II. FEJEZET. A két ország kormányzata.
II. FEJEZET.
A két ország kormányzata.
A két ország kormányzata.
János király székhelye. Udvartartása. Kormányának közegei. Verbőczy István főkanczellár. János többi főemberei. György barát szerepe János oldala mellett. János országgyűlései. Reformeszméi. Kisérlet a fennálló törvények és jogszokások codificálására. A jobbágyság helyzetének enyhitése. János kormányának magyar jellege. Az ellentét János és Ferdinánd uralma között. Ferdinánd és udvara. Az idegen környezet káros befolyása Ferdinánd politikájára. Ferdinánd tekintélyének csökkenése. Országgyűlései. Az idegen katonaság visszaélései. Pozsony mint országos főváros. A pozsonyi helytartóság. A királyi kamara. Ferdinánd székhelyei. A király távollétének hatása a közállapotokra. Törvénysértések. Az adó és a rendiség. Az ország közjoga és önállósága papiron és a valóságban. A külföldi segitségbe vetett remények kudarcza. A Habsburgok uralmának ára. Magyarország állami és nemzeti egységének bukása
János király nem mindig tartózkodott Budán; előbb Lippán, utóbb Váradon szokott huzamos ideig mulatni. Fővárosa azonban 1529 óta szakadatlanul Mátyás király híres székhelye volt, bármennyit szenvedett az 1526-ban s az 1530-iki ostromban. Udvartartását a régi királyok mintájára rendezte, s betölté azokat az állami méltóságokat, melyek a magyar alkotmány szerint a királyt a végrehajtó hatalom gyakorlásában támogatták. Mint egész politikájában, e téren is egyszerüen követte a nemzeti királyság hagyományait és közjogi gyakorlatát. Még a régi királyi könyveket is folytatta, míg Ferdinánd azoknak új sorozatát inditotta meg. Ujitásokat az államkormányzatban nem eszközölt, új hatóságokat, a rövid lélegzetű Gritti-féle kormányzóságon kivül, nem szervezett. Nevében ugyanazon köztisztviselők működtek, mint a mohácsi vész előtt. Nádort azonban csak 1530-ban választatott, s mikor nádora Bánffy János meghalt, ez állást többé nem tölteté be, noha ekkor már Ferdinándnak sem volt nádora. De mindkét király üresedésben hagyta a nádori széket, s a váradi béke azon rendelkezése, hogy a két király közös nádort választasson, szintén nem hajtatott végre. Ellenben a főkanczellári állást, előbb a főpapság kiváltságát, János király régi hivére, a híres jogtudósra, Verbőczy Istvánra bizta, ki e méltóságában mindvégig oldalán működött. A hatalmas népszónok, a jeles iró, szavával és tollával minden téren, főleg diplomatiai küldetésekben szolgálta urát. János király államokiratainak némelyikében ma is közvetlenül lép az utóvilág elé a fenkölt szellemű, nagy műveltségű kanczellár jeles irói tehetsége. De inkább a szó és a toll embere volt, nem pedig vezérlő szellem, mely a háborgó elemeken uralkodni képes. Nem lépett ugyan háttérbe kora eseményeiben, de nem volt elég erős, azoknak irányt adni. Mint királya, akképen ő is mindig a béke embere volt s buzgón elősegitette a váradi szerződés létrejöttét. Mikor e béke következtében 1539-ben a török támadással fenyegette az országot, Ferdinándtól Dobronya várát, Felső-Magyarországban, kérte, hogy családját oda biztosabb helyre küldhesse, mert az ő várai oly vidéken voltak, melyek a török tervezett támadásának útjába estek.* Maga azonban főleg Budán lakott, hol a Szent-János utczában, a minoriták zárdája mellett háza volt.
Május 5-iki levele. Bécsi állami levéltár.
János király tanácsában kiváló szerepet játszottak főpapjai: Frangepán Ferencz, a barátból lett kalocsai érsek és egri püspök, Brodarics István, utoljára váczi és Statileo János erdélyi püspök. Statileo unokaöcscse volt a dalmata Verancsics Antal, ki szintén János udvarában kezdte fényes diplomatiai és egyházi pályáját. Brodarics valamivel előbb (1539), Statileo valamivel később (1542) halt meg, mint János király, de mindketten hűségesen szolgálták s nagy veszélyek közt járták be érdekében Európa legtávolabbi részeit. Igen művelt emberek, de inkább diplomaták, mint papok voltak. Ellenben Frangepán Ferencz a diplomata mellett megmaradt kifogástalan papnak is, s mig ő róluk – legalább ellenségeik – mindenféle rosszat mondanak, sőt nemcsak magánéletüket, hanem igazhitűségüket is gyanusitják, Frangepánt e tekintetben sem érte kifogás. Maga Ferdinánd föltétlen dicsérettel szokott róla megemlékezni már abban az időben, mikor nem az ő pártján volt, mert az érsek-püspök János haláláig rendületlenül mellette maradt. Buzgón fáradozott a váradi béke létrejöttén s általában Verbőczyvel ő volt a békepárt feje, csakhogy a békét nem János feláldozásával akarta megkötni. Ferdinánd 1539-ben azt mondotta róla, hogy az összes magyar főpapok közt ő a legméltóbb a biborra s annak idején kérni fogja számára a pápától; – János már előbb megtette,* – mert „tudományával, bölcseségével és tisztességes életével” kiválik s nagyon sokféle ügyben járatos.* Jó, hű és feddhetetlen ember, mondja Várday érsek is, ki csak azt kifogásolja, hogy kissé szókimondó, szabad szájú. Magas termetű, torzonborz kinézésű, sovány ember volt, vékony karral, de vastag lábbal és nagy hassal, úgy hogy alsó és felső teste közt nem volt meg a kellő arány. Noha nem volt öreg, sokat betegeskedett, főleg a köszvény gyötörte.* Mindig büszkén vallotta magát magyarnak s azt mondotta, hogy az is marad mindvégig.*
János király 1535 márczius 15-iki levele. Theiner, Mon. Hung. I. 628.
Nuntiaturber. IV. 355–8.
Várday Aleandernek. 1539. U. ott, IV.
Wese jelentése Gévaynál, II. 3121.
Buda János király idejében.
Ugyanonnan
A világi urak közül a király tanácsában főudvarmestere, Pöstyéni Gergely budai várnagy, továbbá János rokona Petrovics Péter temesi gróf, nem nagy eszű, de föltétlen hűségű, vitéz ember és Kendy Ferencz, kit János kegyelme emelt a főurak sorába, váltak ki. Török Bálint, Perényi Péter s a vele együtt járó Bebek Ferencz, Balassa Imre, Maylád István szintén szerepeltek udvarában, mikor épen pártján állottak. De egyházi és világi tanácsosok közül egyaránt kiemelkedett György barát, a váradi püspök és kincstartó, vezető miniszter, sőt szükség esetén a hadak főparancsnoka. Az egyetlen ember, a ki igazán kormányra termett, a ki nemcsak rendet tartani, parancsolni tudott, hanem akaratának érvényt is mert szerezni. Az élet nehéz iskolájából került ki; aránylag későn tanult irni-olvasni s mint autodidacta szerezte tudományos műveltségét, mely minden igyekezete mellett is fogyatékos maradt. Szegény sorsból küzdötte fel magát; modorban, a társas érintkezés simaságában humanista püspöktársaival nem állta ki a versenyt. Általában nem volt megnyerő, úgynevezett szeretetreméltó ember. De ember volt hatalmas észszel, töméntelen gyakorlati ismerettel, melyeket hányatott ifjusága folyamán bő alkalma nyilt elsajátitani. Volt szolga, volt katona, volt barát, azután egy nagy kolostor élére került, megismerkedett a gazdasági viszonyokkal, vagyonkezeléssel, pénzügyi dolgokkal; tanult rendet tartani, engedelmeskedni, s mint főnök, akaratának engedelmességet biztositani. A zárda szük köréből a királyi udvarba helyeztetve át, hamar megnyerte János király föltétlen bizalmát s Gritti bukása óta irányadó szerepet vitt. Ő volt János királynak nemcsak pénzügyminisztere, hanem úgyszólván mindenese, egyetlen főminisztere. Wese János, a lundi érsek tapasztalt szeme hamar észrevette, hogy János király udvarában a barát nélkül nem lehet boldogulni. Held Mátyás is azt mondja róla, hogy királyának és országának ő a királya.* Ferdinánd, egykorúak állitása szerint, egy izben akként nyilatkozott, hogy Jánostól csak a barátot irigyli, ki maga felér tizezer katonával. Nagy eszét és kiváló pénzügyi képességeit csakugyan elismerte, de hozzá tette, hogy felettébb műveletlen s a püspöki süvegre sem méltó. Ez utóbbi felfogását azonban a tények nem igazolják. Senki abban az időben nagyobb buzgalommal és sikerrel nem szolgálta egyházát, mint a barát. Neki mint püspöknek szent hivatása volt egyházát, a régi hitet az ujitások ellen megvédeni. Rendithetetlenül teljesitette kötelességét, a mivel sok gyűlöletet idézett magára, noha mint katholikus püspök nem cselekedhetett másképen. Egyháziakban és világiakban egyaránt ő ama korszakban a buzgó kötelességteljesités mintaképe. Soha sem habozott, hanem megtette azt, a mivel mint püspök egyházának, s mint kormányférfi királyának és hazájának tartozott. Büszkén vallotta magát magyarnak mindenkor s idegen származása mellett a magyar nyelv annyira anyanyelvévé lett, hogy mikor latinul beszélt, folyton magyar szavakat kevert beszédébe.* Erőteljes, vaskos ember volt, füle szőrrel benőve. Mindig szerzetének hosszú, fehér, földig érő csuháját viselte, melyre néha pánczélt öltött. Oldalán kard, kezében sokszor még dárda is volt, mert katonái körében élt, sőt velük szokott ebédelni.* Az ilyen kör természetesen nem igen fejleszthette benne a finom modort, a humanismus szellemességeit. De sok tanuságot merithetett belőle a gyakorlati államélet szükségleteiről, a nép bajairól és orvoslásuk módjáról. A barát agyában szebbnél szebb eszmék termettek, s fennmaradt leveleiből a gyakorlati kormányzat egész rendszerét össze lehetne állitani. Megfelelő szinpadra helyezve, Francziaországban, vagy csak Ferdinánd király körében, Európa első államférfiai közé emelkedett s nemzetének nagy politikai reformátora, jóltevője lett volna. De a szük, kicsinyes viszonyok közt, a szörnyű viharok közepett is első sorban az ő egyénisége tartotta fenn János király trónját, ki ismerte értékét. Szolgálatainak nagysága a király hálájában nyert kifejezést. Csakhogy ez a hála nem kitüntetésekben és adományokban nyilvánult, melyekkel szintén nem fukarkodott, hanem abban, hogy halálos ágyán első sorban reá bizta, tőle várta özvegye és árvája megoltalmazását.
1539 márczius 11-ikén mondotta Aleandernek. Nuntiaturber. IV.
Held id. h. azt mondja róla, hogy igen rosszul beszél latinul és magyar szavakkal keveri.
Held id. h., ki azt a képtelenséget is állitja, hogy az asztalnál török énekeket énekeltek s Allahot emlegették.
György barát.
Egykorú olajfestmény a Draskovich grófok trakostyáni várkastélyában. Felirata: GEORGlUS UTISSENOVICH MARTINUSIUS S(anctae). R(omanae). ECCLESIAE PRAES(byter); CARDINALIS EP(isco)PVS VARADlENSIS AC THESAURARIUS † 1551. AFFINIS BARTOLOMEI DRASKOVICH. Az eredetiről fára metszette Pollák Zs.
A belső kormányzat reformjára irányuló eszméit azonban a nehéz viszonyok közt a barát sem valósithatta meg. János király általában kevés országgyűlést tartott,* vagy ha tartott, csak igen kevésnek emléke maradt reánk. A zord idők különben sem kedveztek az alkotmányosságnak. János királyt bizonynyal nem vádolhatni önkénykedő, zsarnoki hajlamokkal. De nincs nyoma, hogy 1536 után köz-országgyűlést tartott volna. Sőt azelőtt sem mindig ragaszkodhatott a rendi alkotmányosság formáihoz s szükség esetén a rendek adó-megajánlási jogát sem vette tekintetbe.* A régi alkotmányos szervezet névleg fennállt ugyan változatlanul, de az örökös háború és belviszály csaknem teljesen megakasztotta működését. Az országgyűlés, ha egyáltalán tartatott is, leginkább a pillanatnyi szükségletek kielégitésére szoritkozott. Ez időbeli törvényeink adót szavaznak meg a kincstárnak, az ellenpárti urakat sujtják, az igazságszolgáltatás megzavart menetét igyekeznek helyreállitani, a roppantul elterjedt hamispénz-verésnek kivánnak gátat vetni. Nagyobb reformot csak két irányban kezdeményeztek. Már 1527-ben elrendelte az országgyűlés, hogy a király jogtudósokat nevezzen ki a fennálló törvények és jogszokások codificálására, s hogy munkálatuk a legközelebbi országgyűlés elé terjesztendő. Ezzel a rendek kétségkivül Verbőczy István geniusának hódoltak s a Hármaskönyvet óhajtották, habár némi módositásokkal, országos törvény erejére emelni. Csakhogy a nehéz idők, melyek csakhamar János királyra és hiveire virradtak, a terv kivitelét örökre elodázták. A Hármaskönyv nem került az országgyűlés elé s csak a szokás és a saját benső értéke emelte arra a jelentőségre, melylyel jogéletünkben századokon át dicsekedett.
Fraknói, id. m. II. és III.
1531 deczember 9-iki levele. Gróf Károlyi család oklevéltára, III. 186.
A második nagy reformeszme, mely János király törvényeiben fölmerül, közvetlenül György barátra vezethető vissza. Alacsony sorsból emelkedett a magasba, a mi azelőtt is, akkor is gyakori volt, mert a legszegényebb, akár nemes, akár nem nemes parasztosztály (egytelkesek és jobbágyok) alkották mindenkor azt a kimerithetetlen medenczét, melyből az uralkodó, a birtokos osztályok friss vérrel és szellemi erővel egészitették ki magukat. De még soha sem történt, hogy az a szegény ember, kit akár az udvari, akár a katonai szolgálat emelt a magasba, az új társadalmi körben visszaemlékezett volna azokra, a kik közt egykor bölcsője ringott. Új állását és befolyását egyikük sem használta fel arra, hogy a szegények és elnyomottak sorsát törvény utján enyhitse. Kinizsi Pál, az egykori molnárlegény, Bakócz Tamás, a jobbágyfi, a köznép helyzetének javitásával ép oly keveset törődtek, mint az ősi Báthoryak vagy Garaiak sarjai. A mi régi törvényeinkben a jobbágyok érdekében tett intézkedésnek látszik, minő például az adó- vagy tizedszedők visszaélései elleni védelem, az tényleg a földesúr érdekében történt, ki csak azért védte jobbágyait mások ellen, hogy maga annál többet vehessen rajtok. Az 1514-iki kegyetlen törvények betetőzték a jobbágyság elnyomására irányuló törekvéseket s röghöz kötve, emberi méltóságából teljesen kiforgatva, a jobbágyot lényegileg a hasznos házi állat szinvonalára szállitották le. A barát maga nem jobbágyi, hanem szegény köznemesi családból származott ugyan, de együtt érzett a tömegekkel. Ismerte szenvedéseiket s nem feledkezett meg róluk akkor sem, midőn a magasba emelkedett, sőt csekély rokonságát is kiemelte a szegénységből. Javitani igyekezett a köznép helyzetét, mert több igaz irgalom és könyörületesség élt szivében, melyet kegyetlennek mondanak azok, kiket vétkeikért büntetett, mint az akkori uralkodó egyéniségek legtöbbjében. De reformtörekvéseit nem csupán az emberszeretet sugalta. Éles eszével megismerte azt a véghetetlen erőt, mely a tömegekben rejlik. Azért akart nekik jogokat adni, hogy egész lelkükkel megnyerje őket a honvédelemnek. Később Ferdinánd királyt is többször figyelmeztette, javitsa a jobbágyság sorsát, adjon neki jogokat, mert ezzel hazát ad neki s megnyerheti a haza védelmének, mig jelen sorsában egészen mindegy a tömegnek, akár török, akár keresztény uralkodik rajta. Első sorban az 1514-iki törvény legkegyetlenebb intézkedését, a röghöz kötöttséget igyekezett tehát megszüntetni. János király jó szivét nem volt nehéz ez eszmének megnyerni. Már az 1530-ik év utolsó, vagy az 1531-ik év első napjaiban Budán tartott országgyűlésen* törvényt hozatott, mely a föld népe igáját eltörli s a szabad költözködés jogát viszszaadja neki. János király készségesen szentesité e törvényt s 1531 február 14-ikén hirdette ki. Az életbe azonban nem ment át s az 1536-iki váradi országgyűlés újra kimondta a jobbágyok szabad költözködését. Hatása ennek sem volt ugyan, mert nem a jog, hanem az erősebb önkénye szerint alakultak akkor az élet viszonyai. De János király nevéhez füződnek legelső törvényeink, melyek a szegénység szörnyű terheit enyhiteni s általános helyzetét javitani igyekeztek.
Ez országgyűlés végzeményeit l. Századok, 1876. 582.
Habár János király sem mindig tarthatta tiszteletben a rendiség alkotmányos korlátait, annyi bizonyos, hogy valamint egyénisége, akképen udvara és uralkodása minden izében magyar volt. Állandóan népe körében élt és működött s kormányrendszere a nemzet, vagy legalább a kiváltságos rétegek jellegét viselte magán. Szolgálatában, környezetében idegenek is akadtak ugyan mindig, de a Laszky-Gritti szövetkezet bukása óta az államügyekre egyik sem gyakorolt befolyást. Erőtlen volt János kormánya, de nem idegen. Ellenben az ország ama részeiben, melyek Ferdinánd királyt uralták, az idegen uralom hatásai is kezdettől fogva jelentkeztek s mindinkább fokozódó elkeseredést keltettek. Ferdinánd király olyan szellemi légkörben, Spanyolországban nevelkedett, mely nem kedvezett a rendi uralomnak és befolyásnak. Még sem azzal a szándékkal jött ide, hogy a rendi jogokat eltörölje. Ha megnyeri egész Magyarországot, egyik uralkodói székhelyévé kétségkivül Budát teszi, a mint 1527-ben tényleg ott rendezte be, és pedig a törvényeknek megfelelően, az ország kormányát. De még ez esetben sem maradt volna el a surlódás, az összeütközés, az idegen és hazai befolyás, a király magyar és német tanácsa között. Ferdinánd sok jó, megnyerő tulajdonai mellett sem volt olyan erős egyéniség, hogy bizalmas tanácsosai befolyásának ellentállhatott volna. Azt tehették vele, a mit akartak.* Pedig Magyarország irányában nem akartak jót. Ugyanaz az ellenszenv és gyülölet vezette őket a magyarok, mint ezeket a németek iránt. A lundi érsek már 1534-ben azt mondja róluk, hogy ők lesznek okai, ha Ferdinánd elveszti Magyarországot.* Meg is mondja, miért. Nemcsak faji vagy nemzetiségi elfogultság vezeti őket. Valóságos érdek-szövetkezetet alkotnak s csak saját hasznukat lesik. Mindnyájan meggazdagodtak, mig királyuknak soha sincs pénze; ő köztük az egyetlen szegény ember. Cles Bernát, a trienti bibornok-érsek, Hoffmann János kincstartó, Rogendorf Vilmos, Fels Lénárd, Kazianer János – csupa komák és sógorok – alkották Ferdinánd körül azt a ligát, mely önző czéljaira aknázta ki az országot s minden fölmerülő ügyet csupán a maga érdekeinek szempontjából mérlegelt. A magyarok közül Thurzó Elek csatlakozott állandóan hozzájuk.* Mindnyájan nagyon élelmes emberek, de államférfiúi és katonai tehetség nélkül, noha Rogendorf, Fels és Kazianer állittattak, Salm Miklós halála után, a német hadak élére hazánkban. A liga aránylag legtehetségesebb tagja, Hoffmann János, egy ideig kamara-elnök, nagy cselszövő, jó szónok volt, s évi 20,000 frt jövedelemre vitte. Vele tartottak Dietrichstein Zsigmond, a két Lamberg, az Oberstein testvérek, Rosenberg, az egy Rogendorf kivételével csupa „ragadozó”, telhetetlen kincsvágyó emberek. Olyanok, kik hosszabb ideig Ferdinánd udvarában időztek, mind nagyon elitélőleg nyilatkoznak tanácsosairól.* Egybehangzóan kiemelik, hogy az udvarban valóságos családi liga működik, melynek tagjai e végből összeházasodtak, s csupán saját érdekeiket lesve, csakugyan roppant vagyonra tettek szert. Azt a vádat is felhozták ellenük, hogy ők hiusitják meg a két király kibékülését, még pedig tisztán önző inditékokból. Sőt nekik tulajdonitották az eszéki vereséget is.
Nuntiusi jelentések.
Brüsszeli Okmtár, I. 221–23.
Ezt Morone, Frangepán Ferencz és Scepper egyaránt kiemelik.
Igy Morone nuntius, Wese János és Scepper Kornél a császár emberei.
Ferdinánd nagy kettős pecsétje.
Előlapján a király trónszéken ülő alakja; a trónt fent két grif által tartott, zárt koronával fedett pajzsban a római királyi czimer, jobbról és balról angyalok által tartott; nyilt koronával fedett pajzsokban: 1. a magyar, 2. a spanyol (castiliai, leoni, aragoniai és navarrai), 3. a cseh, és 4. a dalinát czímerek diszitik; a trón lépcsője alatt zárt koronával fedett pajzsban az osztrák ház czimere (a négyes pajzs 1. és 4. mezejében az osztrák pólya, a 2. és 3. mezőkben a három burgundi haránt gerenda) látható. Körirata: FERDINANDVS * D(ivina) * F(avente) * CLE(mentia) * ROM(anorum) * REX * SEMP(er) * AVGVST(us) * AC * GERMAN(ie) * HVNG(ariae) * BOEM(ie) * DALM(atie) * CROAT(ie) * BOSNE (belül folytatva:) LODOMERIE * BVLGARIE * SCLAVON(ie) * RAME * SERVIEQ(ue) *
A hátlap mezejét a római királyi sas foglalja el, mellén a magyar kettős keresztet és pólyákat viselő szivpajzszsal; a sast övező körben részint nyilt királyi, részint zárt herczegi, részint koronátlan pajzsokban fent Horvátország, ettől jobbra: 1. Bosznia, 2. Galiczia, 3. Tirol, 4. Luzsáczia, 5. Habsburg; balra: 1. Lodoméria, 2. Szlavónia, 3. Morvaország, 4. Württemberg és 5. Krajna s végül alul koronátlan pajzsban Elsass czimerei láthatók. A körirat folytatása: REX ,* INFANS * HISPAN(iarum) * ARCHID(ux) * AVST(rie); DVX * BVRGVN(die) * MARCHIO * MORAV(ie) * ETC(etera) * DVX * SLESIE * WIRTEMB(erge) * ETC(etera) * COMES * HABSP(urgi) * FLAND(riae) TIROL(is) * E(t) C(etera). A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában levő galvanoplasztikai lenyomatról rajzolta Mühlbeck Károly. (Az eredeti átmerője 135 mm.)
Ily környezet szükségképen elvonta Ferdinánd bizalmát a magyaroktól. Ferdinánd nem ismerte a magyar alkotmány és közjog szövevényét, sok százados történelmi fejlődés sajátos termékét. Nem ismerte a magyar viszonyokat, sőt eleinte legbuzgóbb magyar hiveit sem; jellemükről, tehetségeikről nem volt tájékozva. Ellenben osztrák kormányférfiai és tanácsosai rég birták bizalmát s tudtán kivül egészen a maguk befolyásának vetették alá. Az ő szavukra hallgatott tehát a magyar ügyekben is, reájuk bizta hadai vezetését, a megszállott magyar várak kapitányságát. Ekképen, talán a nélkül, hogy tudatára jutott volna eljárása következményeinek, tényleg az idegen-uralmat honositotta meg Magyarországban. A barát egy izben figyelmeztette rá a császári követet, hogy tanácsosai elidegenitették Ferdinándot a magyaroktól s igy természetes, hogy a magyarok sem lelkesedhetnek Ferdinándért és tanácsosaiért. Ferdinánd szeretetreméltó egyénisége, jóindulata, nyájassága 1527–28-ban, mikor hónapokon át magyarjai körében élt, élénk rokonszenvet keltett iránta. A rokonszenv azonban mindinkább tünedezni kezdett, mihelyt a következő években csak nagy ritkán mutatta magát alattvalóinál. Különben is hadjárataiban hamar kitünt tehetetlensége; pénze soha sem volt, csapatait nem fizethette s ezek rablásra, szörnyű pusztitásokra vetemedtek s úgy viselték magukat, mintha ellenséges földön lennének. Ur és paraszt, város és vidék egyaránt határtalanul szenvedett e lelketlen nemzetközi hordák kicsapongásai alatt; ezek meggyülöltették magát az ügyet is, melynek védelmére ide küldettek. Leghivebb hivei, a német városi polgárok, szintén mindinkább elidegenedtek Ferdinándtól. A hangulat fokozatos átalakulása épen Lőcsén, mely annyit áldozott és annyit szenvedett Ferdinándért, lépésről lépésre követhető a város régi krónikájában. Már 1529-ben, mikor hire járt, hogy a hatalmas Fugger-bankház János királyt akarja pártolni, a lőcseiek attól féltek, hogy Ferdinánd teljesen elveszti Magyarországot, mert „a Fuggerek sokkal gazdagabbak Ferdinándnál”. Ez a veszedelem nem következett be, de Ferdinánd tekintélye folyton alább szállt a lőcseieknél. 1533-ban irja krónikásuk: „Ferdinánd király névleg a leghatalmasabb, tényleg mindenben szükölködik és végtelenül szegény.” Három évvel később még tovább megy s haragosan mondja: „Minden bajnak egyes egyedül Ferdinánd az oka, mivel teljesen elhagy bennünket.”* Azt is beszélték, hogy Magyarországot katonai kormány alá akarja vetni, s hogy magyar tanácsosait ez ügyben Bécsbe hivatta (1536 január 6.). Az volt a terve, hogy a belső bajok orvoslására Magyarország kormányzatát ideiglenesen egy német hadvezérre bizza, mit azonban a tanácsosok egy értelemmel visszautasitottak.*
Sperfogel krónikájából.
Sperfogel Wagnernél: Analecta Seepusiensia, II. 182.
Ha már a német városok, melyek földrajzi fekvésüknél és védettebb helyzetüknél fogva aránylag kevésbbé érezték az idők mostoha járását, ily kedvezőtlenül gondolkodtak uralmáról, a magyarság annál kevésbbé lehetett azzal megelégedve. Minthogy fölöttébb rászorult a rendek pénzbeli segitségére, Ferdinánd gyakran összehivta az országgyűlést s a közvéleménynek bő alkalma volt nyilatkozni. Megtette, még pedig korán és határozottan. A pozsonyi országgyűlésen már 1530-ban keserű panaszok hangzottak a király pénzügyi és politikai hatóságai ellen. Elmondották, hogy az ország szabadsága, illetőleg alkotmányos szervezete már alig létezik s a király kapitányai, tisztjei, tanácsosai közt alig van magyar. „A hatalmat idegenek, ügyeinkben teljesen tájékozatlanok kezelik.” Általánosan elterjedt a felfogás, melyet az előző évek tapasztalásai tényleg igazoltak, hogy az idegen katonaságot nem is azért hozzák az országba, hogy megvédje, hanem, hogy kirabolja. Arra kérték tehát a királyt, térjen vissza körükbe s jelenlétével orvosolja a bajokat, kivált hadai kapitányainak türhetetlen önkénykedését. Ezek a panaszok azóta soha sem szüntek meg. Az idegen-uralomhoz a katonai önkénykedés legdurvább kicsapongásai járultak, s végig kisérték történetünk kétszázados folyamát. Ferdinánd nem tudta katonáit rendesen fizetni. Ezek meg a szerencsétlen lakosságon kárpótolták magokát; kiverték szegényes hajlékából, elszedték pénzét, élelmi szereit, marháját. Kapitányaik a legleleményesebben igyekeztek mindenféle önkényes bevételi forrást nyitni a saját zsebük számára; adót vetettek ki, dolgoztatták a szegénységet, magukhoz ragadták a korcsmáltatás jogát, vizen és szárazon vámokat és más törvénytelen illetéket szedtek. Ha a király az országban lakik, személyes jelenlétével sokat enyhithet e sulyos bajokon. De Ferdinánd csak ritkán jöhetett magyar földre s akkor is rendesen a határszéli Pozsonyban maradt. Egy Habsburg-házi magyar király mintegy száz évvel azelőtt még azt mondotta, hogy országai közt Magyarország a legnagyobb és legtekintélyesebb.* Valószinüleg Ferdinánd is igy gondolkodik, ha a magyar királyi czimmel egész Magyarországot megkapja. De csak foszlányait kapta, melyeket nem önczélnak tekintett, hanem egyedül örökös országai védelme szempontjából itélt meg. A magyar rendek nem is kivánták többé tőle, mint egykor V. Lászlótól, hogy állandóan itt lakjék. Számba vették a viszonyokat s megelégedtek azzal, ha olykor-olykor megjelenik körükben. Hogy ezt minél inkább megkönnyitsék neki, teljesitették azon kivánságát, hogy a kormány székhelye Pozsony legyen, noha maguk Nagy-Szombatot óhajtották. Ez az 1535-iki országgyűlésen történt. Pozsony akkor lett a Habsburgok Magyarországának fővárosa. Ferdinánd hét tagból álló királyi helytartóságot alakitott ottan, mely az ország közigazgatását vezette, s melynek élére, a nádori méltóság üresedésben levén, Thurzó Eleket állitotta. E hatóság mellett működött, a király rendes és rendkivüli jövedelmeit kezelve, – ez utóbbíak közé soroltatott az országgyűlésileg megszavazott adó, mert nem volt állandó, hanem csak az esetben fizették midőn az országgyűlés megszavazta – a magyar királyi kamara, mely 1527–29-ig Budán székelt, s azután a török háború zivataraiban eltünt. 1531 nyarán Ferdinánd megújitotta az intézményt s Pozsonyba telepitette. De az új kamara évekig nyomoruságos állapotban sinylődött s eleinte annyi bevétele sem volt, hogy saját személyi szükségleteit fedezhesse. Ez időben még a rendek sem általa, hanem leginkább saját körükből választott kincstartók utján kezeltették az adót, melyet a királynak megszavaztak. Ez meg akkor is, midőn a kamara már Pozsonyban székelt, még a pozsonyi harminczadot sem reá, hanem az alsó-ausztriai kamarára bizta. Másrészt a magyar kamara a saját jövedelmei kezelésében szintén Ferdinánd bécsi hatóságaitól függött, a mint a királyi helytartóság sem volt biztositva bécsi befolyások ellen.
Fraknói Vilmos: A Magyar Nemzet Tört. IV. 135.
1535 óta azonban a Ferdinánd király birtokában levő országrész minden esetre megkapta a maga központi szervezetét s legfőbb közigazgatási és pénzügyi hatóságát. De Ferdinándnak ekkor sem jutott eszébe; hogy Pozsony városát székhelyei sorába emelje. Állandó székvárosa ez időben még nem volt s hol Bécsben, hol Innsbruckban és Prágában tartotta udvarát. Sőt a két utóbbiban rendesen huzamosabb időt töltött, mint Bécsben, mely csak uralkodása későbbi szakában vált fő székvárosává. Épen kevéssel Pozsonynak fővárossá tétele után rendezte székhelye kérdését s Prágát, Bécset és Innsbruckot jelölte ki ama városokul, hol jövőre rendesen és leginkább óhajtja udvarát tartani.* Pozsonyra nem is gondolt, Magyarországban állandó székhelyet ki sem jelölt magának s igy már akkor eltökélte, hogy legföllebb néha és rövid időre jön az országba. Pedig ez nemcsak a magyar népre, hanem a király érdekeire is kártékonyan hatott. A személyes érintkezés utján alighanem jobban megszilárdithatta volna uralmát, mint zsoldosaival, kik csak ellene forditották a hangulatot. A távolság, a gyakori közvetlen érintkezés hiánya király és alattvalók közt a kölcsönös bizalmatlanság és elégedetlenség kútforrásai lettek s még érezhetőbbé tették, hogy Ferdinánd Magyarországa idegen uralom alatt áll.
1536 szeptember 13-iki udvari rendtartás. Bidermann, id. m. I. 23.
I. Ferdinánd arany és ezüst pénzei.
1. Ezüst tallér; előlapján a király mellképe * FERDINAND(us) • D(ei) • G(ratia) • ROM(anorum) • HVN(garie) • BOE(mie) • DAL(matie) • C(roatie) • REX körirattal; hátlapján egyenes pajzsban a római királyi sas; mellén vágott pajzszsal, melynek 1. mezejében a magyar pólyák, a 2-ikban a magyar kereszt, a 3-ikban a dalmát leopárdfejek, a 4-ikben a cseh oroszlán láthatók; a pajzs felett Szüz-Mária a gyermekkel és K-B veretési jegygyel; a körirat folytatása: INF(ans) • HISPA(niarum) • ARCHIDVX • AVSTRIE • DVX • BVR(gundie) • 1554. 2. Aranyforint, előlapján Szüz-Mária félholdon ülő alakjával és FERDINANDI • D(ei) • G(ratia) • R(egis) • VNGARIE körirattal, melyet alul az osztrák pólyát viselő pajzsocska szakit meg; hátsó lapján Szent-László álló alakja, K–B veretési jegygyel és S(anctus) • LADISLAVS • REX • 1527. körirattal. 3. Arany forint, előlapján nyitott koronával fedett négyelt pajzsban a magyar, dalmát, cseh czimerekkel és az osztrák pólyás szivpajzszsal; a hátsó lapon Szüz-Mária alakja, K–B veretési jegygyel és PATRONA • HVNGARIE • 1540. körirattal. 4. Ezüst denár, előlapján a fentebbihez hasonló czimerrel és FERDINAND(us) • D(ei); • G(ratia) • R(ex) • VNG(arie) • 1528. körirattal; a hátsó lapon Szüz-Mária alakja K-B veretési jeggyel és PATRONA HVNGARIE körirattal. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányairól
Ha a zürzavaros viszonyok közepett már János király sem igen ragaszkodhatott a rendi alkotmány alakiságaihoz, Ferdinánd, ki ez alkotmányt nem is ismerte, kinek tanácsosai a kor absolutisticus áramlatának megfelelően a rendiség korlátait mindenképen áttörni igyekeztek, még kevésbbé tarthatta magát a magyar törvényekhez. Egyházi állásokat külföldieknek adományozott,* némely vármegye főispánjává idegent nevezett ki, sőt 1535-ben az országgyűlést Nagy-Szombatból Bécsbe helyezte át s ott fejeztette be tanácskozásait. De sok másban is folyton sérté a fennálló törvényeket, noha valahányszor a rendek fölkérték, például 1537-ben, a legnagyobb készséggel erősitette meg az ország összes régi jogait, kiváltságait és szabadságát. A papiron a legnagyobb rendben volt tehát minden, de maga az élet egész önállóan alakult. Már 1533-ban, mikor Ferdinánd a török békealku ügyében Bécsbe hivta őket, a magyar tanácsosok kijelentették, hogy más alkalommal tesznek majd előterjesztést a közszabadság visszaállitása iránt, melyet a jelen időjárás sokféleképen megnyesett és majdnem megsemmisitett. Az országgyűlés maga szintén több izben szót emelt a rendi jogok érdekében, a király meg éppen nem fukarkodott igéretekben soha. Mindez azonban csak szép szó volt s a rendi szabadságokból és jogokból vajmi kevés maradt épségben. Csupán az adó-megajánlás jogát nem birták még e zord idők sem a rendek kezéből kicsavarni. Minthogy a királynak saját helyi közegei a vármegyében és a községben nem voltak, itt a közigazgatás kizárólag rendi alapon nyugodott. Minden közege, minden szerve a rendiségből fakadt, rendi érdeket szolgált s állami czélra is csupán a rendek beleegyezésével lehetett felhasználni. Azt az adót tehát, melyet nem a rendek szavaztak meg, a rendi közegek be sem hajtották s minthogy a királynak saját adóbehajtó szervezete nem volt, az adózás terén tisztelnie kellett a rendiséget, mert az önkényesen kivetett adót nem volt képes behajtani. Egyes német kapitányok gyakran megsértették ugyan az adómegszavazás jogát is és kényük-kedvük szerint terhelték a népet. De ezt mindig csak igen kis területen, egy városban, ama községekben, melyeket épen megszállottak, tehették, hol saját katonai közegeikkel szedették be az adót. De az ily esetek, noha nem épen kivételesek, csak megerősitik a szabályt, hogy az adót ez időben is mindig az országgyűlés szavazta meg.
Már 1528 november 18-ikán egy magyar prépostságot adományozott hivatalos történészének és ujságirójának, Ursinus Veliusnak. Bécsi áll. levéltár.
Csakhogy ez volt az egyedüli jog, melyet a rendiség, sőt maga az ország új királyával szemben az általános pusztulásban és zürzavarban gyakorlatilag értékesiteni birt. Minden egyéb jogból és kiváltságból vajmi keveset lehetett életben tartani. De ha tényleg el is vesztette, legalább elvben, a papiron az országgyűlés minden állami és rendi jogot féltékenyen meg akart és meg tudott őrizni. A törvénytárba, az országgyűlési végzeményekbe menekültek ez időben Magyarország jogai és önállósága. Ha a rendek a háborús idők viharaiban nem gyakorolhatták is jogaikat, a törvénytárban igyekeztek azokat a jövő, egy jobb korszak számára megőrizni. Elvben, elméletileg nem is áldoztak fel semmit országuk igazaiból. Midőn Ferdinánd egyik 1539-iki előterjesztésében örökösödési jogaira czélzott, a rendek figyelmeztették, hogy szabad választás utján, nem pedig más czimen fogadták el uralkodójuknak. Máskülönben ez időbeli törvényeik leginkább a pillanatnyi szükségletek kielégitésére, az adó-ügyre, jogbiztonságra, a katonák dúlásainak megakadályozására vonatkoznak. Az ő körükben is fölmerült a hazai jog codificatiójának szüksége s 1527-ben és 1538-ban megujitották ide vonatkozó kivánataikat, de hasztalan. Épp oly meddők maradtak abbeli törekvéseik, hogy királyuk általános politikájában s a módszerben, melylyel hadműveleteit folytatni szokta, változást idézzenek elő. Főleg 1539-ben figyelmeztették komolyan, hogy eddig ő is, bátyja a császár is, csupán Németország megvédésére szoritkozott. Ha Magyarországot meg akarja oltalmazni, hagyja abba azt az aprólékos, mindig csekély erővel folytatott s igy teljesen meddő hadakozást, azokat a részleges hadműveleteket, melyek csak az ország pusztulására vezethetnek s eddig sem jártak más eredménynyel. E helyett egyesitse, összpontositsa erejét, gyüjtsön hatalmas sereget, nyerje meg császári bátyja és a külföld segélyét s akkor azután inditsa meg a nagy hadjáratot. Ezt papolták 1527 óta legkipróbáltabb hivei, ezt ajánlotta általában mindenki, a ki a helyzetet ismerte s ily hadjárattól féltek ellenségei is. Ferdinánd maga sem kételkedett e terv helyes voltában. Egyszer-másszor meg is akarta valósitani. Csakhogy sem a császártól, sem más fejedelmektől nem kaphatott kellő segélyt magyarországi terveihez. A németek elküldték hozzá hadaikat, mikor a török német területet fenyegetett, de nyomban haza rendelték azokat, mihelyt a veszély megszünt. Ferdinánd saját segélyforrásaira volt tehát utalva, melyekkel azonban csak kis hadakat lehetett talpra állitani, csak aprólékos háborút lehetett folytatni. Ezzel azonban a király Magyarországot egészében sem megszerezni, sem megtartani nem volt képes. Eszközei csupán arra voltak elégségesek, hogy megakadályozzák, hogy az ország egy más király alatt egyesüljön. Ezt meg is hiusitották s az ellenkirályok viszályaiban Magyarország valósággal ketté szakittatott. Ferdinánd, mikor látta, hogy az egész országot többé meg nem szerezheti, mindinkább csak örökös tartományai érdekeit nézte, melyek pedig a magyarokétól igen lényegesen különböztek. Már 1539-ben maga kifejezte ez ellentéteket, midőn egy lényegtelen határrendezési kérdésben kimondotta, hogy „Magyarország királya és Ausztria főherczege közt” nézeteltérés forog fenn. Ferdinánd megszerzé tehát a magyar király büszke czimét a Habsburgok családjának, de Magyarország állami és nemzeti egységének széttépése árán. Mivelhogy soha sem volt elég pénze és hadereje, hogy czimét érvényre emelje, uralma mindig csak az ország egy kis részére terjedt s majdnem kétszáz esztendeig, 1718-ig eltartott, mig a magyar király ismét az egész mai államterület ura és királya lehetett.
