. A belügyek terén főczélul az államháztartás egyensulyának fentartását jelölte meg, miért is a culturális és közgazdasági téren csak mérsékelt beruházások foganatositását czélozta. Kiemelte a mezőgazdaság mellett az iparvállalatok pártolását, az árvizkárok csökkentése végett teendő vizszabályozások szükségességét és czéltudatos forgalmi politika követését.
A vám- és kereskedelmi nemzetközi szerződések megkötésénél a hazai érdekek érvényesitését mindenkor szem előtt tartandónak hirdette. Feszült érdeklődést s utóbb élénk helyeslést keltettek a belügyi tárczáról mondott szavai, midőn határozott formában jelentette ki, hogy az állami administratiót szándékozik behozni. De már ekkor kiemelte a miniszterelnök a helyi érdekek biztositását s kilátásba helyezte az állampolgári jogok védelmére s az esetleges túlkapások és visszásságok orvoslására szolgáló közigazgatási biróság létesitését, a mi közhelyeslésre talált. A többi tárcza irányára nézve az eddiginek követését jelölte meg a ministerelnöki programmbeszéd, hangoztatván, hogy a honvédelmi tárczánál nem lesz nagyobb törvényhozási actio, Horvátországot illetőleg pedig a kormány az 1868-iki XXX. t.-cz. alapján áll.
A mi a kormánynak általános magatartását illeti, erre nézve minden körülirás nélkül, egyenesen kimondta Szápáry, hogy a kormány a szabadelvü irányt követi, mi általános helyesléssel találkozott, azt pedig nyomatékkal emlegette, hogy az alkotandó törvényeknél azok gyakorlati szükségességét mindig figyelembe fogja venni a kormány. Az alig lezajlott honossági vitáról is megemlékezett, midőn kimondta, hogy a kormány nem szándékozik törvényjavaslatot előterjeszteni a honossági törvény módositása tárgyában, de ha e tárgyban az ellenzék tenne előterjesztést, a kormány ezzel szemben álláspontját nyiltan és határozottan kifejezésre juttatná.
Kiemelte Szápáry, hogy a kormány törvényjavaslatainak előterjesztésénél a többségre támaszkodik, de az egész ház támogatására számit, ha esetleg a parlament és az ország tekintélyének megóvásáról lenne szó.
A közjogi ellenzék nevében Irányi Dániel fejezte ki bizalmatlanságát a kormány iránt, de a mérsékelt ellenzék részéről gróf Apponyi Albert csak elvi tekintetben hangoztatta ellenzéki ellenőrző álláspontjának fentartását s a részletekre nézve több pontban kijelentette egyetértését a ministerelnök programm-pontjaival. Igy különösen helyeselte a hármas szövetségre s a közigazgatási reformra vonatkozó kijelentéseket.
Ez utóbbi képezte a Szápáry-kormány működésének legfontosabb momentumát. Hosszú bizottsági tárgyalások előzték meg a közigazgatás államositására vonatkozó törvényjavaslatnak előterjesztését, mely végre 1891 május 29-ikre tüzetett ki tárgyalásra a képviselőházban. Irányi Dániel a jövő országgyűlésre kivánta halasztani a tárgyalást, hogy előzetesen a választó-polgárok állásfoglalása kipuhatoltassék a nagyfontosságu reform iránt, de a ministerelnök erélyesen ellenezte a régen készülő s a közvélemény által is eléggé ismert javaslat elhalasztását.
A képviselőház belefogott a törvényjavaslat tárgyalásába, melynek előadója Perczel Dezső volt, ki szakszerű tájékoztatással vezette be a vitát. A szélsőbal el volt határozva mindenképpen megakadályozni a javaslatnak törvényerőre emelkedését s azért obstruktio szervezéséhez fogott. Szederkényi Nándor volt a javaslatnak első ellenzője, ki hosszas kifogásainak elsorolása után határozati javaslatot is terjesztett a ház elé, s hogy minél jobban húzzák a vitát a szélsőbaloldaliak, már az első határozati javaslatnak a jegyző által való még egyszeri felolvasását is követelték, a mi az obstructió kezdetét jelentette, de a miben a kormánypárt most még kétkedett.
A vita kezdetben nagy érdeklődéssel folyt. A kormánypárt részéről sokan vettek részt benne. Beszéltek mellette Rakovszky István, Tisza István, Schwarcz Gyula, Szalavszky, Veszter Imre, gróf Andrássy Gyula, Horváth Boldizsár, e sorok irója és mások, az ellenzék részéről hozzájárult általánosságban Horánszky Nándor s részletező fejtegetés alapján gróf Apponyi Albert is pártja nevében, de a közjogi ellenzék makacsul megmaradt tagadó álláspontja mellett. Június 5-ikén kezdődött az erősebb izgalom, midőn Ugron Gábor heves támadással illette a javaslatot, június 14-ikén már nyiltan fejtegették a lapok az ellenzék obstructiójának lehetőségét és esetleges sikerét, de a kormánypárt szilárd elhatározással védte álláspontját s közömbösen, némi kicsinyléssel ringatózott az obstructio hullámain.
Az általános vita csak július 7-ikén ért véget, s a záróbeszédek után július 13-ikán történt a szavazás. A javaslat mellett szavazott 261 képviselő, ellene 99. Tehát a nagy többség általánosságban hozzájárult a javaslathoz.
A részletes vitát báró Prónay Dezső szeptemberre kivánta halasztani. Csatlakoztak hozzá az ellenzék legkiválóbb szónokai: Apponyi, Helfy, Eötvös Károly, de a ministerelnök ellenezvén az elhalasztást, a javaslatnak folytatólagos tárgyalására kérte a képviselőházat, s midőn ezt a többség elhatározta, az obstructio teljes erővel működésbe lépett. A szélsőbali ellenzék most már nyiltan kijelentette, hogy a javaslatnak törvényerőre emelkedését mindenképpen meggátolja, s már a törvényjavaslat cziméhez 12 ellenzéki képviselő iratkozott fel szólásra.
Az egész július hónap heves parlamenti csaták és izgató hirlapi vitatkozások között telt el. A kormánypárt állta a vitát, az ellenzék obstructiós heve sem csillapodott, sőt mindegyre fokozódott. Végül Szápáry is belátta, hogy a 277. §-ból álló javaslatot lehetetlen végigtárgyalni. Augusztus 4-ikén tehát előterjesztést tett a szabadelvü pártkörben, hogy a javaslat 1. §-ának elfogadása után egy új 2-ik §. toldassék a javaslatba s ekként a közigazgatás államositása elvileg kimondatván, az egész javaslat vétessék le a napirendről. A párt egyhangú helyesléssel fogadta a ministerelnök inditványát, melyet augusztus 6-ikán a képviselőháznak is előterjesztett, „hogy a kormány és parlament tekintélyét megvédje az ellenzék obstructiója ellen”. A képviselőház augusztus 8-ikán tartott ülésében harmadszori olvasásban is elfogadta a két §-ból álló törvényjavaslatot, mely kimondja ugyan elvileg a közigazgatás államositását, de gyakorlati jelentősége az összezsugorodott törvénynek nem lett, a Szápáry-kormány tekintélyét pedig szétmorzsolta.
A Szápáry-kormány legnevezetesebb eseménye a koronázás huszonöt éves jubileuma, mely 1892. június 6–8. napjain királyhoz és nemzethez egyaránt méltóan, páratlan fénynyel a nemzet örömrivalgásának közepette tartatott meg.
A magyar nemzet lelkesült örömmel ragadta meg ez alkalmat, hogy diszbanderiumokkal, küldöttségekkel, hódoló feliratokkal, fáklyásmenettel, kivilágitással stb. tüntető módon adjon kifejezést királya, „a legalkotmányosabb király” iránt érzett hálájának és őszinte ragaszkodásának.*
* A főrendiház küldöttségét Szlávy József koronaőr, másodelnök, a képviselőházét b. Bánffy Dezső elnök vezette a király elé, a lovasbandériumot gr. Károlyi lstván vezette, a fáklyásmenet rendezője Emich Gusztáv volt.
A hála és ragaszkodás jutott kifejezésre az ünnep alkalmával a Felséghez intézett beszédekben, a herczegprimás beszédében, melyet az ünnepélyes Tedeum alkalmával mondott.
„… Téged adott felséges királyunk nekünk az Ég és áldásául a szent frigynek, melyet a trónhoz e hű és szabad nemzettel alkotmányunk talaján ma egy negyed százada kötöttél, megérnünk engedte ez örömnapot …; nem volt e huszonöt évnek egyetlen napja sem, mely fogyatkozni látta volna a magyarnak törhetlen hűségét, hazafiúi lelkesedését, alattvalói szeretetét Felséged felkent személye iránt. Felséged meghóditotta a nemzet szivét. Hogyne hóditotta volna meg?! Hisz mi tudjuk, hogy mióta szent ősödnek, Istvánnak koronája érinté fejedet, a magyar birodalomban senki sem volt, a ki törvényeinket jobban tisztelte volna, a ki a haza iránti kötelességet nagyobb buzgalommal tisztelte volna.”
A főrendiház küldöttségét vezető Szlávy József koronaőr igy szólott beszédében:
„… Nem volt királyaink között egy sem, ki királyi hitlevelét, esküjét felségednél, dicsőségesen uralkodó királyunknál bővebben megtartotta volna.”
Az alkotmányos érzés szilárdságáról s az eddigi alkotmányos úton való haladásról biztositott a királyi válasz:
„Bizalmam az ősi erénybe volt jelszavam, midőn egy negyed század előtt dicső elődöm szent koronája a nemzet szine előtt fejemre tétetett s ez által Magyarország apostoli királya és hű népei közt a kölcsönös szeretet és bizalom megerősödve új zálogot nyert. E bizalmamban nem csalatkoztam, mert a lefolyt huszonöt év alatt a magyarnak ősi erényei is: hü ragaszkodás királyához és rajongó szeretet hazájához, minden alkalommal szivemelő összhangzásban nyilvánultak, minek folytán nemcsak az ország szellemi és anyagi terén a legörvendetesebb haladás és fejlődés mutatkozott, hanem az egész monarchia hatalmi állása is növekedett.”
És a képviselőház küldöttségének adott válaszban igy szólt a király a nemzet képviselőihez:
„Nem kétlem, hogy habár az e czélra vezető utak választásában egyesek nézetei eltérnek is, – mégis mindnyájunkat csak egy gondolat: a haza jóléte vezet és hogy az egész képviselőház valódi hazafias érzelmektől valamint a trón és szent korona iránti hüségtől áthatva támogatni fogja népeim boldogitására irányzott szándékaimat, melynek valósitása legszebb jutalma leend fáradozásaimnak.”
)
Ő Felsége bevonulása a koronázási jubileum alkalmából.
(A király fogata a terézköruti diadalkapunál.) Rajzolta Kimnach László
Csupán egy hiányzott, a mi miatt az öröm nem lehetett teljes, a minek hiányát legelőször a hálás király vette észre: „A sok öröm között csak az érint fájdalmasan, hogy az öreg ur (Deák) és Andrássy Gyula gróf nem érhették meg e szép napokat.” S a kiegyezés megalkotóiról külön megemlékezett a képviselőház küldöttségének adott válaszban is: „Nem lehet, hogy e mai napon első sorban kegyelettel ne emlékeznénk vissza azon számos nagy hazafiakra, kik huszonöt év előtt és azóta hü tanácsosaim, a hazának bölcs vezérférfiai voltak, de a kiket a Mindenható akarata azóta az élők sorából magához szólitott; vigasztalással láthatjuk azonban, hogy, midőn tetteiket a történelem megerősiti, szellemük tovább él a hazában annak javára és dicsőségére, és reméljük, élni fog ezután is.”
Az ünnepély egész lefolyása a királyt a trón legerősebb támaszának, a magyar nemzet lelkes ragaszkodásáról győzte meg ismét, a nemzet pedig a királyi kegy egy újabb nyilvánulásával gazdagodott, midőn ő Felsége Budapestet fő- és székváros rangjára emelve, ismét közelebb vitte egy régi titkos óhaja teljesedéséhez.
Politikai alkotásai és intézkedései nem nagyon emelték a Szápáry kormány tekintélyét. Sok kegyetlen támadásra szolgáltatott anyagot az országgyűlés feloszlatása s az 1892 január 28-ikára kitűzött téli választás. E választásoknál Szápáry súlyt fektetett bizonyos fokig egy személyes párt megalakitására és igy történt azután, hogy a szabadelvű párt számos régi kiválóbb tagja: Falk Miksa, Csernátony Lajos, Gajáry Ödön, Dárday Sándor, Emich Gusztáv, Országh Sándor, Matlekovits Sándor stb. nem választatott meg. De betetőzte az elkeseredést a kormány, főleg pedig a ministerelnök ellen magának Szápárynak az a terve, hogy a 48-iki magyar honvédek a budai honvédemlék leleplezésekor (1893. május 21-ikén) koszorút helyezzenek Hentzinek budavári szobrára, a mi maga után vonta a Szápáry kormány bukását.
A budai honvédszobornak leleplezésére rendezett ünnepély programmja heves politikai vitatkozást támasztott úgy a politikai pártkörökben mint a hirlapokban. Szápáry Gyula ministerelnök ugyanis a katonaság és polgárság közötti egyetértés és összetartás érzetének fejlesztésére azt tervezte, hogy a közös hadsereg nevében koszorút tegyenek a budavári honvédszoborra s viszont a 48-iki honvédek koszorúzzák meg a Hentzi-szobrot. Ekként az egykor egymás ellen küzdő felek kölcsönösen kifejezést adnak egymás hősei iránt való tiszteletüknek, igy a kölcsönös bizalmatlanság megszünvén, a hadsereg és nemzeti szellem közötti kibékülés a szobrok megkoszorúzásában nyer megpecsételést. A terv keresztülviteléhez Szápáry ő Felsége jóváhagyását is megnyerte, de elmulasztotta a közvélemény hozzájárulásának megszerzését s igy nagy vihar támadt az alapjában jó intentiójú terv keresztülvitele ellen.
A ministerelnök még bizalmasait sem avatta bele a szobrok megkoszorúzására vonatkozó tervébe, annál kevésbbé gondoskodott arról, hogy tervét a sajtó jóindulatú s helyes magyarázattal kisért ismertetések által már előzetesen megkedveltesse a közönséggel. Midőn politikai barátai hirt vettek a ministerelnök tervéről, meghökkentek s nagy tüntetést és ádáz hirlapi csatározást jósoltak. A jóslat teljesült. A visszatetszés, melyet Hentzi szobrának megkoszorúzása ellen a napi sajtó támasztott, nemcsak a koszorúzás tervét döntötte dugába, hanem kormányválságot, Szápáry bukását is vonta maga után.
Szápáry bukását a Hentzi-szobor kérdése érlelte meg, mert az ez ügyben kapott seb nélkül, s ha lent állása szilárd, Bécsben az ő egyházpolitikai programmja talált volna elfogadásra és nem a Wekerle-cabineté; Bécsben azonban jól tudták, hogy Szápáry állása meg van ingatva, és igy jött létre az egyházpolitikai programmal a Wekerle-kormány. És igy következett el Magyarország egyik legnagyobb korszaka, amelyre vonatkozó előadásban Szápáry szerepéről és bukásáról részletesebben leend szó:
