V. FEJEZET. A vallásügy.

Teljes szövegű keresés

V. FEJEZET.
A vallásügy.
Ferdinánd törekvése a régi vallás helyreállitására. A protestantizmus sikerei. A vallási kérdés és a török. Az új hit terjedése a török által elfoglalt területen. Összeütközések a régi és új hit hivei között. A katholikus templomok pusztulása. A városok és a protestantismus. Cuius regio, illius religio. A katholikus papság. A papi nőtlenség kérdése. A trienti zsinat. A curia ridegsége. Oláh Miklós. Az 1561-iki tartományi zsinat. Az asszony szerepe a vallási kérdésben. Az új felekezetek. Lutheránusok és sacramentáriusok. Unitáriusok és anabaptisták. A kálvinizmus terjedése. Harcz a kálvinisták és lutheránusok között. A vallásügy az országgyülésen. Az 1548-iki törvények. A következő évek törvényhozása. Erdély vallási viszonyai. György barát tolerans politikája. A felekezetek egyenjogusitása az 1552-iki törvényekben. Az 1557-iki tordai országgyülés kimondja a vallásszabadságot. A katholikus egyházi vagyon elkobzása. A lutheránizmus tulsulya. A kálvinisták egyenjogusitása 1564-ben
Ferdinánd király, mint ismételve kijelenté, élete egyik főfeladatának a lutherség kiirtását s a régi vallás helyreállitását tekintette. E czélját sokféle országa egyikében sem téveszté szem elől, de sehol sem érte el. A hitújitás terjedt, sőt felülkerekedett mindenütt, kivált magyar földön, hol ez időben kezdett a régitől végkép elválni és önállóan szervezkedni, sőt ifjui hévvel, lángoló tettvágygyal igyekezett a régit teljesen háttérbe szoritani. Ferdinánd király területén a végvárak s a városok voltak az új hit legfőbb központjai, honnan ellenállhatatlanul áradt szerteszét. A városok már a negyvenes években protestáns módon szabályozták istentiszteletüket. Kihányták a templomból a képet, szobrot, oltárt, eltörölték a misét, behozták az új szertartásokat s oly papot fogadtak, ki az ujitásokat föltétlenül követte, sőt néhol arra is kötelezték, hogy megnősüljön. Erdélyben a szászok 1542 után nemcsak az új egyházi szertartásokat fogadták el, hanem Honter János, a jeles tudós,* tanférfiú és kiváló szervező tehetség útmutatásai szerint önállóan szervezkedtek s egyházuk élére superintendenst állitottak.
Legujabb életrajza németül Höchsmann Jánostól.
A Temesközben és a kapcsolt részekben szintén ellenállhatatlanul terjedt az új hit. 1552-ben Losonczy és Aldana üldözni kezdték ugyan, de midőn e vidék török uralom alá került, a protestánsok felülkerekedését mi sem gátolta többé. Túl a Tiszán a katholikus vallás már 1552-ben majdnem egészen eltünt.* Ugyanez történt az ország összes többi részeiben, állottak légyen mohamedán vagy keresztény uralom alatt. Mindazáltal a török uralom közvetlenül és közvetve rendkivül elősegitette a terjedést. Török részről ismételve azzal fenyegetőztek, hogy meghóditják mindazon népeket, melyek képet imádnak. Az ujitók azt hirdették tehát, hogy el kell a templomból a képet távolitani,* mert ezzel távol tartják maguktól a török hóditást is. A keresztények vallásügyébe azonban a török nem szivesen avatkozott. De a versenygő keresztények gyakran kikérték, néha egyenesen – pénzzel vagy más eszközzel – kierőszakolták beavatkozását. Másrészt az egyik felekezet a másikat mindenféleképen befeketitette, gyanuba keverte a török hatóság előtt. Szegeden Tóth Mihály főbirót, az erősen katholikus érzésű embert, a hitujitás hivei följelentették a bégnek, hogy Ferdinánd-párti s a várost német kézre akarja játszani. Tóth Mihály menekülni kényszerült s mikor évek multán (1552-ben) Szegedet csakugyan elfoglalta, rövid tiz napi uralmát a hitujitók elűzésére használta. Alighogy a török visszavette a várost, a protestánsok visszatértek s akkor meg ők álltak boszút a katholikuson. Közjogilag a keresztények a török uralom alatt mindnyájan ugyanazon helyzetben voltak ugyan, de egyes pasák határozottan a protestánsoknak kedveztek. A budai pasa (1551-ben) a területén megtelepedő protestáns lelkészeknek nemcsak személyükre biztositott teljes védelmet, hanem külön jutalommal is kecsegtette őket. Egy kiváló protestáns, a király buzgó hive, Torda Zsigmond egész lelkesedéssel jelentette (1546-ban),* hogy török területen szabadon terjed az új vallás, elannyira, hogy az Isten különös gondviselésének tekinthető, hogy megengedte e résznek a barbárok általi elfoglalását. Ferdinánd király, ha övé lenne ama föld, – okoskodik tovább a hű királypárti, – tűzzel-vassal akadályozná az új hit terjedését. A Mátrától a Marosig és a Dráváig terjedő roppant földön a protestantizmus 1560 körül már tökéletesen diadalmaskodott s itt-ott püspökei is emlittetnek.* Békésen, erős összeütközések nélkül sehol sem ment ez átalakulás. Baranyából Sztárai Mihály, mint maga irja, űzte, hajtotta a katholikusokat. Tolnában, főleg a városban, a katholikusok elszántan védekeztek. A tolnai biró kétszer is a budai pasához fordult, hogy ajándékkal nyerjen tőle engedélyt, hogy a protestáns lelkészt megölhesse, vagy legalább elűzhesse. A pasa azonban nem engedte meg s elrendelte, hogy, mint sok más helyen történt, a két felekezet a nagy templomon megosztozzék. Az egyik hajó az egyiknek, a másik a másiknak jutott. Az ilyen közös birtoklás azonban majdnem mindenütt, igy Tolnán is,* a gyöngébb fél, a katholikusok kiszoritásával, illetőleg a katholikus vallás teljes eltünésével végződött.
Oláh Miklós július 10-iki levele. Bécsi áll. levéltár.
Baumgarten beszterczei jegyző 1543 január 10-ikén irja haza, hogy Kolozsvárt látta a beglerbég ilyen levelét.
Prot. Szemle, 1894. 484 és köv.
Prot. Szemle, 1894. 484–563.
Ipolyi, Vörösmarti élete, 15–16.
Mindezt azonban nagyon kevéssé okozta a török, mert ugyanez történt a királyi és erdélyi területen. A király maga, valamint a püspöki kar a legnagyobb buzgalommal fáradoztak ugyan a régi egyház érdekében s az erőszaktól, az üldözéstől sem riadtak vissza. De nem sokra mentek. Már 1550 körül alig volt magyar püspökség, mely jószágainak igen nagy részét el nem veszitette volna. A szerzetesrendek s a középrangú világi papok pedig csaknem mind megfosztattak vagyonuktól, melyet itt-ott az állam, leginkább azonban a földesurak ragadtak magukhoz. Sőt az egyes templomok vagyona is e sorsra jutott, mert a plébánia ingatlanait, arany-, ezüst-edényeit vagy jövedelmeit a helyi birtokosok vagy várkapitányok szedték el. Hogy a szerzeményt megtarthassák, az új hithez szegődtek.* Ha a lelkész nem csatlakozott hozzájuk, kényszeritették vagy elcsapták s olyat ültettek a lelkészi lakba, ki azt tette, a mit kivántak tőle. Még a templomot sem kimélték. A török rendszeresen kőbányáúl használta a régi templomokat és egyházi épületeket; lebontotta falaikat, s a követ és téglát várépités vagy erődités czéljaira forditotta. A keresztény urak követték a példát. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint Livinán a földesúr széthányatta a templom oltárát s kemenczét rakatott belőle. Nyitra-Ludányban a földesúr az apátsági templom köveiből várat épitett. Assakürtben a templom teljesen ki volt fosztva, Nagy-Szelezsényben magtárul, Manigán pinczéül használták s az asszonyok benne szoktak rostálni. Néhol a templom úgy nézett ki, mint valami sertésól.*
Példákat sorol fel Kollányi: M. Sion, 1891. 907.
1561-iki egyházlátogatási jegyzőkönyv alapján Kollányi, id. h.
A városok ellenben bőkezüen gondoskodtak mindenről, a mi a hivek vallásos szükségletére vonatkozott. De annál ridegebben, kérlelhetetlenebbül jártak el a másnézetüek iránt. Beszterczebánya 1544-ben elcsapta Márton katholikus papot, lefoglalta minden ingó és ingatlan vagyonát s letette a Szent-Erzsébet szegényház rectorát is, mert ősi hitéhez hű akart maradni.* A város rendesen az összes templomokat az új hitnek foglalta le s a katholikusok, a hol megmaradtak, sem tarthattak nyilvános istentiszteletet, hanem magánházakban, pl. Bártfán a Szepesházy-család házában* hallgatták a misét. Általában nálunk is mindinkább azon német jogelv szerint alakult a vallásügy: cuius regio, illius religio, vagyis a földesúr vallása alattvalóinak is vallása. Minthogy pedig a földesurak különböző okokból legnagyobbrészt az új hithez csatlakoztak, ez országszerte túlsulyra emelkedett, mert a földesúr jobbágyait is magával vitte.
Timon: Kath. Szemle, I. 473–4.
Myskovszky, Bártfa műemlékei, II. 118.
A katholikus alsó papság ez időben jutott ama kénytelenségbe, hogy régi és új közt végképen válaszszon. Egyfelől kegyurai szoritották, másfelől az új hit egyes tanai ellenállhatatlanul ragadták magukkal. Az úrvacsorának két szin alatti kiszolgáltatása, a nemzeti nyelven való istentisztelet, de különösen a papi nőtlenség megszüntetése gyakorolták reá a legerősebb hatást. Ez a hatás a reformáczióval kezdődött s évtizedről évtizedre fokozódott; és Ferdinánd uralkodása utolsó éveiben igen kevés volt a nőtlenek száma a katholikusnak megmaradt alsó papságban. Több főpap adott példát a házasságra. Az irodalom is hozzá szólt az ügyhöz; szenvedélyes vita támadt, melyben költők, szatirikusok, tudós férfiak nyilatkoztak s a papok házasságát dicsőitették. Az irodalom ekkor vett részt először egy nagy és fontos valláspolitikai kérdés megvitatásában, s az alsó papság meggyőződését, vágyait és óhajait fejezve ki, azokat végleges eldöntésre juttatta. 1559 után már igen kevés katholikus plébános volt törvényes feleség nélkül.* Hosius bibornok bécsi nuntius azt jelentette Rómába (1560 július 31-ikén), hogy némely magyar egyházmegyében három nőtlen pap sem akad. E helyzettel számolnia kellett a magyar politikusnak. Ferdinánd király, noha egykor bünül rótta fel Brodarics Istvánnak, hogy a papi nőtlenség megengedését óhajtja, lassankint megváltoztatta nézetét.* Végül maga kérte a bécsi nuntiust, eszközölje ki, hogy a papok nőtlenségére vonatkozó egyházi tilalom legalább ideiglenesen fölfüggesztessék. Római követe, Arco gróf szóba hozta az ügyet a pápánál, ki eleinte biztatólag felelt. Erre a király 1562-ben utasitotta a trienti zsinaton levő követeit, hogy ott is fölvessék a kérdést; később meghagyta nekik, hogy siettessék a dolgot, mert bizton hitte, hogy a zsinat készségesen teljesiti „méltányos és igazságos kivánalmait”. Draskovics György püspök, Ferdinánd tudós követe – György barát unokaöcscse, ki gondosan neveltette, – nem is késett a zsinati atyákat figyelmeztetni, hogy a papi nőtlenség fenntartása épp úgy, mint a két szinben való áldozás megtiltása a magyar hiveket tömegesen az új vallás karjaiba hajtaná. A zsinat azonban (1563 november 11-ikén) a leghatározottabban fenntartotta a papság nőtlenségének intézményét. Ferdinánd ekkor levélben és Delfino bécsi nuntius utján fordult a szentszékhez s figyelmeztette, hogy Magyarországban a legérzékenyebb hiány állt be katholikus papokban s a hivek nagyrészt az egyház vigasza nélkül élnek és halnak meg. Engedményeket kért tehát a papi nőtlenség kérdésében. Törekvéseit folytatta fia, Miksa, kinek sürgetésére Delfino bécsi nuntius azt irta Rómába, hogy néhol 10–15 mértföldnyi területen, akár 50 faluban sem akad nőtlen pap, s hogy a nős papok ellen a szentszék részéről hozott határozatok Magyarországban roppant zavart okoztak.* A bibornok azt ajánlotta, hogy a főbb papok irányában szigorral járjanak el, de kimélettel, enyhén bánjanak az alsó papsággal. Ugyanezt ajánlotta Chantone* spanyol követ, ki ez ügyben sokat értekezett Miksa királylyal. De a bibornokok testülete e kérdésben minden engedményt megtagadott, mire Miksa megneheztelt s nem avatkozott többé a dologba. Igy az alsó papság tovább haladt azon az úton, mely szükségképpen végleg kivezette a régi egyház köréből.
A fennmaradt egyházlátogatási jegyzőkönyveket ismertetik Rosner, Régi magyar házassági jog és Kollányi Ferencz: Magyar Sion, 1891. és 1895.
Ausztriában az egyházlátogatások még furcsább állapotokat tüntettek föl, mert ott a legtöbb klastromban is rendes családi élet folyt s tömegesen voltak gyermekek. Huber: Gesch. Österreichs, IV.
Május 4-ikén Crivello bibornokhoz irt levele a tört. bizottság másolatai közt.
Május 20-iki jelentése. u. ott.

Oláh Miklós esztergomi érsek.
Az 1560-iki nagyszombati zsinat végzései ugyanez évi bécsi kiadásának czimképe. Felirata: EFFIGIES R(everendissimi) : D(omini) : NICOLAI OLAHI ARCHIEPI(scopi) : ET COMI | TIS PERPETVI STRIGONIEN(sis) PRIMATIS | LEGATI NATI AC SVMMI SECRETARII ET CANCELLARII REGII | IN HVNGARIA E(t)C(aetera) ANNO AETATIS SVAE LXVlI. | A keret belsején, a főpap feje felett: TV ES SPES, REFVGIUM ET PROTECTOR MEVS D(omi)NE DEVS. A kép alján az érsek czimere, INSIGNIA EIVSDEM DOMINI STRIGONI- | ENSIS. E(t) C(aetera) 1560. felirattal. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának eredeti példányáról
Hasztalan lépett föl ez irány ellen Várday nagytudományú utóda, Oláh Miklós esztergomi érsek.* Mikor 1561 tavaszán tartományi zsinatot tartott, melyen minden lelkésznek meg kellett jelennie, ott mint erkölcsi s részben gazdasági tényező, egész erejével szállt szembe vele az – asszony. 119 pap ügyével foglalkozott a kirendelt zsinati biróság; tömegesen voltak köztük nős papok, a kik kijelentették, hogy nem válhatnak meg az asszonytól, mert a háztartásban, a gazdálkodásban van rá szükségük. A biróság számba vette a helyzetet s nagy óvatossággal járt el. Sem elitélni, sem elismerni nem merte a papi házasságot, hanem függőben hagyva a kérdés jogi mozzanatát, egyelőre csak azt kivánta, hogy a paplakból az asszony eltávolittassék.* Ekkor tünt ki, hogy az alsó papságra nézve az ujitás veleje, sulypontja a papi házasságban rejlik. A nyitrai kerület egész papsága kijelentette, hogy föltétlenül meghajlik mindenben az egyház és az érsek kivánatai előtt. De egyben semmi áron sem engedelmeskedik, s ez az, hogy a pap elküldje feleségét.* Az asszonyhoz szikla szilárdan ragaszkodtak mindnyájan. Mikor erőszakolták őket, ott hagyták a plébániát. Egy év alatt 20 községből csak ötben maradt meg a tavalyi pap, a többiben új ember működött. Másutt roppant számban voltak az üresedések, igy a komáromi esperességben 28 községből 20 volt lelkész nélkül. A plébániák tömegesen elárvultak a papi házasság körüli viszály miatt s a legbuzgóbb, legkitartóbb hiveket maga a régi egyház szolgáltatta alsó papságában a hitujitásnak.
Életrajzát megirta Kollányi Ferencz, Kath. Szemle 1887. Hunfaly Pál is behatóan foglalkozik vele. Irodalomtört. Közl. I. évfolyam.
Kollányi: M. Sion, 1895. 81–99.
Kollányi: M. Sion, 1891. 902.
Ez a hitujitás azonban amaz időtől kezdve, midőn az átmeneti állapotból kivergődött, elvesztette egységét, s a mint dogmatikája tisztult, kialakult, több felekezetre kezdett oszolni. A lutheránusok, az ágostai hitvallásuak mellett hamar jelentkeztek Zwingli, illetve Calvin tanitványai, kiket egy ideig sacramentariusoknak neveztek. Jelentkeztek továbbá a háromságtagadók, az unitáriusok s a cseh testvérek felekezetéből hozzánk menekülő úgynevezett anabaptisták, új keresztények, mint emlékeink nevezik őket. Ez új felekezetek közt is hamar kitört a háborúság, mert leginkább csak egymás birtok-állományának rovására terjeszkedhettek. Különösen lutheránusok és kálvinisták, a hitujitás két legkiválóbb, vezérlő felekezete emelkedtek Magyarország politikai és polgárosodási életének első rangú tényezőivé. Luther ujitása az aristokratikus hatalmak, kivált a német fejedelmek támogatására volt utalva. Az egyházszervezet a fejedelmi érdekhez igyekezett tehát alkalmazkodni, s a világi hatalom olyan előkelő állást nyert benne, minővel azelőtt a nyugati keresztény világban soha sem dicsekedett.* Ellenben Zwingli és Calvin egyháza városban, köztársasági talajon nőtt s a fejedelmi hatalom ellen szervezkedett. Ez okból Calvin tana hazánk magyar-ajkú lakosságában, főleg a kis- és középbirtokos nemességben még nagyobb, még lelkesültebb visszhangot keltett, mint Lutheré s elhatolt messze, egész a határig, Sárosmegyéig, hol akkor jóval nagyobb számú magyarság lakott, mint ma. 1550 körül kezdett e tan hazánkban terjedni,* de egyszerre rohamosan, elemi erővel s igen rövid idő alatt tette meg hóditó utját. A szászok már 1557-ben kizárták körükből s az anyaországban az 1562–67-iki zsinatok alapján kezdett külön szervezkedni. Ellenben az ország nyugati részeiben lutheránusok és kálvinisták még évtizedeken át együtt maradtak,* de itt sem éltek békében. Kezdettől fogva az egymás elleni harczra levén utalva, a hét protestáns felekezet hamar összeütközésbe jutott. Az érdekellentétek köztük is olyan érzelmet fejlesztettek ki, mely nem volt barátságosabb, mint az, melyet mindketten a katholikus egyház iránt tápláltak.
Lamprecht, Deutsche Geschichte, V.
Földvári, Szegedi Kis István élete.
Mokos, A dunántúli ág. ev. egyház 1598-iki törvénykönyve.
Urak és városok a kálvinistát ép úgy üldözték, akár a katholikust s mást, mint a tiszta lutherséget területükön türni nem akartak. Viszont a kálvinisták a szó hatalmával és a tollal harczoltak a lutherség zsarnoki uralma ellen s a nemzet ez időben már nem csupán a katholikusok és protestánsok, hanem az utóbbiak egymás közötti heves tusáinak hatása alá jutott. Vallásos türelmességről, noha mindenki a vallás szabad gyakorlatának jogát hangoztatta, legkevésbbé lehetett szó. Komor, kegyetlen, engesztelhetetlen szellem kerekedett felül épen abban a korszakban, midőn az új felekezetek száma nagyon elszaporodott s leginkább lett volna szükség a kölcsönös türelmességre. A küzdő felek ki akarták egymást irtani. Melius Péter az egyházi vagyon elvételét, „Baal pápista, pogány, bálványozó” papjainak és szerzeteseinek legyilkolását hirdette. Eképpen a politikai megoszlást az uralkodó osztályok vallásos szétszakadozottsága tetőzte be s még inkább gyöngitette a nemzet erejét.
A magyar állam, mely a mohácsi csata előtt a legszigorubb törvényeket hozta a lutheránusok ellen, a vallásügygyel a kettéoszlás korában országgyűlésileg nem foglalkozott. A végrehajtó hatalomra bizta a vallásügyet, s a két király nem tartotta szükségesnek új törvények alkotását. Csak Buda elvesztése után vette kezdetét az új egyházpolitikai törvényhozás, mely királyi területen is, Erdélyben is más-más eredményre vezetett.

Melius Péter prédikácziói első (debreczeni, 1563-iki) kiadásának czimlapja.
Czíme: MAGIAR PRAE- | DIKATIOC, KIT POSTILLANAC | NEVEZNEC. A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának eredeti példányáról
Ferdinád király országgyűlésein először 1543-ban került a vallásügy szóba. A királyhoz – úgy látszik, nem a rendek, hanem csak a főpapok – feliratot intéztek, melyben a lutheri eretnekség kiirtását kivánták.* A király azt felelte, hogy a keresztény hit valóban csak egy lehet, s kapitányait utasitani fogja, járjanak el a hamis tanok terjesztői ellen. Törvény azonban nem hozatott, s egész 1548-ig tartott, mig az akkori reform-országgyűlés új egyházpolitikai törvényekben állapodott meg. Ekkor már nálunk is jelentkezett a protestansok közti szakadás, s az ország már nem egy, hanem két új felekezettel, a lutheránusokkal és a sacramentariusokkal, sőt kívülök még az új-keresztényekkel (cseh-morva testvérek) állt szemben. Másrészt már ez időben magában a római egyházban is új szellem ébredezett. Megkisérté erejét ujjá szervezni a tanitás, az iskola, a papnevelés segélyével, a világi hatalmasokban pedig mindinkább felülkerekedett a meggyőződés, hogy bármi káros legyen a Luther-féle eretnekség, ezt egyelőre megtörni nem képesek; addig a meddig meg kell tehát türni és segélyét a többi eretnek felekezetek megsemmisitésére használni. E befolyások alatt készültek az 1548-iki törvények. Ferdinánd király általában az eretnekség kiirtását ohajtá ugyan, de egyelőre megelégedett az anabaptisták és sacramentariusok kiűzésével. Az új törvények (V–XII. t.-cz.) határozottan katholikus szellemet lehelnek, s a régi vallás és istentisztelet helyreállítását rendelik el. De csak arra nézve mondanak ki általános tilalmat, hogy a földesur anabaptistát, vagy sacramentariust fogadjon jószágaira; ezeket mindenki köteles volt birtokáról elüzni, hogy meg ne maradhassanak az országban. A mi a katholikus egyházat illeti, ezt az új törvények az ellenállásra s a visszahóditásra azzal igyekeznek képessé tenni, hogy kimondják, hogy élére jóravaló, tudós főpapok állíttassanak s kellő buzgalmu, hivatását ismerő alsó papság neveltessék. Magára a katholikus egyházra fektetik az uj törvények a fősulyt; azt akarják a szellem, a tudomány, a jó példaadás fegyvereivel fölszerelni. Intézkednek, hogy csak tiszta életü, tanult, a népet tanítani tudó férfiak kapják a papi állásokat, hogy a főpapok visszanyerjék az egyházi vagyont, s képesek legyenek iskolákat, papnevelő intézeteket, melyekből jó, szónokolni is tudó papok kerülnek ki, állítani. Gondoskodnak, hogy a tanuló ifjuság amennyiben papi pályára készül, állandó segélyben részesüljön, s így a papokban és növendékpapokban mutatkozó hiány megszünjék. Sőt e törvények az általános műveltség emelésére is kiterjednek, midőn a királyt felhatalmazzák, hogy az elpusztult zárdák, klastromok és káptalanok javait és jövedelmeit (Bélavár kivételével) a közoktatás czéljaira, vidéki iskolák alapítására, tudós papok és tanítók, valamint a nagyreményü tanuló ifjuság, segélyezésére fordítsa. E törvények nem nyitottak új korszakot nemzeti polgárosodásunkban, mert nem hajtattak végre. De nagyon nevezetesek maradnak már azért, mert a lutheránusokról emlitést sem tesznek s így hallgatag tolerantiát engedélyeznek nekik.
Zsilinszky Mihály (A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai, I. 29.) azt mondja, hogy ezt a feliratot a köznemesség a főurak többségével intézte a királyhoz.
Az 1550-iki országgyűlésen a társadalom kebelében élő vallásos ellentétek már sokkal élesebb kifejezésre jutottak. A király és a főpapok szigoritani, a lutheránusok ellen is alkalmazni akarták az új törvényeket. De a rendek többsége az „igaz hit” mellett foglalt állást s tiltakozott némely lutheránus papok elfogatása ellen. Hosszú viták után nagynehezen létesültek a vallásügyi (XII–XX.) törvények, melyek lényegileg ismételték ugyan az 1548-iki elveket, de ridegebben, szigorubban, az összeütközésre és üldözésre még több alkalmat szolgáltatva. Mindazáltal a városi követek ekkor is úgy fogták fel a helyzetet, hogy az ő – lutheránus – felekezetüket e törvények nem érintik. 1552-ben az országgyűlés csakugyan nagyobb küzdelem nélkül megerősítette az eddigi vallásügyi törvényeket. 1553-ban a király kivánt ujabb intézkedéseket, s megrótta a rendeket, hogy az „új” tévelygéseket magukévá teszik. Első sorban a fejlődő irodalmat, mely a korszellemnek megfelelően hevesen vitatta a vallás s az egyház ügyeit, kivánta megrendszabályozni. Be akarta hozni a censurát olyképen, hogy csak azt a könyvet lehessen kinyomatni és forgalomba hozni, melyet a megyés püspök jóváhagy. De a rendek ekkor s később is ragaszkodtak az eddigi törvényekhez s lényegileg fenntartották azokat. Csakhamar a sacramentáriusok elleni gyűlölet is enyhült, mert az 1556-iki (XXVI.) törvény már egyedül az anabaptisták kiüzését rendeli el, még pedig négy hét folyamán. Következetes egyházpolitikáról azonban a közviszonyok és a szellemek akkori zavarában szó sem lehetett. 1557-ben sikerült Oláh Miklós érseknek olyan törvényt hozatni, mely megengedte, hogy a régi egyházlátogatások jogczimén minden papot maga elé idézhessen. Ebből természetesen éles összeütközések támadtak, s a rendek 1559-ben módosították az illető törvényt. A király azonban a papság óhajainak megfelelően önhatalmulag megváltoztatta e törvényczikkelynek a rendek által eléje terjesztett szövegét. A vallási viszály még inkább elmérgesedett s az 1563-iki országgyűlésen fölöttébb heves folyamot vettek a tanácskozások, de csak az 1548-, 1552- és 1554-iki törvények megerősítésével végződtek. Megmaradt tehát az az állapot, mely lehetővé tette ugyan a vallásos üldözést, a hitujitó papok elfogatását, de a katholikus egyházat az ujitók további sikeres ostromától legkevésbbé sem védte meg. Ez állapotnak politikai és erkölcsi tekintetben igen ártalmas következményei voltak s a törvény iránti engedetlenség szellemét, sőt a királyellenes hangulatot bevitték a nép legszélesebb rétegeibe. A szikszai pap azt mondta a katholikus főesperesnek, ki a király rendeletét mutatta fel neki: „Az én uram és királyom Bebek úr!” Másrészt az üldözés, melyet egyes főpapok a törvények segélyével indítottak, a végletekig fokozta a katholikus egyház elleni gyülöletet s Melius Péter irtó háborút hirdetett ellene. De nemcsak a papokat, hanem a király legbuzgóbb hiveit is elkeseritette az üldözés. Mágócsy Gáspár azt mondta egy püspöknek, hogy kár az üldözés, mert sok pénzbe kerül; de nem is vezet czélhoz, sőt nem is jogosult, mert a pápista papok okai minden bajnak; éjjel-nappal rossz társaságban mulatoznak, s onnan mennek „a nyáj rablói brembelézni és misézni, bolundoskodni az oltárhoz”.*
Kollányi: M. Sion, 1891. 915–16.

Heltai Gáspár zsoltáros könyve (Kolozsvár, 1560.) czimlapja és utolsó oldala.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának eredeti példányáról
Egész önállóan alakultak az egyházpolitikai viszonyok Erdélyben. Ott János király halála után a barát uralkodott, rendületlen katholikus, egyháza érdekeinek lelkiismeretes őre, de egyszersmind gondolkodó politikus, aki számba vette a viszonyakat. Ha János életében rászorult arra, hogy hevét a király mérsékelje, a későbbi időkben már maga mérséklé magát. Némi kisérletezés után, 1548-ban, beletörődött a viszonyokba, s nem ellenezte, hogy az országgyűlés kimondja, hogy a vallásügy az eddigi állapotban megmaradjon, ami a protestantizmus elismerését, sőt felülkerekedését jelentette. A barát halála után 1552-ben a rendek már olyan törvényt hoztak, melyben a katholikus és protestáns felekezetekről az egyenjogúság alapján emlékeznek meg, midőn mindegyiket eltiltják a másik háborgatásától. Ferdinánd uralma idején az országgyűlés ismételve kimondta az eddigi állapot fentartását, noha eközben a kálvinisták Erdélyben is elszaporodtak, s igen heves vitákat folytattak a lutheránusokkal. Mikor Izabella visszatért, 1557-ben a tordai országgyűlés formaszerűen elhatározta ugyan, hogy „mindenki azt a hitet követheti, melyet akar”, csak a máshitüeket ne bántsa. Csakhogy ez a szabadság egyedül a katholikusokra és lutheránusokra vonatkozott. De 1558-ban a katholikus egy ház egész vagyona saecularisáltatott s részben iskolai, leginkább azonban állami czélokra fordittatott, minek következtében a vallásszabadság értéke a katholikusokra nagyon kétessé vált. Ugyanekkor a kálvinistákat egyenesen kitiltották az országból s úgy látszott, mintha Erdélyben a lutheránus lesz a kizárólag uralkodó egyház. De a kálvinisták fölvették vele a harczot, számuk egyre szaporodott, s Heltai Gáspár, a tudós pap, iró és könyvnyomtató és Dávid Ferencz,* a lutheránusok eddigi superentendense csatlakozásával olyan nagy jelentőségre vergődött, hogy 1564-ben ő is megnyerte a teljes egyenjogúsitást. Erdélyben e korszak küzdelmei azzal végződtek tehát, hogy a törvény katholikusoknak, lutheránusoknak és kálvinistáknak biztositotta a lelkiismereti szabadságot s a politikai jogegyenlőséget. Erdélyben nem voltak anabaptisták; helyettük az unitáriusok kezdtek jelentkezni, kik hamar előtérbe léptek. Egyelőre azonban csupán három felekezet nyerte meg az egyenjoguságot. De még reájuk is holt betű maradt a törvény fenkölt határozata s nem szüntette meg a vallásos villongásokat. Azok a felekezetek pedig, mint a görög-keletiek és zsidók, melyek a régi egyház kizárólagos uralma idején sem élveztek jogokat, a vallásszabadságért vivott e küzdelmek közepette is megmaradtak addigi elnyomott helyzetükben. Reájuk a lelkiismereti szabadság zászlaja alatt folyt tusa nem volt hatással s a küzdő felek csupán maguknak – még pedig egyedül az uralkodó rétegek tagjainak, nem pedig a jobbágyságnak, mely vallását is urainak érdekei és kedvtelése szerint volt köteles változtatni – igyekeztek e szabadságot biztositani.
Jakab Elek megirta Dávid Ferencz kimeritő életrajzát.

Az 1567-iki tordai országgyűlés kimondja a vallásszabadságot.
Kriesch Aladár festménye, a szerző birtokában

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages