V. FEJEZET. A török uralom és szervezete.

Teljes szövegű keresés

V. FEJEZET.
A török uralom és szervezete.
A török uralom alatt álló országrész katonai és közigazgatási szervezete. A budai vilajet. A szandsákok. A nem-mohamedánok helyzete az új szervezetben. A földbirtok felosztása. A defterek. A török hűbérrendszer. Timár és ziamet. A hűbérbirtokosok katonai kötelezettségei. A katonai szervezet. A török hűbéres had előnyös helyzete a király zsoldosai felett. Török martalóczok. Egyéb katonaság. A janicsárok. Állandó hadakozás. Párbajok. A török iskolázási ügy. Törökök a városokban. A török uralom vezéreszméje. Mohamedán és rajah. A nem-mohamedánok örökös szolgasága. A törökök vallási türelmessége. Fanatismusuk a politikában. A szláv elem az új uralom alatt. Szláv renegátok. Törökök és magyarok. Az együttélés kölcsönös hatása. Törökös szokások a magyar urak között. A magyar nyelv szerepe a török-magyar érintkezésnél. Török pénz Erdélyben. A törökök befolyása a vallási kérdésbe. A hitujitás. Keresztény hitviták török felügyelet alatt. A protestantismus terjedése. A katholikus templomok pusztulása. Adóügy. Kereskedelem. Ipar. Mezőgazdaság. Marhatenyésztés. A jobbágyok megterhelése. A rabszolgaság. Török és magyar rabok sorsa. Magyar rabszolgák az ozmán birodalomban. A héttorony. II. Szulejmán hadi ereje. Pénzügyei. A szultán kormányának alapjellege. Roxelana szultána. Szulejmán a keleti kényur typusa
Azt a földet, melyet Szulejmán szultán Budával birtokba vett s melyet azután is folyton gyarapitott, egyszerüen az ozmán birodalomba kebelezte. Budára pasát nevezett ki, a pasa alá meg kadikat, várkapitányokat és őrségeket rendelt,* vagyis nyomban megkezdte az elfoglalt föld katonai és közigazgatási szervezését, melyre kétségkivül még János király életében megtették az előtanulmányokat és készületeket. Annyi bizonyos, hogy az ujjászervezés, noha nem vett számba a régiből semmit, akár területi beosztást, akár a nép átöröklött intézményeit, feltünő gyorsasággal ment végbe. Az egész föld, melyet Szulejmán az ország első felosztásakor magának megtartott, egy tartományt (vilajet, pasalik, vagy beglerbégség) alkotott, melynek élén a pasa állt, ki a katonai és polgári kormányzatot vezette, megfelelő központi főtisztviselő és segédszemélyzet közreműködésével. Székhelye Buda volt, s az alája rendelt terület a budai vilajet nevet viselte. A vilajet több kerületre, szandzsákra (liva) oszlott, melyek mindegyikének élén bég állott. A vilajet területe 1541-ben aránylag még kicsiny volt. De a következő évek hóditásai folyton gyarapitották s 1547 körül a budai, esztergomi, fejérvári, mohácsi, pécsi, siklósi, nógrádi, hatvani, szegszárdi, veszprémi, szegedi, simontornyai, szerémi, pozsegai szandzsákokra oszlott s végül idetartozott Szerbiából a szendrei szandzsák.* A szandzsákot, mint katonai kapitány, a bég kormányozta. Mellette működött a mufti részint közigazgatási, részint birósági hatáskörben, kihez főleg a jog- és birtokperek, valamint örökösödési ügyek tartoztak, továbbá a kadi, ki a polgári, büntető s egyházi ügyekben hozott itéleteket végrehajtotta, végül a kesedár, az adófelügyelő, ki a közjövedelmeket kezelte. E kormányzati ágaknak és hatásköröknek megfelelően a szandzsák több járásra (nahie) volt felosztva. Az új közigazgatási szervezet kizárólag a török állam és a mohamedán lakosság érdekeit és szükségleteit szolgálta, melyeket tökéletesen kielégitett. Ellenben a nem-mohamedánnal a közigazgatási szervezet csak annyiban törődött, a mennyiben a népet féken kellett tartania s rajta a különböző közterheket megvennie. Befolyása a kormányzatra a nem-mohamedánnak nem volt. A török nem ismert ugyan rendi különbséget, s az ottomán állam a teljes jogegyenlőségen nyugodott; a mohamedánok mind egyenlők voltak a szabadságban, a nem-mohamedánok pedig a szolgaságban. De csak egyházi és községi ügyeiben gyakorolhatott a régi lakosság némi önkormányzatot, a mennyiben az az állam vagy egyes törökök érdekeibe nem ütközött.
Maga mondja 1541 szept.-októberi fethnáméjában. Thury, Török Tört. I.
Pesty, Szörény vármegye, I. 433.

II. Szulejmán szultán.
Hopfer Dániel augsburgi festő és rézmetsző († 1536) metszete. Felirata: SOLIMANVS • IMPERATOR • TVRCHARVM. A kép alsó bal szögletében a művész jegye, a komló, és kezdőbetüi: D(aniel) H(opfer). Bubics Zsigmond gyüjteményének eredeti példányáról
A török kormányzatot a kard, a fegyver teremtette meg s szervezete arra is volt fektetve. Onnan vette a fenntartásához szükséges pénzbeli eszközöket, a hol éppen találta azokat. Tulajdonjoggal, régi birtokviszonyokkal épen nem törődött s egész korlátlanul teremté meg azon pénzügyi és gazdasági segélyforrásokat, melyeket uralma biztositására szükségesnek tartott. Nagy gondot forditott a pénzügyi kormányzatra, s már 1545-ben általános összeirást készittetett, melyben községről községre be volt jegyezve az egész keresztény lakosság mindennemü adójával és szolgálmányaival. A mint a régi magyar intézményeket egyszerüen, de gyökeresen félretolta, éppen úgy nem vett számba semmi fennálló jogot s az egész földbirtokot a szultán számára foglalta le, ki tetszése szerint rendelkezett a meghóditott terület földjével. A földből egy nagy részt megtartott államjószágul, egy másik részt mohamedán egyházi, közoktatási és jótékony czélokra rendelt, a maradékot pedig meghagyta tényleges birtokosai, művelői, a régi jobbágyok kezén, de csak pontosan kiszámitott s községről községre a legszabatosabban megállapitott fizetések fejében. Mikor a török valamely községet, várost vagy vidéket elfoglalt, hóditott földnek tekintette s addigi állapotaival, földesuraságaival, jogaival nem törődve, úgy intézkedett róla, mintha senki földje, uratlan jószág lenne. Összeiratta a községben a lakosságot, háztartásonként megállapitotta teherbiró képességét s a különféle jövedelmeket. Az első nagy tartományi összeirást, a budai deftert,* Chalil (emlékeinkben gyakran Halul) már 1545-ben elkészitette.* Ez volt a török-magyar tartomány állami főtörzskönyve, vagyon-katasztere, mely a hóditás terjeszkedésével folyton kiegészittetett. Ez a munkálat szolgált az egész század folyamán alapul egyrészt a királylyal vagy Erdélylyel a területi viszonyok ügyében folyó tárgyalásokban, másrészt a török adózás és földesuri viszonyok rendezésénél. A mely község egyszer e könyvbe került, annak kapcsait a török uralom irányában már csak a kard metszhette szét, máskülönben adózni tartozott, a mig csak egy ember élt benne. Ez adó igen sokféle és változatos volt ugyan, de két főcsoportba osztható, a menynyiben vagy az államnak, vagy a török földesurnak fizettetett. A földesuri tartozások pénzzé számittattak át s a defter pontosan megmondotta, hogy minden község milyen minimális jövedelmet nyujt földesurának. A hol maga az állam lett az új földesúr, ott az állami és a földesuri jövedelmek egyaránt a császári kincstárba folytak. De a községek nagy részét, illetve azok urbéri jövedelmeit az állam nem magának tartotta, hanem szétosztotta érdemes katonák s a hatalmasok kegyenczei közt, azon kötelezettséggel, hogy az illetők a szükséghez képest személyesen fegyvert fognak s jövedelmük arányában meghatározott számú katonát állitanak ki. A ki ilyen jövedelmet kapott, az a hűbéres hadsereg rendjéhez tartozott s ily módon javadalmazott hűbéresek minden szandzsákban nagy számmal laktak. Az állam a lefoglalt földbirtok egy részét nem azért osztotta szét köztük, hogy gazdálkodjanak rajta, hanem azért, hogy a birtok előre megállapitott jövedelméből éljenek s honvédelmi kötelességüknek megfeleljenek. A 20,000 akcsenél (mintegy 2500 akkori magyar forint) kisebb évi jövedelmet hajtó birtok timárnak, birtokosa spahinak (emlékeinkben ispaja), a nagyobb jövedelmet hajtó birtok ziametnek neveztetett. A kisebb timárokat a beglerbég, a nagyobbakat közvetlenül a porta adományozta. De a legkisebbnek jövedelme is oly összegben volt megállapitva, hogy az illető megélhessen. A kis jövedelmü spahi, ha érdemet szerzett, kérhetett nagyobb jövedelmü jószágot, még pedig nemcsak abban a vilajetben, melyben élt, hanem a szultán egész birodalmában. Erkölcsileg sem volt tehát a röghöz, birtokához kötve, mint a keresztény úr. Nem állt semmi bensőbb kapcsolatban jószágával, melyet bármikor ott hagyott, mihelyt jövedelmezőbbet kapott a nagy birodalom akármely más tartományában, esetleg messze Ázsiában. Ennek megfelelően a timár örökös sem volt, hanem mindig az illetőnek személyére szólt, személyes érdemeit akarta jutalmazni, személyes megélhetését s további katonáskodását igyekezett biztositani. A timárbirtokosok, kik kisebb jövedelmü timárnál keresztények is lehettek, de természetesen csak olyan kötelezettséggel, mint a mohamedánok, szolgáltatták a szandzsákbégnek, kinek alá voltak rendelve, a helyi haderő egyik nagyon számottevő, gyakorlott, folyton harczra kész elemét. A kis jövedelmü hűbéres nagyobbra akarva szert tenni, lesve leste az alkalmat, hogy kitüntesse magát s igy még jobb timárt kapjon. A nagyobb jövedelmü hűbéres meg azért igyekezett honvédelmi kötelességeit pontosan teljesiteni, hogy el ne veszitse birtokát. A hűbéresek valósággal versenyeztek tehát egymással kötelességeik teljesitésében. Ha harczra szólittattak, mindenki jóval több fegyveressel sietett a bég zászlaja alá, mint a mennyinek kiállitására szabályszerüen kötelezve volt. Fegyvereseit béke és háború idején maga tartozott eltartani és mindennel ellátni. Készségesen megtette s meg is tehette, mert hűbére rendesen jóval többet jövedelmezett a hivatalosan megállapitott összegnél. A defterbe mindenütt a minimális jövedelmet vették fel, melyet a birtoknak okvetetlenül hajtania kellett. Ellenben a timárbirtokosnak joga volt a megállapitott jövedelmet gyarapitani s új bevételi forrásokat nyitni. Csakugyan megtette, s minden emberséges és embertelen eszközt felhasznált, hogy a neki adományozott birtokon élő rajáhkat – a keresztény lakosságot – új szolgáltatásokra kényszeritse. A mint a birtokos hűbérét átvette, főleg a későbbi időben, folyton ujra meg ujra egyezkedett jobbágyaival s mindinkább felverte adójokat, hisz erkölcsi kötelék nem füzte hozzájuk. Ekképen a török földesúr bőven el volt látva jövedelemmel, hogy katonai kötelezettségeit szigoruan teljesitse, sőt többet is tehessen, mint a mennyit a törvény megkivánt tőle. A katonai szervezet szilárd gazdasági alapokon nyugodott, s a XVI. század végeig egységes és életerős maradt. Ő adta meg azt az emberanyagot, mely az ország első felosztása után, a béke daczára is, szakadatlanul folytatta a küzdelmet a végeken s gyarapitotta a török területet, terjesztette a hóditást vagy legalább a hódoltságot. Harczias, soha sem pihenő kaszt volt a török földesuri osztály s az is maradt mindaddig, mig az idők folyamán lételének gazdasági alapjai meg nem inogtak. Csak mikor ez bekövetkezett, fogyott meg harczkedve s harczképessége, s mivel ugyanakkor a birodalom pénzügyi szervezete általában megromlott, kezdődött meg a török honvédelmi rendszer bomlása. Szulejmán és közvetlen utóda alatt azonban ez a rendszer még új, fiatal, egészséges volt s folyton friss emberanyagot állitott a szultán zászlai alá. Óriási tömegek vettek részt a harczokban s óriási számban pusztultak is el. De helyükre mindig ujak léptek, s magyar földön e század folyamán emberben a török hadszervezet soha sem szenvedett hiányt. E vérbőség tette mozgékonynyá, élesztette, fokozta benne a cselekvő képességet, a tettvágyat, mely minden tilalom daczára sem birta magát mérsékelni s teljes béke idején is állandósitotta a végbeli harczokat. A király rosszul élelmezett és ruházott, néha évekig nem fizetett hadaival szemben a török hűbéres had, dús ellátásával és busás jövedelmeivel igazán irigylésre méltó helyzetben volt s ennek megfelelő volt szolgálata, tevékenységének eredménye. Ellenállhatatlanul terjesztette ez a had a szultán uralmát a magyar és erdélyi részek rovására a század egész folyamán.
Számadáskönyv, mely tárgya szerint különböző lehet, pl. adó-, zsold-, haszonbér stb. defter. Ilyen számadásokat nagyobb számmal tartalmaz a Velics Antal forditásában és Kammerer Ernő előszavával megjelent „Magyar-török kincstári defterek” czimü gyűjtemény két kötete.
Erről bővebben szólanak Hammer Pugstallnak a török államintézményekről és Salamon Ferencznek a hódoltságról szóló művei.

Török defter a XVI. századból.
(A nógrádi szandzsák 1579-ik évi adólajstromának kezdősorai.) A kézirat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. (Fordítását l. Velics Antal „Magyarországi török kincstári defterek” cz. munkájának I. k. 266. lapján.)
A hűbéresek gyalog és lovas hadai mellett azonban más haderő is őrizte a magyar vilajetet. Voltak még közönséges zsoldosok és pedig martalóczok, kiket, mint a királyi magyar katonákat, bizonyos időre fogadtak fel. Főleg várakban szolgáltak nagy számmal s az őrségek nagyobb részét tették. E martalóczok leginkább keresztények, kivált délszlávok voltak s török tisztek vezetése alatt álltak. De voltak e mellett állandó török hadak, részek, azábok, különösen pedig a hires janicsárok, örökös, e czélra gyermekkoruk óta nevelt, szigoruan fegyelmezett katonák, kik csak a harcznak éltek, s azért meg sem házasodhattak. Központjuk Konstantinápoly volt, de minden fontosabb magyar várban is állomásozott kisebb-nagyobb osztályuk. Viseletük hosszu, bő felső kabát, melynek két szélét övükbe dugva hordták, bő kék nadrág és piros czipő, a tizedesé piros csizma és magas, aranyhimzésü süveg.* Fegyverzetük hosszu puska, görbe kard, kétélü kés, soknál ív, nyil és tegez, melyek használata a század egész folyamán magyarnál és töröknél még egyaránt fennmaradt. Ez az állandó sereg megfelelő tüzérséggel és mindenféle segédcsapattal bőven el volt látva, s igy a magyar tartomány, sőt minden szandzsák kellő haderővel rendelkezett s bármely pillanatban nyomatékosan használhatta akár a védelem, akár a támadás czéljaira.
Kammerer a Velics-féle defterek bevezetésében. Egy 1528-ból származó jelentés szerint a janicsároknak fehér fövegük s kurta kabátjuk, az azáboknak vörös fövegük volt, a janicsárok számát az 1528-iki jelentés 40,000-re teszi.
A hol ilyen nagy, jól fizetett, szervezete által is a cselekvésre lelkesitett állandó haderő állomásozott, ott minden egyezség és szerződés mellett sem lehetett soha szó a béke és a nyugalom fenntartásáról. E hadnak folyton foglalkozásra, kalandra, tettre volt szüksége s e szükségletét ki is elégitette, minden tilalom daczára. A zsákmányszomj s a vallásos érzés folyton harczra tüzelték a hitetlenek ellen. Minduntalan nagyobb csapatok verődtek össze s betörtek a szomszéd királyi vagy erdélyi földre. Sőt a harczkedv olyan nagy volt, hogy mikor más kaland nem kinálkozott, egyesek „bajt irtak” a szomszéd magyar nemeseknek és katonáknak, a végbelieknek, vagyis párbajra, legalább kopjatörésre hivták ki őket.* Ez a párbajozás volt a végbeli élet egyik legsajátosabb mozzanata. Folyt az minden végvár közelében néha ünnepélyesen, sok néző, sőt ezernyi tömeg jelenlétében. Csakhogy a közügyre sokféle bajjal járt. Gyakran előfordult, hogy a vesztes fél vagy barátai boszút állottak, s a párbajra betörések, portyázások, mindenféle békeszegés következtek. Sőt a párbajokat a török kémkedésre is használta. A király szigoruan eltiltotta tehát övéit az ilyen párbajozástól,* de azért minduntalan vivtak párbajt, mert a dolgot, mint becsületbeli ügyet, egyszerü tilalommal nem lehetett elintézni.
Ide vonatkozólag töméntelen egykoru irat maradt fenn s található az okmánytárakban, főleg Szalay Ágoston levelestárában s a Hadtört. Közlemények 1894. évfolyamában.
Zrinyi Miklóst (1554) a boszniai pasa hivta ki, Zrinyi elfogadta a kihivást, s csak Ferdinánd és Miksa ismételt legszigorubb tilalma után hagyta abba a dolgot. Kriegsarchiv, 1875.

Spahi.
XVII. századi festmény a Kuefstein grófok grillensteini várában. Az eredetiről másolta Reich József
Szulejmán a közigazgatást, igazságszolgáltatást, a mohammedán vallás- és közoktatásügyet is birodalma többi tartományai szerint szervezte a budai vilajetben. Kivált egyházi és iskolai czélokra rendelt bő javadalmakat. Voltak nép- és felső iskolák; a papságot és a tanitói kart az állam fizette, sőt a felsőbb iskolák némely tanulóinak is juttatott rendes fizetést. Felsőbb iskolák, valamint általában a török vallás czéljaira rendelt intézmények, templomok, fürdők csak a nagyobb helyeken voltak. A mohamedán lakosság e helyeken, főleg a szandzsákok székhelyén tömörült. Emlékeinkben fordulnak ugyan elő török nevü falvak, de valószinüleg csak nevük volt török, lakosságuk ellenben nem, vagy csak kivételesen. Itt-ott azonban tényleg török és tatár lakosság telepedett meg, igy Szentesen, honnan a magyarok a rétségen levő Szent-Ilona-szigetre költöztek át.* Mégis leginkább a nagyobb városok gyüjtötték magukba a mohamedán lakosságot, mely azután mindinkább törökös, keleties kinézést adott nekik, mi nem vált előnyükre, mert ezzel a keleti piszok és szenny is elárasztotta e helyeket. A városokban, leginkább a szandzsák bég körül, éltek béke idején kedvteléseiknek a földesurak, a timárbirtokosok. Ott látták el őket timárjuk jobbágyai minden szükségessel. Minthogy a török földesúr nem lakott ama községben, honnan jövedelmét kapta s házat sem épitett jobbágyai közt, a városok eltörökösödése mellett a falú megtartotta régi kinézését s legfeljebb még szegényesebb lett, mert a nép lehetőleg titkolta a jobb módot, hogy ura új terheket ne rójon ki reá.
Palugyay, Magyarország leirása, IV.

Párviadal magyar hadnagy és török bég között.
XVI. századi rézmetszet. Ernst Lajos gyüjteményének eredeti példányáról
A török uralom hóditás volt és vezéreszméjét hiven kidomboritják Ibrahim nagyvezér szavai: „Arany és drágakő nem uralkodik, hanem a szablya, engedelmességet a szablya szerez és biztosit.”* Az erőszak és hóditás uralma volt az, s e jellegét, a hol fennmaradt, megtartotta mind e mai napig.* A magyar vilajetben is vakon engedelmeskedett, akarat nélküli szolgája volt a fegyvertelen régi lakosság a felfegyverzett muzulmánnak. Mohamedán és rajah úgy állt szemben egymással, mint a rajah a maga marhájával. Egykor keresztény ura sem becsülte ugyan többre, sőt a hóditás korában is gyakran megesett, hogy a jobbágy enyhébbnek találta a török uralmat s urai, valamint az idegen zsoldosok önkénykedése elől török területre menekült. De a régi földesúr és jobbágy közt mégis volt bizonyos erkölcsi kapocs. Egy istent imádtak, egy templomba jártak, egy hazában születtek. Az úr legtöbbször örökölte jobbágyait; köztük nőtt fel s mint vagyona legértékesebb részét, utódaira is át akarta őket hagyományozni. Úr és jobbágy olyan kötelékben állott tehát, a mely nemzedékekre szólt, a mi mégis csak alkotott köztük némi érdekazonosságot. Másrészt a régi igába, melyet viselt, a köznép már beletörődött s megszokta az állami intézményeket, a törvényeket, mint százados fejlődés termékeit. Mindez a török hóditással egyszerre megváltozott. A régi államból és társadalomból eltünt minden, mit a tömeg akár szeretni, akár gyűlölni megtanult, a mibe századok óta beleélte magát. Új intézményeket, új törvényeket kapott; új erkölcsi és jogi felfogás vezette azokat, kik a törvényt végrehajtották. Minthogy ugyanekkor vallási életében is gyökeres változás kezdett beállani, anyanyelvén kivül a népnek tulajdonképpen semmi egyebe sem maradt mindabból, mit az előző századok teremtettek s a hirtelen, rohamosan történt átalakulást természetesen a legfájdalmasabb áldozatokkal kellett megfizetnie. Nem a szolgaság, a sok teher fájt neki, hisz ahhoz hozzá szoktatták előbbi urai. A mi bántotta, a mi leginkább sujtotta, az amaz idegen világ volt, érthetetlen jogi és erkölcsi fogalmaival, melybe belekerült. Hóditók és hóditottak közt nem létesülhetett semmi erkölcsi kapocs, mint a régi rendi társadalomban, hol a jobbágy, ha vagyont vagy érdemet szerzett, mégis csak bejuthatott az uralkodó rétegekbe. Ellenben a török vallástörvény elvileg kizárta ezt a lehetőséget. A nem-mohamedán örök szolgaságra volt kárhoztatva s a török kegyetlenül büntette minden kisérletét, melylyel elnyomott helyzetéből szabadulni akart. A szabadulásra csak egyetlen módja nyilt, a mohamedán vallásra való áttérés. Ezt is megtették sokan, de a tömegek, minden szenvedés daczára, ellenálltak; megmaradtak ősi vallásukban s ezzel a szolgaságban.
1527 deczember 28-ikán mondta Laszkynak.
Egy európai utazó 1594-ben azt irja Macedoniáról: A török hóditók uralma itt ma is az maradt, a mi akkor volt, mikor a török paripáit a Morva és a Tisza vizében itatta.

Janicsár.
XVII. századi festmény ugyanott. Az eredetiből másolta ugyanaz
Különösen Szulejmán idejében volt a szolgaság igen fájdalmas, mert a szultán győzelmei a végletekig, egész fanatismussá fokozták a török hóditók önérzetét, ámbár ez a fanatismus nem vallásos természetü volt. Sőt a vallás dolgában a török több türelmességet tanusitott a keresztények iránt, mint a keresztények egymás vagy a zsidók iránt. Ha a nem-mohamedán pontosan megfizette adóját, a török nem sokat törődött vallásával. De a fanatismus annál hevesebben nyilvánult politikai és erkölcsi tekintetben. A török azon a területen, melyet kardjával szerzett, a más vallásut csak tűrt lénynek, rabszolgának, alávaló fajhoz tartozónak nézte s érzelmeit olyan módon fejezte ki, mely a régi lakosság eszejárásával, összes eddigi szokásaival homlokegyenest ellenkezett. Ur és szolga nem birták egymást megérteni soha, s különösen nem a magyar ajkú lakosság, mely ez idegen világban és légkörben mindinkább pusztulásnak indult. Lassankint csakugyan messze vidékeken kiirtotta a török uralom a magyar népet, melynek helyét görög nem egyesült szlávok és oláhok foglalták el. Ezek kevesebb történeti traditio és csekélyebb műveltség birtokában könnyebben tudtak alkalmazkodni a török viszonyokhoz s részben fegyverrel is szolgálták a szultánt a magyarok ellen. Reájuk a török uralom nem is volt annyira új és szokatlan, mint a magyarokra, mert a XVI. századi török államszervezet első sorban byzanczi minták utánzata volt. Mikor a szultánok Konstantinápolyba tették át székhelyüket, az ottani fejlett polgárosodás a legmélyebb hatást gyakorolta a török államéletre. A török a byzanczi intézményeket követte, azokat alakitotta át a saját szükségleteihez s néhol csak a régi görög név helyét cserélte fel törökkel, máskülönben egyszerűen átvette, a mit a hóditáskor talált. A szultán byzanczi módra maga is császárnak nevezte magát, legfőbb miniszteri tisztségeit, a nagyvezéri s a többi főhivatalokat byzanczi mintára szervezte, sőt még azokat az udvari szokásokat, azokat a kimért szertartásokat is megtartotta, melyek a görög udvarban dívtak. A tartományok régi szervezetén sem igen tett változtatást. A görög tisztviselők helyét törökök foglalták el s más nevet viseltek ugyan, de az új ember s az új név alatt megmaradt a régi állás és hatáskör. A szandzsák, a timár, a ziamet mind görög átvétel s megvolt más név alatt a régi Byzanczban.* Ezzel pedig a Balkán összes görög-keleti hitű népei századokon át érintkezésben álltak; a byzanczi polgárosodás folyton erős hatással volt rájok, egy részüket meg is hóditotta és saját intézményei uralma alá helyezte. Minthogy a török államszervezet meg a byzanczinak csak változata, egyszerű folytatása volt, a török uralom sem volt oly idegen a szlávokra, s ennek következtében nem is hatott oly rombolólag, mint a nyugati polgárosodáshoz és kormányzathoz szokott magyarokra. A szlávok nagyon könnyen alkalmazkodtak az új viszonyokhoz s mindinkább elözönlötték a magyar tartományt.
Lavisse, Histoire Générale IV. 751.
De hasznukra vált még egy más körülmény. Nemcsak fegyverrel szolgálták a törököt, mint zsoldosok, hanem körükből mindig sokan tértek át az iszlámra s a tehetségesek a legmagasabb állásba jutottak. 48 nagyvezér közül csak tizenkettőnek volt atyja is muzulmán, a többi mind keresztény, nagyobbára szláv szülőktől származott.* Így volt ez a többi állásokban, s tényleg a török birodalom európai részében a legyőzöttek, a görög-keleti tömegekből származó renegátok kormányozták a győzőket, a tulajdonképeni török kisebbséget, a mi az elnyomott osztályok helyzetére minden esetre kedvező hatással volt. Tértek ugyan át magyarok is török hitre, sőt egyesek fényes pályát futottak meg és befolyásos állásba emelkedtek. De nincs nyoma, hogy befolyásukkal a magyar lakosságnak sorsát bármiben enyhitették volna. Magyar és török közt nem volt közös érdek vagy érzés, mert a két elem nemcsak vallásilag, hanem társadalmilag sem vegyülhetett össze. Vegyes házasságokról a két nép házassági rendszerének mélyreható különbsége mellett szó sem lehetett. Így tehát magyarok és törökök legfeljebb külsőleg közeledtek egymáshoz. De a hóditók még az effélékre is vigyáztak s bizonyos külsőségeket maguknak tartottak fenn kiváltságul. Némely színeket a nem-mohamedánnak használnia s ily színű ruhát viselnie szigorúan tiltva volt. Turbánt viselni szintén a török kiváltságos joga maradt, és a nem-mohamedánt, ki turbánt mert hordani, ozmánná tették erőszakkal. De az együttélés, a folytonos érintkezés még sem maradhatott kölcsönös hatás nélkül. A törökök csaknem úgy ruházkodtak, mint a magyarok, s mindinkább olyan életmódra adták magokat, mint a magyar földesurak. Különösen a borivást kedvelték meg, mert a végeken lakóknál a vallás étel-ital törvényeinek megtartására nem ügyeltek oly szigoruan, mint a birodalom más részeiben. Viszont meg a magyarok közt és pedig nem csupán török, hanem királyi és erdélyi területen is törökös szokások kezdtek terjedni. Török divat szerint öltözködtek, török köntöst viseltek, a hajat török módra nyirták, sőt Allah emlegetése is divatba jött. Az efféléken a keresztény papok nagyon megbotránkoztak, bűnténynek minősitették s kérlelhetetlenűl sujtották.* A nyelv is átterjedt egyik népről a másikra. Sok török megtanult magyarul s a pasák mellett állandóan szolgált magyar irnok, titkár, amint akkor hivták: deák. Az érintkezés a magyarokkal rendesen magyar nyelven folyt s a diplomatiai iratok nagy része szintén magyarul adatott ki. Viszont a magyarok, főleg a hol vegyesebb volt a lakosság, a dunántúli részekben, a hóditók nyelvét sajátitották el. Zay Ferencz és Melius Péter, a híres kálvinista püspök és iró, jól tudtak törökül. Még szorosabb kapcsokat alkotott a gazdasági élet, az üzleti és kereskedelmi forgalom, mely a török tartományból királyi és erdélyi területre egyaránt folyt. Sokféle török árú- és iparczikk állandó helyet szerzett magának a fogyasztásban, s az érintkezés olyan élénk lett, hogy Erdélyben már 1540-ben kimondta a törvény, hogy a török pénzt, az oszporát (egy denár) mindenki tartozik elfogadni.
Lavisse, id. m. IV. 752.
A murányi esperesség 1570-iki alapszabályai. Mikulik, Kisvárosi élet, 230.
A legélénkebb befolyást azonban a török a magyar lakosságra olyan téren gyakorolta, melyet befolyásolni épen nem akart. Ez a vallás kérdése. A török kétségkivül jobban szerette az új felekezeteket, mint a régit, a katholikust, melyről azt tartotta, hogy ellenségéhez, a királyhoz szít s így nyomatékosabb védelemben részesitette a hitujitást. De egészben ugyanazon szempontból nézett minden nem-mohamedán felekezetet s a mennyiben az ajándék, a bakcsics döntő szerepet nem vitt a török hatóságoknál, még a katholikusok iránt is igazságos tudott lenni, kiket a protestánsok örökös támadásai daczára, például Gyöngyösön, meghagyott templomuk birtokában.* Nem is akart vallásos dolgokkal bajlódni. De a keresztények nem hagyták békében, hanem folyton zaklatták és a kebelükben soha sem szünetelő vallásos viszályok eldöntését mindig tőle követelték. Ők az új viszonyok közt is az államot tekintették az egyház kardjának, s habár ez az állam mohamedán, a mint sokszor mondották, pogány volt, mégis a világi hatalommal akarták egymást megfékeztetni. A török folyton békét parancsolt a czivakodóknak, de ép oly kevés eredménynyel, mint a maguk területén a király és az erdélyi fejedelem. Nem egyszer megtörtént, hogy a keresztények hitvitáin török tisztviselők voltak jelen s ők döntötték el, kinek van igaza. Egészben a török uralom kétségkivül elősegitette a protestantizmus teljes diadalát. A katholikusok, főleg lelkészek és tanitók hiányában, mindinkább fogytak, zárdáik, egyházi intézményeik, melyektől öszszes javaik elvétettek, megszüntek, romba dőltek. A török még köveiket is szétszedte s várakra vagy más épitészeti czélra használta fel. Csak néhány nagyobb helyen volt a katholikusokban annyi életerő, hogy megmaradjanak, míg messze vidékekről teljesen eltüntek a legközelebbi évtizedek folyamán.
A hosszas felekezeti viszályról, mely ott folyt, több török okmányt közöl Sebők: Gyöngyös és vidéke tört.
A XVI. századi állam Európában sem jutott még tudatára annak, hogy közgazdasági hivatása van s alattvalóinak egyébbel is tartozik, mint csupán vallásügyeiről s közbiztosságáról gondoskodni. Hogy a nemzeti vagyon gyarapitása, a teherviselő képesség fokozása szintén az ő feladata, azt az állam akkor még alig sejtette. Még kevésbbé juthatott e hivatása tudatára a hóditáson nyugvó török hatalom. Kirótta a terheket s az adókötelesekre bizta, hogyan fedezik azokat. Adót a mohamedán harczos nem fizetett, őt vallása, katonakötelezettsége kivonták a pénzbeli adózás alól, mint a nyugaton a nemességet. De mohamedánok is űztek kereskedést és ipart s nagy számmal telepedtek meg, főleg a városokban, hol termékeiknek kivált ottani hitfeleik voltak állandó fogyasztói. Nagy boltokat tartottak, vásárokra jártak és számos áruczikkük a királyi területen is élénk keresletnek örvendett. Egyes iparágakat a török különféle kedvezménynyel és mentességgel igyekezett föllenditeni. Ellenszolgáltatás fejében azonban sajátos kötelességeket rótt reájok. Így a szegedi mészárosok állami kedvezményeik fejében postaszolgálatot végeztek. Ők hordták szét a leveleket, s mint az okmányok mondják, kincstári szolgálatban állottak.* Ellenben az őstermelést a török egészen régi állapotában hagyta, sőt a török hűbérszervezet sokban éppen akadályozta a mezőgazdaság fejlődését. A török földesúr a részére kiutalt községek megállapitott jövedelméhez képest tartozott katonát állitani, ellenben a puszta föld után nem. Így tehát ott, a hol a puszta földet legelőnek adhatta bérbe, nem állt érdekében a telepités, mert a legelőből való haszon, bármi csekély volt, teljesen az övé maradt. Az alföldön, a déli megyékben s általában ott, hol a marhatenyésztés elterjedt, a puszta falvakat nem is igen telepitette be, hanem a szomszéd községeknek adta bérbe.* A török földesúr s általában a törökség nem tekinté hivatásának, hogy békés uton, munkája segélyével gyarapitsa jövedelmét. Előtte is főfontosságu volt ugyan a jövedelem s azért mindent kieszelt, hogy szaporitsa. De e czélját nem úgy igyekezett elérni, hogy jobbágyainak jólétét emelje. Ezzel nem törődött s terhelte jobbágyait, akár birták, akár nem. Különben is fegyvert viselő, hóditó ember volt, a ki kardjával gyarapithatta jövedelmeit. Égett nem csupán a harczszomjtól, hanem a zsákmányolás vágyától is, melynek kielégitésére volt alkalma a végeken elég. Csak át kellett csapnia a közeli királyi területre, hogy onnan dús zsákmányt hozzon haza, melynek legértékesebb része az ember volt, nemcsak katona, hanem mindenki, a ki be nem hódolt. Háboruban és békében megszámlálhatatlan tömegek kerültek rabszíjra s minden hadjárat vagy nagyobb katonai művelet után magyar foglyok árasztották el a török birodalom összes rabszolgavásárjait.
Szilágyi és Salamon a Magyar-Török Történeti Emlékekben 1571-től kezdve számos ide vonatkozó okmányt közölnek.
Iványi, Szabadka története I. 76.
Az emberek tömeges rabszíjra fűzése s áruként való eladása, a rabszolgakereskedés a magyar-török tartományban általános lett s olyan roppant haszonnal járt a török urakra, hogy a szultán legtávolabbi tartományaiból Magyarországba kivánkoztak a harczvágyó emberek. Mihelyt itt timárt kaptak, nyomban meg is próbálták a hadi szerencsét, a fosztogatást, kivált a rabok ejtését. Magyarország lett az akkori világ egyik legnagyobb rabszolgapiacza, hová Ázsiából is eljöttek a kereskedők, hogy szükségletöket fedezzék, mi rengeteg pénzt hozott a török uraknak. Későbbi békekötések megtiltották ugyan a rabszolgavásárt a szultán magyar területén, csakhogy a tilalom papiroson maradt. A rabok azonban nem mindnyájan kerültek vásárra, hanem csupán azok, a kiket máskép értékesiteni nem lehetett. Egy-egy előkelőbb ember s általában mindenki, a kitől ura remélhette, hogy kiváltják, nem adatott el, hanem fogságban tartatott, míg a gyakran aránylag roppant váltságdíj le nem fizettetett. Magyar részről követték a példát, s szintén elfogtak minden törököt, a kihez hozzá férhettek. A magyarok nem vitték ugyan vásárra, de váltságdíjat követeltek foglyaikért. Csakhamar minden végvárban, minden úr birtokában feles számmal találtattak török rabok, kik épen úgy üzlet, cserebere, sőt végrendelkezés* tárgya voltak, akár a ló vagy más marha. A rab értékéhez, állásához mért bánásmódban részesült. Paksy János egy előkelő török foglyot szállitott (1552) Pozsonyba, kiért 5000 arany váltságdíjat vártak. Eleinte igen jól bántak tehát vele, etették, itatták, muzsikáltattak neki. Utóbb azonban súlyos fogságra vetették.* A legeslegnagyobb résznek szörnyű sorsa volt a fogságban, ütötték, kinozták, éheztették, hogy rokonsága annál inkább megszánja és kiváltsa. E tekintetben magyar és török részen egyenlő kiméletlenséget követtek s néha igazán mélyen meginditó följegyzéseket találunk az egykorú emlékekben. Megtörtént 1557-ben, hogy egy csausz Nádasdy Tamás foglya volt, ki 2000 forintnyi váltságot kivánt érte. De családja sehogysem birta a pénzt összehozni, s végül fiai ajánlkoztak, hogy maguk mennek atyjuk helyett a börtönbe.*
Példa rá Balay Kálmán 1576 november 18-iki végrendelete. Gr. Károlyi Okm. III. 403.
Schradt Kristóf levele Mária királynéhoz. Brüsszeli Okmtár, II. 329.
1557 deczember 14-ikén, Budán kelt levelük. Orsa. Levéltár.
Az itthon maradó foglyok sorsa azonban távolról sem volt oly rettenetes, mint azoké, kiket nagyobb hadjáratok alkalmával törökök és tatárok megszámlálhatatlan tömegekben hajtottak ki az országból. Pár évtized alatt tele volt velük a Balkán-félsziget minden tartománya. Egy részüket ott telepitették meg; még száz év mulva is megőrizték anyanyelvüket, s csak később merültek el végképen a szláv világ tengerében. Másik részük rabszolga-vásárra került. Az ifjabbakkal, főleg lányokkal még némi kimélettel szoktak bánni. Szekeren szállitották őket a fővásárra, Konstantinápolyba, s az utas minduntalan találkozott velük az oda vezető közlekedési vonalokon. 1554-ben Busbeque emliti, hogy szekér számra találta a magyar gyermekeket és lányokat, kiket eladni vittek Konstantinápolyba, pedig már akkor sem volt a városban semmi olyan nagy bőségben, mint épen ez a portéka. A felnőtt, a férfi-rabokat azonban nem kimélték; csordaszámra, mint lovat, béklyóra verve, egymáshoz lánczolva hajtották őket a főváros vásáraira. Konstantinápolyban csakhamar annyira megszaporodott a magyarok száma, hogy 1574-ben feltünt az idegeneknek, s ama nyelvek közt, melyeket az ottani lakosság beszél, a jövevények és foglyok tömegénél fogva a magyart is emlitik.*
Crusius, Turco-Graecia, 487. Gerlach István 1574-iki levelei alapján.
Évről-évre újabb szállitmányok érkeztek. Szegények úgy igyekeztek magukon segiteni, amint épen ment. Hogy könnyitést nyerjenek, sokan török hitre tértek. Eleinte ezzel vissza is kapták szabadságukat, s haza bocsáttattak. De minthogy itthon ujra fölvették ősi vallásukat, nem hittek többé nekik, s a gályákon dolgoztatták őket nehéz munkában. Ott pusztultak el töméntelen számmal, s csak ritkán sikerült egyik-másik gálya rabjainak, hogy leölték az őrséget és szerencsésen elmenekültek.*
Crusius, (Turco-Graecia, 504.) 1575 februárból emlit ily esetet.
A kiválóbb foglyokat a török fővárosban a héttoronyban, a Jedikulában őrizték. Nem börtön, hanem nagy városrész volt a tenger és város közt hét hatalmas tornyú fallal övezve. Első sorban kincstárul, hadi levéltárul és hadszertárul szolgált. 1527-ben, mikor Ibrahim nagyvezér Hoberdanáczczal alkudozott, felnyitott egy ablakot, s azt mondotta: „Látod ott azt a hét tornyot? Tele van kincscsel.” Csakugyan, sokáig tele volt. De nemcsak kincstárnak, hanem fogháznak használták, a legelőkelőbbek, királyok, fejedelmek, főpasák börtöne volt. A foglyok diszes szobákban laktak, nagy szolgaszemélyzet állt rendelkezésükre, s szabadon járhattak, kelhettek a nagy kiterjedésü várban, melyben kert, fürdő, mecset, vizvezeték volt.* Két század folyamán sok magyar sóhaja szállt e fényes ketreczből a magasba.
1606-iki leirása. Századok, 1868. 311–13.
A héttorony közelében lakott maga a szultán, Magyarország igazi ura, melynek sorsát korlátlanul intézte. Három világrészből szedte e czélra hadait, s folyton új meg új tömeget inditott magyar földre, hogy uralmát terjeszsze és megvédje. Emberben a század folyamán nem is szenvedett hiányt, s a török birodalom csak lassanként vérzett el a magyarországi hosszú küzdelemben, mely végre három világrész emberanyagát is elfogyasztotta. Szulejmán alatt azonban ember volt bőségben, kiket ekkor nem is csupán az uralkodói önkény hajtott a csatatérre. A tömegek lelkesülten mentek a hitetlenek elleni szent háborúba, melyet vallásuk általános kötelességükké tett. Készségesen teljesitették e kötelességet. Szulejmán fényes hadi sikerei, a zsákmányra való kilátás fölvillanyozták a harczkedvet, s a tömegek mindig szivesen követték a szultán szavát, midőn fegyverre hivta őket. Mikor a táborban voltak, az állam bőven gondoskodott szükségleteikről, mert Szulejmán jól gazdálkodott s roppant birodalmából rendesen és dúsan folyt be a jövedelem. 1554-ben az államkincstár bevételei 8.196,000 aranyat tettek.* Ebből a magyar király 30,000 aranyat, Erdély 10,000-et, Ragusa 12,000-et, Moldva- és Oláhország 20,000-et fizetett évi adóul.
Alberi, id. m. III. sor. I. 149–50. Trevisano velenczei követ jelentése.

A héttorony Konstantinápolyban.
Fényképfelvétel után
A kincstár e nagy jövedelme biztos alapokon nyugodott s évtizedek multán sem csökkent.* Szulejmán rendelkezett tehát mindennel, pénzzel, katonával, személyes tehetséggel és tekintélylyel, hogy nagyhatalmi politikát csináljon. Sőt még tanácsosai kiválasztásában is rendesen szerencsés volt, mert a tehetséghez s az érdemhez képest töltötte be a közállásokat. De fontosabb ügyekben tanácsosai csak olykor-olykor gyakoroltak reá befolyást, mert őket is szeszélye szerint változtatta. Rendesen nem hallgatott senkire, s aki utjában állt, azt lesujtotta. Saját gyermekeit s unokáit sem kimélte, őket is legyilkoltatta kegyetlenül. Csupán egyetlen emberi lényhez ragaszkodott érintkezésük első napjától mindvégig s ez Roxelane szultána volt, a ki állandóan magához tudta bilincselni s uralkodott a mindenható szultánon mindvégig. Atyja Kis-Oroszországban pópa volt, kitől a leányt még gyermekkorban tatárok ragadták el. A szultán háremébe kerülve, Roxelane nem annyira szépségével, mint bájosságával, jó kedvével, vig kedélyével – churremnek, a jókedvűnek, nevetőnek nevezték – s élénk eszével vonta magára Szulejmán figyelmét, kit mindinkább teljesen elbűvölt.
1573-ban szintén 8 millióra teszik a kincstári jövedelmet. Albert, u. ott.
Nemcsak kedvencze, hanem legbizalmasabb tanácsadója, valóságos császárné* volt. Neki is levén gyermekei, a szultánnak legidősebb fiát, a népszerű Musztafa herczeget megölette, hogy saját fia legyen majdan szultánná. Ő maga második szülöttét, Bajazidot óhajtotta volna, a legidősebb fiu, a részeges Szelim helyett trónörökösnek. De mikor a szultána meghalt (1553), Szulejmán keservesen megsiratta ugyan, utóbb (1561) azonban kérlelhetetlenűl ölette meg Roxelane kedvenczét, Bajazidot öt gyermekével együtt. Keleti kényúr volt családjával és alattvalóival szemben egyaránt. Föltétlen engedelmességet kivánt tőlük, s szeretetükkel, ragaszkodásukkal legkevésbbé sem törődött. Magyarországi uralma is a merő önkényen, a fegyveren nyugodott s magyar alattvalói csak rémülettel gondoltak „hatalmas császárukra”, ki szintén nem törődött velük, mig akaratával nem elleneztek, az adót megfizették s türelmesen hordták nehéz igáját.
Lavisse, id. h. IV. 761.

II. Szulejmán thugrája.
1526-ban I. Ferencz franczia királyhoz irt leveléről. Az irat eredetije a párisi nemzeti könyvtárban

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages