VII. FEJEZET. Fegyveres béketárgyalások. A váradi béke.
VII. FEJEZET.
Fegyveres béketárgyalások. A váradi béke.
Fegyveres béketárgyalások. A váradi béke.
János békés hajlamai. Ferdinánd követelései megnehezitik az egyesség létrejöttét. V. Károly közbelépése. A bécsi alkudozások. Thurzó Elek. Ferdinánd harczias tervei. Wese lundi érsek küldetése. A váradi tanácskozás. Kassa elfoglalása. Ferdinánd megtorló intézkedései. Fegyveres alkudozások. A körmöczbányai és váczi értekezletek. Spritzenstein konstantinápolyi küldetése. A szultán magatartása. Kazianer szlavóniai hadjárata. A gorjáni vereség. A lundi érsek ujabb küldetése. György barát és a béketárgyalások. A váradi béke. Jelentősége. János király politikájának fordulata. A békeszerződés, mint az önálló magyar király utolsó fellépése az európai politikában
A remények, melyeket Ferdinánd király a szultán támogatásába helyezett, füstbe mentek ugyan, de a lezajlott izgató események János királyra sem maradhattak mély benyomások nélkül. Megingatták a szultán barátságába s e barátság állandóságába vetett bizalmát. Önzetlen ez a barátság különben sem volt; a török folyton dúlta az ország széleit, másrészt azon hadai, melyek János királyt segiteni időnkint az ország belsejébe jöttek, itt úgy viselték magukat, mintha ellenséges földön lennének. János mindig csak kénytelenségből hivta be őket. Mikor pedig a Gritti-epizód a szultán adott szavának szentségét olyan gyanus világitásba helyezé, békés hajlamai ismét felülkerekedtek. De ha azt akarta, hogy politikája sikerre vezessen, mindinkább közelednie kellett a Ferdinánd elvi álláspontjához, mely az ország ketté osztásán nyugodott.
Ferdinánd királynak szintén sok oka volt a békére. Örökös betegsége, a pénzhiány most is sulyosan nehezedett reá. Serege csekély volt s a nemzetközi viszonyok mindinkább zavaros alakulatot vettek. V. Károly tunisi győzelme, mely Európaszerte, főleg Olaszországban a legnagyobb reményeket kelté – már azt sem tartották lehetetlennek, hogy a török kénytelen lesz a kereszténységet felvenni,* – nemcsak a szultánnal juttatta összeütközésbe hanem új franczia háború veszélyét idézte fel. Ez a háború 1536 tavaszán ki is tört s nemsokára a török és a franczia hajóraj a Közép-tengeren együtt működött. A császár benyomult Francziaországba, de döntő sikert nem birt kivivni. Augusztusban a porta és Ferdinánd közti fegyverszünet lejárt s a török Szlavóniában támadólag lépett föl. Ferdinánd Németországtól sem igen remélhetett segélyt, mert a császár tett ugyan némi engedményt a protestánsoknak, kik mindazáltal megújították a schmalkaldeni szövetséget. Ferdinánd utóbb (1538) ellenszövetséget kötött a katholikus fejedelmekkel, de magyarországi terveit ezek szintén nem akarták elősegiteni.
Nuntiaturber. I. 424.
Mindez őt is nagyon hajlandóvá tehette tehát a békére. Mihelyt azonban észrevette, hogy János király puhulni kezd, hogy Budán is felülkerekedett a béke vágya, egyszerre őt ragadta el a harczias hangulat s szivós kitartással folytatta kisérleteit ellenfele megbuktatására. Minél több engedményt tett János, ő annál többet követelt, s most ő nem akarta többé a ketté osztást, hanem János lemondását sürgette. A minduntalan megújuló béketárgyalások folyamán János annyira ment, hogy kész volt az eldöntést, a békeföltételek megállapitását Károly császárra bizni, kit követeivel fel is keresett. A császár azt óhajtotta, hogy János Budát adja át Ferdinándnak s fogadja örökösévé, ez meg ismerje el királynak s a megmaradt országrészt birtokában hagyja. A kibékülést Ferdinánd legidősebb fiának, a gyermek Miksa főherczegnek Budán leendő megkoronázása végképen megpecsételte volna. Eszméinek a császár III. Pál pápát is megnyerte. Ezt a pápát a magyar ügyek jobban érdekelték mint Németország dolgai* s már 1535 tavaszán küldött követet Jánoshoz, a mivel akkor Ferdinándot nagyon megharagitotta. 1536 tavaszán a Rómában időző császár óhajára meg egész ünnepélyesen készült külön követet küldeni Magyarországba, hogy ott a kiegyezést nyomatékosan elősegitse s azután az egyház nevében is szentesitse.
Ferdinánd római követének 1535-iki jelentései a tört. bizottság másolatai közt.
Követéül a június 9-iki consistoriumban Quignonius Ferencz bibornokot nevezte s útra indulását a hó végére tűzte ki. Károly császár sulyt fektetett a pápa beavatkozására, mert meg volt győződve, hogy János legalább alapul és általánosságban elfogadja a császár részéről ajánlott békeföltételeket s végleges hozzájárulását már is csak a pápai követ megérkeztétől teszi függővé. Mikor azonban a császár, ki személyes jelenlétével egészen a Habsburg-politika szolgálatába erőszakolta a curiát, az örök városból eltávozott, a szentszék magatartása is változni kezdett. Minél messzebbre távozott a császár Rómától, annál inkább foglalkozhatott a pápa a kitörő félben levő franczia-spanyol háborúval s annál kevésbbé tartotta saját érdekével megegyezőnek, hogy Jánosra a Ferdinánddal való béke érdekében nyomást gyakoroljon. Már augusztus 11-ikén fülmenté tehát Quignonius bibornokot a küldetés alól, mert, mint egy diplomata irja, a viszonyok János és Ferdinánd közt nem olyanok, hogy a pápának megengednék a legatus elküldését.*
A Nuntiaturber. I. bevezetése; e kötetben vannak a küldetésre vonatkozó okiratok.
Maga Ferdinánd sem óhajtotta a pápa beavatkozását, a császári bátyja által ajánlott alapon meg épen nem akart megbékülni.* Hivei közül kivált a főpapok szólaltak fel a leghevesebben a pápai beavatkozás ellen.* Három püspök és néhány főúr folyton háborúra ösztönzé Ferdinándot. „Ez rendes szokásuk a menekülteknek” – irja róluk a velenczei követ.* De az emigráns-politika Ferdinándnál természetesen csak annyiban talált visszhangra, amennyiben saját érzelmeivel megegyezett. Bizalmatlansága a curia iránt annyira ment, hogy az állandóan udvarában levő Vergerio nuntiusnak kijelentette, hogy még az ő részvételét sem óhajtja többé a tárgyalásokban.* E tárgyalások márcziusban Bécsben folytattattak. János királyt, ki hajlandó volt Miksa főherczeg koronázásába egyezni, Brodarics István, Verbőczy István és Frangepán Ferencz képviselték. E két utóbbi együtt érkezett s nagy fénynyel vonult be Bécsbe. A menetet 200 huszár teljes diszben nyitotta meg, azután nyolcz hatfogatú, biborszinű diszkocsi következett. Az elsőben Frangepán érsek ült két szerzetessel, a másikban Verbőczy, a többiekben a kiséret. Ferdinánd király igen szivélyesen érintkezett a követekkel, de csupán mint magánemberekkel. Nem is igen hajlott a békére s a tárgyalások csakhamar megakadtak. János követei Anna királyné közvetitését vették tehát igénybe. A királyné magyar földön született. Politikával nem szokott ugyan foglalkozni, de a legbensőbb szeretet fűzte férjéhez. Mint hitvesről és anyáról, házas életük tisztaságáról az egykorúak mindig az őszinte csodálat hangján szólanak. Kétségkivül a királyasszony is befolyásolhatta tehát férje politikai elhatározásait. Hozzá fordultak a magyar követek s Frangepán érsek a királyné szülőföldje szenvedéseit ecsetelve, könyes szemmel kérte föl, gyakorolja békitő befolyását férjére s tegye lehetővé, hogy a hosszú viszály kölcsönös engedménynyel egyenlittessék ki. A királyné legkegyesebben fogadta a tisztelgőket, de nem személyesen, hanem Thurzó Elek által, ki pedig kézzel-lábbal a béke meghiusitásán fáradozott, adta meg a választ. Ezt tisztán a politika, a János iránti engesztelhetetlenség sugallta. Azt mondotta, hogy Ferdinánd szintén óhajtja a békét, de abba, hogy János élethossziglan király maradjon, bele nem egyezhetik. Elégedjék meg tehát János a nádori vagy alkirályi méltósággal s megfelelő évdijjal.* E rideg álláspontnak újabb támaszt adott egy nagy török követség megjötte. Abból, hogy a szultán Ferdinándhoz követet küldött, azt a merész következtetést vonták, hogy megparancsolta Jánosnak, kössön minden áron békét ellenfelével. Nincs tehát immár választása, hanem kénytelen minden feltételt elfogadni s tulajdonképen kegyelemre megadni magát. Mindebben egy szemernyi igazság sem volt. János semmiféle utasitást nem kapott a portától s igy hideg vérrel mérlegelhette a bécsi ajánlatok előnyeit vagy hátrányait. Tanácsosaival, első sorban György baráttal értekezve, egyszerűen visszautasitotta a képtelen kivánságokat s legföllebb arra volt hajlandó, hogy a kezén maradt országrészért valami adót fizet Ferdinándnak.*
Károlyi Árpád, Adalék a nagyváradi béke s az 1536–38. évek történetéhez, 10–15. lap, hol a kérdés ismeretlen levéltári adatok alapján van megvilágositva.
Nuntiaturber. I. 338.
Vergerio január 12-iki jelentése a tört. bizottság másolatai közt.
Vergeno április 10-iki jelentése Nuntiaturber. I. 354.
A velenczei követ jelentései a tört. bizottság másolatai közt.
Legalább augusztus 11-ikén ezt irja a velenczei követ.
Anna királyné.
Scriwen E. metszete a Sir Montague Cholmeley birtokában levő, állitólag Holbeintól, másolc szerint Hans Baldungtól vagy Hans Brosamertől származó festmény után. Felirata: ANNA REGINA. 1530. s ez alatt a művész monogrammja: HB. Az Archaeologiai Értesitő reproductioja után
Ez a békekisérlet meghiusult tehát, s noha a fegyverszünet meghosszabbittatott, a bécsi udvar tovább szőtte harczias terveit. Sőt abban reménykedett, hogy a jövő évben Károly császár segélyével rámérheti az utolsó, a halálos csapást János király uralmára. Evégből érintkezésbe lépett Péter moldvai vajdával, s Ferdinánd küldöttei csakugyan szövetséget kötöttek vele, mely szerint Péter visszatér a magyar korona hűsége alá s megszakitja öszszeköttetéseit a szultánnal.* A szövetség azonban legfőkép János király ellen irányult. Másrészt Budának árulás útján való megszerzését kisérlették meg. Úgy látszik, Laszky, ki adott szava ellenére Ferdinánd szolgálatába lépett, penditette meg ez eszmét.* Később a szentbenedeki apát, azon ürügy alatt, hogy Ferdinándtól hoz leveleket, Budára érkezett s az őrség kapitányait titokban, nagy igéretekkel reá akarta venni, hogy a várat átadják. De az ármány kitudódott s az apát elfogatott.*
Az 1535 április 4-iki szerződés, melyet Reichersdorfer és Nagy Imre kötöttek a vajdával, valamint az ide vonatkozó okiratok a Hormuzaki-gyűjtemény II/I. kötetében.
A velenczei követ azt irja, hogy Laszky állitólag titokban Bécsben járt s arra ajánlkozott, hogy elfogja János királyt. Jelentése a tört. bizottság másolatai között.
Weinmeister bajor ügynök október 4-iki jelentése Quellen und Forschungen. IV.
Végre beköszöntött a tavasz, az az idő, mikor Ferdinánd császári bátyjának segélyével akarta Jánost tönkre tenni. De vérmes reményei ismét nem teljesültek. A császár háborúba keveredett a francziával és a törökkel s éppen neki állt érdekében, hogy Magyarországban béke legyen. Minthogy pedig János követeivel kereste föl, ő is követet küldött, kinek kezében a béketárgyalásokat összpontositotta. A császár követe papi ember, Wese János lundi érsek volt, ki azonban a Dániában levő érsekségnek csak czimét viselte. Onnan elűzetvén, Károly császár szolgálatába lépett s kitünő diplomata hirében állt. Eszes, de kissé türelmetlen, ideges ember volt, heves, lobbanékony vérmérséklettel, ki hamar megharagudott, de hamar ki is békült. Azokkal szemben, kik eddig a béketárgyalásokat a Habsburgok részéről vezették, minden esetre egy nagy előnynyel dicsekedett, amennyiben vagyonilag nem volt a kiegyezésben érdekelve. Nem kellett attól félnie, hogy a két király kibékülése anyagi viszonyait, magánérdekeit károsithatná. Elfogulatlanabbul szentelhette tehát magát feladatának s itélhette meg az embereket, kikkel alkudoznia kellett. Csakugyan nem volt meg benne az a sok balvélemény és elfogultság, mely főleg személyi okokból táplálkozva, – ezt az érsek ismételten hangsúlyozta – a bécsi udvar embereit s Ferdinánd magyar hiveit vezette s az eddigi alkudozásokat meghiusitotta. Magának is meg voltak a saját bogarai, mint mindenkinek, aki egy idegen állammal, ismeretlen viszonyokkal áll szemben. De őt mégis első sorban megbizójának politikai érdekei vezették s azért tőle több sikert lehetett várni, mint elődeitől, kik, minden jóakarat nélkül, nem a békét megkötni, hanem a béketárgyalások ürügye alatt az ellenfelet inkább ámitani, félrevezetni igyekeztek. A nehézségek, melyekbe küldetése ütközött, már Bécsben kezdődtek, hova 1536 április 30-ikán érkezett. Ferdinándnak nem tetszettek a békepontozatok, melyeket a császár azon hitben, hogy öcscse meghajlik akarata előtt, állapitott meg. De Ferdinánd kifogást emelt és sehogy sem akart beleegyezni, hogy Jánost királynak ismerje el. Az érsek neheztelve emlitette a makacsságot, melylyel Ferdinánd, noha Magyarországon folyton tért veszit, inkább a mostani állapotok fentartásához ragaszkodik, semhogy engedményeket tegyen. Ferdinánd a császárhoz fordult s a pontozatok módositását követelte, mi sok időveszteséget okozott s az érsek csak júniusban indulhatott Magyarországba.*
Nuntiusi jelentések. Nuntiaturber. I/I. 570. és köv.
V. Károly császár.
Behaim Bertalan rajza után készült egykorú fametszet. Aláirása: PROGENIES • DIVVM • QVINTVS • SIC • CAROLVS • ILLE | IMPERII • CAESAR • LVMINA • ET • ORA • TVLIT | AET(atis) • SVAE XXXI | ANN(o) • M.D. XXXI. A kép jobb sarkában a művész kezdőbetüi: B(artolomaeus) B(ehaim). A Grote czég reproductioja után
János király Váradon fogadta a császár követét nagy ünnepélyességgel, lekötelező előzékenységgel, de épen nem siettette küldetése elintézését. Az érsek türelmetlenkedett, panaszkodott, néha hevesen kifakadt János ellen, ki csakugyan húzta-halasztotta az eldöntést, mert a békekötés, mely nagy áldozatokat kivánt tőle, nem volt reá nézve többé oly sürgető, mint egy évvel azelőtt. Viszonya a szultánhoz, mióta ellensége, Ibrahim nagyvezér megöletett, mindinkább a régi kerékvágásba terelődött vissza. Habár nem a föltétlen bizalom alapján nyugodott többé, egyelőre elég kielégitő volt, mert a szultánt más ügyek és érdekek foglalkoztatták. Jánosnak nem volt tehát kényszeritő oka siettetni a békekötést, sőt inkább óvatosnak kellett lennie, hogy ujra föl ne ingerelje a törököt. Óvatosságát a türelmetlen Wese félreismerte; akadékoskodással vádolta, ámbár János nyiltan, őszintén beszélt vele, csakhogy a maga és országa érdekeinek megfelelő politikát követett. Nem habozott kijelenteni, hogy a békével magára haragitaná a portát, melynek támadása ellen Ferdinánd sikeres védelmet nyujtani nem képes. Csak a császár hiusithatná meg a török részről fenyegető veszedelmeket. A császár azonban örökösen a franczia királylyal veszekedik s igy nem segitheti a magyarokat. Legalább a franczia háború végét igyekezett tehát bevárni, hogy az akkor alakuló helyzethez képest hozza meg elhatározásait. E helyes álláspontról Wese érsek nem birta letériteni. Hasztalan ismétlé neki és tanácsosainak: végezzünk, mert Németországban van dolgom. György barát, kiről az érsek azt mondja, hogy ő a helyzet ura, nem a német, hanem a magyar érdekek szempontjából vitte a tárgyalásokat, melyek eredménytelenek maradtak,* noha a fegyverszünet ismét meghosszabbittatott.
A tárgyalások egész folyamatát behatóan ismerteti Károlyi Árpád, id. m. 20–28.
Ferdinánd hivei nem is bánkódtak volna ez eredményen, ha csakhamar egy váratlan esemény be nem következik. Már az őszszel hire járt s a hir Bécsbe is eljutott, hogy János hivei Kassa városát csellel vagy árulással hatalmukba akarják keriteni. Tudták tehát régóta, hogy forralnak valamit, de azért e kereskedelmi és katonai szempontból fölötte fontos város biztositására semmit sem tettek s Kassa deczember 4-ikén csakugyan a Jánospártiak kezébe került. János már tanult tehát ellenfeleitől, kik soha sem azért léptek vele megegyezésre, hogy az alkut megtartsák, hanem akkor és ott szegték meg a fegyverszünetet, mikor és hol azt jónak tartották. Ezúttal János követte példájokat s rátette kezét Kassára, melynek birtokában állása a felvidéken lényegesen megszilárdult.
Ferdinánd király nagyon megütközött a hitszegésen s Erdély elleni hatalmas támadással akart rá felelni.* Harczi kedvét nem mérsékelték Károly császár békitő szavai, ki folyton intette, fogadja el János feltételeit. Testvére tanácsai ellenére Ferdinánd, mihelyt a hadműveletekre alkalmas évszak beköszöntött, utasitotta magyarországi csapatainak fővezérét, Fels Lénárdot, ne törődjék az újabban megindult tárgyalásokkal, hanem folytassa a hadműveleteket.* Általában fegyverrel kezében akarta a tárgyalásokat folytatni s azon föltevésből indult ki, hogy meg kell Jánost félemliteni, különben nem lehet vele boldogulni. E politika sikerének azonban előföltétele az volt, hogy Ferdinánd megfelelő haderőt gyűjtsön magyar földön. Ijesztgetésekkel, erőtlen katonai tüntetésekkel Jánosra hatni nem lehetett, mert mióta a kincstartóságot György barátra ruházta, kincstára nem kongott többé az ürességtől, mint annak előtte. A barátban lelkiismeretes pénzügyminiszterre akadt, ki a közjövedelmeket nem harácsolta el s nem tűrte, hogy mások zsebre rakják. Jánosnak ez időben volt pénze, legalább olyan haderő tartására, mely Felset tétlenségre kényszeritse. Hasztalan ismételte tehát Ferdinánd a rendeletet, hogy előre kell nyomulni. Fels azt felelte, hogy csak azon esetre tehet valamit, ha megfelelő segélyt kap.* Különben is magyar hiveinek harczkedve nagyon leapadt s most ők ostromolták a királyt, vegye figyelembe az ország nyomorúságát, züllő belviszonyait* s kössön békét Jánossal. Maga az engesztelhetetlen Thurzó, addig a háború-párt feje, azt irta: „hazánk tönkre megy, ha semmi sem lesz a várt békéből”. De az udvarban egyelőre nem vették számba ezt a hangulatot s nem akarták a fegyvert pihentetni, mert azt tartották, hogy János serege nagyobb ugyan, mint Felsé, de csupa parasztból áll s keveset ér. Párhuzamosan akarták a béketárgyalásokkal a hadműveleteket folytatni.*
Károlyi Árpád, Okiratok és lev. a nagyváradi béke tört. Tört. Tár, 1878. 66.
1537 május 19-iki levele Károlyi Árpádnál, id. h. 725–6.
Károlyi, id. h.
Ezek igen élénk és részletes rajzát adja Károlyi, Adalék a nagyváradi béke történetéhez. 31–52.
Morone június 29-iki jelentése Prágából.
Wese lundi érsek 1538 február 21-ikén Ferdinándhoz intézett jelentésének töredéke.
Olvasása: Waradini die XXI februarii . . . XXVIII g(rati)am ill(ustrissi)mi domini Joachini mar… (e)t electoris, solvit o(mn)ia exolvenda … chulenburg ig(itu)r no(n) opus … … … ite subvenire, … … … Ma(iesta)t(is) … … … humillimus servus Jo(hannes) Lunden(sis). Az irat eredetije a bécsi állami levéltárban
Az értekezletek ezúttal Körmöczbányán tartattak, hová a lundi érsek azon utasitással érkezett, hogy minél többet követeljen s csak lépésről lépésre tegyen engedményt. A város, hol a tárgyalások folytak, maga is rosszul volt megválasztva, mert nagyon távol esett mindkét király udvarától, s ha valamelyik fél követének királyához kellett fordulnia, – ami minduntalan megesett – legalább három hétig eltartott, mig a válasz kezeihez jutott. János királyt kipróbált hive és diplomatája, Brodarics püspök képviselte; ez időben erősen békepárti, mint Frangepán érsek és Verbőczy István, de csak olyan békének hive, mely királyát nem veti prédául ellenfelének. A lundi azonban kezdettől fogva oly mederbe terelte a tárgyalásokat, hogy sikerre nem vezethettek. Nemcsak Kassa elfoglalása, a fegyverszünet sok más megsértése miatt emelt panaszt. Azt kivánta, adja vissza János az ellenpárt hiveitől elfoglalt javakat. Brodarics hajlandó volt rá, de azt az ellenkövetelést emelte, hogy Ferdinánd meg János király ősi, családi jószágait adja ki. Ezek fejében az érsek meg Erdélyt követelte. Egy másik követelése az volt, hogy csak Ferdinánd tarthasson országgyűlést és János arra is kötelezze magát, hogy idegen uralkodóval nem lép többé diplomatiai összeköttetésbe. Maga az érsek figyelmeztette Ferdinándot e kivánságok képtelenségére, de utasitásaiban benn levén, köteles volt azokat Brodaricscsal közölni. Ferdinánd nem igen segitette elő a nehézségek eloszlatását. Még mindig több reményt helyezett Fels Lénárd nagyon is kétes hadvezéri, mint az érsek diplomatiai tehetségeibe. Igy Körmöczbányán lomhán haladtak a tárgyalások, noha időközben János Frangepán Ferenczet is oda küldötte, kiről a lundi maga elismerte, hogy a békepárt egyik fő-fő embere. De Frangepán sem boldogult. János helyesen fogta fel Ferdinánd és követe törekvéseit, midőn azt mondotta, hogy „úgy látszik, az egész országból ki akar engem túrni”. Hogy a czéltalan alkudozásoknak véget vessen, egyszerre Váczra helyezte át az értekezlet székhelyét. Oda azonban a lundi nem akart elmenni s igy az alkudozások ismét megszakadtak.*
Mindezek igen bőven megvilágositvák Károlyinál. id. m. 65–83.
Minthogy Ferdinánd nem az alkudozásoktól, hanem a fegyvertől várta az eldöntést, a tárgyalások megszakitása sem igen búsitotta. Csakugyan a fegyver döntött a béke ügyében, csakhogy nem ott és nem oly módon, ahol és minőben Ferdinánd remélte. Ő Felsben bizott, ki azonban többre nem tudta vinni afféle apró sikereknél, melyek az eldöntésre befolyással nem voltak. Ép oly kevéssé valósultak a moldvai vajdába vetett remények, ki nemcsak a szövetség kötelezettségeit nem teljesitette, hanem a szultán kivánságához képest egyenesen János király mellé állott, kinek viszonya a portával ez időben kielégitően alakult.
Mikor Kassa elfoglalása miatt Ferdinánd a portán panaszt emelt, ott követéhez, Sprinzenstein Ferenczhez a szultán – legalább ez az adoma keringett a magyarok közt* – azt a kérdést intézte:
Károlyi, id. m. 94.
– Hol fekszik Kassa: Magyar- vagy Németországban?
– Magyarországban – felelt a követ.
– Úgy uradnak nincs mit panaszkodnia, – mondotta a szultán – mert ezt az országot én János gondjaira biztam.
De Sprinzenstein e kudarcz után sem szünt meg a portát János ellen ingerelni. Többek közt felvetette azt az eszmét, idézze a szultán Jánost Konstantinápolyba. De ez sem fogott. Ellenkezőleg, a szultán kijelentette, hogy János halála esetén a magyarok szabadon választhatnak királyukul akárkit, csak Ferdinándot nem. Mindazáltal Sprinzenstein, noha küldetése teljesen meddő maradt, azzal a benyomással tért haza, hogy János halála esetére a porta mégis csak elfogadná királyul Ferdinándot. Sőt abból, hogy a portán János király halálának eshetőségével foglalkoztak, azt a merész következtetést vonta, hogy esetleg méreggel akarják láb alól eltenni.*
Gévay III. I. 41.
Ferdinánd eképen a török politika ez időbeli irányáról teljes tévedésben volt. Pedig a szultán akkor éppen nem viselte magát kétszinűen, hanem teljes őszinteséggel beszélt. Ismételve kijelentette, hogy Magyarországot Jánosnak adta, hogy a Ferdinánddal kötött fegyverszünet csak az örökös tartományokra, nem pedig a magyar területre terjed ki; Ferdinándnak nincs tehát joga Magyarországba hadat küldeni s ha János ellen hadakozik, ő vele is hadakozik.
Feld Lénárd aláirása 1531 ápril 17-ikén kelt levelén.
Olvasása: Leonhard freih(err) zw Vells. Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában
Minthogy a szultán Károly császárral háborúban állt, magatartása Ferdinánd irányában más nem is lehetett. E magatartásból folytak azon örökös támadások, melyeket török részről a Ferdinánd kezén levő végek ellen Horvát- és Szlavónországban intéztek. A szultán megüzente a szlavón rendeknek, hogy békében hagyja őket, ha visszatérnek János hűségére. De nem tették, sőt ellenkezőleg, Ferdinánd lelkében fölébredt az az eszme, hogy Szlavóniában nagy műveletet indít, mely nemcsak e tartományt megvédje s a már török kézen levő várakat visszafoglalja, hanem az ott kivivandó fényes diadallal Jánost olyan békekötésre kényszeritse, melynek feltételeit maga szabja meg. Nagy buzgalommal látott merész terve valósitásához. Összes örökös országaiban gyűléseket tartott, melyek pénzben és katonában nagy ajánlatokat tettek.* Külföldön szintén segélyt igyekezett szerezni s bátorságát nagyban fokozta a pápa azon törekvése, hogy nemzetközi szövetséget alakitson a szultán ellen, ki Olaszországot is támadással fenyegette. Ferdinánd Szlavóniát szemelte ki a hadjárat szinhelyéül, hol nagy sereget gyűjtött, melynek vezérévé Kazianert nevezte ki. Azzal biztatta magát, hogy itt oly diadalt arat, mely az egész magyar kérdést s János sorsát végleg el fogja dönteni.* Reményei annyira elragadták, hogy biztosra vette, hogy Kazianer a végeket egész Nándor-Fejérvárig visszafoglalja, s ezzel az ő híre, neve, tekintélye is tetemesen meggyarapszik.* Szeptember elején 5000 nehéz, 7000 könnyű lovas és 12,000 gyalog gyülekezett Szlavóniában, hol csakugyan olyan hatalmas haderő jött össze, minőt Ferdinánd magyar földön addig egy vezér alatt sohasem tudott összpontositani. Hogy az események szinhelyéhez közelebb legyen, az udvar még a nyáron Prágából Bécsbe költözött át. A hadjárat biztatóan indult meg; a török nem mert csatába bocsátkozni, hanem visszavonult, s még a nagyon erős Szopját is üresen hagyta. E kedvező jelentések a király reményeit annyira feltüzelték, hogy már nem csupán Nándor-Fejérvár visszaszerzésére számitott, hanem Olaszország és a kereszténység megoltalmazójának tekintette magát s e czímen ismételve fordult segélyért a pápához s azzal biztatta, hogy most teljesen tönkre teheti a törököt.*
Huber (Gesch. Oesterr. IV. 58 ) felsorolja az egyes országok ajánlatait.
Morone augusztus 31-iki jelentése.
November 20-iki levelében maga irja ezt Máriának. Brüsszeli Okmtár. I. 385.
Morone szeptember 14.- és 25-iki jelentése.
Annál rettentőbb volt kiábrándulása. Kazianer (neve magyarositva egykorú emlékekben Kaczy János) elég jó kapitány volt ugyan, de mint a Felsek és Rogendorfok, minden hadvezéri tehetség nélkül. A fényes sereget, mely reá bizatott, nemcsak nem tudta felhasználni, hanem egyenesen mészárszékre vitte, s a veszedelemben gyáván, cserben hagyta. Hadaiban olaszok, németek, csehek, magyarok voltak. Ez utóbbiakat Pekry Lajos és Bakics Pál, a cseheket Schlick Albert vezette, míg az örökös tartományok csapatainak kapitányai Lodron, Ungnad és mások voltak. Kazianer szeptember havában kezdte meg a műveleteket, de csak lassan haladt előre, s igy a török elég időt nyert, hogy a közeli szandzsákokból erősitést kapjon. A sereg előnyomulását Eszék vára állitotta meg. Ezt a várat Szulejmán 1526-ban feldúlta, de csakhamar észrevette nagy katonai fontosságát. Már 1529-ben újra felépitette s nagyban megerősitette tehát, mert a hely nemcsak a Dráva és Száva közének védelme, hanem a Budára vezető országút szempontjából is fölötte fontos volt. Minthogy Kazianer elég időt engedett az őrségnek, az a várat jól védhető karba helyezte, eleséggel is megrakta s Boszniából 5000 főnyi erősbitést vont magához. Harczra készen várta tehát az ellenséget, mely viszont kimerült és csüggedni kezdett a hosszú útban, mely puszta, elhagyatott földön vezetett át, hol élelmezése a legnagyobb nehézséggel járt. Az időjárás szintén rosszra fordult; beálltak az őszi esőzések, az idegen, rosszul táplálkozó katonaság közt nagy volt a halandóság. Csak Eszék alatt vette észre Kazianer, hogy, noha nagyszámú a tüzérsége, ostromágyúról nem gondoskodott, s így rendszeres ostromnak a várat alá nem vetheti. Néhány napi tétlenség után elhatározta tehát a visszavonulást, melyet a feneketlen sár mód nélkül megnehezitett. A nagyszámú török had folyton sarkában járt és szakadatlanul üldözte a hátráló hadat. Egy izben Bakics Pál akarta az ellenséget feltartóztatni, de hasztalan, s a jeles vitéz maga is a harczmezőn maradt. A kimerült, eleségtől megfosztott, ellenségtől üldözött sereg október 9-én érkezett Gorjánba, Diakovár közelébe. Kazianer azt határozta, hogy katonái megmentésére feláldozza tüzérségét, szekereit s összes podgyászát, ellenben a csapatokkal az éj védelme alatt Valpóra igyekszik eljutni. Az volt a megállapodás, hogy a kitűzött időben maga adja meg a jelt a visszavonulásra. De Kazianer még a kitűzött idő előtt s a nélkül, hogy a jelt megadta vagy vezértársainak utasitást hagyott volna, megszökött s cserben hagyta seregét. Mikor ezt a török megrohanta, Lodron igyekezett az ellenállást szervezni. De hasztalan. Schlick és mások megfutottak s a kik ott maradtak, azok vitéz védelem után leölettek vagy elfogattak. A nagy armáda teljesen megsemmisült s óriási zsákmány jutott a török kezébe.
Bakics Pál aláirása 1532 július 26-ikán kelt levelén.
Olvasása: Pavlus Bakyth sup(re)mus | regie m(aiestatis) hussaronu(m) capitane(us) (e)t(cetera). Az irat eredetije az országos levéltárban
A vereség híre október 16-ikán terjedt el Bécsben, s a hivatalos körökben, valamint a lakosságban a legnagyobb elkeseredést kelté. Azt mondották, hogy a mohácsi csata óta nem érte ily csapás a kereszténységet* s különösen a tüzérség elvesztét fájlalták. A köznép meg a hadjárat gyászvitézeit átkozta.* Ferdinándnak a vereség benyomása alatt alaposan meg kellett tehát változtatnia magyar politikáját. Még öt nappal a gorjáni csata előtt, a biztos győzelem reményében, a magyar néphez kiáltványt intézett,* melyben hevesen megtámadta Jánost s kizárólag őt tette felelőssé a béketárgyalások meghiusultáért. Most azonban a helyzet hirtelen megváltozott s Ferdinánd ennek megfelelően épp oly hirtelen más hangon kezdett beszélni. A lundi érseket ismét Magyarországba küldé, még pedig, mint Károly császárnak irta, „teljes hatalommal” a béke megkötésére, melyet immár kész elfogadni, „kerüljön bármibe.” Az érsek november közepén csakugyan a felvidékre érkezett s egyenesen György baráthoz fordult, kit az előbbi alkudozásokban, noha ismerte befolyását s a barát biztositotta békés hajlamairól, lehetőleg mellőzni igyekezett. Az érsek mellett Laszky is részt vett a tárgyalásokban, ámbár hivatalos megbizása nem volt. De egyrészt eszével és tapasztalataival, másrészt a Jánospárti urakhoz, főleg Perényi Péterhez való szivélyes viszonyával nagyban előmozditotta a béke ügyét. Leleményességével, sima modorával sok olyan akadályt elháritott, melyekben a heves, türelmetlen érsek aligha meg nem botlott volna. Ismerte a viszonyokat, tudta, hogy a baráttól függ minden, s őt igyekezett a kibékülésnek megnyerni. Ez könnyebben ment, mint ahogy gondolta, még pedig afféle kétes eszközök alkalmazása nélkül, melyek más hatalmasak megnyerésénél szerepeltek. A barát maga is békét akart, nem azért, mintha a háborútól félt volna, mert azt mondotta Laszkynak, hogy azzal a csip-csup hadviseléssel, minőt Ferdinánd folytatni képes, száz esztendeig sem foglalhatja el az országot. A békét a barát a magyar nemzet belső nyugalma és megmaradása érdekében kivánta s oly módon képzelte megkötendőnek, hogy János fiává fogadja Ferdinándot, ki, mivel nem lehet folyton az országban, ennek kormányzatát életfogytiglan Jánosnak engedi át.* Ez alapon a kiegyezés nemcsak a két király méltóságának, az államegység követelményeinek, a kimerült, megfogyott nép szükségleteinek megfelelt volna. Lehetővé tette volna azt is, hogy János a törökkel szemben, ha nem épen kihivó, de mindenesetre önállóbb, a nemzeti érdekeknek inkább megfelelő politikát követhessen.
Morone október 16-iki jelentése.
Bécsben a templomok ajtaira a következő gúnyos vers volt kifüggesztve: „Kazianer, Ungnad und Schlick Die möchten hangen an einem Strick.” Dimitz, Gesch. Krains, I. 161.
Az ismeretlen iratot említi Károlyi, id. m. 98.
Károlyi, id. m. 109.
Magának a barát nem kivánt semmit, csak tisztességet, erkölcsi elismerést. Kimondotta, hogy neki se pénz, se jószág, se püspöki süveg nem kell. „De habár barát vagyok, embernek is megmaradtam.” Fájt neki a mellőzés és lenézés, melyet Ferdinánd és emberei részéről kezdettől fogva tapasztalt. Csupán egyéniségének elismerését kivánta tehát, s ezt férfias őszinteséggel mondta meg a lundinak.* Nyilatkozatait az udvar ismét alaposan félreértette; önzést, hiuságot, nagyravágyást látott bennük, s Ferdinánd biztosra vette, hogy valami „zsiros magyar püspökséggel” a barátot is lekenyerezheti. Ez a félreismerés a későbbi időkben sok szerencsétlenség kútfeje lett, de egyelőre már azért sem okozott bajt, mert a barát, mint egész köztevékenységében, akképen most a béketárgyalásokban sem óhajtott előtérbe tolakodni. Azt ajánlotta Laszkynak, menjen a lundi Váradra, ott „bezárjuk János királylyal egy szobába, végezzenek ketten egymás között.”* De az érsek nem egykönnyen követte a tanácsot, hanem Kassa környékén alkudozott, miközben deczember havára huszonnyolcz napi fegyverszünet létesült. Maga a béke ügye azonban még mindig csak csigalépésben haladt előre. Ferdinánd azt mondotta ugyan, hogy minden áron kész megegyezni, de az utasitások, melyeket a lundinak adott, ez állitással nem voltak összhangban. Kassát és Pestet követelte, az országgyűlés tartására s János külügyi viszonyaira vonatkozólag megujitotta régi kivánságait s új, elfogadhatatlan igényeket is emelt. Ehhez járult, hogy az érsek, elkeseredve az ismételt kudarczon, melyet vallott, ezúttal még ridegebb, még idegesebb volt, mint máskor, s egészen az aprólékosságok útvesztőjébe tévedt. Mindazáltal január végeig új fegyverszünet létesült, mely esetleg márczius végeig ki volt terjeszthető. Erre Sáros-Patakról, hol a tárgyalások deczemberben folytak, az érsek is Váradra utazott. Itt új, nagy nehézségek merültek föl, melyeket Ferdinánd nem igen igyekezett előzékenységével eloszlatni, János meg habozott, ingadozott. Végre azonban 1538 február 24-ikén aláirta a békeszerződést, melyre külön esküt tett, míg Ferdinánd Boroszlóban június 10-ikén szentesitette.
Károlyi közleménye Tört. Tár, 1878. 780–87.
Károlyi, Adalék a nagyváradi béke történetéhez. 110.
A váradi béke* elvileg fentartotta a magyar állam egységét, tényleg azonban arra az időre, a mig János király él, jogi alapra fektette a kettéoszlást, midőn kimondotta, hogy mindegyik király teljes felségjoggal birja és tartja meg azt az országrészt, mely hatalmában van. Az egyesség tehát a tényleges birtokállomány alapján köttetett, de akképpen, hogy János király halála után, még ha törvényes örökösei maradnak is, az egész ország osztatlanúl Ferdinándra és örököseire száll. Ha ellenben Ferdinánd királynak vagy Károly császárnak magva szakad, a Zápolyaiak örökösödési joga újra feléled, s az ország szabadon csak akkor választhat királyt, ha a Zápolyaiak fiágban szintén kihalnak. Ha János királynak fia születik, ez szepesi herczeg czímmel* megkapja a Zápolyaiak összes családi javait, s Ferdinánd valamelyik leányát adja hozzá feleségül. A mi a tényleges birtokállományt illeti, a szerződés elrendelte, hogy a két király területének határait a két fél nyolcz megbizottja állapitsa meg, kik csak született magyarok lehetnek. János lemondott Horvát-Szlavónországról, Ferdinánd pedig Erdélyről, egy külön okiratban pedig János a cseh korona melléktartományaira irányuló jogait is Ferdinándra ruházta. A két király állandó és örök békét, szövetséget, barátságot, igaz és őszinte testvériséget fogadott s kötelezettséget vállalt, hogy az országot kül- és belső ellenség ellen közösen és teljes erejével fogja megvédeni. Intézkedések tétettek a belső nyugalom, a közbiztonság, a kereskedelmi forgalom fenntartásra, a foglyok kölcsönös szabadon bocsátására, s határozatba ment, hogy az államegység szilárditására, az egység jelképeül a két Magyarországnak csak egy nádora legyen, kit a két ország rendei közös akarattal választanak. Károly császár és Ferdinánd király János királyt nemcsak elismerték törvényesen uralkodó királynak, hanem testvérökül fogadták.
Brüsszeli Okmtár, II. 3–17. Utjesenovics: Card. Martinuzzi. 2–15.
A szepesi herczegség alapitására vonatkozó oklevelet Károly császár Toledoban 1538 november 22-ikén adta ki.
Midőn János király a váradi békét aláirta, politikája ismét gyökeres fordulatot tett. Szakitott a tizenegy év óta követett iránynyal, a török barátsággal, mely nem birta neki megszerezni az egész országot. E helyett mindinkább föléje kerekedett s szövetséges rangjáról a hűbéres helytartó szinvonalára sülyesztette le. Mindazáltal érezte, hogy mielőtt a törökkel szakit, új szövetségese jóakaratát a gyakorlatban kell kipróbálnia. Sehogysem akarta tehát a szakitást siettetni, s a porta haragját magára és országára ingerelni, minthogy a nyugoti bonyodalmak miatt Károly császártól egyelőre nem várhatott segélyt. Sürgetésére az a megállapodás létesült, hogy a békekötés titokban tartassék, s csak akkor hozassék nyilvánosságra, ha Károly császár elérkezettnek találja az alkalmas időpontot. Addig azonban mindkét fél csupán azt hirdesse, hogy egy évi fegyverszünet köttetett. A békével egyidőben csakugyan külön fegyverszünet* is létesült, mely a békeokmánynak nem államjogi, hanem a belső nyugalomra s a határrendezésre vonatkozó intézkedéseit tartalmazza s mely a szultánnal is közöltetett, mert az egyszerű fegyverszünet ellen őneki sem volt kifogása.
Károlyi, id. m. 125–26.
)
A nagyváradi békekötés záradéka.
Az 1538 február 25-ikén kelt okirat eredetije a bécsi állami levéltárban. Szövegét átirta és forditotta Horváth Sándor
)
A váradi béke egyik legnevezetesebb eredménye annak a fejlődésnek, melyet a magyar állam élete a mohácsi csata óta vett. Midőn György barát a béke megkötését ajánlotta, midőn János király a békét aláirta, tudatában voltak a súlyos áldozatoknak, melyekkel ez elhatározást meg kell fizetniök. János lemondott a jövőről, lemondott arról a lehetőségről, hogy, ha megnősül, mire ez időben végleg eltökélte magát, esetleg születendő fia örökölhesse koronáját. Utódait maga zárta ki a trón fényköréből, a királyi méltóság diszéből, melylyel nemzete fölékesitette. Tette ezt nem épen kénytelenségből, hanem abban a meggyőződésben, hogy hazája, nemzete életérdekei kivánják ez áldozatát. Az önálló nemzeti királyság életerejét is kimeritették a tizenkét éves polgárháború s a török pusztitásai. János király oda törekedett tehát, hogy a míg él, legalább a belső béke, halála után meg az államegység visszaálljon, még pedig olyan király alatt, a kinek családi hatalma kilátást nyujt, hogy az egyesitett országot meg birja oltalmazni. Ha a váradi béke annak idején végrehajtatik, ezt a czélját valószinűleg elérte volna. Végrehajtását azonban János király életében kellett előkésziteni, és pedig Ferdinándnak még inkább, mint Jánosnak. Azonban ezt, sajnos, mindkét fél egyaránt elmulasztotta, s a következő két esztendő eseményei mind hozzá járultak, hogy a váradi békeoklevél holt betű maradjon s a kisérlet, hogy az államegység a két király megegyezésével állittassék helyre, meghiusuljon. De habár valódi czélját a váradi béke nem érte el, e kor történetének egyik kimagasló mozzanata az, mert a váradi békeszerződésben – mint egyik jelesünk mondja* – „Magyarország s az önálló magyar király Zápolyai személyében utoljára lép föl egy európai ügy végrehajtásánál.”
U. ott. 5.
