VIII. FEJEZET. János király nősülése és halála.
VIII. FEJEZET.
János király nősülése és halála.
János király nősülése és halála.
A váradi béke végrehajtásának föltételei. Európai szövetség a török ellen. A háboru terve dugába dől. A váradi béke nyilvánosságra jön. A hir hatása Konstantinápolyban. Szulejmán Magyarország elfoglalására készül. Ferdinánd és János közös készületei a védelemre. Szulejmán tervei. Erdély védelme. A szultán késedelme. A moldvai török hadjárat. Moldva meghóditásának jelentősége. János házassága Izabellával, Zsigmond lengyel király leányával. Feszült viszony a két király között. Ferdinánd mulasztásai a váradi béke végrehajtása körül. A püspöki kinevezések kérdése. Ferdinánd a békét hivatalosan közölni akarja a szultánnal. E szándék kivitelének nehézségei. A török támadás veszedelme. János engesztelési kisérletei a szultán irányában. A magyar főurak álláspontja a béke kihirdetésének kérdésében. Frangepán Ferencz érsek. Ferdinánd követei Budán. Hamis hirek Jánosról. Laszky konstantinápolyi küldetése. Maylád és Balassa lázadása. A marosvásárhelyi gyűlés. János király a lázadás leverésére indul. A tordai gyűlés. A főbb pártosok meghódolása. Izabella fiut szül. János király halála. Jellemzése
A váradi béke a nemzet egységi törekvéseinek végső hajtása, gyönge palánta volt, mely odaadó ápolásra szorult, hogy meggyökerezzék s kellő életerőt nyerjen. A barát még a tárgyalások folyamán említé, hogy az ige csupán a föltétlen barátság és testvéri érzés légkörében ölthet testet s a legtökéletesebb egyetértés nélkül minden szerződés irott malaszt marad. Csakhogy az az érzés, melyet a szerződés föltételezett, hiányzott a szivekből. Az után a kegyetlen, semmiféle eszköztől vissza nem riadó küzdelem után, mely a két király közt tizenkét esztendőnél tovább folyt, hogyan fejlődhetett volna közöttük bizalom és barátság, hogyan közeledhettek volna egymáshoz lélekben is? És hogyan foghattak volna kezet hiveik, kik egymással a leggyűlöletesebb harczban állottak, egymás jószágaira áhitoztak, azok egy részét tényleg el is foglalták? De nem egyedül egyéni érzelmek állták útját a váradi béke végrehajtásának. Még fontosabbak voltak azon politikai akadályok, melyek csakhamar fölmerültek. Abban, hogy Ferdinánd maga megvédhetné akár most, akár a közelebbi években a szultán ellen Magyarországot, akkor már senki sem bizott. A közvélemény mindkét Magyarországban tudta, hogy Ferdinánd saját csekély pénzügyi és katonai segélyforrásaival e feladatot megoldani nem képes. Nem Ferdinánd királytól, hanem bátyjától, Károly császártól várták tehát a török veszedelem elháritását s e várakozásban köttetett meg a váradi béke, melyet György barát azért ajánlott elfogadásra, ura pedig azért irt alá, mert a lundi a császár nagy arányú segélyét igérte Magyarországnak.
A császári politika ez időben, midőn a nyugaton a nemzetközi viszonyok kedvezőbb alakulatot öltöttek, egész komolyan kezdett is a török ellen inditandó nagy háború tervével foglalkozni. A franczia-spanyol háború véget ért, a pápa Velenczével tényleg török-ellenes szövetséget kötött, melyhez Károly és Ferdinánd csatlakoztak, sőt Ferencz franczia király szintén megigérte a vállalat támogatását,* ámbár a szultánnal nyiltan szakitani nem akart. Eleinte a nyugati hatalmak azt tervezték, hogy Konstantinápolyt haladéktalanul megtámadják. De tavaszszal nehézségek merültek föl, s a pápa, noha attól kellett tartania, hogy Velencze külön békét köt a portával, inkább Anglia vagy a lutheránusok elleni harczra biztatta a császárt.* Károly azonban folytatta készülődéseit s felhivta Ferdinándot is, hogy sereget gyűjtsön. De május 1-én meghalt a császárné s e csapás teljesen lesujtotta Károlyt. Hetekre kolostorba huzódott s már akkor emlité, hogy leköszön s vissza vonul a világtól. Másrészt a gazdag és hatalmas Gent városában s Németalföld más részeiben lázadás tört ki, úgy hogy attól lehetett tartani, hogy a Habsburgok elvesztik hatalmuk egyik legfőbb kútfejét, a kincses Németalföldet. A császár ellenségei Németországban is mindinkább szervezkedtek, gyarapodtak s Észak-Németország ezekben az években (1539–40) nyerte csaknem kizárólag protestáns jellegét.* Mindez bénitólag hatott a császári politikára, mely a török elleni nagy európai hadjárat tervét csakhamar elejtette. Velencze már 1539-ben előbb fegyverszünetet, azután békét kötött a szultánnal, s minthogy utóbb Károly és a francziák közt megint megromlott a viszony, még arra sem volt többé remény, hogy a császár, ha már nem áll a hadjárat élére, legalább kellő erővel fogja Ferdinándot török támadás esetén segithetni.
Mocenigo 1538 október 22-iki jelentése. Venet. Dep. I. 220–22.
Mocenego 1539 márczius 12-iki jelentése u. ott. 297.
Egelhaaf, id. m. II. 361.
III. Pál pápa.
Agostino de Musi metszete. Aláirása: PAVLVS • III • PONT(ifex) • MAX(imus) • M • D • XXXV • A Grote czég reproductioja után
Ez azonban a váradi béke végrehajtásának legfőbb alapföltételét is halomra dönté. Ferdinánd király újra magára maradt s csekély erejével nem nyujthatott védelmet ama veszélyek ellen, melyeket a váradi béke végrehajtása Magyarországra felidézhetett. Még Ferdinánd sem kételkedhetett benne, hogy Szulejmán arra az egyezségre, melyet János az ő tudta nélkül, az ő tilalma ellen kötött, hadüzenettel fog felelni. Mihelyt tehát Károly császár kardjára számitani nem lehetett, ha az országot romlásba sodorni nem akarták, mindkét királynak életérdeke sugalta, hogy a szultánt ne ingerelje s kibékülésük titkát a portával szemben föltétlenül megőrizze. János király azzal a kikötéssel is irta alá a szerződést, hogy titokban marad mindaddig, mig a szerződő felek európai segélylyel olyan hadat nem állithatnak talpra, mely a szultán netaláni támadását meg tudja hiusitani. Károly császárra, kitől a segitséget, az európai támogatást várta, bizta tehát annak a pillanatnak a meghatározását, melyben a váradi béke nyilvánosságra hozható. Föl sem tehette a császárról, hogy közzé akarná tenni a békét mindaddig, mig hatalmas hadsereg élén Magyarországban nem áll. De a császár a jogot, melyet a váradi békében nyert, Ferdinándra ruházta át. Mikor pedig János arra kérte, jőjjön Magyarországba s innen inditsa meg tervezett hadjáratát, azt felelte neki, hogy Magyarországot Ferdinánd is eléggé megvédi.* Alig hogy a béke létrejött tehát, épen az, a kinek segitségére számitva, irta alá János a szerződést, egyszerűen cserben hagyta s sorsát arra bizta, a ki nemcsak versenytársa, hanem engesztelhetetlen ellensége volt. Az maradt a béke után is. Ferdinánd nyilvánosan nem nevezte ugyan többé parvenunek, bitorlónak, rablónak Jánost, de lelkében tovább is annak tartotta. Ennek megfelelően János király és hivei sem helyeztek valami erős bizalmat új szövetségesükbe s igy mindjárt kezdettől mindkét félben egyaránt meglankadt a buzgalom azon előkészületek megtétele körül, melyektől a váradi béke végrehajtása függött. E béke, bármint leplezték, még az országban sem maradhatott soká titokban. Onnan meg hire eljutott Konstantinápolyba s a szultánt ismét tettre sarkalta. A török politika végre elérkezettnek látta az időt, hogy meghóditsa Magyarországot. Azok az akadályok, melyek 1526-ban terve kivitelét gátolták, időközben mindinkább eltüntek. A szultán immár alaposan ismerte a magyar viszonyokat; nem is állt többé szemben vele az egységes magyar állam, melyre még, habár csak „elhaló fényképen a Hunyadyak dicsőségének egy sugara szállott”. Ketté volt tépve az ország s Buda sem esett többé oly távol az ozmán birodalomtól, mint tizenkét évvel azelőtt, mert a török ezt az időt folytonos terjeszkedésre, előnyomulásra használta. A határszéleken erősen megvetette lábát, az ország belsejét, déli vidékeit pedig elpusztitotta, úgy, hogy itt ellenállással nem találkozhatott. Nyitva állt előtte vizen és szárazon az út Budáig. Már 1536-ban attól féltek, hogy a török elfoglalja Budát s szandzsáksággá alakitja.* A váradi béke után még határozottabban emlegették, hogy a török tényleg már szandzsákságokra osztotta az országot, hogy Erdélyt akarja megszállani s onnan tavaszszal Temesvárt és Budát, sőt esetleg Bécset vivja meg. Annyi bizonyos, hogy a portán érett gyümölcsnek tartották ez időben Magyarországot s megtették az előkészületeket, hogy hatalmukba keritsék. Ehhez az ürügyet a váradi béke adta meg,* melyről a porta, ha nem is minden részletében, de általánosságban hamar értesült.
Mocenigo 1538 október 31-iki jelentése Venet. Dep. I. 226.
Thurzó szeptember 4–21-iki levelei Gévaynál.
A barát a török készülődések hirére augusztus 16-ikán azt irja a lengyel királynak, hogy mindezt a váradi béke okozta. Theiner, Mon. Hung. I. 643.
A török készülődések hire élénk mozgalmat keltett az országban. Érezték, hogy közeledik a nagy próba, mely a lét vagy nemlét kérdésében fog dönteni. A népet harczias hangulat fogta el, mely áthatott az uralkodókra, kikben a közös veszély mégis csak fölébreszté érdekeik azonosságának tudatát. Ferdinánd attól félt, hogy János, ha kellő támogatást nem nyer, ismét megegyezik a törökkel. Fűhöz-fához fordult tehát pénzért, s némely német kolostorok ingatlanait akarta a háború czéljaira eladni. De, noha „nemcsak pénzben, hanem tekintélyben is szegény volt”,* még sem vonta ki magát egészen azon kötelezettségek alól, melyekkel a váradi béke a közös védelem terén terhelte. Intézkedett, hogy Pozsonyban és Komáromban hadi hajók épüljenek s megfelelő naszádos flotta álljon rendelkezésre. Laszkyt,* ki ekkor azzal dicsekedett, hogy visszanyerte János bizalmát, János királyhoz küldötte, hogy együtt intézzék a török elleni készülődéseket. Ezek a barát erélyes kezében összpontosultak, a ki erősitgette Budát, gyűjtötte a hadat, segitséget kért – természetesen ezúttal is hasztalan – Zsigmond lengyel királytól s azt hirdette, hogy a magyarok, ha a külföld cserben nem hagyja őket, 150,000 embert fognak talpra állitani. Jánosnak csakugyan valami 30,000 lovasa volt s Laszky utján 5000 főnyi gyaloghadat kért Ferdinándtól, az erdélyi várak védelmére. A király számitott Ferdinánd támogatására, s noha többfelől ajánlották neki, kössön békét a törökkel, semmi áron sem akart a váradi béke alapjáról letérni.
A nuntius ápril 27-iki jelentése. Nuntiaturber. I.
Jelentése a Hormuzaki-gyüjtemény II/I. kötetében.
A nagyszebeni városháza.
Rajzolta Cserna Károly
Eleinte senki sem tudta, hogy a török támadásnak mi lesz legelső, közvetlen czélja. A tavaszszal, midőn a török Dubicza várát, az Unna közelében, árulással megvette, hire járt, hogy Szulejmán Szlavóniába nyomúl s Zágráb vagy Pettau felé Friaulba és Olaszországba akar törni.* Másrészt meg azt jelentették, hogy a Száván már kész a hid, Eszéknél pedig most akarják verni, hogy a szultán átkeljen rajta s hadai egy részét Boszniában és Dalmácziában hagyva, a fősereggel Buda ellen nyomuljon, mert pünkösdre ott akar lenni, hogy a keresztényeket készületlenül találja.* Mindinkább kitünt azonban, hogy a szultán ezúttal nem a délnyugati, hanem a délkeleti részek ellen tervezi a támadást. Első sorban Erdély látszott fenyegetve s ennek védelmére irányult János és a barát főtörekvése. Ott összpontosittattak a hadak, melyek fővezére a barát volt* s oda ment Laszky is Ferdinánd csekély segédcsapataival, 1000 spanyol és 1000 német gyaloggal. Az ojtozi szorost megerősitették, Brassóba és Szebenbe nagy őrséget vetettek s a mezei hadat akként helyezték el, hogy gyorsan a törökre vethesse magát, bármely ponton akarna benyomulni.
Kazianer május 28-iki levele Gózdanszkóból. Starine, XVIII. 155.
Nuntiaturber. II. 279.
Verancsics Összes munkái, I., hol az 1538 július–szeptemberi események igen élénken és részletesen leirvák.
A támadás azonban ezúttal elmaradt. A szultán a hadjárat meginditásával ismét elkésett s ezzel elég időt engedett a magyaroknak, hogy az ellenállást szervezzék. Mikor elindult, már tudta, hogy Erdélyben hatalmas sereg várja. Nem oda, hanem Moldvába ment tehát, melynek vajdája, Rares Péter elpártolt tőle. János király eleinte meg akarta segiteni a vajdát, de erre az a had, melyet össze birt gyűjteni, nem volt elegendő. Erdély természetalkotta védműveiben e sereg kétségkivül megfelelt volna feladatának s elzárta volna az országot a töröktől. De támadó föllépése csak úgy lett volna alkalmas, ha Ferdinánd, mint igérte, nagyobb idegen zsoldoshaddal szaporitja. Ez azonban nem történt; János király kizárólag saját területe védelmére szoritkozott tehát és nem segithette Péter vajdát, kit a török csakhamar megvert és elűzött.* Ezzel az 1538-iki hadjárat véget is ért, a szultán haza sietett, János pedig elbocsátotta seregét.
Erre nézve sok új részlet Hormuzakinál, II/I. Mikor Ferdinánd Rares sorsáról értesült, még ő tett szemrehányást Jánosnak, hogy a vajdát nem segitette; azt irja hogy, ha János előbb értesiti a veszélyről, nagyobb hadat küldött volna. Szeptember 13-ki levelét Közli Károlyi: Tört. Tár, 1878.
A szultán ezúttal nem valósitotta ugyan Magyarország ellen irányuló szándékait, de nem is ejtette el azokat. Tudta, hogy Moldvának minő roppant katonai jelentősége van Erdély és egész Magyarország birtoka szempontjából. Első sorban Moldvában szilárditotta meg tehát uralmát, mert ezzel is szorosabbra fűzte azt a vasövet, melyet a török birodalom délen és keleten Magyarország körűl font.* Hadjárata magyar terveinek szempontjából sem volt tehát meddő. Erdélyről azonban a közvetlen veszedelem szerencsésen elvonult, sőt János király felhasználta az alkalmat, hogy a bukott moldvai vajdától visszavegye Csicsót, Küküllővárt és uradalmát, melyek nagy területe már csaknem Moldvába kebeleztetett.
Moldva meghóditásának nagy jelentőségét a nuntius november 22-iki jelentésében igen alaposan kifejti. Nuntiaturber. III. 264–6a.
A lezajlott komoly események teljesen igazolták János ama felfogását, hogy a szultánt ingerelni nem szabad, mert a két király egyesült ereje sem elég arra, hogy vele sikerrel szembe szállhasson. János király ismét megkisérlé tehát helyreállitani a megszakadt jó viszonyt a szultánnal. Ezt azért is tette, mert épen ez időben igyekezett régi szándékát, hogy megnősüljön, valósitani s már ez okból is kivánnia kellett hogy veszedelmes török szomszédja békén maradjon. Már 1531 óta fölmerült, a terv, hogy János nőül vegye Zsigmond lengyel király és neje, Bona királyné akkor egészen gyermek leányát, az 1519-ben született Izabella herczegnőt. A szülők azonban attól tették függővé beleegyezésüket, hogy János megbéküljön Ferdinánddal s kieszközölje, hogy ellenfele is királynak ismerje el. Ez végre a váradi békében megtörtént. A mint tehát a török veszedelem elvonult, kanczellárja, Verbőczy István, Brodarics István váczi püspökkel és Perényi Péterrel megjelent a lengyel udvarnál, hol 1539 január 29-ikén ment végbe János és Izabella eljegyzése. A királyi ara megnyerő szép leány volt s alapos nevelésben részesült; jól beszélt lengyelül, olaszul, latinul s valamit tudott németül is.* Itthon fényes előkészületek tétettek fogadására, az esküvőre s a koronázásra. János február 9-ikére hivta meg vendégeit, de az ara pár nappal megkésett. Ferdinánd király Salm grófot küldte követéül, ki 60 főnyi kisérettel érkezett meg. Eleinte nehézségek merültek föl, mert török követ is volt jelen, kivel Salm nem akart együtt lenni. De Ferdinánd helyesebben fogta fel a dolgot s utasitotta követét, vegyen részt az ünnepélyekben. A bajor herczegek s a brandenburgi választó szintén küldtek követet. Székes-Fejérvárt az ifjú menyasszony ünnepélyesen Magyarország királynéjává koronáztatott.* Az esküvő márczius 2-ikán ment végbe, mire a vendégek egy része még aznap visszatért Budára, de az új házaspár a koronázó városban töltötte az éjszakát.* A tulajdonképeni lakodalmi mulatságok, noha a bőjt miatt húsételtől tartózkodtak, csak azután következtek Buda várában.
Igy irja le a bajor Winzerer Gáspár, ki az esküvő után pár héttel, husvétkor tisztelgett nála. Quellen u. Forschungen. IV. 516.
Bergmann (I. 253.) a koronázást egykorú hivatalos iratok nyomán február 16-ikára, a pápai nuntius (február 25-iki jelentés) február 22-ikére, mások meg február 23-ikára teszik. Ez utóbbi azonban minden esetre téves, mert e napon már Salm nem volt Fejérvárt.
Mint Ferdinánd Aleander pápai követnek beszélte, a házasság az esküvő utáni éjjel consummáltatott, s a királyi pár csak azután tért vissza Budára, hol az idegen követeket megvendégelte, utóbb pedig búcsúkihallgatáson fogadta. Minthogy a lakodalom a bőjt idejére esett, a lakomákon csupa bőjti ételt, főleg halat ettek. Nuntiaturber. IV. 350.
Ismét királyasszony ült tehát Hunyadi Mátyás fényes palotájában. A királyi párnak azonban már mézes heteit sokféle kellemetlenség zavarta. A váradi béke elég világosan szabályozta ugyan János elhunyta esetére özvegyének és árváinak sorsát, s az a körülmény, hogy Jánosnak esetleg gyermekei maradnak, nem állta útját Ferdinánd trónörökösödésének. Mindazáltal hívei körében aggodalmak ébredtek s előre látták, hogy János házassága sok baj és bonyodalom kútfeje lesz. Attól tartottak, hogy ha Jánosnak gyermeke marad, a németellenes párt, melynek a magyarok közt még mindig sok hive volt, e gyermeket használja fel arra, hogy Ferdinándot a váradi békében biztositott örökjogától elüsse.*
Aleander ismételve foglalkozik 1539-ben ezen eshetőséggel.
E házasság óta még inkább megbomlott tehát a két király viszonya s az a kevés bizalom is tünedezni kezdett, melyet a mult évi közös veszély és együttműködés természetszerűen alkotott közöttük. Csakugyan mindegyik félnek volt oka a bizalmatlanságra. A szepesi herczegség alakitására vonatkozó rendelet kiadatott ugyan, de értéktelen papiros maradt. Ama jószágokat, melyekből a herczegségnek állania kellett, Ferdinánd régen szétosztotta hivei közt. Most vissza kellett volna azokat váltania, de nem volt pénze, másrészt meg jelenlegi birtokosaik a jószágokat ingyen kiadni nem akarták. Igy János király még azt sem remélhette, hogy születendő gyermeke megnyeri az örökséget, melyet neki a béke-szerződés biztosit. Ismételve sürgette az ügy rendezését s némely ősi jószágának visszaadását.* De Ferdinánd nemcsak ez óhaját nem teljesité, hanem máskülönben sem vette figyelembe a váradi béke által teremtett új viszonyokat. Mikor a maga területe rendeivel országgyűlést tartott, ezek engedélyt kértek tőle, hogy a váradi béke-szerződés ügyében János-párti testvéreikkel tanácskozhassanak. Ferdinánd elutasitotta kérésöket s csak annyit igért, hogy annak idején országgyűlést tart, s a szerződés végrehajtásának módozataira nézve a rendeket is meghallgatja.
Morone augusztus 19-iki jelentése a Görres-társaság kiadványában.
Minden más kérdésben is tapasztalnia kellett Jánosnak Ferdinánd bizalmatlanságát. Minthogy a váradi béke elismerte törvényes királynak s a maga területén biztositotta neki ama felségjogok gyakorlását, melyek a magyar királyt a püspöki székek betöltése körül megilletik, erélyesen sürgette a szentszéknél azon püspökök megerősitését, kiket az utóbbi években kinevezett. Tette ezt már régebben, de leginkább 1538 óta, mióta az aggodalmakat, melyeket a szentszék királyi állása iránt táplálhatott, a váradi béke végleg eloszlatta. A kérdés nem is annyira politikai, mint egyházi levén, János méltán megvárhatta Ferdinándtól, kivel ugyanazon egyházi alapon állt, hogy törekvéseit helyesli vagy legalább nem avatkozik a dologba, mely nem is tartozott reá. De csalatkozott. Ferdinánd teljes erővel azon dolgozott, hogy a szentszék János püspökeit meg ne erősitse. Azt mondotta az udvarában levő pápai követnek, Aleandernek, hogy nem egyezhetik bele, hogy a pápa a János-párti főpapokat megerősitse, mert ha meg vannak erősitve, el nem csaphatja őket. Pedig ez a szándéka, mihelyt birtokba veszi az országot. Aleander eleinte álláspontja helytelenségéről igyekezett a királyt meggyőzni. Lelki üdvösségére kérte, ne ellenezze a dolgot, különben ezer meg ezer lélek vész el az egyházra.* De Ferdinánd nem tágitott, hanem azzal fenyegetődzött, hogy ha a pápa nem teljesiti kivánságát, ő is más húrokat fog pengetni. A fenyegetés úgy megijesztette Aleandert, hogy végre maga is azt tanácsolta a szentszéknek, ne erősitse meg János püspökeit, hanem húzza-halaszsza a dolgot, mert bolonditani, szép szóval kell tartani a magyarokat.* Rómában azonban a magyar egyház szükségleteinek szempontjából mérlegelték a kérdést. A curia különben is számitott János királyra és püspökeire a közzsinaton, melynek megtartását a Habsburgok erőszakolták ki. A pápa megerősitette tehát János püspökeit, habár Ferdinándnál levő követei egyikről-másikról szörnyű jelentéseket küldtek Rómába.*
Aleander márczius 11-iki jelentése. Nuntiaturber. I. IV. 355–58.
Ápril 23-iki jelentése u. ott. IV. 21.
Különösen Statileoról irnak Aleander és Morone megbotránkoztató dolgokat, részben Ferdinánd közvetlen közleményei alapján, ki leginkább reá haragudott. De épen Statileot ismerték Rómában ismételt személyes érintkezésből, s igy az ellene folyó ármányok hatástalanok maradtak. Egyébiránt Ferdinánd király György barátról s Brodaricsról is a legkedvezőtlenebbül nyilatkozott a pápai követ előtt.
Mindinkább kiélesedett tehát a két király közötti ellentét s a bizalmatlanságnak tetőpontját kellett elérnie, midőn Ferdinánd ama kivánsággal állt elő, hogy a váradi béke nyilvánosságra hozassék s a szultánnal hivatalosan közöltessék. Minthogy Ferdinánd ezt épen abban az időben kezdte sürgetni, midőn eltünt minden remény, hogy a nyugati államok közös támadást intéznek a török ellen, kivánsága nemcsak János, hanem egész Magyarország érdekeibe ütközött, mert ismét rázuditotta volna a török veszedelmet. Pedig ez a veszedelem a nélkül is fennforgott. Már 1539 eleje óta egymásután érkeztek a rémhirek a szultán készülődéseiről. Beszélték, hogy megegyezett a tatárral s 200,000 lovast akar Magyarországra inditani, hogy kiirtsa az egész magyar nemzetet, melyről a szultán azt tartja, hogy csupa megbizhatatlan áruló; az a szándéka tehát, hogy kipusztitsa őket s helyükre tatárokat telepitsen az országba. Mások azt beszélték, hogy a szultán másodszülött fiát akarja a tatár segitségével Magyarország urává tenni s egy előkelő embernek már felajánlotta Erdély helytartóságát. Jánost – mondották – a szultán árulónak tekinti, mert békét kötött Ferdinánddal, kinek azonban semmi esetre sem adja az országot, hanem ha Jánosnak gyermeke nem marad, inkább Perényi Pétert teszi királylyá.* A határszélen csakugyan nagy török hadak gyültek össze, melyek már májusban* betörtek Szlavóniába, de július 6-ikán megverettek.* Magyar földön szintén történt támadás s az ellenség elpusztitotta Bátát* és vidékét, és 10,000 rabot hajtott el. Pécs is fenyegetve volt. Ekképen Jánosnak, a kinek nem volt hada, Ferdinándtól pedig segélyt nem várhatott, a legnyomatékosabban a szultán megengesztelésén kellett működnie. Már a lakodalmán megjelenő török követek közvetitésével 300,000 aranyon igyekezett tehát a portától békét szerezni. Törekvéseinek volt némi foganatja, mi azonban Ferdinándot még bizalmatlanabbá tette. Hogy tehát a szultánnal való kibékülését teljesen meghiusitsa, a váradi béke hivatalos közzétételét követelte tőle. Minthogy Károly császár azon jogát, hogy ő állapitsa meg a kihirdetés idejét, Ferdinándra ruházta, Ferdinánd élni is akart e jogával. Pedig közvetlen hasznot nem várhatott abból, mert a szerződés tartalmát János ellenségei különben is rég beárulták a portán, másrészt meg Ferdinánd sem teljesitette azon előfeltételeket, melyektől a szerződés végrehajtása függővé volt téve. Nemcsak János, hanem minden magyar politikus veszedelmesnek találta Ferdinánd e kivánságának teljesitését. Frangepán Ferencz érsek évek óta rendületlen kitartással dolgozott a két király kibékitésén s ő volt az egyedüli, a ki a János-pártiak közül Ferdinánd teljes bizalmát megnyerte. Ugyanakkor, midőn az összes magyar főpapokról kicsinylően, becsmérlőleg nyilatkozott Aleander előtt, Frangepántól a legteljesebb dicsérettel szólt, kijelentve, hogy a biborra fogja ajánlani. És ez az egy ember is meg volt győződve, hogy az ország teljes romlása nélkül a békét mindaddig ki nem lehet hirdetni, mig nincs olyan hadsereg, mely egy nagy háborút viselhet. Frangepán azon dolgozott, hogy a két király személyesen találkozzék, s igy érjen véget kölcsönös bizalmatlanságuk. A terv kivitele azonban nagy nehézségekbe ütközött, mert a találkozásnak titokban kellett volna történnie. Frangepán azt ajánlotta, utazzék Ferdinánd Esztergomba, mely az ő zsoldosainak kezén van s ott állapitsa meg a találkozás helyét.* Ferdinándnak azonban nem tetszett az esztergomi kirándulás. „Hogy menjek oda?” – kérdé Aleandertől, ki a tervet előadta neki. „Ha csekély kisérettel megyek, az veszélyes, ha nagy a kiséret, rögtön kitudódik a dolog.”* Általában Ferdinándot ez időben nem lehetett azon meggyőződésétől eltériteni, hogy a béke titkolását tisztán Jánosnak rossz lelkű makacssága okozza; nézete szerint a török belenyugodnék a békébe s az ország kettéosztásába, mint már Gritti idején tette. Nincs tehát veszedelem, s ha János akarná, könnyen menne a dolog. Egymásután küldötte követeit Budára, hogy engedékenységre birják. De János benn élt a török torkában, ismerte a lépés végtelen jelentőségét s nem akarta megtenni. Azt felelte, küldjön neki Ferdinánd elég nagy haderőt, melylyel az országot megoltalmazhatja, mert a mig a keresztények felkészülve nincsenek, addig a szultánnal szakitani nem lehet. Ez álláspontjához következetesen ragaszkodott mindvégig.
Aleander február 6-iki és 16-iki jelentései. Nuntiaturber. III.
Jurisics május 11-iki levele. Starine. XVII.
Aleander jelenti július 13-ikán.
Friedensburg, a Nuntiaturberichte szerkesztője; tévesen Bajának mondja. Báta, mint Várday érsek július 17-ikén beszélte Moronenek, mikor ő látta, 200 házból álló hely volt, de azt mondják, – folytatta, – hogy azóta szaporodott, mert a szomszéd községek lakói a töröktől félve, oda menekültek. Volt benne hires monostor, Krisztus csodatevő vérével, melyet azonban Perényi Péter valamelyik várába vitt.
Aleander márczius 8-iki jelentése. Nuntiaturber. IV.
Aleander márczius 11-iki jelentése u. ott.
Ferdinánd azonban nem állt el kivánságától, mert egyik-másik Budán járó követe oly értesüléseket hozott neki János királyról, udvaráról, a magyar nép hangulatáról és viszonyairól, melyek a legteljesebben félrevezették és tévedésbe ejtették. Igy Held Mátyás, császári kanczellár a nyáron Budáról haza térve, elmondotta, hogy János örökös rettegésben él, nem bizik senkiben, különösen fél a baráttól. Azt hiszik, hogy nemsokára meghal, mert beteg s hogy nem marad gyermeke. Rablásból él, senkinek nem fizet, alattvalóit zsarolja, nem szolgáltat az országban igazságot, természettől ravasz és gyáva, fölötte zsugori és pénzvágyó, egész életén át kincset gyűjtött. Azt is beszélik róla, hogy ki akar vándorolni s kincseivel valahol a külföldön húzza meg magát. Alattvalói várva várják Ferdinándot, hogy János zsarnoksága alól felszabaditsa őket.*
Held jelentése alapján irta meg a nuntius azt a torzrajzot, mely János királyról s udvara számos tagjáról, valamint a János-párti országrész állapotáról jelentései közt található. Görres-társaság kiadványa.
Held kanczellár a Habsburgok egyik kiváló diplomatája volt s Ferdinánd kétségkivül készpénznek vett mindent, a mit tőle hallott. Nem kételkedett tehát benne, hogy János azért titkolja a váradi békét, mert egyáltalában nem akarja megtartani. Megerősitette feltevésében ama kósza hir, hogy János föltétlenül alá akarja magát vetni a szultánnak, hogy adófizetője akar lenni s György barátot nagy kincscsel küldi a portára.*
E hirt Morone deczember 28-án emliti. Görres-társ. kiadv.
Ferdinánd meg akarta tehát ellenfelét előzni. Maga fordult a szultánhoz s Laszkyt Konstantinápolyba küldötte, hogy a váradi békét a portának bejelentse s Szulejmán jóváhagyását megszerezze. Azt hiresztelte ugyan, hogy Laszky saját akaratából s nem formális küldetésben* megy a portára, de ott hivatalos követként lépett föl. Czélja az volt, hogy Szulejmánt Jánosra haragitsa, s a váradi béke összes előnyeit Ferdinánd számára biztositsa.
Morone irja deczember 13-ikán. U. ott.
)
Maylád és társai szövetséglevele.
Eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.
My Maylath Istwan, Balasi Imre, Kendi Ferench, Banfy Laslo, Banfy Myklos, Banfy Gaspar, | Kendi Mihal, Kendi Antal, Warfalwi Jacab, Warfalwy Janus, Almadi Balint, Kozarwary | Laslo, Banfy Bernaldh, Lazar Janus, Mihalfy Thamas, Bernald Balas, Polak Boldisar, es | mindh assyok, az kik newey az Maylath (wram: kitörölve) Istwan wayda wramnal: valo mas | leuelbe irwan wannak ez egenessegre mentonk egenlo akaratal az my hassank | jawaerth: hogh az thorwenek es regi sokassogh es az kossegh jawanak ellenne semit nem | celegedonk, dee minden modon az kessegh yott keresswk, es ha az feyedelemnek sere(n)cetelen | sege, s wgh gonosa tortenyek, kyth Isten el tawostasson, my egetembe valakyth valasta(n)do(n)k | az walastassegh, towaba eginkis massink akaragya nekywl nem saal valamy sersesegre, | da valamy sersendo lessen, egenlo keppen es egh akaragyal my velonk mindenek assokba, | towaba egink az massink tistesseget, hasnat, elowytellet az ew rendihez keppesth mindeniknek | mindokor igekessonk elo wyny, towaba hogh eginkis senkynek a tobink ellenne baragya | nem lessen, wgh hogy ha tortenyek, hogy eginknek valaky baragya lenne, az tobinek | kegyk nem, a wagh kegyk cyak eginnek my kywsswlonk az nem lenne baragya, | tehat az kynnek baragya wolth, asth a wagy az tobinknek is barathsagara hossya | awagh nylwan minden barathsagnak ellen essenkywwl valo baragyanak ellenne | mondh es my hossank ragazkodik; ethewdzer, hogy ha vala mellinknek my kywswlonk | vala my keppen holta tortenendigh, tahat az tobink, ky megh maradnyak, az megh | holth arwaynyak minden agyafywy es igaz otalommal es segytseggel kees lessen | celekedny es mwthatny enbersegnek minden titesseges (igy) cyelekedessyt; towaba hogy ha | yobagink a wagy zolgaink a wagh athiankfyay keesseth a wagh my magyonk kesseth | wala my egenethleghsegh (igy) torthenyek, a wagh lathtnyek, az fogoth enberek altal minden | halagatas nekywl igassan megh latassegh es elwegestessek; wegesethre, hogy siemmy | nemw enbernek eghmasth megh nem hagywk nyomoritany minden thehetsegionk serenth | mindh elten marhanli fotaigh es kedigh megh seghetetlenwl fogagywk megh tartany | az my hytonk thistessegenkre myndh az my eltonkbhe; kynnek bissonsagara athywk eghmasnyak az my pecetonk es kessonk irassia alat walo leueleth. Kwlth Gyerge(n)be, | boythello wasarnaph wthan walo serdaan, Anno dom(ini) 1539. B(alassa) Imre manu sua (e)tc(etera), Ladislaus Banffy manu suua (igy), Kendy Antal en kezewel, Bernardus Banffy manu p(ro)p(ri)a, Nicolaus manu sua, Lad(isla)us Kozarwary, Lazarus Janthaffi, manu propria. Nicolaus Janthaffy.
De még mielőtt ez a szándék valósulhatott, magában az országban robbant fel olyan akna, mely János trónját összeomlással fenyegette. Maylád István és Balassa Imre vajdák Kendy Ferenczczel s másokkal Erdélyben kitűzték a lázadás zászlaját. Lelke a mozgalomnak Maylád, az erős Fogaras ura, Nádasdy Tamás sógora és benső barátja volt. A két sógor lehetőleg soha sem volt egy párton. Kiosztották egymás közt a szerepeket, s mikor Nádasdy visszatért Ferdinándhoz, Maylád viszont Jánoshoz állott s a Gritti elleni hadjárat óta nagy hatalomra vergődött. Kétségkivül sógorával egyetértésben szervezte 1539-ben az új mozgalmat,* melynek hasznát, ha közvetlenül nem is támogatta, minden esetre Ferdinánd látta. Maylád, Balassa és Kendy már régebben szükebb szövetséget kötöttek, lengyel módra: confoederatiót, mint az urak azelőtt is tették. A czél, melynek valósitására egyesültek, az volt, hogy János halála után Erdélynek csakis az legyen fejedelme, a kit ők választanak. Ez eszmének a separatismusra hajló erdélyiek körében minél többeket igyekeztek meg nyerni és pedig teljes sikerrel. Szövetkezésük csakhamar nagyon kibővült és sokan csatlakoztak hozzá a magyarok és székelyek köréből.* A liga czéljai egyelőre megengedetteknek látszottak s kétségkivűl főleg ez okból szaporodtak meg tagjai, kik nem is akartak János királytól elpártolni, hisz a szövetségnek általában csak az ő halála után kellett a cselekvés terére lépnie. Mihelyt azonban Maylád megalkotta a ligát s vele hatalmas fegyvert szerzett, azt – kétségkivűl Nádasdyval egyetértésben – közvetlenűl János ellen igyekezett használni. Ferdinándhoz, sőt a szultánhoz fordult s 1540 első hónapjaiban elérkezettnek látta az időt, hogy az egész országot János ellen lázitsa. A három nemzetet Maros-Vásárhelyre gyűlésre hivta, melyen azonban a hangulat nem volt oly forradalmi, mint remélte. Maga el sem ment tehát, hanem vajdatársa, Balassa utján izgatta a megjelenteket. De csak annyit birt kivinni, hogy János királyhoz küldöttség indult panaszt emelni a nehéz és gyakori adók s különösen György barát ellen. Maylád a barátban látta azt az embert, kinek tettereje az ő áruló terveit meghiúsithatja s azért reá úszitotta a tömeget, hogy népszerűtlenné tegye s esetleg megbuktassa. János király Budán vette a mozgalom első hirét s nyomban felismerte jelentőségét. Ferdinánd s a szászok mesterkedéseit látta benne, s érezte, hogy ha gyorsan el nem fojtja, a még csak parázsló tűz hamar romboló vészszé növekszik. A király elhatározta tehát, hogy személyesen fenyiti meg a pártütőket. Pedig ez az elhatározás nagyon nehezére esett. Neje, az ifjú királyasszony, a terhesség előrehaladt állapotában sokat gyöngélkedett. Maga is beteg volt, sulyosabb beteg, mint hitték. Szédülésben, fuldoklásban szenvedett, ereje nagyon megfogyott s már keveset járt ki palotájából. De az utazás előkészületei fölvillanyozták hanyatló életerejét. Jó kedvű volt, „sok tréfát űz vala környezetével”, s midőn kérdezték, melyik kardját viszi magával, azt felelte, hogy mint keresztény kard nélkül óhajtana ugyan Erdélybe bemenni, de mert karddal várják ott, ő sem indulhat el üres oldallal. „Kössétek azon szablyámat fel, – mondotta, – kivel paraszt Dózsa uram ellen hadakoztunk, mert nem érdemel ennél többet Maylád uram hitvány feje.” De jó kedve közepett is halálsejtelmek gyötörték. Megtett minden intézkedést azon esetre, ha útjában meghalna. Azt mondotta hű komornyikjának, Mindszenthynek: „No Gábor uram, gondoskodtunk mindenekről; ha meghalunk, lesz asszonyunknak gondja te kegyelmedre.” Környezete könyekre fakadt, mire a király vigasztalólag hozzátette: „Ne féljen te kegyelmed, mert halálunk előtt még sok igazitanunk való vagyon, és Isten ő kegyelme még napjainkat meg nem szakasztotta.” Erre fáradtan karszékbe ült, s midőn keze a támláról lelógott, elsoványodott ujjáról leesett nagy arany gyűrűje. György barát fölvette s visszaadta neki: „Drága ez a gyűrű minékünk és országunknak, – mondotta a király a barátnak, – de ennél nagyobb kincscsel bizzuk meg majd te kegyelmedet.” Diplomatiai ügyek, egy franczia követ megjötte is késleltették az indulást. Végre azonban márczius közepén a király útra kelt. Váradon találta a vásárhelyi gyűlés küldötteit, kik előadták neki, hogy 12 év alatt Erdélyből a rendes jövedelmeken kivül 2 millió arany forintnál többet szedtek adóban. A jobbágyok 25 izben adóztak, mindig 32,000 forintot, a szászok mód nélkül megterheltettek, a székelyektől 100,000-nél több ökröt és néhány millió mérő gabonát vettek. Ez súlyos teher volt kétségkivűl. De ha az erdélyiek azt mondották, hogy nem képesek belátni, mi czélra fordittatott a pénz, ezzel bebizonyitották, hogy fogalmuk sincs az államélet szükségleteiről. János rendes királyi jövedelmei a mozgalmas időkben egész jelentéktelen összeggé törpültek. Az adó, melyet akkor a rendkivüli jövedelmek közé soroltak, volt 12 éven át legfőbb bevételi forrása. Az adóból fizette a központi kormányt, udvartartását és hadseregét, viselte háborúit, fedezte diplomatiai kiadásait, a törökkel való érintkezés súlyos terheit. Ezt a sokféle kiadást a király összes rendes és rendkivüli bevételei sem fedezték, mert saját roppant családi vagyonát, sőt kincseit is nagyobb részt az országra kellett költenie. Méltán megütközhetett tehát az erdélyiek panaszán, melynek czélja csak a bujtogatás volt. Őrizet alá helyeztette a követeket, a három nemzetet pedig Tordára gyűlésre hivta össze. Még megjötte előtt megvivta Török Bálint és Petrovics Péter a lázadók néhány várat, a király közeledte pedig észre téritette a vezetők egy részét, főleg azokat, kik Maylád áruló terveivel nem értettek egyet, vagy róluk nem is tudtak. Egymásután hódoltak meg tehát a pártütők, a szászok meg Tordára még az országgyűlés előtt követséget küldtek a királyhoz. János a szászokat tekinté a mozgalom tulajdonképeni felbujtóinak s főemberei eléje sem akarták a küldöttséget bocsátani. De mikor a király értesült, hogy a szászok is itt vannak, azt mondta Verbőczynek, bocsássa be, „nem taszitjuk el őket mitőlünk, legyen rajtok is irgalom.” A kihallgatáson a szónok hoszszadalmas beszédben mentegette a szászokat. De a gyöngélkedő király azzal szakitotta félbe, hogy hajlandóbb a kegyelemre, mint a hosszú beszéd meghallgatására. Tettel bizonyitsák be hűségöket – mondta nekik – s akkor meglesz a kegyelem. A gyűlés napján megjelent előtte Balassa Imre s lábai elé borulva könyes szemmel kért kegyelmet. János azt felelte neki, keljen fel, „mert nem vagyunk istenek”, s azután a következő szép szavakat mondotta, melyekben egy hosszú élet keserű tapasztalata, egész világnézlete meghatóan nyer kifejezést: „Az áruláshoz hozzá szoktunk már ugyan, a mint te kegyelmed is tudhatja a múltakról; de azért ne higyje, hogy szivünk, lelkünk az ez iránti fájdalomtól elszokott volna. Isten tölt ez órában balzsamot szivünkbe, kenje be kegyelmed azzal ezután sebeinket, hogy a múltról elfelejtvén, ez óráról kegyelmesen megemlékezhessünk.”
Mazza Antal jelentésében (M. Tört. Tár XX. 200) azt irja, hogy Maylád 1539 májusban Nádasdyval és Thurzóval a Csallóközben találkozott s velük egyetértve tűzte ki a lázadás zászlaját. Ezt később Scepper is mondotta.
Fejérpataky László (Tört. Tár, 1878. 183.) közli Maylád, Balassa és Kendi frigylevelét. Az 1540 január 2-iki frigylevelet már tizen irták alá. Tört. Tár, 1892. 89–90.
Fogaras vára.
Rajzolta Dörre Tivadar
Magán a gyűlésen János különösen hangsúlyozta, hogy a szultánnal fenn kell tartani a jó viszonyt, különben elvész az ország. Előadta továbbá, hogy azért is jött Erdélybe, hogy a viszonyokkal, a nép teherbiró képességével megismerkedjék. Hogy a szegénységet kimélje, egyszersmind kijelenté, hogy két évig sajátjából fizeti a portai adót. A rendek elégülten távoztak, de nehéz betegen hagyták királyukat. Másrészt Maylád sem hódolt meg, hanem a nagyon megerősitett Fogarasból folytatta űzelmeit. János Tordáról Gyula-Fejérvárra ment; ott azonban oly rosszúl érezte magát, hogy július első hetében levegőt változtatni Szász-Sebesre költöztették át. Annyira elgyöngült, hogy környezete: Verbőczy István, Török Bálint, Petrovics Péter, Eszéky János pécsi püspök, Verancsics Antal és a barát ismételve foglalkoztak halála eshetőségével.
De a gondviselés még egy nagy örömben akarta a szenvedőt részesiteni, mielőtt élete fonalát ketté szakitja. Izabella királyné Budán július 7-ikén fiúgyermeket szült, miről János király pár nap mulva értesült. A véghetetlen öröm, melyet érzett, egyszerre elfeledtette vele betegségét. Lóra kapott, a városból kilovagolt a táborba, hogy maga tudassa híveivel az örömhirt, mely csakugyan nagy lelkesedést keltett mindenütt, „mert szeretik vala a népek a jámbor királyt”. De a lovaglás teljesen kimeritette, s a táborból visszatérve, alig birt a lóról leszállani. Hogy aggódó környezetét megvigasztalja, tréfálva mondotta: „no atyámfiai, nagyon megnehezedtünk, de nem is csoda, mert már gyermekünk is nyomott gondot a nyakunkba; de te kegyelmetek segitségével már csak ezt is elhordozzuk.” Budára készült vissza, hogy gyermekét láthassa, de már másnap annyira elgyöngült, hogy ágyából fel nem kelhetett többé. Komornyikját, Mindszenthyt akarta nejéhez küldeni, hogy mondja meg neki: „rosszul vagyunk ugyan, de ha Isten meggyógyit, megyünk majd mi is Budára vagy – tette hozzá sóhajtva – halva Székes-Fejérvárra, hol élve koronánkat kaptuk”. A halál csakugyan ott ólálkodott betegszobájában. Megtette végintézkedéseit, az urak hűségébe ajánlotta hazáját, feleségét, gyermekét; összetartásra inté őket; főbizalmát a barátba helyezte, különösen az ő gondjaiba ajánlotta fia ügyét. Azután lelkét készité elő az utolsó útra; szobájában oltárt rögtönöztek, s a beteg, mint a régi vallás rendületlen híve, hallgatta meg a szent misét, mire György barát ellátta az utolsó kenettel. A haláltusa napokig tartott, s csak július 18-ikán, mások szerint 21-ikén ért véget.*
Massa Antal id. jelentése szerint a királyt július 15-ikén baloldali szélhüdés érte. A király utolsó napjainak rajzában főleg Mindszenthy Gábor leirását (Kemény-Kovács, Erdélyország történetei Tára, I. 7–19.) követem. Több elég megbizható leirás maradt fenn, de egyszerűségében ez a legmeghatóbb. Az iró különben is szakadatlanul a király közelében volt, s mindenről, mint szemtanú tehetett jelentést. János király halálának napjául Mindszenthy július 21-ikét mondja, mások azonban 22-ikére, sőt 23-dikára teszik a halál bekövetkeztét. Ez eltérés onnan származik, mert a halálesetet lehetőleg titkolni igyekeztek. Van azonban György baráttól a tört. bizottság másolatai közt egy levél, mely Szász-Sebesen, július 18-ikán kelt és Zsigmond lengyel királyt értesiti, hogy János meghalt. Csakugyan az a legvalószinűbb, hogy a halál már e napon bekövetkezett. Thurzó Elek Galgóczon már julius 24-ikén tudta s megirta Bécsbe. (Bécsi áll. levéltár.) János király életkorára nézve szintén különböző adatok maradtak fenn. Verancsics szerint 53-ik évében halt meg. Ellenben 1526-ban János követe, Jozefics püspök 36 évesnek mondta. Egy régi följegyzés szerint János 1490 márczius 29-ikén született. (Wagner Analecta IV. 33.)
János király halála.
Than Mór festménye Batthyány Elemér gróf birtokában
„Ez lőn vége jámbor királyunknak, kit minden népek siratnak.” Csaknem tizennégy évig ült Magyarország trónján olyan időben, mely nemzetünk ezeréves életének talán legválságosabb szaka. Rendes viszonyok közt, békés időkben bizonyára emberül megállta volna helyét. Azok, kik a legjobban ismerték, akik közvetlen közelből figyelhették meg s kiket a politikai pártosság egészen el nem vakitott, mindnyájan elismerik tehetségét, jó szándékait, nemes törekvéseit, hazája és nemzete iránti szeretetét. „Ha néhány évig nyugta lenne, – mondja róla egy idegen – rendbe hozná az országot, mert olyan szorgalmas és munkás, mint más urnál még nem láttam.”* De nem hagytak neki békét s igy nem volt képes egyéniségének jó és nemes tulajdonait országa javára hasznositani. Természettől inkább a nyugodt szemlélődés, mint a cselekvés embere, kevés beszédű, hallgatag volt,* talán gyönge hangja miatt.* De mikor megszólalt, okosan, szellemmel, sokszor epigrammszerű élességgel szokott beszélni.* Amiket Mindszenthy szószerinti nyilatkozataiból följegyzett, azokban úgy lép elénk, mint aki mindig el tudja találni azt a szót, mely a helyzetnek épen megfelel. Midőn a lázadó szebeniek 1531-ben kérdést intéztek hozzá, bele foglaltatnak-e a Ferdinánddal kötendő fegyverszünetbe, azt üzente nekik: „amit Ferdinánddal végeztem, tudom; amit pedig a szebeniekről határoztam, azt megtudjátok csakhamar” s nemsokára kemény ostrom alá vette a várost. De nem a szigor embere volt; tudott megbocsátani, szeretett feledni s szavaiból, valamint cselekedeteiből irgalom és emberszeretet sugárzik szét. Maga rendületlen katholikus volt, de ez eretnekek tűzzel-vassal irtását, mint környezete sokszor követelte, nem engedte meg. Mérsékelte tanácsosainak hevét s az eltévelyedetteket az ige hatalmával óhajtá visszatériteni. Szeretettel gondoskodott a sinylődőkről és a betegekről. Budán, a hévvizi prépostság területén, nagy kórházat kezdett épiteni, mely 1535 végén még nem volt kész. Oly súlyt fektetett művére, hogy az akkori béketárgyalásokban szerződésileg biztositani akarta fölépitését.* Erősen magyar érzésű volt, szerette nemzete nyelvét, habár ellenfelei „tót király”-nak csúfolták. Ő Magyarország első uralkodója, ki alatt a magyar nyelv politikai jelentőségre emelkedett. E nyelv fentartása és megvédése volt ama jelszavak egyike, melyekkel az idegen Ferdinánd ellen sikra szállott s a tömegeket zászlajához tudta csatolni. Uralkodása viharai közepett azonban nem igen karolhatta föl a nemzeti irodalmat és művészetet. Udvarában nem működött állandóan magyar iró vagy művész. De mikor 1535 tavaszán Rorario pápai követ kiséretében Pordenone hires olasz festő Váradra jött, a művészt magyar nemességgel tüntette ki.* Általában a sziv embere volt; nyájasan beszélt mindenkivel, „melyért szeretik vala nagyok és kicsinyek”. De inkább a kicsinyek, a tömegek, a társadalom alsó rétegei. Imponálni, félelmet és tiszteletet gerjeszteni nem tudott. Ez uralkodóban mindig érzékeny fogyatkozás, de különösen nagy volt az akkori erkölcsi elvadulás közepett, midőn a hatalmasokat csak az erős kéz fékezhette volna meg. Nem tudott nekik parancsolni, köztük kellő tekintélyt szerezni; nem is hatalmával, hanem előzékenységével igyekezett rájok hatni. Majdnem úgy bánt velük, mint hasonrangúakkal s „körükben nem királynak, hanem inkább társuknak tűnt fel, aki hihetetlen szabadságot enged nekik”.* Ebből azt következtették, hogy képtelen az uralkodásra* s általában félénk természetű.* Nem volt az. „Sokan félénknek tartják, – mondotta Várday érsek – de hallottam olyanoktól, kik vele jelen voltak a harcztéren, hogy soha sem mutatkozott gyávának.”*
A bajor Winzerer Gáspár. Quellen u. Forschungen, IV.
Várday érsek Aleandernek 1539 február 11-ikén. Nuntiaturber. IV. 293.
Hangját is erőteljesnek mondja ugyan a Verancsics-gyűjtemény, de már 1526-ban s azután többen emlitik gyönge, asszonyos hangját; igy 1539-ban Held Mátyás.
Egy hosszabb beszédét 1538-ból fentartották a Verancsics-kéziratok, több szó szerinti nyilatkozatát Mindszenthy adja.
November 22-ikén követeinek adott utasitás. Brüsszeli Okmánytár.
Gróf Apponyi Sándor közleménye: Arch. Ért. IX. 161.
Held, id. h.
Emliti 1538 november 12-ikén Várday Aleanderrel folytatott beszélgetésében. Nuntiaturber. IV. 239–43.
A gyávaság vádját minduntalan hangoztatják ellenségei. A legtovább viszi azonban ez irányban a rágalmat Held, ki azt mondja: Soha sem volt háborúban; a magyarok maguk azt állitják róla, hogy ő lenne az első ember, aki elfutna, ha a török jönne. Semper fuit a puero deditus veneri laboratque gallico morbo, ebédtől lefekvésig folyton iszik s sokszor holt részeg, annyira, hogy beszélni sem tud; attól fél, hogy elkergetik, olyan fösvény, hogy eladná országát és kincset gyűjt, hogy ez esetre legyen miből megélnie; ezért sürgeti Krakkóban is, hogy fizessék ki neje 100,000 frtos hozományát.
Várday 1538 november 12-ikén maga is azt mondta Aleandernek, hogy János félénk természetű. De akkor csak azt mondotta, ami János ellenségei körében közszájon forgott. Időközben kétségkivűl alaposabb tájékozást szerzett s 1539 február 11-ikén, tehát jóval később s bizonyára helyesebb értesülések alapján mondotta a fentebbieket Aleandernek. Nuntiaturber. IV. 240–243.
János kettős arany pecsétje.
Előlapján a király menyezetes trónszéken ülő alakja, a királyi jelvényekkel és + SIGILLVM + SERENISSIMI + PRINCIPIS + DOMINI | JOANNIS körirattal.
Hátlapján zárt királyi korona alatt négyelt pajzs 1. és 4. mezejében a magyar pólyák, a 2. és 3. mezőben a hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt, a szivpajzsban a hármas halomból kiemelkedő farkas; a körirat folytatása: + DEI + GRA(tia) + REGIS + HVNGARIE + DALMACIE + CROACIE. A Budapest székes-főváros levéltárában levő egyetlen ismert példányról rajzolta Mühlbeck Károly
Mint egész egyénisége, úgy udvartartása is egyszerű, néha szegényes volt, mert roppant családi vagyonát csaknem teljesen fölemészté a politika. Jószágai vagy zálogba, vagy az ellenség kezébe kerültek. A közjövedelmek meg szerényen folytak be, s sokáig lelkiismeretlenűl kezeltettek. Csak a barát hozott rendet az államháztartásba, de a jövedelmet elnyelték a roppant közszükségletek s az udvartartás még János nősülése után is megmaradt régi egyszerűségében.* Halála után Budán néhány ócska öltönydarabon s más értéktelen tárgyan kívül szekrényeiben egyebet nem találtak. Kincstárát magával vitte ugyan Erdélybe, mert hadakozni ment oda, s a pénzre szüksége volt. De a kincstárt holttestével együtt visszahozták Budára, s már ide-oda szállitása jelzi, hogy valami töméntelen értékű nem lehetett. A fukarságáról, mesés kincseiről terjesztett hirek a koholmányok országába valók, s abból a mérhetetlen gyűlöletből származnak, melylyel ellenfelei a siron túl is üldözték. Azok, kik életében fegyverrel legyőzni nem birták, halála után hihetetlen erőlködéseket tettek, hogy emlékezetét a rágalmak árjába temessék. Századokon át folyt ez a munka s az elfogulatlan történetirás ma is a legnagyobb nehézségekkel kénytelen küzdeni, ha János királynak igazságot akar szolgáltatni. Működésének közvetlen tanúbizonyságai, az okiratok, nagyrészt elvesztek, vagy még lappanganak. Pedig mindaz, ami belőlük eddig napfényre került, egyet teljes bizonyossá tesz. Habár halántékát nem disziti a siker és győzelem babérja, a nemzeti vérből származó utolsó magyar király mindenesetre nemesen, méltóságosan képviselte az állami önállóság és függetlenség nagy eszményeit, melyek vele együtt koporsóba tétettek.
Ezt mutatja János király 1537–40-diki számadás-könyve, melyet Kassay János vezetett, ki rendesen mellette működött, mint udvari fizetőmester. Közli Kemény Lajos. Tört. Tár, 1888. és 1895.
János király emlékérme.
A király állitólagos koronázási érme után mintázta Ferenczy István. Körirata: IOAN(nes) • I • ZAPOL(ia) • D(ei) • G(ratia) • REX • VNGARIE. A Magyar Nemz. Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly
