VI. FEJEZET. Széchenyi és Kossuth.
VI. FEJEZET.
Széchenyi és Kossuth.
Széchenyi és Kossuth.
A hirlapirodalom. A „Kelet népe” s Kossuth „Felelete”. Eötvös és Fáy belészólása a vitába. Deák pert oszt a felek közt. Az ó-conservativ irány szószólói. Gr. Dessewffy Aurél kritikája. A „Világ” szerkesztője. A vita eredménye
A nagyobbszerű politikai átalakulásokat mindig és mindenütt az eszmék harcza előzte meg. Angliában Locke és Milton államtani elméleteiből fejlődött ki a modern alkotmányos monarchia; Francziaországban Montesquieu, a physiocraták, az encyclopaedisták tanai ülték diadalukat a forradalomban.
Nálunk a democrata és alkotmányos fogalmak megvitatása, tisztázása körül az irodalomnak, illetőleg az időszaki sajtónak, ha nem is volt oly nagy szerepe, mint Nyugat-Európában, de a gyakorlati politikai élet a magyar ég alatt is az elméletből meritette számos irányelvét, s a reformok előkészitéséből, megvalósitásából a sajtó is kivette a maga részét.
A negyvenes évek elején megjelent öt magyar politikai hirlap közűl csak kettő felel meg hivatásának, csak kettő méltó arra, hogy a közvélemény valódi tolmácsának tekintessék. Az egyik a „Pesti Hirlap”, a másik a „Világ.”
A Landerer kiadásában 1841-ben megindult „Pesti Hirlap”, – melynek szerkesztésére a fogságából imént kiszabadult s compromittált Kossuth Lajosnak a kormány csak azért ad engedélyt, mert a censura segélyével a hirlapirás terén könnyebben véli őt ellenőrizhetni, mint az agitatió más terén, – a hirszolgálat tekintetében oly kezdetleges eszközökkel van ellátva, hogy a közönség újság-vágyát a legtávolabbról sem elégitheti ki; de a szerkesztő tollából származott vezérczikkeivel annál nagyobb, annál döntőbb befolyást gyakorol a közvélemény – alakulására. Kossuth vezérczikkeinek varázsa alatt az emberek a kivihetetlent is kivihetőnek, az ábrándot is valóságnak tartják. Hatásának titka abban áll, hogy Magyarországon sem ezelőtt, sem azóta nem volt még olyan publicista, ki eszméivel annyira alkalmazkodott volna a nemzet izléséhez, hagyományaihoz, gondolkodásmódjához s ki bűvös-bájos előadásával a képzeletet annyira fel tudta volna izgatni, a kedély húrjain oly mesteri módon tudott volna játszani, mint ő.
Nagy Elek, a „Hasznos Mulatságok” szerkesztője, 1839-ben még méltán panaszkodik, hogy a magyar journalistica nem ébreszti fel az emberekben a szebb jövő utáni vágyat, nem ösztönzi őket a dolgok mélyebb vizsgálatára, nem érezteti velük saját gyöngeségüket és hibáikat, hanem olyan tárgyakat szellőztet, melyek már tökéletesen kimeritvék s melyek épp ezért a közönség érdeklődését nem ébreszthetvén fel, a haladásnak kedvező közvélemény és közgondolkozás alakulására befolyással nem lehetnek.*
* Nagy Elek, Napi eszmék. (Pest, 1840.) 34.
Magyarországon Kossuth az első, ki, ha a modern hirlapirás könnyed, tetszetős formáit nem alkalmazza is, teljesen megfelel a journalistica amaz eszményképének, melyet Nagy Elek a mily híven rajzolt, ő maga, mint szerkesztő, épp oly kevéssé volt képes még csak meg is közeliteni.
Kossuthnak méltó ellenfele a politikai közélet, de különösen a journalistica terén gróf Dessewffy Aurél, ki 1841 nyarán veszi át a „Világ” czímű hirlap vezetését, hogy egyenlő fegyverrel mérkőzhessék meg ellenfelével.
Kossuth Lajos aláirása a Pesti Hirlap olvasó közönségéhez 1841 deczember 8-ikán intézett körlevelén.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltára eredeti példányáról.
A többi három politikai ujság, a „Pesti Hirlap” és a „Világ” mellett teljesen háttérbe szorul s csak nagyon szűk olvasó körre támaszkodik. A „Jelenkor”, mely előbb a liberális iránynak volt képviselője, alig tengődik; a „Nemzeti Ujság”-ban a katholikus klérus tartja a lelket; a Pozsonyban megjelent „Hirnök” határozott pártállással nem bir s minden párttal kaczérkodik. Német politikai ujság egy van: az „Ofner-Pesther Zeitung”, mely mint félhivatalos lap, sovány tartalma, szintelensége daczára, elég nagy olvasó közönséggel dicsekedhetik.
A „Vierteljahrsschrift” számitása szerint ebben az időben 200,000-re tehető a hirlap-olvasók száma s ezeknek csaknem egy negyed része a „Pesti Hirlap”-ra esik.* Kossuthnak azonban nemcsak ahhoz van ereje, hogy egy hatalmas olvasó közönséget gyűjtsön maga köré, hanem irókat is teremt. Mint Francziaországban a restauratio korában, nálunk is ebben az időben a legkiválóbb politikusok, az élő szó mellett, tollal is harczolnak eszméikért, s mint a napi sajtó dilettáns munkásai, tisztességes sikereket érnek el. Az 1839–40-iki országgyűlés után, midőn a kormány szakitni látszik hagyományos politikájával, s az ujdonsült hirlapirók jelentékeny részt vesznek a belső átalakulás munkájában.
* Vierteljahrsschr. aus u. für Ungarn, I/II. 26.
A reformok lényegét, jelentőségét azonban csak kevesen ismerik fel, a teendőket illetőleg a legtöbb politikusnak csak homályos sejtelmei vannak. Politikai, társadalmi szervezetünk hiányait érezni mindenki érzi; de a kibontakozás módjára nézve éles ellentétek merülnek fel.
Az államszervezet tökéletlensége annál szembetűnőbbé válik, mennél általánosabbá és érezhetőbbé lesz a Széchenyi reformjainak hatása. Kossuth és társai, elkapatva Széchenyi vállalatainak sikerétől s tapasztalva ezeknek üdvös hatását, elérkezettnek látják már az időt a „gazdag nemzet, szabad nemzet” jelszavának megtestesítésére. Maga Széchenyi ellenben nem becsüli túl saját működésének eredményét s éppen neki kell a kerékkötő szerepére vállalkoznia ama túlzó reformerekkel szemben, kik az ő vívmányaira alapitják törekvéseiket.
Fölemeli tehát tiltakozó szavát ellenük s a polemia, mely e felszólalásból fejlődik ki, legérdekesebb fejezetét képezi az 1840-iki országgyűlést követő időszak politikai történetének.*
* L. szerzőnek „Az 1839–40, országgy. visszhangja az irodalomban” cz. értekezését, M. Tud. Akad. Értek.
A „Kelet népe” czímű röpiratában* tárja föl Széchenyi a Kossuth által inaugurált érzelmi politika veszélyeit. De jóllehet kiméletlen erélylyel üzen hadat ama politikai iránynak: minden során meglátszik, hogy ellenfelétől túlszárnyaltatván, saját erejét hanyatlani érzi a tekintetben, hogy a veszélyes útról leterelje nemzetét.
* Gróf Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841.
A juste milieu politikája, melyet Széchenyi követ, nem kell többé jóformán senkinek. A nemzet bizalmatlanná válik iránta, mert úgy látszik, mintha a kormánynyal fujna igen sok kérdésben egy követ s mert nem követi azokat, kik a legjobbat is ellenzik, mert a kormánytól jő; a kormány viszont bizalmatlan iránta, mert szókimondó őszinteséggel ellene szegül, valahányszor olyat tesz, a mi nemzetére nézve szerinte veszélyt hozó. Ilyen taktikával azon veszi észre magát, hogy a nemzet annak a férfiúnak a zászlójához csatlakozik, ki szive és nem esze után indul s ki iránt, mint az önkény egykori áldozata iránt, különben is meleg rokonszenvet érez. Az ő axiomája az, hogy Kossuth a szív érzelmei s nem az ész rideg számitása szerint működik. Bármit tesz és ir tehát ellenfele, mindent ezen axioma szerint itél meg.
Kossuth radicalismusa méltán veszélyesnek tűnhetik fel Széchenyi előtt, ki irtózik a rohamos haladástól s ki mechanismusnak tekinti az országot, melyet – épp úgy, mint a gépet – egy erős kezű gépésznek, vezérnek folytonosan szabályoznia, mérsékelten fűtenie kell, hogy szét ne robbanjon: A gépész ő akar lenni, mert csak magában bízik s kétségbeesés szállja meg lelkét, midőn a mechanismushoz Kossuth is hozzáfér és fűteni kezdi azt – szerinte – meggondolatlanul.
Gróf Széchenyi István „A Kelet Népe” czimű munkájának czimlapja.
Az ő vezéri szerepe azonban azzal, hogy a nemzetet fölrázta aléltságából, be volt végezve. Az öntudatra ébredt nemzet nem tűrhette tovább, hogy mechanismusnak tekintsék; egy ember gyámkodását nem tudta tovább viselni; hanem azt fogadta el vezéréül, ki nem korholta, gyöngéit nem vetette szemére, hanem kedvébe járt, ki lelkesitette, hogy önerejéből, megszabadulva mindennemű gyámkodástól, menjen előre. Kossuthnak élénk képzelőtehetsége, agitatórius szelleme, ragyogó irálya s egész temperamentuma szükségszerűleg nagyobb hatással volt a „Kelet népére”, mint Széchenyi számitó, meggondolt, bonczoló és kutató észjárása.
Széchenyit az a tudat, hogy régi befolyását elveszitette s hogy olyan irány kerekedett fölül, melyet. ő a hazára nézve veszélyesnek tekintett, – polemiájában epéssé s ingerültségében sokszor igazságtalanná teszi ugyan, de azért a tárgyilagosan itélő utókor előtt a „Kelet népének” minden sora egy-egy bizonyiték a legnagyobb magyar államférfiui mély belátása, illetőleg előrelátása mellett; s az egész nem azt a benyomást teszi ránk, a mit Széchenyi némely kortársára tett, hogy t. i. az egy, meggyőződésében makacs, hiuságában megsértett politikus műve; hanem igenis, hogy megnyilatkozása egy logikus s egy minden körülmények közt következetes elmének.
A ki programmját mindjárt első fölléptekor oly szabatosan megállapitotta s a ki e programra végrehajtásában sikert siker után mutatott fel: az nem engedhette magát – még népszerűségének feláldozása árán sem letérittetni az általa egyedül helyesnek és biztosan czélhoz vezetőnek felismert útról, s ha e miatt közte és nemzete közt a viszony megváltozott, ez a körülmény a kritikát nem fordithatja ellene, hanem inkább a kelet népe ellen, mely a higgadt beszédet megúnva, az eszmények világába engedte magát ragadtatni. Széchenyire is áll az, a mit Boissier Ciceroról ir, hogy a pártok nem szeretik az affajta embereket, kik vonakodnak társul csatlakozni az ő kicsapongásaikhoz, s kik az általános túlzások közepett önérzetesen megmaradnak az igaz mérték határain belül.
Széchenyi támadását Kossuth természetesen nem hagyhatja szó nélkül. Feleletében,* mint megtámadott, tisztán a védelemre szoritkozik; mint méltatlanságot szenvedett, sérelmeinek orvoslásáról lemond, csak védi magát a hazaárulás vádja ellen. S ezt udvariassággal, de a mellett kellő önérzettel teszi. Hogy ellenfelének kiméletlen támadása szenvedélyét felkorbácsolja, az meglátszik rajta; sorai közűl ki-kicsillan a megsértett önérzet; de tud magán uralkodni s elnyomja haragját itt-ott látható erőlködéssel, nehogy megsértse azt az embert, ki az egész nemzet nagyrabecsülését méltán kiérdemelte. Széchenyiről a legnagyobb magasztalással szól, ismét és ismét elismervén, hogy ő a „legnagyobb magyar”, s csak arra kéri, hogy tűrje meg őt maga mellett nagyszabású tervei kivitelében, mint igénytelen homokhordó napszámost.
* Kossuth L., Felelet gróf Széchenyi Istvánnak. (Pest, 1841.)
Hogy hazaáruló lenne, erre azt feleli, hogy az ő programmja ugyanaz, a mi Széchenyié. Maga a modor lehet sikertelen; de hazaárulásról a haza javát czélzó programm mellett nem lehet szó. Különben azt az erősen kárhoztatott modort sem tartja elhibázottnak, mert hiszen a politikusnak az ész által fölismert igazságokat gyakran az érzelmek fölkeltésével kell diadalra juttatnia. A kérdés nem az, hogy milyen alakban jelennek meg a „Pesti Hirlap” czikkei; hanem az, hogy a jogszerűség, az igazság és józan politika szempontjából kiállják-e a kritikát? Ha igen: akkor jók, akár a szívhez, akár az észhez vagy akár a hátgerinczhez szólnak; ha nem: akkor nem jók.
Kossuth Lajos „Felelet gróf Széchenyi Istvánnak” czimű munkájának czímlapja.
A taktikára és modorra nézve annyival kevésbbé fogad el Széchenyitől oktatást, mert azt tartja, hogy a Széchenyi taktikája mellett – mely szerint a szerencsésebb születésüeket áldozatokra, az alantabb állókat pedig egy kis béketűrésre kell csábitgatni, – a politikus okvetetlenül két szék közt pad alá kerül.
Kossuth a democratia és a szabadelvűség követelményeinek minden megszoritás és halogatás nélkül eleget akar tenni. A kiváltságos osztályoktól nem kéri, hanem követeli az áldozatokat, miután nem tartja tanácsosnak, hogy a nép béketűrését továbbra is próbára tegyék; kiadja egyszersmind a végzetes jelszót, hogy „veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell.”
Az emlitett jelszó, gyakorlati alkalmazásában – hiába szépitgeti – elvégre forradalomra is vezethet. S épp ez a lehetőség, a taktikának ez a lehető következménye hozza ki sodrából Széchenyit; ezért mondja ki a kegyetlen itéletet a „Pesti Hirlap” felett, hogy ez a lap „egy irtózatos revolutionárius syllogismus antecedense”. Kossuth megfenyegeti az aristocratiát, hogy „siessen a kegyelemmel, hogy a népnek ne legyen ideje követelni”, s ezzel természetesen ingerli az aristocratiát, a népet pedig követelővé teszi. Elvi szempontból igaza van, hogy a nemzetnek „minden javitásnál meg kell vizsgálnia, igazságos-e, a mit kiván? igazságtalant soha se kivánjon; de a mi igazságos, azt követelje, a közvélemény egész erkölcsi súlyának mérlegbe vetésével követelje”; de Széchenyi sem téved, midőn kimondja, hogy az elv ilyetén merev felállitásával épp a kivánatos reformoknak békés úton való életbeléptetése nehezittetik meg.
Széchenyi szerepe kétségtelenül igen hálátlan; polemicus álláspontja pedig gyönge annyiban, a mennyiben ellenfelének programtuját elfogadja s csak taktikáját tartja veszedelmesnek; úgyde taktikájának megitéléséhez meg az a tizennyolcz vezérczikk, mely a vád anyagát képezné, elegendő adatot nem szolgáltatván, az emlitett vezérczikkekben előforduló egy-egy elejtett kifejezésre kell kritikáját alapitnia, mi közben nem egyszer ellenmondásba keveredik önmagával. De a mi különösen ferde helyzetbe sodorja, az, hogy minden áron be akarván bizonyitni Kossuth taktikájának hibás voltát, a kellő adatok hiányában a sorok közt is olvas, holott ezt az eljárást évekkel azelőtt épp ő ítélte el legerősebben és legkiméletlenebbül az öreg Dessewffyvel szemben.
Azok az érvek, melyekkel másokat is meg akar győzni arról, a mit ő mintegy benső intuitio útján megérzett, a helyett, hogy igazolnák álláspontját, ellene fordithatók s olyan színben tűntetik fel őt, mint a ki minden alaposabb ok nélkül discreditálni akarja ellenfelének személyét a nagy közönség előtt.
Szemére veti például Kossuthnak, hogy a reformokra nézve nem tartja meg a logikai egymásutánt s az érzelmi politika kinövésének nyilvánitja a börtön-reformot, a kisdedóvók tervezetét, a Mátyás-szobor felállitására vonatkozó inditványt, mint a melyekről még csak szó sem lehet olyan országban, a hol a városok a porban és sárban úsznak, a hol kórházak, dologházak, lelenczházak, tébolydák egyátalán nincsenek. Nem gondolja e közben meg, a mire a Kossuth mellé szegődött báró Eötvös József figyelmezteti, hogy azt az egymásutánt tulajdonképen meghatározni nem lehet, vagy ha igen: akkor ő maga is vétett ellene, midőn a tudós társaságot megalapitotta a nélkül, hogy csak egy jó elemi iskolánk lett volna; lánczhidat épitett a nélkül, hogy közlekedési utaink lettek volna.
Ha abban egyetértettek Széchenyi és Kossuth, hogy haladnunk kell: valóban fölösleges volt vitázniok a felett, hogy a haladást hol kezdjék és hol folytassák. Kossuth elérkezettnek látta az időt a börtön-rendszer reformjára, a kisdedóvók felállitására; Széchenyi ellenkező véleményben volt. De hárult volna-e bármiféle veszedelem abból az országra, ha Széchenyi alkotásai mellett Kossuthnak is sikerült volna legalább annyit, a mennyit javitni szégyenletes börtön-rendszerünkön vagy a nevelés ügyén? s vajjon nem sokkal inkább veszélyeztette-e a reformok sikerét az a sajnálatos tény, hogy a szabadelvűek az egymásután kérdése felett összeveszvén, két táborra szakadtak.
Azt a végzetes szerencsétlenséget, mely a Széchenyi és Kossuth közti versengés Következtében a haladás ügyét fenyegeti, nincs, aki elháritsa. A kik mint békitők lépnek fel, a helyett, hogy az ellentéteket áthidalnák, lnég inkább kiélesitik. Báró Eötvös József épp úgy, mint a szelid lelkű Fáy András, a nyilvánosság előtt Kossuthot veszik védelmükbe,* s éppen ezért az ő felszólalásuk hatása alatt Széchenyi közel áll ahhoz a ponthoz, hogy a fegyvert lerakja; de nem azért, mintha legyőzöttnek érezné magát, hanem mert reményét jóformán elvesziti a további küzdelem sikere iránt. Eötvös „prókátori iratát”, mint olyant, mesterműnek ismeri el; de éppen az a körülmény, hogy prókátori fogásokkal lépnek fel ellene, veszi el a kedvét neki, a prókátoroskodásban járatlannak, a harcz folytatásától.
* Br. Eötvös József, Kelet népe és Pesti Hirlap. (Pest, 1841.) Fáy András, Kelet népe nyugoton. (Pest, 1841.)
Ha a haladás érdekében Széchenyit le kellene szoritni a szereplés színpadáról, hogy Kossuthnak ott helyet adjon: akkor Eötvös és Fáy hasznos munkát végeznének. De mert a czél nem lehet más, mint az, hogy a két nagy szellem együttműködése biztosittassék: a Deák Ferencz által vallott be nem avatkozás elve a helyes. Deák úgy gondolkozik, hogy a harci hevét beavatkozásával csak növelné s vagy egyiket, vagy másikat az ellenfelek közül magára haragitná; mig ellenben a szemlélő szerepét játszva, bízik benne, hogy a viszály kiegyenlitésében majdan mint közvetitő léphet fel.
Úgyde maga Deák sem állhatja meg, hogy in camera sinceritatis pert ne oszszon a vitázó felek közt. Még mielőtt Széchenyi megirta volna a „Kelet népét”, a mint ebbeli szándéka felől értesült: irt neki és kérte, hogy ne törje el a pálczát a „Hirlap” fölött, melynek elveiben maga is osztozik, ne rontsa Kossuthnak nyilvános állását és a magáét csupán a különböző modor miatt s gondoljon arra, hogy az ő eleje és a Kossuthé egymás mellett érvényesűlhet a haza javára s a haza látja kárát, ha ez a két erő személyes keserűségekben egymás ellen küzdve, egymást emészti fel. Mikor azonban kérése és figyelmeztetése daczára a „Kelet népe” megjelenik, barátai előtt kifejezi abbeli véleményét, hogy ha Széchenyi állitása szerint annyi forradalmi anyag van Magyarországon összekalmozva, hogy egy hirlapnak megelőző vizsgálaton is keresztül ment sorai képesek a franczia forradalomhoz hasonló zendülést idézni elő: akkor a kormány, midőn a közelebb lefolyt időszakban erőszakhoz nyúlt s terrorismussal akart kormányozni, legalább politice menthető; mert a szabad szónak hatalmas befolyása a gyúlékony anyag közé a zendülés szikráját szórva, még veszedelmesebb volt, már csak azért is, minthogy megelőző vizsgálat alá vonni nem lehetett azt, a mit egyesek közhelyen elmondtak, szóval: Széchenyi akaratlanúl apologiát irt a kormány által alkalmazott terrorismusra.*
* Deák F. levele Wesselényihez, 1841 október 12-ikén. Deák Ferencz, Levelek. 81.
Midőn még Deák is, – kinek tapintatában és eszélyességében Széchenyi annyira megbízik, hogy egyenesen tőle várja a radicalis párt túlzásainak mérséklését, – a „Pesti Hirlap”-nak fogja pártját: nem csuda, ha Széchenyi lassankint teljesen elszigetelve érzi magát a nemzettől s bekövetkezik, a mit Deákon kivül gróf Batthyány Lajos és Klauzál is megjósolnak neki, s a mivel különben ő maga is tisztában van, hogy nyilt, túlszigorú föllépése Kossuth ellen válságba sodorja őt.
De ha a Kossuth és Széchenyi közti polemia, az akkori közvélemény itélete szerint, az előbbi javára dől is el: elvei általános hóditást mégsem tesznek. Kossuthnak inkább tüneményszerű tehetsége, mint programja; a „Pesti Hirlap”-nak inkább ékesszólása, mint iránya nyeri meg a nemzet zömének tetszését.
Nem csekély még mindig azoknak a száma, kik nem tudnak megbarátkozni a gondolattal, hogy Magyarországnak is rá kell lépnie a korszellem követelte reformok útjára, ha el nem akar pusztúlni, s kik szent áhitattal csüggvén a történelmi jogokon mindent, a mi a Corpus Jurisba be van iktatva, jót és rosszat, bűnt és erényt, egyaránt jogosnak ismernek el.
A megrögzött conservativ iránynak szószólói is akadnak, és pedig nemcsak a megyei gyűléstermekben, de az időszaki sajtóban is,* s fölhasználva a Széchenyi és Kossuth közt dúló viszályt, a meggyőződés hevével tolmácsolják ama világtól elmaradt táblabirák érzelmeit és gondolatait, kik sem elegendő képességgel, sem erkölcsi bátorsággal nem birnak, hogy szembeszálljanak az uralkodó áramlattal. Úgyde mennél jellegzetesebben nyilvánul náluk a benső meggyőződés az elavult elvek mellett: annál szánandóbbnak, annál nevetségesebbnek tűnik fel hiú erőlködésük. Szánalomra méltók, mert az eszményképüket fenyegető reformok észrevehetőleg mély bánattal töltik el lelküket; de egyszersmind mosolyra késztetik olvasóikat, mert, mint afféle apró emberek, kicsinyes engedményekkel, ravasz fogásokkal igyekeznek a nagy problemákat megoldani s erővel el akarják magukkal és a világgal hitetni, hogy haladni ők is kívánnak, miután az ősi intézmények keretében végrehajtandó apró-cseprő változtatásokat nem ellenzik.
* Baloghy László, Nemzetiségi és alkotmányi mozgalmak korunkban. (Pest, 1841.)
Éliássy István, Hunnia a haladás korszakában. (Eger, 1842.)
Ezzel a politikai iránynyal a gróf Dessewffy Aurél vezetése alatt álló modern conservativ pártnak nincsen semmi közössége. A hagyományos előitéletek cultusától Dessewffy épp oly távol áll, mint a szabadelvű párt; de éppen azért, a mennyire kárhoztatja Kossuthot, ki haladásnak kereszteli a jogsértést, tudományos elméletté avatja a municipiumok mindenhatóságát, lábbal tiporja a fennálló jogos érdekeket s egymásra uszitja a társadalmi osztályokat: épp úgy elitéli Széchenyit, ki föllépésével Kossuth radicalismusának tett akaratlanul nagy szolgálatot. Ő szerinte az egyik épp úgy ártott a haladás ügyének, mint a másik.
Széchenyinek szemére veti, hogy „ő volt az, ki mindenütt és mindenben a nyilvánosságot prédikálta, ha tehát most a fölmelegűlt atmosphaerában oly növények is teremnek, miket a gróf sem nem remélt, sem nem helyesel, azt ugyan a nemes gróf sajnálhatja, de nincs joga rajta csudálkozni, mert ennek szükségképen be kellett következni”.
Ez a beszéd Széchenyire annál leverőbb, mert ő maga is folyton azon tépelődik – s ez a tépelődés késziti elő végzetét, – hogy vajjon a forradalom viharaiba nem ő maga sodorta-e nemzetét. Már a mikor Kossuth feleletét olvassa, töprengés szállja meg lelkét s mintegy megbánni látszik, hogy a „Hitelt” és a „Kelet népét” megirta. Aggodalmait most még jobban megerősiti Dessewffy, midőn egész nyiltsággal kimondja, hogy a „Pesti Hirlap”, – mely egyenesen az ő agitátiójának köszönheti lételét, – vészthozó lesz a hazára, és pedig nemcsak hibás modora és taktikája miatt, a mint ő állitja, hanem elvei miatt is.
Dessewffy positióját Kossuthtal szemben épp az teszi erősebbé a Széchenyiénél, hogy ő Kossuth elveit is megtámadja. Széchenyi elismerte, hogy Kossuthtal közös elvi alapon áll, s ez az önbeismerés Kossuth elleni fölléptét – bármily jogosúlt lett légyen is modorát és taktikáját illető kifogása, – igen sok ember előtt érthetetlenné tette, a következetlenség színében tűntette fel. Dessewffy ellenben kimutatja, hogy Széchenyi és Kossuth „országlási terve” közt határozott ellentét forog fenn, s habár egyiket épp oly kevéssé helyesli, mint a másikat, bizonyára mégis szolgálatot tesz Széchenyinek, midőn ellenfelét elvi tekintetben is szembe állitja vele s ez által legalább a következetlenség vádja alól fölmenti Széchenyit.
)
A „Világ” első számának 1. oldala.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának pédányáról kissebbitve.
Tökéletesen igaza van Dessewffynek abban, hogy Széchenyi a megyéket mellőzi; nem ad nekik szerepet az anyagi és a politikai megujhodás nagy munkájában, s ezzel a mellett, hogy a történelmi jogokon és hagyományokon sérelmet követ el, saját terveinek keresztülvitelét is megneheziti; mert Széchenyi korában még alkotmányunk s politikai viszonyaink olyanok voltak, hogy gyönge alapon állt mindaz, mi sarkpontját nem a megyékben találta, vagy azoknak szerkezetébe magát belé nem illesztette. De hogy a municipiumok mellőzésével Széchenyi saját személyét tenné szellemi központtá, ez legfölebb gúnynak járja meg, a valóságnak azonban annyival kevésbé felel meg, mert közismeretű tény, hogy Széchenyi a maga reform-eszméit társadalmi téren az egyesületek útján, törvényhozási tekintetben pedig az országgyűlés által kivánja megvalósitni, s igy igenis a központositás embere, csakhogy nem olyan értelemben, mint Dessewffy sarcasmusa feltűntette, hanem annyiban, a mennyiben a nemzetnek ötvenkét megyében szétforgácsolt erőit – mint később a doctrinairek – az országgyűlésben szerette volna egyesiteni.
Kossuth rendszerének legfőbb hiányát, hogy t. i. ki vannak abból felejtve a törvényes hatalom szükséges jogai a megyék irányában, Dessewffy szintén helyesen ismeri ugyan fel: de éppen ő nem igen vetheti azt Kossuth szemére, ő, ki viszont a törvényes hatalom jogainak korlátozásáról feledkezik meg s annak esetleges túlkapásaival szemben a modern alkotmánybiztositékok felállitására még csak nem is gondol.
Ha Dessewffy sem lépes emancipálni magát a párt-szempontok alól, midőn birónak lép fel a vitázó felek közt: hogy várhatna a közönség tárgyilagosságot azoktól, kik Dessewffy zászlaja alatt mint közlegények, harczolnak, s mint ilyenek, pártfegyelemnek – ha ugyan a politikai pártvezér és a párt tagjai közt akkor fennállott viszonyt annak nevezhetjük – rendelik alá magukat.
Dessewffynek a hirlapirodalom terén dolgozótársa, Jablanczy Ignácz, – ki a „Világnak” nemcsak névleges szerkesztője, a mint az a közönség körében általában el van terjedve, hanem vezérczikkeivel tényleg is részt vesz az emlitett lap irányának, programorjának kifejtésében, – a legmerevebb, a legelfogultabb pártemberek közé tartozik.
Midőn a „Pesti Hirlapot” a szabadelvű „factio” organumának nevezi s midőn a szabadelvűséget úgy tűnteti fel, mint értelmetlen, üres jelszót:* ezzel nem a „Pesti Hirlap”-ot, nem is a liberalismust, hanem magát teszi tönkre és saját pártjának jelentőségét szállitja alá. Mert, ha az a szabadelvűség non sens, s ha annak hívei pártot nem, csak factiót képeznek akkor a conservativ párt, – melynek legfőbb hivatása a liberális irány ellensúlyozása és mérséklése, – szintén non sens-sé válik a gyakorlatban, vagy egy olyan monstrummá, mely magára hagyatva, az örökös conserválás mellett az intézmények korszerű fejlesztéséről teljesen megfeledkezik és tespedő stagnatiót idéz elő az állami életben.
* Jablanczy, Adatok átalakulási első mozgalmink történetéhez. (Pest, 1842.)
Kossuth Lajos.
Leykum A. kőnyomata Eybl 1843-iki rajza után.
Az országos képtár arczképgyűjteményének 2733. számú példányáról.
Annak az úgynevezett factiónak, melynek immár, Kossuth Lajos az elismert vezére, hibái és túlzásai daczára bőven kijut a része az új államalapitás munkájából.
Hogy a „Pesti Hirlap” a „Kelet népe” hatása alatt átalakúláson menne át, higgadtabban, kevesebb szenvedélylyel és elhamarkodottsággal tárgyalná a napi kérdéseket* s lassankint levetkőzné ama fogyatkozásait, melyek fiatalságának voltak addig felróhatók:* az egykorú kritikusok eme véleményében csak annyi az igazság, hogy Széchenyi óriási érdemei ellenfelét önuralomra, saját felindulásának fékezésére serkentik. De a „Pesti Hirlap” szerkesztőjének sem politikai felfogását, sem modorát nem változtatja meg Széchenyi mementója. A végzet úgy akarta, hogy ők különböző útakon haladjanak egyugyanazon czél felé. A haladás menetét azonban nem az a férfiu szabja meg, ki midőn az első lépést az új Magyarország eszményképe felé megteszi, eszményképének megvalósitása végett egy minden részletében nagy körültekintéssel kidolgozott tervhez szigorúan ragaszkodik: hanem az, a ki az első lépés által felköltött mohó vágyak kielégitése elé akadályokat még akkor sem gördit, midőn világosan látnia kell, hogy convulsio nélkül előbbre menni nem lehet.
* Kuthy Lajos, Polgári szózat kelet népéhez. (Pest, 1841.)
* Hazay Gábor (Vörösmarty) czikke az „Athenaeum” 1841 október 7-iki számában.
Az agitátorok közös sorsa, hogy elsodortatnak az ideák által, melyeket ők maguk ébresztettek. „Nincs oly bölcs – irja Dessewffy, – ki a politikában a biztonsági szelepet feltalálta volna.” Széchenyinek is el kell tehát viselnie az általa meginditott izgatás természetes következményeit, miután saját rémlátásait nem suggerálhatja azoknak, a kik egyebet úgysem akarnak, mint ő, s a kik éppen az ő programmjából és tetteiből merítik az erőt és bátorságot munkájukhoz.
