VI. FEJEZET. Erdély és a Báthoryak. A vallásügy.
VI. FEJEZET.
Erdély és a Báthoryak. A vallásügy.
Erdély és a Báthoryak. A vallásügy.
Erdély és Magyarország végleges különválása. A Báthoryak Erdély trónján. Báthory István, a trónalapitó. Báthory Kristóf. Báthory Zsigmond. Kiskorusága. A porta és a Báthoryak. A török politika álnoksága. Markházy Pál. A magyarországi pasák betörései az erdélyi területre. A moldva és oláh vajdák viszonya a fejedelemséghez. Péter oláh vajda betörése. A Habsburgok és a Báthoryak. Báthory István lengyel nemzeti politikája. Orosz háborui. Állandó feszültség Báthory és Rudolf között. Erdély belső bajai. A székely kérdés. A felekezeti surlódások. Küzdelem az unitáriusok ellen. Dávid Ferencz. Báthory István és a curia. A jezsuiták betelepitése Erdélybe. Hatásuk Báthory Zsigmondra. Kiűzetésük, mint Zsigmond nagykorusitásának feltétele. Titkos visszatérésük. A szombatosok. A vallási viszonyok a királyi Magyarország területén. A főpapság ereje. Az erőszakos visszatéritések kezdete. Az új naptár. VIII. Kelemen kisérletei a katholicizmus megerősitésére. A vallásos béke hiányának bomlasztó hatása a nemzet összetartási érzetére. Kisérletek a két protestáns felekezet kibékitésére. A csepregi hitvita. A türelmetlenség a halálban sem szünik meg. A külön temetők. Bizonytalan jövő
Erdély és a magyar király területének végleges különválása, a szellemi separatio csak 1571 óta következett be. Ekkor az ország új uralkodó családot kapott, melynek, mint egykor Zápolyai Jánosnak, rengeteg vagyona egyengette az utat a trónra. A trónalapitó, Báthory István azonban már 1576 május 1-én lengyel királylyá koronáztatott és soha sem látta többé hazáját.
De mint lengyel király is megtartotta az erdélyi fejedelmi méltóságot s gyakorolta a fejedelmi jogokat. Mindazáltal, mihelyt a lengyel trónt elfoglalta, testvérét Kristófot választatta meg erdélyi vajdává, ki hat évig állt a kormányzat élén. Csöndes, békét, nyugalmat szerető, beteges ember volt, s mikor neje, Bocskay Erzsébet (1581 február 25-ikén) meghalt, a csapás teljesen lesujtotta. Összehivta az országgyűlést, s István király beleegyezésével május 1-én kiskoru fiát, Zsigmondot (szül. 1572-ben) választatta utódjává, mire május 27-ikén meghalt. Végrendeletében a gyermek nevelését Gálffy Jánosra* s addigi gyóntatójára, Leleszi János jezsuitára, a kormányhatalmat meg 12 tagu regensségre bizta. De a sok regens mellett a kormányzat nehézkesen folyt s azért István király (1583-ban) háromra szállitotta le számukat. Ettől fogva Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas és Sombory László kezelték, mint helytartók, a főhatalmat. De az erdélyiek e számot is soknak találták s egyetlen kormányzót óhajtottak. Tényleg a három úr egyikének sem volt tekintélye, s az országgyűlés csakhamar mindenféle „tumultus és verekedés” szinhelyévé lőn. István király számba véve a közkívánságot, 1585 tavaszán Ghyczy Jánost nevezte ki Erdély teljhatalmu kormányzójává.
Jakab Elek közlése: Századok, 1895.
Báthory Kristóf aláirása 1578 ápril 26-ikán kelt leveléről.
Olvasása: Christophorus Bathory de Somljo (manu) p(ro)p(ri)a. Az irat eredetije az országos levéltárban
A portán meg voltak elégedve a Báthoryak erdélyi kormányzatával, és Kristófot 1576-ban ép oly készségesen megerősitették, mint kiskoru fiát, Zsigmondot, 1581-ben. István királylyal a szultán viszonya, noha a király ismételve foglalkozott törökellenes európai liga eszméjével, mindvégig igen szivélyes maradt. A porta annyira érdeklődött a Báthoryak iránt, hogy, a mint 1585-ben az orosz czár halálának hirét vette, nyomban követet küldött, hogy törökbarát czár választását segitse elő, másrészt meg István királyt felhívta, hogy unokaöcscsét, Báthory Endre bibornokot választassa meg czárrá.* A viszony az erdélyi fejedelmi család és a porta közt zavartalanul kedvező volt tehát, és pedig nemcsak látszólag, hanem valójában is. Mindazáltal a török politika óvatos, gyakran kétkulacsos jellegének megfelelően a portán mindig tartottak valakit készletben, a kit szükség esetén az erdélyi fejedelem ellen kijátszhatnak. Ez időben ilyen politikai játékszer volt Markházy Pál. A király területéről szökött Erdélybe, hol nagy „partiet” csinált. Nőül vette Nisovszky özvegyét, a havasalfőldi vajda leányát. De brutális ember volt és durván bánt nejével, ki végre elválasztatta magát tőle, mire Markházy a portára ment. Ott meg voltak ugyan Kristóf fejedelemmel elégedve, de jobbnak hiányában eszközül használták és fejedelemjelöltté tették Markházyt. Napja azonban hamar letünt. A Jedikulába zárták, mire török hitre tért, s ezzel elvesztette tulajdonképeni értékét, mert arra, hogy mohamedánt ültessenek Erdély székébe, Konstantinápolyban csakugyan nem gondolhattak komolyan. Markházy visszanyerte ugyan szabadságát, fel-fel is tünt időnkint a láthatáron, de a politikai viszonyok alakulására befolyást nem gyakorolt.
Konstantinápolyi jelentés szeptember havából, a tört. bizottság másolatai közt.
Több bajt okoztak egyes magyarországi pasák, kik a királyi terület pusztitását és hódoltatását annyira megszokták, hogy az erdélyi részeket sem kimélték többé. Hasztalan parancsolt nekik ismételve békét a szultán, a rakonczátlan végbeliekkel ő sem birt, s Biharban egyes községek* már ekkor behódolásra kényszerittettek. Nagyobb arányokat azonban a baj csak 1589 után öltött, mikor töméntelen olyan községet kényszeritettek behódolni, melyekről hivatalosan megállapitották, hogy nincsenek benn a régi defterekben, vagyis ez ideig nem hódoltak.*
Rozvány György, Nagy-Szalonta tört.
Ráth Károly, Török-magyar viszonyok. M. Akad. Értesítő, 1862.
)
Báthory István lengyel király.
Kőber Márton egykorú festménye a krakkai misszionáriusok kolostorában
Erdély békében élt déli és keleti szomszédaival, a moldva és oláh vajdákkal is. Péter oláh vajda 1585-ben kisebb haddal betört ugyan. De mikor látta, hogy az erdélyiek készen várják, paraszt ruhában tiz hű emberével a hegyeken át Magyarországba szökött, hova állitólag sok kincset küldött előre. Magukra maradt katonái azonban kifosztották a táborban hagyott társzekereit. De az erdélyiek rájuk törtek s elvették tőlük a zsákmányt, melyet megküldtek a szultánnak,* ki viszont díszparipával és aranyos ruhával jutalmazta hűségüket. Mindazáltal a török telhetetlenség azzal vádolta őket, hogy Péter kincseiből 200,000 aranyat eltulajdonitottak, sőt ők tették lehetővé Péter menekülését. Ez ügyben csausz is járt Erdélyben.* Csakhogy a dolog hamar abban maradt. A fejedelemség az időben, mikor a szomszéd királyi terület a beteg Rudolf uralkodói képtelensége, a törökök örökös betörései, az idegen zsoldosok vadállati kegyetlensége következtében csaknem végromlásra jutott, elég békés állapotnak örvendett, s a lakosság háboritlanul szentelhette magát szellemi és anyagi érdekei ápolásának.
Konstantinápolyi jelentés a készpénz és kincsek részletes lajstromával, a tört. bizottság másolatai közt.
Július 4-iki jelentés u. ott.
A portával való jó viszonyuk maga is kizárta, hogy a Báthoryak a bécsi és prágai udvarral hasonló szivélyes diplomatiai érintkezésben legyenek. Báthory István ezt is megkisérlé, s minthogy katholikus volt, minthogy titokban hűséget esküdött a magyar királynak, a dolog természetéből következett volna, hogy a Habsburgok teljes erővel támogassák. De az udvarnak nem kellett olyan fejedelem, a kiben erős uralkodói képesség van, s a ki kis országát hatalmassá, számot tevő tényezővé tudja tenni. Inkább széttépte a reá nézve egy hadjárat sikerével felérő speieri szerződést, semhogy Erdély s a Báthory-uralom szilárdulását megtürje. Féltette magyar birtokait, melyeket az udvari politika a leggyászosabb helyzetbe juttatott. Attól tartott, hogy látva Erdély nyugalmas fejlődését, békés sorsát, a magyarokban is felébred az Erdélyhez való csatlakozás vágya. Hogy Erdély is zűrzavarba jusson, az udvar támogatta mindazokat a mozgalmakat, melyek Báthory István megbuktatására irányultak. Midőn István lengyel király lett, még inkább megijedtek s a magyar koronát féltették tőle. Akármit tett, azt e szempontból itélték meg. Midőn családi jószágait kérte vissza Rudolftól, azt mondták, hogy igy akarja hóditó terveit előkésziteni, sőt az 1583-iki országgyűlés „makacsságát” is neki tulajdonitották.* Báthory István mint lengyel király is szerette magyar hazáját, különösen Erdélyt, melyről végrendeletében* hálásan emlékezett meg. „Hazámnak, mely szült és boldogitott, sokat tartozom,” irja végrendeletében. A mi jót élvezett, azt itt élvezte, mert mint maga bevallotta, fényes sikerei daczára „keserü” volt élete az idegen földön, a lengyelek közt. De mindig lengyel király volt, lengyel nemzeti politikát csinált, e politika érdekében viselt győzelmes háborúkat az orosz ellen, s a lengyelek nem is támogatták volna magyarországi terveit. Mindazáltal a prágai udvar és Erdély viszonya állandóan hideg maradt, s a két udvar közt olyan idegenség állt fenn, mintha országaikat tengernyi sivatag választotta volna el.
San Glemente bécsi spanyol követ különféle jelentései 1581–83-ból u. ott.
Csopey László: Budapesti Szemle, 1888.
Gyulai Pál Báthory István orosz hadjáratairól írt könyvének czímlapja.
A Kolozsvártt, 1581-ben megjelent műnek a marosvásárhelyi gróf Teleki-könyvtárban levő egyetlen példányából
A kielégitő nemzetközi viszonyok közepett azonban megvoltak Erdélynek is a maga belső bajai. Ezek közt első helyen a székely kérdés és a vallásos mozgalmak álltak, ámbár csak a következő évtizedben nőttek valóságos nemzeti veszedelemmé. A székelyek a szittyáktól származtatták, az ország legrégibb lakosságának mondották magokat. Erős önérzetüket fokozták nemesi jogaik és régi kiváltságaik. Ők tették Erdély egyik nemzetét s bérczes hazájukban régi törvényeik szerint éltek nagy mezővárosaikban vagy községeikben. Mind földművelést űztek s a mig saját uraik voltak, semmi áron sem akartak a mezei munkában oláht alkalmazni. A mit maguk nem végezhettek, abban inkább czigányt, – ezek is nagy számmal éltek az országban – mint oláht használtak napszámosul. Oláh ez időben nem is lakott földjükön. Háborúban ők szolgáltatták az erdélyi véderő legfőbb elemét; 40–50,000 embert tudtak talpra állitani, csupa jól megtermett, edzett, vitéz katonát, kik jó vezetés alatt csodát műveltek, ámbár a székely had tökéletlen, elavult szervezetével s a kellő fegyelem és hadi tudomány hiányában rendesen nem volt nagy számához képest eléggé értékesithető. Lóháton harczoltak s igen jó, erős, ámbár kis lovaik voltak. Királyi vagy földesúri várak az ő földjükön nem épültek. Központjuk, legkiválóbb városuk székely- (ma Maros-) Vásárhely volt. A katonáskodással teljesitették legfőbb kötelességüket az állam iránt, mely csak meghatározott, de nagyon kivételes alkalmakkor kivánt tőlük adót s ezt sem pénzben, hanem természetben, marhában.* De a közszükséglet fokozódásakor a barát rávette őket, hogy rendes pénzadóval is segitsék a kincstárt s azóta állandóan adóztak. Eleinte készségesen tették s leghivebb támaszai voltak a barátnak, ki meg atyailag védté őket főbbjeik kizsákmányolása ellen. A barát halálával a régi székely aranyszabadság is megszűnt s a főszékelyek és a közszékelyek közt erős surlódások támadtak. A főbbek sokféleképp zsarolták, elnyomták a „község”-et. A székely tömegek hasztalan fordultak a fejedelmi kormányhoz orvoslásért. Történtek ugyan kisérletek bajaik enyhitésére, de sikertelenűl s a székelység elégedetlensége nőttön-nőtt s nemcsak primorjaik, hanem a fejedelem ellen is irányult. Már Izabella idején kezdődött a forrongás, de csak János Zsigmond alatt tört ki. A királyi területről jövő felbujtásra a székelyek 1562-ben fellázadtak. De leverettek, fékentartásukra várak épültek, melyekbe a fejedelem saját, idegen tiszteit ültette, kik kegyetlenűl elnyomták s valóságos jobbágyságra kárhoztatták a szabad székely embert. Sőt a székely javakat, melyek ősi törvény szerint hűtlenség esetén sem háramlottak a koronára, maga a fejedelem is tömegesen adományozta el s igy a székelyek nagy számmal jutottak földesúri hatalom alá. Csakhamar „jobban elnyomták őket, – irja a szász krónikás – mint a pharaók a zsidókat Egyiptomban,” s néha gyermeküket kellett eladniok, hogy a rájuk nehezedő sokféle közterhet fizethessék. Örömmel üdvözölték tehát Báthory Istvánt a fejedelmi széken s bajaik orvoslását remélték az új embertől. Nyomban megválasztása után hozzá fordultak s megható képét festették szenvedéseiknek. De a fejedelem az országgyűlésre bizta kérésük elintézését, ott pedig az urak voltak túlsúlyban s egyik-másik panaszt orvosoltak ugyan, de a teljes megoldást máskorra halasztották, mert – mondották – a további engedés csak növelné a község felfuvalkodását. A székelyek azzal fenyegetőztek, hogy ismét fegyvert fognak, mire az urak azt felelték, hogy újra leverik őket. 1575-ben mindketten beváltották szavukat; a székelyek Békés betörésekor fellázadtak, a fejedelem és az urak pedig vérbe fojtották a mozgalmat. A közszékelyek sorsa ezután még szánalmasabb lett, őket pedig engesztelhetetlen gyűlölet fogta el a fennálló uralom s a nemesség ellen. A székely kérdés nyilt sebbé nőtt, a legkomolyabb socialis kérdés jelentőségére emelkedett, mely a következő évtizedben Erdélyt a legszörnyűbb veszedelembe sodorta.
Ökörsütésnek hivták az adót, mert az adóban beszolgáltatott minden egyes darab marhára rásütötték a királyi bélyeget.
Ehhez járultak a felekezeti surlódások és ellentétek. A Báthoryakban Erdély katholikus, erősen vallásos és hitbuzgó uralkodó családot kapott, még pedig olyan időben, midőn a katholikusok száma már nagyon leapadt, ellenben az új felekezetek fölöttébb megszaporodtak s egymás s a görög-keletiek rovására igyekeztek terjeszkedni. E nehéz viszonyok közt István fejedelem nagy mérséklettel és tapintattal járt el. Hasztalan sürgették a katholikusok 1576-ban erőszak alkalmazására. Úgy tett ő is, mint egykor a barát. Mérsékelte erős hitbuzgalmát, ámbár politikai okokból – mert akkor minden felekezet külön politikai párt volt – határt igyekezett szabni a Békéshez szitó unitarismus terjedésének. A medgyesi zsinat kérelmére még 1571-ben* behozta a könyvvizsgálatot, az állami censurát, az unitáriusok kezéből pedig kivette az államnyomdát, melyet János Zsigmond adott nekik. Ezzel megkezdődött az unitáriusok elleni küzdelem, ámbár István idején csak leplezve, az „innovatorok” (újítók) tanitása ellen. De Báthory Kristóf 1577-ben jelentékenyen korlátoltatta az unitáriusok lelki vezére, Dávid Ferencz hivatali hatalmát s az unitárius községek nagy részét a kálvinista püspök alá helyeztette. Az ujitások elleni törvények daczára, Dávid Ferencz bátran haladt előre az ujitások terén, mire azt a vádat emelték ellene, hogy zsidózó tanokat hirdet. Saját felekezetéből indult ki a támadás. Ő azonban a kutatás szabadságát hangoztatta s elszántan védte tanait. Végre országgyűlés elé idézték, a nehéz beteget a dévai várban fogságra vetették, hol meggyőződésének vértanújakép csakhamar (1579-ben) meghalt.
A szeptember 17-iki rendelet (Székely Oklt. IV. 18.) igen szigorúan meghagyja, hogy országa egész területén a nyomdászok semmiféle, akár új, akár régi szerző művét kinyomatni ne merjék az ő előleges engedélye nélkül. Utasitja az összes hatóságokat, hogy az ily engedély nélkül megjelent nyomtatványokat, valamint az illető nyomdász összes vagyonát elkobozzák.
Báthory István sajátkezü hitvallása.
Olvasása: Credo in deum patrem etc(etera), unam sanctam catholicam et apostolicam ecclesiam, sanctorum communionem.. Alatta más kéztől: Scriptu(m) manu regis. Szádeczky Lajos „Kovacsóczy Farkas” (Tört. Életr. 1891.) cz. művének reproductioja után
István király eközben megszilárditotta trónját Lengyelországban, s benső barátságban élt a római curiával, mely reá Possevini Antal jezsuita diplomata útján erős befolyást gyakorolt. Maga kezdte tehát testvérét, Kristófot a „sok rettenetes eretnekség” kiirtására s a katholikus egyház érdekeinek védelmére ösztönözni. 1579-ben megtelepitette Kolozsvártt a jezsuitákat, s nekik adományozta a kolos-monostori apátságot. A jezsuiták e telepét valóságos főiskolává, akadémiává fejlesztette, mely gymnasiumból, bölcseleti és hittudományi tanfolyamból állt, s melyhez utóbb convictus járult. Az intézet alapitásába a rendek is belenyugodtak, s bizonyos helyeken megengedték a tanitást a jezsuitáknak, kik igen nagy arányú tevékenységet fejtettek ki. Iskolájukat sokan látogatták és sokakat visszatéritettek a régi egyházba, köztük az ifjú Pázmány Pétert. Ez a protestánsokban erős visszatetszést keltett, mely azonban addig, mig István király élt, nem igen mert nyilatkozni. De 1588-ban kitürésre jutott az országgyűlésen is. Ez időben kezdett a kiskorú Zsigmond* fejedelem előtérbe lépni; azt akarta, hogy a rendek nagykorúnak nyilvánitsák s a fejedelmi hatalom birtokába helyezzék. A protestáns rendek azonban erősen kikeltek a jezsuita környezet ellen, melyben Zsigmond állandóan élt. Azt mondták, hogy e környezet vonja el tőlük szivét. Csak oly áron akarták tehát a fejedelmet nagykorusitani, ha a jezsuiták törvény útján tiltatnak ki Erdélyből.
Életrajzát megirta Lekly Gyula.
Báthory Zsigmond aláirása 1588 augusztus 2-ikán kelt oklevelén.
Olvasása: Sigismundus princeps mp. Az irat eredetije az országos levéltárban
Eleinte Zsigmond ellenkezett, de midőn a rendek figyelmeztették, hogy ők könnyebben kaphatnak maguknak fejedelmet, mint ő országot, az ifjú nehéz szivvel ugyan, de teljesitette a rendek óhaját s szentesitette a törvényt, mely szerint a jezsuitáknak 25 nap alatt távozniok kell az országból. Zsigmond viszont nagykorúnak nyilvánittatott s átvette az uralmat. A jezsuiták csakugyan távoztak, de magokkal vitték az új fejedelem szivét, rokonszenvét. Vissza is hivatta őket csakhamar, ámbár nem nyilvánosan, noha nem sokat törődött a törvénynyel. Titkon, egyenkint tértek vissza s nem szerzetjük ruháját viselték, hogy rájuk ne lehessen a törvényt idézni.
De a „farkasok,” egyelőre báránybőrbe bujtatva, benn voltak Erdélyben, a fejedelem teljesen befolyásuk alatt állt, a minek következményei csak később, de annál végzetesebben nyilvánultak.
E közben egy új felekezet, a szombatos* is terjedni kezdett, mely a két évezred óta ártatlanul üldözöttek, az önhibájuk nélkül örök szenvedésre itéltek, a zsidók vallásából meritette tanait s még az étel-törvényekben is visszatért az ó-testamentumhoz. Eösy András alapitotta, s a hivek száma az elnyomott, uraitól sanyargatott székelyek közt hamar megszaporodott. Mint a zsidók, ők is új messiást vártak, a ki kiszabaditsa őket Pharaóik egyptomi kényuralmából s elvezesse az igéret földére, régi szabadságuk mesés országába. Az ó-zsidó szellem sajátságos visszhangot keltett az ős-magyar székelységben, abban a népben, mely azt mondotta magáról, hogy ő beszéli legtisztábban a magyar nyelvet.* A zsidó és magyar szellem ölelkezéséből utóbb olyan szép, oly gazdag költői irodalom támadt, mely értékes nemzeti kincseink közé tartozik. Az elnyomottak, a szenvedők, az üldözöttek vallása volt a szombatosság, s a vallásos lobogó alatt itt is politikai törekvések rejlettek. Nemcsak a többi felekezetek, melyeknek rovására terjeszkedett, hanem az államhatalom is ellenségének tekintette, üldözni kezdte, s a zsidózó székelyek sorsa még szomorúbb lett, mint a többieké. A székelység már ez időben külföldre vetette szemét s onnan várta üdvét. A keresztények a szomszéd oláh és moldvai vajdáktól, kiknek szolgálatába ezernyi számmal léptek, a zsidózók meg éppen a töröktől remélték megmentésöket.
Kohn Sámuel, A szombatosok története.
A székelyek már 1551-ben azzal dicsekedtek, hogy ők a romlatlan, régi magyar nyelven beszélnek, mig a többi magyarok latin s más idegen szomszéd népektől vett szavakkal keverik.
Báthory István siremléke a krakkai székesegyházban.
(Az oltárszerü márvány síremléknek a király nyugvó alakját ábrázoló domborműve.)
Az ezredéves országos kiállitás történelmi főcsoportja részére készitett gipszmásolatról rajzolta Mühlbeck Károly
Ha már Erdélyben, melynek egyházpolitikai törvényhozása ama század legfelvilágosodottabb, legszabadabb eszméit tükrözi vissza, sötét felhők jelentkeztek, melyek a vallásbékét komoly veszélylyel fenyegették, a királyi területen természetesen még zavarosabban alakúltak a viszonyok. Az ország csaknem teljesen elszakadt a régi egyháztól, az alsó papság majdnem mindenütt eltűnt. De megmaradt a főpapság. A király betöltötte a régi magyar birodalom összes püspöki székeit, noha a püspökök közűl alig nehánynak volt egyházmegyéje s a többi csak az üres czimet viselte. De mivel nehány főuri család is mindig megőrizte katholikus vallását, a főpapság erős befolyást nyert a felső táblán s meg tudta akadályozni, hogy a protestáns ország a maga egyházának lételét törvény útján biztositsa. Ezenkivül a főpapság immár a királyra, a katholikus egyház hitbuzgó hivére is támaszkodhatott s ez még inkább arra ösztönzé, hogy megkezdje az erőszakos visszatéritést s az új felekezetek üldözését. Csakhogy a király még a vallásügy terén sem felelt meg a hitfelei részéről beléje helyezett várakozásoknak. Szabad kezet engedett ugyan a főpapságnak, de maga nem tett semmit. Beteges lelke a vallásügyben sem tudta magát megemberelni, erélyes tettre szánni. Hasztalan sürgette leghívebb szövetségese, a pápa; még ő sem boldogúlt vele, habár felismerte legsebezhetőbb pontját, a pénzzavart s ezt igyekezett czéljaira hasznositani. 100,000 frtos pénzsegélylyel kelté föl érdeklődését a Julius Caesar-féle naptár kijavitása iránt. A király el is fogadta az új naptárt s utasitotta hatóságait, hogy országaiban életbe léptessék. Draskovics György püspök és helytartó rendeletet adott ki, hogy 1582 október 4-ikétől mindenütt az új naptárt használják. De a protestáns országban a rendelet óriási mozgalmat keltett. Semmi áron sem akarták a pápától származó e reformot elfogadni. Noha 1583-ban új rendelet jelent meg, még a hatóságok sem birtak az ujitásnak érvényt szerezni s például a szepesi kamara s összes közegei csak 1584 január 22-ikén tették meg a nagy „ugrást”, s e napon február 2-ikáról keltezték irataikat.* Ez évben pestis pusztitott, de különösen rossz volt az időjárás. Az 1583–84-iki tél rendkivül enyhe, fagy s hó alig 3–4 napon volt. Ellenben négy hónapon át csaknem mindig szakadt az eső, mely elrontotta az utakat és a hidakat s különösen a fát drágitotta meg, mert a rossz idő miatt nem lehetett az erdőkbe jutni vagy onnan fát szállitani. Mindezért a köznép az új naptárt okolta,* s a protestánsok minden kormányrendelet daczára sem akarták azt elfogadni. Azt mondták, hogy törvény kell életbe léptetéséhez. De mikor a király ismételt sürgetésére, nem a pápa, hanem a király iránti tekintetből – ezt különösen hangsúlyozták – a rendek végre (1588-ban) meghozták az ide vonatkozó törvényt, ez sem találkozott a kellő engedelmességgel. Sok helyen tovább folyt az izgatás a reform ellen, mit egyes főpapok üldözésre használtak fel. Igy Sopronból Draskovics mind a négy protestáns papot elűzette, s midőn érdekükben a város Ernő főherczeghez küldöttséget menesztett, ez a küldöttséget egyszerüen elcsukatta.* A protestánsok csak nagy nehezen hajoltak meg, s még ötven-hatvan év mulva is voltak köztük úgynevezett „veteristák”* (veteres calendarii observatores), a régi naptár követői, leginkább török területen.
Károlyi: Mittheil. des Inst. für öst. Geschichtsf. II. 628., Knauz Kortana, a Magyar Országgy. Emlékek stb. tartalmaznak felvilágositást a naptárjavitásról.
Dr. Éder György 1584 január 26-iki levele Stieve: Mittheil. des Inst. für ö. G. VI. 445.
Thury Etele, Prot. Szemle, 1895. 316.
Érdekes 1641-iki okmányt közül róluk Jankovich: Tud. Gyüjt. 1833.
A pápa más irányban is erélyes cselekvésre nógatta Rudolfot. Mikor követe, Bononi 1583-ban a végbeli szükségletek fedezésére újabb 100,000 forintot adott át a királynak, különösen lelkére kötötte, hogy a magyar végekből legalább nehány eretnek kapitányt bocsásson el s helyükre jó katholikust küldjön; kergesse el egyes városokból az eretnek papokat s általában tegyen megfelelő intézkedéseket a vallás érdekében. Erre a király azt felelte, hogy katholikus kapitányokban igen nagy a hiány, de a mit lehet, kész megtenni.* Sokat azonban uralkodása első szakában Rudolf nem tett, s még a pápa azon kivánságát sem teljesité, noha a magyar rendek ismételve ugyanezt sürgették, hogy a Verancsics halála (1573) óta üresedésben levő esztergomi érseki széket betöltse.* Szüksége volt az érsekség jövedelmeire, melyek legnagyobb részt honvédelmi czélokra fordittattak. A magyar király ez időben még olyan helyzetben volt, mint Báthory Zsigmond fejedelem Erdélyben. Halálosan gyűlölte az új felekezeteket, de egyelőre csak rájuk bizta, hogy tusakodjanak egymással, gyöngitsék, kimeritsék erejüket, s ő azután annál könnyebben megsemmisithesse őket, mikor elérkezettnek látja az időt, hogy rájuk vesse magát.
Bononi nuntius február 8-iki bécsi jelentése: Nuntiaturber. III. sor. I. 39.
Erről Fraknói: Századok, 1892.
Vallásos békéről ez időben, noha maguk az uralkodók minden katholikus hitbuzgalmuk daczára várakozó állásban maradtak, csakugyan nem lehetett akár Erdélyben, akár Magyarországon szó. A társadalom mindenütt felekezetekre, vallásos pártokra volt forgácsolva, melyek gyűlölték, irtották egymást, s az egyik szivesen támogatta a hatalmat a másik ellen. A gyűlölet a magyar államterület minden részében, nemcsak erdélyi, hanem királyi és török földön egyaránt mély örvényt vont a nemzet különböző rétegei közé. Jobban gyűlölték egymást, akár a közös ellenséget, a törököt. Mikor Veresmarti Mihály, a ki később katholikus lett, 1593-ban Debreczenben tanult, az ottani diákok egy része katonának állott a király zászlaja alá. Őt is hivták, de azt felelte: „Én nem megyek, mert csak török ellen vagyon meg a had, de ha pápisták ellen lészen, jó szivvel elmegyek.”*
Maga irja megtérése históriájának első lapján.
Pedig történtek ez időben kisérletek, hogy legalább a két protestáns felekezet kibékittessék s egy alapra helyezkedjék. Kétségkivűl voltak egyes eszményi gondolkodású egyéniségek, kik a két felekezet egyesitését csupán a béke, a nemzeti társadalom erejének gyarapitása érdekében óhajtották. De a legtöbb ilyen kisérlet még sem a béke, hanem a kisebbség meghódoltatása czéljából történt. A többség az urak hatalmát vette igénybe, a kisebbség, semhogy megadja magát, inkább „idegenek”-hez folyamodott, miből sok szóvita, keserű küzdelem, s néha üldözés származott. Itt is az erősebb jogát alkalmazták, s ha békés eszközökkel nem boldogúltak, az erőszak terére léptek. Ezt tette a felvidéken Gradeczi Horvát-Stancsics Gergely.* Minő módon folytak le az ily kibékülési kisérletek, arra példa a hires 1591-iki csepregi colloquium (hitvita). A buzgó lutheranus Horvát-Stancsics ösztönzésére Nádasdy Ferencz, a jeles katona hivta össze saját jószágán, Csepregen. A czél a két protestáns felekezet kibékitése volt. A kálvinistákat Bejthe István superintendens, jeles iró, a lutheránusokat Sibolti, Kreuzer s más papok képviselték. Bejthe hamar meggyőződött a kibékülés lehetetlenségéről s másfél napi vita után ott hagyta a gyűlést. Erre Nádasdy, mint katona, karddal vágta ketté a csomót. Kijelenté, hogy Bejthe eltávozván, legyőzetett. A további vitát betiltotta s a jószágain élő prédikátoroknak hivatalvesztés terhe mellett meghagyta, hogy a lutherí hitvallást aláirják.*
Szereplését megvilágitotta Ráth György.
Mokos, A dunántúli ág. ev. egyház 1598-iki törvénykönyve, 14.
Ilyen versengések és torzsalkodások közepett eltűnt a szivekből a béke szelleme s engesztelhetetlen gyűlölet, mely nagyot alkotni sohasem tud, váltotta fel. A gyűlölködőket még a halál sem engesztelte ki. Azok, kik egymással békésen megférni nem tudtak a haza földjén, halva sem akartak egymás mellett pihenni a haza földjében. A halottak iránt sem voltak türelmesek és sok helyen a katholikusok, lutheránusok és kálvinisták azt sem akarták megengedni, hogy a hol az egyiknek saját temetője nincs, a másikban tehesse halottait örök nyugalomra. Ily esetekben – főleg a kálvinisták tették ezt, – a töröktől voltak kénytelenek engedélyt kérni, hogy török temetőbe temetkezhessenek. És a török türelmesebb volt s befogadta a keresztény halottat. Dousa György, hollandi utas, ki magyarországi hitfeleit ez időben meglátogatta, csodálkozva szemlélte, hogy temetőjükben nem kereszt, hanem fejfa és zászlóval diszitett kopja van. Kérdésére felvilágositották, hogy ez tulajdonképen nem kálvinista, hanem török temető s a kopja a török, a fejfa a kálvinista halott sirdombját jelzi.*
Tudományos Gyűjt. 1836. II.
Szétszakitva, politikailag, vallásilag gyűlölködő pártokra oszolva, Erdélyben egy tapasztalatlan ifjú, Magyarországban egy lelki beteg uralkodó gondviselésére bizva nézett a magyarság a bizonytalan jövő elé, midőn a hosszú, huszonöt évi béke áldatlan kora végéhez közeledett.
