VIII. FEJEZET. Bosznia megszállása és a parlamenti consolidatio.

Teljes szövegű keresés

VIII. FEJEZET.
Bosznia megszállása és a parlamenti consolidatio.
Az 1876-iki herczegovinai és boszniai felkelés. A török-szerb háború. Szerb toborzások Magyarországon. Miletics felségsértési pöre. Törökbarát tüntetések Budapesten. Az orosz-török háború. A török sympathiák és a politika. Apponyi conservativ keleti politikája. Kállay Béni beszéde Bosznia megszállása felől. Az occupatio eszméjének diadala a parlamenten. A választások a hadjárat alatt. A hadjárat. Az ellenállás okai. A berlini szerződés XXV. czikkelye. Bosznia közjogi helyzete. Kállay Béni és Bosznia kormányzata. Tüntetések az occupatio ellen. A cabinet reconstuctiója. Ausztria belügyi válságai. Az alkotmánypárt bukása. Andrássy visszalépése a külügyektől. A Taafe-kormány. A pártok feletti kormányzás rendszere. A magyar parlamentarismus megszilárdulása. Tisza és a nemzetiségek. A horvát czimer-ügy. A román kérdés. Az 1885-iki országos kiállitás. Rudolf trónörökös megnyitó beszéde
Két veszedelem szinte egyszerre fenyegette a fusio által megalakult szabadelvű pártot és a Tisza-kabinetet. Az egyik volt a gazdasági kiegyezés reviziója illetőleg megújitása, s ez a bank-kérdésben nyerte legfőbb kicsúcsosodását. A második, sokkal komolyabb veszedelmet Bosznia megszállása képezte. Az első veszély aránylag rövid idő alatt, s a kormány részben való diadalával ért véget, amennyiben a bank-kérdés meglehetősen a paritás szellemében ért megoldást. Sokkal fenyegetőbb volt a keleti kérdés- s különösen az occupatio kérdése. A közeledő események mindinkább előre vetették árnyékukat. Már 1876 júliusában felkelés támadt Herczegovinában, s a következő hónapban Bosznia északkeleti részében. A szerb határon ekkor a porta erősebb csapatconcentratiót hozott létre, amely oly izgalmat okozott Belgrádban, hogy a conservativ ministerium megbukott, s az omladinisták vezére, Risztics lett ministerelnökké, aminek következtében felbátoritást nyertek a magyarországi délszlávok, mert hisz Risztics magáról hirdette, hogy ő a szerb Cavour és Szerbia a délszláv Piemont. Ugyanezen év szeptember 22-ikén Ő Felsége utalt a török tartományokban előfordult mozgalmak jelentőségére, de egyszersmind reményét fejezte ki, hogy a monarchia és Európa békéje fentartható lesz, Andrássy pedig az osztrák delegatio pénzügyi bizottságában hozzá intézett interpellatióra felelve kijelentette, hogy a Balkán-félsziget mozgalmaival szemben kétféle politika lehetséges: vagy a minduntalan való mozgósitásé, vagy az állandó készenlété. Ő az utóbbi politikát inkább kedveli, de egyszersmind kifejezte későbbi nyilatkozataiban, hogy a monarchia mindkét államának közös érdeke a béke fentartása. Ezen utóbbi nyilatkozatai után mindkét delegatio megszavazta a 18 milliót a Krupp-ágyúkra.
Eközben a keleti zavarok tovább kúszálódtak, Törökország háborúba keveredett Szerbiával, s 1877 július 5-ikén történt azon eset, hogy Turnszeverin és Orsova közt egyik sánczról tüzeltek a „Tisza” nevű magyar gőzhajóra. Andrássy megelégedett a sáncz parancsnokának letételével; de egyszersmind két monitort küldött le a hadügyminiszterium az Al-Dunára, s ezek felváltva, Zimonynál és Belgrádnál horgonyoztak.
A keleti kérdés mindinkább délszláv jelleget öltött, s szerb izgatók újonczokat toboroztak s pénzt gyűjtöttek Dél-Magyarországon. Tisza július 4-ikén a törvényhatóságokhoz körrendeletet intézett, hogy minden toborzást és pénzgyűjtést Szerbia számára akadályozzanak meg, s másnap már Miletics felségsértés vádja miatt elfogatott. Az elfogatást Kozma királyi főügyész inditványára a pesti büntető törvényszék rendelte el. A kormány annyiban hozzájárult a képviselő-immunitás ezen mellőzéséhez, amennyiben a törvény e tekintetben kétes, s a kormány magára vállalja a felelősséget, amig a ház határozni fog, vajjon a pert lehet-e folytatni, vagy pedig nem. A vád szerint Miletics – irott bizonyitékok szerint – részes volt nemcsak a toborzásban, hanem a herczegovinai, sőt a Magyarország ellen irányult és tervezett délszláv fölkelés előkészitésében. A ház október 9-ikén helyeselte a kormány eljárását és Mileticset kiadta a büntető biróságnak. Ugyancsak ez időtájt a horvát katonai őrvidéken is számos házkutatás és elfogatás történt, mert itt arról volt szó, hogy egy összeesküvő banda a katholikusokat le akarja gyilkolni és Milán királyt Horvátország, Bosznia és Szerbia királyává akarja kikiáltani.
A kormány azonban nemcsak a délszlávokkal éreztette erejét és hatalmát, csakhamar éreztetnie kellett ezt az ország fővárosában az ifjúsággal szemben is. Az egyetemi hallgatóság ugyanis fáklyászenét akart adni Sermet effendinek, a török consulnak, azon alkalomból, hogy Abdul-Kerim több csatában leverte Szerbiát s ekép a török-szerb háború véget ért. Ebbeli szándékát megvalósitandó, Tisza Kálmán belügyministerhez fordult, s több rendbeli húzás-halasztás, lebeszélés s végre betiltás után a fáklyásmenet nem tartatott meg, de számtalan tüntetés történt, mig végre október 25-ikén egész nap és egész éjjel a legnagyobb mérvű utczai tüntetés ment végbe. Nem kevesebb mint 10–15 ezer ember zajongott a belvárosban, mig végre a fölvonult lovasrendőrség véget vetett a rendbontásnak. A török enthusiasmus azonban, mely a székely pucscsot is létrehozta, tovább tartott, sőt sokkal nagyobb fokra emelkedett az orosz-török háború idején. A törökbarát-áramlat élén az egyetemi ifjúság állott, megragadta az a sajtó legnagyobb részét, sőt becsapott a parlamentbe is, s különösen a conservativ pártot, leginkább pedig ennek vezérét: gróf Apponyi Albertet ragadta magával. Ennek hatása alatt, habár az occupatio idején, mondotta Apponyi a közigazgatási kérdésre vonatkozó s már emlitett szavait, hogy „a közigazgatási reform a nagy eseményekkel szemben háttérbe vonul”. Annyi mindenesetre tény, hogy az ország közvéleménye határozottan Törökország mellett volt, s azért keltett nagy izgalmat Somogymegye kérvénye az országgyűléshez, melyben követelte, hogy Törökország területi épsége fönnmaradjon. E kérvény benyujtásakor figyelmeztette Simonyi a kormányt, hogy Bosznia és Herczegovina megszállása általános megbotránkozást keltene az országban. Apponyi is részt vett a vitában, s a conservativ eszme nevében követelte a conservativ keleti politikát. Kállay ekkor tartotta nagyszabású beszédét, de Apponyival és a conservativek legnagyobb részével ellentétben azon elvet állitva föl, hogy ép oly hiba volna Bosznia és Herczegovina megszállásának, mint a megszállás elleni tiltakozásnak proclamálása.
Plevna eleste után ismét nagy tüntetésre került a sor Budapesten: egy népgyűlés ugyanis Helfy elnöklete alatt elhatározta, hogy küldöttséget meneszt a kormány elnökéhez az orosz hatalmi terjeszkedés fegyveres meggátlása végett. A küldöttséget azonban az egész népgyűlés követte, keresztül a lánczhidon és föl Buda várába, a ministerelnöki palotába. A jelenet folytatása kődobálás és számos más botrány lett, s a vége az, hogy a katonaságnak puszta dobpergése szétugrasztotta a zavargókat.

Magláj.
Rajzolta Spányi Béla
Az imént vázolt áramlatok daczára, melyeknek vad elfajulását éppen nem helyeselte a társadalom komolyabb rétege, a kormány el volt határozva, hogy az utcza, s ami fontosabb, magának a kormánypártnak háborgása daczára, tovább megy a keleti politika útján. Amidőn a közhangulat túlnyomóan Törökország integritása mellett nyilatkozott, s a russofobia kitörő szenvedélylyel vibrált a nemzet lelkületében, nem csekély bátorság és ügyesség kellett ahhoz, hogy Andrássy és Tisza a hatvan milliós hitelt megszavaztassák a delegatiókban és az országgyűlésen, s e hitel megszavazása után tényleg bekövetkezett Bosznia és Herczegovina megszállása. Semmi sem mutatja annyira, a látszólagos züllöttség daczára, a magyar parlament szilárduló irányát, mint az, hogy e válság alatt a szabadelvűpárt s a Tisza-kormány meg nem bukott. A két tartományba való bevonulás egyidejűleg történt az országgyűlési választásokkal, a magláji vérengzés ép a választási izgalom tetőpontján csapott a közvéleménybe. A végsőig fokozott izgalomnak több áldozata is lett; megbukott ősi kerületében, Debreczenben, maga Tisza Kálmán; kibuktak: Sennyey, Somssich, Jókai, Kállay s gróf Zichy Nándor, s a kormánynak mégis hetvenhét névleges többsége lett, mely – mint már emlitve volt – a gyakorlatban többször a minimumra olvadt le, de ily viszonyok közt mégis meglepő eredményt képezett. Tisza kormányelnököt természetesen több választókerület megkinálta mandátumával, ő azonban a székely város, Sepsi-Szent-György ajánlatát fogadta el.

Szerajevo.
Rajzolta Spányi Béla
Nem tartozik e munka keretébe a két tartomány megszállásának katonai leirása, és csakis a fő momentumokra szoritkozhatunk annak tárgyalásában. Filippovics táborszernagy a bródi főhadiszállásról július 27-ikén bocsátotta ki proclamatióját a két tartomány lakosságához, s ebben kijelentette, hogy az osztrák császár és a magyar király csapatai nem ellenség gyanánt, hanem mint jó barát lépik át a határt, véget akarnak vetni a zűrzavarnak és erőszakosságnak; a császár és a király fegyvere védeni kiván és nem elnyomni. Erre azután, július 29-ikén, körülbelül 66,000 főből álló hadsereg, melynek három hadosztálya a 13-ik hadtestet képezte, átvonult a Száván. Jovannovics altábornagy pedig augusztus 1-én lépett herczegovinai földre, s Mosztár ellen nyomult előre. Mindjárt a hadjárat kezdetén történt a magláji csel-támadás és vérengzés; az epcsei ütközet alkalmából pedig kitünt, hogy török rendes katonaság is részt vesz a harczban, mert itt egy egész nizám-zászlóalj került csapataink hatalmába. Augusztus közepén rosszra fordult a hadjárat sorsa; gróf Szapáry altábornagy ugyanis Zvornik bevételére vonult a 20-ik hadosztálylyal. Nem kevesebb, mint 15,000 felkelő azonban hat zászlóaljjal meggyengitett osztályát egész Dobojig visszanyomta, s augusztus 16–17-ikén ostrom alá fogta. Végre is augusztus 19-ikén Szerajevóba vonultak Filippovics csapatai, de már augusztus első napjaiban kitűnt, hogy Bosznia és Herczegovina elfoglalása nem puszta katonai séta. Jovannovics Herczegovinát ugyan gyorsan elfoglalta, mert az augusztus 4-ikén végbement csata után másnap már Mosztárba bevonult, a boszniai viszonyok miatt egy második hadsereg mozgósitása is szükségessé vált, úgy, hogy most már az összes mozgósitott csapatok létszáma 280,000 főre rúgott, s e nagy erő aztán megtörte az ellenállást, úgy, hogy október elején már teljesen befejezettnek volt mondható az occupatio.
Bizonyos, hogy, mint az új védszervezet próbája, a mozgósitás elég szépen sikerült. Katonailag mégis az előkészités annyiban el volt hibázva, hogy elkésett. Andrássy közvetlenül a berlini congressus után akarta a bevonulást a két tartományba. Hite szerint ekkor tetemesen kevesebb vér- és pénzáldozattal lehetett volna czélt érni. De a katonai hatóságok késlekedtek, e közben meg a két tartományban szerveződött az ellenállás, föltámadt a muzulman fanatismus, s magával ragadta a török seregeknek még egyes részeit is. Ekként lényegesen megváltozott a helyzet, midőn tényleg a bevonulásra került a dolog. Annál kivánatosabb lett volna pedig gyors föllépésünk, mert a helyzetnél fogva lehetetlen volt azt elérni, hogy Törökország az occupatio keresztülvitelénél nekünk segédkezet nyujtson. A legtöbb, a mit el lehetett érni, az volt, hogy Törökország kényszerült beleegyezését adta. Hisz a berlini congressuson Karatheodori pasának azon inditványát is mellőzni kellett, hogy a megszállás határozott időhöz kötve, két évre állapittassék meg. Midőn pedig a porta megbizottjai a congressuson panaszkodtak, Bismarck rájuk támadt, mondva, hogy a congressus a béke fentartása végett jött össze, nem pedig a porta területi épségének megvédésére; különben is, a congressus a san-stefanói békével szemben sokkal nagyobb és gazdagabb területet ment meg Törökország számára, mint Bosznia és Herczegovina. Igy jött létre a berlini szerződés XXV-ik czikkelye, mely európai mandátumot adott Ausztria-Magyarországnak, hogy Boszniát és Herczegovinát megszállva, ott kormányozzon, a novibazári kerületben pedig helyőrséget tarthasson. A részletes egyezményt a szerződés Törökországra és Ausztria-Magyarországra hagyta. A közjogi állapot teljesen rendezetlenül maradt, s ekkép a hadi jog biztos alap hiányában önkéntes feltevésekből indult ki. Nincs semmiféle jogtudományi rabulistika, melynek alapján ki lehetne mutatni, hogy hadvezényletünk jogosan tekinthesse az ellenálló bosnyákokat felkelőknek. A közjogi zűrzavar még ma is fennáll, amennyiben a tulajdonképeni souverénitas még mindig a portát illeti meg, Ausztria-Magyarország ellenben a két tartományban csak kormányoz s a rendet tartja fenn. A gyakorlati élet a legfurcsább következményeket vethetné fel e megoldatlan állapot és lappangó ellentét kapcsán; de hát vannak esetek, midőn elvileg nem lehet a kérdéseket megoldani s az államférfiúi ügyesség abban áll, hogy a ferde gyakorlati következmények elmaradjanak. Andrássy egyenesen az elvi megoldás kizárásából indult ki, ép azért a két elfoglalt tartománynak nem volt szabad közjogi jelleget nyernie, hanem az egész bosnyák actiónak a nemzetközi viszonyokban kellett továbbra is gyökereznie, mert ekkép megmenekül a monarchia nemcsak azon súlyos kérdés megoldásától, hogy hova tartozik Bosznia és Herczegovina, hanem egyszersmind a bosnyák ügy a közös ügyek sphaerájában helyezkedik el. Ez a felfogás egészen gyakorlatinak bizonyult, különösen mióta Kállay ügyes keze létesitette a bosnyák viszonyok oly belső megszilárdulását, hogy a beligazgatás költségeit maga Bosznia teremti elő, s igy lassanként leszorult a napirendről a két tartomány közjogi kérdésének problémája. Erre annál nagyobb szükség volt, mert a horvát chauvinismus megragadta a bosnyák kérdést s a két tartománynak Horvátországhoz való csatolását, vagyis a nagy horvát eszme megvalósitását követelte. Az új horvát választások Starcsevicsnek csak 7 párttagot adtak ugyan, de a horvát közvélemény nagy része tényleg lelkesedett az occupatióért s többé-kevésbbé az annexióért.

Mosztár.
Rajzolta Spányi Béla
Csak nagyon természetes, hogy Magyarországon az occupatió annál népszerűtlenebb volt, s igy történtek a fuvarmegtagadások, melyek többféle confliktusra vezettek. Földváry alispán megtagadta Pest-Pilis-Solt vármegye nevében az 500 kocsi kiállitását, Somogy vármegye pedig nemcsak az előfogatokat tagadta meg, hanem egyszersmind kárhoztatta az egész hadjáratot. A dolog vége az lett, hogy Földváry fegyelmi eljárást kapott, s elégséges kocsi állt az occupationális hadjárat rendelkezésére. A közvélemény is mindinkább kezdett belenyugodni a bevégzett tényekbe, a parlament 175 szóval 95 ellen mellőzte a szélsőbal azon inditványát, hogy a kormány vád alá helyeztessék. Andrássy és Tisza ügyesen védték keleti politikájukat, s különösen az occupatiót, mert a szláv gyűrű keresztültörését tették vagy nyilt, vagy csak oly indokukká, melyre nyiltan ráutalni tiltja a politikai tapintat. A felirati vitában Tisza lerajzolta azon kényszerhelyzetet, melyben monarchiánk volt. A világeseményeket meg nem gátolhatjuk, – úgymond – igy legalább azon kell lennünk, hogy azok létérdekeinkkel ellentétben ne alakuljanak. Magyarország és a monarchia érdeke az, hogy Törökország regenerálódjék, s ez annál inkább lehetséges, mert erejét többé nem forgácsolja el Bosznia és Herczegovina; a balkáni népeknek pedig érezniök kell, hogy, ha törésre kerül a dolog, sorsuk fölött nem Oroszország, hanem Ausztria-Magyarország dönt. Ily magyarázat után is csak 22 szótöbbséggel ment keresztül a kormány-párt felirati javaslata, ellenben ismétlődtek az occupatio elleni tüntetések. Andrássy a delegatiókban védte politikáját, Tisza a ráözönlő interpellácziókkal szemben a képviselőházban. Andrássy , november 30-iki beszédében tiltakozott az annexiónak gondolata ellen, az annexiót, ha bekövetkezhetnék, a korona és a parlament akaratától tette függővé, más alkalommal ismét kijelentette, hogy a monarchia Boszniából ki is vonul azon esetben, ha érdekei már biztositva lesznek s költségüket a török kormány megtériti. Tisza védekezésében is mindig a definitivum és annexio elleni tiltakozás lépett előtérbe, s különösen nehéz vitát idézett fel a parlamentben Apponyinak a Bosznia rendezésére vonatkozó statutum tárgyában tett interpellatiója. Tisza 1880 február 6-ikán felelt, kijelentve, hogy állandó organisatio a törvényhozás tudta nélkül nem jöhet létre. Válaszát a ház csak 10 szótöbbséggel vette tudomásul, s egyáltalán néha a papiroson levő nagy többség minoritásra olvadt le, s csak a miniszteri és az államtitkári szavazatokkal volt többsége a kormánynak.
Tisza szivóssága azonban kitartott, reconstruálta kabinetjét, gróf Szapáry Gyulát tette pénzügyministerévé s kereskedelmi ministerré báró Kemény Gábort; s amint multak az occupatio okozta zűrzavarok, mindinkább erősödött, s kormányzata szilárdult. E tekintetben jellemző a monarchia két állama közti különbség.
A keleti kérdés elcsillapodása, a rendnek Boszniában helyreállta s Kállay közös pénzügyminister azon rendszerének megszilárdulása után, hogy a két tartomány kormányzatára sem Magyarország, sem Ausztria nem volt kénytelen ráfizetni, a monarchia két állama a bosnyák kölöncz nélkül fejlődött tovább. De akkép, hogy Magyarország a khaoszból kibontakozva, gyorsan haladt a consolidatio útján előre; Ausztria ellenben azon ferde irányba vette evolutiójának pályáját, melyben még mai napság is tévelyeg.
Az alkotmány-párt Auersperg herczeggel együtt megbukott, mert nem elégedett meg egy ellenséggel, a szlávizmussal, hanem megharagitotta a dynastiát pangerman hajlamaival, a bosnyák occupatio elleni heves küzdelmével, s mindezen felül még Magyarországot is folyton ingerelte centralistikus törekvéseivel s a gazdasági kérdésekben követett szűkkeblűségével. Andrássy iránti háládatlansága pedig a leggonoszabb mérveket öltötte, aki pedig a Hohenwart-korszak idején döntő faktort képezett az alkotmány-párt s Ausztria állami egységének és német jellegének megmentésében. Kétségkivül, nem csekély részük volt Andrássy elkedvetlenedésében s a külügyministerségtől visszaléptében a centralisták támadásainak. Igaz, hogy Andrássy különben is befejezte missióját, midőn a monarchia külpolitikáját új alapokra helyezte át. A német szövetséget egy ideig kénytelen volt tűrni orosz mellékizével, ami a három császár szövetsége által nyilatkozott; a dolgok természetes fejlődése s egyszersmind jól kiszámitott rendje azonban lassanként lekapcsolta Oroszországot a közép-európai hatalmak szövetségéből. És, habár Bismarck titokban még csalfáskodott Oroszországgal, a német szövetség szilárdan megalakult, s Andrássy utódja, Haymerle, csak elődének politikáját folytathatta tovább, mely politika a pánszlávizmussal szembe a keleti népek individualitását állitotta.
Az osztrák alkotmány-párt bukását az emlitett viszonyok közt többé mi sem gátolta. Taaffe belügyministersége, mely az átmenetet képezte, augusztus 14-ikén már a teljes rendszerváltoztatásra, vagyis Taaffe ministerelnökségére vezetett, s itt kezdődött Ausztriában a pártok feletti kormányrendszer, a németség háttérbe szoritása, a szlávság újabb erélyes fellépte s végre Badeni rendszere, mely a nyelvrendeletekben culminált.
Magyarországon ellenben ugyanekkor kezdődött a parlamenti- és közélet zivatarának elcsillapulása. A parlamenti botrányok koronként ismétlődtek, mint a rendjel-közvetitési per alkalmából; koronként még katonai afférek rázták meg a közvéleményt, mint a Seeman- és majd később a Janszki-esetek, jelezve, hogy a hadsereg és a nemzet szelleme közt még nem jött létre az összesimulás. Nagyban és egészben azonban nemcsak a pénzügyek, hanem más téren is haladtunk a consolidatio felé. A belügyi reformok, kivéve a rendőrségét, mely a zsandárság életbe léptetése által hatalmas fejlődést vett, nem voltak gyökeresek és általánosak, de Tisza megyei reformja a közigazgatási bizottság és a főispánság által közeledett az állami administratio felé, sőt bizonyos tekintetben a főispánság túlment még ennek czéljain is. Az igazságügyi és egyéb reformok csak lassan haladhattak előre, mert sem reform-szellem, sem pénz nem volt támogatásukra, s egészen bizonyos, hogy a nagy izgalmak után tompultság s apáthia vetette uralma alá a közvéleményt. A modern Magyarországot, melynek megvalósitása a Deák-párt programmjain annyiszor szerepelt, még mindig a politikai látóhatár köde födte, s annak megvalósitásából kijut még a jövő nemzedéknek is. De sem a jelen kritikája, sem- a jövő történetirása nem tagadhatja el, hogy a 80-as évek kezdetétől a magyar parlamentárizmus szilárd formákat vett fel, megmenekült a folytonos kormányválságoktól, melyekkel tele volt a Deák-párt végződő s a fusio kezdődő korszaka, s melyek már-már a teljes khaoszba lökték parlamenti rendszerünket. Igaz, hogy parlamenti váltógazdaság nem jött létre, de mégis támadt oly positiv alap, mely arra volt és van hivatva, hogy pótolja ennek létrejöttéig a parlament váltógazdasági rendszerét. A fusio által létrejött kormányzó párt új és új regenerálása, abba új és új elemek felvétele, az ellenzéki pártok egy részének ebbe való átszűrődése képezték s képezik a különben elégtelen, de a viszonyok által indokolt correctivumot. Igy történt, hogy parlamenti anarchiát többé nem hozhatott létre még az a nagy válság sem, mely a véderő-vita által tört parlamentünkbe, s mely Tisza Kálmán állását megrenditette.
A parlament consolidatióját már azon körülmény is előmozditotta hogy visszanyerte teljes magyar jellegét. A nemzetiségi ultrák még a fusio kezdetén is, mint már emlitve volt, elég tekintélyes számot képeztek a Sándor-utczai palotában, de csakhamar, külső okoknál fogva is, változás következett be. A délszlávizmus letörése, a pánszlávizmusnak a keleti kérdésben történt veresége, egyáltalában csillapitólag hatottak a mi nemzetiségi viszonyainkra. A Királyföld rendezése, az új területi beosztás, a magyar nyelv kötelező oktatásának törvényhozás által történt kimondása, s egyáltalán a nagyobb erély, melyet a Tisza-kabinet a nemzetiségek irányában tanusitott, megtermették kedvező gyümölcsüket az ország consolidatiója tekintetében is. A kormány nemzetiségi politikája nem volt mélyre ható, s nélkülözte azon hatalmas gazdasági és culturai eszközöket, melyek nélkül nagyobb nemzetiségi kérdést megoldani nem lehet. Ez eszközök nem is igen álltak a magyar állam rendelkezésére, ép azért a kormány erélye gyakran csak a kórjelenségeket gyógyitotta, nem pedig magát a betegséget. A délszláv kérdésben tanusitott erély, mely később Horvátországban a czimerkérdés kapcsán nyilt lázadással is kénytelen volt megküzdeni, az omladina teljes bukására vezetett, s igy a magyar állam legalább egy nemzetiségi kérdésétől, a szerb kérdéstől megszabadult. A román kérdés azonban nem szünt meg, csak a passivitásba vonult vissza, hogy vakmerően előtörjön a memorandum s a memorandum-per alkalmából a bukuresti ligának egész Európát elárasztó szövetségében. Az a csillapodás, mely e kérdésben legújabban bekövetkezett, nagyrészt külügyi okokra vezethető vissza, a Románia politikájában történt változásra. A román kérdés tehát áthárult consolidatiónk kezdődő idejéből a jelenkor s a jövő számára súlyos problémának.

Kállay Béni.
Fénykép után
De tény, hogy ez a kérdés is kivonult a parlamentből, melyben a magyar szellem a 80-as évektől kezdve minden ellenmondás nélkül uralkodott. Tiszának ebben bizonyára nagy része van, s el is jutott oly parlamenti egyeduralmi hatalomhoz, amelyhez fogható a parlamentarismus történetében alig található, s ez a hatalom tartott a 80-as évek elejétől ezek végéig. Körülbelül 6–8 éve volt a Tisza-korszaknak, amidőn az ellenzék szinte megsemmisült, s különösen a közjogi alapon álló ellenzék küzdött ez idő alatt, a már előadott rapiditással és Tisza hatalmas kormányzati épületének megbontása nem is az ellenzéktől indúlt ki, hanem magától Tiszától és a szabadelvű pártból.
A politikai élet küzdelmeinek közepette frissitőleg hatott s a nemzet önbizalmát nagyban emelte az 1885-iki országos kiállitás, melyen a királyával őszintén kibékült nemzet ujabb, békés fejlődése eredményét először mutatta be a külföldnek.
Az 1842-iki magyar iparkiállitást, melyet Kossuth rendezett volt, kisebb-nagyobb időközökben még négy kiállitás követte, melyek többé-kevésbbé mind sikerültek s a nemzeti műveltség és ipar fokozatos előhaladásának örvendetes tanúságával záródtak. E siker által bátoritva, az 1883-iki országgyűlés XII. törvényczikke intézkedett egy az ország fővárosában tartandó országos kiállitás rendezéséről. Az 1885 május 2-ikán ő felsége által az országgyűlés mellett az összes diplomatiai kar, a közös és osztrák ministerek, Bismarck külön megbizottja stb. jelenlétében megnyitott kiállitás, azonkivül hogy a várakozásnak teljesen megfelelt, sőt a mezőgazdaság, fém- és agyagipar, fejlettsége által a külföldet is meglepte: politikai jelentőséget is nyert az által, hogy az uralkodóház ez alkalommal mint magyar dynastia mutatta be magát s egyszersmind épen alkalomszerüleg jött annak documentálására, hogy Magyarországgal számolnia kell mindenkinek, a ki keleten politikát folytatni, vagy kereskedést üzni akar. A nemzet lelkesedését és örömét teljessé tette az a beszéd, melylyel Rudolf trónörökös a királyt a kiállitás megnyitására szólitotta fel:
„Egy évezreden át tartotta fönn magát ez e nemzet – igy szól e beszéd – úgy a szerencse, mint a balsors változatai közt s az ősei által elfoglalt földön egy hatalmas közéletet alapitott meg.
E mai napon újult erőben egyesülnek Szent-István koronájának minden országai egy békeünnepélyben, mely a bel- és külföldnek fényes látványát mutatja fel annak, mivé emelkedett Magyarország viszonylag rövid idő alatt felséged bölcs, felvilágosult és odaadásteljes kormányzata s a nemzet lelkesült hazafisága mellett.
Ez a nagy, sőt meglepő előhaladása Magyarországnak a közmüvelődés munkálataiban e helyütt egy tágas, szingazdag képben van összefoglalva. A Szent-István koronája országait lakó népek értelmessége, igyekezete és képessége a természet kincseit magasra emelve gyümölcsözővé tette.
Valódi hadszemléje ez Magyarország mezei és erdei gazdászatának és állattenyésztésének, bányaművelésének, ipari és kézművességi erejének, irodalmi és tudományos, müvészi és épitészi alkotásának és tanügyi fejlődésének. Itt birjuk a tényleges tanúságait azon épen ugy belterjes, mint egészséges kifejlődésnek, melyre a hazafi teljes elégtétel érzetével tekint.
Örömmel fogják Magyarországnak ezen előhaladását mindazon egyéb országok is üdvözölni, melyek Felségednek megáldott jogara alatt egyesülvék, – s az idegen nemzetek honosai, kik a kiállitást tanulmányozni fogják, újabban is igazságos elismeréssel fognak Magyarország tetterejének és szellemének adózni.”

Rudolf trónörökös aláirása
Az erre adott királyi válasz szintén utalt e kiállitás nagy jelentőségére, midőn azt a „közönséges kiállitások szinvonalán fölül álló, méltán nemzetinek nevezett ünnepély”-nek nevezte, s hangsulyozta, hogy annak czélja nem csupán az, hogy „a magyar korona országainak áldásdus fejlődését a világ előtt föltárja, hanem egyszersmind fenhangon hirdesse, hogy ezen szép országok a culturállamok közt minden tekintetben méltó helyet foglalnak el”!
Egyelőre ugy látszott, hogy a kormány újabb sikerei kiengesztelik a pártokat a kormány feje iránt is – de nem ugy történt.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages