III. FEJEZET. A török viszonyok. Rudolf király.
III. FEJEZET.
A török viszonyok. Rudolf király.
A török viszonyok. Rudolf király.
Velencze háboruja a törökkel. Európai liga terve. Miksa békeszeretete. A drinápolyi béke meghosszabbitása 1574-ben és 1575-ben. A török betörései. III. Murád. Jellemzése. A török birodalom hanyatlásának jelei. Az állandó háboru. Az 1575. év hadi krónikája. A király könnyei. Pénztelensége. Ennek következményei. A nép sorsa. Karácson György lázadása. A szlavóniai pórlázadás. A jobbágyság ügye az országgyűlésen. Miksa reformkisérletei. A szepesi kamara. A katonai reformok kudarcza. A vallási ügy. A katholikus ügy hanyatlása. A censura és az eretnekek üldözése. Verancsics Antal. Telegdy Miklós. A vallásviszály elmérgesedése. Katholikus főiskola terve. Miksa műérzéke. Halála. Rudolf trónralépte. Egyéniségének lappangó hibái. Tudományos kedvtelései. Betegségének csirái. A király testvérei. Miksa főherczeg. Szerencsétlen vállalkozásai. Ernő és Mátyás főherczegek. Rudolf házassági tervei. A spanyol etikett, mint az országra nehezedő uralom jelképe
Miksa király a drinápolyi békét lelkiismeretesen igyekezett megtartani. 1566 után semmiféle biztatás vagy rábeszélés nem birta a békepolitikától eltántoritani s rávenni, hogy ismét fegyverrel próbáljon szerencsét. Erre főleg 1570 óta lett volna alkalma, mert Veleneze háboruba bonyolódott a portával s mindent elkövetett, hogy európai ligát alakitson a török ellen. A pápa teljes buzgalommal támogatta e törekvést s a velenczei és pápai követek folyton ostromolták a királyt, hogy ő is üzenje meg a háborút. Spanyol részről a legnagyobb nyomatékkal sürgették (1572-ben) a szultánnal való szakitást s azt kivánták Miksától, hogy legalább a szokásos évi adót ne küldje be a portára, mert beküldése tüntetés lenne a keresztény liga ellen.* Miksát azonban nem lehetett megingatni. „A háború kezdetét – mondotta – tudhatja mindenki, de nem a végét, pedig nyugtával dicsérd a napot.” E bölcs mondásba foglalta politikáját, mely csak abban az egy, de fölötte lényeges hibában leledzett, hogy magyar területe nagy részét védtelenül kiszolgáltatta a török pusztitásainak. Másrészt következetes sem volt politikájában, mert habár a magyar birtokai elleni támadásokat megtorlatlanul hagyta, Erdélylyel szemben követett magatartása a legnagyobb mértékben fölingerelte, megharagitotta a szultánt. Ez oly feltétellel, hogy Kálló vára lebontassék,* 1574-ben további nyolcz évre meghosszabbitotta ugyan a drinápolyi békét. Minthogy azonban Miksa a következő évben megtűrte, sőt erkölcsi támogatásában részesitette Békés Gáspár vállalatát, a portán azt mondották, hogy békeszegő lett, s ez időtől fogva még féktelenebbül pusztitották a királyi területet. Most már Miksa igyekezett európai ligát alakitani s azzal a kéréssel fordult a spanyol királyhoz, foglalkozzék az eszmével, s valósitása iránt lépjen tárgyalásba a pápával, az orosz czárral s a perzsa sahhal.* Csakugyan úgy látszott, hogy a béke felbomlik, mert Miksa követei az időközben elfoglalt területek és községek visszaadását kivánták a portán. Ott viszont azzal álltak elő, hogy az a 900 hódolt község, mely eddig a királynak is adózott, ezután kizárólag török uralom alatt álljon.* Minthogy Velencze időközben békét kötött a szultánnal, a többi hatalmaknak pedig nem volt kedvük a török elleni háborúra, Miksa novemberben a következő, 1576 januártól számitott nyolcz esztendőre ismét megkötötte a békét, még pedig a tényleges birtokállomány alapján, ami azt jelentette, hogy a béke idején elfoglalt területek török kézen maradnak. Pedig ezek nagy kiterjedésűek voltak, mert a török minden béke daczára folytatta a hóditást és hódoltatást. A kis és nagy arányú betörések és portyázások évről-évre szaporodtak, ámbár azelőtt sem szüneteltek teljesen, s a vitéz Tury György (1571-ben) egy ilyen betörés alkalmából vesztette életét Orosztónál. Mindazáltal, amig Szelim szultán élt, aránylag még nyugalom volt a magyar földön. Ellenben alig hogy meghalt (1574 deczemberben), utódja, III. Murád (Amurád), noha ő is megerősitette a fennálló békeszerződést, az örökös háború minden iszonyát rázúditotta az országra. Az új szultán 29 éves korában (szül. 1546 augusztus 27-ikén) lépett a trónra. Gyönge testalkatú, kis termetű, komor tekintetű ember volt, ki tudós hirében állt, mert örökösen a vallásos és történeti könyveket bújta. Azt hitték róla, hogy atyái tetteinek ismerete erős dicsvágyat keltett benne.* Harczias politikát, nagy tetteket vártak tőle, ámbár gyönge testalkatánál fogva rövid uralkodást jósoltak neki. De minden tekintetben csalatkoztak. Elég sokáig (1575–95) uralkodott, de nem katonai, hanem asszonyos életet folytatott, a szerályba rejtette el magát, s a hárem alacsony élvezeteire vesztegette idejét.* Ő az első szultán, ki alatt a roppant török birodalom hanyatlásának jelei nagyon is szembetűnő módon nyilvánultak. Maga békében élt ugyan Miksa királylyal, de hogy magyar pasái megtartják-e a békét, azzal nem törődött. Ezek használták a szabadságot, s 1575 óta magyar földön állandóvá lett a kis háború. Hogy ez mit jelentett, azt megmondják egyetlen egy év eseményei. 1575-ben a török betört a szlavón határőrvidékre, ott január elején iszonyúan pusztitott, s Auersperg német csapatát megverte. Január 25-ikén átkelt a Nyitra vizén, s szertedúlva, 500 darab marhát hajtott el. Február 5-ikén a nógrádi bég a bányavárosok ellen tört, de a korponaiak visszaverték. Ugyancsak februárban egy más csapat Szent-Györgyvárt rohanta meg sikertelenül. Áprilisban Egerre támadtak s a külvárosba be is hatoltak. Virágvasárnapján Kanizsánál 3000 török gyűlt össze, de visszavonult, 40 embert hurczolva szolgaságba. Májusban különös erővel folyt a pusztitás. A török megrohanta és feldúlta Letenye, Szent-György, Becsehely, Bolhás, Bize községeket, 60 lovat, 400 szarvasmarhát s 50 jobbágyot hajtott el. Az esztergomi bég Tormos községet rabolta ki, Nyitrából elhajtott 50 leányt és fiut, és Várgedét szétrombolta. Június 12-ikén egy csapat újra megtámadta Szent-Györgyvárt, egy másik Marczaliból 5 embert, egy harmadik Móriczhidáról egy ménest hajtott el, s Győr egyik külvárosát meg felgyujtotta. A budai pasa augusztusban Kékkőt, Divényt és Somoskőt vette meg s roppant pusztitást tett. Ugyanekkor Szlavóniában egy csapat török megrohanta Kapronczát s a külvárost felgyujtotta. A szigeti, mohácsi és koppányi bégek meg Kanizsán túl a Mura vidékét dúlták, számos községet fölperzseltek, s ezernyi sokaságot s töméntelen marhát hajtottak el. Szeptember 22-én a boszniai pasa valóságos hadsereggel (10–12,000 emberrel) tört a szlavón végekbe, megverte Auersperg Herbartot s Krajnát is dúlta. Októberben az esztergomi bég Andód alá nyomult, honnan 29 embert és sok marhát hajtott haza. Még e hónapban 100 török lovas Bonczodföldéről (Zala) 40 jobbágyot rabolt el. Tornamegyében más csapat négy községet hamvasztott el és töméntelen népet vitt rabságba. November 23-ikán a boszniai pasa újra betört, mindent feldúlt s vagy 400 embert hajtott el. Deczemberben Vasba és Tornába törtek be, a fejérvári bég Palotát rajtaütéssel akarta elfoglalni, más csapatok Szalatnából 40, a Rábán túli földről több száz embert hajtottak el. Ebben az egy esztendőben, 1575-ben a török összesen valami 76 erődöt és községet foglalt el s 3200 embert hajtott el rabszijon, nem szólva a megöltekről s azon károkról, melyek a hivatalos összeirás-készitőknek tudomására sem jutottak. 1576-ban a török még féktelenebbé lett, s kisebb-nagyobb erővel hatvanszor tört a királyi területre.*
A bécsi spanyol követ jelentései a tört. bizottság másolatai közt.
Tiepolo november 27-iki jelentése Velenczéből a tört. bizottság másolatai közt.
A spanyol követ 1575 szeptember 24-iki jelentése u. ott.
Október 23-ki és november 2-iki velenczei követi jelentések u. ott.
Alberi, id. m. III. 3. 286.
Murádról Soranzo 1576 november 8-iki jelentése Alberinál, id. m. II. 2., Moro jellemzése 1590-ből és egy harmadik jellemzés 1594-ből u. ott, III. 3.
Mindez adatok Gömöry Gusztáv „Türkennoth und Grenzwesen in Ungarn und Croatien während 7. Friedensjahren 1575–82” czímű tanulmányából vétettek: Mittheilungen des Kriegs-Archiw, 1885. Gömöry évről évre összeállitja a betöréseket, amennyiben róluk hivatalos jelentés tétetett. Az általa felhasznált anyag egy része megjelent a Monum. Hist. Slavorum Merid. XV. kötetében. Az 1573 óta folyó harczokról igen sok részletet tartalmaznak Delfino jelentései: Theiner, Mon. hist. Hung. II.
Ilyen volt az a békeállapot, melyet Magyarország Miksa király uralkodása utolsó éveiben s azután is folytonosan élvezett. A király maga nagyon fájlalta ez örökös harczot s a vele járó pusztulást. Egy izben (1575-ben) a bányavárosok követei fölkeresték, s elpanaszolták szenvedéseiket. Midőn sokféle nyomorúságaik közt emlitették, hogy a török mohamedán hitre tériti rabjait, olyan hangos zokogásban tört ki, hogy a követek szeme is könnybe lábadt.* Ez azonban nem segitett a dolgon. Könnyekkel a nép végtelen szenvedéseit orvosolni nem lehetett. A király intézkedései pedig nem voltak olyanok, hogy a törököt elrémitsék, s kedvét vegyék a további portyázásoktól. Miksának nem volt pénze, hogy kellő hadat tartson, mert 1566 után egész 1576-ig a német birodalom nem segélyezte többé pénzzel. „Részben Miksa hibájából, a nyugat mindinkább teljes részvétlenséggel nézte a török veszedelmet.”* A véghelyek igen rosz karba jutottak, az őrség csekély és fizetetlen volt s nem birta a török portyázásokat akadályozni. Néha azonban maga is követte a török példát s ellenséges területre tört. Ezt a király keményen kárhoztatta és szigorúan tiltotta, mert attól félt, hogy a török hivatalosan is felmondja a békét s meginditja a nagy háborút, mit minden áron kerülni óhajtott. Már 1574-ben törvényt akart az országgyűléssel hozatni, mely súlyos fenyitékkel bünteti azokat, kik török területre mernek törni, mert ezzel a fennálló békét megszegik és a portát visszatorlásra ingerlik. A rendek azonban figyelmeztették a királyt, hogy van elég törvény, melyet a békebontók ellen alkalmazhat. Nem törvényben volt hiány. Minden bajt az okozott, hogy a végekről kellő gondoskodás nem történt s az ellenség büntetlenül dúlhatta a király területét.
Jelentésük Századokban: 1893. 133.
Hirn, Ergänzungsband IV. zu den Mittheilungen des Inst. für öst. Geschichtsf.
Musztafa budai pasa thugrája.
A Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őrzött okleveléről
E rettenetes állapot hatásait megérezte mindenki, de a legsúlyosabban a szegénység, a jobbágyrenden levő köznép. Őt nemcsak az ellenség, hanem egyrészt a fizetetlen zsoldosok, másrészt urai is sanyargatták kegyetlenűl. Ehhez járúltak elemi csapások, rosz termések, mindenféle járványok. E nyomorban, ez anyagi romlásban a köznép teljesen elvadult s mindinkább fölébredt benne az emberben szunnyadó bestia. Lelki érdekeivel sem törődött senki. Reá nem vonatkoztak a vallásszabadság fenkölt eszméi, melyek legalább Erdélyben már ez időben bejutottak a törvénykönyvbe. Vakon volt kénytelen lelkiekben is követni urait, kik egymásután tértek át a katholikusból a lutheránus, innen a református, sőt néhol még onnan is az unitárius vallásra. Az állam, az egyház, a földesúr, a végbeli kapitányok töménytelen adóval, szolgálattal, munkával terhelték. Mindenki úgy bánt vele, akár az oktalan állattal s e bánásmód csakugyan lassankint vadállattá nevelte. Csupán annyit dolgozott, a mennyit megélhetése múlhatatlanúl megkivánt. Takarékosságra, vagyongyűjtésre minden ösztön kihalt belőle, mert megtakaritott vagyonkáját az ellenség vagy az éhes zsoldosok rabolták volna el. Azt a kevés idejét, melylyel a sokféle köz- és földesúri munka után rendelkezett, a csapszékben töltötte, hol borba igyekezett bánatát fojtani. Mulatságát legtöbbször verekedéssel fejezte be, a mi olyan rendes dologgá lett, hogy Zalában a korcsmázó parasztnál mindig volt egy darab sós kenyérbél, hogy beköthesse sebét, ha fejét beverték.* Verekedő kedve azonban nem egyszer nagyobb erőszakoskodásra ragadta. 1569 tavaszán a szamosszögiek betörtek Károlyi György olcsvai jószágára s ott mindenféle gonoszságot követtek el; ütötték, verték az asszonyokat s három helyen tüzet gyújtottak. A vármegye a zavargók közül egyszerre nem kevesebbet, mint negyvenhetet itélt halálra, ámbár egyelőre csak papiroson, csak „levelessé tette” (proscribálta) őket, mert egy részük elmenekült.* Ily hangulat mellett kevés kellett hozzá, hogy a jobbágyság elégedetlensége valóságos lázadássá fajuljon. A mint körében akadt merész ember, a ki harczra szólitotta urai ellen, nyomban messze területek fogtak fegyvert. 1569–70-ben Karácson Györgyben új „fekete embere”, új megváltója támadt a népnek. Sokan sereglettek köréje, mig Debreczennél szét nem veretett. Még szörnyebb pórlázadás támadt Szlavóniában. Tahy Ferencz jobbágyai, kiket embertelenül sanyargatott, 1572 végén fegyvert fogtak. A király Fehérkövy István veszprémi püspököt küldte hozzájok, hogy lecsöndesitse s rá vegye őket, hogy ügyüket a horvát-szlavón tartománygyűlés elé vigyék. A parasztok engedtek a királyi szónak s irásban adták át keserves panaszaikat. Elmondották, hogy Tahy ellen hasztalan fordultak az igazságszolgáltatáshoz, mely sérelmeiket nem orvosolta. Immár kijelentik tehát, hogy készségesen elismernek akárkit uruknak, kit a király rendel, csak Tahyt nem. A tartománygyűlésen a nemesség természetesen Tahy mellé állt, a jobbágyokat lázadóknak nyilvánitotta, s mindenüktől megfosztotta. Csak ekkor tört ki az igazi lázadás. Gubecz Máté vezetése alatt a Száva és Kulpa közti egész terület fegyverre kelt s kegyetlen polgárháború támadt, melyben a parasztok a nemességet, az meg a parasztokat irtották, öldösték. Végre a mozgalom fegyverhatalommal fojtatott vérbe, s Gubecz Dózsa György módjára végeztetett ki.
Melius Péter emliti. Magyar Könyvszemle, 1896.
Gróf Károlyi cs. Oklevéltára, III. 382.
Miksa királynak e kegyetlenségek aligha voltak inyére. Ő szivén viselte a szegénység ügyét s már 1566-ban felkérte a rendeket, könnyitsenek a jobbbágyok súlyos helyzetén. Ezek azonban azt felelték, hogy a király helyesebben cselekednék, ha ő oltalmazná a saját zsoldosainak fosztogatásai ellen hatékonyabban a pórnépet. Mindazáltal maguk is elismerték, hogy a jobbágyok szabad költözködésére vonatkozó 1556-iki törvényeket csak az tartja meg, a ki épen akarja: 1572-ben újra megerősitették tehát e törvényeket, de minthogy senki sem ügyelt végrehajtásukra, ez a jog tovább is csak irott malaszt maradt. Reformokra ez az időszak teljesen alkalmatlan volt, s az egyetlen állandó alkotás, mely Miksa nevéhez fűződik, az 1567-ben Kassán alapitott szepesi kamara, Felső-Magyarország legfőbb pénzügyi hatósága, mely bécsi vezetés alatt kezelte ez országrész összes közjövedelmeit. Más téren nem birt a király jelentékenyebb új alkotást teremteni, noha többféle tervvel állt elő. Az 1566-iki háború sajnos tapasztalatai után nagy katonai reformokat akart eszközölni, s ez ügyben szaktanácskozást hivott össze (1568-ban), mely igen terjedelmes javaslatokat tett.* Schwendi szintén előadta a maga véleményét s a király újjá akarta a nemesi fölkelést szervezni, mely a reformot sürgősen igényelte, mert nehéz terhet, roppant áldozatot rótt ugyan a nemességre, a honvédelem új szükségleteinek azonban igen kevéssé felelt meg. A jobbágyságra viszont alkalmazni óhajtá azt az osztrák rendszert, mely szerint ellenséges támadáskor minden harminczadik férfi táborba köteles szállani, még pedig a többi 29 költségén. Ez a rendszer azonban Ausztriában sem vált be, s a rendek 1572-ben, mint fölöslegest, – mert nálunk szükség esetén minden jobbágy fegyvert tartozott fogni, – elvetették.
A javaslatok kivonatban közölvék Hadtört. Közl. 1896, 518–19.
Verancsics Antal arczképe.
Rota Márton egykorú metszete. Felirata: ANTONIVS VERANTIVS | ARCHIEPISCOPVS | STRIGONIENSIS | VNGARIE | PRIMAS | ET | LOCVMTENENS | S(acre) • C(esaree) • R(egie) • Q(ue) • M(aiestatis) • | M. D. LXXI. A kép jobb alsó szegletében: MARTINVS ROTA SIBENICE(n)SIS. Az országos képtár eredeti példányáról
Miksa uralkodása a vallásügy kérdésében is meddő maradt s a király tehetetlenül állt szemben a fölzavart vallásos ellentétekkel. Egykor katholikusok és protestánsok sokat reméltek tőle, de mindnyájan egyaránt csalatkoztak. A király ismételve biztositotta a pápát, hogy minden igyekezete, fáradsága és gondja arra irányul, hogy megtartsa az igaz hitet Magyarországban, hol az sokféleképen el van nyomva.* De Róma teljes bizalmát soha sem birta megnyerni. Hitbeli nézetei állandóan gyanúsak maradtak, s a pápaság nagyon kevéssé vette igénybe a királyt ama munkában, melyet 1573 óta teljes következetességgel inditott, hogy az egyházat az eretnekek elleni harczra képessé tegye. Másrészt a protestánsok is tudták, hogy a király nem az ő emberük, mert legföllebb bizonyos türelemben részesité őket, mely azonban nem nyújtott védelmet erélyesebb főpapok üldözései ellen. Sőt az a látszólagos türelem is egyedűl a lutheránusokra terjedt ki. Ellenben az arianusok, új trinitariusok és sacramentariusok (a kálvinisták és unitáriusok) ellen szigorú intézkedéseket tett. A lutheránusok készségesen támogatták ebbeli törekvéseit, noha tudhatták, hogy nyomban ők kerülnének sorra, mihelyt sikerűlne többieket kiirtani. A protestáns felekezetek azonban egymással küzdöttek, egymás rovására igyekeztek terjeszkedni, minthogy a katholikus vallás hiveinek száma már mindenütt igen csekélylyé törpűlt. A katholikus egyháztól már nem igen volt mit elhóditani s igy az új felekezetek királyi területen is egymástól hóditották hiveiket, egymással tusakodtak s az érdekközösség, a solidaritás érzése nem fejlődhetett ki közöttük. A mi Ferdinándnak törvény útján nem sikerűlt, azt Miksa 1570-ben rendeletileg valósitotta meg; behozta a censurát, a nélkül, hogy az országgyűlésen többségben levő lutheránusok ez ellen felszólaltak volna. Sőt belenyugodtak a „kegyetlen gyilkosok” (igy nevezi a király a kálvinistákat és unitáriusokat) üldözésébe is, s 1572-ben egyértelemmel kimondották, hogy a sacramentariusok és arianusok könyveikkel együtt megégetendők.* A kálvinisták és unitáriusok ellen irányuló e vérengző határozat azonban nem jutott a törvénykönyvbe, de a rendek a királyra bizták, hogy ismételten kifejezett akaratukat érvényre emelje. Különösen tetszett a rendek e határozata Rudolfnak, az ifjú királynak, ki azt mondotta, hogy az arianusokat, zwinglianusokat és sacramentariusokat minden irgalom nélkül meg kell égetni, mit a lutheranus követek nagy megelégedéssel vettek tudomásúl.* De örömüket csakhamar megrontották az események. Az üldözés szelleme, mely a királyi nyilatkozatokban nyilvánul, természetesen ellenük is fordult. Verancsics Antal, az esztergomi érsek, elrendelte, hogy jószágairól az eretnek papokat és tanitókat kiűzzék s a latin misét és régi szertartásokat helyreállitsák.* Mikor meghalt, az esztergomi érsekség kormányzója, Telegdy Miklós, ki az eretnekekkel irodalmilag is megharczolt, még hevesebben dolgozott a lutheránusok ellen. Ezek az 1576-iki országgyűlésen panaszt emeltek az üldözés miatt, de ismét csak maguknak követelték a vallás szabad gyakorlatát. Hivatkoztak a törvényekre, de pórul jártak, mert a főpapság bebizonyitotta, hogy nincs igazuk, s mind az, mit a főpapok az eretnekek ellen tettek, szigorúan törvényben gyökerezik. Csakugyan úgy állt a dolog, mert a magyar állam régi törvényei mind ridegen katholikusok, az ujabbak meg legalább olyanok voltak, melyekből mindent be lehetett bizonyitani, a katholikus és lutheránus álláspontot egyaránt meg lehetett védeni. Különben is méltán mondhatták a főpapok a panaszosoknak, hogy nincs joguk magukat lutheránusoknak nevezni, mert legtöbbjük sokkal távolabb áll az ágostai, mint a katholikus hitvallástól. A főpapok ez időtől fogva ismét erős hatalmat képviseltek, melylyel egyrészt meg tudták hiúsitani, hogy törvény rendezze a vallás ügyét, másrészt meg hatástalanná tették a rendek azon igyekezetét, hogy katholikus részről a protestáns papok ellen egyházi pöröket ne indithassanak. Ezzel a vallásviszály a legteljesebben elmérgesedett s méginkább megbénitotta a nemzet, a magyar társadalom erejét.
1569 márczius 8-iki levele: Schwarz, Briefe und Akten zur Gesch. Max II. I. 137.
Fraknói, Magyar Országgy. Emlékek, V. 329.
Zsilinszky Mihály, id. m. I. 158.
Érsekujvári jószágigazgatójához intézett s sajátkezűleg aláirt utasítása. Orsz. Levéltár, Liber Instructionum, II.
Részlet a Verancsics krónikáiból.
(György barát életrajzának kezdősorai.) A szöveg olvasása: Scriber(e) aliquid, quod aut communem ho(m)i(n)um utilitate(m), aut ad principum, nationu(m), viror(um)q(ue) illustriu(m) memoria(m) in posteros propagan(dam) pertineat, quu(m) o(mn)ibus aetatibus incundu(m), laudabile usitatu(m)q(ue) ac su(m)me necessariu(m) fuisse o(mn)es sciptores testentur, nosq(ue) plane ip(s)o usu, ac naturali r(ati)one in dies cog(noscimus stb.) A Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában 422. Fol. Lat. III. jelzet alatt őrzött eredeti kézirat 61. lapjáról
Miksa király, mint nagy műveltségű ember, a polgárosodás érdekei iránt sem volt érzéketlen. De a magyar műveltségért alig tett valamit. Akart ugyan akadémiát, még pedig katholikus főiskolát állitani a felső-magyarországi javak jövedelméből. Bekérte (1571-ben) a pozsonyi és szepesi kamarák véleményét, s az egyik Lőcsét, a másik Bártfát ajánlotta az új intézet széhhelyéül. A király Lőcsét választotta, s már kijelölte az épités vezetésével megbizott embereket. Egyelőre négy németországi tanárt akart az intézetben alkalmazni, mely a savniki apátságból s más elpusztult egyházi javakból tartatott volna fenn.* De a tervből nem lett semmi. Ellenben folytattatta jeles olasz művészekkel a pozsonyi várkápolna kifestését s diszitését. A festmények nagy arányúak voltak, sőt egyiken a művész háromezernél több alakot tervezett.* A fejlődő magyar irodalom terén Miksa királynak nem nyilt alkalma nevét megörökiteni, talán csak azért nem, mert iróink nem fordultak támogatásához. Pedig nem volt szűkmarkú, s midőn felkérték, a czirill vagy horvát biblia nyomatására 400 frtot küldött, sőt kijelentette, hogy kész e czélra többet is áldozni.*
Tört. Tár, 1897. 380–82.
Az erre vonatkozó részletek: Arch. Ért. XII. 330–35. és XIII. 143.
Levele Hopfennél, id. m. 185.
Élete utolsó éveiben sokat betegeskedett, s e miatt nem is jött Magyarországba. Messze külföldön, Regensburgban halt meg 1576 október 12-ikén. Szülői mellett a prágai székesegyházban piheni örök álmát ama művészi siremlék alatt, melyet fia és utóda Rudolf király emeltetett.
Trónraléptekor Rudolf még csak huszonnégy éves volt. Alacsony termetü, csinos, élénk, méltóságos tartásu ifjú, a ki könnyedén fejezte ki magát és értelmesen beszélt. Később azt mondták róla, hogy többet értene a közügyekhez, mint akármelyik tanácsosa, csak akarna azokkal foglalkozni. De már trónralépte idején feltünően zárkozott volt s idegenkedni kezdett a munkától. Mindkét ágon szépunokája volt az eszelős Johannának s az a lelki baj, mely a szerencsétlen nőt évtizedekre élő-halottá tette, Rudolfban eleinte félénkség, búskomorság alakjában, utóbb pedig évről-évre veszélyesebb módon nyilatkozott. Anyja erősen hitbuzgó nő, őt magát később Spanyolországban a jezsuiták nevelték s igy azt a kevés vallásos türelmességet sem öröklé, mely atyjában megvolt. De sokáig a vallásügy terén is tartózkodott a nagyobb arányú változásoktól s az ügyek intézését általában tanácsosaira hagyta, ámbár nem volt irántuk bizalma. Igen nagy véleményt táplált magáról s noha mindent másokkal végeztetett, a legféltékenyebben őrizte uralkodói jogait s méltóságát. Mikor a nyilvánosság előtt mutatkozott, mindig a legkimértebb ünnepies szertartások közt szokott fellépni.* Szenvedélyesen gyűjtött mindenféle régiséget, képet, szobrot s e czélra az állam legsürgetőbb szükségleteinek rovására mindig volt pénze. E kedvteléseire tizenhét millió tallért pazarolt el, mely összegen olyan hadsereget gyűjthetett volna, a mely a törököt nemcsak Magyarországból, hanem Európából is kiűzheti. E mellett mindenféle áltudományos sportnak hódolt, csillagászattal és vegytannal, illetve astrologiával és alchymiával foglalkozott, kereste a bölcsek kövét s bizton hitte, hogy megtalálja. Szerelmi életében nagyon kevéssé volt válogatós; hetenkint változtatta szerelme tárgyát s több törvénytelen gyermeke maradt, noha sokan állitották, hogy sohasem volt férfiereje teljében.
Rudolf jellemzésére l. Philippson, Ein Ministerium unter Philipp II. 552–53., Lamprecht, Deutsche Geschichte, V. 682. s sok más egykoru és modern munka. L. még Allg. Deutsche Biographie, XXIX.
I. Miksa király.
Egykorú metszet ismeretlen szerzőtől. Aláirása: MASSIMILIANO SECONDO AUGUSTISSIMO IMPERATORE DE ROMANI etc. Ernst Lajos gyüjteményének eredeti példányáról
Mindenesetre igen művelt, műértő és hitbuzgó, de nehézkes, bogarakkal telt, önfejű uralkodó lett, a ki csakhamar a külvilággal való érintkezést is kerülte. 1578–81-ben sokat betegeskedett s kedélyvilága mindinkább elborult. Azóta Magyarország trónusán idegbeteg király ült, kinek cselekedeteit és azok inditó okait inkább a patholog és az elmegyógyász, mint a történetiró világithatja meg. Uralkodásában lélektani fejlődés, kül- és belpolitikájában elv, irány, következetesség nincs; egyik végletből a másikba ugrik minduntalan s jó és rossz, helyes és helytelen hirtelen, átmenet nélkül váltják fel egymást. Egyénisége teljesen érthetetlen maradna, ha szem előtt nem tartanók, hogy betegsége megfosztotta erkölcsi és értelmi beszámithatóságának teljes birtokától.
Rudolf aláirása 1596 deczember 21-ikén kelt oklevelén.
Olvasása: Rudolphus mp. Az irat eredetije az országos levéltárban
Ezt nemcsak népei, hanem családja, testvérei is megsinylették. Maga örökölte atyjának összes országait s fivéreinek, Ernő, Mátyás, Miksa és Albrecht főherczegeknek egyenkint évi 25.000 forintot rendelt ellátásul. De egyiküket sem szerette soha s keveset törődött, megkapják-e a járadékot s rangszerűen megélhetnek-e vagy sem. A főherczegek a legrendetlenebbűl kapták illetményüket, néha évekig nem tudták személyzetüket fizeini s udvarukkal együtt sokszor mindenben hiányt szenvedtek.* Rudolf Miksát Magyarországban, Mátyást Sziléziában, Ernőt a birodalomban akarta ellátni. De tervei vagy épen nem voltak kivihetők, vagy mellékes körülményeken hajótörést szenvedtek. Hogy szabaduljon testvéreitől, egyházi pályára igyekezett őket terelni. Mátyás azonban vonakodott, mig a mindenre kész Miksa családi érdekből ez áldozatra is vállalkozott. Csakhogy az ő élete a kudarczok hosszú sora, mely azzal kezdődött, hogy 1577-ben Rudolf támogatása daczára hasztalan pályázott a kölni érseki székre. 1582-ben tervben volt, hogy Felső-Magyarországba menjen főkapitánynak, de ez a terv is dugába dőlt. Azután lengyel király akart lenni, de itt már valóságos csapás érte, mert nemcsak csatát vesztett, hanem lengyel fogságba került. Utóljára Erdély kormányzójává nevezték ki, de mielőtt székét elfoglalta, az események e tervét is halomra döntötték. Emlékezete a mező-keresztesi gyászos vereséggel van hazánk történetében összefűzve. Rudolf legidősebb öcscse, Ernő főherczeg, mint Ausztria kormányzója s bátyjának a magyar ügyekben helyettese, valamint a magyar országgyűléseken képviselője, nem tudta, nem is akarta a magyarok vonzalmát és hajlamait megnyerni. Ellenben Mátyás főherczeg több rokonszenvvel volt a magyarok iránt s több rokonszenvet birt bennük kelteni. Szereplése azonban csak később kezdődött, mikor Ernő nálunk egészen lejárta magát. Maga Rudolf király eleinte gondolt családalapitásra s 1582-ben megkérte és megkapta Fülöp spanyol király leánya, Izabella herczegnő kezét. Mikor azonban a házassági feltételek megállapitására került a sor, Rudolf annyi izgágát okozott, hogy lehetetlen volt vele megegyezni. Az akkor már egészen buskomor király nem akart feleséget maga mellett, de azért nagyon zokon vette a spanyol királytól, hogy évek múltán, 1598-ban Izabella herczegnőt, ki mindaddig türelmesen várt a császárra, Albrecht főherczeggel házasitotta össze, ki szerencséjére már előbb kikerült császári bátyja befolyása alól és Spanyolországba ment.
Egy 1584-ki levél, közli Stieve: Mitth. des Inst. für öst. Geschichtsf VIII. 448.
Miksa főherczeg.
Egykorú metszet után. Körirata: VON G(ottes). G(naden). MAXIMILIANVS ERW(ürdiger) : KÖ(nig) : IN : POLN : ERTZHE(rzog) : IN OESTERREICH : HERZ(og) : IN BVRG(und) G(raf) Z(u) TIROL. T(eutonici). O(rdinis). G(eneralis). M(agister) : etc(etera). Ortelius krónikájának idézett kiadásából
Maga Rudolf ifjusága egy részét, hét esztendőt szintén ott töltötte nagybátyja, II. Fülöp udvarában. Mikor ismét haza tért, itthon is megtalálta a spanyol udvari szokásokat, mert időközben anyja, Mária királyné spanyol módra alakitotta át az udvartartást. Óhajára Rudolf még Pozsonyban is annyira ragaszkodott a spanyol formákhoz, hogy olyan volt ott az udvari élet, mint a madridi Alcazarban.* Még külsőségekben is új szellem került tehát Rudolffal a magyar királyi székbe s a kimért, rideg, szokatlan szertartásokban, melyek közt a király magyarjai előtt jelentkezett, mintegy megtestesedett az országukra nehezedő idegen uralom.
A spanyol követ 1572. ápril 6-iki jelentése a tört. bizottság másolatai közt.
