III. FEJEZET. A nemzet és társadalmi szervezete. | A magyar nemzet története

III. FEJEZET.
A nemzet és társadalmi szervezete.

Az ország lakosságának száma a XV. század végén. Apadás a Jagellók alatt. Az 1526-ban szenvedett veszteség számadatai. A nemzeti vagyon pusztulása. A török hadjáratok. A ráczok beözönlése. Ferdinánd zsoldosainak pusztitásai. A földesurak és a jobbágyság. Főuri rablók. Önsegély. Változások a birtokviszonyokban. Királyi adományok. Törvénytelen birtokszerzések. A kisnemesség. A nagy birtokok megtorlódása. A főurak jellemvonásai. Az új társadalom. A politikai sivárság megnyilatkozása a társadalmi osztályok erkölcseiben. Az egytelkes nemesek elszegényedése. Ennek hatása a honvédelemre. A zavaros közviszonyok kihatása a polgári rendre. A városok alárendelt szerepe a politikában. Gazdasági jelentőségük. A pénzgazdaság centrumai. A Fuggerek. A kereskedelem. Postaügy. A külföldi árucsere pangása. Ennek általános okai. A pénz értéke. Pénzrontás. A magyar föld gazdagsága. Bányászat. Földművelés és marhatenyésztés. A külömbség Magyarország és az osztrák tartományok gazdasági fejlettsége között. A földművelés hanyatlásának okai. A jobbágyság állapota. A nép elnyomásának gyümölcsei. A földesurak túlkapásai. A parasztság pusztulása. Az erkölcsök elvadulása. György barát és a nép. Az általános gazdasági válság. Elemi csapások. A gazdasági és erkölcsi bajok befolyása az ország sorsának további alakulására.

Azon a földön, mely nagyban és egészben a magyar állam mai területének felel meg, hozzávetőleges számitás szerint a XV. század utolsó éveiben mintegy négy-öt millió ember lakhatott. Kedvező anyagi és erkölcsi körülmények közt, mint például Hunyadi Mátyás király korában, ez a népszám elég nagy és tekintélyes volt arra, hogy egészséges közélet alapja legyen s tiszteletet gerjesztő szerepet biztositson az államnak az európai népek családjában. De már a Jagellók gyászos ideje egyre apasztotta a lakosság számát is s a folytonos belmozgalmak szükségképen gátolták a nép természetes szaporodását. 1511-ben meg a pestis vonult öldökölve végig az országon, s az egykorúak állitása szerint a lakosságnak majdnem felét sirba vitte. Az 1514-iki parasztlázadás éppen a magyar vármegyékben dult legkegyetlenebbül s megszámlálhatatlan ezreket ölt meg. Nándor-Fejérvár megvétele után a török szakadatlan becsapásai az alsó-magyarországi vármegyéket, különösen Temest, Szerémet, Pozsegát és Valkót már 1524-ben* majdnem egészen elnéptelenitették. A pusztulás olyan teljes volt, hogy az ottani néhány várat fentartani s őrségét élelmezni is alig lehetett. Erre következett az 1526-iki hadjárat. A török jöttének hire mindenütt rémületet keltett, melyet a fenyegetett vidékekről szétfutó lakosok elvittek egész a határszélig. Sopronból, Pozsonyból szekeren, lovon, gyalog menekült a nép* s a hatóságok erőszakkal sem birtak az általános futásnak gátat emelni. A hol a török csakugyan megjelent, ott elpusztitott mindent s kiméletlenül mészárolta le azokat, a kik kezébe kerültek. Pécs, Buda, Pest, Esztergom városa, – a vár nélkül, – Pest, Pilis, Esztergom, Komárom, Győr, Tolna, Fejér, Baranya, Vas és Sopron vármegyék egészen vagy részben, kivált a Balaton és Győr közti föld, a Duna-Dráva vidéke s a Duna-Tisza köze szörnyű módon feldulattak. A déli részekből a magyarok Erdélybe menekültek, s a Körös-Maros-Tisza közét Lippától egész Becséig ráczok foglalták el* egy ideig a fekete ember vezetése alatt. Egykorú jelentések* szerint a városokon kivül 1526-ban 12 vármegyét pusztitott el a török, s szárazföldön 100.000, hajón meg 5000 rabot hajtott el, nem számitva a zsidókat, kik külön 30 hajón hurczoltattak török földre. Ezenkivül a csatatéren, a honvédelemben is megszámlálhatatlan ezrek áldozták életüket, s igy a magyar nép egy évben, 1526-ban, olyan óriási vérveszteséget szenvedett, melynek pótlására a legkedvezőbb viszonyok közt is évtizedekre lett volna szüksége.

II. Lajos márczius 8-iki levele. Pray, Epist. Proc. I.

Mária királyné szeptember 7-iki rendelete. Magy. Tört. Tár. XI. 138.

Szentkláray Jenő, A becskereki vár. 20.

Rorario értesitései alapján október 25-ikén igy jelentették Henrik angol királynak. Calendar.

Mint az ember, akképpen pusztult akkor a nemzeti vagyon is. A mit a török el nem birt vinni, azt megsemmisitette, felgyujtotta, fölette: főleg a szarvasmarhát, házán kivül a föld népe legfőbb vagyonát. A mit azonban egyáltalán elszállithatott, azt el is vitte kiméletlenül. Készpénzben, értéktárgyban, akármilyen értékesithető vagyonban minden egyes katona annyit czipelt magával, a mennyit csak elbirt. Elvitték még a rézharangot és vasedényt is. De a közkatonáknak csak a köznépet engedték át prédául. Az értékesebb holmit a szultán és a vezérek maguknak foglalták s az ő részüket, a legdrágább zsákmányt, 3000 hajó szállitotta le a szőke Dunán. A török birodalom minden tartományában megérezték ezt a rengeteg zsákmányolást. A piaczokat elárasztotta a magyar rabszolga s mindenütt töméntelen magyarországi préda, arany, ezüst edény s másnemű drágaság* került potom áron eladásra.

A velenczei követ 1528 május 21-iki jelentése Szerajevóból a tört. bizottság másolatai közt.

A szultán és hadai 1528 óta már mint János király szövetségesei jöttek ugyan az országba, de azért megjelenésüket mindig sok ezer magyar siratta. 1530-ban egy török had, melyet János osztrák területre akart küldeni, a Duna még épen maradt vidékét rabolta ki. Az 1532-iki hadjáratban, Kőszeg ostroma idején, Sopron vármegye annyira elnéptelenült s olyan sok községe maradt lakatlan, hogy a Kanizsayak Drávántúli uradalmaikból, hol a török különben is fenyegette őket, oda telepitették horvát jobbágyaikat.* Somogy vármegyében szintén egész tömegesen voltak a leégett, vagy lakatlan helyek, s igy volt ez mindazokban a vármegyékben, melyekhez a török hozzáférhetett. Szakadatlanul rombolt, gyilkolt s hajtotta el rabszijon az embereket.* Erdélyben nem ugyan maga a török, hanem hűbéresei, a moldvai és havasalföldi vajdák és barbár hordáik végezték a rombolás művét; kivált a székelység és a királyföld szenvedett sokat ismételt betöréseiktől.

Nagy Imre: Századok. 1883.

Igy 1537 márczius 23-ikán irja a nuntius Prágából: A mult napokban a török Magyarországból 10,000 foglyot hajtott el.

Dél-Magyarország valósággal sivataghoz hasonlitott, főleg Bács, Bodrog és Torontál területe, hol a magyarság már ekkor majdnem teljesen kiirtatott s helyét a Száván túlról beözönlő ráczok foglalták el. A Temesköz déli szélei szintén sokat szenvedtek s ide is nagyban folyt a ráczok beözönlése. A barát már 1538-ban azt mondta róluk, hogy Magyarország lakosságának a felét teszik, de ez természetesen csak a déli vármegyékre vonatkozhatik. Ezzel a kiterjedt kalocsai érsekség már János király idején elvesztette összes jószágait; az érsekség üres czimmé lett, mert egész területét elpusztitá a török, s a régi katholikus magyar lakosság helyét a görögkeleti ráczok ülték meg.

A töröknél nem sokkal voltak emberségesebbek azok az idegen zsoldosok, kiket Ferdinánd az országban szokott tartani. Nem fűzték ugyan rabszijra a népet, de máskülönben épp oly kegyetlenül bántak vele, akár a török. Igazán égbekiáltók azok a szörnyűségek, melyeket ama vidékek lakóin elkövettek, a melyek védelmére rendeltettek. De az urak maguk sem voltak kiméletesebbek egymás és a nép iránt. Az egykorú költő azt mondja róluk:

Kegyelmes uraknak hivatni örülnek,
De minden sárkánynál kegyetlenbbé lőnek.*

Szkárosi Horvát András 1545-ben. Régi Magyar Költők Tára, II. 175.

A hadviselés egész akkori módja leginkább a dúlás-fosztáson nyugodott. Minthogy a jobbágy a földesuri vagyon főalkatelemét tette, a ki az ellenpárti urak erejét fogyasztani akarta, az jobbágyait, a paraszt községeket pusztitotta el. Tette ezt mindenki, a ki csak tehette, s minthogy 1527 óta a háború decentralizálódott, s az egyik úr a másikkal, gyakran szomszédjával, úgyszólván saját külön háborút viselt, a pusztitás általános lett. Azokat a vidékeket sem kimélte, hová török-tatár soha, sőt német zsoldos is csak elvétve jutott. Akadtak egyesek, kik tulajdonképen egyik királyhoz sem csatlakoztak, hanem saját szakállukra folytatták a rablást s egyaránt fosztogatták ellenség és jóbarát jószágait. A leggonoszabbak egyike volt Csulai Móré László,* ki Palota várából űzte garázdálkodásait s pár év alatt Székes-Fejérvár vidékén valami 134,000 forintot harácsolt össze. Rablásait mindkét fél biróilag elitélte, őt magát a fegyverszünetből kizárta, de egyik sem birt vele. Végre János király, a kit a kellemetlen szomszédság Budán közvetlenül is fenyegetett, 1533 tavaszán Laszkyt* magyar és török haddal s a felvidékről hozott bányászokkal, kiket – műszaki csapatok hiányában – várvivásnál aknázásra, falak felrobbantására szoktak használni, megfenyitésére küldötte. Laszky ápril 14-én megvette a rabló egyik fővárát, Simontornyát. Ellenben Palotán Móré makacsul védekezett. Végre azonban menekülnie kellett, s ki is szökött szlavóniai birtokaira, mig családja s a várban őrzött töméntelen kincse a győztesek kezébe került.*

Családjáról és későbbi sorsáról l. Böjthe Ödön, Hunyadmegye nemes családai, 223–5.

Laszky fellépését azonban Ferdinánd, noha maga is elitélte Mórét, a fegyverszünet megszegésének minősitette, s panaszt emelt ellene.

Kincsei értékét 200,000 frtra becsülték. Erdődy Simon püspök 1533 június 9-iki levele Praynál, id. m. II. 381. A püspök azt is irja, hogy ama kincs nagyobb részét a török vette el, a ki roppant sok magyar foglyot ejtett s János király szemeláttára szállitott Budáról vizen Eszékre.

De megvolt minden vidéknek a maga Móréja, minden vármegyének a maga zsarnoka, a ki erőszakoskodott a nemességen, dúlta-fosztotta a köznépet, s fegyveres kézzel foglalta el mások törvényes vagyonát. A kor összes hatalmasai résztvettek, legalább időnkint, a török által megkezdett pusztitó munkában. Nemcsak világiak, de előkelő egyháziak is visszaéltek hatalmukkal s ragadozták az egyházi és világi javakat. Megható jelenet játszódott le Pozsonyban, az 1538-iki országgyűlésen, hol özvegy Pető Ferenczné gyermekei, testvérei, sógorai, barátai kiséretében megjelent a rendek előtt s könyezve adta elő panaszát Kecsethy Márton veszprémi püspök ellen. Azzal vádolta, hogy Tátika várában megrohanta, 100,000 forint értékű kincset, mely nem mind volt az özvegyé, hanem részben egyháziaké és magánosoké, kik a várban helyezték biztonságba, elrabolt, az özvegyet előbb elzárta, azután meg saját várából kikergette.

Valahányszor ez időben magyarok összegyültek, hogy az ország bajairól elmélkedjenek, soha sem mulasztották el hangsulyozni, hogy a kettéoszláson és a törökön kivül az ország romlásának ép úgy okai: először a zsarnok urak (tyranni in regno), kik országszerte mindenütt mód nélkül fosztogatják a népet és másodszor azok, kiket Ferdinánd ide küld a haza védelmére, kik azonban nem védik, hanem kifosztják, kirabolják.* A hatalmasok lelketlensége csakugyan épp oly szerencsétlenséget hozott az országra, mint a török betörés. Egyik király sem volt oly erős, hogy akár zsoldosait megfékezhette, akár a jogbiztosság helyreállitására hozott törvényeknek érvényt szerezhetett volna. A fejetlenségben az elnyomottak az önsegélyre voltak utalva. Többfelől meg is próbálták. Egyes urak confoederatióra léptek néha nem politikai czélból, hanem tisztán azért, hogy kölcsönösen megvédjék jószágaikat idegenek pusztitásai és foglalásai ellen. Még a papok is ez eszközhöz folyamodtak s 1532-ben az egri káptalan tagjai megegyeztek, hogy eskü alatt kötelezik magukat jogaik és jószágaik közös védelmére s az elvesztettek visszaszerzésére.* Csak hogy könnyebb volt ily határozatot meghozni, mint végrehajtani. A kettéoszlás még az önsegélyt is megnehezitette, a törvénynek pedig minden tekintélyét aláásta. Ha az egyik király hatósága valakit maga elé idézett, az illető azt felelte, hogy nem engedelmeskedik, mert a másik király alattvalója.* Csaknem hihetetlen dolgok szinhelye lett az ország. 1532 elején Serédy György, Óváry Ádám, Melczer András kassai, Werner György eperjesi és Marschupiarius Pál lőcsei jegyzők a felvidéki városok nevében Ferdinándhoz küldettek. De útközben Kosztka Péter elfogta s Árva várába zárta őket. Ferdinánd hivei köréből Zsigmond lengyel királynál emeltek panaszt az erőszak ellen, mert Kosztka lengyel nemes volt. De Zsigmond a foglyok érdekében nem tehetett semmit, mert a bűntettet Kosztka nem lengyel, hanem magyar földön követte el. Erre Serédy Gáspár megtorlásul Tokajban elfogta Lubomirszkyt, valamint Klayski Jánost, Zsigmond követét, ki János királytól Tokajon át tért vissza hazájába. A lengyel követ elfogatása nagy feltünést keltett, de Serédy kijelenté, hogy mindaddig szabadon nem bocsátja, mig Kosztka az ő öcscsét, Serédy Györgyöt el nem ereszti az árvai tömlöczből. Hasztalanul fenyegette meg a lengyel király,* a ki Bártfa városát is értesité, hogy ha Serédy eleget nem tesz kivánságának, ő mindazon magyar alattvalókat fogságra vetteti, kik lengyel területre lépnek. Hasztalan fordult hasonló fenyegetéssel a felvidéki városokhoz, mert az ügy csak nagy sokára nyerte békés elintézését. Ilyen viszonyok közt senki sem érezhette magát biztosságban, a kinek jól őrzött vára s megfelelő zsoldos csapata nem volt. A kinek pedig várai és zsoldosai voltak, azt meg ez a fegyveres erő természetszerűen arra csábitotta, hogy visszaéljen vele, hogy gyarapitsa általa jószágait, mert a földbirtok volt akkor a hatalom és tekintély legelső alapja és előföltétele. A tehetség katonai vagy egyházi pályán akkor is érvényesittette ugyan magát: de a tulajdonképeni tekintélyt mégis csak a földbirtok adta meg s minél nagyobb volt e birtok, annál befolyásosabb szerepet vitt tulajdonosa a nyilvános és társadalmi életben. A gazdagság fogalma ez időben még nem a pénzhez, hanem a földhöz s a rajta élő jobbágyhoz fűződött. Minél több jobbágya volt valakinek, annál gazdagabbnak tartották, s mint ma a pénz, akképen régen a birtok hatalma előtt mindenkinek meg kellett hajolnia. A földbirtokból soha sem volt tehát elege senkinek. Gyarapitani is igyekezett s nem elégedett meg azzal, hogy ezt törvényes úton tegye. Pedig ez úton is volt akkor alkalma bőven a birtokszerzésre. A törvény már a mohácsi vész előtt bizonyos mértékben igénybe vette a honvédelem czéljaira az egyház kezén fölhalmozódott roppant javakat. A mohácsi csatában a magyar egyház fejei közül sokan elestek s ez még inkább megkönnyitette, de különben is ekkor még sürgetőbb volt a kénytelenség, hogy az egyházi birtok nagy része állandóan, vagy bizonyos időre, a törvény formaságainak megtartásával – adományozás vagy zálog utján – világi kézbe menjen át. Másrészt világiak közül is tömegesen maradtak a mohácsi csatamezőn; családjuknak magva szakadt, jószágaik visszaszálltak a koronára, az életben maradottak meg a két király küzdelmei közepett, hűtlenség bünébe esvén, vesztették el azokat.* Volt tehát jószág töméntelen, melyet törvényes úton is meg lehetett szerezni. Csakugyan mélyre ható változások álltak be ez időben a birtokviszonyokban, törvényes úton. Rengeteg területeken cserélt gazdát a föld. A földesúri osztály alapjában átalakult, a régiek tömegesen tüntek el s újak léptek helyükre.* Az 1527–32-diki évekből magától Ferdinándtól csaknem 1300 adománylevél ismeretes, mely birtokrészek, községek, egész uradalmak urait változtatja s a földesurak minden rétegére, kicsinyekre és nagyokra egyaránt kiterjed. Noha ez a szám csak töredékes s épen nem meriti ki Ferdinánd király ez időbeli összes adományait, mégis fogalmat nyujthat a vagyoni átalakulásról, mely néhány év alatt végbement, s mely politikai művelődési és gazdasági tekintetben egyaránt mélyre ható következményekkel járt.

1533-ból egy ilyen gyűlést s az ottani tanácskozásokat ismerteti Sperfogel krónikája.

Tört. Tár, 1895. 251.

Erre példa Hontból, 1533-ból, Palásthy Pálnál: Palásthyak, II. 10–11.

Február 16., márczius 10., április 25., május 1. és 31-iki levelek, a tört. bizottság másolatai közt.

Hogyan adományozza el egyik király a másik hivének javait, számos példa a gróf Károlyi család Oklevéltára III. kötetében.

E viszonyokkal bővebben foglalkozom Régi magyar birtokviszonyok 1494–1595. czimű munkámban.

De a hatalmasok nem elégedtek meg azzal, a mit törvényes úton szerezhettek. A nagy vagyonban, akár ingó, akár ingatlan, mindig megvan a természetes hajlam, hogy még nagyobbra igyekezzék nőni s felszívja a kisebb vagyonokat. Ez a törekvés akkor is érvényesült s a zürzavaros viszonyok közt könnyebben is érvényesülhetett. Magyarország mindig a nagybirtokosok hazája volt s történetében nem a kiváltságosak tömegei, hanem az urak vitték az irányadó szerepet. Csak Hunyadi Mátyás köszönte koronáját a nemesség tömegeinek s rájuk igyekezett később is támaszkodni a régi dynastákkal szemben.

Serédy Gáspár.
A szentgyörgyi plébánia-templomban levő sirkövének domborműve.
A hőst tetőtől talpig fegyverben, jobbjában zászlóval ábrázolja. A zászló alatt két oroszlán által tartott pajzsban a Serédy család czimere, három nyilvesszőt szoritó pánczélzott kar látható. Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportja részére készült gipszmásolatról rajzolta Mühlbeck Károly

Mátyás hosszú uralkodása alatt a magyar aristocratiában valóban gyökeres változás állott be. A régi nagy családok közül többen kihaltak s helyüket újak, melyeket tehetséges katonák és politikusok alapitottak, foglalták el. De a földbirtok megoszlása az uralkodó osztályok egyes rétegei közt Mátyás király alatt sem változott, hanem a föld akkor is leginkább néhány dúsgazdag családnál összpontosult. Mátyás király korában azonban közép- és közbirtokos nemesség legalább meglehetős békén birhatta azt az aránylag kevés jószágot, mely a nemzeti vagyonból az ő kezén megmaradt. Ellenben a Jagellók alatt még ez a vagyon is veszélyeztetve volt s a királyi hatalom a kisnemességet nem birta többé a nagyok falánksága ellen megvédeni. A mohácsi csata után pedig a védelem teljesen megszünt; az alsóbb rétegeknek nemcsak az eladományozásra kerülő javakból jutott aránylag kevés, hanem ellenkezőleg, még azt sem tarthatták meg, a mi eddig is övék volt. A hatalmasok a saját jószágaikat kikerekiteni, kiegésziteni igyekeztek s minden törvényes és törvénytelen eszközt felhasználtak, hogy a javaik közé ékelt kis birtokot magukhoz ragadják. Még politikai szempontok is elősegitették minél nagyobb vagyonnak egy kézen való összpontosulását, mert minél több birtoka volt valakinek, annál nagyobb területeket biztositott annak a királynak, a kihez épen szegődött. Mihelyt a király valamely vármegye legnagyobb földesurát megnyerte, megnyerte vele az egész vármegyét s a többi birtokosokkal nem sokat volt kénytelen törődni, mert azok úgy is, önkényt vagy kénytelenségből, a leghatalmasabbat követték. Minthogy pedig ezt a leghatalmasabbat csak új jószágadománynyal lehetett megnyerni, kezén egyre nagyobb birtoktestek torlódtak fel. Ennek következtében azonban a nemzeti ingatlan vagyon megoszlása szintén egyre kedvezőtlenebb lett a kis- és középbirtokosokra. Ez időből valami 37 vármegye birtokviszonyai ismeretesek. Voltak vármegyék, a hol közép- és kisbirtok alig akadt s minden jószág egy vár, egy uradalom, illetve egy úr kezén torlódott fel. De még ott sem oszlott meg a birtok arányosan, hol a kis- és közép-birtok megmaradt s a 37 vármegyében az összes adóköteles jobbágybirtok 45 százaléka, úgyszólván fele, 16 családé volt, a nemesség ezreinek pedig együttvéve csak 55 százalék maradt. A közép-birtokos osztály tehát nem volt vagyonilag annyira javadalmazva, hogy megfelelő befolyást gyakorolhasson az államéletre. De legalább megélhetett azokban az időkben, mikor a királyi hatalom az igazságszolgáltatás rendes menetét biztositani tudta s az erőszaknak gátat birt emelni. A mohácsi vész után azonban azok a társadalmi rétegek, melyeknek még volt veszteni valójuk, melyeknek volt annyi birtokuk, hogy megélhessenek, de nem volt olyan erejük, hogy maguk megvédhessék jószágaikat, a legszomorubb sorsra jutottak. E rétegek, a kis- és középnemesség s egyházi birtokosok, úgy megérezték a mostoha időket, akár a jobbágyság. Beleékelve a nagy urak jószágai közé, nemcsak a politikában kényszerültek vakon követni a hatalmasokat, hanem javaikból is kiüzettek, birtokaiktól is megfosztattak. Tehetetlenül ki voltak a nagy ragadozók falánkságának szolgáltatva. Az ő érdekükben hozattak – több izben – törvények a hatalmaskodók ellen, az ő érdekükben igyekezett az országgyűlés meginditani a jogszolgáltatás megakadt kerekét. De minden törvény holt betű maradt, s végre a köznemesség a kétségbeesésig elkeseredett az urak ellen. Valóságos forradalmi hangulat támadt, mely a negyvenes évek elején ország- és részgyűléseken* egyaránt viharosan nyilvánult s heves összeütközésekre vezetett urak és nemesek közt. A hol csak nemesek összejöttek, töméntelen vád hangzott a főurak ellen, kik az alsó nemességet kifosztják és elnyomják. Többször fölmerült az eszme, hogy a nemesség szövetkezzék s fogjon fegyvert az urak ellen. Ismételve fordultak a királyhoz s bőven előadták neki siralmas panaszaikat, a sok szenvedést, melylyel a hatalmaskodó urak kiméletlen zsarnoksága sujtja őket, kik jószágaikat elszedik, törvénytelen adókat és más terheket rónak reájuk, és sokak helyzetét türhetetlenné, megélhetését lehetetlenné teszik.

Ezeket bőven leirja Fraknói, Országgyül. Emlékek, II.

E keserű panaszok a „magyari urak” féktelensége ellen egyébiránt nagyon régiek. Frangepán Kristóf, ki buzgón szolgálta hazáját, ki a harczmezőn életét áldozta érte, a mohácsi csata hirére azt mondotta, hogy a csapás talán jó leczke lesz reájok, mert ha győztek volna, ki élhetne meg féktelen zsarnokságuk alatt? Szerémi György, János király udvari káplánja, kinek magyar hazafisága gyakran a legnyersebben nyilvánul,* azt mondja róluk, hogy három fő jellemvonásuk van: az istenkáromlás, az irigység és gyilkolás. Külföldiek, kik ez időben hazánkban jártak, természetesen még kiméletlenebbül törnek pálczát magaviseletük felett. Midőn 1537-ben a lundi érsek, mint békebiztos, Körmöczbányán időzött, az urakról a következőket irta* Ferdinándnak: „A mennyire a viszonyokat ismerem, mindkét párti magyar urak ellenzik a békét, mert ha béke lenne, mindegyik uralkodó köteles engedelmességre szoritaná őket. De nekik az engedelmeskedés igája annál türhetetlenebbnek tetszik, mert sok század óta elszoktak viselésétől s egyáltalán nem akarnak törvény alatt élni, törvénynek engedelmeskedni, s nincs érzésük a haza és a kereszténység érdekei iránt.”

Műve történelmi értékével behatóan foglalkozom Verancsics és Szerémi cz. tanulmányomban. Irodalomtört. Közlemények. 1894.

Június 30-iki levele. Közli Károlyi Árpád: Tört. Tár, 1878. 740.

Scepper Kornél, szintén éles eszű diplomata, az uralkodó társadalom egy más érdekes jellemvonását figyelte meg. Frangepán Ferencz érsekkel és Eszéky Jánossal, a János-párti pécsi püspökkel való beszélgetései és a saját észleletei alapján emliti, hogy a legtöbb befolyásos ember kevés kivétellel új ember és az alsóbb osztályokból került ki. Házasság utján nyertek dús vagyont és ezzel hatalmat. Feleségüknek vagy az apja, vagy első férje elesett az előző harczokban, s a nők utóbb azokkal házasodtak össze, kiket a viszonyok előtérbe toltak. Rablás, erőszak és pártváltoztatás még inkább gyarapitá vagyonukat. Ez urak – főleg Thurzó – hiusitják meg a két király közti békét, mert az magánérdekeikbe ütközik. Ők csinálták a Maylád-Balassa összeesküvést, s nem akarják abban hagyni a rablást, a közpénzek eltulajdonitását. Hogy Ferdinánd tanácsosai, a bécsi urak, nagyobbára szintén új emberek, hasonló irányt követtek, az Scepper figyelmét épen nem kerülte el.

Új társadalom keletkezett tehát, melynek falánk önzését nem zabolázták ősöktől öröklött nemesebb hagyományok. E mellett az új emberek, legalább a mohácsi csata utáni időben, majdnem mindnyájan – ezt az egykorúak ismételve, fájdalmasan emlegetik – fiatal, a hadviselésben és a kormányzásban járatlan, néha kellő komolyság, rendesen azonban tapasztalás nélküli emberek voltak, kik szilaj dicsvágyukat fékezni nem igen igyekeztek s nemcsak az egyház s a védtelen kisnemesség, hanem az állam vagyonát, jogait és jövedelmeit is maguknak foglalták. A királyi rovókat és dézsmaszedőket elűzték, a harminczadok nagy részét kezükbe keritették, sok helyen jogosulatlan vámot szedtek, különösen pedig hamis pénzt vertek s elárasztották vele az országot.

Ekképen a magyar főuri társadalom egészben az erkölcsiségnek meglehetős alacsony szinvonalán állt, mely azonban nem nagyon maradt el a kor általános erkölcsi szinvonalától. A magyar urak is csak koruk gyermekei voltak s ugyanazokkal a panaszokkal, melyek ez időben a magyar oligarchák ellen hangzanak, lépten-nyomon találkozhatni mindazon államokban, a hol a hatalom és vagyon kevesek kezén összpontosult. Mindenütt nem annyira az emberekben, mint a sociál-gazdasági szervezetben rejlett a hiba s nálunk az urak féktelensége csak azért vált nemzeti csapássá, mert itt a török szomszédság egészen rendkivüli viszonyokat teremtett. Nálunk akkor a lét vagy nemlét kérdése volt fölvetve s a helyzet a hatalmasoktól egész kivételes önmegtagadást követelt. De maga a két király, midőn egymást felülmúlni iparkodott a hatalmasok megnyerésére irányuló törekvéseivel, szintén nem járult ahhoz, hogy önzésüket mérsékelje. Sőt ellenkezőleg, legyezgette vagy épen fejlesztette hibáikat. Főleg eleinte mindkét király egyenesen megkivánta hiveitől, hogy a másik féllel szemben ők is oly gyűlöletesen, ellenségesen viseljék magukat, a mint ők gyűlölték egymást. Ebben látták a hűség és megbizhatóság bizonyitékát. Ez azonban csak a legnemesebb érzések feláldozásával történhetett. Barátság, szeretet, vérrokonság mind áldozatul esett a politika molochjának. Egy család fiai, régi barátok, egymás ellen fordultak, a legbensőbb viszonyok felbomlottak, mert bármilyen érintkezés az ellenpárttal gyanuba hozta az illetőt saját királya előtt. Ekképen az uralkodók maguk tenyésztették az erkölcsi elvadulást, mely lassankint minden jogrend és biztosság felforgatására vezetett.*

Ez állapotok megkapó rajza Oláh Miklós 1530 október 29-iki levelében.

Magyar köznemes.
Bertelius Péter „Diversarum nationum habitus” (Passau, 1589.) cz. munkájának rézmetszete. Aláirása: Hungarus nobilis. Ő Felsége hitbizományi könyvtárának eredeti példányáról

A nemesség felsőbb és közép rétegei mellett, melyekhez mindazok tartoztak, kiknek jobbágyaik voltak, az uralkodó osztály nagy tömegét a szegény, úgynevezett egytelkes, egy-házhelyes nemesség tette. Igen sok község volt az ország minden részében, melyben csupa ilyen egytelkesek laktak. Mig az urak a legfőbb katonai és közigazgatási állásokat foglalták el, a birtokos nemesség meg a vármegyét igazgatta, háborúban pedig a mezei sereg tiszti karát szolgáltatta, az egytelkesek adták a honvédelemhez a nagy tömegeket, a közkatonák ezreit. Békében földművelést űztek ama telkeken, melyeket ellátásukra régi királyainktól vagy a főpapoktól kaptak. Életmódjukban, szokásaikban, műveltségben nem igen különböztek a parasztságtól. De különböztek közjogi állás tekintetében. Ők is a szent korona tagjai s a nemesi jogok osztályosai voltak. Csakhogy e jogok tényleges gyakorlásában nekik, aránylag nagy számuk daczára, még kevesebb részük volt, mint a birtokos nemesség közép- és alsó rétegeinek. Mikor pedig a királyi hatalom elgyöngülésével a jogbiztosság megszünt s a nemzeti vagyon megoszlása egyre egészségtelenebb folyamot vett, az ő anyagi helyzetük szintén alapjában megingott. Ez okozta soraikban a mohácsi vész előtti évtizedekben a folytonos forrongást. Végül annyira elszegényedtek, hogy a nemesség ez a része áttörte a rendiség hatalmas korlátait, együtt kezdett érezni a jobbágysággal s az 1514-iki pórlázadáshoz tényleg egész vármegyék alsó, szegény nemessége csatlakozott. Helyzetét azonban ezzel sem javitotta s a nélkülözés és inség úgyszólván hasznavehetetlenné tette a honvédelem czéljaira épen azt a társadalmi réteget, mely a hadviseléshez a tulajdonképeni emberanyagot szolgáltatta. Szánalmas állapotáról egy szemtanu, ki kevéssel a mohácsi csata előtt a hatvani gyűlésen sok ezer ilyen köz- és egy-telkes nemest látott együtt, fölöttébb tanuságos képet ad.

„A vármegyeiek – irja – sem gyalog, sem lóháton nem tudnak harczolni s háborúban hasznavehetetlenek. Némelyiknek fél saruja, másiknak fél sarkantyúja hiányzik. Soknak madzag a zsinórja, majd mindegyik oldalára, tomporára köt egy-egy rozsdás kardot vagy tiszákot (széles, rövid, félgörbe kard), melyet rongyos hüvelyéből évek óta nem huztak ki. Azután befedi magát egy nyakba akasztott ócska pajzszsal, melynek boritékát és teteje bőrét a moly és az egér már régen egészen lerágta. Kezébe veszi üres, sípszerű, nádként törékeny s hajlékony lándzsáját vagy dárdáját, melynek neve kopja, de nem kapja; megindul száraz, apró lován, melynek csak oldalbordái és csontjai látszanak.”*

Jászay, id. m. 340.

E rajzban, mely magyar embertől származik, egész közvetlenségében elevenedik meg a köznemesség tömegeinek vagyoni s polgárosodási állapota. Szegénysége lehetetlenné tette, hogy akként szerelje föl magát, hogy az ellenség ellen a siker reményével szolgálhassa királyát.

A magyarok személyes vitézségéről már ekkor a legnagyobb elismeréssel nyilatkoznak mindazok, kik a könnyű magyar lovasság katonai értékét a gyakorlatból ismerték. De mind emlitik a fegyelem és a fölszerelés szertelen hiányát is. Csakugyan úgy voltak fölszerelve, mint a fentebbi rajz leirja, János király magyar hadai mindenkor. Folyton azt mondják róluk, hogy csupa parasztokból állanak s nem igen kell tőlük félni. Tényleg azonban a katonák legnagyobb részt nem parasztok, hanem szegény nemesek voltak, kik csupán felszerelésük hiányosságával tették az idegen nézőre a benyomást, hogy parasztok. Külsejében, fegyverzetében és fölszerelésében e nagyfontosságú népréteg zilált vagyoni helyzete nyert a legszembetünőbben kifejezést.

Buda vára János király halálakor.
Siebmacher Jánosnak a Meldeman féle 1541-iki távlati kép után 1580 körül készült rézkarcza. Felirata fent, mondatszalagon: BVDA ODER OFEN DIE HAVPTSTADT IN VNGERN. Alant: WAHRE CONTRAFACTVR DER FÜRNEMEN HAVPTSTAD IN VNGERN OFEN GENAND. | WIE DIE AVF BAIDERSElT ZV WASSER VND LANDT ANZVSEHEN IST. etc(etera). A Lanfranconi-gyüjteménynek Budapest székes-főváros tulajdonában levő eredeti példányáról kisebbitve

A zavaros közviszonyok természetesen kihatottak a szabad királyi városokra, melyek szintén a kiváltságos osztályok körébe tartoztak. Némelyiket (Buda, Pest, Pécs, Esztergom) szörnyen sujtotta a török, mások meg a belháborúktól szenvedtek sokat, mint Trencsén, Lőcse, Kassa, kivált pedig János király ellen kifejtett hosszú ellenállásában Nagy-Szeben. Ellenben a többiek a belháborúk viharaiból aránylag kevesebb áldozattal kerültek ki s erős falakkal védett területük nem pusztult el annyira, mint a vidék. Régi közjogi állásuk, önkormányzatuk, belső életük nem változott. Megtartották kiváltságaikat, sőt gyarapitották azokat, mert Ferdinánd király jóindulattal viszonozta ragaszkodásukat. Ugyanezt tette János király a maga városaival: még 1527-ben Trencsénnel, utóbb Budával, Kolozsvárral. Az ország politikai sorsának menetét azonban a városok, bármennyire érdeklődtek a közügyek iránt, nem befolyásolták s az országgyűléseken megmaradtak régi jelentéktelen állásukban. Európaszerte háttérbe szorult ez időben a városi polgári elem s mindinkább föléje kerekedtek vagy a királyi hatalom, vagy a területi fejedelmek és más hatalmas urak. Nálunk a városi önkormányzat és kiváltság megmaradt ugyan, de az akkori közfelfogást a városi elem hivatásáról Statileo püspök a kolozsváriakhoz intézett levelében igy fejezi ki: „Felette kiváncsiak vagytok, birátok ebédelni sem bir, mig meg nem tudja, mit főznek ő felségének, a mi királyunknak, s minő álmot lát Ferdinánd. Már pedig a ti dolgotok nem az, hogy ujságokon törjétek a fejeteket, hanem az, hogy mesterségeiteket folytassátok. A többit – végzi – bizzátok ő felségére és tisztjeire.”* Az ő hivatásuk csakugyan az anyagi életre szoritkozott a nemzet sociál-gazdasági szervezetében, s csak otthon, saját szük körükben foglalkozhattak egyébbel, a vallásügygyel, iskolával és szellemi élettel is. A polgárháború, a jogrend s a közbiztonság teljes felforgatása az ő ipari és kereskedői tevékenységükre sem maradt hatás nélkül. De a háborúnak is megvoltak a maga szükségletei. Bizonyos iparczikkekben, főleg olyanokban, melyek a ruházatra és hadviselésre szükségeltettek, nagyra nőtt a fogyasztás. Az új viszonyok új kereskedelmi és gazdasági központokat teremtettek s egyes felvidéki városok épen a mohácsi vész után kezdtek a gazdasági életben nagyobb jelentőségre vergődni. A városban már az ingó vagyon, a pénz vitte a döntő szerepet, mert ott a naturál-gazdaságot a pénz-gazdaság mindinkább háttérbe szorította. Némely város jóléte ez időben nem hanyatlott, sőt inkább gyarapodásnak indult s a polgárok közt dúsgazdag emberek akadtak. Spiess Mihály lőcsei polgár után 1535-ben 100,000 frtnyi vagyon maradt, fele készpénzben, fele követelésben.* Ellenben Buda, mely János király alatt volt a török korszakban utoljára Magyarország fővárosa, az 1526-iki nagy csapást nem birta többé kiheverni. Hanyatlását jelzi, hogy a Fuggerek feloszlatták ottani bankházukat és nagykereskedésüket. A világhirű czégnek ott háza, kertje és megfelelő berendezése volt, melyet a török 1526-ban elvitt. De a czég újjászervezte a budai telepet, kétségkivül azon föltevésben, hogy a viszonyok megjavulnak s Buda visszanyeri régi jelentőségét. Ez a remény nem teljesült; a budai bankház 1533-ban feloszlott s a Fuggerek Bécsben összpontositották magyarországi üzleteik vezetését. A kisebb kereskedők visszatértek ugyan Budára, de János király utolsó éveiben a főváros inkább katona-városi, várszerű jelleget öltött. Lehetőleg megerősitették, nagy őrséget raktak bele, s igy a forgalom és kereskedelem nem érezhette benne magát oly kényelmesen, mint régebben. De azért ez időben is sokat jártak-keltek idegen kereskedők Augsburgból, Bécsből s más külföldi városokból a fővárosban és az országban. Komáromból Esztergomba s onnan Budára jó csinált út vezetett,* melyre ekkor még gondot viseltek. Ferdinánd király 1527-ben Bécs és Buda közt állandó postavonalat létesitett,* mely azonban az 1529-iki török háború után megszünt. Nincs nyoma, hogy János király rendes postát szervezett volna s általában a magyar kereskedelmi és forgalmi viszonyok, a városi élet fejlődése daczára, sok tekintetben kezdetleges állapotban maradtak. Különösen iparilag volt az ország teljesen a külföldre utalva. Mindenféle fegyvert s a hadviseléshez szükséges más eszközt, még nyerget is, leginkább idegenből kellett hozatni. Minden csekélységért, még papirért is külföldre kellett küldeni. Mikor 1526 deczemberben Jozefics püspök, mint az új király követe, megjelent a velenczei tanács előtt, bemutatta János király levelét, de bocsánatot kért, hogy a levél nem hártyára, mint királyoknál szokás, hanem papirra van irva. De hártyát – hozta fel mentségül – sehol sem lehetett kapni, sőt a papirt is Bécsből kellett hozatni. Hiány volt mindenben, s mint Várday érsek sajnosan panaszolta,* még szabó sincs elég; annál kevesebb az olyan iparos, a ki kard- vagy fegyvergyártással foglalkozik, mert a tömeg nem űz más mesterséget, mint a katonáskodást. János király minden hadi tevékenységét megbénitotta a fegyver- és ágyúhiány, melyet ismételve panaszol.*

1432 november 2-iki levele. Jakab Elek, Kolozsvár története, I. 622.

Sperfogel krónikája.

Thallóczy, Zay Ferencz. 78.

A budai postások 1528-iki kérvénye, a bécsi áll. levéltárban.

1539 márczius 4-ikén beszéli Aleandernek. Nuntiaturber. IV.

Például 1530 január 15-ikén, midőn azt mondja, hogy rég meghódithatta volna Brassó, Szeben, Segesvár pártütő városokat, ha ágyúja lenne. Századok, 1872. 507. Lippa várában ugy látszik ő rendezte be azt az ágyúöntőműhelyt, melyről később említés történik. A hazai ágyúöntés multjáról a Századok 1876. Az Archeol. Ért. X. XI. és XIV. kötetében is vannak adatok.

Fugger Antal.
XVII. századi rézmetszet után. Aláirása: ANTHONIVS FVGGER FIL(ius.) IIII. GEORGII. e „Pinacotheca Fuggerorum” ulmi, 1754-iki kiadásából

Oda törekedett tehát, hogy a külföldi árúcserét megélénkitse. Kezdettől fogva volt érzéke a kereskedelem fontossága iránt s már 1526-ban utasitotta követét, Jozeficset, hogy Velenczével szorosabb kereskedelmi kapcsolatot létesitsen. Különösen a nagy élelmiszer- és marha-kivitelt, mely akkor Ausztriába irányult, óhajtá velenczei területre áthelyezni. A doge ki is fejezte reményét,* hogy Magyarország és Velencze közt a forgalom, melyet – mint mondá – a mostoha viszonyok egy idő óta megszakitottak, ismét föllendül. De Velencze keveset tett ez irányban, az idők meg mostohák maradtak s igy a kivitel a marhát illetőleg tovább is Ausztriába irányult, bor és más czikkek meg Lengyelországba szállittattak, s ugyancsak ez a két ország közvetitette legnagyobb részben a behozatalt is.

1527 február 1-én kelt jelentése a tört. bizottság másolatai közt.

De sem az egyik, sem a másik nem ölthetett nagyobb arányokat egyrészt a háború, másrészt olyan tényezők hatása következtében, melyek Európaszerte érvényesültek s valóságos gazdasági forradalmat idéztek elő. Az amerikai nemes ércz beözönlése a pénz – akkor csupa arany és ezüst – értékét, vásárló képességét nagyban csökkentette, a nyers termékeket viszont tetemesen megdrágitotta. A Fuggerek számadásai szerint a huszas években 1 frton* 20, 1535-ben már csak 5–7 véka zabot lehetett nálunk kapni, a szekeres ló ára meg 7–8 frtról 12–16 frtra emelkedett. Ellenben a munkabér lényegesen csökkent s a fuvar is olcsóbb lett. Az iparczikkek ára azonban nem emelkedett a nyers terményeknek megfelelő arányban s például egy mázsa vas értéke 94-ről csak 116–20 dénárra szökött. Mindez nagy mértékben visszahatott a termelésre és fogyasztásra s sok változást és zűrzavart idézett elő. De egészen válságszerűen hatottak hazánkban a pénzverés terén elharapódzó visszaélések. Maga a két király jó pénzt veretett s hozott forgalomba. De a pénzhamisitás hihetetlen szemérmetlenséggel folyt mindenfelől. Az ország valósággal elárasztatott rossz, hamis pénzzel s a gazdasági válságot a pénzhamisitás még nyomasztóbbá tette. Üzték ezt az urak mindenfelől* csaknem egész szabadon, még egyháziak is, például Bebek Imre prépost,* Erdélyben főleg Petken, Petky Gáspár jószágán.* Végre a magyar pénz iránt oly általános lett a bizalmatlanság, hogy senki sem akarta elfogadni. Mikor a rendek csak tehették, felszólaltak a visszaélés ellen s a pénzrontást is ama bajok egyik főforrásának nyilvánitották, melyekből az ország mostani tűrhetetlen állapota származik. Hoztak is büntetést ismételve a hamis pénzverők ellen, másrészt meg törvény útján igyekeztek biztositani a jó magyar pénz helyét a forgalomban. A törvény minduntalan kimondotta, hogy a magyar érczpénzt, mely – amennyiben nem hamis – jobb a németországinál, mindenki köteles elfogadni. Súlyos büntetést szabtak azokra, kik nem engedelmeskedtek, s a megyék vásárbirák kirendelésére utasittattak, kik a jó pénz elfogadására ügyeljenek. Mindez azonban nem használt. A hamis pénzverők, előkelő urak, kik nem hederitettek a törvényre, annyira megrontották a magyar pénz hitelét, hogy végre a nagyszombati és pozsonyi polgárok sem fogadták el. Az 1538-iki pozsonyi országgyűlésen a rendek azt mondották tehát, hogy a két városban országgyűlést sem tarthatni többé, mert, ha a polgárság el nem fogadja pénzüket, a nemesek oda el sem jöhetnek. Erdélyben a pénzviszonyok meg annyira elfajultak, hogy egykorúak állitása szerint jó pénz hiányában a nép a cserekereskedéshez kezdett visszatérni.

Általános tájékozásul megjegyzem, hogy a magyar forint ez időben 100 dénárból állt s egy forint absolut értéke 1527–1546-ban 2 frt 64.39 kr. mai osztrák értéket tett. Ez azonban csak absolut érték. E mellett a pénz vásárló képessége is sokkal nagyobb volt s általában el lehet mondani, hogy 1527–46-ban egy forinton tiz-tizenkétszer annyi árut, például gabonát lehetett kapni, mint ma. A régi pénzviszonyokkal behatóan foglalkozom „Közg. állapotaink a XIV. és XV. században” czimű munkámban.

Egyik hamis pénzverőről l. Komáromy András czikkét: Századok, 1893.

Quellen und Forschungen, IV. 14.

Maylád István 1537 augusztus 17-iki levele. Tört. Tár, 1892, 78.

János király arany és ezüst pénzei.
1. Arany forint; előlapján Szűz-Mária alakja, IOHANNES • D(ei) • G(ratia) • R(ex) • VNGARIE körirattal, melyet a Zápolyaiak farkasát viselő pajzsocska szakit meg; a hátsó lapon Szent-László alakja, K–T veretési jegygyel és S(anctus) • LADISLAVS • REX • 1527 • körirattal. 2. Arany forint, első lapján nyilt koronával fedett négyelt pajzs 1. és 4. mezejében a magyar pólyákkal, a 2. és 3. mezőben a kettős kereszttel; a négyelt szivpajzs 1. és 2. mezejében farkas, a 3. és 4. mezőben egyszarvu látható; a veretési jegy: F–G; a körirat: IOANNES • DEI • G(ratia) • REX • HVNGARIE. A hátsó lapon Szent-László alakja, jobbról vártoronynyal, balról a farkast viselő pajzsocskával, F–G veretési jegygyel és S(anctus) • LADISLAVS • REX • 1540 • körirattal. 3. Ezüst garas; előlapján Szüz-Mária alakja, K–T veretési jegyel és * IOHANNES * D(ei) * G(ratia) * R(ex) * VNGARIE * körirattal; a hátsó lapon négyelt pajzs 1. és 4. mezejében a magyar pólyák, a 2. mezőben a kettős kereszt, a 3-ikban a dalmát leopárdfejek, a szivpajzsban a farkas, * MONETA * NOVA * ANNI * DOMINI • 1527 • körirattal. 4. Negyed-forint aranyból, előlapján négyelt pajzs 1. mezejében a magyar pólyák, a 2. mezőben a kettős kereszt, a 3-ikban a farkas, a 4-ikben a dalmát leopárdfejek; a hátsó lapon a Szüz-Mária, K–G veretési jegygyel. 5. Ezüst denár; előlapján a 3. számu ezüst garaséhoz hasonló czimer, IOHANNES • R(ex) • VNGAR(ie) • 1527 • körirattal, a hátsó lapon Szüz-Mária, K–T veretési jegygyel és PATRONA • VNGARIE körirattal. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárának eredeti példányairól

Magyarország földje már jóval a mohácsi vész előtt világhírre tett szert termékenységével. Mindig bő Pannoniának, bő kenyerű országnak nevezték hazánkat, mely termelése fölöslegével jelentékeny részt vett Európa, de kivált a szomszéd országok élelmezésében. Már akkor elragadtatással mondja a költő:

– ez országot mind nevezik vala
Tejjel, mézzel folyó az kövér földnek,
Mert ő bővölködik aranynyal, ezüsttel,
Ónnal, vassal, érczczel, sóval, öreg barmokkal
A Szerém borával, a Somogy borával
A Makra borával, a felföldi jó borokkal,
A Duna vizivel, a Tisza vizivel,
Száva, Dráva, Szamos, Maros vizivel,
Erdőkkel, mezőkkel, szép zsiros fűekkel,
Juhokkal, lovakkal, tikkal, luddal, disznóval.*

1538-ban igy irja le Farkas András „A zsidó és magyar nemzetről” czimű költményében az országot. Szilády, Régi Magyar Költők Tára, II. 17.

De nemcsak a költő magasztalta lelkesülten a magyar föld gazdagságát. Idegenek ugyanezt tették s a talaj kövérségéről, az érezek sokaságáról külföldön egész mesés dolgokat beszéltek. „Aranyban és bányákban való gazdagsága, gabonában és borban való termékenysége, a barom és marha kimondhatatlan sokasága tekintetében a világ egyetlen-egy országával sem hasonlitható össze,” irja haza Laszky* itt időzése első hónapjaiban. Amig Erdélyt nem látta, azt hitte, hogy Kassa és Buda vidékénél nincs különb az országban. De mikor Erdélybe ment, ez a föld busás bősége borban, sóban, aranyban, melyet még a folyókban is mosnak, rézben s minden másnemű érczben – épen akkor találtak nagy mennyiségű ólomérczet, melyről nem is tudták, hogy az országban előfordul – valóságos lelkesedésre ragadta. Az erdélyi bányák gazdagsága a bajor herczegek figyelmét is fölkelté. Szakembereket küldtek megvizsgálásukra, egyezséget kötöttek János királylyal, 1536-ban meg is kezdték a művelést s a talált ezüstből magyar dénárokat verettek.* Beszterezebányán a Fuggerek folytatták haszonnal a rézbányászatot, mig az arany- és ezüstbányák, illetve a bányavárosok özvegyi jog czimén Mária királyné kezén voltak, s a pénzverés ausztriai hatóságok felügyelete alatt folyt.

1527 október 18. Kolozsvárról Acta Tomic. IX. 316.

Az erre vonatkozó adatok: Quellen u. Forschungen, IV.

A legfontosabb gazdasági tényező azonban a földművelés és a marha-tenyésztés maradt. Első sorban rajtuk nyugodott a nemzet ellátása, az uralkodó osztály gazdagsága s a munkás rétegek mindennapi megélhetése. A földművelés mint ma, úgy akkor is vidékenként a talaj-, éghajlati és egyéb viszonyokhoz képest más-más fokon állt. Itt fejlettebb, ott kezdetlegesebb módon űzetett; különösen dicsérik a bő Mátyusföldét, a Csallóközt, ez aranyos tündérkertet. Másrészt azonban olyan vidékeken, melyek ma hazánk gabonatermelésében legelől állanak, például Békés vármegyében, a földművelés igen csekély terjedelemben folyt s a nép leginkább marhatenyésztéssel kereste kenyerét. Sőt a magyar földművelés, bármi kitünő volt a talaj, általában országszerte alacsony fokon állt s a szomszéd nyugoti tartományok szinvonalát sem érte el. Mikor Szulejmán szultán 1529-ben magyar területről osztrákra érkezett, éles tekintetével nyomban észrevette a két ország gazdasági fejlettsége közti nagy különbséget. Ausztriáról azt mondja, hogy a „hitetlenség fáklyái” különösen megvilágitják; mindenütt városok, várak, templomkastélyok vannak, melyek megkönnyitik a népnek a védelmet s bőségben találhatni ott mindent.* Várday érsek* szintén emliti, hogy a földművelés alanti fokon áll, mert mindenütt hanyagul folytatják. Az érsek ráutal e sajnos körülmény okára, melyet abban talál, hogy az urak zsarnoksága gátolja a parasztságot a föld jó megmunkálásában. Idegenek meg épen azt mondják, a köznép olyan módon el van itt nyomva, mint soha és sehol más nyugoti országokban.* Ez egészben igaz volt; tényleg akkor két nemzet élt Magyarországban: az uralkodó és az elnyomott nemzet. Amaz a legkorlátlanabb szabadságot élvezte, mely gyönge királyok s a központi hatalom tehetetlensége idején féktelen szabadosságig fajult. Ez ellenben minden jogtól, nemcsak politikai, hanem emberi jogtól is meg volt fosztva, örök rabságra kárhoztatva hordotta nehéz igáját. A jobbágynak a XVI. században Európaszerte körülbelül ugyanoly helyzete volt a jogéletben, mint ma a hasznos házi állatnak. Ember számba sem ment, csak objectum volt s csak olyan kedvezményekben részesült, melyeket neki gazdája saját érdekében engedett. Amint ma némelyik gazda házi állataival emberségesebben bánik, jobban táplálja, kevésbbé kinozza azokat, akképpen akadtak régen is földesurak, kik nagyobb kiméletet tanusitottak jobbágyaik iránt. De ez tisztán az úr egyéniségétől függött; jogok a jobbágyot csak annyiban illették meg, amennyiben a földesúrnak váltak hasznára. A jobbágy rendesen némán, panasz nélkül hordozta igáját. Időnként azonban ki-kitört belőle az elkeseredés, a vad emberi természet. Ilyenkor, mikor a lelánczolt fenevad széttörte bilincseit, állati kegyetlenséggel fordult urai ellen s egy-egy parasztlázadásban az egy országban lakó két nemzet közötti ellentét a legszörnyebb vérengzésekben nyilvánult.

Idézi Egehaaf, Deutsche Geschichte.

1539 márczius 4-iki levele Aleanderhez. Nuntiaturber.

Held Mátyás, id. h.

Mária királyné emlékérme.
Az érem előlapja, a magyar és cseh czimerek közt a királyné mellképével és MARIAE • HVNGAR(iae): BOHEM(I)EQVAE • (igy) REGlNAE • IAM PRO • CAESARAE • (igy) CAROL(o) • V° • IN • FLANDRlS EFFIGIES körirattal. A Magyar Nemzeti Múzem érem- és régiségtárának eredeti példányáról

Az elnyomás, mely alatt a földesúri hatalomnak alávetett néptömeg általában élt, kifejezést nyert munkájában s munkája gyümölcseiben is. Már az egykorúak mondották: „minéműk az urak, olyak a parasztok”* s a mily kedvezőtlen eredménynyel végeztek az urak a nemzet politikai életében reájok háruló kötelességeket, akképen tették ezt jobbágyaik a gazdasági élet mezején: csak úgy és annyit dolgoztak, amennyi a megéléshez mulhatatlanul megkivántatott. De 1527 óta még a rendes mezei munkát is mindinkább nehezitették, néhol lehetetlenné tették az örökös háborúk, melyek egész súlya a védtelen jobbágyra nehezedett. Sok száz község, ezer meg ezer lakóház esett tűzvész áldozatává. Minthogy a jobbágy és birtoka a földesúri vagyon főalkatelemét tette, az urak magánháborúiban az oroszlánrész a jobbágyság pusztitására esett. Összefogdosták őket, leégették házaikat, lelegeltették vetésüket, elszedték a szőlő- és gabonatermést, sőt munkájok eszközét, a marhát is. Az idegen zsoldosok követték a példát s már 1535-ben az urak maguk mondják, hogy egyebe sem maradt a szegény jobbágynak, mint összevert, mezitelen teste. Az urak a német zsoldosokat vádolták s rájuk kérték az ég bosszúját. Ellenben a kisbirtokos nemesség még ugyanazon évben az urakra háritotta a tűrhetetlen állapotokért a felelősséget. Elmondotta, hogy Felső-Magyarországot a hatalmasok valósággal felosztották szolgáik közt. Fizetés helyett egyes községeket utaltak ki nekik, oda tiszteket küldtek s nemcsak a jobbágyokat, hanem az ott lakó kis-nemeseket is kirabolták, házukból elűzték, vagyonuktól megfosztották. Amit ezek meghagytak, azt elvette a rovó vagy a dézsmaszedő, különösen az igás marhát úgy, hogy sok helyütt már csak két, néha csak négy jobbágynak van egy ekéje. Minthogy a várkapitányok s más hatalmasok folyton ingyen dolgoztatják a népet, az – panaszolta a nemesség – már nem is képes szántani-vetni. E viszonyok következtében a parasztság tömegesen kezdett szökdösni, másfelé költözködni, sőt a török részekbe menekülni. Hat évvel később ugyancsak nemes urak azt mondják, hogy az elnyomott jobbágyság jajkiáltása az ég bosszúját kéri le, s ekkor már a nép csakugyan tömegesen keresett a török részekben oltalmat saját urai ellen.

Szkárosi Horvát András. Régi Magyar Költők Tára, II. 175.

Ezzel azonban nemcsak a földművelés indult hanyatlásnak. A köznép erkölcsei is rettenetesen elvadultak, vonzalma a szülőföldhöz kiveszett, vallásos hite megingott, lelki világa teljesen elborult. Főleg a török uralomhoz közelebb eső vidékeken fejlődtek ki szörnyű állapotok. Mint Frangepán érsek a nuntiusnak 1539-ben beszélte, ott a katonák és más gonosztevők összefogdosták a keresztény gyermekeket s a töröknek adták el, ki jancsárt nevelt belőlük. Sokan, – folytatta az érsek – kiknek feleségét a török elrabolta, ha az asszonyról bizonyos ideig hirt nem hallanak, egyszerűen megházasodnak, a nők pedig, kiknek férjük eltünt, férjhez mennek, miből azután végtelen zavar és botrány származott.

Maga az erős kezű György barát az egyetlen, kinek lelkében a jobbágyság szörnyű keservei visszhangot keltettek, ki a tömegekben látta nemzete megmentésének főtényezőjét s helyzetüket javitani próbálta, sem birt törekvéseivel e téren boldogulni. Az ellenáramlat erősebb maradt mint ő, mert az összes hatalmasok szemben álltak vele s a jobbágyok nyúzásában régi és új urak közt nem volt semmi különbség. A parasztság legkegyetlenebb zsarnokai közt emlitik az egykorúak Petrovics Pétert és Thurzó Eleket. Ez utóbbiról 1533-ban az a kósza hir kelt szárnyra, hogy meghalt, aminek sokan megörültek, mert „nem védi, hanem szörnyen elnyomja jobbágyait”.

Frangepán érsek aláirása, egri püspüki minőségében 1541 május 17-ikén Regensburgban kelt hitvallásán.
Olvasása: Idem Fran(ciscus) Agrien(sis) qui supra mann p(ro)p(ri)a s(ub)s(cripsi)t. Az irat eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában

Ily körülmények közt a föld népe s az a munka, melynek a gazdasági szervezetben természetes közege volt, mindinkább veszitette értékét. Magyarország politikai válságát heves és általános gazdasági válság tetőzte be s a nemzet ellenálló képességét még nagyobb mértékben megbénitotta. Még a természet is kegyetlen volt a szenvedő nép iránt s keserveit a maga részéről is fokozta. Egymást érték a pusztitó járványok és elemi csapások. 1527-ben vérhas, 1529-ben és 1530-ban rettenetes döghalál irtotta az embert. 1527-ben sok helyt nagyon rossz bor termett s a gabonának roppant ára volt. A következő év jeles bort hozott ugyan, de a gabona még mindig fölötte drága maradt. 1529-ben a bor középszerűen sikerült, ellenben a gabonatermés kitünő volt, csakhogy azon vidékeken, hol a háború dúlt, az ellenség tönkre tette nagyobb részét. 1534-ben ismét szűk termés és inség jelentkezett s még a következő 1535. és 1536. években is nagy volt az inség és drágaság, kivált Erdélyben.

A nemzet legnagyobb részének elnyomott állapota s a vele járó gazdasági és erkölcsi bajok magyarázzák meg az ország sorsának további alakulását. A munkás-osztályok végtelen szegénysége természetszerűen meddőségre kárhoztatta az uralkodó osztályok törekvéseit a politika és a hadviselés terén. A nemzet testének félkeze, az a kéz, mely dolgozni volt hivatva, meg levén bénitva, béna maradt az a kéz is, mely a kardot forgatta.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem