VII. FEJEZET. Bocskay István fölkelése.
VII. FEJEZET.
Bocskay István fölkelése.
Bocskay István fölkelése.
Szélcsend. Belgiojoso üldözési rendszere. Bocskay István. Hűsége a Habsburg-ház irányában. Prágai tartózkodása. Hűségének jutalma. A bujdosók közeledése Bocskayhoz. Bocskay és Bethlen Gábor levelezése felfedeztetik. A császáriak meginditják Bocskay üldözését. Bocskay védelme. Hadsereg-szervező talentumának sikerei. A hajduk és a magyar ügy. Az új szabadság-hősök. Az álmosdi győzelem. Belgiojoso futása. Kassa a fölkelés központjává lesz. Bocskay tolerans politikája. A kassai gyűlés. Illésházy István csatlakozása. Bocskay és a török. Az athname. Rudolf erdélyi uralmának vége. Mátyás főherczeg magatartása a felkeléssel szemközt. Basta harczai a hajduk ellen. Kassa ostroma. Basta visszavonulása. Egyezkedése a felső-magyarországi városokkal. A pozsonyi félbemaradt országgyűlés. Rémület Prágában. A magyarság bizalma a jobb jövőben
Tengernyi bajaitól lesujtva, idegen zsoldosok fegyverével féken tartva, a magyarság háborgott ugyan, de ellenállás nélkül viselte a kényuralom igáját. Rudolf serege, melyet Alsó-Magyarországban Basta, Felső-Magyarországban Belgiojoso vezetett, 1604-ben harczba sem igen bocsátkozott a törökkel, kivel béketárgyalások inditattak. Midőn meghiusultak, Basta tétlenül nézte, hogyan foglalja el a török Pestet és Hatvant, s csupán Esztergom megvédésére szoritkozott. A hadjárat még október első felében véget ért s a császári sereget immár teljesen a nemzeti ellenállás esetleges kitörésének elfojtására lehetett használni. Ily kitörésre azonban akár csak kilátás sem nyilt. Még a török területen levő bujdosók egy csoportját is szétriasztották Lippánál, szeptember 19-ikén éjjel a királyi hajduk.* Halotti csend borult az országra s Belgiojoso egyenesen bosszankodott, hogy megszüntek a mozgalmak, melyeket oly jól tudott gyümölcsöztetni. Nem is pihent mindaddig, mig új zavart nem támasztott. Ezuttal fővadra vetette ki hálóját, valóságos oroszlánra, Bocskay Istvánra, s midőn hirét vette, hogy sikerült forradalomba hajtani, kannibáli örömre fakadt s poharát üritette a lázadóra. Őt, a részek amaz egyetlen főurát és nagybirtokosát szemelte ki áldozatául, a ki e nehéz időkben bántatlan maradt. Bokros szolgálatai, Rudolf iránti hűsége mindez ideig még a kamarák és császári vezérek falánkságát is lefegyverezték. Bocskay, Báthory Zsigmond nagybátyja és diplomatája, az 1595-iki oláhországi hadjárat diadalmas hadvezére, 1599 óta föltétlenül német-párti volt s ezért Erdélyben háromszor egymásután, a legkülönbözőbb rendszerek Endre, Mihály és a nemesi reactio idején, megfosztották jószágaitól. Családjában hagyományos volt a Habsburg-pártiság. Atyját, Györgyöt János Zsigmond e czimen záratta el, s felesége megosztván férjével a büntetést, István e fogságban született (1557-ben).* Ifjan Miksa király udvarába került s ott maradt 1576-ig. Ekkor visszatért szülőföldjére, s minthogy nővére Báthory Kristóf fejedelem hitvese volt, reá is nagy szerep várakozott, főleg később, Zsigmond fejedelemsége idején, kinek trónját valósággal ő tartotta fenn.* 1598-ban Zsigmond Bocskaynak is felajánlotta a fejedelmi széket. A következő évben Erdélyben megnótáztatták, hütlenség bünében elmarasztalták s lefoglalták vagyonát, mire Prágába vonult, hol Rudolfot erdélyi ügyekben tanácsával szolgálta. A király, ki habár csak pillanatnyilag, de szintén gondolt arra, hogy Bocskayt teszi fejedelemmé, már 1599-ben intézkedett, hogy tekintve sok alkalommal bebizonyitott hűségét, Biharban levő jószágait ne bántsák. 1604 elején meg visszaadatta erdélyi birtokait. Ekkor Bocskay maga Erdélybe ment, hogy jószágain szétnézzen, s rémülve látta, milyen szánalmas sorsra jutott az ország, mely, mint néhány hónap mulva a székelyeknek irta, neki is „édes anyja” volt. Másrészt már előbb tapasztalhatta, hogy minden hűsége és szolgálata daczára, a király magyarországi és erdélyi emberi közt az ő helyzete is fölöttébb bizonytalanná vált. Unokaöcscsét, Bánffy Dénest a mult évben a leghaszontalanabb ürügyek alatt elfogták s Bocskay csak drága pénzen tudta nagy sokára kiszabaditani. Sőt tapasztalnia kellett, hogy Belgiojoso közvetlenül reá magára vetett szemet. Lefoglalta a biharmegyei tizedet, mi ellen Bocskay tiltakozott. Ezzel viszonyuk megromlott s Bocskayban aggodalmak támadhattak személyes biztossága iránt. Mindazáltal elutasitotta az erdélyi bujdosókat, kik hozzá fordultak s felajánlották neki a fejedelemséget, ha élükre áll. Hazája megsegitésére, elnyomott nemzete felszabaditására kérték s megható módon ecsetelték Erdély szenvedéseit. Tudták ugyan, hogy addig „német lelke” volt, de azt mondták neki, tekintse az ország végveszedelelmét és „kösse fel a harangot”. Bocskay reménytelennek itélhette a bujdosók vállalatát s nem csatlakozott hozzájuk. „Az ő felsége hűsége mellől” a szó igaz értelmében „erővel, az ő felsége ágyuival és éles kardjával”* kellett őt „elkergetni”. Igen erős érzéke volt a törvényesség iránt s bármi veszélyek fenyegették, nem akart a fegyver útjára lépni. A Belgiojosoval támadt pörpatvar ügyében is Prágába óhajtott menni, mert azt hitte, hogy ott személyes megjelenésével hamar rendbe hozza a dolgot.
E harczról l. Hadtört. Közl. 1892. 118–21.
Tud. Gyüjt. 1818. I. 68.
Ez időbeli tevékenységéről l. Jakab Elek, Uj adatok Bocskay életéhez. Századok, 1894.
1605 április 8-iki levele. Thaly Kálmán, Bocskay leveles könyve. Magyar Tört. Tár, XIX. 102.
)
Magyar zászlótartók a XVII. század elején.
Egykorú rézmetszet Kilián Farkas „Genealogia Serenissimorum Boiarae ducum” (1605.) czímű munkájából. Felirata: Vngrische Fehdrich. A kép alatt: Also suhren die reisigen | Ihr Fanen bey den Vngrischen, | Vnd reitten also frej daher, | Gleich ob der sieg ihr eigeh wer, | Dadurch die gantze reuterei | Deut Fehnlin trewlich stehen bei. Ő Felsége hitbizományi könyvtára példányából
Mikor a hajduk szeptember 19-ikén a lippai rajtaütéssel szétugrasztották az erdélyi menekülteket, sok más zsákmánynyal elvitték Bethlen Gábor ruháját is, mely Kerekibe, az ottani hajdukhoz került. Egy nadrágzsebben Bocskay tiszttartója véletlenül megtalálta a levelezést, mely Bocskay és Bethlen közt az utóbbi időben folyt. Nyomban felfogva a dolog jelentőségét, értesitette Bocskayt,* a ki éppen Szatmáron tárgyalt a németekkel, kik nagyobb kölcsönt kértek tőle. Bocskay haza sietett s minthogy attól kellett félnie, hogy a bujdosókkal való érintkezésének titka el van árulva s hogy ártatlansága daczára gyanuba fog kerülni, a maga részéről is megtette az elővigyázati intézkedéseket. Nem ment Belgiojosohoz, ki a rakamazi táborba rendelte, hanem Sólyomkő várába huzódott s ott gondolkodott a teendőkről. Sok ideje azonban nem maradt, mert a levelezés titkát tényleg beárulták Concin váradi kapitánynak, ki Bocskayt egyszerüen lázadónak nyilvánitva, hadával megrohanta jószágait, kezébe keritette Szent-Jobb várát és Kerekit is rajtaütéssel akarta megvenni. Itt azonban póruljárt, mert a vár kapitánya, Örvendy Pál hamarjában megnyerte a köleséri puszta községben tanyázó hajdukat, kik vagy háromszázan a várba siették s vitézül védték, úgy hogy a németek véres fővel űzettek el.* Concin Belgiojosohoz fordult segélyért, kit a mozgalom nagyon megörvendeztetett, mert megadta neki a jogczimet, hogy immár Bocskayra s Biharmegyére terjessze ki rablásait.*
A kir. tanácsosok 1604 november 20-iki, hivatalos közlések alapján készült jelentése. Károlyi, Magyar Országgy. Emlékek, XI. 33. és köv. l.
Bocskay adománylevele a köleséri hajduknak. Jakab Elek, id. m.
Ezt a királyi tanácsosok mondják róla.
Igy kezdődött az a háboru, mely emlékezetessé vált a magyarság történetében. „A Szent Isten a magyar nemzetségnek szivét felinditotta,” és Bocskayban megadta a népnek azt a vezért, kihez a társadalom minden rétege csatlakozott s kiben mindazon tehetség összhangzatosan egyesült, melyet a nemzeti ügy diadalra juttatása megkivánt. Katona és államférfiu volt egy személyben. Erős magyar, erős kálvinista érzésü ember, de éppen, mert évekig kivül állt a felekezeti és társadalmi küzdelmeken, bizonyos elfogulatlansággal itélte meg azokat. Egy párthoz sem tartozván, a pártélet apró szenvedélyeit és gyülölségeit nem ismerte, s éppen azért támadhatott föl benne a gondolat, hogy egy párttá egyesiti az egész nemzetet s kezébe új zászlót ad, melyre az állami önállóság és lelkiismereti szabadság biztositását irta föl.
Mindazáltal nem szivesen, nem önkényt ment a harczba. Nincs az az alkalom, mikor ezt a következő két esztendőben hivatalosan s a legbizalmasabb körben nem hangsulyozta volna. Minduntalan, még diadalai tetőpontján is, azt mondotta, hogy nem támadó, hanem önvédelmi fegyvert fogott s ezt kénytelenségből, a végszükség pillanatában tette. „Az Uristentől majd ugyan kedvem ellen, úgy mint ki elégtelenségemet ismervén, szólittattam és vonattam erre”, irta győzelmei közepett. A közönséges emberek dicsvágyát sem ismerte, hisz ha ez vezeti, jóval békésebb viszonyok között többször lehetett volna Erdély fejedehne. „A mi életünk jobb részét – mondotta – mi már eltöltöttük. A mi hátra vagyon benne, az igen rövid; ha mind öröm lenne is az, vagy ha mind keserüség és bánat lenne is, nem sokat tenne.”* Még kevésbbé biztathatták a körülmények a fegyverfogásra. Nyakán ült a német Váradon, Belgiojoso nagyobb haddal Rakamaznál táborozott, az ország rablánczra volt verve, messze területek elnéptelenedtek, a megmaradottak sokkal alaposabban ki voltak fosztva, hogysem egy komoly háboru költségeit viselhették volna. Magának sem elég pénze, sem elég hada nem volt. Némi siker esetén számithatott ugyan az elkeseredett tömegek csatlakozására, csakhogy e tömeggel szemben álltak a kellően szervezett császári csapatok, melyektől csaknem lehetetlennek látszott elragadni a diadalt. Számithatott továbbá a török támogatására is, de előre tudhatta, hogy e támogatásnak nagy ára lesz. Mindez méltán óvatosságra intette. Csakhogy bármi kedvezőtlenek voltak a viszonyok, bármi reménytelennek látszott a helyzet, Bocskaynak nem volt többé választása. A viszonyok kezébe nyomták a kardot s ha a császáriak kegyetlen bosszujának ki nem akarta magát szolgáltatni, fel kellett kötnie szablyáját, mert Belgiojoso nagy haddal nyomult ellene. Meghozta tehát elhatározásait, védelemre készült.
1605 február 10-iki és 1606 február 6-iki levele. Szilágyi Sándor, Bocskay és Illésházy levelezése. Tört. Tár, 1878.
)
Magyar urak Bocskay idejében.
Egykorú rézmetszet ugyanonnan. Aláirása: Es ist in gantzen Romschen Reich Kein Volck den Turcken mehr geleich In rustung vnd complexion, Als die Vngrische manheit schon Vnd liessern in auch manche schlacht. Der Adel reitt in folcher pracht
Ama percztől kezdve, melyben határozott jövőjéről, Bocskay bámulatos tevékenységet fejtett ki s rövid idő alatt a semmiből olyan hadsereget teremtett, melynek győzelmei megremegtették Bécset és Prágát s Magyarországra irányozták egész Európa figyelmét. Éles eszével felfogta a helyzetet. Ott kereste szövetségeseit, a hol azok ezernyi számban kinálkoztak, a köznép tömegeiben, a hajdukban, kiket a nemesi társadalom eddig kegyetlen törvényekkel üldözött, tűzzel-vassal irtani törekedett s ekképen a németek karjaiba hajtott. A király és Mátyás főherczeg legalább egy részüket zsoldjába fogadta s Rudolf politikájának egyik főeszköze magyar és erdélyi földön a hajduság volt. Bocskay ismerte ez eszköz értékét s ki akarta csavarni a király kezéből. A hajdukhoz folyamodott, és nem hasztalan. A félbarbár hajdu nem sokat okoskodott a hazája és maga dolgairól. De ösztönszerüen élt benne a szülőföldhöz való szeretet, az ország sorsa iránti érdeklődés s az a sok nemes, fenkölt érzés, mely nagy pillanatokban, megfelelő vezérek befolyása alatt a tömegekben meg szokott nyilatkozni s halhatatlan tettekre ragadja őket. Bocskayt nem hiába nevezték később (1607-ben) a magyarok Mózesének. Friss forrást, a legnemesebb érzelmek tiszta vizét fakasztotta fel a kőkemény hajdu szivében. A hajduk, mikor egy csapatjuk Kereki alól elverte a németet, ösztönszerüleg érezték, hogy Bocskayban megtalálták megváltójukat. Maguk fordultak hozzá, mikor még sólyomkői várában gondolkodott a teendőkről. Belgiojoso szabad zsákmányra nekik igérte Váradot, Debreczent, Kerekit, akkor igen népes helyet. De éppen e szemkápráztató igérettől ijedtek meg. Érezték, hogy Belgiojoso az egész magyarságot ki akarja irtani s „nem akartak nemzetök hóhéri lenni”, hanem a végveszélyben forgó Bocskaynak ajánlották fel szolgálataikat.* Bocskay elfogadta kinyujtott kezüket s ezzel az uralkodó társadalom és a hajléktalan néptömegek közt létrejött az a szövetség, mely a magyar nemzet megmentésének legfőbb tényezőjévé lett. A szövetségben mindegyik fél megkapta azt, a mire leginkább szüksége volt; Bocskay az önvédelem eszközét, a kész sereget, a tömegek pedig atyai gondviselőjüket, ki újra tűzhelyet, hajlékot kinált a hontalanoknak, a ki ismét be akarta őket illeszteni Magyarország állami, társadalmi és gazdasági szervezetébe. Ekkor ugyanaz történt nálunk, a mi hasonló körülmények közt pár évtizeddel előbb Németalföldön, hol rettegett kalózokból, lelketlen tengeri rablókból keletkezett az a vizi haderő, mely II. Fülöp spanyol király zsarnokságát megtörte. A fosztogató magyar hajduságból került ki a fegyverben álló nemzet nagy része s a „csavargó, lézengő” szegény legényekből egyszerre szabadságharczosok, nemzeti hősök lettek.
Bocskay 1605 ápril 8-iki levele. Thaly, id. h. 103.
A szükséges haderő birtokában Bocskay megtette az előkészületeket, hogy a nagy sereggel ellene nyomuló Belgiojosoval szembe szálljon. Eléje sietett, az erőditett helyeket védelmi karba helyezte s a maga hajdui utján összeköttetésbe lépett az ellenséges táborban levőkkel. Czélja az volt, hogy megakadályozza a császári hadak egyesülését, melyeket Belgiojoso mindenfelől magához rendelt. Az egyes csapatosztályokat külön-külön igyekezett tehát meglepni és tönkre verni. Egy ilyen csapatosztályt, mely Petz ezredes alatt valami 3500 emberből állt, a hajduk október 15-ikén hajnalban csakugyan megtámadtak s majdnem teljesen megsemmisitettek. Ez az álmosdi győzelem* egyszerre túlsúlyra juttatta Bocskayt Felső-Magyarországban. Az esemény hire villámgyorsan elterjedt s fellelkesitette a népet. Belgiojoso a maga tekintélyes hadával nem mert többé csatát koczkáztatni, hanem a veszedelem közeléből Várad védő erőditményeibe huzódott vissza. Alig hogy október 20-ikán kitette onnan lábát s Tokajnak igyekezett, a hajduság utána iramodott s üldözte szakadatlanul. Rakamazon a hajduk levágták az őrségül hagyott rácz csapatot, mire Belgiojoso Tokajban sem érezte magát biztosságban s székhelyére, Kassára húzódott vissza. Ott azonban új meglepetés érte. A kassaiak, kikkel oly kegyetlenűl bánt, az álmosdi győzelem hirére Bocskayhoz fordultak s elzárták Belgiojoso előtt kapuikat. Hasztalan kért, rimánkodott s igérte templomaik visszaadását. A polgárság rendületlen maradt. Magaviselete annál hősiesebb volt, mert a mikor Belgiojoso nagy haddal a kapuknál állt, a városban magában szintén volt német őrség, a kamara és más hatóságok tagjai pedig a polgárság ellenállásának megtörésén dolgoztak. Mindazáltal Belgiojosonak szégyenszemmel kellett Kassa alól menekülnie s még családja is a polgárok kezében maradt. De távoznia kellett, mert a hajduk vitéz vezérük, Lippai Balázs alatt nem hagyták pihenni s seregéből, mely még három héttel azelőtt valami 20,000 emberre mehetett, alig 50 emberrel birt Szepesvárba eljutni. Kassa a fölkeléshez csatlakozott s mint szabaditóját fogadta és ünnepelte a győztes Bocskayt, ki november 11-ikén nagy fénynyel vonult be a városba, mely azóta állandó székhelye maradt. Minthogy a többi városok is örömmel melléje álltak, Bocskay alig egy hónap alatt Felső-Magyarország legnagyobb részét hatalmába keritette. A hajduk mellett immár a nemzet egy másik fontos eleme, a polgárság is csatlakozott a fölkeléshez, mely ezzel mindinkább általános, nemzeti jelleget nyert. Bocskay általában államférfiui tapintattal járt el s a legkülönbözőbb elemeket, mindenkit, a ki csatlakozni akart zászlajához, készségesen fogadott s védelméről biztositott. Ő, a buzgó kálvinista, a vallásüldözés e kegyetlen napjaiban nem kérdezte, kinek milyen a vallása, hanem szivesen látott mindenkit, s a katholikus papoknak épp úgy adott biztositó levelet, mint bárki másnak. Ez volt egyik főoka a mozgalom rohamos terjedésének.*
Gömöry, Az álmosdi csata. Hadtört. Közl. 1892. 709. és Rónai Horváth Jenő, Bocskay István háboruja. U. ott. 1893. 570–634.
A pozsonyi rendek 1605. januári felterjesztése Károlyi, Magyar Orsz. Emlékek, XI. 83.
Még mielőtt Bocskay megérkezett, vezérei Lippai Balázs és Németi Balázs által november 12-ikére Kassára hivta a szomszéd vármegyék rendeit, hogy „az igaz hitért s országunk szabadságáért” a szükséges intézkedéseket jó módjával megtegyék. A gyűlés hadi adót, katonai segélyt s a hadviseléshez szükséges más eszközöket készségesen szavazott meg. Egyszersmind arra kérte Bocskayt, adassa vissza a kamara által elvett jószágokat, tartsa meg a rendeket szabadságukban, és tiszteit, tanácsosait, csakis magyarok közül válaszsza. E kérések mindegyike a fölkelés egy-egy okát világitja meg, melyeket a legszabatosabban Illésházy fejezett ki, midőn azt mondotta, hogy „az istentelen gubernatio”, különösen pedig „a kamra, a ki az országnak minden törvényét, szabadságát elrontá, s a papi tanács, a ki lölkünkben, fegyverrel és nem tanitással kergetének, a fölséged kapitányi, a kik elrontának, dulának, fosztának bennünket”* – hajtották az országot a mozgalomba. Noha ez az istentelen gubernatio a nemzet minden rétegét egyformán sujtotta, az első hónapokban a felvidéki városokon kivül leginkább a köznép, a kiváltságosak alsó rétegei, a kis-nemesek és a protestáns papok csatlakoztak Bocskayhoz. A főurak ellenben legnagyobb részt még hónapokig jó akaratú semlegességben maradtak. Kik voltak jelen a november 12-iki kassai gyűlésen, nem tudni. De Bocskaynak még sokáig kellett dolgoznia fáradhatlanul s ujra meg ujra kellett hirdetnie, hogy „minden birodalmoknak legnagyobb erőssége az egyesség,”* mig a felvidéki urak nyiltan hozzá álltak. Talán nem biztak a sikerben, talán nem Bocskayban, de a református egyház oly túlbuzgó hive, mint Báthory István sem jelentette, még 1605 márczius 20-ikán sem, csatlakozását, noha régen felszólitották s az ecsedi nép és papság már érintkezésbe lépett Bocskayval. Mások sem igen siettek: „Nagy hallgatásban vannak oda föl az urak – irja april 9-ikén Bosnyák Tamás – nem akarnak a közös jó mellett megindulni.” Ez a hadműveletekre is bénitólag hatott s mint Bosnyák emliti, a hajduk már az év első hónapjaiban osztrák földön álltak volna, ha az urak és Bocskay hamarabb rendbe jönnek. Különösen a lengyel számkivetésben levő Illésházyt igyekezett Bocskay megnyerni ügyének. Leveleivel, követével, Kátay Mihály kanczellárral kereste föl s igérte neki, hogy úgy tartja, mint édes atyját. Illésházy azonban hónapokig habozott s még mindig Rudolf királytól és Mátyás főherczegtől várta üdvét. Hasztalan figyelmeztették, hogy késedelme nagy ártalmára van a nemzeti ügynek. Hasztalan irta neki lelkes tisztelője, Bosnyák Tamás: „a nagyságodnak hozzánk való jóakaratának is mostan volna nagyobb hálája és köszöneti, hogy sem annak utána.” Illésházy csak hónapok mulva látta be, hogy hasztalan vár igazságot az udvartól, s ha meg akarja menteni ügyét, Bocskayhoz kell csatlakoznia, mit végre 1605 juliusban meg is tett.
1605. június 6-iki levelét közli Szilágyi: Tört. Tár, 1878–9.
Thaly Kálmán, id. h.
A kassai régi református templom.
Rajzolta Cserna Károly
Sokkal hamarabb, mint az urakkal, boldogult Bocskay a törökkel. Az erdélyi bujdosók az álmosdi ütközet után mind hozzá siettek s általuk könnyű volt a törökkel megegyezésre jutni. Alighogy Bocskay Kassára bevonult, már november 20-ikán török követ kereste föl s a szövetkezés jeléül kardot, zászlót, királyi pálczát és gyöngygyel kirakott övet hozott. A szultán neki adta Erdélyt s az athnaméban azt mondotta: „Őseinknek s elődeinknek az erdélyi fejedelmek iránt tanusitott kegyelmes szokásához képest mi is elküldtük számodra a zászlót, kornyétát, két derék lovat, egy botot, egy hóditó kardot s hüdsetünkkel egyenlő diszköntöst (kaftánt)”.* A török támogatás e biztositásával Bocskay tekintélye még inkább gyarapodott ugyan, de Erdélynek egyelőre csak névleges fejedelme volt, ámbár sikereinek hatásai ott is nyomban mutatkoztak. A mozgalom hirére Rudolf erdélyi biztosai egyszerüen fejüket vesztették. Az egyik rémülten futott ki összeharácsolt kincseivel biztosabb helyre, a másik kettő Fejérvárról az erős Szebenbe menekült. Bocskay azzal az éles észszel, melynek első sikereit köszönte, készitette elő ügyét Erdélyben is. Ott szintén a tömegekhez fordult s a székelyeket igyekezett megnyerni. Egykori szabadságuk visszaállitásával biztatta őket, s ez nem olyan Báthory Zsigmond-féle áltatás volt. Őszintén, komolyan tette s meg is tartotta igéreteit.* Hónapok kellettek ugyan hozzá, mig az annyiszor csalatkozott székelység hitelt adott szavának. De végre megmozdult s Bocskayt 1605 elején a vármegyei nemességgel Erdély fejedelmévé kiáltotta ki.
Szilágyi és Szilády, Török-Magyarkori Emlékek, III. 46.
Nemcsak a jobbágyságra vetetteket szabaditotta fel, hanem utóbb, mikor csak neszét vette, hogy a nemesek háborgatják őket, rögtön védelmükre kelt, sőt azt is megtiltotta, hogy a szabad székely önkényt álljon be jobbágynak.
Bocskay fölkelésének hire Rudolf királyt egy pillanatra teljesen lesujtotta, mintha sejtette volna, hogy ez a mozgalom koronájába kerül. De a teendőkre nézve természetesen, mint mindig, most sem értett egyet Mátyás főherczeggel, ki azt ajánlotta, hogy mindenekelőtt és minden áron e tüzet kell eloltani. Nem magasabb politikai tekintetek, hanem a kegyetlen bosszu és gyűlölség vezette a főherczeget, midőn oly erélyes tanácsokat adott bátyjának. Aligha volt régebben is jó embere Bocskaynak; ezt Rudolf pártfogolta s igy Mátyás természetesen nem szerette. Sietett is őt és hiveit esküszegőknek nyilvánitani, kiket agyon kell sujtani. Terve az volt, hogy Basta az egész alsó-magyarországi hadsereggel Bocskayra vesse magát. Rudolf ellenben a császári fősereget tulajdonképeni feladatának, a török elleni harcznak óhajtá megtartani, s a felkelők ellen csak pár ezer embert akart küldeni. De mint a legtöbbször, most is engedett Mátyás főherczeg erélyes sürgetésének. Basta 9400 „ép erős” német gyaloggal és 5000 lovassal indult Bocskay ellen. Örömmel vállalkozott e feladatra; a felföldön folytathatta immár erdélyi szereplését s különösen egykori szövetségeseit, a hajdukat akarta megfenyiteni. Azért indult el, hogy őket kipusztitsa, mert tudta, hogy ezzel Bocskay egész erejét semmisiti meg.* A hajduk szintén égtek a harczvágytól s apróbb-nagyobb tömegekben siettek eléje. De Basta 1604 november 14-ikén Osgyánnál és csakhamar Edelénynél megverte őket, noha vitézül harczoltak. Csakhogy nagy részük kaszával, kapával volt fölfegyverkezve s különben is mindkét csatában túlszámban voltak a császáriak. Basta kegyetlenül ölte-vágta őket s még foglyaival is brutálisan bánt. Kezébe került Németi Balázs, a vitéz hajduvezér. Basta lábánál fogva akasztatta föl s két óráig hagyta e kinos helyzetben. Azután kihallgatta s fejét vétette.* A győztes vezér folytatta az előnyomulást s a mozgalom fészkét, Kassát igyekezett hatalmába keriteni. Hadai már deczember 2-ikán a város alatt állottak, de a fővezér csak két nap mulva érkezett meg s 5-ikén fogott a város vívásához, melyet Sennyei Miklós, egykor éppen Basta hajdukapitánya védett. Olyan kárt tett az ostromlókban, hogy Basta még az nap éjjel megkezdte a visszavonulást Eperjes felé. A hajduk utána özönlöttek, a parasztság hozzájuk csatlakozott s űzte, verte a hátráló németséget, mely megtizedelve, rongyosan, éhezve érkezett Eperjes alá. Ezzel a hajduk immár a második nagy német sereget törték meg. A gyászhirek valóságos rémületbe ejtették Mátyás főherczeget. Azt irta Prágába, hogy Basta nehéz vereséget szenvedett s hollétét nem tudja senki.* Tényleg Eperjes alatt állt, de eleinte ez a város sem akarta befogadni. Utóbb a német polgárság megnyitotta ugyan kapuit, de Bastának szerződésileg köteleznie kellett magát, hogy az öt felső-magyarországi városnak a lutheránus vallás szabad gyakorlatát biztositja. E szerződést Kassa kivételével a többi városok elfogadták s ezzel, német érzelmeikhez hiven, legalább egy időre ismét elváltak a nemzeti ügytől. A vereség hatása alatt Mátyás főherczeg szintén szakitott eddigi engesztelhetetlen politikájával. Több felől ajánlották neki, tegyen próbát „türhető feltételek mellett” megegyezni Bocskayval. A főherczeg még 1604 végén országgyűlést akart tehát tartani; tervét Rudolf sem ellenezte s a rendeket 1605 január 6-ikára Pozsonyba össze is hivta. De csak kevesen jelentek meg; összesen öt vármegye, az alsó-magyarországi városok, nehány aulikus úr s a főpapság voltak jelen. Minthogy e közben Mátyás főherczeg a Basta seregének állapotáról is megnyugtatóbb értesitéseket vett, ujra felülkerekedett benne a harczvágy. Pozsonyban az országgyűlés meg sem tartatott s a megjelentek értekezleteiken szivesen belenyugodtak az udvar azon elhatározásába, hogy a mozgalom fegyverrel fojtassék el. Sőt a világi és egyházi urak, noha az előbbi országgyűléseken mindig a pusztitó idegen zsoldos had kivezetését sürgették, most maguk kérték a német hadak beküldését, mert saját személyük és jószágaik biztosságát féltették. Nagyon jól tudták, hogy ellentétben állanak a közvéleménynyel s őszintén kimondották, hogy nem rendelhetik el a személyes fölkelést, mert megeshetnék, hogy mig ők a lázadókkal harczolnak, saját jobbágyaik meg ő ellenük fognak fegyvert. Ez az aggodalom a királypárti tanácsosok és más urak minden iratában kifejezést nyert. Erezték mindnyáján, hogy a tömegek országszerte Bocskaytól várják üdvüket és hozzá fognak csatlakozni, mihelyt a körülmények engedik. Mindazáltal senki sem lépett az engesztelékenység utjára. Rudolfot a magyarországi hirek szörnyen felizgatták ugyan. Tényleg azonban csak annyiban hatottak reá, hogy még inkább elzárkózott a külvilág elől. Csakhogy izgatottsága hamar átszállott magára Prága városára, hol az elégedetlenség oly általános lett, hogy zendüléstől féltek s a kereskedők siettek áruikat és vagyonukat biztosságba helyezni. Itthon azonban a rémuralom rendszerét, a Basták és Belgiojosok, a Szuhayak és Migazzik kormányát Bocskay hajdui már 1605 elején végleg halomra döntötték. A hol csak magyar sziv dobogott, messze külföldön is, örömöt és lelkesedést keltett az ország sorsának jobbrafordulása. Még Sziléziából is azzal üdvözölte egy oda hányatott magyar egyik kassai barátját:
1604 deczember 9-iki levele Mikónál, id. m. III. 323.
1604-iki jelentés a tört. bizottság másolatai közt.
1605 január 5-iki levele u. ott. Január 31-iki levelében irja, hogy a magyar parasztok sok idegen zsoldost leöltek. U. ott.
Magyarország csillagát,
Láthassad szabadulását,
Kassának szép ujulását,
Ellenségünknek romlását.*
Láthassad szabadulását,
Kassának szép ujulását,
Ellenségünknek romlását.*
1605-ben irja Sziléziából Kassára Sárvári Márton, Báthory Zsigmond iródeákja, Figyelő, VII. 313.
Giacomo Fangani
„Il Mastro di campo Generale di Giorgio Basta” (Milano, 1635.) cz. Basta hadjáratairól írt munkájának czimlapja
