ELŐSZÓ.
ELŐSZÓ.
Magyarország politikájának vezéreszméje a középkorban. A mohácsi csata hatása a nemzet politikájára. A kettős királyválasztás az ország szétdarabolására vezet. A török szultán, mint a magyar államegység megtestesülése. A szétdarabolás szomoru következményei. György barát, az utolsó magyar államférfiu. Az idegen érdekek diadala. A nyelv és a nemzeti érzés egysége mint a megszünt politikai és közjogi egység helyettesitője és az államegység helyreállitásának előkészitője
Török martalóczok üldözése.
Rajzolta Vágó Pál
ÖT SZÁZADON ÁT a nemzetközi önállóság biztositása, a terjeszkedés és hóditás volt a királyi Magyarország politikájának vezéreszméje, melyet vérével és értelmiségével igyekezett nyugaton és keleten diadalra segiteni. Még a XV. század második felében a szent korona zálogbirtokává tette Morvát, Sziléziát s a két Luzsiczát, a Balkánon pedig a nyugati polgárosodás végvára, utolsó őrszeme maradt, sőt időnkint arra is gondolhatott, hogy kiűzi Európából a törököt. A mohácsi csata azonban az eddigivel teljesen ellenkező irányba erőszakolta a magyar politikát. A hóditást, a terjeszkedést, az önálló nemzetközi szereplést a szülőföld, a haza megvédésére és megtartására irányuló nehéz és szakadatlan küzdelmek váltották fel. Hirtelen nagyon szűkre szorultak össze keleten és nyugaton a magyar állam határai, s ezt a kis területet sem birta a magyarság együtt tartani, mert egyszerre két királyt választott és alkotmányszerűen meg is koronázott. Mindegyik király az egész magyar állam kizárólagos, egyedül törvényes uralkodójának vallotta ugyan magát, de jogának csupán az ország némely részében birt érvényt és elismerést szerezni. Hosszú, véres tusáikban nemcsak elgyöngűlt, elpusztúlt, hanem ketté is szakadt Magyarország. A két király megosztozott területén, s mindegyiknek segélyforrásai annyira megapadtak, hogy egyikök sem birt többé örökös ellenségének, a töröknek ellenállani. A ketté oszlást nyomon követte tehát a teljes szétdarabolás, a három részre szakadás. A szultán, a ki a mohácsi csata után elnapolta, de soha el nem ejtette Magyarország meghóditására irányuló terveit, az utolsó nemzeti király halálakor megkezdte a hóditást. Arra azonban az ő félelmetes katonai hatalma sem volt elég, hogy az egész magyar államot birtokába hajtsa. A magyarság megtartotta magának Erdélyt a körülötte fekvő részekkel, de nem önállóan, hanem török hűbérképen. A nyugoti, északi és némely keleti vármegyék külföldön székelő, idegen uralkodóház alá kerültek, melynek fejei ekkor már egyedül viselték a magyar király büszke czimét. Csakhogy még fölöttébb leapadt magyar birtokaikért is adózni kényszerűltek a szultánnak, ki az ország legnagyobb, egykor legmagyarabb, legtermékenyebb részét közvetlen uralma alá vetette. Feldaraboltatott, három részre szakadt Magyarország, s az egyes részek kiterjedése folyton változott a szakadatlanul előre nyomuló, minden békekötés daczára örökkön örökké terjeszkedő török javára. Közjogi, törvényesen megállapitott politikai kapocs az egykori magyar birodalom e három külön országa közt nem alakult. Az államegység megszűnt, s ha ez időben egységről még egyáltalán szó lehet, az legföllebb a török szultánban testesült meg, kinek az ország nagy része közvetlenül meghódolt, az erdélyi fejedelem és magyar király pedig adófizetője lett.
A szétdarabolás sanyarú állapotában, a szűk viszonyok közt azután a nemzeti politika eszményei és törekvései is összezsugorodtak, eltörpültek. A széttépett magyarság már csupán az életfentartásra, a pillanat szükségleteinek kielégitésére gondolhatott. A lételért vivott keserves küzdelmekben a maga útján haladt tehát mindegyik országrész, egyedűl a saját megmaradásával törődve, s felhasználva azokat az eszközöket, melyeket a körülmények épen kináltak.
A XV. század magyar állama, mint elsőrangú közép-európai nagyhatalom, még szülhetett világra szóló hadvezéreket és államférfiakat. De azokban az apró részekben, melyekre Magyarország immár szétforgácsoltatott, a legragyogóbb tehetség sem fejlődhetett ki, mert nem volt tere érvényesülni. A török földön az iszlam uralkodott, a királyi Magyarország idegen államrendbe erőszakoltatott be, Erdély pedig török felsőbbség alatt húzta meg magát, s önálló politikát csak olykor-olykor folytatott. Fráter Györgygyel eltünt a régi világ utolsó magyar államférfia, a ki gazdag tehetségeivel még európai jelentőségre vergődhetett. De már Báthory István, a hires hadvezér és politikus Lengyelországban volt kénytelen lángelméjének megfelelő szinpadot keresni. A széttépett hazában a magyarnak nem volt módja hadvezéri és államférfiui tehetségeinek kiképzésére és kifejtésére. Nagy nemzeti hadsereget egész Bocskay Istvánig magyar hadvezér nem vezetett többé, noha Losonczy István, Szondy György, Dobó István, Zrinyi Miklós, Thury György, Pálffy Miklós, Nádasdy Ferencz és annyi sok más magyar vitéz hirnevétől egész Európa visszhangzott. Habsburg-királyaink udvarának idegen körébe egyetlen egy magyar sem birt behatolni, hogy tehetségeivel irányadó befolyást gyakoroljon. Nem itthon, hanem Bécsben, Prágában, Konstantinápolyban döntötték el immár idegen érdekek és szükségletek szerint Magyarország sorsát. Ha nemzetünk az előző században még arról álmodhatott, hogy kiveri Európából a törököt, immár minden törekvése abban ormolt, hogy legalább önmagáról lerázhassa a török igát. Töméntelen vért és vagyont áldozott e czélért, de nem maga irányozva többé az állam sorsát, ez a szerény vágya sem teljesülhetett. Sőt a XVII. század első éveiben, midőn az idegen-uralom egész lételét koczkára tette, épen a törökkel való szövetkezésben kereste az eszközöket, melyekkel a végveszedelemből megmenekedhetett.
A szétdarabolás, három részre oszlás fokozatos menetét, s azokat a nehéz megpróbáltatásokat, melyek kisérték, előadni a jelen kötet hivatása. Az idő, melyet felölel, a romboló állami katastróphák és nemzeti szerencsétlenségek kora, telve gyászszal, pusztulással, vérontással. Fájdalmas volt ama nemzedékek sorsa, melyek ez időben magyar földön éltek. Máskor is sujtották kemény csapások az országot. De a gyász napjait mindig az öröm, a lendület, az emelkedés ideje váltotta fel. Ellenben a Mohács utáni emberöltők hasztalan várták a jobb napok hajnalhasadását. A szenvedés és elnyomás maradt osztályrészök mindvégig, bármi önfeláldozással, nemes kitartással dolgoztak a haza sorsának jobbra fordulásán. De ha az összeomlott államegységet nem is birták helyreállitani, életök és munkájok még sem maradt meddő. Hősöket, nemzeti vértanúkat szültek, kiknek élettörténete valósággal iskolája a hazafiságnak. A magyar műveltség és polgárosodás legönzetlenebb, legtevékenyebb apostolait ők, a szenvedés és gyász emberöltői nevelték. A magyar, az egykor kiválóan katona-nemzet e zord időkben alkotott magának igazán nemzeti polgárosodást. Ugyanakkor, midőn szakadatlan, soha sem szünetelő harczban állt a törökkel, midőn földje állandó csatatér, fiai állandó katonák voltak, olyan hadseregeket is birt talpra állitani, melyek a szellem fegyvereivel hóditották meg a nemzeti érzés, a magyar nyelv és a magyar műveltség számára a három részre szakadt országot. Vándor apostolok inséggel, üldözéssel daczolva járták be az ősi haza minden tájékát, behatoltak mindenhová, az urak sziklaváraiba és a szegénység szalmafödeles viskóiba. Letépték a polgárosodásról az idegen mezt, melybe az századokon át burkolózott, nemzeti jelleget és tartalmat öntöttek belé, megteremtették a magyar irodalmat és tudományt, s utat törtek nyelvünknek a társadalomba, valamint az államéletbe. E nemzedékek magyarositották el Magyarországot, s pótolták a megszünt politikai és közjogi egységet legalább a nyelv és nemzeti érzés egységével. Ez az érzés fűzte össze a török, az erdélyi és az idegenben székelő királyi hatalomnak alávetett területek lakóit, s a szétszakadt ország minden rétegében ébren tartotta a politikai összetartozandóság eszméjét, mely kedvezőbb viszonyok közt lehetővé tette az államegység helyreállitását.
Ez időszak történetét egykorúak és közel egykorúak, előkelő szellemek, éles eszű, jeles tollú irók értékes munkákban örökitették meg. Eseményekről és emberekről nem csupán tájékozást, hanem kész véleményt, itéletet is hagytak reánk, melyek, a mennyiben ismertekké váltak, századokon át befolyásolták történetirásunkat s az utódok felfogását. Használtam a nagy értékű szellemi hagyatékot, mely e művekben ránk maradt, s kegyeletes elismerést érdemel. Ma azonban nem vagyunk többé kizárólag rájok utalva, mert maga a mult egész közvetlenségében nyilatkozik meg immár előttünk a föltárt levéltárak kincseiben, az egykorú történeti emlékek, a hivatalos és magán iratok végtelen tömegében. Magyar és külföldi szakférfiak a fontos és sokáig ismeretlen kútfő-anyagból rengeteg sokat bocsátottak közre, s kisebb tanulmányokban vagy önálló munkákban deritettek új világosságot e korszak szereplőire és müködésükre. Ez új anyag lehető felhasználásával készült a jelen munka, s magokból a legközvetlenebb kútfőkből, az okiratokból igyekszik elbeszélni ama nehéz idők történetét, melyeket a magyar nemzet a mohácsi csatától II. Mátyás trónralépteig átélt.
Zárókép.
Rajzolta Cserna Károly
