V. FEJEZET. A király és a nemzet elidegenedése.
V. FEJEZET.
A király és a nemzet elidegenedése.
A király és a nemzet elidegenedése.
Az ország pusztulása a fegyveres béke alatt. A politikai sérelmek. A magyarok kizárása az ország kormányából. A szent korona Prágában. Rudolf bizalmatlansága a magyarok irányában. Féltékenysége Báthory Istvánnal szemben. Rueber János. A főurak üldözése. A gyanusitott urak védekezése. Báthory és a magyar korona. Az 1578-iki és 1580-iki országgyűlések. Az országos rendek sérelmei. Ernő főherczeg az 1580-iki országgyűlésen. Forradalmi hangulat. Az országgyűlés eredmény nélkül oszlik el. Rádeczy István besugásai. Az 1582-iki országgyűlés. Rudolf személyes részvétele. Engesztelékeny fellépése. Új országgyűlés 1583-ban. A király engedményei. Kisérlete a közös ügyek kérdésének rendezésére. A rendek nem ismerik fel az ajánlat értékét. Javaslatuk az ország önállóságának visszaállitása tárgyában. Rudolf örökre távozik Magyarországból. Az ideiglenes országgyűlés terve. Az 1587-iki országgyűlés. Új javaslat a kormány ujjászervezésére. A tárgyalások eredménytelensége. Ernő főherczeg neheztelése. Az új törvények közjogi vivmányai. A magyar királyi tanács visszaállitása. Országos vizsgálat a pénz és hadügy állapotának kideritésére. E törvény holt betü marad. A régi gazdálkodás tovább folyik. Az elégületlenség terjedése. Az 1593-iki országgyűlés. Mátyás főherczeg. A török háboru kérdése. Mezei hadak kiállitásának terve. Az udvar idegenkedése a külön magyar hadseregtől. A hadi adó megszavazása. A horvát-szlavón rendek panasza az országgyűlésen. Az elkeseredés kitörését csak a háboru közelsége tartóztatja fel
A török betörések az érintett vidékek, vagyis az ország legnagyobb része szörnyű pusztulására, elnéptelenedésére vezettek s urat és jobbágyot egyformán sujtottak. Méltán kérdezte a magyar nép, hol van királya, hol van királyának védő keze? A király Prágába zárkózott el és szabad folyást engedett a hadak viharának. De még sem a háború szerencsétlenségei – melyeket a gondviselés által az országra mért büntetésnek vettek – irányozták a királyra közvetlenül az elégedetlenséget. Belső kormányzata sokkal nagyobb mértékben elkeseritette a magyarság minden rétegét, mint katonai tehetetlensége. Nem mondhatni ugyan, hogy Rudolf a magyarok iránt rosszabb indulattal viseltetett volna, mint más alattvalói iránt. Kedélybetegsége, fokozódó embergyűlölete, erős hitbuzgalma, önkényuralmi hajlamai örökös országaiban még hamarabb ellene ingerelték a népet, mint Magyarországban. Nálunk azonban nemzeti ellentétek is fokozták a bajt s a háboru nyomorúságai tűrhetetlenné tették a helyzetet. Rudolf azzal kezdte uralkodását, hogy magyar dolgokkal lehetőleg keveset óhajtott foglalkozni. A honvédelmet, akkor a fődolgot, a horvát-szlavón részekben Károly főherczegre, az anyaországban Ernő főherczegre bizta. Maga 1578 óta a távoli Prágába huzódván, Bécs lett a magyar kormányzat központja, hol a hadi tanács és udvari kamara teljesen magukhoz ragadták a magyar ügyek vezetését. A bécsi központi hatóságok ketté osztattak s mindegyiknek egy-egy része elkisérte a királyt a cseh fővárosba. De magyarok ez időben még nem fordultak oda, s magyar tanácsosok ott sem ekkor, sem később állandóan nem tartózkodtak. Eleinte a király még csak vitt magával egy magyar titkárt, s ez volt udvarában az egyetlen, aki magyar ügyekről némi felvilágositással szolgálhatott. De ennek sem akadt dolga, s maga elkivánkozott Prágából.* Igy a király semmiféle közvetlen tájékozást nem nyert a magyar ügyekről, s mindinkább teljesen idegenűl állt velük szemben. 1577-ben atyja temetésére a szent koronát s az összes koronázó jelvényeket Prágába vitette s a temetési menetben a császári és a cseh koronával látható volt a magyar is. De azután sem küldte haza,* mintha igy akarta volna jelezni, hogy Magyarország idegen államszervezetbe kebeleztetett. Országgyűlést lehetőleg minél ritkábban kivánt tartani, s minthogy trónraléptekor két évre volt adó megszavazva, ez időben nem is hivta össze a rendeket.
A titkár, Joó János ezt 1580 szeptember 3-ikán maga irja. Fellner, id. m.
Tudománytár, 1842.
Rudolfban, a ki senkiben, saját testvéreiben sem bizott, a magyarok iránti bizalmatlanság is magas fokra hágott. Atyjától örökölte ez érzést, de egyes hívei rosszhiszeműleg még inkább élesztették benne. Még atyja idejében öltött nagy arányokat a Báthory Istvántól való félelem s Rueber János kassai főkapitány, kinek kiváló része volt Dobó és Balassa ártatlan elfogatásában, valóságos rendőr-uralom alá helyezte Felső-Magyarországot. Egész betegséggé fajult benne az összeesküvő-nyomozás, mindenütt árulást szimatolt s folyton rémítette az udvart. Báthory István, ki a székelyek elégedetlensége miatt otthon nem talált elég katonát, még a Békés részéről fenyegető támadás idején Magyarországban kezdett zsoldost toborzani, hol töméntelen volt a foglalkozás, kenyér nélküli, a török pusztitásai következtében, még hajlékától is megfosztott fegyverbiró nép, Minthogy nagyobb zsoldot adott s pontosan fizetett, magyarok is szivesen álltak szolgálatába. Már 1575-ben némi kérkedéssel mondhatta, hogy valamennyi jó katona volt Magyarországon, mind hozzá szegődött.* Ez baj volt ugyan a királyra, a ki nem fizette hadait, s így néhol egész várőrségek készültek távozni. De e mozgalmaknak nem politikai, hanem gazdasági hátterük volt. A fizetetlen végbeliek nem a rájuk bizott várat akarták István fejedelem kezére játszani, hanem a szükségtől gyötörve, jobb gazdát kerestek. Rueber ebben is összeesküvést látott s elfogatta az erdélyi verbunkosokat. Midőn pedig István lengyel királylyá választatott, mi nemcsak erdélyi, de magyar földön is mély benyomást tett, Rueber nyiltan ellenségkép bánt vele. Ekkor már az udvar is megrémült s Magyarországot féltette tőle. Ez aggodalomra, noha telvék vele a prágai idegen követek jelentései s a király és legbensőbb hívei cselekvéseiben is kifejezést nyer, Báthory István alig adott okot. Mindazáltal Rueber azt kivánta a felvidéki uraktól, hogy István királylyal, kivel barátságban, sokan rokonságban álltak, mindennemű személyes összeköttetést megszakitsanak. Minthogy ez képtelen kivánság volt, a főkapitány üres szóbeszéd, kósza hirek alapján a király kipróbált híveit, például Forgách Simont, a dunántúli vitéz főkapitányt is gyanúba fogta. Forgáchról azt állitotta, hogy egyik szolgája látott nála három levelet, melyből árulása „bizonyos”. Leginkább azonban a magyarországi Báthoryakat, a két Miklóst (a somlyait és az ecsedit), Istvánt és Andrást vádolta, s egyikükről azt mondta, hogy azért huzódott csicsvári várába, mert rossz a lelkiismerete. Dobó Ferencz azzal kelté fel gyanúját, hogy atyja ártatlan szenvedése miatt neheztel. A Homonnayakat hasonló, Mágócsy Gáspárt, Munkács urát meg más ilyen okokból gyanusitotta. Báthory minden iskolatársa s fiatalkori barátja gyanúba került s Rueber nyughatatlan agya már azt hitte, hogy az egész országra kiterjedő összeesküvés készül a Habsburgok ellen. A gyanusitottak, mihelyt figyelmeztették őket, a leghatározattabban tiltakoztak a róluk terjesztett hirek ellen. Másrészt Báthoryt a lengyel ügyek teljesen igénybe vették s nem avatkozhatott Magyarország dolgába. Egész őszintén feltárta szivét, mint mondotta: „meggyóntam az én lelkiismeretemnek titkait”* a magyar uraknak. Ha Rudolf király megtámadná Erdélyt, irta nekik, karddal fog az ország védelmére sietni. De Rudolfot, a „koronás királyt” semmi szin alatt sem akarja háborgatni. Ha megkoronázták, irta, be kell várni halálát. Ez esetre talán, ha a nemzetközi viszonyok megengedik, bejelentette volna jelöltségét a magyar trónra, mert Magyarországot szabad választó királyságnak tekintette. Azt mondotta, az alkalom csinálja a tolvajt, s ezt az alkalmat a beteges Rudolf halálától várta. De a sors máskép akarta. Rudolf túlélte, életében pedig a lengyel király nem avatkozott Magyarország ügyeibe. Mindazáltal folyton gyanúsitották,* a magyarokat pedig azzal vádolták, hogy el akarnak a Habsburgoktól szakadni s titokban Báthoryval tartanak. Ez alaptalan föltevés kizárt minden bizalmat, a király és az urak, főleg a felső-magyarországiak viszonyát megmételyezte s még inkább arra ösztönözte Rudolfot, hogy ne tartson országgyűlést.
Szádeczky, Báthory István s egy magyarországi összeesküvés. Századok, 1886. 353.
Mágócsy Gáspárhoz irt fontos levele valószinüleg 1578-ból M. Tört. Tár, VIII. 213–15. Beke Antal e már rég közzétett levél kivonatát adva (Tört. Tár, 1895. 411) a keltezetlen levelet 1584-re teszi. De akkor Mágócsy Gáspár már nem élt.
Azt is hiresztelték, hogy a gyermek Báthory Zsigmondot akarja magyar királylyá választatni, a mi legkevésbbé juthatott eszébe. E tervről egy 1601-diki emlékirat alapján Szádeczky Századok, 1882. 497.
Rueber János.
Ugyanott. Felirata: HANS • ROEBER. Az eredetiről rajzolta Túry Gyula
A vármegyék azonban sürgetni kezdték a rendek összehívását, sőt egyesek azzal a szándékkal akartak a gyűlésen megjelenni, hogy követelni fogják a protestáns vallás szabad gyakorlatát, a nádori méltóság betöltését s a királyi hatalomnak a törvényekhez való alkalmazását.*
Fraknói, Magyar Országgy. Emlékek, VI. 189.
Ezek nem voltak túlzott, törvényellenes követelések. Ez alapon az új király könnyen megegyezhetett volna a rendekkel, ha egyáltalán szóba akart volna velük állani. De csak 1578 februárban tartott országgyűlést, melyre személyesen eljött, sőt maga hozta elő a sérelmek ügyét. Kijelentette, hogy nincs szándékában a fennálló viszonyokat a magyarok hátrányára módositani s a tisztán magyar ügyeket, melyek az igazságszolgáltatást s az ország szabadságát illetik, továbbra is magyar tanácsosaival intézteti. Hogy szándéka komolyságáról meggyőzze, felhívta a rendeket, válaszszanak négy tanácsost, kik közül ketten állandóan a király, ketten meg Ernő főherczeg mellett időzzenek. A had- és pénzügyet azonban meg sem említé, mert ezeket ő is, mint atyja, Bécsben összpontositotta s idegen főhatóságok által intézendő ügyeknek tekintette. Sajátszerű, a mit a rendek ez előterjesztésre feleltek. Fölkérték a királyt, töltse be az üresedésben levő országos közhivatalokat és szaporitsa tanácsosainak számát, kik közül négyet a fentebbi czélra ki fognak jelölni. Csakhogy – mondották – attól félnek, hogy e tanácsosok Bécsben tartózkodása sem vet véget az idegen befolyásnak. Arra kérték tehát a királyt, hogy csupán magyarokkal intéztesse a magyar ügyeket, s Magyarországban csak a magyar kanczellária útján kiadott rendeletei birjanak érvénynyel. Ez ellen a királynak sem volt kifogása. De figyelmeztette a rendeket, hogy a „vegyes” ügyekben (a had- és pénzügyben) ne kivánjanak ujítást, hanem maradjon meg a Ferdinánd és Miksa alatti állapot. Viszont a maga részéről igérte, hogy gondoskodik az ügyek gyors elintézéséről. Ezzel az országgyűlés megelégedett, s ha a király legalább azt a keveset beváltja, a mit igért, a kedélyek lecsillapultak volna. De az országgyűlés után Rudolf Prágába vonult s ott minden egyébbel foglalkozott, csak magyar ügyekkel nem. Az 1580 tavaszára hirdetett országgyűlésen meg sem akart jelenni. De Ernő főherczeg eleinte nem vállalkozott képviseletére, hanem arra kérte, jőjjön személyesen Pozsonyba, különben a gyűlés viharos lefolyást vehet. A király nem mozdult Prágából s Ernő főherczeg jóslatai beteljesültek. A rendek igazán megrendítő képet adtak az ország szörnyű bajairól. A legmeztelenebb önkény uralkodott mindenütt. A nemességet a királyi kamara zaklatta törvénytelen jószágfoglalásaival s másnemű visszaéléseivel. A jobbágyokat, kik – mint a rendek mondották – nyomoruságukban már csak a haláltól, vagy a töröktől várják a megmentést, a falánk idegen kapitányok és rakonczátlan zsoldosaik önkénye juttatta a legnagyobb nyomoruságba. A rendek keservesen panaszolták, hogy a visszaélések orvoslására irányuló javaslataik mindig a bécsi főhatóságokhoz utasíttatnak, melyek egyszerüen félre teszik. Elmondották, hogy a magyar hatóságok teljesen elvesztették tekintélyüket. A királyi helytartónak csak az igazságszolgáltatás hagyatott meg, minden egyebet, főleg a hadügyeket elvonták tőle. A magyar kanczellária útján érkező rendeleteket az idegen kapitányok számba sem veszik, s ez a kanczellária s általában a magyar tanácsosok teljesen mellőztetnek. A törvény elvesztette tekintélyét, a bűntény mindennapivá lett és büntetlen marad. Az isten irgalmára kérték tehát a királyt, könyörüljön az országon, töltse be az üresedésben levő egyházi és világi méltóságokat, főleg a nádorságot, állitsa vissza a magyar hatóságok régi jogkörét s velük intéztesse a magyar ügyeket. Ekkor is biztositották rendületlen hűségükről. De hozzá tették, hogy, ha panaszaikat még a jelen országgyűlésen nem orvosolja, ők viszont adót nem szavaznak meg. Ez maradt ekkor a rendiség egyetlen fegyvere, melyet a királyi hatalom túltengése ellen még alkalmazhatott. A rendek erélyes fellépésüket azzal indokolták Ernő főherczeg előtt, hogy haza sem mernek térni, ha a katonaság kihágásait meg nem fékezik, mert attól kell félniök, hogy jobbágyaik ellenük lázadnak. Különösen e baj orvoslását és Egerben és némely más várban magyar kapitány alkalmazását kérték. Ez esetre készek voltak az adót megszavazni. Elejtették tehát a nagy alkotmánysérelmeket s csupán két positiv visszaélés orvoslásához kötötték az adómegajánlást. De maga Ernő főherczeg hiusitotta meg, hogy e szerény kivánságaik teljesittessenek. Német tanácsosai ösztönzésére bizalmasan értesitette bátyját, hogy inkább az adóról mondjon le, semhogy megengedje, hogy a magyar várakban magyar, nem pedig német kapitányok legyenek. Mindig igen fontos ez, de kétszerte fontosabb – irta neki – most, midőn mindenfelől veszélyes ármányok jelentkeznek. Ráfogta tehát a szerencsétlen rendekre, hogy forradalmárok, mert azt merik kérni, hogy az embertelen katonacsőcselék a sanyargatott lakosságot agyon ne kínozza s koldusbotra ne juttassa. A király természetesen azt tette, a mit Ernő főherczeg javasolt. Egy vigasztaló szava sem volt szerencsétlen népéhez, s az idegen zsoldosok elleni panaszokat azzal ütötte el, hogy a magyar katonák sem bánnak jobban a néppel. A rendeket elfogta a keserűség. A király második leiratát meg sem akarták hallgatni, s midőn egyesek felolvastatni kivánták, többen azt kiáltották: kár az időért, mert úgy sem segit a bajon. Erre a kanczellár haragosan kérdezte, honnan tudják, mi van a leiratban? „Semmi jó sincs benne” – volt a rendek válasza. A főherczeg megrémült s azt hitte, forradalommal áll szemben. Német és magyar tanácsosai élesztették bizalmatlanságát, sőt azt ajánlották, fogassa el az ellenzék fő szónokait, kik pedig a Batthyányak, Nádasdyak, Forgáchok, Révayak, csupa olyan nemzetségek sorából kerültek ki, melyeknek a Habsburgok magyar koronájukat köszönték. De nem ez menté meg őket a Dobó István sorsától. A főherczegben meg lett volna a szándék, de hiányzott a mersz, s erőszakos eszközök alkalmazását akkorra halasztotta, mikor az „engedetlenség” nagyobb arányokat ölt. A rendek férfias kitartással ismételték panaszukat. Ekkor hangzott fel először ajkaikon a keserű szó, hogy Magyarország provinciává sülyedt. Szenvedélyesen kifakadtak az idegenek s uralmuk ellen s ujra kérték a királyt, állitsa vissza az ország önálló kormányát. A köznemesek sorában főleg Csányi Bernát, Geszteli György és Megyeri, a főrendek közt Batthyány Boldizsár élesztették az ellenzéki szellemet, s a főherczeg nemcsak megneheztelt rájuk, hanem egyiket-másikat sikkasztónak, közpénzek hűtlen kezelőjének bélyegezte. Mindez nem volt alkalmas a kedélyek kiengesztelésére s az országgyűlés eloszlott a nélkül, hogy adót ajánlott vagy törvényt alkotott volna.
Rudolf szobra.
Adrian de Fries egykorú hágai művész munkája, bronzból, a bécsi udvari műtörténeti múzeumban. Az udvari műgyüjtemények reproductioja után.
A főherczeg, kinek a balsikerben nagy része volt, azt ajánlotta a királynak, hogy a legközelebbi országgyűlést maga vezesse, s ha ekkor is hasonló engedetlenséggel találkozik, fenyitse meg a „hütleneket és engedetleneket”, első sorban a szóvivőket.*
Fraknói, Magyar Országgy. Emlékek, VI.
A király azonban általában nem akart új országgyűlést, bármi szüksége lett volna az adóra. Növelték bizalmatlanságát Rádeczy István (1581 márczius óta) helytartó besugásai, ki ujra „titkos összeesküvésekről”, szövetkezésekről tett neki jelentést, melyek czélja kényszeriteni a királyt, hogy a nádori és primási állásokat betöltse. Ez természetesen ismét megadta az ürügyet az országgyűlés elhalasztására, mit még a Prágában levő külföldi diplomaták, sőt a hű spanyol követ sem találtak igazoltnak. Végre azonban 1582 januárban Rudolf részvételével megnyilt az országgyűlés. A királynak azon szerencsés ötlete támadt, hogy önkényt elismerte, hogy a rendek „nem ok nélkül” panaszkodnak. Ez jó hatást tett s a rendek küldöttségileg köszönetet mondtak érte a királynak. De szörnyü szenvedéseiket s megszámlálhatatlan bajaikat ez nem szüntette meg s most is előbb a sérelmeket akarták tárgyalni, nem pedig az adó ügyét. De a király s egyes főurak kérelmére megváltoztatták a sorrendet, megszavazták az adót s csak azután tértek át a sérelmekre, melyek orvoslását a király előzetesen kilátásba helyezte. Rudolf maga hangsúlyozta, hogy a legtöbb bajt a katonaság kihágásai okozzák, melyeket szigoruan el fog tiltani. De – mondotta – mig a zsoldfizetés szabályosan nem történik, alaposan a bajnak véget nem vethetni. Hozzá tette, hogy a kapitányi állásoknál nem mellőzheti az idegeneket, mert idegen országok adják a pénzt a végek fenntartására. De nem mellőzi a magyarokat sem, s maga óhajtja leginkább, hogy az ország visszajusson abba az állapotba, melyben nem szorul többé a külföldre. Hogy az idegen kapitányok az igazság kiszolgáltatásába avatkoznak, abban – mondá – az urak és nemesek is hibásak, kik nem a törvény utjára lépnek, hanem a kapitányok beavatkozását kérik ki. Máskülönben ismét hangsulyozta, hogy a kormányzat tekintetében lelkiismeretesen megtartja az 1569-iki törvényeket. A rendek ezzel nem elégedtek meg, mire a király azt felelte, hogy a törvény alapján áll s nem alkalmaz kevesebb magyart, nem viseli kevésbbé szivén az ország szabadságait, mint elődei. A rendek végül csak arra szoritkoztak, hogy a rövid törvénykönyv egy czikkelyébe (VIII. cz.) fölvették azon kérésüket, hogy a király az országot régi állapotába helyezze vissza, a közszabadságot tartsa fenn s a visszaéléseket orvosolja.
Az országgyűlési tárgyalások sima lefolyása kielégitette a királyt s már 1583 áprilisban ujra összehivta a rendeket. Maga is megjelent körükben, testvérei: Mátyás és Miksa főherczegek kiséretében. Sőt nem üres kézzel jött, hanem sokféle engedményt hozott. Több fontos kapitányságra magyart nevezett ki s üresedés esetén jövőre is figyelemmel akart a magyarokra lenni. Felső-Magyarországba főkapitányul Miksa főherczeget készült küldeni, hogy ott, mint Ernő főherczeg Alsó-Magyarországban, rajta legyen, hogy a katonaság kihágásai véget érjenek. A közjogi sérelmeket illetőleg a király egészen új tervvel állt elő. Felhivta a rendeket, jelöljenek ki a magyar tanácsosok közül négyet, kik közül kettő mindig a királyi udvarban lakjék. Ezek tanácsával akart a király a tisztán magyar ügyekben élni. Sőt az illetőket a vegyes, vagyis katonai és pénzügyek elintézésénél a hadi tanács és udvari kamara üléseire is meg akarta hivatni. Ezzel Rudolf az úgynevezett vegyes ügyeket, melyekre ez időben a magyarok épen semmi befolyást nem gyakoroltak, legalább közös ügyekké készült tenni, a menynyiben intézésükbe a magyarokat is igyekezett bevonni. A rendek azonban mint annak idején az 1569-iki törvényt, úgy ezt az ujitást sem értették meg. Hogy mit akarnak, nem tudták szabatosan kifejezni. Ők csak azt érezték, hogy nagyot fordult a világ, hogy nem magyarok intézik az ország sorsát. Azt felelték tehát, hogy 1548 óta nehéz bajok harapóztak el, melyeket meg kell szüntetni, s az ország szabadságait vissza kell állitani. E zavaros formulában nyert kifejezést az a vágy, hogy Magyarország ismét szabad és önálló legyen. Végül tettek határozott javaslatot is és kijelentették, hogy tisztán magyar ügynek tekintenek mindent, a mi Magyarországot akár hadügyi, akár pénzügyi, akár egyházi, akár világi szempontból érinti. Nincsenek tehát külön vegyes ügyek. Alakitson a király a helytartó elnöklete alatt magyar kormánytanácsot, mely a kisebb ügyeket maga, a nagyobbakat pedig a király elnöklete alatt, a főurak részvételével intézze. E tervezetben végre bennfoglaltatott az az eszme, hogy Magyarország a magyaroké s ügyeibe idegenek nem avatkozhatnak. Csakhogy a rendek javaslata két szarvashibában leledzett. Az egyik az, hogy ellentétben állt az 1569-iki törvénynyel, a másik meg az, hogy kivihetetlen volt, mert a fontosabb ügyekre ajánlott államtanács-féle intézmény nem tudta volna teendőit a kellő gyorsasággal végezni.
A királyt meglepték a rendek kivánságai, melyek, mint mondá, elütnek az eddigi gyakorlattól. A gyűlésen hosszú és heves viták folytak s Batthyány Boldizsár és Nádasdy Ferencz is a nemesség részén kűzdöttek. Ez erélyesen hangoztatta, hogy a király egységes kormányt adjon az országnak, mely azóta pusztul és hanyatlik, mióta ügyeit annyi sokféle tanács, kanczellária és hatóság intézi. Mindazáltal végre megszavazták az adót, még pedig két évre s csak azt tették be a törvénykönyvbe, hogy jövőre nem lesznek képesek adót ajánlani, ha ősi szabadságaik vissza nem állittatnak.
A zajos viták tehát kielégitő eredménynyel záródtak. De az idegbeteg Rudolfra oly kinosan hatottak, hogy közvetlen érintkezését az országgyűléssel ettől fogva örökre megszakitotta. Soha többé nem volt rávehető, hogy megjelenjék hű magyar rendei körében, noha panaszaik, elégedetlenségük jogosultságát maga elismerte. Sőt Magyarországba sem jött többé, bármi sok bajnak vehette volna elejét egyszerü megjelenésével. A búskomor király palotájába zárkózott, hol az idegen környezet folyton a „magyar kevélység” megtörésére, kiirtására nógatta. De nemcsak idegenek befolyásolták ily irányban. Magyarországi helytartója, Rádeczy István püspök sem szünt meg figyelmeztetni, hogy az erdélyi asszony” (Izabella királyné) egykor eltette láb alól a két Kendyt és Bebeket, Lengyelország mostani királya pedig, mint erdélyi vajda, kiűzte Békés Gáspárt. A történelem – irta neki (1583-ban) – sokakat emlit, kik hatalmuk alapját biztositani tudták. „Okuljon tehát felséged is e példákon, gondoljon valamit, törje meg a magyarok gőgjét.” A király gondolhatott is sokat, beteg lelke azonban nem birta magát tettre szánni. Nevéhez nem füződik olyan erőszak és vérengzés, minőt helytartója ajánlott. Maga nem küldött vérpadra senkit, de politikája megszámlálhatlan ezreket juttatott halálba és inségbe.
Legszerényebb igéreteit sem váltotta be, a sérelmeket nem orvosolta, s minthogy e nélkül, mint több izben figyelmeztették, országgyűlést tartania hasztalan lett volna, évekig nem hivta össze a rendeket. 1585 tavaszán Ernő főherczeg többekkel tanácskozott ugyan, hogyan lehetne a rendek zajos vitáinak elejét venni. De ők sem tudtak más eszközt, mint a sérelmek orvoslását. A király azonban hagyta a dolgokat úgy, a mint voltak, s különösen attól riadt vissza, a mit sokfelől ajánlottak, hogy személyesen jelenjék meg az országgyűlésen. Fölmerült az az eszme, hogy Ernő főherczeg vezetése alatt „ideiglenes”, rendkivüli országgyűlést tartsanak, kizárólag adómegajánlás czéljából, ellenben minden egyéb ügy a rendes országgyűlésre maradjon, melyen – valamikor – a király is megjelenik.* De a halva született terv hamar elejtetett, s mindenfelől országgyűlést sürgettek. A királyi tanács tizenhárom próbás hűségü tagjai, a hős Pálffy Miklós,* Istvánffy Miklós, a jeles, de elfogult történetiró és igazságtalan biró,* Joó János személynök s három püspök Ernő főherczeget irásban felkérték, figyelmeztesse a királyt az ország szörnyü pusztulására s az általános zürzavarra. Elmondották, hogy a végvárak ellenállásra képtelen állapotra jutottak, alig van bennük némi hadiszer, eleség pedig épen nincs. Sőt kapitányaik sincsenek s a hol vannak, ott úgy bánnak a katonával, hogy az ellenség sem bánhatnék vele kegyetlenebbül. Kérték tehát a királyt, jőjjön mielőbb az országba, bánjék atyailag a magyarokkal, mert többi országait csak úgy tarthatja meg, ha megmenti Magyarország még rnegmaradt részeit. Végre Rudolf engedett s összehivta az országgyűlést, mely 1587 novemberben kezdte tanácskozásait. A királyt Ernő főherczeg helyettesitette. A főherczeg érezte ugyan, hogy bizonyos engedményekkel kell a közvéleményt megnyugtatni. De maga sem tudta, minőkkel, s különösen nem akart eltérni az 1569-iki törvénytől, mely ellen a rendek évek óta heves kűzdelmet foglaltak. Megint csak e törvény megtartására utalt, mire a rendek azt felelték, hogy az 1569-iki törvény nem örök időkre alkottatott, s hogy, mint régibb felszólalásaik bizonyitják, soha sem elégitette ki őket. Most új javaslatot tettek tehát. Állitsa vissza a magyar királyi tanácsot s általa intéztessen a király minden magyar ügyet. Ez ügyeket a rendek három csoportba osztották. Az elsőbe a szorosan vett belkormányzati és igazságszolgáltatási (melyeket az 1569-iki törvény tisztán magyar ügyeknek nevez), a másodikba a had-, a harmadikba a pénzügyet sorolták. Mindezeket, mondották a rendek, más országokban honfiak intézik. Illő tehát, hogy Magyarországban szintén kizárólag magyarokra bizassanak. Itt azonban néhány esztendő óta az ügyeket idegenek, a bécsi hadi tanács és kamara ragadták magukhoz, annyira, hogy még a magyar kanczelláriának sem maradt hatásköre. Arra kérték tehát a királyt, hogy igéretéhez képest állitsa vissza az ország szabadságait. Ezzel a rendek sok évi tévelygés és tájékozatlanság után végre határozott alakot tudtak adni a lelkükben élő vágyaknak. A független államiságnak megfelelő kormányzatot kivántak országuknak. Igaz ugyan, hogy hozzá tették, hogy óhajaik teljesitése után is meghallgathatja a király az ország fontosabb ügyeiben idegen tanácsosait s alkalmazhat idegeneket a katonai szolgálatban. Mindazáltal elég határozottan formulázták kivánságaikat, melyek Ernő főherczeget egészen kihozták sodrából. Elfogadhatatlanoknak tartotta azokat s egyelőre azt kivánta, hogy a rendek szűkebb körü bizottságot küldjenek ki sérelmeik előterjesztésére. Ez megtörtént és 12 tagu bizottság külön iratot szerkesztett, mely még hevesebben kikelt az idegen uralom ellen. Ez hozta – mondja – az országot mostani gyászos állapotába, mig a régi kormányrendszer mellett, melynek visszaállitását sürgeti, szerencsés volt a magyarság. Ez okirat is a királyi tanács helyreállitását követeli s azt mondja, hogy ha a tanács nem lehet állandóan a király körül, évnegyedenkint tartsa üléseit. Ez utóbbi mozzanatot ragadta ki a főherczeg, s hogy az országgyűlést az adó gyors megszavazására birja, kilátásba helyezte, hogy a magyar tanácsosok évnegyedenkint összehivatnak s a tisztán magyar ügyeken kivül a magyar katonai és török diplomatiai ügyekben is meghallgattatnak, sőt a katonai és pénzügyi dolgokban fölmerült sérelmeket szintén e tanács fogja tárgyalni. A bizottság azonban észrevette, hogy a főherczeg érintetlenül hagyja a kérdés velejét s más térre akarja az ügyet vinni. Kereken kijelentette tehát, hogy itt arról van szó, hogy a magyar tanács régi hatásköre helyreállittassék, idegen hatóság Magyarország dolgába ne avatkozzék, az idegen tisztviselők eltávolittassanak s minderre nézve még a jelen országgyűlés folyamán törvény hozassék. A főherczeg e nyilatkozatot erősnek, kiméletlennek találta s nagyon megneheztelt érte. Egyes magyar tanácsosai megerősitették e felfogásában. Nem nyugodott tehát, mig az iratot a rendek meg nem semmisitették. Igy a király a gyűlés eredményével meg lehetett elégedve. Mindazáltal Rudolf készakarva szerzett magának bajt s az országgyűlési törvénykönyv záradékába beiktatta, hogy két (kisebb jelentőségü) czikkelyt nem erősit meg. A vármegyék, mikor a törvénykönyvet kihirdetés végett megkapták, úgy okoskodtak, hogy, midőn a király a két czikkelyt jóvá nem hagyta, az egész törvénykönyvet érvénytelenné tette. Nem is akarták a benne megszavazott adót behajtani s az adóbehajtás tényleg hosszu késedelmet szenvedett.
Kitől ered ez eszme, nem bizonyos. De minden esetre azért vettetett föl, mert a király nem akart az országgyűlésre elmenni.
Jedlicska, id. m. 297.
Történetirói működésével foglalkozik Kerékgyártó Árpád: Irodalomtört. Közl. II. és Károlyi Árpád: Okmányok Mihály vajda 1598-iki meghódolása történetéhez. Tört. Tár, 1879. 41. Utóbbi Istvánffy saját jelentéseiből mutatja ki, hogy történeti művében azt is tévesen irja le, a miben saját maga közvetlenül részt vett. Birói működését ugyancsak Károlyi világitotta meg: „Illésházy István hütlenségi pöre” cz. fontos művében.
Ernő főherczeg aláirása 1582 július 15-ikén kelt oklevelén.
Olvasása: Ernestus mp. Az irat eredetije a gróf Forgách család levéltárában, a Magyar Nemzeti Múzeumban
Az 1587/88-iki gyűlés azonban látszólag a közjogi sérelmek terén sem volt meddő, mert 1. visszaállitotta a magyar királyi tanácsot s évnegyedes gyűlések tartására utasitotta, sőt az első ülést 1588 ápril 20-ikára tűzte ki; 2. országos vizsgálatot rendelt el a pénz- és hadügyek állapotának kideritésére s a kirendelt vegyes bizottságokat (tagjaikat részben a király, részben az országgyűlés nevezte ki) utasitotta, hogy jelentéseiket a tanács első ülésén bemutassák; 3. felkérte a királyt, hogy mielőbb új országgyűlést tartson, de addig is állitsa helyre az ország régi szabadságát. A király e határozatokat úgy intézte el, hogy öt évig nem tartott országgyűlést, a magyar tanács jogkörét nem állitotta helyre, a vizsgáló-bizottságok jelentéseit meg egyszerüen félretette. A magyar tanács 1588-ban összeült ugyan. De mivel a király nem volt Bécsben, Ernő főherczeget pedig nem látta el a kellő meghatalmazással, hogy az esetleges határozatokat végrehajtassa, a törvénynek a királyi tanácsra és gyűléseire vonatkozó határozata holt betü maradt. A régi gazdálkodás folyt tovább változatlanul, a bécsi hatóságok intézték Magyarország ügyeit ezután is, s a fizetetlen katonaság sáskaseregként élte ki a népet. Az elégedetlenség nőttön nőtt és fenyegető szavakban nyilvánult. A felvidéki vármegyék, sőt a horvát rendek is igen éles szavakban fejezték ki elkeseredésüket, s közelgő zivatar előjelei mutatkoztak mindenütt. A hű Pálffy s nyolcz más királyi tanácsos már 1591-ben (márczius 30-ikán) figyelmeztették a királyt, vessen véget az ország szörnyü bajainak, mert ha tovább is igy mennek a dolgok, a nép fel fog lázadni.* Az idegen diplomaták, első sorban a nuntius, hasonló szellemben működtek s minthogy az új török háboru iránt alig lehetett többé kétség, Rudolf csakugyan engedett, s a rendek 1593 februárban Pozsonyban megkezdhették tanácskozásaikat. A király nem jött el, hanem a gyűlés vezetését, minthogy Ernő főherczeg egészen lejárta magát a magyarok előtt, másik öcscsére, Mátyás főherczegre bizta. Hogy némileg megengesztelje s meggyőzze őket, hogy a hazájukra vonatkozó diplomatiai ügyekben nem mellőztetnek, előterjesztette a III. Zsigmond lengyel királylyal 1589-ben kötött békeszerződést. Ez azonban nem érdekelte a rendeket, kik annak tárgyalását a jövő országgyűlésre halasztották. Annál többet foglalkoztak azzal a kérdéssel, mi lesz a török békéből? A rendek nem féltek a háborutól, mely az eddigi állapotnál rosszabb úgy sem lehetett, hisz most török és német egyaránt dúlta őket. Készek voltak a királyt támogatni, de csak oly feltétellel, ha visszaállitja az ország szabadságát, mert „a ki nem szabad, az harczolni sem tud”. Máskülönben is hevesen nyilatkozott meg szenvedő lelkük kererüsége. Kérlelhetetlenül pálczát törtek a rossz kormányzat felett. Most is azt akarták, a mit az előbbeni gyűlésen hasztalan sürgettek: az idegen uralom megszüntetését, a nádori, sőt a régi kincstartói, az esztergomi érseki s más üresedésben levő állások betöltését s a bán törvényes hatáskörének visszaállitását. Több izben hangsulyozták, hogy, ha kéréseik nem teljesittetnek, a „végszükség” eszközeihez folyamodnak, mihez joguk van, mert életüket minden áron meg akarják menteni, hisz az állatnak is ezt sugja ösztöne. „Közelinek látjuk – mondották utóbb – az időt, mikor végkép elveszünk. De hisz már alig van veszteni valónk, hacsak magunkat, feleségünket, gyermekeinket, csekély vagyonkánkat fel nem prédálja a kegyetlen ellenség vérszomja. De mi haszna lesz abból a kereszténységnek, ha minket tűzzel-vassal elpusztitanak? És ki fogja vagyonát megosztani ama kevesekkel, a kik életben maradva, idegenben, száműzöttekként fognak bolyongani?”* Mindazáltal készek voltak 6000 lovas- és 3000 gyalogosból álló mezei hadat kiállitani s eltartani. Ezzel azonban még inkább magukra zuditották a főherczeg környezetét, különösen a hadi tanácsosokat, kik az ajánlat mögött veszedelmet szimatoltak. Azt mondották, hogy az ajánlattal a rendek külön magyar „hadsereget” akarnak állitani, a mi pedig meg nem engedhető. Némelyikük nézete szerint a tervezett sereggel a magyarok a Habsburg-háztól való elszakadásukat akarják előkésziteni, még pedig esetleg – a havasalföldi vajda segélyével. E szerencsétlen környezetben Mátyás főherczeg viselte magát a legtapintatosabban s elismerte, hogy a rendeknek van okuk a panaszra. Erre a rendek elálltak a mezei had kiállitásától s pénzben tetemes segélyt szavaztak meg.
Jedlicska, id. m. 421.
Fraknói, Magyar Országgy. Emlékek, VIII. 21.
Nem csupán a magyarok voltak Rudolf kormányzatával méltán elégedetlenek. A horvátok és szlavónok még inkább elkeseredtek, mint a magyarok, mert a király politikája még szörnyebb helyzetbe hozta őket. Az utasitásban, melyet a pozsonyi országgyűlésre küldött követeknek adtak, hajmeresztő dolgokat irtak sorsukról, s könnyekig meginditó a kép, melyet országuk állapotáról festettek. Két év alatt a boszniai pasa 26 várat és erődöt foglalt vagy pusztitott el s valami 35,000 embert hajtott rabságba. A fizetetlen királyi had nemcsak nem védte a népet, hanem feldúlta azt is, a mit az ellenség meghagyott. Elrabolt, elrontott mindent, felperzselte a házakat, letépte az emberek testéről a ruhát. A kegyetlenségben a kapitányok jártak legelől, kik közül némelyik dús vagyont gyüjtött. A rendek utasitották tehát követeiket, hogy híven összetartsanak a magyarokkal és segitségükkel igyekezzenek a bajokat orvosolni. De ha igy sem boldogulnak, jelentsék ki ünnepélyesen, hogy végső veszedelmükben akként segitenek magukon, a mint épen lehet.* Ezzel a horvát-szlavón rendek hivatalosan fölvetették a királytól való elszakadás eszméjét.
U. ott, VIII.
Ez volt a hosszu béke gyászos korának utolsó országgyűlése. Csakhamar kitört a háború, mely Rudolf király uralmára villámháritóul szolgált. A háború más irányba terelte az ország figyelmét, s az elkeseredés explosiv kitörését későbbi időszakra halasztotta.
